Vissza a tartalomjegyzékre

TÁJ ÉS NÉP

EMBER ÉS TERMÉSZET
ETNIKUMOK, NEMZETISÉGEK
POLITIKAI FÖLDRAJZ



EMBER ÉS TERMÉSZET

Magyar tájak a 19. század első felében

Magyarország földrajzi képét ekkor még kevéssé formálta az iparosodás. Mégsem volt azonban érintetlen természeti őstáj, hiszen az emberi tevékenység mindenütt rajta hagyta nyomát. Még az elzárt erdélyi, máramarosi hegyek erdeiben is csattogtak a fejszék, a gyorsfolyású, jeges vizű folyócskákon tutajok szállították a fát az építkezésekre, a feldolgozókhoz; az alföldi pusztákon gulyások őrizték a marhát, a mocsarak, lápok rejtekén is réti emberek nádkunyhói állottak.

A peremvidéki hegyekben még valóban hatalmas erdőségek fáit zúgatta a szél. Beljebb az alacsonyabb tájakon, dombos területen az erdők ekkoriban kezdtek megcsappanni. A föld hiánya miatt sokan irtással keresnek helyet maguknak a gazdálkodáshoz. Másutt a faszénégetés vagy a hamuzsírfőzés miatt vágják az erdőt, de nőtt a tűzifa, épületfa, szerszámfa iránti igény is. A kormányzatnak a 18. század vége óta már óvnia kell az ország faállományát. Erdélyben és Magyarországon is rendeletek vetnek gátat a rablógazdálkodásnak, s biztatnak fatelepítésre. Az erdők javításában az uradalmaknak is szerep jutott. Amióta az urbárium körülhatárolta a nemesi és paraszti földeket, s különösen mióta a törvények lehetőséget adtak a közös határhasználat felszámolására, a földesurak törekedtek erdeik elkülönítésére, védelmére. Így a korábbiaknál kisebb, de rendezettebb, gondozottabb erdők fejlődtek. A községi erdők tekintélyes részére viszont a földhiány miatt irtás várt.

A hegyek lankásabb lejtőin és a dombvidékeken, de sok síkhatárú település mellett is hatalmas területet borítottak a szőlők. A gazdákat sok tényező akkor is a bortermelésre sarkallta, ha sem a talaj, sem a nevelt fajta nem hozott igazán jó bort. Egyes mocsaras helyeken a pangó vizek miatt nem voltak egészséges kutak, s a bor nélkülözhetetlen ital volt. De még inkább azért vállalkoztak a szőlő termesztésére, mert azt nem az úrbériség feltételei mellett művelték. A munkaigényes szőlő birtoklását biztosítani kellett művelője számára, s így a szőlősgazda a tulajdonjog több elemét mondhatta magáénak, mint telkes társa. Néhol a vidék kiváló adottságai csábítottak arra egész helységeket, hogy talpalatnyi szántót se hagyva minden földet szőlővel ültessenek be. A bornak jó piaca volt nemcsak idehaza, hanem Európa nyugati és északi vidékein is, termesztése szép pénzjövedelmet ígért.

Ekkortól vált el igazán a jó borok hazája a gyengébben termő vidékektől. A napóleoni háborúk folytán megindult gazdagodás, a növekvő piaci lehetőségek idő múltával igényesebbé is tették a fogyasztókat. Az üvegpohár, üvegkancsó megjelenése után zavaros italnak nem volt vevője, s a szállítást el nem viselő borokat sem lehetett eladni, maga a termelő itta meg azokat. A legjobb borvidékeknek hagyományosan a Hegyalja, mellette egyre inkább a budai hegyek tágabb körzete, a Mátraalja, Szekszárd, Pozsony, Sopron és Kőszeg környéke s a Balaton-vidék minősültek. A korban még nem lugasban, hanem inkább különálló tőkék rendjében telepítették a szőlőt, s közéjük gyakran gyümölcsfákat ültettek. A szőlőkben szaporodtak a takaros présházak, pincék, amelyek helyt adtak a baráti társaságoknak is.

A falvaknak a föld minősége szerint dűlőkre tagolt határában dűlőnként több darabban feküdtek a telkes gazdák szántóföldjei (hosszúak és keskenyek, hogy az állatokkal húzatott ekékkel minél kevesebbszer kelljen fordulni). Más földdarabot kaszálónak hagytak, ismét másutt a közös legelőn a falu állatait táplálták. A viszonyokat nem ismerő nem tudhatta: mennyi pör, viszály mellett dőlt el, hogy az uraság és a falusiak, a telkes gazdák és a zsellérek hány ökröt, tehenet, juhot hajthatnak a közös legelőre. Sok helyütt dolgoztak a földmérők, hogy a közös földből az uraság részét kimérjék, s a falusiak legalább annak örülhettek, hogy a maradék legelőről nem szorítja ki az ő állataikat az urasági nyáj állatserege. A legtöbb falu igyekezett valamicske erdőt hagyni, ahol a faizási (erdőhasználati: épületfa vágási, illetve tűzifa gyűjtési) jogot gyakorolták. A falu szélén a sáros vagy poros utakat néhol még sorompó zárta el a jószág elől. A felekezeti megoszlás szerint egy vagy több templom körül sorakoztak az udvartelkeken a parasztházak. Anyaguk igazodott a táj adottságaihoz: hegyes vidéken kőből rakják, fás vidéken ácsolt boronafala volt, vizenyős tájakon favázának közeit vesszőfonadékra tapasztott sárfal tölti ki. Ahol már elzárták az erdőt a jobbágyok elől, terjedt a vályog és a földfal. A tetőt erdővidéken nagynéha zsindely, vizenyős tájon nád, de a legtöbb helyen szalmazsúp fedte. Az egyszerű házak közül kirítt rendesen rakott tégla- vagy kőfalával, zsindely vagy cseréptetejével egy-egy középbirtokos nemes kúriája.

A környezeten sokat változtattak az 1850-es évek: az úrbéri rendszer felszámolását az osztrák szabályozás egybekötötte a határ rendezésével. A nemesi földet mindenütt elválasztották a volt jobbágyi telkek állományától, tartozékaitól, a községi legelőktől és erdőktől. Az úrbéri bíróság felmérte a telkesek és zsellérek igényjogosultságát, meghatározta az annak megfelelő földmennyiséget, majd kijelölték, hogy a két fél a határ mely részén kapja meg a neki járó részt. Ezután a falusiak eldönthették, hogy a továbbiakban is fenntartják-e a nyomásos gazdálkodást vagy egymás közt is végleg felosztják a határt. Ilyenkor a több dűlőben szétszórt földdarabokat újraosztották, az egyes gazdák földjeit egybetagosították. Nehogy egyesek így rosszabbul, mások jobban járjanak, a földeket értékük szerint arányosították, s így kapott valaki esetleg kisebb, de jobb minőségű, mások nagyobb, bár gyengébb földet. Erre a második, parasztok közti felosztásra azonban sok helyen ekkor még nem került sor.

A színes, tagolt falusi tájhoz képest az uradalmak tagosított nagyobb táblás földjei sokszor kevésbé változatosak, a különálló házak helyett itt ekkortól épülnek az uradalmi cselédség első nagyobb, gyakran istállóra emlékeztető hajlékai, a nagyobb gazdasági épületek, magtárak, istállók, színek, csűrök s az uradalom tisztjeinek rendes házai. A gazdaság közvetlen közelétől távolabb, kerttel vagy ez idő tájt már angolparkkal övezve áll az uraság tekintélyt parancsoló kastélya.

A mezővárosok egy része a Dunántúlon és a hegyek lábánál mindenütt bort termelt. Ennek jó piaca meglátszik a házak csinos külsején. A borvárosokkal szemben az alföldi "porvárosok", udvaraik, utcáik, házaik inkább csak méreteikben, szerkezetükben különböznek a falutól; a nyugati utazók nem is tartják őket másnak, mint nagyra nőtt falunak. Határuk azonban másképpen rendeződik. Bár sok helyen kezdik a legelőket, réteket feltörni, főként a jobbágyfelszabadítás után, de a kiterjedt legelőkön zsírszagú, füstös "rideg legények" hatalmas gulyákat és marhacsordákat legeltetnek, s erdő ezért sem igen nő a kitaposott földeken. A fátlan vidéken, a víztől távolabb fekvő területeken szárazabb időben a szél nagy porfellegeket kavar. Van persze, sőt mind több a szántó, s az Alföld sem akar kimaradni a bor nyújtotta élvezetekből és előnyökből. Ültetnek tehát szőlőt itt is, de néhol - inkább az 1850-es évektől - a kertekben már a városok piacaira inkább gyümölcs és zöldség terem.

A tájat azonban nem az emberi kéz tagolja, mint a kis falvakban. A település határában az Alföldön hatalmas területen a víz az úr. Amikor a 19. század első felében a nagyobb vízrendezések megkezdődnek, az ország összterületének még 13 százalékát (3,8 millió hektárt), az Alföldnek mintegy 30-40 százalékát (2 millió hektárt) borítja időlegesen vagy az év nagy részében víz. Szeszélyesen kanyargó, helyüket állandóan változtató folyók táplálják a tavakat, a hónapokig, néha egész évben ki nem száradó ártereket, a lápokat, mocsarakat. Kora tavasztól csónakkal járnak az emberek dolgozni, szomszédolni, templomozni, gyakran még temetni is. A gyalogló sarat gázol, hacsak a mezővárosi magisztrátus jó síkos fapallókat le nem rak járdának. A kocsik hetekre elakadnak, úgyhogy a fuvarosok kemény fagyért imádkoznak. Bár a halászat urasági jog, de ilyen kiterjedt vízvilágban akad hal bőven mindenkinek. A vízjárta határ kiváló füvet nevel az állatoknak, a nádból, vesszőből jut építkezésre, kerítésnek, szőnyegnek, kosárnak, de tüzelőnek is. A lápon csíkászok, pákászok, halászok dolgoznak.

A természetátalakítás kezdetei

Az ártéri életnek azonban lassan vége; ezekben az évtizedekben kezdődik a táj nagyobb mérvű átalakítása, hasznosítása. A hatóságok megkezdik a vizek felmérését, hogy azután a településeket és a megyéket gátakkal védjék, a kanyarok átvágásával a folyókat mederben tartsák és gyorsabb folyásra ösztökéljék. Az összehangolatlan munka még gyakran szül bajt: míg az egyik település megmenekszik, a másik gondjai növekednek. Ahogy összébb szorul a víz birodalma, csökken a víz helye, úgy növekszik a vízszintingadozás (a Tiszáé a század eleji 2-ről az 1870-es évekre 8-10 méterre nő), korábban biztonságos magaslatokat néhány év múltán már fenyeget az ár.

A vízrendezést ezért országos hatóság veszi irányítása alá, a Helytartótanács kebelében 1845-ben alakult közlekedési osztályt, amely a közmunkákra is ügyel, Széchenyi István gróf vezeti. A Tisza vízrendszerének szabályozása az 1840-es években indul, olyan kiváló mérnökök részvételével, mint Vásárhelyi Pál. A munkát az osztrák kormányzat is folytatja. Az 1850-1860-as évektől gyakori látvány számos vidéken a talicskával-lapáttal felfegyverkezett földmunkások dolgos serege: vasúti töltéseket, utakat és gátakat építenek. A munkálatok még évtizedekig adnak megélhetést a csak kevéske földhöz jutó parasztoknak. 1875-re a Tiszát - 112 kanyart átvágva, útját 486 kilométerrel megrövidítve - gyorsabb folyásra kényszerítik. A belvizeket levezető csatornahálózatot a községek és birtokosok ármentesítő társulatai végzik.

Az 1860-as évekre már látszanak az első eredmények és következmények is. A mentesített területen sokan találnak megélhetést néhány évtizedig, nem sejtve, hogy unokájuk szidni fogja a rosszhozamú öntéstalajt, amit már nem termékenyít meg a folyók hordaléka. De vannak, akik már ekkor a folyószabályozásnak tulajdonítják balsorsukat: a gátak mögött kiszáradó területen ekkor jön létre a "magyar puszta", s az 1860-as években éri el a Tiszavidéket az első nagy aszály; a legyengült állatállományban az elhullás óriási. Ekkortól a vizek helyét egy időre átveszi a száraz por, de a parasztság és az uradalmak gyors ütemben hódítják meg a tájat a földművelés számára. A magyar táj mocsaras jellege megszűnőben van, a helyén mezőgazdasági kultúrtáj keletkezik megművelt földekkel, takaros tanyákkal. A műveltebb kortársak többsége a fejlődést tekinti meghatározónak, amely mindenütt a civilizálódás, a rendezettebb viszonyok, a kulturáltabb táj alakulása felé mutat.

Település és lakóhely

Az első népszámláláskor 1787-ben a Magyar Korona országaiban 15 808 helységet vettek számba lakhelyként. A Magyar Királyságra 52 szabad királyi várost (1791-től), 16 egyéb szabad várost, 589 mezővárost, 10 797 községet, továbbá 1305 pusztát számíthatunk, s ezekhez 1739 határőrvidéki település - mintegy kéttucat kivételével mind falu - adható. Az 1840-es években a kor neves statisztikusa, Fényes Elek szerint e számok - a Határőrvidékkel együtt - a következőképpen alakultak: a szabad királyi városok száma nem változott, az egyéb szabad városokkal együtt összesen 126 városi jogállású település, mellettük 783 mezőváros és 13 765 falu alkotta a településállományt; a lakott puszták számát 1204-re becsülte. A számok jogállást és nem településföldrajzi különbséget jelölnek: a mezővárosok között található az ország hetedik legnépesebb helysége (Hódmezővásárhely) és a falvak között a nyolcadik (Békéscsaba), amely csak az 1840-es években lett mezőváros. Mind a mező-, mind a szabad királyi városok között a legtöbb település mezőgazdasági jellegű volt, a legnagyobbak többsége sem mutatott városias külsőt.

A puszta más helység határához számított terület volt, amely az összeírásokban nem önállóan szerepelt. Közöttük ténylegesen faluszerű települések is voltak, másutt tanyát vagy uradalmi központot (cselédházakat, majorsági és gazdasági épületeket) takart az elnevezés, de voltak valóban csak határrészt jelölő pusztanevek is.

A szórványtelepülések között elsőként a tanyát kell említenünk. Ez kinn a határban általában magányosan fekvő és eredetileg ideiglenesnek tekintett szállás volt. A nagyhatárú alföldi városok központtól távolabb fekvő földjein alakultak ki. A tanyák eleinte az állatok és őrzőik téli szállásaiként jöttek létre, majd a földművelés területei lettek, de voltak olyan tanyák is, amelyek belterjes ágazatokhoz, például szőlőműveléshez, kertgazdálkodáshoz kapcsolódtak (szőlőhegyek és gyümölcsösök, dohánykertészségek).

A kezdetleges alkalmi szállás szükségességét a társadalom elfogadta; az állandó megtelepedést azonban mind a felsőbbség, mind a paraszti közösség gátolni igyekezett. Ennek oka részben rendészeti; a távol fekvő szállások rejteket adhattak elbitangolt, lopott jószágnak, üldözött és gyanús személyeknek. A korlátozást azonban főképp az a félelem váltotta ki, hogy a kiköltöző kivonja magát a jobbágyi szolgáltatások és a közterhek alól. Ezért kötelezték a tanyatulajdonosokat belső telek és ház birtoklására, kétlakiságra. A parasztcsaládok így gyakran generációk szerint oszlottak meg, a fiatal vagy középkorosztály kinn lakott, az idősebbek meg a mezővárosban. A szórványtelepülések helyzetében 1848 hozott döntő változást. A parasztságot immár szabad tulajdonának használatában az önkényuralom igyekezete ellenére sem lehetett többé korlátozni. Megindult a tömeges kitelepedés, felépültek az állandó tanyasi házak. Kecskemét városa már maga osztott tanyaföldet a határban a szegénységnek.

A tagolt hegyi és erdei tájakon szintén kialakultak szórványtelepülések (esztenák, pajtakertek), amelyek részben az irtástevékenységhez, szénagazdálkodáshoz, szállásváltó és vándorló pásztorkodáshoz kapcsolódtak. Egyes helyeken - részben felsőbb ösztönzésre - a magányos házak és udvarok csoportosan helyezkedtek el (bokortanyák), ami valamelyest oldhatta az elzártságot. Olykor egész falvak is szórtan telepedtek; a zalai szerek önálló háztelkek laza halmazai, amelyekből több alkotott egy szervezett községet.

A falu általában kisebb, mezőgazdasági jellegű településföldrajzi egység. A község szó nem a települést hanem az önálló elöljárósággal bíró szervezeti-igazgatási egységet jelölte. A kormány törekedett arra, hogy egy településföldrajzi egység egy községi szervezetet alkosson. A lakók jogállása szerint azonban 1848-ig még lehettek belső megoszlások. Egyazon helységben, azonos területen több község (például nemesi és parasztközség) is működhetett. A falu paraszti közössége a községi szervezeten keresztül érvényesítette szándékait, és a közvélemény elvárásait. A községnek saját szabályai (falutörvények) voltak, gazdálkodási egységet képezett, irányította a közös határhasználatot, szociális, kulturális és vallási feladatokat (iskola, egyház fenntartása) vállalt. A községek az önkormányzatiság bizonyos fokával is rendelkeztek. A lakosok maguk közül kikerülő bírót és esküdteket választottak, saját költségvetést, számadást vezettek, s ha volt rá pénzük, saját jegyzőt és más alkalmazottakat (tanító, pásztor, csősz) fogadtak. Az önkormányzatot azonban a jobbágyhelységekben a földesúri hatalom korlátozta; ellenőrizte az igazgatást és a nagyobb értékű pereket az úriszék elé vonta. 1848 után a községeket az osztrák közigazgatás szoros ellenőrzése alá vonta, kinevezési joggal élt még a falusi elöljárók esetében is. A községen belül egyébként a szegek, szerek, végek, utcák társadalmilag elkülönülhettek egymástól. A szőlősgazdák területi alszervezetei, a hegyközségek is néha már szinte önállósodtak a községtől.

A falvak viszonyai közt hatalmas különbségek lehettek. Voltak városok közelében szinte külvárossá alakuló falvak, a jó közlekedési és gazdasági feltételek nagy, fejlett falvakat segítettek életre. Más tájakon viszont mocsarak, hegyek által elzárt vidékeken, a jó piacoktól távol aprócska falvak kisszámú lakossága küszködött a megélhetésért.

Az egyes településeknél magasabb szintű keretek között azonban inkább a földesúri, egyházi vagy politikai igazgatási keretek emelendők ki. Az uradalmak számos falut kapcsoltak egy szervezetbe. A falu lakosainak egy része időnként megjelent az uradalom központjában egyes szolgáltatások teljesítése, úriszéki pereskedés, vásározás céljából. Ez lehetővé tette az érintkezést, a kapcsolatok felvételét más települések lakóival. Ugyanilyen szerepet töltöttek be egyes egyházi, vallási központok (anyaegyház, püspöki székhely, katolikusoknál zarándokhely), de még inkább a világi igazgatás központjai; a megyék székhelyei, székek központjai ekkor már kevés kivétellel forgalmasabb helyekre kerültek, vagy növelték az adott település forgalmát. E központi szerep elősegítette a városiasodást, a mező- és polgárvárosok kialakulását.

A korban mezővárosnak az olyan települést tekintették, amely földesurától bizonyos kedvezményeket, kiváltságokat szerzett, például egyes szolgáltatásokról, haszonvételekről vagy jogok gyakorlásáról szerződést kötött. Földrajzi értelemben a mezőgazdasági jellegét megőrző, de nagyobb méretei, árutermelő tevékenysége vagy helyi piacközpont (vásártartás) szerepét betöltő helység volt. A mezővárosok szélesebb joghatóságot is szereztek, többségük elöljárói 12 forint, a jelentősebbekben 60 forint értékhatárig bíráskodhattak. A nagy mezővárosok általában a szabad királyi városokra jellemző komoly létszámú, bonyolult szervezetet működtettek. Rendszerint a mezővárosok gyűjtötték magukba a paraszti árutermelők jelentős részét. Egy részük így lendületesen fejlődött, a legnagyobbak a földesúri terhek megváltását, sőt a szabad királyi városi jogállás megszerzését is célul tűzték ki.

Ezek a törekvések az adott helységeket már a városok közé emelhették. Településtörténeti-földrajzi értelemben a környéküket szervező, piaci, továbbá gyakran igazgatási, kulturális központi szerepet betöltő helységeket kell városnak tekinteni. Ilyen volt a szabad királyi városok egy része mellett az uradalmi központból, urasági támogatással kifejlődött, de a függés alól többé-kevésbé kinőtt polgárvárosok és más kisebb központok sora. Magyarországon (Erdély, Horvátország és a Határőrvidék nélkül) 138 olyan település volt, amelyet környezete egyedüli piachelyeként jelölt meg, tehát amely legalább egy szűkebb területen kizárólagos vonzást tudott gyakorolni vidékére. Ilyen központi szerepkörű helységben 1840 körül 2 millióan éltek, ezen belül a szabad királyi városok lakossága 800 ezer főt tett ki. A városlakók számának növekedése a korszak folyamán jelentősen meghaladta az össznépesség fejlődését. A városhálózat átrendeződött: a szabad királyi városok egy része hanyatlott, míg számos jogilag mezővárosnak számító település emelkedett. Az uradalmiközpont-jelleg adta többletforgalom, az uraság segítsége sokszor a teljes jogú városoknál is kedvezőbb viszonyokat teremtett az utóbbiakban. A szűkebben vett Magyarországon feladataik alapján valódi városnak tekinthető 57 településből, amelyek összesen több mint 700 ezer főnyi népességet tömörítettek, csak 22 bírt szabad királyi városi ranggal.

A legfejlettebb városokban komoly urbanizációs és civilizációs változásokat figyelhetünk meg. A városfejlődés mellett előrehaladt a városiasodás, sőt néhol a modern városszerkezet (bel-, kül-, előváros, iparnegyed, pihenő- és kirándulóövezetek) elemeinek kialakulása is.

ETNIKUMOK, NEMZETISÉGEK

Etnikai viszonyok

Magyarország etnikai, nemzetiségi viszonyait részletesen és pontosan először Fényes Elek mérte fel 1836 és 1840 között. A hivatalos népszámlálás először 1850-1851-ben kérdezte a lakosság nemzetiségét. A népszámlálási adatok lényegében ugyanazt a nemzetiségi megoszlást mutatják, mint Fényes adatgyűjtése. A zsidókat a népszámlálás - Fényeshez hasonlóan - nemzetiségként is nyilvántartotta. Nem minden zsidó vallású állampolgár vallotta magát egyszersmind zsidó nemzetiségűnek is: míg a zsidó vallásúak száma 369 ezer volt, addig a zsidó nemzetiségűeké csak 253 ezer, vagyis több mint 100 ezer zsidó magyar vagy német nemzetiségűnek vallotta magát. Az egyéb nemzetiségűek között bolgárok, örmények, görögök és olaszok szerepelnek a legjelentősebb számban.

Mind Fényes Elek, mind a népszámlálás adataiból kiderül, hogy a magyar nemzetiség a történeti Magyarország lakosságának csupán 36-37 százalékát alkotta, s még a szűkebb (Erdély, Horvátország és a Katonai Határőrvidék nélkül vett) Magyarországon is csak viszonylagos (45 százalékos) többségben volt. Erdélyben a románok abszolút többségben voltak a lakosság egyharmadát sem kitevő magyarsággal szemben, Horvátországban és a Határőrvidéken pedig alig éltek magyarok. Ezek az adatok érthetővé teszik, hogy a korabeli magyar politikai elit számára a nemzetiségi kérdés lét vagy nemlét kérdése volt. Fényes adatainak ismeretében és azokat idézve húzta meg a vészharangot Wesselényi Miklós 1843-ban kiadott Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című munkája előszavában: "Veszély fenyeget oh hon! Veszély ollyan, millyen még sohasem!" S ezért írta korszakunk végén, 1865-ben megjelent A nemzetiségi kérdés című könyvében Eötvös József, hogy "nincs ország, melynek helyzetére a nemzetiségi kérdés elhatározóbb s általánosabb befolyást gyakorolna, mint hazánk."

Nemzeti ébredési mozgalmak

A 18. század utolsó negyedében a Kárpát-medence népei körében kibontakozott az a folyamat, amelyet a történetírás nemzeti ébredésnek, megújulásnak, újjászületésnek nevez, vagyis kezdetét vette e térségben a modern nemzetek kialakulása. Nemcsak a magyaroknál, hanem a velük együtt élő jelentősebb etnikai kisebbségeknél is. Széchenyi István szavaival: "Nekik is mosolygott a nemzetiség angyala." Létrehozták a maguk nemzeti kultúráját és annak intézményeit, megteremtették irodalmi nyelvüket, kialakították történeti tudatukat, a történeti emlékezet sajátos nemzeti formáit, megfogalmazták nemzeti ideológiájukat, s némelyek már 1790-ben, mások legkésőbb 1848-ban a nemzeti politikai önrendelkezés vagy legalábbis az autonómia igényével is felléptek.

Ismeretes, hogy a nemzetté válás feltételei tekintetében a Kárpát-medence népei nem állottak azonos szinten. Voltak, amelyek területi önkormányzattal, saját politikai intézményekkel rendelkeztek, s államjogilag elismert rendi nemzetként illeszkedtek be a történeti Magyarország állami-politikai struktúrájába. Ilyenek voltak a horvátok és az erdélyi szászok. Másoknál autonóm egyházi intézmények, s az ezekhez kapcsolódó kiváltságok szolgáltak a nemzeti fejlődés bázisául, támaszául. Ilyenek voltak mindenekelőtt a szerbek, akiknek autokephal egyházi szervezete jelentős vagyonnal és uralkodói diplomákban biztosított széles körű önkormányzattal rendelkezett. De ide sorolhatjuk a románokat is, akik a vallási unió, majd az erdélyi ortodox püspökség elismerése révén jutottak nemzeti egyházi intézményekhez, s akik éppen korszakunk végére vívták ki mindkét egyházi szervezetük önállóságát: 1853-ban a görög katolikus román érsekség, 1864-ben pedig az ortodox metropolita vált függetlenné a magyar, illetve a szerb hierarchia joghatósága alól. De mindkét nép esetében ki kell emelnünk a határőrvidék fontos szerepét is, hiszen a határőrtisztek jelentős szerepet játszottak a nemzeti mozgalom vezetésében, a felfegyverzett határőrparasztság pedig annak adott esetben (mint 1848-1849-ben) könnyen mozgósítható tartalékát jelentette. A ruszinok számára is a görög katolikus egyházi szervezet, a munkácsi és az eperjesi püspökség nyújtott megfelelő keretet és bázist saját nemzeti kultúrájuk, irodalmuk kifejlesztésére. Leghátrányosabb helyzetben ebben a tekintetben a szlovákok és a magyarországi németek voltak, akik sem autonóm egyházzal, sem közjogilag elismert intézményekkel nem rendelkeztek.

A nemzeti ébredési mozgalmak a 18. század végén elsősorban kulturális téren bontakoztak ki. Valamennyi népnél szükség volt a nyelvújításra, korszerű, az egész társadalom által érthető irodalmi nyelv kialakítására. Ezen a nyelven azután saját nemzeti irodalom virágzott ki. A nyelvi-irodalmi megújulással párhuzamosan haladt a nemzeti múlt rekonstruálása, nem egy esetben szinte megalkotása, a történeti tudat kialakítása. A nemzeti kultúra ápolására megfelelő intézményeket is létre kellett hozni. A nemzeti kultúra megszületése és megerősödése után került sor a politikai igények megfogalmazására, a politikai mozgalom kialakulására. A horvátok és az erdélyi szászok elsősorban területi autonómiájukat védelmezték, s igyekeztek azt minden vonatkozásban teljesebbé tenni. A szerbek és a románok az autonóm egyházi intézményekre támaszkodva már a 18. században megfogalmazták nemzeti politikai igényeiket is. A szlovákok csak 1848-ban álltak elő hasonló kívánságaikkal. A ruszinok és a magyarországi németség, valamint a kisebb létszámú etnikai csoportok körében korszakunkban nem alakult ki nemzeti politikai mozgalom.

A nem magyar etnikai közösségek - a horvátok és az erdélyi szászok kivételével - úgynevezett "csonka társadalmat" alkottak, vagyis nem alakult ki körükben a teljes nemzeti jellegű feudális rendi társadalmi szerkezet. Nemességük, ha volt is, a magyar nemesség, a rendi natio Hungarica tagjának tekintette magát, s ha nyelvileg nem is, de tudatilag a magyar nemességhez asszimilálódott, s nem vállalt aktív szerepet a nemzeti mozgalomban. De igen gyakori volt körükben a nyelvi magyarosodás is. Ilyen körülmények között a nemzeti mozgalom vezetése az értelmiségre, mégpedig kezdetben elsősorban az egyházi értelmiségre, a papságra hárult. A 19. század első felében azonban a szerbeknél és a románoknál, s bizonyos mértékig a szlovákoknál is megfigyelhető a világi értelmiség megerősödése. A szerbek, a románok és a horvátok esetében a 18. század végétől kialakuló kereskedő-polgárság is jelentős mértékben támogatta a nemzeti jellegű kezdeményezéseket. E népek azonban elsősorban parasztnépek voltak, lakosságuk 85-90 százaléka mezőgazdaságból élt, s 1848 előtt jobbágyi függésben volt többnyire magyar földesuraktól. A jobbágyfelszabadítás tehát döntő fordulatot jelentett a kisebbségi társadalmak életében: kialakult egy széles kisbirtokos paraszti réteg, amely a nemzeti mozgalom potenciális tömegbázisául szolgált. A nemzetiségi társadalmak paraszti jellegére jellemző, hogy a 20. század elején a 200 holdon felüli birtokosoknak több mint 80 százaléka magyar volt, viszont az 50 holdon aluli kisbirtokosok között a nem magyar anyanyelvűek aránya elérte a 70 százalékot.

Szerbek

A szerbek már 1790-ben megfogalmazták politikai kívánságaikat, midőn II. Lipót engedélyével Temesvárott nemzeti kongresszust tartottak. Ezen 25-25 követ képviselte a papságot, a nemességet, a polgárokat és a katonákat. A kongresszus külön területet, vajdaválasztási jogot és központi kormányszervet (kancelláriát) kívánt a szerbek számára, s kifejezte azt az óhaját, hogy a szerbek a magyar polgári közigazgatás alá visszahelyezett területeken, elsősorban a Bánságban szabad birtokos parasztokként élhessenek, és ne kerüljenek jobbágysorba. Az illír udvari kancelláriát Bécsben fel is állították (de egy év múlva megszüntették), az ortodox egyházat bevett vallássá minősítették, s a szerb püspököket meghívták az országgyűlés felső táblájára, de területi önkormányzatot nem kaptak. A szerbek a területi önkormányzat, az autonóm Szerb Vajdaság kívánságát 1848-ban, majd 1861-ben Karlócán tartott nemzeti gyűléseiken is kifejezésre juttatták. 1848-ban vajdát is választottak, s létrehoztak egy nemzeti választmányt Đorđe Stratimirovic (1822-1908) vezetésével, majd a határőrök és szerbiai önkéntesek részvételével fegyveres felkelést indítottak az autonóm Vajdaság kivívása érdekében. 1849-ben a bécsi kormány létrehozta a Szerb Vajdaságot és Temesi Bánságot, Temesvár székhellyel, ez azonban korántsem jelentett valamiféle szerb nemzeti autonómiát. Nemcsak azért, mert a szerbek mindössze a lakosság 24 százalékát alkották, hanem mert az abszolutisztikus módon kormányzott Osztrák Császárság egyik koronatartománya volt, amelynek vezetőit Bécsben nevezték ki. A Szerb Vajdaságot az Októberi Diploma után, 1860 végén feloszlatták, s területét visszacsatolták Magyarországhoz.

A szerb politikában az 1840-es években felmerült a délszláv népek egységének gondolata, ennek jegyében közeledtek a horvátokhoz, s 1848-ban együttműködés is létrejött közöttük, hiszen a horvát politikában is a délszláv egységre törekvő illír párt volt a legerősebb irányzat. De míg a horvátok Zágrábot képzelték a délszláv kultúra központjának (ott jött létre a Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia), addig a szerbek Belgrádra figyeltek, ahol Garašanin kormányfő 1844-ben megfogalmazta a "nagyszerb" koncepciót, azaz a délszlávok szerb vezetéssel, egy nagy szerb állam keretében történő egyesítésének programját. Egyelőre azonban a délszláv nemzeti egység is megmaradt a tervezgetések és elképzelések szintjén, s majd csak a 20. század elején vált történeti aktualitássá.

Bármilyen korán és erőteljesen jelentkeztek is a szerbek részéről a politikai önrendelkezésre, területi önkormányzatra irányuló kívánságok, a szerb mozgalom korszakunkban a nemzeti kultúra létrehozása terén ért el jelentős eredményeket. Ez az autonóm egyház nyújtotta kedvező háttér mellett elsősorban annak volt köszönhető, hogy Magyarországon a 19. század első felében egy viszonylag jelentős világi értelmiség és kereskedő polgárság alakult ki a szerbek körében. A szerb kereskedők fiai Szegeden, a felvidéki protestáns középiskolákban és a pesti egyetemen tanultak. A magyarországi iskolavárosokban működő szerb diákegyletek fontos tűzhelyei voltak a szerb nemzeti kultúrának. Számos szerb polgárfiú szerzett ügyvédi oklevelet, s mellettük főleg a viszonylag fejlett szerb iskolahálózat pedagógusai, a központi és városi hivatalok tisztviselői alkották a nemzeti ébredés korának szerb világi értelmiségét.

A szerbek az úgynevezett szlaveno-szerb egyházi jellegű irodalmi nyelvet használták, amelyet az átlagember nem értett. A szerb nyelvújítást Vuk Stefanović Karadzic kezdeményezte, aki a Hercegovinában használatos štokáv nyelvjárást ajánlotta irodalmi nyelvek, mert azt beszélte a horvátok egy része is. Elkészítette az új irodalmi nyelv nyelvtanát és szótárát. Karadzic gyűjtötte össze és adta ki a délszláv népköltészet alkotásait. Gyűjteménye lelkes fogadtatásra talált a korabeli Európa irodalmárai körében. A kor jeles magyar írói, Kazinczy, Kölcsey, Toldy Ferenc, Bajza József sorra tették közzé szerb népdalfordításaikat, s maguk is írtak verseket a szerb népdalok versformájában, a "szerbus manír" szerint. 1836-ban Székács József egy egész kötetre való szerb népregét és hősi éneket adott ki magyarul.

Fontos szerep jutott a magyarországi szerb kereskedőknek és értelmiségnek Szerbia függetlensége kivívásában és önálló állami léte megalapozásában is. A gazdag kereskedők pénzzel és fegyverrel támogatták a balkáni szerb felkelőket. A Szerbiába áttelepülő magyarországi szerb értelmiség pedig oroszlánrészt vállalt az új állam közigazgatásának, jogrendjének, iskolarendszerének és kulturális intézményeinek létrehozásában.

A szerb kultúra legfontosabb központja a 19. század első felében Pest és Buda volt. A Budán működő Egyetemi Nyomda négy évtized alatt közel 300 szerb könyvet adott ki, a kor jeles szerb tudósainak és íróinak munkáit csaknem kivétel nélkül itt nyomtatták. Pest-Budán jelentek meg a szerb tudományos és politikai sajtó első jelentős termékei: 1824-től kezdve a máig élő Letopis (Évkönyv) című tudományos és irodalmi folyóirat, majd 1838-tól az első jelentős szerb politikai lap, a Serbske Narodne Novine (Szerb Nemzeti Újság), Teodor Pavlovic (1804-1854) szerkesztésében. A Letopis az 1826-ban Pesten megalakult szerb kulturális egyesület, a Matica Srpska folyóirata lett. 1838-ban ugyancsak Pesten létesített internátust (Tekelijanum) az itt tanuló szerb diákok számára a gazdag délvidéki szerb nemes és nagybirtokos, Tököli Száva (Sava Tekelija, 1761-1842), aki a Maticát (amelynek 1838-tól haláláig elnöke is volt) és a szerb könyvkiadást is jelentős összegekkel támogatta. A magyarországi szerb kultúrának különösen fejlett ága volt a színjátszás: több városban jött létre szerb színtársulat, s Újvidéken állandó szerb színház is létesült.

A század közepétől kezdve egyre inkább Újvidék lett a szerb nemzeti kultúra központja, 1864-ben oda költözött át a Matica és a Letopis is, s ettől kezdve ott jelentek meg a jelentős szerb irodalmi és politikai újságok. A század utolsó harmadának legjelentősebb szerb politikai lapja, a Zastava (Zászló) 1866-ban még Pesten indult, de hamarosan átköltözött Újvidékre, ahol szerkesztője, Svetozar Miletic polgármester volt. Ugyancsak Újvidéken alakult meg Miletic kezdeményezésére az Omladina nevű szerb ifjúsági szervezet, amely egyesítette az ausztriai, magyarországi és szerbiai ifjúsági és diákegyleteket. Valójában ez volt az első olyan intézmény, amely a Monarchiában és a Balkánon élő szerbeket összefogta, hivatalosan kulturális feladatokra, ön- és népművelésre, de titokban a szerbek felszabadításán és politikai egyesítésén munkálkodott. Az ifjúságot is tágan értelmezték: az Omladina tagja volt valamennyi számottevő magyarországi szerb politikus és közéleti személyiség. A szerb politikai vezetők 1849 után szakítottak a bécsi orientációval, s a magyar liberális politikusokkal kerestek kapcsolatot, tőlük remélték a szerb nemzeti igények kielégítését.

Románok

A szerbekhez hasonlóan a románok is már a 18. században megfogalmazták nemzeti igényeiket. A sérelmeiket és kívánságaikat tartalmazó Supplex libellus Valachorumot (A románok kérvényező könyvecskéje) 1791-ben küldték fel Bécsbe, és terjesztették az erdélyi országgyűlés elé. Ebben lényegében ugyanazt ismételték meg, amit Micu-Klein unitus püspök már az 1730-as években kívánt az erdélyi diétától: a románokat negyedik nemzetként vegyék be az erdélyi alkotmányba. A kérést történeti érvekkel támasztották alá, a dákoromán kontinuitás elméletével, s azzal az állítással, hogy a 15. századig egyenjogúak voltak a magyarokkal és a szászokkal. Arra is hivatkoztak, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben. Azt is kérték, hogy a hivatali tisztségek betöltésénél és az országgyűlési követek választásánál számarányuknak megfelelően vegyék figyelembe a románokat, s a románlakta vármegyék, székek és községek elnevezése románul is megadassék. Az országgyűlés elutasította a kérést, amelyet később a két román felekezet püspöke ismételten az országgyűlés elé terjesztett. Az 1848 májusában Balázsfalván tartott nemzeti gyűlés ugyanezen kívánságok teljesülésétől tette függővé Erdély uniójának elfogadását. Majd miután ők is fegyvert ragadtak a magyar uralom ellen, 1849-ben Bécstől azt kérték, hogy a Monarchia románjait egy nemzeti autonómia, külön koronatartomány keretében egyesítsék.

A románok politikai kívánságai végül is az 1863-1864. évi erdélyi országgyűlésen teljesültek. Itt a többségben lévő román és szász képviselők - a magyarok távollétében - törvénytelennek nyilvánították Erdély unióját Magyarországgal, s törvénybe iktatták a románok politikai és vallási egyenjogúságát. Ezzel a román lett Erdély negyedik elismert nemzete, a két román egyház pedig egyenjogúvá lett a négy bevett erdélyi vallással. Törvénybe iktatta az országgyűlés a három országos nyelv, a magyar, a német és a román egyenjogú használatát az erdélyi közigazgatásban. Teljesültek a románok vallási igényei is: 1853-ban érseki rangra emelkedett és önállóvá lett az erdélyi görög katolikus püspökség, s Szamosújváron és Lugoson újabb görög katolikus püspökségek létesültek a románok számára. 1864-ben sikerrel zárult a románok több évtizedes harca a karlócai szerb metropolita joghatósága ellen: a szebeni ortodox püspökséget érseki rangra emelték, s alá rendelték az aradi és a karánsebesi püspökségeket. Ezzel létrejött az önálló és autonóm román ortodox egyházi szervezet.

A 18. században jelentős román nemzeti kulturális központ alakult ki Balázsfalván, a görög katolikus román püspökség székhelyén. A 19. században felzárkózott mellé Brassó, ahol a balkáni kereskedelmet lebonyolító gazdag román kereskedő polgárság alakult ki, amely ortodox gimnáziumot, nyomdát létesített, s bőkezűen támogatott minden román kulturális és politikai kezdeményezést. Brassóban indult az első román politikai lap, a Gazeta de Transilvania, George Barit (1812-1893) szerkesztésében. Brassó már nem egyházi központ, s a 19. század első felére jellemző a román világi értelmiség számbeli megerősödése. A különböző erdélyi iskolákban tanuló román diákoknak ekkor már csak egynegyede választotta a papi pályát, egyhatoda pedagógusnak készült, s csaknem a fele valamilyen állami tisztviselő lett.

Korszakunk elején még élnek és dolgoznak a román nyelvújítást kezdeményező és a dákoromán történeti tudatot kidolgozó erdélyi triász (Samuil Micu-Klein, Gheorghe Sincai, Petru Maior) tagjai. A 19. század elején mindhárman Budán, az Egyetemi Nyomdánál dolgoznak cenzorként vagy korrektorként, s komoly szerepük van a nyomda által kiadott közel száz román könyv megszületésében. Petru Maior 1812-ben adja ki az erdélyi románság történetének kezdeteiről szóló művét, amely a triász tagjainak művei közül a legnagyobb hatással terjesztette a dákoromán kontinuitás elméletét. A latinizáló nyelvújítást a Budán 1825-ben kiadott négynyelvű (román-magyar-német-latin) szótár, a Lexicon Budense kiadása tetőzte be. A román irodalmi nyelv és helyesírás tökéletesítésén dolgozott többek között a századközép legjelentősebb román tudósa Timotei Cipariu (1805-1887) is. Érdekes, hogy miközben a román irodalmi nyelvet erősen latinizálták, a latin ábécé használata nem vált általánossá: a 19. század közepéig a román könyvek és újságok jelentős része cirill írással készült.

Az erdélyi román kulturális törekvéseket összefogó intézmény - Az erdélyi román nép irodalmi és művelődési társasága - csak 1861-ben alakult meg; a társaság román nevének rövidítéséből keletkezett általánosan használt elvezése: ASTRA.

Szlovákok

A szlovákoknak nem volt nemzeti egyházuk, de a szlovák nemzeti kultúra létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a katolikus papság, különösen addig, míg Nagyszombatban volt a magyar katolikus egyház központja, a hercegprímás székhelye. A szlovák kultúra fontos helyei voltak a felvidéki evangélikus líceumok is. Míg a katolikus egyházi értelmiség az Anton Bernolák (1762-1813) által kezdeményezett szlovák irodalmi nyelvet pártolta, addig az evangélikus papság és világi értelmiség - amely jelentős részben német egyetemeken tanult - a hagyományosan használt cseh nyelv mellett foglalt állást. A szlovák irodalmi nyelv pártolására alakult 1792-ben Nagyszombatban a Szlovák Tudós Társaság, amelynek mintegy félezer tagja háromnegyed részben katolikus pap volt. A cseh irodalmi nyelvet védelmezők táborának élén kezdetben Juraj Palkovic (1769-1850), a pozsonyi evangélikus líceum tanára állt, majd az 1820-as évektől átvette a vezetést a pesti szlovák evangélikus gyülekezet lelkésze, Ján Kollár. Ő volt az, aki meghirdette a "szláv kölcsönösség" elméletét, ami annyit jelentett, hogy a szlávoknak ápolniuk kell a kulturális összetartozás tudatát, meg kell tanulniuk egymás nyelvét, s olvasniuk kell egymás irodalmát. Kollár röpiratban szállt szembe a magyar nyelv terjesztésére irányuló mozgalommal is. A szlovák irodalmi nyelv problémáját véglegesen Ludovít Štúr fellépése döntötte el, aki a Bernolák által javasolt nyugat-szlovák nyelvjárás helyett a csehtől távolabb álló közép-szlovák dialektus mellett foglalt állást. Ezen a nyelven adta ki 1845-től az első szlovák politikai lapot, a Slovenskje Narodnje Novinit (Szlovák Nemzeti Újság), s a lap révén a szlovák értelmiség végül is elfogadta az új irodalmi nyelvet, amelyen színvonalas irodalom virágzott ki (Ján Hollý, Janko Král).

A szlovák nemzeti politikai mozgalom viszonylag későn bontakozott ki, s elsősorban a magyarosítással szembeni tiltakozás formájában jelentkezett. A tiltakozás egyik formája röpiratok kiadása volt, többnyire német nyelven. E röpiratokban nyomon lehet követni, hogyan halt el a szlovák értelmiség hagyományos hungarus patriotizmusa, s adta át a helyét a modern nacionalizmusnak. M. L. Šuhajda, a selmecbányai evangélikus líceum tanára 1834-ben kiadott röpiratában kijelentette, hogy "hazát könnyen és akárhol lehet találni, de nemzetet és nyelvet sehol." 1842-ben azután az evangélikus értelmiség 200 aláírással ellátott kérvényt intézett az uralkodóhoz, védelmet kérve a magyarosítással szemben (amelynek a szlovák nemesség és értelmiség körében nem csekély sikere volt).

1848-ban Štúr mellett két evangélikus lelkész, Michal Miloslav Hodza (1811-1870) és Jozef Miloslav Hurban (1817-1888) játszott vezető szerepet a szlovák nemzeti mozgalomban, amely a szerb és román mozgalomtól eltérően nem tudott igazán jelentős tömegeket megmozgatni. Miközben a karlócai szerb nemzetgyűlésen 6-7 ezren, Balázsfalván a román nemzeti gyűlésen pedig 30-40 ezren vettek részt, addig a májusi liptószentmiklósi gyűlésen 40 szlovák értelmiségi fogalmazta meg a nemzeti autonómiát kérő petíciót. Midőn 1848 nyarán a prágai szláv kongresszuson a Habsburg Birodalom autonóm nemzeti területek föderációjává való átalakításáról volt szó, Štúr és Hurbán kijelentették, hogy a szlovákok nem kívánnak a csehekkel egy államot alkotni, s nem akarnak Magyarországtól elszakadni. Ősszel azonban mégis fegyveres felkelés kirobbantásával próbálkoztak, a szlovákok azonban nemigen csatlakoztak az általuk szervezett szlovák légióhoz.

1861-ben a Turócszentmártonban tartott nemzeti gyűlés a magyar országgyűléshez intézett petícióban megfogalmazta egy autonom szlovák nemzeti kerület iránti igényét. Ekkor a szlovák nemzeti mozgalomban két irányzat alakult ki, s az 1860-as években mindkét irányzat központja Pesten volt, ahol több ezer szlovák munkás dolgozott. Pesten jelentek meg a vezető szlovák újságok is. Az egyik csoport a turócszentmártoni programot, a területi autonómia követelését képviselte, s elsősorban Bécstől várta igényei kielégítését. A másik irányzat, amelynek vezetője Ján Palárik (1822-1870), pesti szlovák katolikus lelkész volt, a magyar liberális politikai vezetők felé épített ki kapcsolatokat, s tőlük remélte, hogy az 1848 előtti magyarosító politikát feladva, biztosítani fogják a szlovák nyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban.

Ruszinok

A ruszinoknál politikai mozgalom nem bontakozott ki korszakunkban. Sőt a nyelvkérdésben sem tudtak egyértelműen dönteni arról, hogy melyik legyen a ruszin irodalmi nyelv: az egyházi szláv, a helyi nyelvjárások valamelyike vagy éppenséggel az orosz. A 19. század első felében görög katolikus papok írtak latinul vagy orosszal, illetve ruszinnal kevert egyházi szláv nyelven nyelvtanokat (Arszenij Kocak, Mihail Lucskay), valamint történeti munkákat (Ivan Basilovits, Mihail Lucskay). A század közepe felé azonban a russzofil irányzat kerekedett felül (Dobránszky Adolf, Ivan Rakovszky). Alekszander Duchnovics (1803-1865), eperjesi kanonok, a korszak legkiválóbb ruszin írója kezdetben ruszin nyelven írta költeményeit, de élete második felében áttért az oroszra. Az ő kezdeményezésére létesült 1865-ben a Szent Bazil Társulat, a ruszinok kulturális egyesülete, elsősorban könyvek, újságok kiadására. A társulat lapja így fogalmazta meg a russzofilek programját: "Nekünk kész, fejlett irodalmunk van, csak még nem vált közkincsünkké. Nekünk nem kell irodalmat teremteni, mint azt magyar testvéreink cselekedték, nekünk csak meg kell tanulnunk a meglévőt. Arra kell törekednünk, hogy elsajátítsuk a már kész orosz irodalmat."

Erdélyi szászok

1790-ben helyreállt az erdélyi szászok önkormányzata, ismét szabadon választhatták meg a Szász Nemzeti Egyetem (Nationsuniversität) elnökét, a szász comest. II. József 1781-ben kiadott rendelete, a concivilitas visszavonását, azaz a szász városokba idegenek betelepülésének újbóli megtiltását azonban nem sikerült elérniük. A következő évtizedekben fő törekvésük Erdély és Magyarország uniójának megakadályozása volt, mert attól autonómiájukat és kiváltságaikat féltették, s küzdöttek a magyar nyelv egyre kiterjedő érvényesülése ellen az erdélyi közéletben. Ennek a kelet-közép-európai tájon egyedülállóan magas gazdasági és kulturális fejlettségi szinten álló mintegy 200 ezer főnyi - s Kazinczy jellemzése szerint "magába zsugorodott" - népcsoportnak is meg voltak a maga belső problémái: egyfelől a természetes szaporodás megtorpanása, a házasságok alacsony termékenysége, az egy- és kétgyermek rendszer eluralkodása, amin külső telepítéssel próbáltak segíteni; másfelől az értelmiségi túltermelés, ami a fejlett iskolahálózat és a német egyetemeken való tanulási lehetőség következménye volt. A külföldi tanulmányoknak annyi eredménye azonban volt, hogy a német egyetemekről hazatérő fiatalok magukkal hozták a "fiatal Németország" dinamikus, nacionalista szellemiségét, s az 1830-as években megindult a szász társadalom belső megújhodása a modernizálódás, a német nemzeti ébredés jegyében. Folyóiratok, politikai lapok indultak, kulturális, irodalmi és gazdasági egyesületek szerveződtek, s Magyarországon a szász városokban alakultak az első modern részvénytársasági pénzintézetek, takarékpénztárak. A kiemelkedően széles egyesület-hálózatból csak az 1840-ben alakult Erdélyi Honismereti Egyesületet (Verein für Siebenbürgische Landeskunde) és az 1845-ben szerveződött Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesületet említjük, mert mindkettő jelentős munkásságot fejtett ki a következő évtizedekben. Ennek a szász megújulásnak volt kiemelkedő irányító személyisége Stephan Ludwigh Roth (1796-1849) evangélikus lelkész, akit 1849-ben a magyar haditörvényszék - sajnálatos módon - halálra ítélt s kivégeztetett.

Horvátok

Horvátország területének nagyobb része továbbra is a katonai határőrvidékhez tartozott. A három keleti, szlavón vármegye - Szerém, Verőce és Pozsega - hovátartozása pedig vitatott volt a magyarok és a horvátok között. E három megye egyaránt elküldte követeit a magyar országgyűlésre és a horvát saborba. 1790-ben a horvát nemesség szükségét érezte annak, hogy rendi jogai és kiváltságai védelmében a bécsi németesítő abszolutisztikus törekvésekkel szemben, szoros szövetségre lépjen a magyar rendekkel. Ugyanakkor azonban egyre inkább érzékelték a kibontakozó magyar nacionalizmus részéről fenyegető veszélyeket is. Ezért a horvát követek a pozsonyi országgyűléseken mereven elutasították a magyar államnyelv érvényesítésére irányuló magyar javaslatokat, s ragaszkodtak a latin nyelvhez. Ugyancsak elzárkóztak az elől, hogy Horvátországban jogokat biztosítsanak a protestánsok számára. A 19. század elején először a hagyományos rendi keretek között igyekeztek kiszélesíteni a horvát autonómiát, majd az 1830-as évektől kibontakozott a modern típusú nemzeti mozgalom. Ennek társadalmi bázisát, a magyarokhoz hasonlóan, a birtokos nemesség és a nemesi értelmiség adta, de a sajátos horvát viszonyok következtében nagyobb szerepet játszott a nemzeti mozgalomban a katolikus papság és a kereskedő polgárság. A francia háborúk idején ugyanis jelentős átmenő forgalom alakult ki a Bácska és a Bánát gabonatermő területei és az adriai kikötők között. Ehhez járult Horvátország legjelentősebb természeti kincse, a tölgyfa iránt megnyilvánuló növekvő világpiaci kereslet. A gabona- és tölgyfakereskedelem révén a Száva és a Kulpa menti városokban, elsősorban Károlyvárosban és a Tengermelléken elég jelentős horvát kereskedő burzsoázia alakult ki, amely megfelelő anyagi hátteret biztosított a nemzeti intézmények és kezdeményezések számára.

A 19. század első évtizedeiben a horvátoknál is kibontakozott a magyarhoz hasonló nyelvi, kulturális ébredés. A nemzeti mozgalom politikai vonalának kezdetét a horvát Széchenyi, gróf Janko Draškovic (1770-1856) fellépése jelzi, aki 1832-ben kiadott Disertatia című munkájában egyfelől elismeréssel emlékezik meg a magyar nemzeti nyelv és kultúra fejlesztése terén elért eredményekről, s a horvátokat a magyar példa követésére szólítja fel, másfelől azonban tiltakozik a magyarosító törekvések ellen. Ugyanitt felvázolja egy a Habsburg Birodalmon belül, az ott élő horvátok és szlovének egyesítésével kialakítandó délszláv állam elképzelését is. Ljudevit Gaj már tovább lépett, midőn kidolgozta az illírizmus elméletét, amely szerint a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bolgárok egyetlen nemzetet alkotnak, az ősi és hatalmas illír nemzetet, amelyet e népek előbb kulturális, majd politikai egyesítése révén a valóságban is létre kell hozni. Gaj az illírizmus programját 1835-ben megindított Novine Hrvatske című újságjában népszerűsítette, amely a következő évben felvette az Ilirske Narodne Novine (Illír Nemzeti Újság) nevet (néhány év múlva az illír név használatát betiltották, ettől kezdve Horvát Nemzeti Újság a lap elnevezése).

Gaj nevéhez fűződik a horvát nyelvújítás és a horvát helyesírás kidolgozása is. A horvátoknak volt egy hagyományos irodalmi nyelve, amelyen a 16. század óta a nyomtatott könyvek is megjelentek. Ez a kajkav nyelvjárás volt, amelyet Zágráb és Varasd környékén beszéltek, de ez a nyelv nem felelt meg az illírizmus céljainak, mert távol állt a szerbek által beszélt dialektusoktól. Ezért Gaj azt javasolta, hogy a Karadzic által szerb irodalmi nyelvé emelt štokav nyelvjárást tegyék meg horvát irodalmi nyelvvé is. Így jött létre a modern szerb-horvát irodalmi nyelv. Az új irodalmi nyelven hamarosan gazdag költészet bontakozott ki (Dragutin Rakovac, Stanko Vraz, Ivan Mazuranic, Ivan Kukuljevic). A horvát nemzeti kultúra kibontakozását jelzik olyan intézmények, mint az országszerte létesült olvasókörök, az 1842-ben alapított Matica Hrvatska, a Horvát Nemzeti Színház. 1860-ban alapította Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök Zágrábban a Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémiát, amelyet az egységes délszláv nemzeti kultúra központjának szántak, de valójában a horvát kultúra és tudomány csúcsintézménye lett.

Az illír mozgalom az 1840-es években politikai párttá is szerveződött, először illír párt, majd Horvát Nemzeti Párt néven, s a saborban, valamint a zágrábi és varazsdi megyegyűléseken sokszor véres összecsapásokig fajuló küzdelmet vívott a magyar párttal, amely a Magyarországgal való államjogi kapcsolat fenntartása, sőt szorosabbá tétele mellett volt, s amelynek társadalmi bázisát a nagybirtokos arisztokrácia mellett elsősorban a túrmezei (turopoljei) kerület kisnemessége alkotta.

Az 1848. március 25-én a zágrábi népgyűlésen elfogadott horvát nemzeti program Magyarországgal teljesen egyenrangú, saját felelős kormánnyal rendelkező államnak kívánta Horvátországot, amelyet csak az uralkodó személye kapcsolna a föderatív alapon átszervezendő Habsburg Birodalomhoz. 1848-ban Jellacic elfoglalta Fiumét és a Muraközt, s ténylegesen minden kapcsolat megszűnt Magyarország és Horvátország között. 1849-ben, majd a neoabszolutizmus idején a horvát nemzeti mozgalom balszárnya a magyarok felé próbált közeledni, de tényleges együttműködésre nem került sor.

1861-ben a magyar országgyűléshez hasonlóan a horvát sabor sem fogadta el a februári alkotmányt, s nem küldte el képviselőit a Birodalmi Tanácsba. Ugyanakkor kifejezte készségét a Magyarországgal való államjogi kapcsolat felújítására, a teljes egyenjogúság alapján. A kapcsolat helyreállításának feltétele Horvátország állami függetlenségének és területi igényeinek elismerése volt. A magyarok szerint a két országot nemcsak az uralkodó személye kapcsolta össze, mint a horvátok állították, hanem reális unió állott fenn a két ország között. A horvát területi igényeket illetően: a magyarok a három szlavón megyét készek voltak átengedni, a Határőrvidék polgárosítását és Horvátországhoz való visszacsatolását is támogatták; Fiuméről, Magyarország tengeri kapujáról (amelynek olasz polgárai a Horvátországhoz tartozás ellen szavaztak) és a Muraközről (amely 1860-ban visszakerült Zala megyéhez) azonban nem voltak hajlandók lemondani (annak ellenére, hogy az utóbbi szinte teljesen horvát lakosságú volt, de a középkor óta Zala megyéhez tartozott). Ezeket az ellentéteket nem lehetett áthidalni, ezért végződtek eredménytelenül a két országgyűlés küldöttségei által 1866-ban folytatott kiegyezési tárgyalások.

1861-ben jöttek létre Horvátországban azok a pártok, amelyek a következő évtizedekben meghatározták a horvát politika alakulását. A legerősebb, a saborban nagy többséggel rendelkező párt a Strossmayer püspök vezetése alatt álló Nemzeti Liberális Párt volt, az egykori illír párt utóda, amelyben a horvát polgárság, az egyházi és világi értelmiség zöme tömörült. A párt célkitűzése az volt, hogy a föderatív alapon átszervezendő Habsburg Birodalom keretei között valósítsa meg a délszlávok nemzeti egységét és önálló államát, a Monarchia többi országával való teljes egyenjogúság alapján. A jugoszlávizmus programját képviselő liberálisokkal szemben ekkor jelent meg a politikai porondon a horvát nemzeti-államjogi ellenzékiség későbbi klasszikus pártja, az Ante Starcevic és Eugen Kvaternik által alapított Jogpárt, amely a középkori horvát királyság történeti joga alapján szerette volna a nagyhorvát államot megvalósítani. E két irányzattal szemben kisebbségben volt a hagyományos államjogi kapcsolat felújítására törekvő unionista vagy "magyarón" párt.

A magyar politikai elit és a nemzetiségi kérdés

1790 és 1844 között az országgyűlések egy sor törvényt hoztak "a magyar nyelv használatáról, illetve a magyar nyelvről és nemzetiségről", amelyek az országgyűlés, a törvények, a közigazgatási hatóságok, a világi és egyházi bíróságok hivatalos nyelvévé a magyart tették. E törvények értelmében közhivatalt csak magyarul tudó egyén vállalhatott, s ügyvédi vizsgát is csak magyarul lehetett tenni, sőt még a papi tisztségek betöltését is a magyar nyelv tudásához kötötték valamennyi felekezetnél. Ez utóbbira azért volt szükség, mert az anyakönyveket is magyarul kellett vezetni. Végül 1844-ben azt is kimondotta az országgyűlés, "hogy az ország határain belőli iskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen." Vegyük hozzá ehhez még azt is, hogy a vármegyék - köztük olyanok is, amelyeknek lakossága túlnyomórészt nem magyar volt - 1806 és 1839 között egymás után rendelték el saját önkormányzati hatáskörükön belül a magyar nyelv kizárólagos használatát. E törvények csak a magyar nyelvre voltak tekintettel, annak használatát igyekeztek kiterjeszteni a közélet minden területén. Az országban élő többi nép nyelvi jogainak törvényes biztosítására nem gondoltak, legfeljebb néhány éves türelmi időt engedélyeztek a magyar államnyelv elsajátítására. A kisebbségi nyelvek használatát a magánéletre kívánták korlátozni, s megengedhetőnek vélték - mint Kossuth Lajos mondotta - "a magyar nemzetiséget minden törvényes és méltányos úton, s különösen az iskolamesterek serkentésével" terjeszteni. Az ország nem magyar népeinek képviselői joggal tiltakoztak e nyelvtörvények túlzásai ellen, s a magyar politikusok között is akadtak olyanok (mint például Széchenyi István), akik szót emeltek a kisebbségi nyelvek közéleti használatának engedélyezése érdekében.

A reformkor liberális nemzedéke, amely a polgári átalakulás programját megfogalmazta, majd az átalakulást ki is harcolta, őszintén remélte, hogy a jobbágyság és a rendi kiváltságok eltörlésével, az állampolgári jogegyenlőség és a közteherviselés megvalósításával, a polgári jogviszonyok és intézményrendszer meghonosításával a nemzetiségi kérdést is megoldja. "A közös szabadság a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti" - mondotta Kossuth az országgyűlésen 1848 márciusában. Néhány évvel korábban hasonló véleményen volt Wesselényi Miklós is: "mi polgárilag jól össze van forrva, az nemzetileg is egybe szokott olvadni." Vagyis abban reménykedtek, hogy a polgári átalakulás azt fogja eredményezni, hogy a nem magyar anyanyelvű lakosság fokozatosan önként elmagyarosodik, vagy legalábbis megtanul magyarul, s a magyar nemzet tagjának vallja magát.

A liberálisok reménye azonban illúziónak bizonyult. A soknemzetiségű ország nem magyar lakói örömmel üdvözölték a polgári forradalmat, de a szabadságért cserébe nem voltak hajlandók feláldozni nemzetiségüket. Az egyéni polgári jogegyenlőség és szabadság mellé nemzeti létük és jogaik elismerését, törvényes biztosítását is követelték. A német városi polgárság gyorsuló asszimilációja ellenére, a nem magyar állampolgárok magyarosodása sem haladt a remélt mértékben. 1850 és 1880 között a magyarok aránya 36,5 százalékról csak 41,2 százalékra emelkedett, de a szűkebb Magyarországon sem érte el még az 50 százalékot, Erdélyben pedig csak 30 százalék volt.

Ilyen körülmények között sajnálatos s a továbbiakban súlyos következményekkel járó tény volt, hogy az új, polgári Magyarországot megalapozó 1848 áprilisi törvények a nemzetiségi kérdéssel nem foglalkoztak, A legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségek 1848-ban félreérthetetlenül megfogalmazták igényüket a területi önkormányzat és nemzeti közösségként való elismertetésük iránt. Igényeiket a szerb, a szlovák, a román nemzet nevében fogalmazták meg. Kossuth azonban határozottan kijelentette az országgyűlésen, hogy "én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen."

Ez az ellentét is jelzi, hogy a 19. századi Magyarországon kétfajta nemzetfogalom, nemzeti ideológia állt szemben egymással, s ez a kettősség az egész korabeli Európára jellemző volt. Az egyik, amelyet a francia felvilágosodás fogalmazott meg, a nemzetet politikai kategóriának tekintette, meghatározott területhez, politikai intézményrendszerhez, végső soron az államhoz kötötte, s az állampolgárok összességével azonosította. E felfogás szerint csak az a nép alkot nemzetet, amelynek történetileg kialakult önálló államisága vagy legalábbis területhez kötött politikai autonómiája van. A modern állam tehát nemzetállam, amelyben csak egy nemzet élhet, de ennek tagja minden állampolgár, tekintet nélkül nyelvére, etnikumára.

A politikai nacionalizmussal, az államnemzet eszméjével szemben a másik felfogás, az etnikai-nyelvi nacionalizmus a nemzetet az államtól független, a politikai szerveződést megelőző, elsődleges természeti képződménynek tartotta, amelynek meghatározó jegye a közös etnikum, a nyelv, a népi hagyomány, vagy amint ennek a nemzeteszmének klasszikus megfogalmazója, Herder mondotta: a népszellem (Volksgeist). Minden önmaga tudatára ébredt népi, nyelvi közösségnek természetes joga van a nemzeti léthez, a saját nemzeti politikai intézményekhez, végső soron a nemzeti önrendelkezéshez.

A legtöbb európai nép nemzeti ideológiájában - történetileg kialakult helyzetének megfelelő arányban - keveredtek egymással e két nemzetfelfogás elemei. A teljes rendi társadalmi szerkezettel, saját politikai intézményekkel nem rendelkező etnikai kisebbségek ideológiájában a természetjoggal érvelő etnikai-nyelvi nacionalizmus játszott meghatározó szerepet. Erre hivatkozva kívánták a szlovákok, szerbek és románok nemzetként való elismerésüket. A magyar reformnemesség viszont a történeti jogokra hivatkozó államnemzeti koncepciót vallotta, annál is inkább, mert ez összhangban állt a hagyományos magyar nemesi, rendi nemzetfogalommal, amely szerint a natio Hungarica tagjának számított minden nemes, bármilyen anyanyelvű volt is. "Nemzet annyi, mint állam, ezt csak történelem alkothat" - írta Kossuth. Szontagh Gusztáv szerint: "Nemzet a haza polgárjai egésze, egy hazában ennél fogva csak egy nemzet lehet, de nép (népiség, népfaj) többféle." De nemcsak a liberális reformerek vallották ezt, hanem a Habsburg főherceg, József nádor is: "az, ki Magyarhonban lakik, akármilyen ajkú legyen is, miután ugyanazon jogokkal és kiváltságokkal él, melyeket az ország nyújt, az magyar: itt nincs más nemzet - mint a magyar." Ennek megfelelően írta Wesselényi: "A honunkban lakó szlávok... nemzetül nem léteznek... Ezeknek külön nemzeti joguk nincs s nem lehet... Polgári alkotmány élvezését, törvények védelmét s ebből folyólag jogszerű polgári szabadlétet ezek is követelhetnek. Ezek mint embereknek elavulhatlan, s mint polgároknak tagadhatlan joguk."

Mivel a magyar felfogás szerint a nem magyar népek - a területi önkormányzattal rendelkező horvátok és erdélyi szászok kivételével - nem alkottak politikai nemzetiséget, nem tarthattak igényt nemzeti jellegű politikai intézményekre, így területi autonómiára sem. Kossuth szerint "egy országot nyelv szerint felosztani, s mindenik résznek külön territoriumon külön politikai nemzetiséget adni annyit tesz, mint azon országot feldarabolni és megszüntetni." Arra is hivatkoztak, hogy hazánkban a különböző népek egymással oly mértékben keveredve élnek, hogy az etnikai határokat igazságosan meghúzni lehetetlen.

A magyar kormányzat tehát mind az etnikai kisebbségek nemzetként való elismerését, mind területi önkormányzatok engedélyezését elvi alapon elutasította. Csak a forradalmi kormány párizsi képviselője, Teleki László javasolta, hogy adjanak területi önkormányzatot a nagyobb etnikai közösségeknek. Kossuth - aki a külső föderációnak, vagyis a szomszédos országokkal kötendő államszövetségnek híve volt - a belső föderációt, vagyis nemzetiségeknek adandó területi önkormányzatokat az emigrációban sem fogadta el, bár Horvátország önállóságát s esetleg Erdély autonómiáját hajlandó lett volna elismerni.

A nemzetiségek fegyveres felkeléseinek hatására a magyar vezetés is egyre inkább belátta, hogy intézkedni kell a nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról. A minisztertanács 1849. június 6-án úgy határozott, hogy "minden népfajnak teljes szabadságában van illető egyházában, községében, iskoláiban és családi körében vallását, nyelvét, gyermekei oktatását ápolni, kezelni és biztosítani." Ehhez képest komoly előrelépést jelentett az erdélyi és magyarországi román képviselőkkel, valamint a román fejedelemségekből emigrált forradalmárokkal folytatott tárgyalások eredményeként kidolgozott kibékülési terv, amelyet 1849. július 14-én írt alá Batthyány Kázmér külügyminiszter és Nicolae Bălcescu. Míg eddig Kossuth és a magyar kormány csak községi szintű önkormányzatot volt hajlandó ígérni a nemzetiségeknek, most az egyezmény legfontosabb pontja megígérte, hogy a megyei igazgatás nyelve mindenütt a többség által beszélt nyelv lesz. A románokkal létrejött megállapodás pontjait a nemzetgyűlés valamennyi nemzetiségre kiterjesztette, midőn Szegeden 1849. július 28-án határozatot hozott a nemzetiségi kérdésről. "Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése... És e kifejlődés semmi más tekintet által ne korlátoltatnék, mint a státusegység fenntartásának és a célszerű, gyors, pontos közigazgatás lehetőségének tekintete által." Az állam hivatalos nyelve a magyar, de az országban divatozó más nyelvek használatára lehetőség nyílik a következő területeken: a községi és megyei gyűléseken mindenki a saját anyanyelvén szólhat; a jegyzőkönyv nyelvét mindkét esetben a többség határozza meg. Ugyancsak anyanyelvét használhatja bárki az alsófokú bíróságok előtt. A nemzetőrség vezényleti nyelve, az iskolák oktatási nyelve, az anyakönyvezés és az egyházi ügyek nyelve mindig az illető község, illetve egyházközség nyelve. Az egyes állampolgároknak joguk van bármely hatósághoz bármely nyelven folyamodványt intézni.

Ez a határozat a szabadságharc bukása miatt nem léphetett életbe, de jelzi azt, hogy a magyar politikai elit - sajnos igen későn - kezdte levonni az 1848-1849-es testvérháború tanulságait. 1849 után egyre többen hangoztatták idehaza és az emigrációban is, hogy szakítani kell a reformkori nyelvtörvények magyarosító szándékaival, s ki kell elégíteni a nemzeti kisebbségek jogos igényeit. Az emigráció hivatalos programját ebben a vonatkozásban Kossuth 1851-ben kidolgozott alkotmányterve képviselte, amely az általános választójog és a demokratikus önkormányzati rendszer mellett a közélet minden szintjén lehetővé teszi a kisebbségi nyelvek használatát, sőt kollektív nemzeti intézmények létesítését is engedélyezi, nem a területi, hanem a személyi autonómia alapján. Itthon a liberális politikai elit vezető képviselői - elsősorban Eötvös József, Mocsáry Lajos, Szalay László, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc - foglalkoztak a nemzetiségi kérdéssel. Ők a soknemzetiségű Magyarországot a benne élő népek közös hazájának tekintették, ahol minden állampolgár teljesen egyenjogú, s minden közéleti fórumon használhatja anyanyelvét, s ahol a liberális intézmények és az önkormányzatok keretei között érvényesülhet az egyének és népek szabad versenye.

A nemzetiségi kérdés az 1861. évi országgyűlésen

A nemzetiségi kérdés az 1861. évi országgyűlésen került ismét napirendre. A képviselőház Eötvös József javaslatára 27 tagú bizottságot küldött ki a nemzetiségi törvényjavaslat elkészítésére, s ebben 12 nem magyar képviselő is helyet kapott. Az országgyűlési bizottság, bár a nemzetiségi kérdést a liberális szemléletnek megfelelően elsősorban az állampolgári jogegyenlőség és a teljes egyéni szabadság alapján kívánta rendezni, elismerte a nemzetiségeknek mint testületeknek jogát a szabad kifejlődésre. Ezt egyfelől a községi és a megyei önkormányzatok keretében, másfelől az egyes vallásfelekezetek egyházi és iskolai autonómiája révén vélték megvalósíthatónak. A szerbek és szlovákok által kért területi önkormányzatot azért nem látta teljesíthetőnek a bizottság, mert "az egyes nemzetiségek e hazában elszórva, összevegyülve találtatnak", s ezáltal a nagyobb nemzetiségek területén lakó kisebbségek elnyomására nyílna lehetőség. A bizottság a nemzetiségi kérdés rendezésének elvi alapjaként mindenekelőtt azt szögezte le, hogy "Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik", de ennek az országban élő valamennyi nép egyenjogú tagja. "Az országban lakó minden népek, névszerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, sat. - egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik." Ebben a fogalmazásban a magyar politikai nemzet az állampolgárok összessége, az etnikai-nyelvi értelemben vett magyarság pedig egyike az ország egyenjogú nemzetiségeinek, s a többiekkel szemben semmiféle előjog nem illeti meg azon kívül, hogy mint az államot a múltban megalkotó, s relatív többséggel bíró nemzetiségé, az ő nyelve a törvényhozás, a kormány és az állami hatóságok hivatalos nyelve.

A javaslat szerint az egyes állampolgárok anyanyelvüket használhatják a saját községeikhez, törvényhatóságukhoz és az állami hatóságokhoz intézett beadványaikban, s anyanyelvükön szólalhatnak fel a községi és a törvényhatósági gyűléseken. A községek maguk szabják meg ügykezelési nyelvüket, de a kisebbség kívánságára annak nyelvét is használniuk kell. Ugyancsak szabadon választhatják meg ügykezelésük, iskoláik és anyakönyveik nyelvét az egyházközségek is. A megyék hivatalos nyelvét a közgyűlés határozza meg. Ez lehet nem magyar is. A megyében élő valamennyi nemzeti kisebbség követelheti, hogy a jegyzőkönyveket az ő nyelvén is vezessék. Igen fontosak voltak azok a pontok, amelyek előírták, hogy a községi elöljárók és a megyei tisztviselők az egyes lakosokkal és az alájuk rendelt községekkel kötelesek azok nyelvén érintkezni és a tárgyalások alkalmával azok nyelvét használni. Végül elismerte a javaslat valamennyi vallásfelekezet és nemzetiség jogát közép- és felsőfokú tanintézetek létesítésére, s azokban az oktatási rendszer és nyelv meghatározására.

A törvényjavaslat megtárgyalására 1861-ben - az országgyűlés feloszlatása miatt - már nem kerülhetett sor. De ez szolgált alapjául a nemzetiségi törvénynek, amelyet a négy év múlva, 1865 decemberére összehívott új országgyűlés kidolgozott, és 1868-ban - a kiegyezés megkötése után - elfogadott (1868. évi XLIV. tc.).

POLITIKAI FÖLDRAJZ

A Habsburg Birodalom mint politikai keret

Magyarország - a Függetlenségi Nyilatkozatot követő néhány hónap kivételével - e nyolc évtized alatt mindvégig a Habsburg Birodalom része, ez a keret azonban számos változáson ment keresztül. A korszak kezdetén különféle időpontokban, különféle jogcímeken megszerzett, gyakran egymástól távol fekvő országok, tartományok rendkívül tagolt csoportja. Voltak részei, amelyeket közös érdek nem, csak az uralkodócsalád uralma tartott a birodalomban. A monarchia területének tekintélyes része (a mai Ausztria és Csehország, valamint a távoli Belgium) a Német-római Császárság részét képezte. Örökös tartománynak számított, de nem tartozott a német területekhez az 1772-ben megszerzett lengyel Galícia. Itáliában Lombardia és kisebb északi fejedelemségek felett uralkodott a dinasztia. A család egy mellékága székelt Firenzében is, Toscana fővárosában, valamint a modenai hercegségben.

A francia háborúk alaposan átalakították a monarchia szerkezetét. Már az 1790-es évek első felében elveszett a gazdag Belgium, igaz, újabb lengyel területekkel gyarapodott a birodalom. 1797-ben aztán Napóleon az itáliai viszonyokat rendezte át: új bábállamot alkotott a Habsburgok régi tartományaiból, bár ezt a Velencei Köztársaság területével ellentételezte. Mondhatni, hogy az eddigiekkel a tekintély csorbulása ellenére sem járt rosszul a dinasztia, hiszen értékes, de távoli tartományokért cserébe olyanokat kapott, amely révén összefüggő területű, egységesebb alakulattá lett. A 19. század első évtizede azonban már megalázó csonkításokat hozott, új szerzemények mellett Bécsnek egy sor olyan tartományról is le kellett mondania, amely évszázadok óta a birodalom törzsterületéhez számított: az 1805-ben elveszett Velence mellett például Tirol, s ezekért Salzburg megszerzése sem volt valódi kárpótlás. 1809-ben azután az orosz cáré lett Nyugat-Galícia, Bajorországé a nemrég kapott Salzburg, a franciáké Krajna, Karintia nyugati része, Trieszt, Isztria és Dalmácia. A magyar közvéleménynek is tudomásul kellett vennie, hogy a Magyar Királyság Száván túli területeit az utóbb osztrák tartományokkal együtt Napóleon Illyr Tartomány néven Franciaországhoz csatolta. A területi veszteségeket államjogi változások követték. Amikor Napóleon örökös császárrá koronázta magát, Ferenc császár arra kényszerült, hogy Ausztriát is örökös császársággá alakítsa. Két év múlva pedig - nem várva meg, hogy megfosszák attól - lemondott a Német Nemzet Római Szent Birodalma választott császári címéről.

1815 után aztán évtizedekre állandósultak a határok: a visszakapott osztrák és itáliai tartományok mellett az uralkodóház megtarthatta Velencét, s csak a távoli Belgium, valamint Nyugat-Galícia nem tért vissza a Habsburgok jogara alá. A Német-római Császárság helyett azonban a Német Szövetség elnökségével kellett megelégednie, így a legtekintélyesebb címe a dinasztiának az osztrák császári maradt. Vita volt azonban arról, hogy vajon a magyar területek beletartoznak-e ebbe az államalakulatba. Az osztrák álláspont szerint igen, s a magyarok a külföld szerint is csak beképzelték maguknak külön alkotmányukat. A magyar politika érvelése szerint azonban Magyarország felett csak a magyar királyi cím alapján lehet uralkodni, s az országról a rendek beleegyezése nélkül, egyoldalúan intézkedni nem lehet: az ország tehát független, s a császári hatáskör is csak az örökös tartományokra vonatkozik. A magyar álláspont érvelését segítette, hogy kormányzati intézmények szintjén az Osztrák Császárság létrehozásakor nem volt változás, a lépés az ország kormányzatát nem érintette.

1848 ismét nagy megrázkódtatásokat okozott: a milánói forradalom, és főleg a szárd király támadása után Bécsben már azzal is számot vetettek, hogy esetleg elvész a Lombard-velencei Királyság név alatt kormányzott Észak-Itália, s eközben Magyarország is arra törekedett, hogy csupán az uralkodó személyének közössége kösse Ausztriához. Itáliát végül sikerült visszahódítani, Magyarország megtörésére azonban még várni kellett. A birodalom dinasztikus és bürokratikus hatalmi központja az 1849. téli sikerek után látta elérkezettnek az időt arra, hogy a dinasztia országait egységes államba foglalja. Az 1849. március 4-én kiadott olmützi alkotmány már tervezte Magyarország beolvasztását, de azt csak a császári önkényuralom tudta erőszakkal megvalósítani azután, hogy a magyar szabadságharcot idegen hatalom, az orosz cár segítségével leverte.

A szuronyok segítségével kierőszakolt kötelék azonban szorosabbnak bizonyult annál, amit a magyar és olasz területek elviseltek: az első megingás után lépésről lépésre fel kellett adni az egységes Ausztria álmát. A szárd király III. Napóleon francia császár segítségével 1859-ben megszerezte Lombardiát, s elvesztek a család oldalágai által bírt kisebb itáliai fejedelemségek is. A birodalom többi részén az uralkodó 1861-ben kénytelen volt félalkotmányos kormányzást bevezetni, s az egyes területeknek adott autonómiával lazítani a kapcsokat. Kielégítő megoldást ez sem hozott, a magyar közvéleményt csak a magyar és az osztrák birodalomfél egyenjogú dualizmusa tudta megnyugtatni. Ennek elfogadására azonban csak a poroszoktól elszenvedett újabb vereség kényszeríthette Ferenc Józsefet, minek következtében 1866-ban Velence átadására kényszerült. Ezzel az olaszok lakta területekből csak Dél-Tirol és az adriai partvidék pár északi olasz városkája maradt a Habsburgok kezén.

Az összbirodalom kormányzata 1848-ig

A birodalom csúcsán a Habsburg-Lotharingiai dinasztia állott, amely a régi, de fiágon kihalt Habsburg-dinasztia utódaként, Lotharingiai Károly és Mária Terézia házasságával jött létre. Korszakunkban második fiuk, Lipót, majd az ő leszármazottai uralkodtak: fia, Ferenc, unokája, Ferdinánd, majd az utóbbi testvérétől származó Ferenc József. Az uralkodónak volt a legnagyobb szerepe a vezetésben: a birodalom nyugati felében nyílt önkényuralma folytán elvben minden döntés az ő kezében volt, Magyarországon pedig a rendi alkotmány is elegendő eszközt adott a király kezébe ahhoz, hogy a politikában döntő szerepet játszhasson. Az uralkodócsalád tagjai részt vettek a vezetésben és az egyes országok kormányzásában, de a hatalom, a végső döntés mégis a császár-király kezében volt. Az uralkodó kiemelt szerepe miatt fontos lett volna, hogy tehetséggel is megáldott emberek legyenek a koronát éppen viselő családtagok. A dinasztiának azonban e téren nem volt szerencséje: Ferenc középszerűnek, Ferdinánd korlátlan hatalmú uralkodásra egyenesen alkalmatlannak bizonyult. Az ifjú Ferenc József is sok leckét vett a történelemtől, amíg eltökéltsége mellé a szükséges rugalmasságot megszerezte ahhoz, hogy a kiegyezéssel megszilárdítsa a birodalmat.

Bár a magyar álláspont szerint Magyarország független ország volt, azt tapasztaljuk, hogy a magyar ügyekben is a birodalmi szervek mondták ki a végső szót. Ennek magyarázata, hogy a magyar rendi alkotmányban a politikai élet számos ágát az uralkodó ellenőrizte. A rendi igények ellenére a külpolitika, a hadügy, az állami pénzforrások elosztása, a vámok megállapítása, az ország kormányzása az uralkodó joga volt. A király e jogokat - a törvények keretei közt - saját kormányszervei útján és belátása szerint gyakorolta, s tanácsadóit is maga választhatta. A magyar királyok pedig jogaik érvényesítésekor osztrák tanácsadóik véleményét is kikérték.

A magyar ügyekben hivatalosan az uralkodó döntött. A határozatot a király mellett székelő magyar és az erdélyi udvari kancellária készítette elő és hozta az ország tudomására. A döntésnél azonban az uralkodó a fentiek szerint kikérte a birodalmi kormányszervek véleményét is. Ferenc császár első éveiben saját irodája, a kabinet tanácsával élt, ez elsősorban korábbi nevelője befolyását jelentette. Tanácsadói szerepet töltött be a korban csökkenő súlyú Államtanács, az egyes ágazatok közti koordinációt látta el a miniszteri konferencia. A döntésképtelen V. Ferdinánd alatt a legfőbb irányítás a négytagú Államértekezlet kezébe került. Ennek tagjai Lajos főherceg, Ferenc Károly trónörökös, és két miniszter, a belügyeket vezető Kolowrat és a külügyeket irányító Metternich voltak.

Nem volt befolyása a magyar hatóságoknak a kül-, had- és birodalmi pénzügyeket irányító birodalmi szervekre, noha ezek tevékenységének következményei Magyarországot is érintették. A külügyeket Metternich vezetése mellett az államkancellária intézte, amelynek működési körébe tartoztak a császári család belügyei is. A hadügy az egész birodalomban az Udvari Haditanács alá tartozott, míg a birodalmi pénzügyeket az Udvari Kamara igazgatta. Az uralkodó az e szervek tevékenységi körét érintő magyar ügyek esetében e szervekre is támaszkodott. Magyarország és a többi tartomány kapcsolatát erősítették a fejedelem személyének közösségén, a felségjogok együttes gyakorlásán túl a két birodalomfél közt kialakult gazdasági és társadalmi kapcsolatok, közös érdekek is.

Magyarország a Monarchiában

A történelmi Magyarország, a magyar korona országai területét az uralkodó azon az alapon bírta, hogy ő viseli a magyar királyi címet. Az elnevezés azonban 1848-ig két egymástól teljesen független államot, az Erdélyi Nagyfejedelemséget és a Magyar Királyságot jelölte. Ezek együttesen a birodalom területének 51,8 százalékát, a lakosság 42,5 százalékát tették ki 1850-ben. Az 1866 utáni helyzet szerint a korabeli terület 50 százaléka, a lakosság 40 százaléka jutott a magyar korona országaira (Lombardiát 1859-ben, Velencét 1866-ban vesztette el a Monarchia).

Erdélyt a "nagyfejedelem" mellett Bécsben tartózkodó erdélyi udvari kancellária és a Kolozsvárt székelő kormányzótanács, a Gubernium kormányozta. A Gubernium egyben felsőbíróságként is működött. A pénzügyek a Kincstartóság alá tartoztak. Az igazgatást helyben a rendi testületek végezték: a partiumi és erdélyi nemesi vármegyék és Fogaras vidéke, az öt székely szék, valamint a szász székek és vidékek. A szászság igen kiterjedt önkormányzattal bírt főként az igazságszolgáltatás terén: pereiket - ellentétben a megyék és a székely székek népességével szemben - nem az erdélyi királyi tábla, hanem egyenesen a Gubernium elé vitték. A szász Nemzeti Egyetemnek tehát lényegében hasonló volt a helyzete Erdélyen belül, mint amilyen Horvátország viszonya volt a Magyar Királyság egészéhez. Befolyása volt még az Udvari Haditanácsnak az 1851-ig fennállt erdélyi határőrvidék igazgatásra, noha ennek soha nem volt a magyarországihoz hasonló elkülönült területe. A partiumi megyéket 1836-ban a törvény a Magyar Királysághoz csatolta, a rendelkezést azonban nem hajtották végre.

Erdélynek saját országgyűlése volt, de rendisége gyengesége miatt ennek rendszeres összehívását sem tudta kiharcolni. Az országgyűlésen közösen üléseztek az említett törvényhatóságok és a kiváltságos városok küldöttei, illetve a fejedelem által meghívott regalisták, így az utóbbiak révén az uralkodónak még az országgyűlésben is túlsúlya volt. A követek a magyar, a szász és a székely rendi natio szerinti keretekben hoztak határozatot, így három közös szavazat alakult, amelyeket aztán egymással kellett ütköztetni, egyeztetni. A felsőbíróság hatáskörét ugyancsak a Gubernium, mellette a marosvásárhelyi Királyi Tábla, s fellebbezési fórumként az erdélyi kancellária gyakorolta.

A Magyar Királyság a szűkebben vett Magyarországból és kapcsolt részeiből, azaz Horvát-Szlavónországból, továbbá a Határőrvidékből állott. Az utóbbira azonban a magyar államszervek hatásköre nem terjedt ki, a Határőrvidék egész területét az Udvari Haditanács igazgatta polgári ügyekre nézve is. A másik két részt a bécsi magyar királyi udvari kancellárián keresztül kormányozta az uralkodó. A királyi rendelkezéseket a kancellária a budai Magyar Királyi Helytartótanács információi alapján készítette elő, és annak küldte meg végrehajtásra. A döntéseket azonban, mint láttuk, a birodalmi szervek véleményének figyelembevételével hozta az uralkodó.

A Helytartótanács hatásköre a Határőrvidék kivételével a Magyar Királyság egész területére kiterjedt. A rendeleteket 52 megye, 52 szabad királyi város és négy szabad kerület önkormányzata hajtotta végre. A pénzügyek viszont nagyrészt más kormányszék, a Magyar Udvari Kamara alá tartoztak. A legfelső bírói szerv a Hétszemélyes Tábla volt, ahová a Királyi Táblától, a zágrábi Báni Táblától (1807), a váltófeltörvényszéktől (1840) és a városok felett ítélkező tárnoki széktől lehetett fellebbezni. Az ország területének állományában 1809-ben következett be néhány változás: Napóleon Illyr tartományához csatolta Horvát-Szlavónország Szávától délre fekvő részét és a különálló testként Magyarországhoz tartozó Magyar Tengerpartot, Fiuméval. E területeket a bécsi kongresszus után a Habsburg-Monarchia osztrák igazgatás alatt álló Illír Királysága keretében hagyták, s csak 1822-ben csatolták attól újra Magyar-, illetve Horvátországhoz.

A magyar országgyűlés két táblába szerveződött. A főrendi táblán az ország zászlósurai, a mágnások, a főpapok és a főispánok foglaltak helyet. Az alsótáblán az egyes megyék, a hajdú- és jász-kun kerületek egy-egy, a szabad királyi városok és a káptalanok együttesen egy-egy szavazattal bírtak. A törvények meghozatalához szükség volt a főrendek beleegyezésére és a királyi szentesítésre. Az országgyűlés tárgyait a királyi előterjesztések határozták meg, de a sérelmek és kívánatok előterjesztésével a rendeknek is volt módja kezdeményezni. A rendek súlyát növelte, hogy az ő megajánlásuktól függött a költségvetés mintegy ötödét-hatodát kitevő hadiadó megszavazása.

A birodalom kormányzása 1848 után

A forradalmak az egész birodalomban alkotmányos fordulatot ígértek, másfelől újrarendezték a birodalom két fele közötti kapcsolatot. Magyarországon ugyanis az alkotmányos fordulat úgy zajlott le, hogy a korábban kizárólagosan uralkodói elintézés alá tartozó ügyek felett a népképviseletivé alakult magyar országgyűlés ellenőrzést szerzett, az egykori kormányszékek feladatait az országgyűlésnek felelős független magyar kormány vette át. Ezzel a király udvari hivatalainak, s ezzel a birodalmi szerveknek a befolyása Magyarország ügyeire lényegében önmagától megszűnt, s magyar értelmezés szerint a két birodalomfél kapcsolata is az uralkodó személyének közösségévé lazult. Módosult az ország szerkezete is: 1848 kora nyarán a magyar politika végre elérte Magyarország és Erdély egyesítését.

Az osztrák politika és az udvar azonban nem volt hajlandó egy ilyen széles körű magyar önállóságot elismerni. Csak vonakodva adta át a hadügyek feletti ellenőrzést, követelték, hogy az ország vállaljon részt az összbirodalom államadósságából, megakadályozták, hogy a magyar kormány a Határőrvidék és Horvát-Szlavonország felett tényleges ellenőrzést szerezzen. Az erőviszonyok kedvezőbb alakulásakor azután általános támadást intéztek a magyar önállóság ellen: a cél legalább a kül-, a had- és a pénzügyeknek a birodalmi kormányzat alá rendelése volt. A magyar kormány és az országgyűlés azonban ellenszegült a nyomásnak, majd a fegyveres támadáskor is az önvédelem mellett döntött.

A birodalmi kormányzat is átalakult. A mozgalmak második tavaszi hulláma folytán a birodalom története során első ízben összeült a birodalmi gyűlés (Reichstag), amelynek képviselői többségükben őszintén akarták, hogy a korábbi önkényuralmi, uralkodói irányítás helyett a parlamentnek felelős kormányzat létesüljön. Míg azonban a parlament - tudomásul véve a magyar önállóságot - egyelőre csak a birodalom nyugati felére dolgozott ki alkotmányt, addig a bürokratikus és udvari befolyástól nem mentes kormány azon munkálkodott, hogy hatalmát a magyar területekre is kiterjessze. Ennek csak 1849. március elején jött el az ideje, amikor a magyarok feletti átmeneti sikerek láttán a csak néhány hónapja uralkodó Ferenc József feloszlatta a birodalmi parlamentet, és parancsban adott alkotmányt birodalma minden területének. A pátens Magyarországot is a birodalom részeként kezelte.

A szabadságharc veresége után valóban megvalósult az egységes Ausztria, a liberális alkotmányosság viszont nem lépett életbe, a császár hamarosan hatályon kívül helyezte azt. Helyreállt az uralkodó önkényuralma, a birodalmat, s benne Magyarországot ezután több mint egy évtizedig az ő korlátlan akarata irányította. A császár döntéseiben anyjára Zsófia főhercegnőre, valamint Félix Schwarzenberg miniszterelnökre támaszkodott. Utóbb birodalmi tanácsot (Reichsrat) állított fel, amelyben a hivatali bürokrácia és a konzervatív arisztokrácia kapott helyet. Ez a testület csak tanácsadói jogkörrel rendelkezett.

A döntések tényleges előkészítése, majd végrehajtása a birodalmi kormányra és annak minisztereire maradt. Ennek feje Schwarzenberg halála után, 1852-ben maga Ferenc József lett, aki már elég tapasztaltnak és erősnek érezte magát ahhoz, hogy ő határozza meg a kormányzat munkáját. A minisztertanács átalakult a császár minisztereinek konferenciájává, akik egyenként függtek az uralkodótól. Így az egész rendszer a konzervatív gondolkodású uralkodó és konzervatív környezete szándékai szerint alakította a birodalom viszonyait. Ilyen körülmények között a forradalomtól örökségbe kapott korszerűsítő reformok sem fejthették ki azt a hatást, amelyet 1848-ban a liberális alkotmányosság hívei birodalomszerte vártak. Pedig a régi testületi ügyintézés helyett bevezetett korszerűbb szakminiszteri rendszer gördülékenyebb igazgatásra adott módot.

A császárt az 1859-ben elszenvedett vereség és az azt kísérő belső válság késztette arra, hogy kisebb engedményeket tegyen az alkotmányos kormányzás és az egyes területek valamivel önállóbb igazgatása terén. Úgy tette ezt azonban, hogy az egységes Ausztria célját, és az uralkodói hatalom korlátlan gyakorlásának lehetőségét ne kelljen feladnia. Az 1861 után választott képviseleti birodalmi tanács (Reichsrat) működött, és a birodalmi kormányt részben ez, de főleg az uralkodó ellenőrizte. Ferenc József hajlandó lett volna Magyarország 1848 előtti kormányzati viszonyait részlegesen helyreállítani és országgyűlést engedélyezni. Cserébe - mint a többi tartománytól is - a birodalmi parlamentnek való alárendeltség vállalását követelte, a magyar kormányzat hatáskörét pedig csak a belső igazgatás, a vallás- és közoktatás, valamint az igazságügy terén ismerte el. A pénzügyek, a gazdaság- és kereskedelempolitika, a közlekedés már a birodalmi parlament elé tartozott volna, míg a had- és külügyekben az uralkodó meg kívánta őrizni hatalmát.

A kísérlet, hogy kisebb engedményekkel szerelje le az alkotmányos igényeket és a nemzeti törekvéseket, nem sikerült. Sem a magyar, sem a horvát, sem a velencei gyűlések nem fogadták el a rendezést, s mire 1863-ban Erdély román és szász lakossága - a magyar politika ottani híveinek tiltakozása ellenére - hajlandó volt a birodalmi tanácsba képviselőket küldeni, addigra a csehek és a lengyelek elégedetlensége hágott oly fokra, hogy kivonuljanak onnan. Az egységes parlament tehát sohasem képviselte a birodalom egész lakosságát. A bizonytalanságból, az ingatag politikai helyzetből az uralkodó végül a magyarokkal kötött kiegyezésben látta meg a kiutat.

Magyarország igazgatása az önkényuralom és a provizórium éveiben

A szabadságharc leverését követően az országra a széttagolás és az egységes osztrák birodalomba való beolvasztás várt. A rendezéskor több szempont játszott szerepet Gyengíteni kellett a veszélyes magyar népességet, a nemzetiségi igényeket legalább külön területek alakításával kellett kielégíteni. Előnyben akarták részesíteni az osztrák hatalom támaszának tekintett németséget, elő akarták segíteni a gördülékenyebb igazgatást és az ésszerűbb szervezeti keretek kialakítását. A legfőbb szempont azonban - s ennek szükség esetén a többit is alárendelték - az osztrák császár korlátlan uralmának biztosítása volt.

A Határőrvidék az osztrák hadügyminisztérium alatt maradt. Nemcsak a korábban független Erdélyt választották le ismét (megszüntetve az ottani Határőrvidéket), hanem a Magyar Tengerparttal, Fiuméval és a Muraközzel megnövelt Horvát-Szlavónországot is elszakították a Magyar Királyságtól. Egy új koronaországot is kikanyarítottak főként a szorosabban vett Magyarország területéből. A szerbek területi különállási igényére alapozva, s mintegy felújítva az 1779-ig létezett Temesi Bánságot, Krassó, Temes, Torontál és Bács-Bodrog megyékből, valamint Szerém megye két keleti járásából kialakították a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű tartományt.

A megmaradt Magyarországot öt igazgatási kerületre osztották, amelyeket Sopron, Pest-Buda, Pozsony, Nagyvárad, Kassa székhelyekről irányítottak. E városok csak névleg voltak központok, hiszen kettő közülük kerülete sarkában helyezkedett el. Kijelölésükben a város német jellege játszotta a fő szerepet, miként Temesvár is így lett a Délvidék központja a központi fekvésű szerb centrum, Karlóca helyett. A kerületek megyékre, azok járásokra tagolódtak, de ezek már nem voltak azonosak a korábbi magyar igazgatási egységekkel. Nemcsak területüket, határaikat szabták ésszerűbbre (ez még nem is lett volna baj), hanem a kinevezési rendszer szigorú érvényesítésével az önkormányzati jellegüket is felszámolták. A kerületek igazgatását Karl Geringer báró császári-királyi biztos, majd Albrecht főherceg helytartó vezetésével a Budán székelő Helytartóság fogta össze. A teljes beolvasztást jelezte az osztrák törvények bevezetése a magyarországi bírósági gyakorlatban és jogéletben.

A megrendült önkényuralom 1860-ban kényszerült engedményekre Magyarország ügyeiben is. A területi széttagolást részlegesen visszavonták: az öt kerületet megszüntették, a megyéket átmenetileg helyreállították, s visszacsatolták az országhoz a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. Az 1848-ban eltörölt rendszer mintájára, de korlátozott jogkörrel az ország élére visszakerült a Helytartótanács, s az udvarban ismét felállították a kancelláriát a magyar ügyek intézésére. A magyar közvélemény azonban nem volt elégedett, követelték az 1848-as törvények szerinti kormányzást, felelős minisztériumot, s az ország egységének teljes helyreállítását. Az udvar ugyanis a nemzetiségek kívánságaira hivatkozva nemcsak a korábban független Erdélyt, hanem Horvát-Szlavónországot sem egyesítette Magyarországgal. A horvátok a magyarhoz hasonló jogú, de attól független kormányt és törvényhozást követeltek. Az osztrák kormány azonban sem egyik, sem másik nemzet kívánságát nem volt hajlandó teljesíteni. Horvátország helyzete így bizonytalan maradt. Erdélyt az osztrák kormány a románokra és a szászokra támaszkodva igazgatta. E területek és a Határőrvidék így csak a kiegyezés után került magyar polgári kormányzás alá. A provizórium idején, 1861 és 1865 között a megyék működése ismét szünetelt, s csak a kiegyezésre készülve állította őket részlegesen helyre a kormányzat.


Vissza az oldal elejére