Hegedüs András: Menekülés Magyarországról

Először Nagy Imre, majd Jurij Andropov is felvetette, hogy az adott helyzetben az lenne a legokosabb, ha Gerővel, Pirossal és Batával egy időre a Szovjetunióba távoznánk. Ezt én őszintén szólva örömmel fogadtam. Akkor már öt gyermekem volt, egyetlen lányunk - Zsuzsa - 1953-ban született, s a hatodik útban, semmi értelmét nem láttam annak, hogy felkoncoltassam magam családommal együtt, az akkori tömeghangulat Gerő és Piros után elsősorban ellenem irányult. Előttem semmilyen más kiút nem állt, mert az én múltammal Nagy Imrének még akkor sem tudnék segíteni, ha nagyon akarnék. Ugyanakkor Nagy Imre ellen szervezkedni sem lennék képes, és nem is akarnék, hiszen éreztem - ha küzdöttem is ezen érzés ellen -, hogy az igazság inkább az ő oldalán áll, mint az enyémen. Így lényegében örömmel fogadtam e javaslatot ... úgy gondoltam, hogy Nagy Imre meg tudja szilárdítani a hatalmat, és Kádár János ebben tud segíteni neki. Ellentétben velem, aki a fegyveres felkelés tagjainak és vezetőinek a szemében tüske vagyok és az is maradok, különösen most, hogy még a szovjet csapatok behívásának az ódiuma is rám hárult. Ebben a helyzetben számomra az az egyedüli racionális megoldás maradt, hogy a családommal együtt emigrációba menjek a Szovjetunióba. A javaslatot Gerő is helyesnek tartotta. Az ő helyzete éppen úgy kilátástalan volt, mint az enyém. Ha a szovjetek hozzájárultak ahhoz, hogy Nagy Imre vegye át a vezetést és a felelősséget, akkor az ellene való fellépés egyet jelentett volna a szovjetek elleni fellépéssel. Ha bármelyikünk meg is kockáztatná, milyen társadalmi bázisról tehetné? Szóval Gerő számára is teljesen értelmetlennek tűnt az itthon maradás...

A javaslat a déli órákban hangzott el. Azután értesítették Pirost és Batát, akik szintén beleegyeztek az ország elhagyásába. Miután így az elvi döntés megszületett, a kora délutáni órákban közölték velünk, hogy menjünk haza a lakásunkra és készüljünk fel az útra.

Sietve csomagoltunk. Fontos dolgokat, főleg iratokat hagytunk otthon. Legfeljebb két óra állt rendelkezésünkre. Zaklatottak, idegesek voltunk, a jövőnkre vonatkozó homályos elképzelések közepette csomagoltunk, főleg ruhaneműket a gyerekek számára. Ezt tartottuk akkor a legfontosabbnak, de kiderült, hogy tévedtünk: a moszkvai télhez ruhatárunk nem volt megfelelő, s Moszkvában nemcsak igen jó ellátást, de pénzt is kaptunk, amiből a gyerekeket téli ruhával elláthattuk.

Feleségem szintén örült a megoldásnak, féltette a családot, a gyerekeket, akik háromtól kilencéves korúak voltak, és a hatodik gyerekkel már a terhesség nyolcadik hónapjában járt...

Páncélautó jött értünk - úgy délután hat óra tájt, s már sötétedett -, viszonylag simán elértünk a tököli katonai repülőtérre. A páncélautó tetőterén álló katona mindössze egyszer lőtt ki egy sorozatot valahol a Ferencvárosban, egy más, megrongálódott bérház harmadik emeletére, ahonnan előzőleg lövést hallottunk. Tragikus látvány volt az üres utca, a ledöntött utcai lámpák, a romos házak, a golyók tépte falak, s tragikus a gondolat, hogy mennyi a bizonytalanságban élő, sorsának kiszolgáltatott ember. Minden a ’45-ös Budapestre emlékeztetett!


(Megjelent: Hegedüs András: A történelem és a hatalom igézetében. Budapest, 1988.)