Vissza a tartalomjegyzékre

TÖRTÉNELEM

POLITIKA
HADTÖRTÉNET
TÁRSADALOM
GAZDASÁG



POLITIKA

Az első Habsburg a magyar trónon

Zsigmond német-római császár, magyar és cseh király 1437 végén fiú utód nélkül halt meg. Örökösök nélküli halála esetére még 1402-ben IV. Albert osztrák herceget jelölte a magyar trónra, a herceg halála után pedig fiát, V. Albertet; ezért a király egyetlen lányát, Erzsébetet Albert kapta feleségül. Zsigmond tekintélye még halála után is elegendő volt akarata teljesüléséhez. A királyi tanács nem egészen két héttel az uralkodó halála után megválasztotta Albertet, aki e néven az első volt a magyar trónon. A következő év közepére I. Albert kezén tekintélyes közép-európai birodalom jött létre: övé volt Magyarországon kívül Csehország és Ausztria, német-római királynak is megválasztották.

A választási feltételek azonban már jelezték, hogy Magyarország politikai rendszerében változás történt. Albertnek meg kellett ígérnie, hogy a királyság bevételeit csak a főpapok és a bárók megkérdezésével használja fel, az ország fő tisztségviselőinek kinevezéséhez kikéri véleményüket, valamint felhagy Zsigmond "káros újításainak" folytatásával, melyek közül külön is kiemelték a megüresedett egyházi jövedelmek lefoglalását. A feltételek a királyi tanácsban képviselt első két rend, a főpapok és a bárók érdekeit fejezték ki, céljuk az volt, hogy a zsigmondi központosított királyi hatalmat visszaszorítsák.

Albert király 1438 tavaszán egy évre külföldre utazott. A magyarországi ügyeket részben a királyné intézte, aki szinte társuralkodóként állt férje mellett, részben pedig a királyi tanács néhány tagja közül erre a posztra emelt vikáriusok. Az ország közvéleményében - ami az idő tájt a köznemesség véleményét jelentette - a király távolléte alatt gyökeres fordulat állt be. 1438 nyarán és őszén a török hadak akadálytalanul törtek be Erdélybe, és előbb a Szászföldet, majd a Székelyföldet pusztították végig több ezer rabot hurcolva magukkal. A köznemesek ezért az ország dolgait elhanyagoló idegen királyt és tanácsosait hibáztatták.

A király 1439 májusában Budára országgyűlést hívott össze. Amíg az országgyűlési követek tanácskoztak, a városban zavargások törtek ki. A városvezetést kezükben tartó német kereskedők, akik a királyi kamara egyes jövedelmeit is bérelték, nem akarták megosztani hatalmukat a gazdag magyar polgárokkal, sőt szervezkedésük vezetőjét, egy ötvöst titokban meggyilkoltatták. Tettük kitudódása után a magyarok a németek házait feldúlták, üzleteiket kirabolták. Ezután Buda bírája egyik évben a magyar, a másikban a németek közül került ki, a tanács tagjait felerészben az egyik, felerészben a másik nemzetiség tagjai adták. Hasonló berendezkedés alakult ki Kolozsvárott is.

Az idegenellenes hangulat az országgyűlésen megalkotott törvényekre is hatást gyakorolt. Megtiltották a külföldiek hivatalviselését, az ország jövedelmeit sem lehetett nekik átadni. A választási feltételeket oly módon alakították át, hogy mostantól a köznemesség is beleszólást nyert az ország ügyeibe. Az ország és a határok védelme a király feladata lett, a nemesek ennek költségeit nem voltak kötelesek megfizetni. Megerősítették az Aranybulla rendelkezését, hogy az országhatárokon túl a nemeseknek nem kell hadakozniuk. E törvényekkel Magyarországon kezdetét vette a rendek és a király közös uralma: a rendiség.

Albertnek nem esett nehezére elfogadni e cikkelyeket, Ausztriában ugyanis már korábban a rendek beleszólásával kormányzott. Az országgyűlés után a király a török ellen, a déli határokhoz vonult. A nehezen gyülekező csapatok csak arra voltak elegendők, hogy megakadályozzák az újabb török betörést. A szerb despota székhelyének, Szendrőnek bevételét azonban tétlenül szemlélték, majd amikor a táborban vérhas ütött ki, visszavonultak. A járványt az uralkodó is megkapta, amely októberben végzett vele. A királyné ekkor már állapotos volt.

Halálos ágyán Albert végrendeletet készített. Arra az esetre, ha születendő gyermeke fiú lenne, melléje gyámul Erzsébetet és a Habsburg-ház legidősebb tagját rendelte. Országainak vezetését egy közös tanácsra kívánta bízni, jövedelmeiket is közösen akarta kezeltetni. A végrendelet kívánalmai papíron maradtak, a közös kormányzás és a bevételek összevont kezelése pedig évszázadok múlva is megvalósíthatatlan elképzelésnek bizonyult a Habsburg-országokban.

A zavaros idők és V. László uralkodása

A magyar rendek a tizenöt éves energikus lengyel uralkodót, a Jagelló-dinasztia tagját, Ulászlót választották magyar királynak. Erzsébet királyné a visegrádi várból kalandos úton ellopatta a Szent Koronát, majd az apja halála után született, Utószülöttnek nevezett hathetes V. Lászlót megkoronáztatta. A koronázás formailag a magyar szokásjog mindhárom előírásának megfelelt: a Szent Koronával, Székesfehérvárott és az esztergomi érsek közreműködésével zajlott le. A Magyarországra érkezett I. Ulászló elől a királyné és kísérete Nyugat-Magyarországra menekült, az ifjú király pedig Szent István fejereklyetartójának koronájával koronáztatta meg magát.

Az ország két táborra szakadt: Erzsébet és a csecsemőkirály, valamint I. Ulászló pártján állókra. Az elkövetkezendő másfél évtizedet a kortársak zavaros időknek nevezték. Ez alatt az idő alatt Magyarországon - általában a téli hónapokra kötött fegyverszüneteket nem számítva - polgárháború dúlt. Az erőszakos birtokfoglalásokat politikai állásfoglalásként lehetett feltüntetni, így egész uradalmak cseréltek hosszú időre, nem ritkán örökre gazdát. Az elfoglalt javak visszaadásáról szóló törvényeket nem hajtották végre.

A királyné a Felvidékre Jan Giskra vezetésével cseh zsoldoscsapatokat hívott be, akik jó két évtizeden át tartották magukat. Giskra a királyné felhatalmazásából használta az ottani bányák jövedelmeit, adót szedett, megszállta a királyi várakat, az Ulászló-pártiak várait pedig elfoglalta. A Habsburg-párt másik jelentős bázisa Szlavónia volt, ahol Cillei Ulrik tartotta kezében a hatalmat. A Dunántúl azonban 1441 elején I. Ulászló kezére került. Ekkor vált belpolitikailag jelentős személlyé Hunyadi János, aki Újlaki Miklóssal együtt szorította ki ebből az országrészből az Erzsébet-pártiakat.

Erzsébet szorult helyzetében a koronát és gyermekét átadta Frigyes stájer hercegnek, akit időközben német-római királynak választottak. Újlaki és családjának egykori familiárisa, a nagyratörő Hunyadi János 1441 februárjában együtt lettek erdélyi vajdák, így I. Ulászló hatalma ott is véglegessé vált. A király uralmát a törökellenes és a belső harcok töltötték ki. Hatalmát a rendek megkérdezésével gyakorolta, csak utolsó évében, 1444-ben kísérelte meg a királyi hatalom elveszett tekintélyének visszaszerzését. A várnai csatatéren elesett királynak azonban nem maradt ideje terve megvalósítására.

Magyarországon még hónapokkal a várnai csata után is bíztak I. Ulászló visszatérésében. Az ország kormányzatát 1445-ben az országtanácsra bízták, a belső béke fenntartását pedig hét főkapitányra, akik közé egy Habsburg-párti is bekerült. A magyar rendek V. Lászlót azonban csak úgy voltak hajlandók királyuknak elismerni, ha III. Frigyes a gyermeket és a Szent Koronát átadja nekik, ezt azonban Frigyes megtagadta. A polgárháború folytatódott. 1446 pünkösdjén a többségükben egykori Ulászló-párti főurak, a Habsburg-pártiak hallgatólagos beleegyezésével V. László kiskorúsága idejére Hunyadi Jánost választották meg kormányzóvá.

A kormányzóválasztáson Giskra és Cillei nem jelentek meg. Az ellenük folyó hadműveletek csekély sikerrel folytatódtak, háborús volt a viszony III. Frigyessel is. A bárók család- és birtokpolitikájuk összehangolása céljából szövetségeket, ún. ligákat kötöttek egymással. Ausztria, Csehország és Magyarország V. László jogara alatt formálisan perszonáluniót alkotott. 1452-ben a három ország rendjeinek együttes fellépésének eredményeként III. Frigyes elbocsájtotta gyámsága alól az ifjú uralkodót és átadta Cillei Ulriknak, a koronát azonban magánál tartotta. 1453 januárjában Hunyadi János lemondott a kormányzóságról, a kezén levő királyi várakat azonban mint az ország főkapitánya megtartotta.

A belháború véget ért, a zavaros idők során megszerzett hatalmukról és birtokaikról a bárók azonban nem mondtak le, különösen Hunyadi és Cillei rivalizálása folytatódott. Amikor a nándorfehérvári győzelem után meghalt Hunyadi János, az országos főkapitányságot Cillei kapta meg. V. László visszakövetelte a még mindig a Hunyadi-család kezén levő királyi várakat. A család élén álló nagyobbik fiú, Hunyadi László azonban erről hallani sem akart, és a Nándorfehérvárra tárgyalási szándékkal érkező király jelenlétében familiárisaival legyilkoltatta Cilleit, magát pedig országos főkapitánnyá neveztette ki.

1457 tavaszán a király elfogatta Hunyadi Lászlót, valamint öccsét, Mátyást és több vezető familiárisukat. Lászlót hűtlenségért kivégezték. A Hunyadiak hatalma azonban nem roppant meg. A kormányzó özvegye, Szilágyi Erzsébet és sógora Szilágyi Mihály bízva a familiárisok erejében, nem adta fel a várakat, a polgárháború újra elkezdődött. V. László fogolyként magával vitte Prágába Mátyást. Mivel a Hunyadi-birtokok elleni hadjárat sikertelenül végződött, ezért a főurak béketárgyalásokba kezdtek, a tárgyalások kimenetelét meggyorsította V. László halála. A gyermektelen uralkodó elhunyta véget vetett a Habsburg-dinasztia első magyarországi uralmának.

Hunyadi Mátyás

Hunyadi Mátyás 1458-ban tizenöt esztendős lehetett. Pártjának hívei egyrészt a cseh helytartóval, másrészt a magyar főurakkal kezdtek tárgyalásokat arról, hogy elismertessék magyar királynak. A külön-külön folyó tárgyalások során két házasságban is megegyeztek: az egyik változat szerint Mátyás a leghatalmasabb báró, Garai László nádor lányát, Annát vette volna feleségül, a másik értelmében Podjebrád György lányát, Katalint. A Szilágyi által vezetett Hunyadi-párt nyomására a pesti országgyűlés Mátyást királlyá választotta, melléje öt évi időtartamra Szilágyi Mihályt rendelte kormányzóul.

A Mátyást királlyá választó országgyűlés végzései a zavaros időkben különösen megerősödött rendek akaratát fejezték ki. A hazafelé tartó választott király a határon eljegyezte Podjebrád Katalint, majd uralkodása első esztendejében fontos személycseréket hajtott végre: Garai Lászlót a nádori tisztségben Guti Ország Mihállyal cserélte le, aki ezután haláláig volt nádor. Szilágyi Mihály lemondott hivataláról, majd miután ligára lépett Garaival és Újlakival a király ellen, börtönbe vetették.

A hatalomból kiesett főurak, összesen 25-en, 1459. február 17-én Németújváron királlyá választották III. Frigyes császárt. Mátyás a szervezkedésről már korábban tudott, ezért egy héttel Frigyes megválasztása előtt az ország báróinak és főpapjainak nagyobb részétől hűségnyilatkozatot kért, majd az összeesküvők felett katonai győzelmet aratott. A császár magyar királlyá választása ekkor nem jelentett komoly veszélyt Hunyadi királyságára, a későbbi események szempontjából azonban fontos lett. Frigyes ettől kezdve viselte a magyar királyi címet, és ez a választás alapozta meg a Habsburg-dinasztia Magyarország feletti jogigényét.

Mátyás uralkodásának első szakasza 1464-ig, koronázásáig tartott. Ekkor fő törekvése az volt, hogy hatalma törvényességének kellékét, a Szent Koronát megszerezze, Frigyest a magyar királyi igényről visszalépésre kényszerítse, és az ország teljes egésze felett biztosítsa hatalmát. Hadjáratokat indított Frigyes ellen; 1461 nyarán pedig előbb a király, majd Szapolyai Imre parancsnoksága alatt megkezdődött a felvidéki cseh uralom felszámolása, ami 1462 tavaszára Giskra meghódolásával befejeződött. 1463-ban Bécsújhelyen III. Frigyes és Hunyadi Mátyás békét kötöttek.

Frigyes a Szent Koronát és Sopron városát 80 ezer forintért visszaadta Mátyásnak, akit fiává fogadott, egyben ígéretet tett neki, hogy segíti törökellenes hadjárataiban. A császár megtartott néhány határ menti várat, használhatta a magyar királyi címet. Abban az esetben, ha Mátyás törvényes utód nélkül halna meg, Frigyes vagy utódai öröklik a magyar trónt. A koronázásra a bosnyák hadjárat miatt csak 1464-ben került sor. A koronázás után azonnal megkezdődött az államigazgatás átfogó reformja. Az új adórendszer miatt 1467-ben Erdélyben lázadás tört ki a király ellen. Mátyás a felkelést leverte, a fővezéreknek megkegyelmezett, néhány köznemesi résztvevő azonban fejét és jószágát vesztette.

A pápa 1466-ban trónfosztottnak nyilvánította a huszita Podjebrád Györgyöt. Mátyás elérkezettnek látta az időt, hogy immár régi szokás szerint több országot egyesítsen jogara alatt. 1468-ban hadat üzent az Ausztriát pusztító Podjebrád Viktorinnak, a cseh király fiának. A cseh korona országai közül Morvaország, Szilézia és Lausitz mindig is megmaradt katolikusnak, az itteni rendek és a cseh katolikus kisebbség Mátyásnak ajánlották fel a cseh koronát. 1469-ben a morvaországi Olmücben megválasztották Mátyást cseh királynak, aki ettől kezdve élete végéig viselte a cseh királyi címet. Mátyás a cseh korona országainak kétharmadát tartotta uralma alatt, Csehországot azonban nem tudta meghódítani.

A lengyelekkel a cseh kérdés miatt vált ellenségessé a viszony. Amikor 1471-ben meghalt Podjebrád György, a cseh rendek IV. Kázmár lengyel király fiát, Ulászlót választották meg cseh királynak. A Jagelló-dinasztia még ebben az évben igényt formált a magyar koronára is. A király távollétében számos magyar főúr Vitéz János esztergomi érsek, a Hunyadi-család egyik legrégibb támogatója vezetésével összeesküvést szőtt Mátyás ellen. A szervezkedés okát a kortársak az előkelők mellőzésében, a nagy adóterhekben, az egyházi jövedelmek lefoglalásában látták. Az összeesküvők a koronát a lengyel király fiának, Kázmér hercegnek ajánlották fel.

Mátyás, akárcsak 1459-ben, először híveitől hűségnyilatkozatot kért, majd felkészült az ország védelmére. Kázmér lengyel hadai csúfos kudarcot vallottak Magyarországon. Vitéz János fogságban halt meg, Janus Pannonius pécsi püspököt menekülés közben érte a halál. Az összeesküvés résztvevőinek nagyobbik része idővel kegyelmet nyert, az ezúttal hűségesnek bizonyult Újlaki Miklós pedig jutalmul bosnyák király lett. A lengyelekkel csak 1474-ben kötötték meg a békét, azonban az sem volt sokáig tartós: Szilézia birtoklásáért kiújult a háború. A cseh királyságért - amely a Német-Római Birodalom hűbére volt - harc kezdődött III. Frigyessel.

Frigyes császár 1477-ben Ulászlót iktatta be a cseh királyságba, azonban a magyar hadisikerek után még ebben az évben Mátyásnak adta a cseh hűbért. Gyakorlati következménye azonban nem lett, mert - habár választófejedelmek voltak - egyiküket sem hívták meg a birodalmi gyűlésre. Ulászló és Mátyás 1479-ben Olmücben békét kötött: mindketten viselhették a cseh királyi címet, Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot Ulászló csak Mátyás halála után válthatta magához. Miután a Jagellókkal való viszonyát normalizálta, Mátyás Habsburgok ellen fordult. A cél a gazdag Ausztria és Stájerország meghódítása volt.

Bécs 1485-ös bevételével Mátyás szinte teljes Alsó-Ausztriát megszerezte, 1487-től felvette az Ausztria hercege címet. Magyarországon az 1485 végén tartott országgyűlésen a rendeknek kisebb kedvezményeket adott, bírósági reformjaival pedig tovább építette a központosított államot. Albert, I. Ulászló, V. László és Mátyás idején Magyarország királya más országokban is uralkodott. Modern értelemben vett birodalmak azonban nem jöttek létre, az országokat továbbra is külön kormányozták, erre a helybeli rendek is gondosan ügyeltek. Mátyás, aki Magyarországon szigorú központosító politikát folytatott, Morvaországban és Ausztriában a rendekkel jóval engedékenyebb volt, Sziléziában azonban keménykezű uralkodónak bizonyult.

A Hunyadi-család nem tudott dinasztiát alapítani. Mátyás 1474-ben megbízottai útján házasságot kötött Aragóniai Beatrixszal, a nápolyi király lányával. A házasság gyermektelen maradt, ezért a király utolsó éveinek szinte minden politikai erőfeszítése arra irányult, hogy az udvarban nevelt törvénytelen gyermeke, Corvin János számára biztosítsa az öröklést. A kiszemelt trónörökös megkapta a hatalmas Hunyadi-birtokokat, övé lettek a hűtlenség vagy más módon a király kezére háramlott jószágok is, várai élére Mátyás megbízható hívei kerültek. Corvin János a hunyadi grófság mellé az addig ismeretlen liptói hercegi címet is megkapta.

A Jagelló-kor

Mátyás diplomáciai úton nem tudta a herceg trónöröklési jogát elismertetni, ezért halálos ágyán megeskette a környezetében lévő főurakat, hogy Corvin János trónöröklését támogatják. 1490 májusában a Rákos-mezőn kilenc-tízezer nemes gyűlt össze a királyválasztó országgyűlésre, másfél évtizedes távolmaradás után a városok követei is képviseltették magukat. A mátyási örökségért négyen versengtek: Corvin János, Miksa német-római király, valamint két Jagelló-házbeli testvér: Ulászló cseh király és öccse, János Albert herceg. Két elvárásnak kellett megfelelniük: szakítaniuk kellett a mátyási belpolitikával és a török elleni hathatósabb védelem érdekében biztosítaniuk kellett valamilyen más országgal való kapcsolatot.

Miksa, aki ezekben a hónapokban vált Tirol urává is, az 1463-as szerződés öröklési rendelkezésére hivatkozott. Támogatója azonban nem sok akadt, mert a magyar rendek a legyőzött Ausztria képviselőjét látták benne; másrészt nem nézték jó szemmel, hogy királyválasztó jogukkal szemben az öröklésre alapozza igényét, s attól is tartottak, hogy nyugati érdekeltségei túlságosan lekötik figyelmét. János Albert különösen a köznemesség körében volt népszerű korábbi, a tatárokkal szemben elért hadisikerei miatt, őt támogatta apja, IV. Kázmér lengyel király is. A köznemesek kikiáltották János Albertet királlyá, azonban az országgyűlés végét nem várták meg, a közeledő aratási munkák miatt nagy részük hazament.

Az Ulászló-párt fegyveres erővel számolt le Corvin Jánossal. A királyi kincstárral együtt délvidéki párthíveihez vonuló herceg kíséretét a Tolna megyei Csont-mezőn Kinizsi Pál és Báthori István erdélyi vajda verte szét. A morva határszél közelében, a Pozsony megyei Farkashidán fogadta el Ulászló a választási feltételeket. Ígéretet tett arra, hogy véget vet Mátyás káros újításainak és az egyforintos adó beszedésének. A feltételek nem sokban különböztek Albert vagy Mátyás trónra léptekor tett ígéreteitől, megfeleltek az európai rendiség általános követeléseinek, II. Ulászló azonban többé-kevésbé be is tartotta őket.

II. Ulászló Corvinnal megegyezett, a másik két trónkövetelő azonban uralkodásának első esztendeje alatt még sok gondot okozott neki. János Albert lengyel csapatai elfoglalták Eperjest, és Kassát ostromolták. Ausztriában, Stájerországban, Karintiában az ősz elejére megszűnt a magyar uralom, Miksa pedig ellenállás nélkül vonult végig a Dunántúlon, 1490 novemberében Székesfehérvárt is bevette. Ulászló még az év végén megindította offenzíváját az ország megszerzésére.

Először az öccsét szorította ki az országból, aki ugyan 1491 második felében még egyszer visszatért, ekkor azonban végleges vereséget szenvedett. Miksa fizetetlen zsoldosai lassan felmorzsolódtak, 1491 nyarán feladták Székesfehérvárt. Ulászlónak még arra is maradt ereje, hogy a török ellen Boszniában fellépjen. Uralma biztosítása érdekében novemberben Pozsonyban békét kötött Miksával. Ebben megújították az 1463-as szerződést, Miksa megtarthatta a magyar királyi címet, az ország bárói esküt tettek örökösödési jogainak tiszteletben tartására.

A pozsonyi béke további rendelkezései szerint ha II. Ulászló törvényes fiú utód nélkül halna meg, akkor Magyar- és Csehországot a Habsburgok öröklik; ezen kívül Ulászló visszaadta a még kezén lévő ausztriai várakat. Ezután Ulászló uralkodásának békeévei következtek. Ha a király Csehországban tartózkodott, akkor a nádorok mint helytartók vezették helyette az országot. A rendek beleszólása az ország ügyeibe mindennapossá vált. 1498-tól a királyi tanácsba állandó köznemesi ülnököket választottak, a pénzügyigazgatásban - amely eddig kizárólag a király hatásköre volt - megpróbálták a királyi és az országos bevételek szétválasztását, néha külön rendi kincstartót rendeltek a királyi mellé.

A Jagellók folytatták Mátyás török politikáját. Néhány megszakítástól eltekintve 1495-től 1520-ig békeállapot volt érvényben. A gyakorlatban a déli határvidéken állóháború folyt, mely folyamatosan gyengítette a középkori Magyarország gazdaságilag legfejlettebb vidékét, a Szerémséget. Ulászló örökségének ügye akkor rendeződött, amikor Candale-i Annával való házasságából két gyermeke született: Anna és Lajos. A köznemesi rend vezéreszméje a nemzeti politika volt. Lajos születése előtt, az 1505-ös országgyűlésen kimondták, hogy abban az esetben, ha Ulászlónak nem lenne fia, csak magyar királyt választanak. A nemzeti királyság elvének meghirdetése a Habsburgok ellen irányult.

Ulászló a később "rákosi végzés" néven elhíresült határozatot nem erősítette meg, sőt hatálytalanítására 1506-ban Miksával megkötötte a Habsburg-Jagelló örökösödési szerződést. Ennek értelmében ha fia születnék, az elveszi Miksa unokáját, Máriát, leányát pedig a másik unoka, Ferdinánd veszi nőül. Mivel II. Ulászló korábban agyvérzést kapott, ezért kikötötték, hogy halála esetén gyermekei gyámja Miksa lesz, fiúörökös nélküli halála esetén pedig a Habsburgok öröklik a trónt. 1515-ben Bécsben I. Zsigmond lengyel király, II. Ulászló és Miksa megerősítették az egyezséget, Lajos gyámja Miksa és Zsigmond lett, pár nap múlva a bécsi Stephansdomban megtartották a kettős eljegyzést.

1514-ben zajlott le a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelése, a Dózsa-féle parasztháború. Az előző évben X. Leó pápa törökellenes keresztes hadjáratot hirdetett. A hadjárat pápai megbízottja, legátusa Bakócz Tamás bíboros volt. A keresztes had szervezését obszerváns ferencesek végezték, amikor a hadjárat parasztháborúvá alakult, akkor is ők szolgáltatták ideológiáját. A kijelölt táborokba elsősorban jobbágyok gyűltek össze, a sereg vezényletét egy végvári tisztre, a székely származású Dózsa Györgyre bízták. Amikor a gyülekező hadak a kor szokásainál is nagyobb méretű fosztogatásokba kezdtek, május végén a toborzást megszüntették, majd a keresztes hadjáratot leállították.

A keresztesek ezután önállósították magukat, a Dózsa vezette fősereg megölte a csanádi püspököt, bevette Lippát, majd Temesvár ostromára indult. A király csak június elején kezdett hadat gyűjteni a felkelők ellen. A Pest környékén és a Heves megyében állomásozó seregtesteket június végén szétverték. Dózsa seregét Szapolyai János erdélyi vajda győzte le Temesvárnál. Dózsa Györgyöt és az elfogott vezetőket kivégezték, a keresztesek nagy része azonban bántatlanul hazatért. A gyilkosságokban, fosztogatásokban részt vett jobbágyok későbbi megbüntetését földesuraik akadályozták meg.

A parasztháború nem terjedt ki az egész országra. A Dunántúl, a Felvidék és Erdély nagyobbik része, Szlavónia parasztsága nem vett részt az összecsapásokban. Különösen nagy számban képviseltette magát az alföldi módosabb mezővárosi parasztpolgárság, egyáltalán az Alföld marhatartásból élő népessége. A magyar parasztháború kitörésének közvetlen oka nem szociális okokra vagy kereskedelmi válságra vezethető vissza, hanem arra, hogy a már felfegyverzett keresztesek úgy látták, hogy az előjogaikat vitézi érdemeikre alapozó nemesek nem gondoskodtak az ország és jobbágyaik védelméről. Hasonló okokból tört ki parasztfelkelés 1478-ban Belső-Ausztriában is.

II. Ulászlót fia, a tízéves II. Lajos követte a trónon. Uralkodása idején a rendiség tovább erősödött, a török veszély pedig egyre fenyegetőbbé vált. Az 1518-as Rákos-mezei országgyűlésről elvonult a köznemesség és önálló országgyűlést hívtak össze Tolnára. Vezérük, Werbőczy István törökellenes hadjáratot követelt a királytól. 1519-ben azonban még utoljára, három évre békét kötöttek a törökökkel. 1520-ban új szultán lépett az Oszmán Birodalom trónjára: Nagy Szulejmán. Amikor a béke meghosszabbítása céljából Budára érkezett követet, Behrám csauszt fogságba ejtették, megindult az offenzíva Magyarország ellen. 1521-ben elesett Nándorfehérvár.

II. Lajos először a belpolitikában akart rendet teremteni. 1523-ban mindkét országában, Csehországban és Magyarországon is meg akarta erősíteni a királyi hatalmat, kísérlete azonban sikertelenül végződött. Kútba esett a törökellenes nemzetközi összefogás is: Lengyelország egy évvel a mohácsi vész előtt kötött békét az oszmánokkal, a hagyományosan idegenellenes köznemesség követelésére pedig ugyanekkor távoztak a német és velencei követek az országból. Magyarország pénzügyi segítséget egyedül a pápától kapott. Az 1526-ban hazánk ellen induló szultáni had a mohácsi csatatéren megsemmisítette a királyi haderőt, II. Lajos is holtan maradt a harcmezőn.

HADTÖRTÉNET

A hadszervezet

A hadszervezet a 15. században teljesen átalakult. A nemesség hadakozó szerepe háttérbe szorult, a régi mozgósítási formák, mint pl. Magyarországon az egész nemességet hadba szólító általános hadfelkelés, kezdte jelentőségét veszíteni. A korszak magyar hadserege három fő részből állt: a királyi, a bárói-főpapi és a megyei bandériumokból. Zsigmond reformjai után Mátyás volt az első, aki átalakította a hadszervezetet. Azokat a világi és egyházi főurakat, akik maguk állították ki bandériumukat, zászlósuraknak nevezték. 1498-tól ők szedték be a hadiadó felét, amit seregük felszerelésére fordítottak, az adó másik fele a királyé lett.

A zászlósúri és a megyei katonaság nagy részét a telekkatonaság tette ki. Ha általános hadfelkelést hirdettek, a nemesek a megyei bandériumokhoz csatlakoztak. A korszakban az számított modern hadseregnek, melyben a csapatok egy része állandó zsoldosseregből állt. Magyarországon ezt Hunyadi Mátyás hozta létre az 1460-as évek közepén. Alapját Giskra és harcosai átállásával vetették meg, igazán jelentőssé azonban a cseh háborúk folyamán vált, amikor Frantisek Hag zsoldosvezér egy kb. hat-nyolcezer fős állandó zsoldossereget szervezett a király szolgálatába. A zsoldosok túlnyomórészt cseh és lengyel származásúak voltak.

A zsoldossereg egy részét Mátyás halála után fekete seregnek nevezték, nevét az egyik zsoldoskapitányról, a "fekete" Haugwitzról kapta. A zsoldoscsapatok csak a nyugati hadszíntéren voltak jól alkalmazhatóak. II. Ulászló is felfogadta őket Miksa és János Albert ellen, amikor azonban munkájuk és zsoldjuk elmaradt, fosztogatni kezdtek. A déli határra irányították őket, ahol a török elleni védelem helyett rablással foglalkoztak. 1492-ben Kinizsi Pál verte szét őket, életben maradt tagjaikat Ausztriába toloncolták. Zsoldosokat a Jagellók alatti magyar hadakban is találunk, de rendszeres, nagy létszámban való tartásukra nem volt szükség.

Mátyás 1482-ben kezdődő második osztrák hadjáratával Magyarországon is elkezdődött az önmagáért vívott háborúk korszaka. Az általánosan megfogalmazott hódító okok mellett az állandó hadsereg fegyverben tartása volt a cél, a meghódított terület pedig eltartotta a katonaságot. A Jagelló-kori Magyarország északi és nyugati szomszédaival békében élt. Csehországgal a közös uralkodó, Lengyelországgal a rokon dinasztia, a Habsburg-tartományokkal - egy rövid 1506-os hadi készülődést nem számítva - a dinasztikus szerződések miatt volt békés a viszony.

A hadsereg öt fegyvernemre oszlott. A könnyűlovasságnak elsősorban a török hadszíntéren jutott jelentős szerep. A közülük kikerült huszárok nagy része délszláv származású volt. A nehézlovasságot főleg a nyílt terepen vívott csatákban vetették be. A gyalogság jórészt védelmi feladatot látott el, a huszita szekérvár-harcmodort a magyar gyalogság alig alkalmazta. A tüzérség jelentősége lassan növekedett, a korszak elején a várostromoknál az ostromgépek még használhatóbbak voltak az ágyúknál. A naszádosokra - azaz a hajósokra - a Duna alsó szakaszának védelme hárult.

A török háborúk

Zsigmond király az 1420-as években átalakította a török elleni védelem politikai-katonai rendszerét. Addig az ütközőállamok (Havasalföld, Szerbia, Bosznia) védték Magyarországot és Horvátországot az oszmánoktól, ezután ez a feladat a végvárakra hárult. Mátyás uralkodása alatt végleg kiépült a végvárrendszer kettős vonala, amely 1521-ig fennmaradt. A külső vonal Szörénytől Orsova - Nándorfehérvár - Szabács - szreberniki bánság - Banja Luka - Jajca - Knin - Klissza vonalon át Szkardonáig, a belső vonal Temesvártól Karánsebes - Lugos - Szerémség - Dubica - Kruppa - Otocsác - Bihácson át Zenggig húzódott.

Szerbiát 1439-ben kebelezte be először az Oszmán Birodalom. Brankovics György 1444-ben ugyan visszakapta országát, 1455-ben azonban Dél-Szerbiát, 1459-re pedig a despota székhelyét, Szendrőt is évszázadokra elfoglalták a törökök. 1439-ben a törökök kihasználva az ország meggyengült belső állapotát, betörtek Krassó és Keve megyékbe, valamint Erdélybe. A magyarok csak 1442-ben ragadták vissza a kezdeményezést, amikor az oszmán hadsereg Karamániában volt elfoglalva. A Hunyadi János vezette 1443-1444-es téli, ún. hosszú hadjárat, majd az 1444-es (a várnai csatával, majd az 1448-as rigómezei csatával végződött) hadjárat nem hozott különösebb sikereket.

Hunyadi hosszú hadjárata után a pápa, I. Ulászló, a burgundi herceg, Velence és Genova közös háborút indítottak a török ellen. A cél az volt, hogy az egész balkáni oszmán uralmat felszámolják. A haditerv szerint a tengeri hatalmak gályái lezárták volna a Dardanellákat, a szárazföldi sereg pedig a visszavonulástól elzárt európai (ruméliai) oszmán hadakat semmisítette volna meg. A tengerzár sikertelen volt, Murád szultán Ázsiából átkelt a szoroson, egyesítette az anatóliai és a ruméliai csapatokat, melyek 1444. november 1-jén Várnánál a lengyel-magyar-havasalföldi hadakat legyőzték.

Szerbia egy rövid ideig ugyan török hűbéresként újra feltámadt, de a balkáni magyar pozíciókat már nem lehetett visszaszerezni. Amikor 1456-ban II. Mehmed szultán Szerbia végleges felszámolására indult, az egykor oda tartozó Nándorfehérvárat is be akarta venni. Pápai kezdeményezésre Bizánc eleste, 1453 óta tartott a török elleni keresztes háború szervezése, amelynek magyarországi népszerűsítését Kapisztránói János végezte. A pápa a keresztesek sikeréért való könyörgésképpen elrendelte a déli harangozást. A nándorfehérvári diadal Hunyadi János legnagyobb győzelme: ez volt az egyetlen alkalom, amikor a középkori Magyar Királyság hadserege szultáni sereget győzött le.

1463-ban elbukott a független Bosznia. A szultáni had elvonulása után még az év telén Mátyás személyesen vezetett hadjáratot a frissen meghódoltatott tartományba. Elfoglalta Jajcát, Kljucot, Banja Lukát. Ezután a törökök és magyarok között felosztott Bosznia már nem mint ütközőállam, hanem előretolt végvárrendszere által lett a védelem eszközévé. Újlaki Miklós bosnyák királysága nem vált igazi országgá, a bosnyák bánok sem lettek bárók, egyszerű katonai parancsnokok voltak. Jajca 1527-ig magyar kézen maradt, az utolsó években valóságos hadjáratokkal tudták csak ellátását biztosítani.

Nyugati irányultság: cseh és osztrák háborúk

A cseh korona országainak elfoglalására indított háború 1468-ban kezdődött. Az első évben Mátyás elfoglalta Morvaország, a következőben pedig Szilézia nagy részét. Ekkorra azonban már kiderült, hogy hosszú háború ígérkezik; a csehek a morva Magyarbródnál vereséget mértek a magyar seregre. Az 1470-es esztendő váltakozó sikerű hadjáratokkal telt el. Podjebrád Mátyás tartományait nyugtalanította, a magyar király pedig a cseh ezüstbányákat próbálta meg - sikertelenül - elfoglalni. A hadjárat költséges állóháborúvá változott, amely jelentős mértékben hozzájárult az 1471-es magyarországi összeesküvés létrejöttéhez.

A háború 1474-ben újult ki, amikor III. Frigyes és Ulászló cseh király szövetséget kötöttek Mátyás ellen, amelyhez a lengyelek is csatlakoztak, habár még egy hónap sem telt el az ófalui béke megkötése óta. A hadi események Sziléziában ősszel zajlottak. Mátyás a cseh-lengyel csapatok elől az utánpótlást a megerősített várakba és városokba szállíttatta, ahonnan zsoldosai állandóan nyugtalanították az ellenséget. A magyar király Boroszlóba (ma Wroclaw) zárkózott, a város ostroma alatt itt hirdették ki Beatrixszal való eljegyzését is. A rendszeresen kitörő katonák sok foglyot ejtettek, az élelemhiánnyal küzdő ostromlók végül - a hadtörténetben szokatlan módon - fegyverszünetet kértek az ostromlottaktól.

Az 1482-ben kezdődött osztrák hadjáratot is nagyrészt zsoldosok vívták. A harc az egyes várak birtoklásáért folyt, melyeket egyenként, hosszadalmas ostrom útján lehetett csak bevenni. A háború első két éve jórészt Alsó-Ausztriára korlátozódott, a karintiai rendek azonban már 1482-ben különbékét kötöttek Mátyással. 1483-ban a magyar csapatok bevették a Bécs melletti Klosterneuburgot, a császár a biztonságosabb stájer Grazba menekült. A következő évben Stájerország és Karintia feldúlására is sor került, a fő hadszíntér azonban Alsó-Ausztria maradt. Bécs városa körül 1484 januárjában zárult be a magyar ostromgyűrű.

Hiába volt a védők kitartása, a kiéheztetett város több hónapi ostrom után kapitulált. Mátyás 1485. június 1-jén bevonult a fővárosba, itt fogadta az osztrák rendek hódolatát, innen irányította az újonnan meghódított tartományt. A háború azonban nem ért véget, Bécsújhelyet csak 1487-ben adták fel védői a magyaroknak. Ezután az osztrák hadjárat gyakorlatilag befejeződött.

A török ellenes háborúk

Az 1460-as évek közepétől 1521-ig nyílt török-magyar háborúskodás csak ritkán zajlott. A béke gyakorlatilag állóháborút jelentett. Hercegovina elfoglalásával az utolsó nyugat-balkáni ütközőállam is kihullott a sorból. Szultáni sereg nem indult az ország ellen, csak a szomszédos bégek vezettek hadmozdulatokat. Mivel a végvárak között nagy volt a távolság, ezért a török csapatok többször is betörtek Magyarországra. 1474-ben és 1490-ben Váradig jutottak, 1479-ben Erdélyt pusztították. Ez utóbbi során a kenyérmezei csatában vereséget szenvedtek, majd Mátyás 1480-ban három frontos megtorló hadjáratot vezetett Havasalföldre, Szerbiába és Boszniába.

Az oszmán hadjáratokat Mátyás király III. Frigyes ellen is felhasználta. Az 1470-1480-as években a Belső-Ausztriában portyázó török csapatokat átengedte az országon. A Habsburgok a Jagelló-korban ezért követelték, hogy a magyar-török békébe őket is vegyék be. A horvát határvédelem már a 15. század utolsó évtizedében válsággal küzdött. Az 1493-as udbinjai csatában a horvát hadak súlyos vereséget szenvedtek.

Havasalföld megőrizte függetlenségét, mivel az oszmán hatalom terjeszkedésének kevésbé fontos irányában feküdt. A havasalföldi vajdák azonban már a 14. század végétől több-kevesebb rendszerességgel adót fizettek a töröknek. Néha meghódoltak a magyar királynak, vagy szövetségre léptek vele, de ez mind rövidebb időszakokra korlátozódott. A lengyel befolyási övezetben fekvő Moldva tovább állt ellent a török befolyásnak, de Nagy István fejedelem halála után ez is meghódolt az oszmánoknak.

Magyarország 1520-ban nem döntött egyértelműen a háború mellett, barátságtalan lépéseit azonban Szulejmán háborús oknak tekintette. A Délvidéket ért állandó pusztítások miatt a magyarok úgy gondolták, hogy a pusztító békénél még a háború is jobb. A szultáni sereg 1521 júniusában indult Magyarország ellen. Bevették Szabácsot, és Zimony is megadta magát. Hatvanhat napos ostrom után Nándorfehérvár szintén kapitulált. A vár bevétele után a szultán hazaindult. A helyi erők részben ezen a fronton szélesítették a magyar végvárvonalba vert éket, elfoglalva Orsovát, Szörényt, nyugaton pedig Tinint és Szkardonát vették be.

1521 után a Magyar Királyság nem tudta az országot megvédeni. A Szerémség néhány év alatt, az állandó harcok következtében elpusztult. Az északabbra levő területeket a Duna és a második erődvonal még megvédte. 1522-től Horvátország védelmére a Habsburgok rendszeres katonai és pénzügyi segélyt folyósítottak, ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a horvát rendek a mohácsi csata után Ferdinándot választották királynak, és a későbbiekben is hűségesebbek voltak a Habsburg uralkodókhoz, mint a magyarok.

1526-ban szultáni sereg indult Magyarország ellen, célja a királyi sereg megsemmisítése volt. A magyar csapatok Tolnánál gyülekeztek, ide érkeztek a pápai pénzen fogadott cseh zsoldosok is. Fővezérnek Tomori Pál kalocsai érseket - aki korábban a déli végek védelmét irányította - és Szapolyai Györgyöt választották. Szapolyai János vajda erdélyi és Frangepán Kristóf horvát csapatai nem érkeztek meg. A törökök elfoglalták Péterváradot, Újlakot, Eszéknél hidat vertek és átkeltek a Dráván. A csatára 1526. augusztus 29-én Mohácsnál került sor. A magyar hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett.

TÁRSADALOM

Az ország lakói

Magyarországon, akárcsak Nyugat-Európában, a társadalmi osztályokat, csoportokat rendnek, az egy rendhez való tartozást helyzetnek, állapotnak nevezték. A rend az azonos jogokkal élők közösségét jelentette, azonban a vagyoni eltérés az azonos rendbe tartozók között is igen nagy lehetett. A rendhez való tartozás a születéskor eldőlt (ez alól csak az egyházi rend jelentett kivételt), a társadalmi mozgás lehetősége kicsiny volt. A társadalmi csoportok kiváltságait szabadságnak hívták, így beszéltek pl. a nemesek szabadságáról. A középkor vége a társadalmi megmerevedés korszaka volt, a rendek közti válaszfalak megszilárdultak, némely esetben 1848-ig változatlanok maradtak.

Az ország lakosságszámát e korban - a korábbi évszázadokhoz hasonlóan - nem tudjuk pontosan megállapítani, csak becsülhetjük. 1494-1495-ben állította össze Ernuszt Zsigmond kincstartó kimutatását az ország bevételeiről és kiadásairól. Ebből a forrásból következtettek már három-, de ötmilliós népességre is. A legvalószínűbb feltételezés szerint az ország lakossága (Erdélyt és Szlavóniát is beleértve) 4-4,5 millió fő körül járhatott. A lélekszám változását még kevésbé tudjuk meghatározni, nagyon alacsony növekedéssel, néha stagnálással kell számolnunk.

Magyarországot e korban nem pusztították olyan súlyos járványok vagy éhínségek, melyek nagy demográfiai változást okoztak volna. A háztartások nagyságáról igen eltérő adataink vannak: az 1520-as években egy Hont megyei faluban átlagosan 7,6, pár évtizeddel később egy Sopron megyeiben 6,3, a mai Szigetvár mezővárosban 13 együttélő személyt találunk egy háztartásban. E számba a családtagokon kívül a cselédek is beleszámítottak.

A nemesség

A világi társadalom csúcsán a bárók álltak. A korszak elején e fogalom még csak a királyi és királynéi udvar tisztségviselőit jelentette, néhány évtized múlva azonban már olyan társadalmi csoportot jelölt, amelybe elsősorban születéssel lehetett bejutni. A bárók fiai korábban is többnyire bárók lettek, örökölték apjuk birtokait is, addig azonban, amíg nem kaptak tisztséget, nem járt nekik sem a báró név, sem a nagyságos megszólítás. A Jagelló-korban már megkülönböztették az ország igazi báróit - ők a fő tisztségviselők voltak - a természetes báróktól, korabeli elnevezéssel a bárófiaktól vagy mágnásoktól.

1498-ban egy törvényben már név szerint felsorolták a bandérium-állításra kötelezett főurakat, azaz a zászlósurakat. Azok a mágnások, akik nem kerültek be ebbe a vagyoni alapon kiválasztott belső körbe, gyakorlatilag kiszorultak a főnemességből. A főnemesség eddig egyet jelentett a bárókkal, a grófi címet csak néhány német eredetű és horvát család használta. Mostantól a politikai érdemekért adott címek, mint pl. Hunyadi János, majd Szilágyi Mihály besztercei, a Szapolyaiak szepesi grófi címe eredményeképpen lassan a magyar grófi cím is kialakult.

Az ország igazi bárói közé számított a nádor, az országbíró, a szlavón és a dalmát-horvát bán, az erdélyi vajda, a székely ispán, a macsói és a szörényi bán, a királyi és a királynéi tárnok-, az ajtónálló-, az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, valamint a pozsonyi és a temesi ispán. A bárók jogai csak négy ponton tértek el az általános nemesi jogoktól. Saját zászlajuk alatt vonultak hadba, esküjük tíz nemesével ért fel, ellenük azonban száz nemessel kellett esküdni, özvegyüknek pedig száz márka hitbér járt.

Ebben a korban a köznemeseket nemeseknek nevezték. A birtokos nemeseken belül nagy vagyoni különbségek mutatkoztak. A néha bárói méltóságot viselő, egy-egy várat és a hozzá tartozó falvakat birtokló, kereskedő nemesurakat és a két-három jobbágyportával rendelkező kisnemeseket mind ide számítjuk. A birtokosok felső rétegét a kortársak "jobb módú nemeseknek" nevezték, e kategóriát minden pontosabb számszerű elhatárolás nélkül alkalmazták. Az ő szavuk döntött a megyei ügyekben, véleményük meghatározó volt az országgyűlésen résztvevő köznemesek állásfoglalásában.

A nemesség legnagyobb tömegét azok az egytelkes nemesek adták, akik csupán saját telküket mondhatták birtokuknak; igaz, ezt ugyanolyan nemesi jogon birtokolták, mint a leghatalmasabb báró a fél megyényi uradalmát. Mátyás adóreformja óta az egytelkes nemeseket megadóztatták, bár ez ellen gyakran tiltakoztak, és adóztatásuk nem is volt mindig rendszeres. Túlnyomó részük paraszti sorban élt, az országgyűléseken nem kellett személyesen megjelenniük, csekély politikai befolyásuk csak a megyei ügyekre lehetett.

A köznemesek szívesen hivatkoztak az egy és ugyanazon nemesi szabadságra, ami alatt azt értették, hogy az ország minden nemesét azonos jogok illetik meg. Werbőczy Hármaskönyve ezt négy pontban foglalta össze. 1. Előzetes idézés és törvényes ítélet nélkül - a bűntettekben való tettenérést nem számítva - nem tartóztathatók le. 2. Csak a törvényesen megkoronázott király hatalma alatt állnak. 3. Törvényes jogaikkal, birtokaik jövedelmével szabadon élhetnek, semmiféle adót és vámot nem fizetnek, csak az ország védelmére kell katonáskodniuk. 4. Ha valamely király jogaiknak ellene tenne, akkor ellenállhatnak anélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.

A korszak elején még virágzott a familiaritás intézménye. A bárók és a módosabb nemesek meghatározott ellátás fejében nemeseket fogadtak szolgálatukba, családjukba, idegen szóval famíliájukba. Az úr és familiárisa közötti kapcsolat a középkor végére meglazult, a szolgálatba állás pl. csak rövid időre, általában egy évre volt érvényes. A Jagelló-korban bukkant fel a szervitor kifejezés e szolgálatban álló nemesekre. A familiárisok között is igen nagy volt a különbség: egy várnagy jövedelme elérhette a középbirtokos nemesét, volt azonban, aki csak élelemért, némi ruháért és lakásért szolgált.

A jobbágyok

Számbelileg az ország túlnyomó részét a jobbágyság tette ki. A 15. században zárult le végleg az az egységesülés, mely az előző évszázad elején kezdődött. Ezután mindenkit jobbágynak tekintettek, aki földesúri fennhatóság alatt állt, lehetett akár több pusztát bérlő, egész gulyát tartó mezővárosi polgár, vagy más házában lakó zsellér. A jobbágyok nem voltak birtokosai földjeiknek, bár azt meghatározott jogi keretek közt tovább örökíthették. A földesúr jogi fennhatósága alá tartoztak: ügyeiket az úriszéken tárgyalták, földesuruk köteles volt védelmükről gondoskodni.

A parasztháború leverése után ugyan megtiltották a jobbágyok szabad költözését, ez azonban a gyakorlatban nem valósult meg. A földesúr-jobbágy viszonyt még évszázadokig elsősorban a helyi szokásjog és nem az országos törvények szabályozták. Ez határozta meg a földesúrnak fizetendő járadékok mennyiségét is, melyet egyre gyakrabban írásban, ún. urbáriumokban rögzítettek. Az urbáriumokban szereplő rendes bevételek, az évente kétszer-háromszor adandó ajándékok és a földbér (terragium) mértéke alacsony volt, ezt azonban kiegészítette a "rendkívüli taksa", amelyet némely birtokon nagyon is rendszeresen szedtek. A kilencedet nem fizették mindenhol, a robot mértéke csekély volt, többnyire fuvarozásból és szénakaszálásból állt.

A polgárok

A városi polgárok a többi rendhez hasonlóan nem voltak egységesek. A nagyobb városok felső rétegét a kereskedők, a királyi kamarabérlők, az árukereskedő kézművesek, a bányavárosokban a bányák és kohók birtokosai tették ki. Ők tartották kezükben a város vezetését, közülük kerültek ki az ún. belső tanács tagjai. A kézművesek alkották a városi középréteget, a városvezetésbe a külső tanácson keresztül kapcsolódtak be. A városiak többségét egyszerűen városlakóknak hívták, ha a városfalakon túl polgároknak is minősültek, a városi vezető réteg nem tekintette őket annak. Napszámosként, fuvarosként, vagy más szolgálattal keresték kenyerüket.

A mezővárosok lakói az országos jog szerint ugyan jobbágynak minősültek, de többnyire kijárt nekik a polgár elnevezés, akárcsak a püspöki székvárosokban élőknek. A 15. században mind több céh alakult a mezővárosokban is. Itt gyakran az összes iparos egyetlen társaságba tömörült. A céh és a vallásos társulatok között ez időben nem tettek különbséget. Az ilyen társulatok saját oltárt emeltek, találkozóik a városi politizálás színterei voltak. A nagyobb városok Krisztus teste céhei a gazdag kereskedők társulatai voltak, de a legelesettebbek részére is megszervezték a nyomorgók céhét.

GAZDASÁG

A középkorban nem ismerték az államháztartás fogalmát. A királyi és az országos jövedelmeket Mátyás uralkodása alatt próbálták először szétválasztani egymástól, az országos bevételek felhasználásába a rendek is beleszólhattak. Még a kincstári reform után sem jelent meg a központi könyvelésben az összes bevétel vagy kiadás. A későközépkori magyar királyság költségvetése, éppúgy, mint a legtöbb európai országé, állandó pénzhiánnyal küszködött. A korszak pénzügyeiben két korszakot különböztetünk meg: Mátyás újításai előtti és utáni szakaszt.

Az első korszakban az ország bevételei a Zsigmond-korhoz képest alacsonyabbak voltak, ez elsősorban a zavaros politikai helyzettel magyarázható. A legtöbb bevétel a sómonopóliumból származott, ezt követte a pénzújításból, majd a harmincadokból és a nemesfém-beváltásból származó jövedelem. Albert király ismét bevezette a rendszeres pénzújítás rendszerét. Halála után a pénzverésben zavaros viszonyok uralkodtak: egyszerre több uralkodó nevében is vertek pénzt. Az aranyforint értéke ugyan változatlan maradt, a mindennapi forgalomban használt ezüstpénzé azonban romlott.

Az 1464-1470 közt végrehajtott pénzügyi reform kezdeményezője Ernuszt János volt. Négy fő újítást vezettek be. Eltörölték a pénzújítást, mivel a kamara haszna fizetése alól sok birtokos szerzett mentességet, ezért megszüntették, de ugyanakkora értékben, új néven: a királyi fiskus adójaként szedték be. A harmincadvám nevét hasonló megfontolásból koronavámra változtatták. Pénzverési újításokat vezettek be, végül a pénzügyi igazgatás szervezetét, a kincstárat is átalakították. A reform után az adójövedelem lett az ország első számú bevételi forrása, a többi csak ezután következett.

Kétféle adót szedtek: a portánként 1/5 aranyforintnyi kincstári adót és a rendkívüli adónak számító, portánkénti egyforintos adót. Ez utóbbit Mátyás alatt mindjárt uralma kezdetén kivetették, a cseh háborúk alatt aztán egyre gyakrabban, szinte minden évben. Ezen a rendszeren minden ígéretük ellenére a Jagellók sem változtattak. A városok, a zsidók, a románok, a székelyek külön adóztak. Mátyás magyarországi bevételei a legjobb pénzügyi években 900.000 aranyforintra tehetők. Ez idő tájt Velence egymillió, az Oszmán Birodalom 1.800.000, a Francia Királyság 4.000.700 forintnyi jövedelemmel rendelkezett.

A reform előtt háromfajta pénzt vertek: aranyforintot és kétféle ezüstöt: a dénárt és a kisértékű obulust. 1467 után felújították a garas verését. Ekkor 1 aranyforint 100 dénárt, 1 garas 4 dénárt, 1 dénár 2 obulust ért. II. Ulászló alatt kezdődött az aranypénzzel egyenértékű, nagyértékű ezüstpénz verése, ezt akkor még guldinernek, később tallérnak nevezték, a mindennapi forgalomban ekkor még nem használták. A pénzek külső megjelenése is változott, megjelentek a madonnás érmék, melyeket évszázadokig vertek. Az előlapon a címert, a hátlapon Szűz Máriát ábrázolták, 1471-től a forintra is felkerült Mária képe.

Az 1521-es török hadjárat miatt az udvar változtatott az 1467 óta tartó pénzverésen. Az újítás pénzrontást jelentett, az "új pénzek" csak feleannyi ezüstöt tartalmaztak, mint a régiek. A kísérlet 1525-ig tartott, rövid időre ugyan segített a kincstáron, de az infláció keltette hangulat miatt visszakozni kellett; a mohácsi csata idejére pedig a kiadások a bevételeket felemésztették. Az egész korszakban használtak külföldi pénzeket is: Nyugat-Magyarországon az osztrák dénárt, Erdélyben a havasalföldi oszporát.

Az arany- és ezüstbányák hozama folyamatosan csökkent, a bányák a mind mélyebb művelés miatt elvizesedtek. A költséges vízkiemelő szerkezetek fenntartására a bányavárosi polgárok pénze nem volt elég, ahhoz külföldi vállalkozókra volt szükség. Közéjük tartozott a Fugger-család, amely egész Európát átfogó bankhálózatot tartott fenn, ők voltak a Habsburgok fő hitelezői. 1496-tól kezdve a velük rokonságban álló magyar Thurzó-testvérekkel bérbe vették a Garam-vidéki bányák réz- és ezüstkitermelését és kereskedelmét. Ahogy a 13. században a selmeci ezüst, a 14. században a körmöci arany, úgy ekkor a besztercebányai réz és az azt kiegészítő ezüst volt a magyar bányászat európai hírű terméke.

A magyar külkereskedelem nyugat felé volt a legjelentősebb, ezt követték a déli kapcsolatok Itália felé, a lengyel és a román fejedelemségekkel történő kereskedelem ezután következett. A nyugati forgalom a Duna mentén a Bécs-Buda úton, illetve magán a Dunán, a Mura és a Száva völgyében zajlott. E forgalom fő haszonélvezői a határ menti városok, Sopron és főleg Pozsony voltak. A romló osztrák belviszonyok miatt jelentőségük az 1460-as években visszaesett, Buda és Pest szerezte meg a külkereskedelmi haszon nagy részét. Nyugatról posztót és vasárut, Itáliából minőségi posztót és luxuscikkeket importáltak.

Mátyás sziléziai hódítása során jelentős lett a Boroszlóból a Vág völgyén át az ország közepébe vezető út, a rézkivitel is itt zajlott. Az export fő terméke a szarvasmarha volt. A marhakereskedelem és a marhatartás együtt járt: Pest, Szeged és Székesfehérvár voltak a haszonélvezői, a hatalmas gulyákat a környékükön hizlalták. Pest, mely az 1250-es évektől Budának alárendelt település volt, önálló szabad királyi város lett, külső megjelenését is a marhapiac határozta meg. Eredetileg a 15. század második felében felépített városfalon belül esett az a nagy beépítetlen tér, amely a vásároknak adott helyet, pár évtizeddel később azonban már a falakon túl kellett tartani a vásárokat.


Vissza az oldal elejére