Tompa Mihály (1817-1868)

Tompa Mihály
Nevét a kortársak Arany és Petőfi mellett emlegették, de már a 20. század elején, a Nyugat nemzedéke szinte elfeledte. Pedig a szabadságharc után, az önkényuralom idején Arany mellett az ő lírája volt a nemzeti fájdalom leghatásosabb kifejezője. Elszegényedett nemesi családból származott, hányatott gyermekkor után Sárospatakon végezte tanulmányait. Már ekkor megjelentek első versei, igazi sikert azonban a Népregék, népmondák című kötete hozott 1846-ban. (Rövid idő alatt két kiadás is elfogyott.) Ekkor már Pesten élt, Petőfivel és Várady Antallal lakott együtt, ügyvéd szeretett volna lenni, de a biztosabb megélhetés reményében Miskolcon papi vizsgát tett, s 1846-ban lelkész lett Bején. 1847-ben megjelent első verseskötete (a korszak szellemének, főként Petőfi hatásának megfelelő dalok), s tagja lett a Kisfaludy Társaságnak. 1848-ban a schwechati csata idején tábori lelkész, majd 1851-ben a hanvai gyülekezet választotta papjául, itt is maradt haláláig. Az önkényuralom idején többször tartottak házkutatást nála, többször volt vizsgálati fogságban is A gólyához című költeménye miatt. Írt ugyan verseket 1848-1849-ben is, mint például az Előre, a Némuljatok meg, melyeken szintén érezhető Petőfi hatása, s 1854-ben megjelent a Virágregék című kötete, mely szintén sikert hozott, de igazi költői hangját a szabadságharc leverése után találta meg, mikor az ötvenes évek nemzedékének elkeseredett, lefojtott indulatokkal küzdő, néha kétségbeesett, néha reménykedő érzelmeinek adott hangot. Ilyen az Amerikába kivándorolt ifjúkori költőbarátjához írt Levél egy kibujdosott barátom után, a Tornácomon, A madár fiaihoz. Sorsa, alkata is inkább megfelelt ennek a költői magatartásnak. 1857-ben váratlanul meghalt négyéves kisfia, felesége megbetegedett, rajta pedig a depresszió egyre súlyosabb jelei mutatkoztak, látása meggyengült, rettegett a megőrüléstől, a haláltól, élete ettől fogva a szomorú haldoklás volt. Arany próbálta leveleivel az életkedvet tartani benne. Joggal tekintették az elmúlás, a bánat, a hervadás költőjének. Az Őszi tájnak... című költeménye már a modern hangulatlíra remeke.

1859-ben, Bach belügyminiszter menesztése után, a nemzeti várakozások idején őt is eltölti a remény, 1861-ben született a kétség és elszántság verse a Forr a világ, majd allegóriái, az Ikarus (aki elbukik ugyan, de merészsége, példája bátorító), a nemzetet jelképező Terebélyes nagy fa (melyet szélvész, villám pusztíthat, de megcsonkulva is áll), az Új Simeon (a testben megtört ember, akit csak a várakozás tart életben). Tompa életműve két nagy kortársáénál, Petőfiénél és Arany Jánosénál ma már valóban csekélyebb jelentőségű, de néhány verse változatlan értéke költészetünknek.

SZGZ