Vissza a tartalomjegyzékre

IRODALOM

MAGYAR NYELVŰ IRODALOM
A HÓDOLTSÁG TÖRÖK IRODALMA



MAGYAR NYELVŰ IRODALOM

Az irodalmi élet kereteinek átalakulása 1526 után

A kolostori kultúra hanyatlása

A 16. században gyökeresen átformálódott a magyar kultúra intézményrendszere. Ez a változás kezdetben lassú folyamat volt, a század derekán azonban egyre nagyobb lendületet vett. Az átalakuló középkori intézményrendszerből indultak útjukra a magyar nyelvű irodalom úttörői, azok az értelmiségiek, akik az erazmista, protestáns, vágáns vagy udvari irodalmat létrehozták.

Magyar nyelvű litteratura 1526-ig jórészt csak a kolostorokban létezett. A középkori állam szétesését követően a rendházak hanyatlása visszafordíthatatlanná vált. A pusztulás mégsem volt teljes: a pálos rend öt-hat kolostora megmenekült, a ferences rendházak pedig országszerte, így Erdélyben és a török Hódoltságban is fontos szellemi központok maradtak. Az apácák monostorai teljesen elnéptelenedtek, ám a nagyszombati és pozsonyi klarisszák túlélték a pusztulást - ennek köszönhetjük sok magyar nyelvű kódexünk fennmaradását.

A királyi és egyházi mecenatúra új központjai

1526-ban a törökök feldúlták, 1541-ben pedig végleg elfoglalták Budát. E két időpont között Magyarországnak két királya volt, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János. Valódi, a Hunyadi Mátyáséhoz mérhető királyi udvar ekkor már nem létezett Magyarországon, s e hiány a kultúra lassú hanyatlásához vezetett. Ez a folyamat azonban rendkívül ellentmondásos volt. A zavaros politikai helyzetben voltaképpen megnövekedett a magyar értelmiség szerepe, hiszen két királyi udvartartás és két királyi kancellária működött, egyik uralkodó sem nélkülözhette a képzett humanista és jogtudó értelmiségieket. 1543-ban elesett Esztergom, s az érsekség kénytelen volt Nagyszombatba települni. A püspöki székhelyek, a káptalanok és a kolostorok pusztulása maga után vonta sok hiteleshely megszűnését is, ezáltal a középkori írásbeliség fontos centrumai tűntek el. Kivételek azonban akadtak. A győri káptalan például a háborús körülmények közt is fennmaradt, s Náprágyi Demeter püspök vezetésével őrizte a humanista hagyományokat. Nem beszélhetünk tehát az ország politikai és egyházi központjainak - s velük a királyi és egyházi mecenatúrának - megszűnéséről. A kényszer szülte átrendeződés egyfelől Pozsony és Nagyszombat, másfelől Erdély kulturális szerepének megnövekedését hozta. A királyi udvar már 1526-ban Pozsonyba menekült. Mivel ide húzódtak a török uralom alá került egyházmegyék méltóságai is, ez a humanista irodalom másodvirágzását segítette itt elő. Az sem véletlen, hogy később a magyar ellenreformáció éppen Nagyszombatban vette kezdetét.

Az irodalom főúri patrónusai

A nagy politikai és vallási mozgások idején az irodalom számára a főúri udvarok kínáltak menedéket. A magyar irodalom legfőbb támogatói az országrésznyi területeket uraló nagybirtokosok lettek. Az irodalmi és vallási élet fellendülése, a kultúra és az oktatás modernizációja elképzelhetetlen lett volna a főúri és fejedelmi patrónusok nélkül. Nádasdy Tamás Sárvár-Újszigeten, a Batthyányak Németújvárt, a Perényiek Sárospatakon, Rákóczi Zsigmond Vizsolyban, János Zsigmond erdélyi fejedelem Gyulafehérvárott hoztak létre kulturális központokat. Az országos nagyságok udvaraiban otthonra talált a kor értelmisége, akiknek sokszor ők finanszírozták - magyarországi egyetem híján - a külföldi iskoláztatásukat, támogatták a könyvkiadást, s természetesen az irodalom szellemiségén is nyomot hagytak. Az irodalmi átalakulásban a városok és mezővárosok hasonlóan fontos szerepet játszottak: Lőcse, Bártfa, Sopron, Debrecen, Kolozsvár, sőt a Hódoltságbeli Tolna és Ráckeve is kinevelte, fenntartotta saját polgári és parasztpolgári értelmiségét.

A magyar nyelv térnyerése

1526 körül a magyar nyelv használata egyre gyakoribbá vált a levelezésben - a missiliseket és olykor az okleveleket is magyarul fogalmazták -, a latin nyelv pedig fokozatosan visszaszorult. A változás okai nem teljesen tisztázottak. A török veszedelem által felkeltett nemzeti érzések, a közoktatás fejlődése, a hitújítás nemzeti nyelvű irodalmi programja és a latinul nem tudó, ám művelődni vágyó nők irodalomformáló szerepe egyaránt meghatározó lehetett ebben a folyamatban. A magyar nyelvű levelek a 16. század vége felé már hemzsegtek a latinizmusoktól, kezdetben többnyire mégis a beszélt nyelv közvetlen fordulatait, hasonlatait, közmondásait alkalmazták. Mindez hatással volt az irodalmi nyelvre is. A betűvetésre alkalmasint a rendjüket elhagyó apácák oktatták a fiatal lányokat. A magyar levélírásban jártas íródeákokat nemcsak az írni-olvasni nem tudó nemesek, hanem a törökök is nagy becsben tartották: a 16. században a budai pasák ékes magyar nyelven leveleztek a keresztény ellenféllel, beleértve a Habsburg-udvart is.

A könyvnyomtatás

A könyvnyomtató mint közvetítő a patrónus és az irodalom között

A magyar nyelv előretörése a kommunikáció, a szórakozás-művelődés és a hitélet területén párhuzamosan zajlott a könyvnyomtatás gyors elterjedésével. Az irodalom legbőkezűbb patrónusai sorra alapították a nyomdákat a királyi Magyarországon és Erdélyben (a török Hódoltságban nem működtek nyomtatóműhelyek). A patrónus és az író mellett az irodalmi intézmény rendszerében számon kell tartanunk a nyomdászt is. Nádasdy Tamás azért hívta sárvár-újszigeti birtokára Abádi Benedeket, hogy az kinyomtathassa a hazánkban megjelent első magyar nyelvű könyvet: Sylvester János Újtestamentumát (1541). Gyakran egyazon személy volt az író és a nyomdász: Bornemisza Péter saját művei kiadására hozta létre vándornyomdáját a királyi Magyarországon, ahol egyébként privilégiumhoz kötötték a nyomdák működését, Erdélyben ehhez nem kellett engedély. A legtöbb magyar nyomda a reformáció igényeinek szolgálatában állt. Heltai Gáspár és Georg Hoffgreff 1550-ben alapított kolozsvári nyomdája már vállalkozói sikerekkel is dicsekedhetett, nem utolsósorban a magyar szépirodalmi műveknek, illetve a fordításoknak köszönhetően.

Az irodalmi szövegek terjesztése

Az irodalmi szövegek megjelenítésére ekkorra már általánosan a papírt használták, mely töredékébe (egyhuszonnegyed részébe) került a pergamennek, bár a beszerzése igen bonyodalmas volt. Rendszerint importálták - többnyire német vagy lengyel papírgyártóktól -, származási helyére a papír készítőjének mesterjegyei, a vízjegyek utalnak. Az első magyar papírmalmot Lőcsén alapították a 16. század elején. A 16. századból még csak nagyon kevés szerzői kézirat maradt ránk. A nyomdai szedésről kefelevonatot készítettek, a szerző ezen korrigálta a szöveget. Hivatásos nyomdai korrektorok javították a hibákat: olykor Sylvester János és Szenci Molnár Albert is korrektorként kereste a kenyerét. Ránk maradt pl. Károlyi Gáspár saját kezű korrektúrapéldánya, melyet a vizsolyi Bibliához készített. A nyomtatás nem szorította ki teljesen a kézzel írt könyveket, a szövegeket gyakran kéziratos másolatokban terjesztették. Sok olyan irodalmi szöveg maradt ránk kéziratban, amely nyomtatásban különböző okok miatt soha nem jelenhetett meg. A kor szerelmi lírája zömében kéziratos énekeskönyvekben maradt fenn. Hivatalosan nem tiltották a szerelmi tárgyú irodalmi művek kinyomtatását, ám az egyházak - mind a protestánsok, mind a katolikusok - elszántan küzdöttek a szerelem tematikájának minden megjelenési formája ellen - a nyomdák többsége pedig szoros egyházi ellenőrzés allatt állt.

A nyomtatott könyv

A 16. századi szellemi megújhodás Magyarországon is elválaszthatatlanul összefonódik Johann Gutenberg találmányával, a betűöntés és a sajtó 15. századi feltalálásával. A nyomtatványok kezdetben erősen utánozták a megelőző kor díszes, kéziratos modelljeit, a kódexeket. 1550 után azonban a praktikus szempontok kerültek előtérbe, s a nyomtatott könyv gyorsan elvált kéziratos mintáitól. A nyomtatás, a tükör, a díszítés és az illusztrálás új irányban fejlődött. A könyvek mérete a hatalmas, fólió nagyságú kötetektől az apró, tenyérbe simuló kiadványokig nagy változatosságot mutatott. Az összetett, hierarchizált tipográfia a középkori, skolasztikus művekre jellemző módon a szöveg felépítését tükrözte. Ekkoriban alkalmaztak először bekezdéseket. A címlap leegyszerűsödött, a szedéstükör áttekinthetővé vált, a gyors eligazodást élőfejek segítették, a könyv "karéját" sem hagyták kitöltetlenül, itt margináliák voltak olvashatók. Lapszámozás helyett általában ívjelzést használtak, a lapok helyes sorrendjét pedig őrszó vigyázta. Erdélyben a nyomdák mellett könyvkötőműhelyek is működtek, ezek rendszerint a német nyomdászok ízlése szerint dolgoztak.

Könyvkereskedelem és könyvtárak

A könyvek iránti érdeklődés növekvése csak lassan hozta magával a könyvkereskedelem fejlődését. A főurak és az erdélyi fejedelmek, akik jelentős gyűjteményekkel rendelkeztek, ekkoriban főként a külföldi egyetemeken tanuló magyar diákokat bízták meg, hogy vásároljanak számukra könyveket. Mindazonáltal megjelentek hazánkban a hivatásos könyvügynökök és könyvkereskedők is, legtöbbször ők gondoskodtak a könyvek köttetéséről. A 16. századból könyvkereskedői katalógusokat is ismerünk (pl. amely Hans Gallen kassai kereskedő 604 tételes raktárkészletét mutatta be 1583-ból). A legszínvonalasabb könyvgyűjtemények ekkor magánkézben voltak. A modern európai műveltséggel bíró Batthyány Boldizsár pl. kortárs szépirodalmi műveket is gyűjtött, többek közt spanyol lovagregényeket. A század magyar vagy magyarországi humanista tudósai - pl. Hans Dernschwam, Zsámboky János, Dudith András - szintén óriási könyvtárakkal rendelkeztek, a könyveket természetesen jórészt külföldön szerezték. A főpapok magánkönyvtárai ekkortájt még jóval felülmúlták az egyházi könyvtárakat, Oláh Miklós, Telegdi Miklós, Mossóczy Zakariás vagy Náprágyi Demeter könyvei később egyházi gyűjtemények alapját képezték. A kisebb értelmiségi és nemesi könyvtárak is jelentősek voltak. A legtöbbször háborús pusztítások következtében széthullott gyűjteményekről az egykori tulajdonosok, a possessorok bejegyzései, valamint a hagyatéki leltárak tanúskodnak.

Az iskolarendszer

Az iskolák, a tanulás, a tudomány nyelve ekkor - és még évszázadokon át - a latin volt. A tananyag elrendezése a reneszánsz korban is középkori elvek alapján, az ún. hét szabad művészet (septem artes liberales) tárgykörei szerint történt. Alsóbb szinten a trivium tárgyait, grammatikát, retorikát és dialektikát (azaz logikát) tanítottak. A felsőbb szintű quadrivium (aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika) tárgyaival csak a legszínvonalasabb iskolákban foglalkoztak. Az oktatás folyamatában - főként alap- és középszinten - jelentős szerepe volt az anyanyelvnek. A latin szöveg helyes megértését az iskoláskönyvekben magyar példaszavak segítették. A gyermekek számára írt többnyelvű beszélgetésgyűjtemények szintén ezt a célt szolgálták. A tanulók napról napra latin-magyar szópárok sokaságát memorizálták, ezt a munkát segítették a nyomtatásban is megjelenő nomenclaturák, vagyis szótárak. A humanista elvek alapján megreformált iskolarend a humán tudományok, a studia humanitatis tökéletes elsajátítását tűzte ki célul. Esopus fabuláinak , Cato szentenciáinak vagy Horatius ódájának magyar fordítása mind az iskolák emelt szintű grammatika- és retorika-oktatásának igényeit tükrözik.

A humanista értelmiség

A városok és mezővárosok templomai mellett a középkor óta működtek plébániai iskolák. A reformáció korában, a városok vallásváltásakor ezek az iskolák a gyakran radikálisan új vallási eszmék, egyszersmind az új, protestáns műveltségeszmény központjaivá váltak. Sárospatak, Kolozsvár, Debrecen, valamint a hódoltsági Tolna iskoláiban a kor jelentős protestáns humanistái tanítottak, akik egyúttal a magyar nyelvű irodalom terén is jelentőset alkottak. A fennmaradt káptalanok mellett megújított tananyagot tanító káptalani iskolák működtek: ilyen volt az Oláh Miklós érsek által újjászervezett nagyszombati iskola. Az alap- és középszintű oktatásnak más fórumai is voltak: a magyar birtokos nemesség és a végvári tisztek gyermekeinek egy része a bécsi tartományi iskolában tanultak. Városi iskoláink a színházi életnek is keretet adtak: itt vitték színre az első magyar nyelvű iskoladrámákat. A nemesek és főurak egy része nem iskolában, hanem valamely szomszédos kastélyban vagy udvarházban neveltette gyermekét. A Batthyányak udvarában egyszerre több mester is oktatott. Egyetem továbbra sem volt hazánkban. A felsőfokú képzettséget Krakkó, Bécs, Padova, majd Wittenberg, Heidelberg főiskoláin szerezték a magyar diákok - ez volt a peregrináció. A külföldjárás fő hozadéka az volt, hogy a peregrinusok közvetlen kapcsolatot találtak a kor kiváló személyiségeivel, megismerkedtek a tudományok legújabb eredményeivel, s hazatérve közvetítették is azokat. A magyar értelmiség-képzés és a tudományos-vallási élet legszínvonalasabb formája a peregrináció volt. Az utazó diákok - városról városra járva - élményeiket gyakran útleírásokba, útinaplókba foglalták. A legsikeresebb és legjobb európai útleírást magyar nyelven Szepsi Csombor Márton írta: Europica varietas, Kassa, 1620. . A peregrinusok tanulni és világot látni mentek: számos egyetemre beiratkoztak, minél több híres professzort szerettek volna hallgatni, hiszen a külföldi utazás lehetősége legtöbbjük életében csak egyszer adatott meg.

A magyar erazmisták

Az erazmizmus

Az Mohács körüli évtizedekben egész Európában Rotterdami Erasmus volt a humanisták koronázatlan fejedelme. A magyarországi értelmiség már Mohács előtt is versengve olvasta, tanulta írásait - ők alkották a magyar erazmisták első generációját. A mester a humanizmust a devotio moderna eszméivel töltötte fel, s alapvetően új, őszinte és bensőséges keresztény életszemléletet hirdetett. Ennek centrumában az eredeti görög szövegforrásokból kiadott Újszövetség állt. Erasmus gyakran szembehelyezkedett a katolikus egyház hivatalos tanításaival, a reformációhoz mégsem csatlakozott. Jóllehet soha egy sort sem írt semmilyen vulgáris nyelven, a Biblia anyanyelvű fordítását és terjesztését mégis szorgalmazta: "Én azon volnék, hogy minden asszony olvassa az evangéliumot, olvassa Pál leveleit". Ennek a buzdításnak tett eleget a magyar erazmisták Mohács után működő második csoportja, amely célul tűzte ki a széles néprétegekhez szóló magyar nyelvű Biblia megalkotását. A magyar erazmisták törekvései sokszor egybeestek a reformátorokéival, ők maguk mégis hűek maradtak a katolicizmushoz.

A nemzeti célú irodalom

A magyar erazmisták művei egy egységes, jól átgondolt irodalmi koncepció szülöttei, többek közt ez különbözteti meg őket a kolostori irodalom alkotásaitól. Előbb alkalmassá kívánták tenni nyelvünket a Biblia tolmácsolására, s csak aztán szándékozták átültetni magyar nyelvre a Szentírást. Retorikai szempontok szerint kiművelt magyar irodalmi nyelvet kívántak létrehozni. Ebből a célból módszeres magyar nyelvészeti tanulmányokba kezdtek. Irodalmi programjuk egyfajta nemzeti megújhodással is párosult, nyelvvédő és nyelvteremtő munkájuk során ők kezdték először felfedezni és értékelni a magyar anyanyelv szépségeit. Irodalomszervező munkásságuk a kor felekezeti küzdelmeinek keretein kívül maradt: az erazmista Biblia-fordításokat a reformáció nem használta fel. Tevékenységük mégsem volt elszigetelve a kor egyéb irodalmi törekvéseitől. Az Erasmus közmondásgyűjteményét magyarra fordító protestáns humanista Baranyai Decsi Jánosban kései folytatója is akadt az erazmisták nyelvművelő programjának.

Komjáti Benedek

Erasmus első magyar nyelven író követője Komjáti Benedek volt. 1533-ban a Perényi család támogatásával adta ki Krakkóban Szent Pál leveleinek magyar fordítását - ez az első magyar nyelvű nyomtatott könyv. Magára Erasmusra név szerint nem hivatkozik. "Az Szent Pál leveleit magyarol fordojtottam, mellynek magyarságára sok szent magyarázó doktorokat olvastam, s amelyeknek értelme és magyarázása énnekem jobbnak, s alkalmatosbnak az Szent Pál írásához tetszött, azt írtam s követtem." Valójában azonban Erasmus fordításából dolgozott, tőle vette át a levelek elé írt bevezetőket, s Erasmus kommentárjait a fordításszövegbe is beleépítette. Kezdetleges lépések ezek, mégsem vitatható el Komjátitól az irodalmi tudatosság.

Pesti Gábor

Az erazmista irodalmi program teljeskörű kibontakoztatása a királyi kancellária értelmiségi köreibe tartozó Pesti Gábor érdeme. A bécsi egyetemen tanult, s jó kapcsolatokat épített ki a professzorok erazmista, Luther-ellenes csoportjával. 1536-ban két magyar nyelvű könyvet jelentetett meg Bécsben: Esopus fabuláit és az Új testamentumot. Két évvel később ugyanott adta ki hatnyelvű szótárát. Az ókori Aiszóposz oktató meséit egyszerű, világos magyar nyelven tolmácsolta. Alapvető célja a nyelv gazdagítása és az erkölcsi nevelés volt. Egyúttal tudatában volt annak is, hogy a mesék "megvesztegető bája ... csodás gyönyörrel tölti el" az olvasókat. Az erazmista Pesti Gábor a Bibliához is az ókori szövegek vizsgálata során alkalmazott módszerekkel közelített. A Szentírás és az antik művek hasonlósága éppen azzal volt bizonyítható, hogy az előbbi éppúgy tartalmaz a fabulákhoz hasonló példabeszédeket, mint az utóbbiak.

Sylvester János

A magyar erazmizmus legnagyobb tehetségű és hatású képviselője Sylvester János (1504-1552) volt. Ő a magyar nyelv- és irodalomtudomány megalapítója. 1534-től Johannes Strutius és Abádi Benedek nyomdászok segítségével vezette a Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti birtokán szerveződő Biblia-fordító műhelyt. Az Újszövetség fordításával párhuzamosan a magyar nyelv grammatikai rendszerét is tanulmányozta. 1539-ben jelent meg Grammatica hungarolatina című munkája, ez az első rendszeres magyar nyelvtan. Nyelvünk hangrendszerének leírásakor héber nyelvismeretét is hasznosította. 1541-ben kiadott teljes Újszövetsége egészében Erasmus fordítását és kommentárjait követi. A fordítás munkálatai közben Sylvester felismerte, hogy a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselésre: az Újszövetség könyveinek summázatát disztichonokba foglalta. A kiadvány tartalmazza a többjelentésű szavakról szóló értekezését is, melyben először ad hírt a magyar virágénekekről: "Az ilyen beszídvel tele az Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü nípünknek, mert nem idegen ennek ez ilyen beszídnek neme. Íl [él] ilyen beszídvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjinek éles voltát az lelísben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis." Sylvester eme beszámolója az első komoly híradás a magyar költészet mibenlétéről.

A magyar irodalom a reformáció szolgálatában

A reformáció elterjedése Magyarországon

A reformáció magyarországi elterjedésének kezdetéről nagyon kevés információval rendelkezünk. Bizonyos, hogy az erjedés már 1526 előtt megkezdődött a királyi udvar köreiben - II. Lajost és feleségét sokan Luther-barátsággal vádolták. I. (Habsburg) Miksa - később - szintén hajlott a protestantizmus felé. A Jagelló-kori humanisták egy része rokonszenvezett Luther eszméivel, a magyar erazmisták első generációjának tagjai közt is akadtak ilyenek, pl. Mária királyné káplánja, Henckel János. A városok önállóságra törekvő polgársága kapva kapott az új eszméken. Az ország német anyanyelvű lakossága egységesen a lutheri reformáció mellé állt, s köreikben ezzel le is zárult a vallási reformfolyamat. Az erdélyi szászokat Johannes Honterus, a felső-magyarországi németeket pedig többek között Leonhard Stöckel vezette a protestantizmus táborába. Az obszerváns ferencesek közt sokan már 1514 előtt is az egyház és a főurak bűneiben látták az ország romlásának okait. Ez a ferences radikalizmus is hozzájárult a reformáció gyors sikereihez. Az Érdy-kódexet író Karthausi Névtelen pl. alkotásával a "dögletes lutheri eretnekség" elterjedését kívánta meggátolni a szerzetesrendekben. A főurak birtokszerzési vágya is elősegítette a katolikus egyház intézményrendjének felbomlását.

A reformáció területi megoszlása

A megosztott ország a század második felére vallási szempontból is eléggé tarka képet mutatott. A királyi Magyarország területén a katolicizmus főleg Pozsony környékére szorult vissza. A protestantizmus kezdeti egysége hamarosan felbomlott, s főként Felső-Magyarországon előretörtek a szakramentáriusoknak is nevezett reformátusok (kálvinisták), akiknek elsősorban az úrvacsora kérdésében volt vitájuk a lutheránusokkal. A török Hódoltságban is a református felekezet hívei voltak többségben. Templomaikat ők maradéktalanul megtisztították a szentképektől - képrombolásuk az iszlám felfogással is harmonizált. A függetlenné váló Erdélyből Fráter György meggyilkolása (1551) után a katolicizmus kiszorult, noha teljességgel sohasem szűnt meg létezni. II. János (János Zsigmond) uralkodása alatt a reformáció nemcsak elterjedt, hanem fokozatosan radikalizálódott: megjelentek a Szentháromság dogmáját tagadó unitáriusok. Legnevesebb magyar képviselőjük Dávid Ferenc püspök volt, aki az unitarizmuson belül is kitűnt radikális nézeteivel: tagadta Krisztus imádandó voltát. Elveiért 1579-ben a dévai várbörtönbe zárták, ott is halt meg ugyanabban az évben. Kolozsvár rövidesen tisztán unitárius várossá változott. Az 1570-es évek végén az unitárius egyház kétfelé szakadt: radikális szárnyából szerveződött a szombatosok szektája. Erdély hosszú évtizedeken át - Európában egyedülálló módon - menedéket nyújtott a vallási nézeteik miatt Európa-szerte (a protestáns országokban is!) üldözött szabadgondolkodóknak. Az idetelepülő eretnek vallásfilozófusok - pl. Jacobus Palaeologus, Christian Francken és Matthias Vehe-Glirius - taníthattak az unitárius kollégiumban, nyugodt körülmények között alkothattak, s nézeteiket viszonylag szabadon terjeszthették, ezáltal maradandó nyomot hagytak Erdély szellemi arculatán.

Az első magyar protestánsok

A magyar reformátorok anyanyelvfejlesztő irodalmi programja kezdettől fogva a felekezeti küzdelmeknek volt alárendelve. Az első magyar protestáns írók - pl. Dévai Bíró Mátyás és Ozorai Imre - élesen támadták nemcsak a katolikus szertartásokat, hanem az egyházban használatos latin nyelvet is, amely szerintük a nép megtévesztésének eszköze volt. Vitapartnereiket rászorították az anyanyelvű disputákra, miként ezt Sztárai Mihály drámái és az unitárius vitadrámák mutatják. Az elvont teológiai vitákat a nép közé vitték, a nép nyelvét hitbuzgalmi célból csiszolták. Elemi érdekük volt, hogy hallgatóik és olvasóik jól értsék mondandójukat, ezért tiszta, egyszerű, világos stílusban írtak. Művelt, külföldi egyetemeken képzett férfiak, protestáns humanisták sokan voltak köztük, ám az ókori latin és görög irodalmakban szerzett jártasságukat morális, vallási célzattal kamatoztatták. Elvben a hangsúlyt mindig az erkölcsi nevelésre helyezték, s elutasították az irodalom gyönyörködtető szerepét. Valójában számtalan magas színvonalú alkotás keletkezett "a reformáció jegyében".

A reformáció irodalmának főbb műfajai

A gyülekezeti ének

A protestánsok hamar felismerték a magyar nyelvű gyülekezeti éneklés lelkesítő és összetartó erejét. Hamarosan megszülettek a különböző típusú énekgyűjtemények. Ezek sokak számára elérhetővé tették a vallási életben nélkülözhetetlen énekanyagot, ugyanakkor megszűrték és megrendszabályozták az egyházi műfajokat, kirekesztve mindazt, amit teológiai vagy morális szempontból kifolgásolhatónak véltek. A misét ugyan eltörölték, liturgikus, istentiszteleti énekekre azonban nekik is szükségük volt. Ezeket gyűjtötte egybe a graduál. Az istentisztelet melletti templomi éneklés, ha lehet, még népszerűbb volt: ezeket a közösségi énekeket a gyülekezeti énekeskönyvek foglalták magukba. A protestáns azonosságtudat legfőbb kifejezői az ótestamentumi zsoltárok voltak. A legkiválóbb nyugat-európai zsoltár-interpretátorokat, Théodore de Beze-t és George Buchanant követve a magyar énekszerzők versengve készítették a zsoltárparafrázisokat, s a protestáns felekezetek lassan mind igyekeztek elkészíteni saját, teljes zsoltárkönyvüket.

A bibliai históriák

A protestáns énekgyűjteményeknek létezett egy külön típusa, amelyben a magánolvasásra szánt terjedelmes prédikációs énekeket és az elbeszélő jellegű vallásos (bibliai históriákat és egyéb) műveket szedték együvé, ilyen a Hoffgreff-énekeskönyv (Kolozsvár, 1554-1555). Ezekben láttak napvilágot a reformáció eszméit nagy meggyőző erővel és prófétikus hevülettel hirdetető oktató énekek. Prédikátor szerzőik az ország pusztulásának és a török hódítás sikereinek okait a széltében elharapódzott bűnökben látták. A magyar protestantizmus történelemképét Luther és különösen Philip Melanchthon középkori eszmékben gyökerező felfogása, az ún. wittenbergi történetszemlélet alapján a wittenbergi egyetemen tanuló magyar diákok formálták ki. Eszerint a történelmet Isten alakítja: minden jel arra mutat, hogy a világ vége közel van, s a bibliai Antikrisztus képében előretörő török nem más, mint Isten büntetése a világ bűneiért. Farkas András 1538-ban írt éneke Az zsidó és magyar nemzetről az ótestamentumi zsidó nép és a magyarok történelme között von párhuzamot, bemutatva, hogy miként a zsidók pusztulását saját bűneik okozták, akképpen bűneiért bünteti Isten a magyar népet is. Ez a zsidó-magyar sorspárhuzam rendkívül népszerűvé vált a magyar irodalomban is, Zrínyi Miklós eposzában és Kölcsey Himnuszában is fel-felbukkan. Még nagyobb költői erővel jeleníti meg ugyanezt a gondolatot Szkárosi Horvát András. Az átokról írt feddő énekében Mózes bibliai átkait zúdítja a bűneikben megátalkodott magyarokra . A magyar viszonyokra alkalmazott wittenbergi történelemszemlélet óriási hatással volt a török elleni propaganda 16-17. századi alakulásában.

Prédikációskötetek és bibliafordítások

A reformáció prózai alkotásainak nagy korpuszát teszik ki a prédikációskötetek, más néven postillák. Oktatói céljukat a gyakorta használt prédikációs exemplumok által érik el - ezek sokszor élvezetes elbeszélésekké, anekdotákká kerekednek. A protestáns prózairodalom másik jelentős hányadát a polemikus, hitvitázó művek adják. A legnagyobb hatást mégis a bibliafordítások tették a magyar irodalmi nyelvre. A Vizsolyi Biblián (1590) Károlyi Gáspáron kívül névtelen munkatársak egész csoportja dolgozott . Ennek a fordításszövegnek - a sok átdolgozás ellenére - a 20. századig meghatározó szerepe volt irodalmunkban. Valószínűleg Melius Juhász Péter is elkészítette a teljes Újszövetség fordítását, ez azonban elveszett. Bogáti Fazakas Miklós az Énekek énekéből alkotott egyéni hangú parafrázist, mely a magyar nyelvű szerelmi költészet eszköztárából merít . A kolozsvári Heltai-nyomda körül egy egész Biblia-fordító munkaközösség szorgoskodott, ám munkájuk befejezetlenül maradt.

Heltai Gáspár

A 16. századi magyar prózairodalom legkiválóbb és legsokoldalúbb alkotója Heltai Gáspár, származását tekintve német, eredeti neve Kaspar Helth volt, s erdélyi szász családban született. Kolozsvári nyomdászként csakhamar a magyar próza legnagyobbjai közé emelkedett. A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusának (1552) magyarsága még itt-ott botladozó, ám ezért kárpótol a párbeszédek elevensége és a nyelv gazdagsága. Aiszóposz meséiből készült Száz fabulája (1566) teljesen eredeti módon adja vissza német forrását. Pesti Gábor pontos, ám szikár meséivel szemben Heltai minden mondata ma is eleven, humora friss és szellemes. Háló című könyve egy kiugrott spanyol szerzetes regényes inkvizíciótörténetének adaptációja . Történetíróként is jelentős: 1575-ben - már halála után - jelent meg Bonfiniból magyarított s teljesen átdolgozott Chronicája. A könyv egészében a Mátyás-kultusz jegyében született ; Heltai elsőként vonatkoztatta következetesen a moralizáló protestáns történetszemléletet a teljes magyar történelemre.

Bornemisza Péter

Heltai Gáspár mellett a 16. századi magyar protestantizmus másik kiemelkedő íróegyénisége Bornemisza Péter. Hatalmas életműve teljességében a reformáció eszméjét szolgálta. Szépírói tehetsége minden szaván átüt - írásai ma is rendkívül élvezetesek. Költőként viszonylag keveset írt, ám az 1550-es években keletkezett Siralmas énnéköm kezdetű búcsúverse a magyar világi líra legtömörebb darabjai közé való. Bécsi tanulmányai során tanára, Georgius Tanner adta kezébe Szophoklész Élektráját, melyet magyarra fordított, s a művet diáktársaival együtt alighanem elő is adták (Bécs, 1558). Ez a darab a protestáns humanizmus legtisztább megnyilvánulása. Bornemisza figyelemmel kísérte a magyar nyelvű szépirodalom fejlődését, s ezt a régi klasszikus auktorok, pl. Cicero, valamint az egykorú művelt nemzetek példája nyomán gyarapítani kívánta . Művének alapgondolata egyszersmind teljesen protestáns: Aigiszthosz és Klüthaimnésztra bukásával az Isten elleni legsúlyosabb bűnök, a gyilkosság és a paráznaság ellen emeli fel a szavát, e vétkekkel szemben a zsarnokölést is megengedhetőnek tartja. Heltai Gáspárhoz hasonlóan teljesen átalakítja, átírja, aktualizálja forrását. A görög dráma kórusát egyetlen szereplővé formálja. Beilleszt egy teljesen új figurát is, akinek beszélő neve: Parasitus, ő a későbbi lézengő udvari intrikusok típusa.

1578-ban jelent meg Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című könyve, mely rendkívüli hatást tett az egykorú olvasókra, s alighanem ma is a legérdekfeszítőbb írás a 16. századból. Wittenbergi források alapján Bornemisza a világtörténelem csaknem valamennyi ördöghistóriáját összegyűjtötte, hangsúlyozva a bujaságra ingerlő ördög mérhetetlen gonoszságát és az ember kiszolgáltatottságát. Leplezetlen nyíltsággal tárta fel korának szexuális bűneit is, nem kímélve sem önnönmagát, sem a nagyhatalmú főurakat (pl. a Balassi, a Perényi vagy az enyingi Török családot). Az Ördögi kísértetek megjelenése óriási botrányt keltett. A könyv a néprajzi és művelődéstörténeti adatok kifogyhatatlan tára. Itt olvashatjuk az első ismert - rendkívül archaikus, pogány elemeket is tartalmazó - bájoló imádságokat , melyeket Bornemisza egy Tardoskeddi Szerencse Benedekné nevű asszonytól hallott. A bájoló imádságokat a hivatalos egyházi fórumok nem nézték jó szemmel, sőt, esetenként üldözték. Ezekhez igen hasonló folklór-szövegeket századunk néprajzkutatói bőséggel találtak az eleven néphagyományban. Bornemisza Péter feljegyzett két trufát is, melyeknek főhőse egy országszerte ismert, Eulenspiegel szabású tréfamester, Trágár Balázs volt. Az Ördögi kísértetekből világosan kiderül, hogy a 16. században nemcsak Salamon és Markalf tréfabeszédeit, hanem Trágár Balázs históriáit is szájról szájra adták, sőt, talán írásba is foglalták.

Szenci Molnár Albert

A protestáns humanizmus irodalmi programjának beteljesítője Szenci Molnár Albert volt. Csaknem egész életét külföldön, német nyelvterületen töltötte, munkáival mégis kizárólag a magyar reformációt szolgálta és a hazai tudományt gyarapította. Nyelvészeti és irodalmi művei harmonikus egységet alkotnak teológiai írásaival. Magyar grammatikája (Hanau, 1610) és nagysikerű latin-magyar, magyar-latin Szótára (Nürnberg, 1604; Hanau, 1611; Heidelberg, 1621) európai színvonalra emelték a magyar nyelvtudományt, s biztos alapokra helyezték a magyar irodalmi nyelvet. Ő ajándékozta meg a református egyházat a teljes zsoltárkönyvvel. A Psalterium ungaricum (Herborn, 1607) a hugenotta zsoltárok formahű tolmácsolása . A 130 féle strófaszerkezetet bravúrosan ültette át magyarra, sikerült a magyar fülnek idegenül csengő francia dallamokat teljesen meghonosítania . A bibliatudományban, teológiában és a filozófiában is jeleskedett, olykor költői játékokra (Lusus poetici, Hanau, 1614), képversekre is jutott ideje.

Közköltészet, népi kultúra

A közköltészet helye az irodalomban

A régi magyar irodalom egyik legérdekesebb szeletét alkotják azok a műfajok és művek, melyek felekezeti, társadalmi és műveltségi szempontoktól többé-kevésbé függetlenül széles közönség számára íródtak. Ez a közösségi irodalom persze korántsem volt egységes, számos szerző- és befogadótípus létezett. A népszerű irodalmi műfajok közös jellemzője a közérthetőség volt. Ez a fajta irodalomtípus nem különült el teljesen a többitől: a protestáns prédikációkban, dialógusokban, különféle alkalmi versekben nagyfokú nyitottságot tapasztalhatunk a profán irodalmi szféra felé. A lakodalmakon előadott tréfás házasénekek vagy keresztelői énekek megőrizték kettős - egyházi és világi - műfajiságukat, legalábbis egy ideig. A 16. század végétől a protestáns irodalom egyre komorabb színeket öltött: nem értették s nem is tűrték többé az "illetlen" tréfákat. Az udvari kultúra keretei közé is csupán átalakított, megnemesített formában illeszkedtek be a közösségi költészet elemei, elég, ha Balassi Szép magyar komédiájának népi figuráira vagy a "bécsi virágokról" szóló "latrikánus" versére gondolunk. Ezekben az udvari költő mindig kifejezésre juttatja fensőségét a közönségességgel szemben.

A vágáns költészet

Hamisítatlan, hiteles 16. századi népdalt nem ismerünk: az írástudatlan, szájhagyományozó énekköltészet darabjait ekkor még senki sem kívánta lejegyezni. Ismerjük azonban a némi iskolázottsággal rendelkező vándordeákok, a "hegedűsöknek" nevezett mulattatók repertoárjának egyes darabjait - az írásbeliség és az írástudatlan költészet határmezsgyéje ez. Az Európa-szerte virágzó vágáns költészet magyar megfelelőit adták elő úton-útfélen, kocsmákban vagy nemesi udvarokban. Énekeltek virágénekeket, táncdalokat és táncszókat, gúnyverseket - változatos közönségük ízlésének megfelelően. A Fanchali Jób-kódexben fennmaradt Pajkos ének voltaképpen nem egy vers, hanem versek sorozata: a század névtelen énekmondóinak nem éppen szalonképes témáit és műfajait gyűjti egybe: rablás, részegeskedés, egy vénlány kicsúfolása, egy szerelemre éhes lány dala, "cseréptörés", azaz nemi erőszak, egy főrangú hölgy szerelmi kalandja saját kocsisával - ezek a "pajkosnak", vagyis ocsmánynak mondott jelenetek követik egymást ebben a maga nemében rendkívül ritka költeményben, mely a népdalok legrégibb rétegeivel rokonítható.

A históriás ének

A népi "vígságtevők" közül fokozatosan emelkedett ki az énekmondóknak az a képzettebb csoportja, mely a szájhagyományozó irodalmi közlésformáktól az írásbeliség felé fordult. Bár ők is hegedűsöknek és lantosoknak nevezték magukat, miként egyszerűbb társaik, valójában lenézték a kocsmai muzsikusokat. Költészetükben az írástudatlan versszerzés poétikai eszközei és maga a hegedűs-magatartásforma gyakran ironikus formában jelentkeznek . A léha verstémák helyett a lantosok inkább történeti tárgyakat választottak. Verseiket akrosztichonnal és kolofonnal igyekeztek megvédeni az illetéktelen felhasználóktól. Ők a históriás énekek szerzői. Mátyás korából való a legkorábbi históriás ének, a Szabács viadala. A Száva melletti vár 1457. február 15-i bevételéről szóló ének meglepően fejlett rímelésű - hitelességét ma is többen vitatják. Pannónia megvételét archaikus alliterációkban gazdag versekben beszéli el Csáti Demeter, a 16. század elején élt ferences szerzetes. Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája a népballadákban és a szomszéd népek költészetében él tovább . Ilosvai Selymes Péter számos történeti éneket írt, nevét azonban kétségtelenül egyetlen műve, a Toldi Miklósról szóló ének tette híressé - Arany János Toldija által.

Igazi rangot ennek a műfajnak Tinódi Sebestyén adott. Ma leginkább haditudósítónak neveznénk őt: a török-magyar küzdelmek színtereit járva a legfrissebb harci események híreit szállította várról várra. Verseit önmaga adta elő, a maga szerzette dallamokra énekelve, a hősiesség példáival lelkesítve a vitézeket országszerte . Énekei gyűjteményes kiadását még életében Georg Hoffgreff adta ki Kolozsvárott. Az 1554-es Cronica címében is jelzi, hogy a magyar nyelven írt verses história a humanista történetírással azonos megbecsülést követelt magának, a valóság közlését fontosabbnak tartotta a fikciónál s a díszes, kiművelt verselésnél: "Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam - az mi keveset írtam, igazat írtam" - mondja könyvének előszavában. A humanisták méltányolták történetírói érdemeit: Zsámboky János latin prózára fordította az Eger vár viadaljáról szóló énekét. Ma is kerülnek elő olyan adatok, amelyek alátámasztják Tinódi verseinek történeti hitelességét.

Wathay Ferenc

A 16-17. század fordulóján alkotott Wathay Ferenc. Végvári katonaként sajátította el azt a sokszínű irodalmi műveltséget, amelyet a végek "vitézlő oskolája" adott. Életútja is tipikus katonasors: Székesfehérvár 1602-es ostromakor török fogságba esett. A konstantinápolyi Galata várába zárva raboskodott évekig. A börtönben puszta kedvtelésből énekeskönyvet állított össze saját verseiből, önéletrajzát is megírta. Ismerte ő már Balassi költészetét, anélkül azonban, hogy az udvari szerelem mibenlétét érzékelte volna. Írt protestáns bibliai históriákat és vallásos verseket, alkotásainak zömét mégis a Tinódi modorában szerzett históriás énekek, katonaénekek és a kéziratos énekeskönyvek népszerű szerelmes verseivel rokon lírai darabok adják. Legszebb verse a távoli Magyarországon maradt feleségéhez írt fülemüle-éneke , mely a népdalgyűjtésekből jól ismert rabénekek motívumkincséből építkezik. Kéziratát ügyes kézzel festett, ám naiv illusztrációkkal díszítette. Talán a török miniatúrafestészet hatása is felfedezhető ezeken a megható vízfestményeken. A Wathay-énekeskönyv mintegy összegzése a 16. század közösségi verskultúrájának. Ez a kultúra sok szállal kapcsolódott a protestantizmus népnyelvi mozgalmához, a humanista és udvari szférákig azonban alig hatott el. A 17. században előtérbe kerülnek a közvéleményformálás modernebb módozatai. A históriás ének helyét egyfelől az újságok és a politikai publicisztika, másfelől a barokk eposz veszik át.

Elitköltészet, udvari kultúra

Az udvari költészet kialakulása

A nemzeti nyelvet az udvari költészet művelői fejlesztették tudatosan kiművelt irodalmi nyelvvé. A nép nyelvén való ékesszólás elméletének és gyakorlatának kialakítása nem a reneszánsz, hanem a középkor vívmánya: az udvari típusú szerelmi költészet már a 11-13. században virágzott a provanszál, a toszkán és szicíliai udvarokban. Dante korában "édes, új stílusnak" (dolce stil nuovo) nevezték az udvari költészetet. Ennek "újdonsága" a szerelmi tematika és a lovagi nőkultusz volt, "édességen" pedig a népnyelv retorikai kimunkáltságát, Dante szavával a "kiváló népnyelvet" értették. A szerelmi tematikából és a magyar nyelv kiművelésének igényéből nálunk Balassi Bálint és tanítványai alkottak egységes irodalmi programot, mely - hála Balassi rendkívüli tehetségének - teljes egészében meg is valósult.

A széphistóriák

Balassi Bálint felléptével egy időben - feltehetőleg az ő és költőbarátai hatására - a 16. század utolsó harmadában elterjedt a szerelmi tárgyú verses történetek, a széphistóriák divatja. Füzetes ponyvanyomtatványokként láttak napvilágot, olvasóik szó szerint ronggyá olvasták őket. Az 1577-ben, Sárospatakon keletkezett Eurialus és Lucretia költője ismeretlen. Szerzője, a Pataki Névtelen egy latin nyelvű erotikus novellát dolgozott fel a magyar udvari költészet stílusában. A mű költői nyelve oly mértékben rokon Balassi udvari szerelmi költészetével, hogy sokan őt magát vélik a vers írójának. A 19 szótagos Lucretia-sor felhasználásával alkotta meg Balassi Bálint a Balassi-strófát. A széphistóriák legszebbike kétségkívül Gergei Albert Árgirusa. Ez a mű Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének forrása. A királyfi és a tündér evilági és túlvilági szerelmi kalandjait elbeszélő vers legfőbb erénye abban áll, hogy mentes minden moralizáló toldaléktól: színtiszta tündérmese. A mű folklorikus és mitikus motívumai tökéletesen beleillenek az udvari szerelem koncepciójába: Árgirus és a tündér szerelmi párbeszédei Balassi költői nyelvén szólalnak meg. Gergei Albert Árgirusa a régi magyar irodalom történetének legnagyobb irodalmi rejtélyei közé tartozik. A szerző állítása szerint "olasz krónikából" fordította a verset, ezt azonban mindezidáig nem sikerült megtalálni. Eredménytelenek voltak azok a törekvések, amelyek a vers cselekményét a világ mesefolklórjában és az európai irodalom egészében igyekeztek felkutatni. Az antik görög, a keleti és a kelta eredet mellett egyaránt számos érv szól, nem ismerünk azonban olyan szöveget, amelyben az Árgirus cselekményének főbb mozzanatai együttesen megtalálhatók.

Balassi Bálint

Balassi Bálint jelentősége

Balassi a magyar nyelvű szerelmi líra megteremtője, az egyéni hangú vallásos költészet első nagy alakja. Az utókor sokáig csak ez utóbbiként tartotta számon, hiszen nyomtatásban csak az istenes énekei jelentek meg, azok is csak jóval halála után. Szerelmes verseit a múlt század végén fedezték fel az ún. Balassi-kódexben, mely a - feltehetőleg - töredékes Maga kezével írt könyvet tartalmazza. A 17. századi ismeretlen másoló a következő sorokkal vezeti be a kódexet: "Következnek Balassi Bálintnak kölem-kölem féle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsiret és vitézsigről való ének is vagyon."

Balassi a reneszánsz költészet tudós művelője: a zárt kötetkompozíción belül az egyes versek szerkezete is kimunkált. A versformát is megújítja (Balassi-strófa). Pályája során válik el a dallam és a szöveg egymástól: korai versei még énekek, nótajelzéssel ellátva - élete végén e jelzéseket elhagyja. Balassi műfaji újítása a reneszánsz udvari dráma: a Szép magyar comoedia, ennek a művének teljes szövegét csak az 1950-es években fedezték fel. Feltehetőleg ő volt a központi alakja annak a költői akadémiának, amelyet "nyolc ifjú legény"-ként szokás emlegetni, és akik "az magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek".

Szerelmi költészete

Balassi szenvedélyes életet élt. Költőként nyilván jól ismerte a korabeli virágénekeket. Szerelmes versei eleinte mégis a lovagi költészethez hasonlítanak: a szerelmes férfi istenként tiszteli szíve hölgyét, viszonyuk a hűbéri alávetettséget idézi fel. Ebben a korai korszakban a megverselt nőket valódi nevükön nevezi, s csak később választ álneveket számukra (Losonczy Annából így lesz Julia , másokból Célia vagy Fulvia). Ez a gesztus is mutatja, hogy Balassi a reneszánsz költészeteszményhez közelít. Az antik minták (Ovidius), mitológiai alakok (Cupido) átvétele után a neolatin költészet (Marullus, Angerianus, Joannes Secundus) hatása is megjelenik.

Művészetének reneszánsz jellegét nemcsak az imitatio adja. Fontos vonása a versek nagyobb kompozícióba való szerkesztése. A Balassi-kódexben hiánytalanul fennmaradt első (33 versből álló) egység után egy második, feltehetőleg szintén 33-asra tervezett ciklus található. Ennek alapja Balassi (Credulus - jelentése: hiszékeny) és Anna (Julia) szerelmének története: a költő 25 versben meséli el a reménytelen, petrarkista szerelem valamennyi gyötrelmét. (Ezt szokás Julia-ciklusnak nevezni.)

Többféle kötetterv töredékét, illetve lehetőségét vélik a kutatók felfedezni a hiányosan ránk maradt életműben. Utolsó ismert megkomponált versfüzére - az egyetlen saját kézírásával fennmaradt - Cím nélküli gyűjtemény . A ciklus minden darabja egyetlen versszakból álló epigrammaszerűen tömör kép - mindegyike egy-egy Balassi-strófa.

Vallásos költészete

A Balassi-kódex mindkét ciklusa tartalmaz istenes énekeket - ezekhez feltehetőleg tervezett egy harmadik, vallásos verseket tartalmazó 33-as gyűjteményt. Ha ez megvalósult volna, a teljes kötet bevezetőjéül a 99 soros Három himnusz a Szentháromsághoz című verset szánhatta. A számok jelképesek: a hármas a Szentháromságot, a 33 a krisztusi korra, és a talán éppen ennyi idős költőre utalhat.

Balassi istenes énekeit lehet szuprakonfesszionálisnak (felekezetek felettinek) nevezni. Erre nemcsak az ad okot, hogy a költő élete folyamán megváltoztatta vallását, hanem az is, hogy az Istenes énekek gyűjteményét a későbbiekben egyaránt gyakran adták ki a katolikusok és a protestánsok. A szövegeket vizsgálva azonban a protestáns jelleg az uralkodóbb: a zsoltárátköltések forrásai Théodore de Beze és George Buchanan latin zsoltárparafrázisai. A gyülekezeti énekekből is merít, amikor a perlekedő, az Istennel személyes (közvetítő nélküli) kapcsolatot fenntartó hangon szólal meg. Rendkívül modernnek hat az a kételyekkel teli, tépelődő, Istent és az iránta érzett hitet kereső gesztus, ami Balassi legszebb vallásos verseinek visszatérő motívuma .

A Szép magyar comoedia

Cristoforo Castelletti Amarilli című (1587) olasz nyelvű pásztorjátékát ülteti át Balassi (1588) a Losonczy Anna-szerelemhez nagyon is illő komédiává. (A főszereplők neve a Julia-ciklussal megegyezően itt is Julia és Credulus.) A mű vége - ellentétben a való élettel - szerencsés: a különféle félreértésekből adódó kalandok során egymást elveszítő, majd fel nem ismerő szerelmesek összeházasodnak. Ez a zárás nemcsak egy Annának szóló kérés, hanem egyúttal a humanista felfogáshoz is kapcsolja a drámát, mely szerint a tisztességes szerelem házassággal végződik.

A komédia Prologusában irodalmi elveit és céljait fogalmazza meg Balassi. A műfajteremtő szándék mellett nagy jelentőséget kap a magyar nyelv meggazdagításának programja. Az erazmista és protestáns hagyományoktól eltérően a költő tárgya nem a történelem, nem is a vallásos jellegű moralizálás, hanem a szerelem. A reneszánsz korára jellemző témaválasztás mellett a szerző célja is korszerű: az oktatás helyett gyönyörködtetni, szórakoztatni kíván.

Egy katonaének - In laudem confiniorum (A végek dicsérete)

A vers a zárt, arányos szerkesztés mintapéldája. A 9 versszakból az első (megszólítás és költői kérdés) és az utolsó (költői felkiáltás és áldáskérés) strófa ódai keretbe foglalja a művet, melynek éppen a közepén, az 5. versszak középső sorában fogalmazza meg a költő üzenetének lényegét. Ez a 3 strófa adja a vers retorikai keretét, s ezek szintén 3-3 versszakot fognak közre: a 2-4. és a 6-8. szakaszok életképszerűen a vitézi életmód tipizált jeleneteit idézik fel. Mindkét belső egység az "ellenség" feltűnésével kezdődik, ám míg a portya az első részben az éjszakai nyugalommal fejeződik be, a második képben az ütközet vége sokak számára már a végső nyugalom, a hősi halál. A páros szakaszok mozgalmasabbak, a páratlanok - alkalmazkodva a három keretstrófához - leíró jellegűek.

Az első és utolsó versszak nyelvtani szempontból is összetartozik: mindkettő alanya többes szám 2. személyű, a vitézeket a közülük való költő "ti"-ként szólítja meg. A többi strófában az alany többes szám harmadik személyű. Kiválóan érzékelteti ezzel a szerző, hogy belül van ugyan ezen a körön, de dicséretének hitelessége kedvéért kívülállóként kell e himnikus, magasztos szavakat leírnia.

Rimay János és a későreneszánsz irodalom

A 17. század első évtizedeiben meglehetősen átalakult Európa szellemi arculata. A felekezeti ellentétek kiéleződtek, az ideológiai frontok megmerevedtek. Ez a periódus a reneszánsz válságkorszaka. Kétségtelen, hogy a humanista műveltségeszmény egyre kevésbé felelt meg a kor "modern", praktikus követelményeinek. Balassi Bálint irodalmi örökségét tanítványai, követői megpróbálták ápolni, jóllehet védekezésre kényszerültek a felekezeti szigorral szemben.

Balassi leghűségesebb tanítványa Rimay János volt. Csodagyerek hírében állt, Balassi kikérte és megfogadta a tíz-tizenkét éves költő véleményét verseiről. Mestere emlékét egy nagyhatású gyászköltemény-ciklusban, a Balassi-epicédiumban örökítette meg (1596). Ez a bonyolult, mélyértelmű alkotás a tizenötéves háborúban hősi halált halt Balassi Bálintot és öccsét, Ferencet Pallas és Mars, vagyis a kultúra és a vitézség mintaképeiként mutatja be. A Homérosz-utalásokkal teli Epicédiumnak kitapintható epikus szerkezete van, mely nagy hatást gyakorolt Zrínyi Miklósra is . Rimay összegyűjtötte és ki szerette volna nyomatni Balassi teljes költői életművét, ez a kiadás azonban nem valósult meg, csupán a kötet előszava ismeretes. Ebben Rimay védelmébe vette mestere szerelmi költészetét, mely Rimay szerint alapvető feltétele a nemzeti irodalmi nyelv létrehozásának.

Rimay szerelmi lírája Balassi költészetének nem utánzata, hanem tudós imitatio. Rimay a humanista irodalom poétikai követelményeit juttatta érvényre a Balassi megalkotta udvari költészet keretein belül. Mindez új stílust eredményezett, melyben a túlzás, a rafinéria és a diszharmónia uralkodik a reneszánsz formarend helyén. Ez az új stílus a manierizmus. A késő reneszánsz irodalmi program eszmerendszeréül a humanizmus utolsó hajtása, a neosztoicizmus szolgált. Legszebb verseit, pl. a fia halálakor szerzett éneket ez a vigasztaló gondolatrendszer hatja át. Rimay levelezésben állt az irányzat megteremtőjével, Justus Lipsius németalföldi filozófussal is. Rimay egy, a maga nemében páratlan - verset prózával elegyítő - ciklust állított össze a felekezeti küzdelmeken túlemelkedő vallásosság és a sztoikus morál témakörében. Az Ez világ, mint egy kert kezdetű verse Balassi Katonaénekének mélabús, sztoikus iróniával teli párdarabja . Megkomponált versgyűjteményét Balassi istenes énekeivel együtt, közös kötetbe szerkesztve kívánta megjelentetni, ám ez csak halála után, szándékaitól független módon látott napvilágot.

Rimay intenzív irodalomszervező tevékenységet folytatott. Az udvari típusú szerelmi költészet művelőit már maga Balassi Bálint egyfajta versíró csoportba szervezte (nyolc ifjú legény), ennek valószínűleg Rimay is tagja volt. Később mestere költészetének kedvelőiből létrehozott egy Pallas isten nevét viselő laza irodalmi csoportosulást. Lipsius magyarországi híveivel folyamatosan ápolta kapcsolatait, irodalmi levelezésben állt a későhumanizmus és a szerveződő ellenreformáció képviselőivel, pl. Náprágyi Demeterrel és Pázmány Péterrel. Rimay a magyar nyelvű irodalomkritika első művelője: Prágai András sztoikus szellemű fejedelmi tükrét, a Fejedelmeknek serkentő óráját (Bártfa, 1628) a manierista poétika ismérvei alapján bírálta egy Rákóczi Györgyhöz írott levelében.

A kibontakozó ellenreformáció

A tridenti zsinat befejeztével (1564) az egyház kettészakadása is visszavonhatatlanná vált. Korábban sokan még reménykedtek az ellentétek elsimíthatóságában. Ekkorra azonban a katolikus egyház Magyarországon igencsak háttérbe szorult a reformáció erőivel szemben. A Pázmány Péter vezette 17. századi katolikus újjáéledés azokból a centrumokból indult ki, amelyeket a 16. század során végig sikerült megtartani az egyház befolyása alatt: Nagyszombatból és Pozsonyból. Telegdi Miklós - a nagyszombati iskolával és nyomdával a háttérben - sikerrel vette fel a küzdelmet Bornemisza Péterrel. Az ország rekatolizációjára a jezsuiták betelepítése kínált valódi esélyt. A katolicizmus e modern képzettségű, elszánt élharcosai mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben többször megpróbálták megvetni a lábukat, és kiépítették intézményrendszerüket: különösen a jezsuita iskolákat, ebben volt fő erejük. Első jelentős magyar képviselőjük Szántó István volt, aki állítólag teljes katolikus bibliafordítást készített a Vulgata alapján - sajnos kézirata elveszett. Így a katolikus biblafordítás feladata egy másik jezsuitára, Káldy Györgyre várt. A jezsuitákat újra meg újra kiűzték Magyarországból és Erdélyből: 1603-ban Kolozsvárott földig rombolták rendházukat, a páterek azonban nem sokat törődtek az őket övező gyűlölettel: amint lehetőségük volt, visszatértek.

Pázmány Péter

Az ellenreformáció sikerét a Bocskai-felkelést követő időszak új politikai berendezkedése készítette elő. Az 1608-as országgyűlésen a magyar főrendek kiegyezésre jutottak a Habsburg-házzal, s egyre inkább felismerték, hogy érdekeiket a katolikus egyházon belül érvényesíthetik a legsikeresebben. Ez a folyamat többek között Pázmány Péter esztergomi érsek irodalmi, szervező, iskolaalapító és térítő munkássága révén vált visszafordíthatatlanná. A jezsuitából lett kardinális egy egészen új, modern értelmiségi-típushoz tartozott: bámulatos felkészültség, éleslátás, gyors reagáló képesség, következetesség és mindenekelőtt átütő írói tehetség jellemezték. Itáliából és Grazból hazatérve a magyar szellemi életben rövid időn belül kétségkívül övé lett a vezető szerep - ezt protestáns ellenfelei is elismerték. Kiváló humorral forgatta a nemzeti nyelvű irodalom fegyverét, melyet a reformáció képviselői használtak először, s melyet most teljes erejéből ellenük - pl. az evangélikus Magyari István és a kálvinista Alvinczi Péter ellen fordított (Felelet, Nagyszombat, 1603; Öt szép levél, Pozsony, 1609). Fő műve egy kristálytiszta logikával felépített polemikus teológiai mű: a Kalauz (Pozsony, 1613), mely összefoglalja és rendszerezi a katolikus alaptételeket - szemben a protestáns kifogásokkal . Ellenfelei alig tudtak magukhoz térni a megrázkódtatásból, melyet ez a könyv okozott. Kénytelenek voltak latinra fordítani és Wittenbergbe küldeni, hogy az ottani teológusok méltóképp megválaszolhassák. Másik grandiózus alkotása az élete végén kiadott Prédikációk (Pozsony, 1636). Ebben a művében nyilatkozik meg leginkább Pázmány utánozhatatlan stílusa: nem fülgyönyörködtetésre törekedett, de mégis azt művelte. Kétségtelenül díszes, körmondatokban gazdag próza ez, varázsának titka azonban megfejthetetlen, s aligha tömöríthető az irodalmi barokk kategóriájába. Stílusa, írásművészete jelentős befolyással volt a Nyugat íróira, különösen Kosztolányi Dezsőre.

Zrínyi Miklós

Zrínyi Miklós jelentősége

Ősi, főúri, horvát és magyar családban született, dédapja az 1566-os szigetvári hős volt. Zrínyi nem csupán a magyar irodalomtörténet jelentős alakja, hanem európai távlatokban is kiemelkedő műveltségű, széles látókörű történelmi személyiség: politikus és hadvezér. "Zrínyi egészen koráé" - írta róla Arany János, és ezt úgy kell értenünk, hogy Zrínyi tudatosan alakította önmagát mint politikust és művészt korszerűvé. Elkötelezettsége, ízlésvilága, életszemlélete korából fakadt. Az a ritka ember, akinél az életmű, az ideológia, a magasrendű erkölcsiség, a társadalmi rang és elhivatottság, a műveltség és a konkrét tevékenység szerves, szétválaszthatatlan egységet alkot. Zrínyi főbb művei ezt a sokoldalúságot tükrözik.

Politikusként felismerte, hogy a magyar önállóság egyetlen esélye az, ha a török kiűzésében önerejére támaszkodik - akár a Habsburgok ellenében is. Ennek érdekében szenvedélyes hangú értekező prózájában , levelezésében és szépirodalmi műveiben egyaránt sürgette a magyar politikai erők minél szélesebb méretű összefogását, s e nemzetegyesítő program keretében felülemelkedett a katolikus-protestáns viszályon is. Eszménye egy korszerű magyar hadsereg, valamint az erős nemzeti királyság volt, példaképe Attila, illetve Mátyás király , felelevenítve ezzel a 16. századi Mátyás-kultuszt. Az ideológiai propagandának és az irodalomnak az összefonódása nem állt távol a barokk művészeteszménytől.

Zrínyi íróként tudatos újító volt: számos műfajt ő honosított meg irodalmunkban, ő közölt nyomtatásban először szerelmes verseket, ám talán a legfontosabb, hogy ő írta az első magyar nyelvű eposzt.

Az Adriai tengernek Syrenája

Zrínyi költői műveit - Balassihoz és Rimayhoz hasonlóan - megkomponált kötetbe rendezte (Bécs, 1651). A kötet címe magyarázatra szorul: a Syrena szirént jelent, az Adriai-tenger a Zrínyi-birtokok déli határa volt, tehát a cím így is olvasható: "Magyarország költője, gróf Zrínyi Miklós". A kötetben szerelmes idillek előzik meg az eposzt, utána pedig elégiák, bölcselkedő epigrammák következnek, majd egy vallásos-hazafias óda (Feszületre), végül pedig a Peroráció zárja a kompozíciót. A szerkezetet nem a puszta kronológia határozza meg. Az ember szellemi életében először a szerelemé a főszerep, majd következik a férfikor, a hazáért való küzdelem, a földi dicsőség - ámde mindkettőt elpusztítja a halál. A halált azonban túléli a hírnév, mely Zrínyinél az időt is legyőzi, sőt, a vallásos megdicsőülésnél is fontosabbá válik. Ez a halhatatlanság viszont nem a költőé, hanem a vitéz harcosé.

Lírájának is lényeges eleme a heroizmus. Verseiben Marinót, az olasz barokk egyik képviselőjét követte, de hangvétele tragikusabb és drámaibb, egyszersmind egyszerűbb is mesterénél. Az olasz formák magyar változatainak meghonosítására törekedett, műfaji és kompozíciós újításokat alkalmazott.

Obsidio Szigetiana - Szigeti veszedelem

Az eposz célja többirányú. Elsősorban az a nagyon is nyilvánvaló üzenet, hogy a száz évvel korábbi török-magyar küzdelem emlékének felelevenítésével ráirányítsa az olvasók figyelmét arra, hogy a török kiűzése a legfőbb cél. A törököt Isten küldte büntetésül a magyarság ellen, mert Magyarországon eláradt a bűn, s ez a bosszú "harmad-negyed ízig" fog tartani - azaz éppen a dédunoka Zrínyi idejében érhetne véget. Ám az isteni harag és beavatkozás egy újabb jelentésréteget hordoz: a hitetlen pogányok ellen az igaz hívők védhetik meg a kereszténységet. Zrínyi morális, vallásos üzenete összhangban áll az ellenreformáció eszmevilágával, az eposz megformáltsága, mintakövetése pedig a barokk ízlést tükrözi.

Az eposz alapkoncepciója egy paradoxon: a vesztes szigetvári hősöket úgy kell bemutatni, hogy az olvasó mégis győztesnek lássa őket. Ez a szerzői feladat teljes mértékben megfelel a barokk eszménynek. Az ellentmondást úgy oldja fel a szerző, hogy a támadó török sereg Szigetvár alatt nem a bűnös magyarsággal ütközik meg, hanem egy emelkedett erkölcsiségű csapattal. A katonákat ugyan fizikailag meg lehet semmisíteni, de olyan morális értékeket képviselnek, amelyek a török sereget felmorzsolják, szétzüllesztik. (Természetesen az is fontos, hogy a költő Zrínyi saját dédapjának tulajdonítja a szultán halálát.) A szigetváriak dicsőségét a szerkesztés is alátámasztja: az eposz a mennyben kezdődik, Isten haragjával, s a mennyben is ér véget, amikor a megbocsátó Isten magához emeli valamennyi szigetvári hőst.

Források

Az eposz forrásairól maga a költő ír előszavában: elsősorban antik mintákat követett, Homéroszt és Vergiliust. Nagy mértékben hatottak Zrínyire a korabeli itáliai eposzszerzők művei, ezek közül is a legfontosabb Tasso eposza, a Megszabadított Jeruzsálem. Az Aeneis és a Zrínyiász témamegjelölése szó szerint megegyezik. Aeneas alakja a középkori hagyomány szerint figura Christi, azaz Krisztus mása, jelképe, és Tasso saját eposzi hősét erre a vallásos, jámbor (pius) mintára alkotta meg. Zrínyi a dédapa figuráját egyfelől sokkal emberközelibbnek, elevenebbnek ábrázolta, mint költőelődei saját hőseiket, másfelől az ő számára a szigetvári hős athleta Christi, a hit bajnoka, aki Jézust követve saját véráldozatával váltja meg az egész magyarságot a bűnöktől, s nyeri el számukra is az isteni kegyelmet.

Ugyancsak az előszóban utal Zrínyi arra, hogy ismeri és felhasználja a jelentős humanista történetírók munkáit (Zsámboky János és Istvánffy Miklós latin nyelvű műveit), ám mint fontos művészi elvet, ezt is hozzáteszi: "Fabulákkal kevertem az históriát".

Zrínyinek igen jelentős könyvtára volt, melynek jegyzéke a hagyatéki leltárban fennmaradt, s a könyvek jó része ma is megtalálható a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban. Sajnos, nem maradt fenn az az inventáriumban megemlített kéziratos gyűjtemény, mely Balassinak "fajtalan éneki"-t (szerelmes verseit) tartalmazta. Ez az adat rendkívül fontos, egyrészt mert jól mutatja, hogy Balassi költészete hogyan terjedt és volt ismert a halála utáni évtizedekben, másrészt hogy Zrínyi szerelmi lírája a magyar udvari költészet folytonosságát jelzi.

A barokk udvari költészet

Zrínyi műve összetett, többrétegű alkotás, így nem számíthatott széleskörű közönségsikerre. Kortársai, követői között azonban többen is akadtak, akik népszerű, olvasmányos írásokkal igazi szórakoztató irodalmat hoztak létre. Irodalmár püspökök, versszerző kanonokok és udvari papok színezik a Szent Szív, a négy végső dolog (halál, ítélet, pokol, mennyország) vagy a végítélet "utolsó trombitaszavának" hatásos, barokk tematikáját - ez utóbbi tárgyat ifjabb Darholcz Kristóf kiváló prózafordítása, a Novissima tuba (Kassa, 1639) is feldolgozza .

A szellemi élet nemesi származású képviselői a főúri udvarokban éltek, s tevékenységük sokrétű volt: az udvari reprezentáció szolgálatában feladatuk közé tartozott a főúr tetteinek heroizálása, családi életének megörökítése is. E típus legkiválóbb képviselője Gyöngyösi István, aki már életében népszerűvé vált. Verses epikája épít a Tinódi- és Zrínyi-féle történelmi tradícióra. Ismerte Balassi szerelmi költészetét, s így életműve e költői hagyomány folytatója is. Poétikai-retorikai szempontból a legtudatosabb szerzők közé tartozik, erről több művének előszava tanúskodik. Bravúros verselése, technikai képzettsége, gördülékeny nyelve, képteremtő ereje a 18. századra a legnépszerűbb íróvá emelte. Komoly hatással volt az utókorra. Tudatosan fejlesztette nyelvünket, s bár Kazinczy később azzal vádolta, hogy elrontotta a magyarok ízlését, nyelvújítóként mégis elődjének tartotta. Arany János szerint "Gyöngyösi alapjában lírai költő volt... Dallá olvad az elbeszélés, a párbeszéd hősei ajkán."

Gyöngyösi patrónusai a kor legkülönbözőbb politikai köreinek reprezentánsai: a költő Zrínyi nézeteit képviselő Wesselényi Ferenc nádor, az udvarhű Esterházy Pál (aki maga is sokoldalú művész), Thököly Imre, a kurucok fejedelme (az ő házasságára írta híres epithalamiumát), a labanc Koháry István, aki sokáig Thököly fogja volt, s szintén foglalkozott költészettel , valamint a császárpárti Andrássy Péter, akinek Chariclia című művét ajánlotta.

Puritanizmus és enciklopédizmus

A katolikus előretörés fokozatosan háttérbe szorította a reformáció erőit, melyek a 17. században maguk is egyre megosztottabbá váltak. Új irodalomszemlélettel leginkább a hollandiai és angliai egyetemekről hazatérő puritánusok jelentkeztek a század közepén. Idehaza I. Rákóczi György özvegyének, Lorántffy Zsuzsannának sárospataki udvarában találtak menedéket. Medgyesi Pál az angol puritanizmus egyik alapművét, Lewis Bayly Praxis pietatisát ültette át magyarra nagy retorikai invencióval (Debrecen, 1636), ez a mű a szigorú önvizsgálaton alapuló, külső kötöttségektől mentes egyéni vallásosság kézikönyve. Gyakorlatias szemlélete elutasítja a manierista "udvari piperét".

A puritánusok modern műveltségideálját az oktatás reformját sürgető enciklopédisták fogalmazták meg. Sárospatakon ez idő tájt a kor legnagyobb pedagógusa, a "mindentudás" lehetőségét kutató Comenius is tanított. Az erdélyi Apácai Csere János európai színvonalon, a legjobb kézikönyvek alapján tanulmányozta az enciklopédikus ismeretszerzés módszereit és a tudományos ismeretek teljességének logikus rendszerbe foglalására vállalkozott - magyar nyelven (Magyar encyclopaedia, Utrecht, 1653). Forrásai között Descartes művei is szerepeltek, Apácai kartéziánizmusa azonban következetlen és ellentmondásos - így sem kerülhette el a földhözragadt rágalmakat. A korszak egyik legtehetségesebb protestáns személyisége Tótfalusi Kis Miklós. Amszterdamban képezte ki magát a kor egyik legjelentősebb betűmetszőjévé és tipográfusává. Az őáltala metszett, klasszicizmusba hajló "hollandi antikva" betűk Európa-szerte mértékadó remekműnek számítanak még ma is. Mesterségbeli tudását egészében a magyar olvasók szolgálatába kívánta állítani, amikor Amszterdamban kinyomtatta olcsó, "kisded formátumú" Bibliáját (1685). A racionális bibliakritika elvei szerint korrigálta a Szentírást, ezért idehaza megvetést, szidalmakat kellett elszenvednie. Hiába védekezett elkeseredetten híres, önéletrajzi fogantatású Mentségében (Kolozsvár, 1698), az egyházi és világi elöljáróságnak sikerült lelkileg teljesen megtörniük a nemesi öntudattal rendelkező, modern polgári mentalitású tipográfust .

Emlékírók

A barokk kori próza kiemelkedő alkotásai az emlékiratok, naplók, önéletírások. Nyomtatásban általában nem jelentek meg, de kéziratos formában terjedtek és ismertek voltak. Nem sajátosan magyar jelenségről van szó, hiszen Európa-szerte kedvelt műfaj volt a memoár. Nem előzmény nélküli e műfaj a magyar irodalomban: Vörösmarti Mihály (1572-1645) 1610-ben kezdte el írni Megtérése históriáját (1634). A szerző kálvinista prédikátor volt, aki Pázmány Péter hatására katolizált, könyve egyfelől vallomás, másfelől a hitvitázó irodalommal rokon teológiai mű.

Emlékíróink általában koruk nevezetes személyiségei voltak, többnyire politikusok, és műveik rabságban, száműzetésben keletkeztek. Visszaemlékezéseikben leggyakrabban a történelmi helyzetüket és cselekedeteiket igyekeznek tisztázni - így ezek a munkák tudatosan szubjektívek. Ennek ellenére a memoárok fontos történelmi források is.

Kemény János (1607-1662), a későbbi erdélyi fejedelem a tatárok két éven át tartó rabságában, a Krím-félszigeten írta le életének és korának sorsdöntő eseményeit, sok anekdotával színesítve a száraz történelmet.

Ugyanerről a korról írt Szalárdi János (1616-1666) Siralmas magyar krónika címmel históriát. Bár önmagáról egyes szám harmadik személyben beszél, a szubjektív részletek, leírások miatt művét nem történetírásnak, inkább memoárnak tartjuk.

Bethlen Miklós jórészt már Buda és az ország visszafoglalása után írta műveit, azok mégis a megelőző korszak eszmekörében születtek. Szent Ágostont és Petrarcát tekinti példaképeinek, s élete alkonyán bécsi fogságában megalkotott Önéletírásából egy igen művelt, árnyaltan gondolkodó politikus és mélyen hívő lélek számvetése rajzolódik ki. Zrínyi Miklós halálakor ő is ott volt a vadászaton, az ő leírásából ismerjük a baleset részleteit.

A török kiűzése sem az irodalmi, sem a politikai élet képviselői számára nem jelentett megkönnyebbülést, igazi korszakhatárt. A kultúra keretei jó ideig még változatlanok maradtak, a szellemi élet, a közhangulat - ha lehet - még nyomottabbá vált.

A HÓDOLTSÁG TÖRÖK IRODALMA

A török irodalomtörténet rétegei

A Hódoltság kultúrtörténetének elmaradhatatlan, jóllehet eddig alig vizsgált fejezete az irodalomtörténet. Az oszmán irodalomban - minőségi szempontból - alapvetően három réteget különböztetünk meg: a népi, az ásik- és a díván-irodalmat. Egy másik csoportosítási lehetőséget kínál az egyes szerzőknek és műveiknek a Hódoltsággal való kapcsolata. Ebből a szempontból különbséget tehetünk a Hódoltságban ismert, de nem ott keletkezett művek; a Hódoltságról szóló művek és a Hódoltságban keletkezett művek között. Az első csoport a Hódoltságba érkező szellemi javakat, a második a Hódoltság iránti érdeklődést, míg a harmadik a helyi szellemi aktivitást tükrözi. Vizsgálódásunkat e két szempontrendszer alapján mutatjuk be.

A népköltészet

A Hódoltság népköltészetéről úgyszólván semmit sem tudunk, s csak feltételezhetjük, hogy a hódítók magukkal hozták népdalaikat is. Az azonban bizonyos, hogy a Hódoltságba már alig jutottak török telepesek, s a katonaság jelentős része délszláv etnikumú volt. Könnyen lehet, hogy a hódoltsági "török" népdalok egykor szerb vagy bosnyák nyelven csendültek fel. Talán olyan muszlim elemekkel bőségesen átitatott szláv költészet létezett itt, mint amilyen Boszniában virágzott még századunk elején is. A török nyelvű népdaltermésre mégis van néhány adatunk: számos népdal szól Buda s a többi fontos vár elestéről. Ezek nemcsak a Balkánon voltak ismertek (Kúnos Ignác a századfordulón Ada Kaléban gyűjtött ilyet), hanem Anatóliába is eljutottak.

Az ásik-költészet

A török énekmondókat ásiknak nevezzük. Művészetük alapvetően szóbeli, éneküket hangszerrel - kopuzzal, csögürrel - kísérik. A 16. század elejétől szaporodó lejegyzések már teljesen kiforrott, letisztult stílust tárnak elénk, amely csekély változásokkal napjainkban is él. Az ásik-költészet eredete kettős: egyrészt nyelvileg, zeneileg a törökök hagyományos, iszlám előtti kultúrájának örököse. A versek mindig szótagszámlálóak, szerkezetük kötött: ún. kosma-formában íródtak. Másrészt - ezzel szemben - a tartalom, a megfogalmazás erősen kötődik a perzsa szerelmi és misztikus költészethez. Számos fordulat, kép az eredeti perzsa mű tükörfordítása.

Az ásikok egy sajátos török vallási irányzat - az anatóliai nomádok körében népszerű alevi-bektasi hit s az ebből fejlődött bektasi dervisrend - szertartási zenészei, himnuszköltői. Mivel a janicsárok - ha csak formálisan is - a bektasi rend kötelékébe tartoztak, az ásikok megjelentek a harctereken is. Az ásik-költészetet jól ismerték és széles körben művelték a Hódoltságban. Egyfelől azért, mert a végeken, a katonaság körében mindig népszerűek voltak az énekmondók; másfelől az itt megtelepedő bektasi dervisek gondoskodtak a terjesztéséről. Leghíresebb központjuk Gül Baba budai rendháza volt, de álltak kolostoraik Egerben, Fehérváron, Lippán is.

A hódoltsági ásikokról számos keresztény útleírás, főúri levél vagy muszlim krónika emlékezik meg. Jelenlétükről beszédesen tanúskodnak a verseiket megőrző török kéziratok (pl. a Palatics-kódex). Sokuk neve csupán hódoltsági forrásokban bukkan fel, talán helybeliek lehettek. Egyikük, Kul Pírí egy Tata alatt elesett török vitéz, Deli Bajazid halálát siratta meg. Másikuk - Ramazán - Buda szépségét Bagdadéhoz hasonlította. Karadzsaoglan Pétervárad kifosztásáról énekelt, Temesvárli Gázi Ásik Haszán pedig a hódoltsági területek elvesztése felett kesergett.

A helyi költők mellett számosan csak rövid időre, egy-egy hadjárat erejéig tartózkodtak itt. Gevheri, az egyik legjelesebb 17. századi ásik egy egri agát siratott el. Kortársa, Ásik Ömer újabb Moháccsal fenyegette a "német királyt". Üszküdári Érsekújvár bevételéről énekelt, Kul Musztafa a Duna véres hullámai felett elmélkedett. A hadjáratról hadjáratra vonuló költők, s persze a vándorló dervisek biztosították az irodalmi ismeretek cseréjét a birodalom távoli részei között. Nem meglepő, hogy számos olyan ásik műve is ismert volt itt, aki sosem járt a Hódoltságban. A 14. századi Kajguszuz Abdál énekeit nyilván a bektasi dervisek hozták magukkal. Ásik Kerem pedig a török széphistóriák (hikáje) világából csöppent a Hódoltságba. Kereméhez hasonló szerelmi történet talán nálunk is termett, a Karadzsaoglan és Iszmigán Szultán.

Díván-irodalom

A díván-költészet az időmértékes (aruz) verselést alapul vevő arab-perzsa irodalom hatása alatt fejlődött. A török nyelv azonban kevéssé alkalmas a metrumok pontos betartására, s ez komoly fejtörést okozott a költőknek: hol a nyelv, hol a versláb szenvedett csorbát. A megoldást az irodalmi nyelv megváltozása hozta: fokozatosan feltöltődött arab és perzsa szavak sokaságával, amelyek segítségével már betartható volt az időmérték. E nyelvet - az oszmánlit - csak a kulturális elit használta, az egyszerű emberek meg sem értették. A nyelv "eloszmánosodása" a 18-19. században tetőződött.

Az oszmánli nyelv mint rétegnyelv a birodalom minden részébe eljutott, így a Hódoltságban is jól ismerték. Ezt használták a hivatalnokok és a vallási emberek, ezt tanították a medreszékben, s természetesen e nyelven született minden elismert irodalmi alkotás.

A díván-költészet alapeleme a bejt, ebből épül fel a legtöbb versforma: a gazel, a kaszíde, a mesznevi. Csekély számban léteztek nem bejten alapuló formák is, pl. a murabbá, a muhammesz. A verseket vagy a szerzők szerint rendezték kötetekbe (díván), vagy antológiákká (medzsmua) szerkesztették.

A díván-költészetet jól ismerték a Hódoltságban. Közkézen forogtak a nagy elődök (Nizámi, Szádi, Ahmedi) és a kortárs költők (Fuzúli, Hataji, Záti, Reváni, Muhibbi, azaz Nagy Szulejmán) munkái. Több helyi költőről is tudunk. Vüdzsudi Mehmed Buda szépségeit énekelte meg, Hiszáli pedig Gül Babára emlékezett. Pesten nőtt fel a dervis Lámekáni, Budán Míri. Száji Szigetváron kádiskodott. Tasli-dzsali Jahja bég Szulejmán összes hadjáratát végigharcolta, a Hódoltságban igen népszerű munkáit zvorniki birtokán írta. Evlia Cselebi szerint a 17. század közepének legjelesebb budai költői Gázi Cselebi, Názi Cselebi és Számi Cselebi voltak.

A díván-költészet másik ágát az elbeszélő költemények, verses regények (mesznevi) alkotják. A műfaj nagy klasszikusait a Hódoltságban is forgatták: Mevlána Mesznevijét vagy Firdauszi Sahnáméját. Fuzuli Ópium és bor című munkájának parafrázisát II. Gázi Girej krími kán éppen Pécsen teleltében készítette el (Kávé és Bor), bár az azóta elveszett mű aligha lehetett itt közismert.

A kimondottan a hadi eseményeket tárgyaló mesznevik neve: gazavatnáme. Jónéhányuk témáját a hódoltsági háborúk szolgáltatták: Buda, Esztergom, Siklós, Győr, Kanizsa bevétele. Legtöbbet talán Szigetvár ostromáról írtak. Jóllehet a szerzők egy része maga is részt vett a hadjáratokban, munkáikat azonban már nem itt készítették. Ezért érdekes a görösgáli hősökről szóló mesznevi, melyet állítólag a helybéli kádi szerzett, s amely Pecsevi krónikájában fennmaradt. Neve alapján hódoltsági lehetett az a Gyulevi (gyulai) is, aki Gyula bevételét verselte meg.

A díván-irodalom prózai alkotásai közül elsősorban a történeti munkák foglalkoznak a Hódoltsággal. Java részük az Oszmán-ház történetét dolgozza fel (Nesri, Szádeddin, Lutfi Pasa). Ezek folytatásának tekinthető a pécsi születésű Ibrahim Pecsevi Istvánffyt és Heltait is felhasználó krónikája, s Kjátib Cselebi műve is. Születtek egy-egy uralkodó dicsőségét megörökítő alkotások, ezek közül elsősorban a Szulejmánnámékban akadunk hazai vonatkozásokra (Dzselálzáde). Néhányuk csupán egy-egy hadjáratot beszél el, ilyen például Kemálpasazáde Mohács-náméja, amelynek egyik másolatát Ibrahim bin Ali készítette Szolnokon 1575-ben. (E kötet a hódoltsági miniatúrafestészet egyetlen emléke is.) Kimondottan helyi eseményeket beszélnek el a Szokollu Musztafa és Tirjáki Haszán budai pasákról szóló krónikák. Kuriózumnak számít a Tárih-i Üngürüsz (Magyarország története), amelyet egy magyar származású renegát, Terdzsümán Mahmud írt.

A díván-prózához sorolandók az útleírások, a tudományos, vallási és misztikus értekezések. Az útleírások legjelentősebbje Evlia Cselebi Szejáhatnámeja, amely a hódoltsági művelődéstörténet egyik legfontosabb forrása. Kevésbé fontos Behrám Dimiski szűkszavú értekezése a 17. század végéről. Tudományos és vallási munkák minden medreszében előfordultak. Ránk maradt egy tankönyv, amely Korán-magyarázatot, jogot, verstant tartalmaz. A medreszék oktatói (hodzsa) azonban néha maguk is tollat fogtak. Ömer Efendi, az egyik budai iskolamester jogi könyvet írt, Ibrahim budai jogi véleményei (mufti fetva) kötetekre rúgnak. Ali Dede Szulejmán türbéjének őreként írogatta misztikus értekezéseit, Ahmed Dede pedig a pécsi mevlevi kolostorban dolgozott. A 15. századi török misztikus, Ahmed Bídzsán értekezése magyarul is hozzáférhető volt: Bethlen Gábor török deákja, Házi János fordította magyarra, és 1626-ban Kassán ki is nyomtatta.

A török irodalom hatása

A törökök és a magyarok között szövődött kulturális kapcsolatok elsősorban anyagi természetűek, az irodalom területén jelenleg alig mutathatók ki. Jelkép értékű, hogy Balassi Bálint kitűnően ismerte a hódítók költészetét. Két éneke ásik-vers hatására született (Ez világ sem..., Minap mulatni mentemben...), azok eredeti dallamára. Egy harmadik, igen szabad fordításának török forrása felismerhetetlen (Kegyes vidám szemű). "Valahány török bejt, kit magyarra fordítottak" cím alatt - a díván-költészet körébe tartozó - török bejteket, s azok átértelmezett fordításait gyűjtötte egybe. Balassi művein kívül csupán néhány vers utal török eredetre: egy ásik-formában, de magyarul írt vers (Fekete szemű szemüdükű), egy kétnyelvű murabbá (Én nem bántom...), s néhány, eddig meg nem határozott eredetű Török nóta. Könnyen elképzelhető azonban, hogy a magyar szerelmi költészet számos motívuma mögött török előkép lappang.


Vissza az oldal elejére