Vissza a tartalomjegyzékre

NYELVTÖRTÉNET

A történeti háttér és nyelvünk alakulása
A nyelvújítás új hulláma
Az irodalmi és a köznyelv
A korabeli magyar nyelvtudomány története



A történeti háttér és nyelvünk alakulása

Az 1848-1849-es szabadságharc elbukását Bécs minden téren jelentkező elnémetesítő politikája követte. Fokozatos enyhülést az 1867-es kiegyezés, a kettős Monarchia létrejötte hozott. Igaz, hogy a napisajtót még ezután is jó ideig németből hevenyészve fordítják, aztán az itt maradt idegen származású hivatalnokok különös hivatali nyelvet teremtenek, és a katonaság nyelve továbbra is a német - mindezek ellenére a kiegyezés több olyan gazdasági, kulturális és egyéb mozgást indított el, amelyeknek a nyelvi következményeivel feltétlen számolnunk kell. Az 1867-et követő évtizedekben felgyorsul a gazdasági fejlődés, mindez a lakosság nagyarányú mozgásával jár együtt. Tovább folytatódik tehát a nyelvi (és egyben nyelvjárási) keveredés, illetve erősödik a nyelvi egységesülés, valamint körvonalazódnak a regionális köznyelvek, főként a nyelvjárási háttérrel rendelkező nagyobb városokban (például Szeged, Debrecen, Veszprém, Győr, Kolozsvár, Kassa).

Hasonló módon szélesedik a kulturális élet. Eötvös József 1868. évi törvénye a kötelező népoktatásról, továbbá közép- és felsőoktatási reformjai előremutatnak, akkor is, ha az 1870-1872-es jelentésében arról kénytelen beszámolni, hogy a tanköteles gyermekeknek még csupán 48 százaléka jár iskolába, s így a lakosság körében sok az írni, olvasni nem tudó. A fél évszázad alatt viszonylag gyors ütemben kiépül az alsó- és középiskolai oktatás rendszere mellett az egyetemi hálózat is. Megalapozódnak, sőt fellendülnek az immár magyar nyelvűvé lett szaktudományok: a történet- és irodalomtudomány, a nyelvészet, a jogtudomány, de a mérnöki tudományok, az orvostudomány is. Érthető tehát, hogy elsősorban a nagyobb városokban (Győr, Pécs, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár) és mindenekelőtt Budapesten - számban, anyagiakban - egyre gyarapodott a polgárság, amelynek a művelődési igénye éreztette hatását az egész ország kulturális életében. Új, széles körben olvasott országos napilapok születtek, Budapesten a századforduló körül nem jelent meg kevesebb újság, mint a nyugati fővárosokban. Megszaporodtak a színházak, a konzervatóriumok, a képtárak. Művésztelepek, tudományos egyesületek működtek. Felépült és európai hírű előadókat is meghíva magas szinten működött a kiemelkedő szépségű Operaház.

A századforduló körüli kulturális - benne szépirodalmi - szemlélet megváltozásáról, mondhatnánk: modernebbé válásáról külön is kell szólnunk, mivel ez a körülmény nem kis mértékben kihatott nyelvünk, költői és prózai stílusunk alakulására.

Mindezt jelzi az a páratlan művész- és tudós nemzedék, amelynek nem kis hányada az 1895-ben alapított és 1950-ig működő kiváló Eötvös-kollégiumból került ki, és a 20. század első évtizedeiben indult el pályáján.

A nyelvújítás új hulláma

A szabadságharc leverését követő erős németesítő törekvésekre a magyarság - a nemzet számára szinte egyetlen lehetőségként - a német szavak és kifejezések elleni kíméletlen harccal, a nyelvújítás új hullámával válaszolt. Sokan azonban túlzásba estek. Egyrészt gyakran minden idegen szót magyarral akartak helyettesíteni. Másrészt nem vagy nem eléggé törődtek azzal, hogy az új szó megfelel-e a magyar nyelv hagyományainak, törvényszerűségeinek. A neológia elsősorban a szaktudományok, különösen a természettudományok és az orvostudomány magyarrá tételére törekedett. Bugát Pál például "szócsintan"-ában (ez utóbbi a nevét onnan kapta, hogy "szókat csinálni tanít") alkalmazta többek között a ragok és ragozott szavak továbbképzését, például nekelni 'szívesen megadni' (a hasonlók közül megmaradt a kiakolbólítani), a megcsonkított szódarabok összevonását, például lemb 'méhmagzat' (leendő ember), hasonló módon jött létre a ma is élő rovar szó: rovátkolt barom, először robar alakú volt). Az Akadémia pártolta a nyelvújítást (Arany János például 600-700 nyelvújítási szóval élt műveiben), de az itt csak jelzett túlzások ellen már felemelte szavát. 1872-ben megindította a - ma is megjelenő - Magyar Nyelvőrt, szerkesztését a harcias Szarvas Gáborra bízták. Az új ortológia aztán több évtizedes harccal jobbára visszaszorította a nyelvújítás szabálytalan alkotásait, és megállította efféle alakulatok újabb gyártását. Természetesen az elmondottak ellenére sem feledkezhetünk meg Szarvas Gáborék, illetőleg az akkori Magyar Nyelvőr két helytelen nézetéről. Azt vallották ugyanis - tévesen -, hogy a nyelvi törvények, szabályok örök érvényűek. Másrészt - szintén helytelenül - a falusi, paraszti nyelvben látták a romlatlan, idegen hatástól mentes és így irányt szabó nyelvi réteget.

Említsük még meg, hogy a századforduló körüli nyelvvel és stílussal kapcsolatban - Adynak, költő- és írótársainak, valamint a Nyugatnak a nyelvi-stiláris újításaira gondolva - második nyelvújításról szoktak beszélni.

Megállapíthatjuk, hogy a századforduló valóban sok újat hozott, használhatjuk is rá a "nyelvújítás" kifejezést, ezen azonban mindenekelőtt nagyarányú stílusújítás értendő. Hogyan változtak nyelvünk egyes összetevői?

A szókészlet

A szókészlet eddig nem tapasztalt mértékben bővült, hiszen az iskoláztatás minden fokon magyar nyelvű lett, kellettek tehát a legkülönbözőbb tankönyvek; a gyorsan fejlődő ipar, kereskedelem, de a hivatali élet és a szaktudományok is megkövetelték a megfelelő szakszókincs kialakítását. Mindehhez természetesen felhasználták a belső szóteremtést, a szóképzést, a szavak összetételét, valamint a más nyelvekből való szókölcsönzést.

Ezúttal csupán az utóbbira, a jövevényszavakra térünk ki, mivel ezek száma volt a legnagyobb. Mindenekelőtt a német hatással kell számolnunk. Ezt biztosította a Magyarországon élő német ajkú lakosság, az iskolázottak német nyelvi ismerete, valamint a német nyelvnek a tudományokban, a mesterségekben és a kultúrában kivívott képviselete és tekintélye. Német szavak elsősorban az egyes mesterségek nyelvébe, illetve az alacsonyabb stílusszintű beszélt nyelvbe kerültek be nagy számban (például spulni, stand, stráfkocsi, vagoníroz, illetve bakfis, hokedli, nudli, randalíroz, stikli, suli). Sokkal mélyebben érintették azonban nyelvünket a német mintára született szerkezetek, kifejezések, tükörfordítások, amelyek elterjedtek, és még az irodalmi nyelvbe is beszüremkedtek (például ez onnan jön 'ez onnan van, onnan ered, ez az oka'; behozza a mulasztást 'pótolja, jóváteszi'; felvág 'nagyzol'; kívülről tud valamit 'könyv nélkül tud'). Folytatódik - bár kisebb mértékben - a latin szavak átvétele (például protézis, repeta), továbbá a franciáké (például miliő, rúzs, sezlon), az angoloké (például futball, meccs) és az olaszoké (például amorózó, szólista vö. szóló). Jelentkeznek szláv jövevényszavak is (például a szlovákból: svihák, trehány).

Külön is meg kell emlékeznünk az úgynevezett nemzetközi műveltségszavakról. Ezeknek a régebbi elemeit, amelyeket a kereskedelem, az egyház és a hadviselés terjesztett az ókorban, a középkorban és az újkor elején, vándorszavaknak nevezzük. Most azonban a másik réteget alkotó modern nemzetközi szavak közül az 1867-1918 között keletkezettekkel foglalkozunk. Ebben az időben a legtöbb ilyen szó német közvetítéssel került hozzánk. Ezek végső soron lehetnek görög eredetűek (például baktérium, mikrofon); visszamehetnek a latin nyelvre (például széria, vitamin, zsonglőr); származhatnak a németből (például giccs, nikkel); lehetnek angol eredetűek (például gól, golf, start); elindulhattak a franciából (például garázs, margarin, zsakett); lehetnek orosz származékok (például sztyepp) vagy spanyol eredetűek (például lasszó, matador). Megjegyzem, hogy a mi nyelvünk közvetítésével is terjedtek el vándor-, illetve modern nemzetközi szavak: jóval korábban a huszár, a hajdú, a kocsi, a város szó, vizsgált korunkban pedig a gulyás ('ételféleség'), és tovább terjedt paprika szavunk.

Az 1867-től tartó fél évszázadban a köznyelvi, sőt az irodalmi nyelvi szókészlet növelésébe már beleszólt az argó is, különösen a 20. század fordulójától, az argó létrejöttének feltétele ugyanis a nagyváros, a nagyvárosi élet. A korábbi évszázadok titkos nyelve, a tolvajnyelv vagy jassznyelv keveredik a pesti alvilágnak, a katonaságnak, a diákságnak az immár kevésbé titkos, inkább érdekességre törekvő nyelvével, amely aztán beszivárog a városi népnyelvbe, majd a pongyolább társalgási nyelvbe. Az argóban ilyenformán vannak német tolvajnyelvi, rotwelsch elemek (itt és egyebütt is csak a vizsgált fél évszázadban bekerült szavakat sorolom fel): például link 'nem valódi, hamis'; ziher 'biztos'; grund 'telek'; héber-jiddis elemek: haver, meló, szajré; cigány eredetűek: dilis és dilinós, csaj, lóvé; szláv eredetűek: klapec ('gyerek'), bratyi és bratyizik; magyar elemek: zsaru 'csendőr', andrás 'rendőr', lizsé 'liget', továbbá: citrompofozó 'utcaseprő', tetűpuska 'fésű', bedöglik 'elromlik', illetve keveri a balhét, nem cikk 'nem érdekel'. Ezek és a fel nem soroltak egy része már ebben az időben helyet kapott - főként jellemzés céljából - a szépirodalomban is.

Nyelvünk lexikai anyagában ekkoriban keletkezett új elemek a mozaikszavak, vagyis a betűszók és a szóösszevonások. Keletkezésüket, majd az első világháború utáni gyors elterjedésüket a rövidségre, takarékosságra, a sietésre való törekvés és bizonyos idegen hatás magyarázza. A betűszó több elemű név, szókapcsolat, szóösszetétel kezdő betűiből alkotott szó. Ilyenek: MÁV, MTA, BSzKRT (ejtsd: beszkárt), FTC. A szóösszevonás új szó alkotása összetett szónak, több elemű névnek vagy kifejezésnek a megcsonkított részeiből, például levlap. Mozaikszavak főleg vállalatok, intézmények, hivatalok, egyesületek nevéből, illetve gyakran használt elnevezésekből, kifejezésekből jönnek létre. Mint a példák mutatják, lehetnek tulajdonnevek és köznevek.

A szóalkotáson belül rá kell mutatnunk arra, hogy a 20. század elejétől nagyon terjed az -i kicsinyítő-becéző képző, nemcsak személynevekhez, hanem köznevekhez járulva is, például mozi, csoki (adatolva csak 1932-től), diri, cuki ('cukrászda').

A 19. századtól válnak képzővé a -féle, -fajta, -rét, -rétű, -nemű és -szerű szavak, pontosabban összetett szavak utótagjai. Ezek a képzőszerű elemek nyelvünk árnyalóképességét, sejtető kifejezésmódját erősítik.

Korábban, a nyelvújítás idején is elsősorban a képzők szerepe volt meghatározó fontosságú, a 19. század végére viszont a szóösszetétellel létrehozott elemek aránya nőtt meg, sőt túl is haladja a képzett szavakét. (Arany János is megvédi a hattyúnyak, darázsderék típusú, gyakran szóképet, teljes metaforát tartalmazó, úgynevezett jelentéssűrítő összetételeket Brassai Sámuellal szemben.)

Nyelvtani jelenségek

A nyelvtani rendszer jóval lassabban változik, mint a szókészlet, de több okból - elsősorban a gondolkodás finomodásának, illetve bonyolultabbá válásának a hatására - szintén módosul.

Alaktan

Az igeragozás

Bár Révai Miklós az ikes ragozást a 19. század elején felújítja, Kazinczyék kötelezővé is teszik az irodalomban, de mivel ennek a ragozásfajtának külön funkciója már nem volt, kiszorulása folytatódik, sőt felerősödik. A 19. század végén a felszólító és a feltételes mód egyes szám első és harmadik személyében az iktelen formák terjednek el, nemcsak a beszélt és újságnyelvben, hanem egyes íróknál is (lakjam helyett lakjak, lakjék helyett lakjon, laknám helyett laknék, laknék helyett lakna). A szenvedő igeragozás szinte teljesen eltűnik a szépirodalomból is, legfeljebb a hivatali nyelvben találkozunk vele (például "közhírré tétetik").

Az igeidők közül az elbeszélő múlt (monda, mondá) és az -and -end jeles jövő idő (látand) ekkorra az archaizálás eszközévé válik.

A tárgyas (határozott) ragozású többes szám első személyű várnók alak helyébe lép az alanyi (általános) ragozásból beszüremkedett várnánk forma. A 19. században és vizsgált korunkban még inkább kezdett terjedni az úgynevezett -suk/-sük ragozás, azaz a -t végű igék esetében a kijelentő módú alakok helyett a felszólító módúak (látjuk helyett lássuk) használata. Ez ellen már ekkoriban megkezdődött a nyelvművelők harca.

A névragozás

Az -ok, -ök, -jok, -jök birtokos személyjelet korunkban kezdi felváltani a mai -uk, -ük, -juk, -jük változat (házok helyett házuk, földjök helyett földjük). Úgyszintén az ablakim, bánatink helyébe lép az ablakaim, bánataink változat.

A szófajok

Nyelvünk nagy nyereségei az igekötők, hiszen rendkívül sok jelentésárnyalat kifejezésére képesek. A vizsgált fél évszázadban is tovább folytatódik egyes határozók igekötővé fejlődése. Minden bizonnyal már ekkor megindult a félbe- (félbemarad), félre- (félrevisz), végbe- (végbevisz) határozó az igekötői szerep kialakítása felé.

Nem kis mértékben tovább szaporodik névutóállományunk. Számos új, árnyalatilag különböző jelentésű, sokszor nagyon elvont viszonyokat kifejező vagy éppen a körülményeskedést szolgáló névutó jött létre, illetve volt keletkezőben, például címén, kapcsán, révén, szempontjából.

Megjegyzem, hogy már a jelzett időben megjelenik a szabad melléknévnek igeként való használata: szabadna, szabadjon. Ez utóbbi formákat azonban például Zlinszky Aladár 1914-es stilisztikájában helyteleníti.

Mondatszerkesztés

A korábban említett német hatás 1867 után is érződött a mondatszerkesztésben. Így például az is szórendjében: "Akárhogy is erőlködsz, nincsen igazad", helyesen: Akárhogy erőlködsz is ..." Az az mutató névmás használatában: "Mint az köztudomású...", helyesen: "Mint köztudomású...". "Könyvekről beszélt, de nem hozta el azokat." Helyesen: őket. Raghasználatban: "a kérdés tárgyalásánál", helyesen: tárgyalásában vagy tárgyalásakor. Névutók használatában: "mérték után csináltat ruhát", helyesen: mérték szerint; "dönt valami felett", helyesen: valamiben, valamiről. Igekötők használatában: átbeszél, helyesen: megbeszél, megtárgyal, megvitat; kitárgyal, helyesen: megtárgyal.

A 19. század végére visszaszorulnak a -ván/-vén képzős, mondattömörítő igeneves szerkezetek, úgyszintén egyes főnévi igeneves szerkezetek.

Az irodalmi és a köznyelv

Az irodalmi nyelv

Az irodalmi nyelv (újabb nevén inkább: nyelvi sztenderd) egy-egy nyelvnek az összes többi használati formán (a nyelvjárásokon, a szociolektusokon, vagyis egyes társadalmi csoportok sajátos nyelvén) felülemelkedett, legfőbb vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely aztán a nép, illetve a nemzet egyik fő jellemzőjévé válik.

Ebben a meghatározásban az "egység" azt jelenti, hogy a régen létrejött hangtani változatok közül az egyik felülkerekedett, például az é-ző formák diadalmaskodtak az í-zők felett (tehát a szép az irodalmi nyelvi változat, a szíp pedig nyelvjárási maradt). A "fő vonásaiban (egységes)" meg arra vonatkozik, hogy például bár a mi irodalmi nyelvünk alapvetően ((e-ző (azaz nem ö-ző, tehát az embör, a mög (meg) alakváltozat nem tartozik bele), de azért - tulajdonképpen stilisztikai okokból, közelebbről a változatos hangzás kedvéért - a felett, seper, gyenge e-ző szóalakok mellett az irodalmi nyelv tartozékai lesznek az ö-ző változatok is: fölött, söpör, gyönge. Aztán bár a nyelvtan valójában kodifikált (vagyis szabályokba foglalt) rendszer, azért mind az eredetileg ikes váljék, mind az iktelen váljon immár irodalmi nyelvi alak. Még lazább e tekintetben a szókészlet: a tiszántúliak például a tengerit is az irodalmi nyelv részének tekintik (a Tiszántúlon csak mostanában terjed el a kukorica), jóllehet az Értelmező kéziszótár "táji"-nak minősíti.

Az irodalmi nyelv "normatív" volta abban áll, hogy rögzített használati szabályok irányítják, amelyek tudatos normalizáló törekvések (lásd a nyelvtanokat, a szótárakat, a helyesírási szabályzatokat) eredményeként jöttek létre. A normák létrejöttében természetesen fontos szerepet játszanak a szociokulturális (vagyis a társadalmi és művelődésbeli) viszonyok, valamint az esztétikai tényezők és a hagyomány.

Az irodalmi nyelv "eszményi" volta arra vonatkozik, hogy ezt a nyelvi változatot a társadalom követendő ideálnak, nyelvi eszménynek tekinti. Egyébként a nyelvi eszmény igazi megtestesítői, a nyelvi norma leghatásosabb továbbfejlesztői, valamint terjesztői mindig a költők és az írók.

Mindez azt jelenti, hogy irodalmi nyelvünk a 20. század elejére teljesen elkülönült a nyelvjárásoktól, mindazonáltal tovább szilárdult, illetve finomodott. Egyes, több hangtani változatban élő szó vagy toldalék ekkoriban nyeri el végső, normatív formáját. Az eddigi ismer, ismér, esmer, esmér, ösmer stb. ismer formában állandósul. Úgyszintén a sör, sötét, üzen, süket stb. a serrel, setéttel, izennel, sikettel szemben. A -ból/-ből és -búl/-bűl; a -tól/-től és -túl/-tűl, valamint a -ról/-ről és -rúl/-rűl esetében is az első, nyíltabb változatok kerekednek felül, ahogy a házuk, földjük birtokos személyjeles variáns válik normává a nyíltabb házok, földjök formával szemben.

A szókészletben és a nyelvtani rendszerben bekövetkezett változások szintén az irodalmi nyelv normarendszerének a kiteljesedéséhez járultak hozzá.

A köznyelv

A köznyelv - az Értelmező szótár megfogalmazása szerint - az irodalmi nyelv beszélt változata. Vagyis valamely nyelvnek az az egységes beszélt formája, amelynek alapjait főleg az iskola, a művelődés, az irodalom vetette meg, s amelyet az iskolázott emberek a társas érintkezésben használnak.

A mi köznyelvünk is az irodalmi nyelv alapjain és azt közvetlenül vagy kisebb-nagyobb lemaradással követve formálódott ki. Vizsgált korunkra lesz általánossá a beszélt nyelvben az ly-nal jelölt hangnak (ez az l-nek jésített változata) j-vé válása. És ekkortól - különösen a századfordulótól - terjed (mondhatnánk: sajnálatos módon) a nyílt e-ző kiejtés a zárt e-k rovására. Hozzátehetjük, elsősorban Budapest hatásának köszönhetően. Egyébként a köznyelvi kiejtés szinte sohasem annyira egységes, mint az irodalmi nyelv, mert még az iskolázott emberek beszédében is érezteti hatását kisebb-nagyobb mértékben - nemcsak a vizsgált fél évszázadban, hanem máig - az illető környék nyelvjárása (például magánhangzók és mássalhangzók kisebb megnyújtása vagy megrövidítése; valamelyest ajakkerekítéses ejtés; enyhe kettőshangzó). Valójában ezért beszélünk úgynevezett regionális köznyelvekről. (Ezért ismerjük fel beszéde alapján még az értelmiségit is, hogy szegedi, veszprémi vagy debreceni származású-e.)

Visszatérve a köznyelvhez, rá kell mutatnunk, hogy később a "felnövő" köznyelv felülkerekedhet, és ettől kezdve ez utóbbi fejti ki hatását az irodalmi nyelvre. Éppen a századforduló körül tapasztalhatjuk, hogy például a szépirodalomban is előtérbe kerül a mindennapi beszélt nyelv, nemegyszer alacsonyabb stílusértékű: argó, durva, sőt trágár kifejezéseivel is.

Az irodalmi és köznyelvvel kapcsolatban - ha csak néhány mondatban is - szólnunk kell a korabeli nyelvjárásokról és csoportnyelvekről. Abból indulhatunk ki, hogy történeti okoknál fogva a magyar nyelvjárások között sose voltak a megértést gátló, lényegbeli különbségek, és irodalmi nyelvünk is ötvöződéses jellegű. Ennélfogva 1867 és 1918 között is áramlanak a tájszavak irodalmi és köznyelvünkbe, és az írók, költők (így Arany, Jókai, Mikszáth, Móricz, Móra, Juhász Gyula) szintén éltek a tájnyelvi kifejezések nyújtotta stiláris lehetőségekkel. Viszont a kezdődő kapitalizmus és a vele (is) járó szociokulturális viszonyok odavezettek, hogy megindult a nyelvjárások nagyobb mérvű visszaszorulása.

A csoportnyelvek, köztük főleg a szaknyelvek, valamint a diáknyelv, egyes sportok nyelve és a tolvajnyelv a jelzett okokból erős fejlődésnek indultak, és valójában gazdagították a köz- és irodalmi nyelvet, továbbá a szépirodalmi stílust is.

Végezetül - összegzésként is - mutassunk rá a vizsgált fél évszázadon belül a csúcsot jelentő századfordulónak a magyar stílustörténetben betöltött szerepére. A századforduló ugyanis - természetesen tágabban értelmezve, azaz odavéve az 1900-at megelőző és követő évtizedet is - határkő. Ekkor valami lezárul és főként, valami új kezdődik: nemcsak Magyarország gazdasági és társadalmi életében, hanem a művészetekben, köztük az irodalomban és ezen belül a stílusban is. A Nyugat stílusforradalma után nem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Számos nagy költő és író (Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula, Móricz, Kaffka Margit, Krúdy) ekkor indul el pályáján. És micsoda színt és lehetőséget jelentenek a stílusirányzatok: a szimbolizmus, a szecesszió, az impresszionizmus, az expresszionizmus; s nem véletlen, hogy műfordítás-irodalmunk is ekkor éri el a csúcsot...

A korabeli magyar nyelvtudomány története

Ez a korszak fordulatot hozott a magyar nyelvtudomány történetében is. Nem véletlenül hívjuk az 1870-nel kezdődő négy évtizedet a nagy alkotók és a nagy alkotások korának: immár szigorúan tudományos módszerekkel megalapozódik a finnugor és a magyar nyelvészet, számos új diszciplínával; megjelennek - és ma is élnek! - az első szakfolyóiratok; viszonylag nagy mennyiségben látnak napvilágot tudományos alapművek (szótárak, nyelvtanok, monográfiák, tanulmányok).

Korszakunk első munkája Czuczor Gergely és Fogarasi János hatkötetes műve: A magyar nyelv szótára (1862-1874). Feltétlen értéke ennek gazdag és szemantikailag jól elemzett lexikai, valamint frazeológiai anyaga. Hatni azonban nem tudott, főleg Fogarasinak a gyökelméletet követő, idejét múlta etimológiai elvei miatt.

A finnugor összehasonlító nyelvtudományt Hunfalvy Pál munkálkodása után (ő szerkesztette az 1856-ban - Európában az elsők között - megindított Magyar Nyelvészet című folyóiratot, majd 1862-től az ezt folytató - és ma is megjelenő - Nyelvtudományi Közleményeket) Budenz József alapozza meg. Főleg két alapvető munkájával: a Magyar-ugor összehasonlító szótárral (1873-1881) és az Ugor alaktannal (1884-1894). Az ő győzelmével végződött az ugor-török háború is, amelyet Vámbéry Árminnal szemben vívott, nyelvünk finnugor eredetét igazolandó. Budenz hatására és tanítványainak: Szinnyei Józsefnek, Halász Ignácnak, majd Munkácsi Bernátnak és Pápay Józsefnek a munkássága révén Magyarország lesz a finnugor nyelvtudomány központja.

A magyar nyelvet - főleg a történetét - vizsgáló nyelvtudománynak a megalapozója Simonyi Zsigmond (1853-1919). Németországi, lipcsei tanulmányai során megismerkedett az akkor jelentkező újgrammatikusoknak a nyelvi és a hangváltozások törvényszerűségeire vonatkozó kutatásaival. De túl is lépte őket: foglalkozott mondattani és jelentéstani kérdésekkel is. Összefoglaló munkái: A magyar kötőszók I-III. (1881-1883), A magyar határozók I-II. (1888-1895), Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon (1895, Balassa Józseffel), A jelzők mondattana (1914). Két kisebb, de fontos jelentéstani tanulmánya: A jelentéstan alapvonalai (1881) és Jelentéstani szempontok (1916). Ezenkívül részt vett a helyesírási szabályzat megújításában, a nyelvi ismeretterjesztésben, és írt iskolai nyelvtankönyveket. Ortológus szemlélettel szólt bele Szarvas Gáboréknak és az 1872-ben megindított Magyar Nyelvőrnek a nyelvújítás új hullámával kapcsolatos tevékenységébe: Antibarbarus (1879), Helyes magyarság (1903).

Jelentős képviselője mind a magyar, mind a finnugor történeti nyelvtudománynak Szinnyei József is. Magyar nyelvhasonlítás című munkáját 1896 és 1927 között hétszer adták ki. Szintén írt nagyon sok kiadást megért iskolai nyelvtankönyvet. Magyar nyelvtörténeti munkája: A Halotti Beszéd hang- és alaktana (1926).

Külön kell megemlékeznünk a kornak olyan nagy alkotásairól, amelyek a magyar nyelvtudománynak alapvető munkaeszközei lettek; Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár I-III. (1890-1893); Szamota István és Zolnay Gyula: Magyar oklevélszótár (1902-1906); Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára (1902, 1908) és Szinnyei József: Magyar tájszótár I-II. (1893-1901). Ide vonható aztán a már említett Simonyi-Balassa-féle Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon, és még utalhatunk Margalits Edének Magyar közmondások és közmondásszerű szólások című összeállítására (1896). A nyelvtörténeti kutatásokat szolgálták továbbá a nagyarányú nyelvemlékkiadások: 1874-től a Nyelvemléktár, 1877-től a Régi magyar költők tára és az okmánytárak hosszú sora.

A széles körű kutatás új diszciplínákat is útjukra indított. Ilyenek: a fonetika (Balassa József: A phonetika elemei 1886; Magyar fonétika 1904), a nyelvjárástan vagy dialektológia (Balassa József: A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése 1891; illetve a Magyar Nyelvőr és a Nyelvészeti Füzetek idevágó számos tanulmánya) és a névtudomány vagy onomasztika (Gombocz Zoltán és Melich János idevágó munkái). Közben fellendül a jövevényszó-kutatás is (Melich János: Szláv jövevényszavaink 1903-1905; Gombocz Zoltán: Honfoglalás előtti török jövevényszavaink 1908), és megerősödik a stilisztika, főleg Zlinszky Aladár munkássága révén (például Stilisztika és verstan 1914).

Jelképesnek tartható, hogy a 20. század elején, 1904-ben megalakul a Magyar Nyelvtudományi Társaság: 1905-ben megindítja a máig megjelenő Magyar Nyelv című folyóiratot, amely a magyar nyelvtudomány vezető orgánuma lett.


Vissza az oldal elejére