strukturalizmus

Saussure, Ferdinand de
A strukturalizmus szó legtágabb értelmében azoknak az elméleti és módszertani elveikben egyébként eltérő tudományos irányzatoknak az összefoglaló neve, amelyek valamilyen formában, szemléleti vagy módszertani elvként alkalmazzák a "struktúra" fogalmát. Az eredetileg 'szerkezet, felépítés' jelentésű struktúrát így írhatjuk körül: az egymást kölcsönösen meghatározó alkotóelemek rendszert létrehozó, összefüggő egysége. Mint szemléletmód először a természettudományokban alakult ki.

A nyelvészeti strukturalizmus is összefoglaló név, az ide tartozó irányzatok a húszas-harmincas évekre körvonalazódtak. Valójában az a felfogás köti össze őket, hogy a nyelvet mint rendszert akarják ábrázolni, és hogy a szinkrón jellegű vizsgálódásoknak biztosítanak elsőbbséget. A strukturalizmus közvetlen előzménye Ferdinand de Saussure-nek a Cours de linguistique générale című munkájában kifejtett nézete volt. Az ő elméletéből nőtt ki az 1920-as években az első strukturalista irányzat: a Prágai Nyelvész Kör, röviden: a prágai iskola.

Ugyancsak Saussure tanításaihoz kapcsolódik a Koppenhágai Glosszematikai Irányzat. Fő teoretikusa Louis Hjelmslev. A glosszematika (a glosszéma jelentése: nyelvi elem) azon az elven alapszik, hogy a tudománynak nem magukat a tárgyakat, elemeket kell tanulmányoznia, hanem a közöttük levő viszonyokat. A nyelv eszerint belső függőségének autonóm egysége. Ezt tanulmányozták természettudományos egzaktsággal.

Harmadik irányzat az amerikai deszkriptív iskola. Megalapítója Leonard Bloomfield. Nagy érdeme több formális elemzési módszer kidolgozása. A nyelvet a beszédaktusok közvetlen valóságára redukálja. A nyelvi elemek egymásutánját szedi listába. A nyelvi leírás célja szerinte a kész beszédaktusok rögzítése.

Mind a három irányzat változott, bővült, több ágra szakadt. Közben a strukturalista módszereket alkalmazták az irodalmi művek elemzésére, valamint a néprajzban és így tovább. A nyelvészeti strukturalizmusra általában a következő közös jegyek a jellemzők: 1. erős újgrammatikus-ellenesség; 2. a diakrónia és a szinkrónia elhatárolása, továbbá az utóbbi elsődlegességének az érvényesítése; 3. a nyelv rendszerjellege; a rendszert alkotó elemek egymáshoz való viszonyának (oppozícióiknak, funkcióiknak) a hangsúlyozása; 4. bizonyos módszertani követelmények (tárgyilagosság, oppozíciók, formalizálás, modellálás, kisebb részekre bontás, szegmentálás) alkalmazása.

SzI