Lukách Krisztina: Édesapám a börtönben

Édesapám fényképe kint állt az íróasztalon. De csak egy mellkép volt, így amikor a nagymamám és az anyukám azt mondta, hogy "majd ha hazajön édesapa, megtanít téged biciklizni, úszni", akkor én sírva kérdeztem: "de hogy fog ő velem játszani, ha nincs is lába?" Olyan három-négy éves lehettem ekkor, és nekem az édesapa csak ezt az arcképet jelentette, akiről mindenki mondta, hogy milyen jó lesz, majd meglátod, ha hazajön. De hát mit kezdjek én egy láb nélküli édesapával? A legelső személyes emlékem egy börtönlátogatásnak az élménye. Édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyek egy beszélőn. Ekkor már a hatodik év felé járhattam, tehát az utolsó beszélők egyikén voltam a Gyűjtőfogházban. Csak az a kép maradt meg bennem, hogy egy rács mögött sok csíkos ruhás ember áll, és egyikőjükkel mint az édesapámmal beszélgettünk. De hogy mit beszélgettünk, arra nem emlékszem, csak a kép maradt meg bennem. A következő emlék az már a szabadulás napjáról való, amikor reggel fölébredés utána kissámlival odaültem a ház elé, ültem és vártam, hogy mikor jönnek meg. Anyukám kiment a börtönhöz édesapa elé. Én pedig ott ültem reggel óta a kapu előtt, és lestem, hogy mikor érkeznek haza.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 581. számú interjú, készült 1994-ben.)

Lukách Krisztina (1956), közgazdász, katolikus hitoktató. Édesapját, Lukách Tamást, aki 1956-ban a Ganz Vagon- és Gépgyár ideiglenes munkástanácsának elnöke, majd a végleges munkástanács titkára volt, 1957-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték.