Angyal István 1928-ban született Magyarbánhegyesen. A hat elemi után elvégezte a négy polgárit, de származása miatt nem tanulhatott tovább. 1944-ben anyjával és egyik nővérével Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket elvesztette: nővérét szökési kísérletéért a szeme láttára végezték ki. A háború után Budapesten érettségizett, majd felvették a bölcsészettudományi karra, magyar-történelem szakra. 1949-ben Lukács György melletti felszólalása miatt két elvégzett év után kizárták az egyetemről. Ezt követően Dunapentelén kitanulta a vasbetonszerelő szakmát, rövidesen művezető technikus, majd építésvezető lett. 1950-ben megnősült, felesége a színiakadémia növendéke volt, házasságából egy fiú született. 1956. október 23-án Esztergomban dolgozott, ott érte a készülő diáktüntetés híre. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, innen a tömeggel a Parlament elé vonult. Este ott volt a Rádió ostrománál: a sebesültek elszállításában, a lőszerek lerakodásában segédkezett. 25-én csatlakozott a "véres zászlós" tüntetéshez, az ő javaslatára a követeléseket nem az amerikai, hanem a szocialista országok követségei előtt mondták el. 26-án újságokat terjesztett, 27-én pedig a Péterfy Sándor utcai kórházból szállított élelmet a fegyvereseknek és a gyermekes családoknak. Ekkor került kapcsolatba a Tűzoltó utcai felkelőkkel, akiknek hamarosan a parancsnoka lett. Velük vett részt a városrész fegyveres védelmében. 29-én és 30-án több alkalommal folytatott tárgyalásokat a fegyverszüneti feltételekről. Ezt követően a rend fenntartását tekintette legfőbb feladatának. Csoportja november 8-áig vívott fegyveres harcot; november 7-én a házakra a nemzeti lobogó mellé kitűzette a vörös zászlót is. A fegyveres harc bukása után a Péterfy Sándor utcai kórházból folytatta tovább a küzdelmet: röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Az új kormánnyal, és mindenekelőtt Kádár Jánossal többször is megpróbált kapcsolatba lépni a forradalom vívmányainak védelmében, ám törekvése nem vezetett sikerre. Noha társai erre biztatták, nem volt hajlandó elmenekülni az országból. November 16-án karhatalmisták razziáztak a kórházban, és őt is letartóztatták. Elsőfokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette Népbírósági Tanácsa 1958. április 17-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és egyéb vádak alapján halálra ítélte. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa jogerőre emelte. December 1-jén kivégezték.