Bachura városi gyakornok tapasztalatlan fiatalember volt, nem tudta, hogy a városházán ezer veszély leselkedik a magafajta emberekre, s gránitszilárd jellem kell hozzá, hogy el ne bukjék, és ne támadjon valamilyen kínos ügye akár a feljebbvalóival, akár azoktól függetlenül.

Bachura városi gyakornok nem tudta, hogy a mammon hidrája leselkedik a városi gyakornokok zsenge lelkére, és könnyen felfalhatja őket, mint ahogy felfalt már sok idősebb, ősz hajú városházi urat is.

Valamennyi nagy városházi megvesztegetési ügy, amely bolygatta a közvéleményt, egyszerűen mind eltörpül Bachura gyakornok ügye mellett.

A megvesztegetett Bachura ma Júdásként bolyong a világban, a városháza szeplőtelen zászlaját ismét beszennyezte, sárba taposta, sőt a szó szoros értelmében - összepiszkította.

Hogy a mélyére hatolhassunk e kellemetlen, visszataszító ügynek, a Malá Stranán kell kezdenünk.

A Malá Strana ódon sikátorainak szövevényében megtalálható Šedivý úr vendéglője.

Šedivý úr egyike volt azoknak a régi nagy, csupa szív embereknek, akik fittyet hánytak a prágai városi tanács egészségügyi előírásainak, és a vizelde csöveit évtizedeken át kivezették a szabadba.

A vendégek sose panaszkodtak, mert a sör ízlett, a vizeldében pedig állandóan sötét volt.

A szóban forgó vizeldének, mely jelentős szerepet vitt Bachura gyakornok megvesztegetési ügyében, hiányzott a vakudvarra néző ablaka, nem volt rajta semmiféle nyílás, amelyen keresztül beszűrődött volna legalább egy csekélyke fény a komor, nyirkos térségbe, hogy a sötét helyiséget világosabbá és kedélyesebbé varázsolja.

Ám azok, akik ide jártak sörözni, teljességgel elégedettek voltak a meglévő helyzettel. A konzervatív Malá Strana a maga megkövült mozdulatlanságában nem tiltakozott, úgyhogy Luboš Jeřábek úr bizonyára örömét lelte volna a dologban.

De eljött az az idő, amikor a modern élet pezsgése Šedivý úr vizeldéjének is nekirontott.

Az építési bizottság konstatálta mindkét szörnyűséget. A vizelde csövei kivezetnek a szabadba (az ügy azonnal átadva az egészségügyi bizottságnak), a vizelde pedig megvilágítatlan, s nincs rajta nyílás a szabad levegőre.

Így történt, hogy Bachura városi gyakornok mint az építési bizottság jegyzőkönyvvezetője megismerkedett Šedivý úrral. Megsemmisítő pillantással kísérte Šedivý úr minden mozdulatát, aki keményen és harciasan állította, hogy az egész tisztelt bizottság még a világon se volt, amikor itt, a szóban forgó vizeldében, már végezték a kis szükséget, és ment minden a maga rendjén. Nem kell az embernek a vizeldében látnia, fontos, hogy van levezető cső; ajtó szintén van, ez pedig elég nagy nyílás a szabad levegőre.

- Jó lesz, ha mérsékeli magát - figyelmeztették Šedivý urat -, nehogy a tetejébe még hatóságsértést is elkövessen. Azt hiszi, élvezet a vizeldéket járni?

Aztán elrendelték, hogy köteles lyukat üttetni a falba, és ablakot tétetni a vizeldére, mivel azonban vendéglátóipari helyiségben eszközlendő módosításról van szó, tervet és kérvényt kell benyújtania, hogy elvégezhesse a bontást.

Ez történt délelőtt, délután megjelent az egészségügyi bizottság, és elrendelte, hogy Šedivý úr a nyíláson, amelyet majd a falban vágat, a vakudvarba vezettesse be a csöveket.

A vendéglős a fejét fogta, valósággal félbolond volt már. Át kell törnie a falat, így rendelték, de be kell mutatnia a tervet, és kérvényeznie kell, hogy elvégezhesse a falbontást, a szabadba kivezető csöveket egészségügyi okokból be kell vezetnie a vakudvarba, ahová az egész ház minden árnyékszékének ablaka nyílik.

Egész éjjel nem aludt. Reggel felkeresett egy kőművesmestert, hogy elkészíttesse vele az ablak tervrajzát, aztán egy várbeli hivatásos folyamodványíró közvetítésével benyújtotta a folyamodványt, kérve, hogy a vizeldét illető tervek a tekintetes városi tanács által a legrövidebb időn belül jóváhagyassanak, és megengedtessék neki, hogy a vizeldére ablakot vágathasson, amiért is öreg napjai erényes életével ígéri leróni háláját.

Eltelt három hét, de a kérvényre nem jött válasz.

Šedivý úr felkerekedett, és elment a városházára, hogy megsürgesse a dolgot. Az építési osztályon csak Bachura gyakornokot találta, mert a többiek amott szemben, a Korinthosziakhoz címzett vendéglőben villásreggeliztek már reggel kilenctől. Most épp tizenkettő volt.

- Mit óhajt? - kérdezte méltóságteljesen Bachura gyakornok.

- A vizeldém ügyében jöttem, kérem, fiatalúr. Šedivý vizeldéje a Malá Stranán, ha tetszik emlékezni.

- Igen, emlékszem - mondta előkelő hanghordozással Bachura gyakornok -, azt hiszem, emlékszem. No és tulajdonképpen mit óhajt?

- Eltelt már, kérem alázattal, három hét, s nem ártana meggyorsítani a dolgot, a vendégeim örülnek, mint a kisgyerekek, alig várják már, hogy elkészüljön az ablak, nálunk ugyanis nem történik semmi, ez pedig mégiscsak esemény.

Bachurának eszébe jutott, hogy a kérvény már rég el van intézve, és ott fekszik a fiókban, csak postára kellene adni. De az osztályvezető azt mondta:

- Ne küldje még el neki, várjon az ilyen kocsmárosféle. Igen, igen, a városi tanács tartsa rövid pórázon az efféle népséget.

Bachura egy darabig hallgatott, aztán fontoskodó, komoly képpel mondta:

- Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Tizennégy nap múlva Šedivý úr ismét megjelent, s Bachura megint komoly képpel és fennhéjázón mondta neki:

- Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Ez utóbbi látogatást követően vagy egy héttel Bachura nem hivatalosan ballagott a Ferenc rakparton. Találkára ment ugyanis, várt rá egy hajadon, aki roppant mód örült, hogy egy városházi úr csapja neki a szelet.

Szép meleg, verőfényes délután volt. Bachura megállt egy szikvizes bódé előtt, ivott egy pohár málnaszörpöt, rá egy pohár citromlevet, s epedő szívvel ment tovább, a hajadonra gondolva, akivel rövidesen találkozik.

A háttérben a Hradzsin, a Petřín csupa zöld, a Vadász-sziget gesztenyéi virágba borulva. Ám e sok szépség közepette Bachura gyakornokot elővette a hascsikarás. Mielőtt hazulról elindult, megevett egy pohár joghurtot, mely a legyőzött bolgárok nemzeti eledele; a málnaszörp meg a citromlé betetőzte a könyörtelen folyamatot a városi gyakornok bélrendszerének labirintusában.

A Hradzsinnal szemben a rakparton, a parkban áll egy kis házikó. Egészen kicsi, mégis fontosabb, mint az összes többi környező ház. ("A kis pásztorkunyhó gyakran többre képes, mint Žižka egész tábora", jut eszembe mindig, valahányszor utam e házikó mellett visz el.)

Két felirat van a házikón. A rakpart felől nézve ezt olvassuk: Urak, a rakparti park gyermekjátszótere felől diszkrétebben: Hölgyek.

Bachura városi gyakornok úgy rontott be ide, mint egy oroszlán, mint ahogy a szomjas arab az oázisban nekihasal a forrásnak, mint ahogy a sorozó bizottság nekiront az újoncoknak.

- Kicsi vagy nagy?

- Nagy - felelte szerényen, de szaporán Bachura. Az öreg néni ránézett, és így szólt:

- Én magát, úrfi, valahonnan ismerem. - Leszakított egy jegyet a tömbről, Bachura benyúlt az erszényébe, s rémülten felkiáltott:

- Lehetetlen! Azt hittem, hogy van még nálam egy hatos.

Az öreg néni még egyszer megnézte Bachurát, s hogy annak szörnyű helyzetét még súlyosabbá tegye, lassan mondta:

- Tudja, honnan ismerem magát? Tudja, hol láttam? A fivéremnél, Šedivý kocsmárosnál a Malá Stranán. Épp odahaza voltam, amikor maga nálunk járt a bizottsággal, a vizelde ügyében. Vegye csak el a jegyet, hiszen megtaláljuk mi azt magánál.

Bachura beugrott a kis fülkébe, és amikor boldogan, vidáman távozott, az öreg néni utánaszólt:

- Ne felejtse el, úrfi, intézzék már el a fivéremnek azt az árnyékszékügyet.

Bachura rögtön másnap reggel, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna a főnökétől, az elintézett kérvényt, a tervrajz kollaudációját, mely már öt hete feküdt a fiókban, elküldte Šedivý úrnak, és elégedetten fellélegzett.

Staněk városi tanácsos úr minden reggel, kilenc óra előtt benézett abba a bizonyos rakparti házikóba, ahol Bachura városi gyakornok elkövette a maga visszataszító bűncselekményét - és elbeszélgetett az öreg nénivel, hogy tájékozódjék, mit tart a közvélemény a városházi gazdálkodásról, mert a tanácsos úr számára az öreg néni szava a nép szava volt. Amolyan vesszőparipája volt ez már a tanácsos úrnak.

- Igen, nagyságos uram, a korrupció megfertőzi már a legkisebbeket is - eredt meg az öreg néni nyelve -, ezek a városháziak, mihelyt az ember engedi nekik, hogy, megkövetem, ingyen kiizéljék magukat, rögtön kezére járnak az ügyfélnek, mint például az én fivéremnek is...

És töviről hegyire elmesélte Bachura városi gyakornok egész undorító megvesztegetési ügyét.

Bachura helyét ma már más gyakornok tölti be. Bachurát, minekutána befejeződött a fegyelmi vizsgálat, melynek során bizonyítást nyert, hogy Šedivý kocsmáros ügyével kapcsolatban a megvesztegetés bűnébe esett, elbocsátották a városi tanácstól.

Ma Júdásként bolyong Európa tájain, legutóbb állítólag Hamburgban látták, s a szemtanúk szerint valahogy furcsán nézegette a csatorna sötét vizét.

Valaki kihallgatta, amint magában beszélgetett:

- Ha legalább egész évre szóló bérletet kaptam volna... Hát igen, igen! A kis tolvajokat felkötik...

A Függetlenség című vidéki lapot szerkesztettem. Ma, azoknak a tapasztalatoknak birtokában, amelyeket ott szereztem, egész biztosan tudom, mihelyt egy lapnak Függetlenség a címe, arról van szó, hogy összeverődött néhány módosabb ember, akik szükségét érezték, hogy bárkinek cudarul odamondogassanak, megalapították hát a Függetlenséget.

Ez a lap is hasonló célt szolgált. Munkám nem sok volt, mert a kiadótársaság elhalmozott cikkekkel, és én csak ezeket rendeztem sajtó alá. A kiadótársaságon értendő főként a helybeli gyógyszerész, aki a járandóságomat folyósította, aztán két gyarmatáru-kereskedő meg egy marhakupec. Ezek négyen teljes lendülettel vetették rá magukat a városházára.

A legtöbb írást a marhakupectől kaptam. A jeles férfiú kedvét lelte az olyan nyilatkozatokban, melyek ugyan csonkák, töredékesek voltak, de egyúttal annyira magvasak is, hogy fél oldalakat kellett belőlük törölnöm. A marhakupec beállított például a Városi levéllel, amint ő nevezte ezt az irományt.

- A városháza, nevezetesen a polgármester ellen szól - mondta, előhúzva zsebéből egy virzsíniát. Ez volt a szokása. A virzsíniával mintegy megvesztegetett.

A cikk címe így szólt: "Ismerlek, sánta Lucifer!"

- Hiszen maga is tudja, hogy a polgármester biceg - mondta -, és csámpásnak is hívják.

A cikk tehát a polgármester ellen szólt, aki a továbbiakban már a teljes nevén szerepelt, és a cikkben ez állt: "Ki ellenezte, hogy Jedlička úrnak adják el a városi közlegelőből azt a bizonyos darabot? Miért adták a jöttment Mejstříknek? Nemhiába mondják, hogy egyik zsiv... rátalál a másikra, így aztán a polgármester úr és Mejstřík úr egymás karjába hullottak."

- Ezt a zsiv-et meg a három pontot törlöm, Jedlička úr.

- Mi jut eszébe, szerkesztő úr, hiszen éppen abban a három pontban van a hatás. Lendület van benne, s mindenki rögtön tudja, hogy a zsiv három ponttal nagy zsiványt jelent, és nevetnek majd a polgármesteren, éppúgy, mint Mejstříken. Talál tovább még két rövidítést. Az egyik: d, utána öt pont, ami annyit jelent, hogy disznó, vagyis disznó polgármester! Az ö három ponttal ökröt jelent, ezt rögtön kitalálja mindenki. Semmit se szabad törölnie.

Hiába magyaráztam, hogy a lapba nem kerülhet be sem zsiv, sem a d, sem az ö, sem pedig a többi sértő kifejezés, Jedlička úr kötötte az ebet a karóhoz, és ragaszkodott hozzá, hogy akkor döntsön a kiadótársaság, és este, úgymond, összejövünk a gyógyszerész úrnál.

Azon az estén irgalmatlan harc fejlődött ki a gyógyszerész úr lakásán arról, hogy a zsiv három ponttal, meg a többi rövidítés képes-e megdönteni a városházi klikk uralmát.

Kifejtettem, hogy mint felelős szerkesztő, ha ezt kinyomatom, esküdtszék elé kerülök, és becsuknak.

Skorkovský úr mint a kiadótársaság tagja, Barákról meg Grégerről beszélt, hangsúlyozva, hogy azok fegyházban ültek publicista tevékenységük miatt, és szerinte ez csak dicsőség.

A gyógyszerész úr az én nézetemet osztotta. Kijelentette, hogy híve az éles hangnak, de Jedlička úr cikke egy kicsit túlságosan éles hangú, és a szóban forgó sértéseket törölni kell.

- Ha nem lesz benne a zsivány, a disznó meg az ökör - kiabált fölindultan Jedlička úr -, akkor a cikk szépsége szenved csorbát.

Skorkovský úr is, Pavlousek úr is ezt vallotta.

Ha történetesen valaki avatatlan fültanúja eszmecserénknek, biztosan csodálkozik, hogy éppen gyógyszerészek szájából hallja szünet nélkül a disznó, a zsivány meg az ökör szót.

Mint egy arkangyal, úgy kardoskodtam a sajtó tisztessége mellett. A gyógyszerész úr egyetértett velem, de Jedlička úr a többiektől támogatva konokul ragaszkodott a maga három ponttal toldott zsiv-jéhez, öt ponttal toldott d-jéhez és három ponttal toldott ö-jéhez.

A vita mind viharosabbá fajult. Skorkovský úr szememre vetette, hogy az előző számból töröltem ezt a mondatát: "Aki tehát a tisztességes polgárok közül, ne adj isten, mégis betéved a városháza tanácstermébe, gyorsan fogja be az orrát, és fusson a bűz és erkölcstelenség e fertelmes barlangjából."

- Szintúgy nem tette közzé azt se, hogy a polgármesternek új szolgálója van, és éjjel együtt sétálgat vele a kertben.

- De hiszen épp maga mondta, Pavlousek úr, hogy az egészet csak álmodta.

- Igaz, szerkesztő úr, de nem az volt-e a cikk címe, hogy "Az adófizető álma városunk egyik polgármesteréről"? Emlékszik rá, hogy megmondtam magának, milyen remek dologról van szó, és a tárcarovatban kell hozni? Tudja, mi volt benne, tudja, hogy a polgármester egyszerre csak tevévé változott? És maga mind ez ideig nem közölte!

Közben Jedlička úr kifundálta, mivel vessen véget a vitának:

- Nos, ha nem közli - emelkedett fel a székről -, akkor tessék, írja egymaga ezeket az ostobaságokat!

Elvesztettem hát egy munkatársamat. Sőt Jedlička úrral együtt sztrájkolt Pavlousek úr és Skorkovský úr is.

Rá egy hétre megjelent a szerkesztőségben Jedličkáné. Az éltesebb hölgy a külvárosi hölgyekre jellemző rémes ízléstelenséggel öltözködött.

- Kéréssel fordulok magához, szerkesztő úr - mondta, és zsebéből előhúzott egy köteg papirost. - Már hosszabb ideje figyelem a divatot, s mivel a lapjában nincs divatrovat, fejembe vettem, hogy tájékoztatni fogom a helybeli hölgyeket a divat új irányzatairól. Azt hiszem, szerkesztő úr, megnyeri ez a tetszését.

Kiteregette előttem a papírjait, én pedig olvastam: "Városunk idei őszi sétánya rendkívül változatos látványt nyújt. A szokatlanul széles karimájú kalapot viselő hölgy mellett egy szövetsapkás nő lépdel. Egyik biceg, a másik kaszál. Mindkettejük lábán félretaposott sarkú cipő, ami nagyon ízléstelen, kedves postamesterné asszony és kedves erdészné asszony! Mögöttük egy újabb madárijesztő. Azt hiszi, ha angol szövetből készült, nagy zsebes felöltőt vásárolt, kanállal ette a bölcsességet. Pedig minden szökőévben egyszer újul meg rajta a gúnya, úgyhogy aki szemügyre veszi, joggal kiált fel: Kedves Královecné, fenn az ernyő, nincsen kas! Korai lenne az őszi divatról beszélni. A polgármesterné már tizedik éve hordja ugyanazt a kabátot, csakhogy az idén átalakíttatta, amiért adós maradt a Kutná Hora-i varrónőnek. Mögötte Krombholcné asszony megy, de csak a sétány közepéig a posta előtt megfordul, mert már eleget mutogatta az új őszi lódenkabátját, amelyért, úgymond, ötven forintot fizetett. Ha annyit fizetett érte, mint a minap a piacon a kacsáért a paraszt néninek, aki a lopást felfedezvén, a kifestett képéhez verte a kacsát, akkor gratulálunk neki az olcsó őszi divathoz. Szép őszi ruhában jár az első városi tanácsos felesége, Borekné asszony is, akit mindenütt eszelősnek hívnak. Annyira szeretne fiatalnak látszani, hogy kurta szoknyát visel. Nem kell a szoknyáját emelgetnie, szabad a keze, s így Skorkovský és Pavlousek kereskedőnél könyökig turkálhat a diós és gyümölcsös zsákban. A jelek szerint Borekné asszony remekül ki tudja használni a legújabb ruhaujjdivatot, melyre jellemző, hogy a ruhaujj s könyök táján kiöblösödik. Nemrég több mint egy kiló szilvát szórt ki a ruhaujjából. Legalább nem rozsdásodott be odahaza a szájuk. Azt hiszem, azóta, hogy a csendőr őrmester este a díszkútnál nyilvánosan megtapogatta a polgármesterék kisasszony leányát, harangoztak a szűk szoknyának. Mert tovább már nem szűkíthető a szoknya, hogy az ilyesfajta szegény leány elszaladhasson, ha betoppan hozzájuk a vőlegény, Znamenáček úr. Tán ismét divatba jön a krinolin, az pedig azért lesz üdvös, mert Kroupáné asszony elrejtheti alája a tanító urat, ha váratlanul hazatér a férjeura fogolyvadászatról. Legközelebb a polgármester úr harisnyájáról hozunk valamit."

- Ezt közli - mondta határozottan Jedličkáné, és édesdeden hozzátette: -, különben kikaparom a szemét!

Így hát a Függetlenségtől átkerültem a Hradzsinba, a vakok intézetébe.

Fiatalkorom örömtelenül telt el, mivelhogy nevelőszüleim, akik máskülönben rendes, jóravaló emberek voltak, járatták nekem az Édenkertet meg a Cseh Ifjút.

Az Édenkertet Béres atya szerkesztette. Szembeötlő, hogy sok katolikus közéleti ember oly fura névre hallgat. Vegyük csak példaképpen Vadkan, Rúgós és Fukar atyákat a klérus tagjai közül. Egyszóval Béres atya szerkesztette az Édenkertet, vagyis azt a lapot, melynek már a puszta neve utal rá, mire viheti az ember, ha zsenge gyermekkorától fennkölt olvasmányokkal nemesítgeti a lelkét.

Egyszer a neve napja volt Béres atyának, aki engem az ötödik elemiben hittanra oktatott. Néhány más fiúval együtt, akik hozzám hasonlóan látszatra kitűntek a vallásos életben, megbíztak, hogy vigyük el Béres atyának szüleink ajándékait. Én egy flaskó köményes gabonapálinkát cipeltem, melyet osztálytársam, Pavel apja küldött. Pavel apjának pálinkamérése volt, a névnapi ajándékot a viszonyokhoz mérten teljességgel megfelelőnek vélte hát.

Nos, benyitottam a flaskóval, azaz életemben először elkerültem az Édenkert szerkesztőségébe. Az asztalon, ahová letettem a flaskót, ott hevert néhány negyedív papír. Rajtuk csupa biztató verskezdet. A rímek előkészítve, már csak a hézagokat kellett kitölteni: Isten... nincsen... ima... hiba... ó, mennyei... felönteni... térdepel... vezekel... irgalom... tilalom.

Osztálytársam, Hornof, ráhelyezte a paksamétára a tortát, a hamarosan megjött a jó Béres atya. Első dolga volt, hogy kidugaszolta a köményes flaskót, töltött mindnyájunknak egy pohárkával, és félrement a flaskóval. Hallottuk, amint nagyokat kortyol, aztán visszatért közénk a meg nem értett szentek jellegzetes fényével az ábrázatán, és megszólalt gyengéd hangon:

- Igen, kedves gyermekeim, itt, ebben a szobában születik az Édenkert. Angyalok szálldosnak a fejem körül, jön egyik gondolat a másik után, égi zenét hallok, és a szent tűz lángjának fényénél írom számotokra a szép verseket. E versek titokzatos szent muzsika hangján szólnak, mint amikor az Úr templomának csendjében felharsan az orgona.

Ismét félrevonult, és ismét hallottuk a kortyolást, mely már öblösebb és kiadósabb volt, jelezvén, hogy ürül a flaskó. Aztán visszajött, kést hozott, felvágta a tortát, adott mindegyikünknek egy szeletet, és így a negyedív fehér papírokon újra feltárul a szent tűzben fogant nagy mű: Isten... nincsen... ima... hiba... ó, mennyei... felönteni... térdepel... vezekel... irgalom... tilalom...

Béres atya szeretetben elbocsátott bennünket, figyelmünkbe ajánlva az Édenkert megrendelését. Három forint árán szülőstül a mennyországba juthatunk.

Mi módon igyekeztem hát a mennyországba jutni? Az Édenkert szorgalmas olvasása révén, úgyhogy máig emlékszem a lap tartalmára. Legjobban lekötötte érdeklődésemet az a szám, melyben egy fiú, mivel nem imádkozott, elvesztette a lábát, apját, még egy lábát, majd az anyját, a nővérét, utána még egy lábát, végül pedig a fivérét. Csak most javult meg, és eljárt temetőbe, hogy visszakönyörögje a három lábát. A fiú, név szerint Jenda, így sóhajtozott a sírkertben:

- Mit követtem el, istenem, mit követtem el!

Egy másik elbeszélésnek A gonosz Józa volt a címe. Nem emlékszem Józánál vásottabb kölyökre. Más fiúk az ő korában kifosztanak egy-egy madárfészket, de a gonosz Józa egész tyúkólakat fosztott ki, nyelvet öltött a hitoktatóra, és a végén favágó lett. Aztán teljesen elzüllött, egy kis vityillóban lakott az erdőben, térdig érő szakállt növesztett, nem mosdott, a körmét nem nyírta, s egyszer, egy viharos éjszakán az történt, hogy rozoga kunyhója ajtaján bekopogott egy szerzetes, és szállást kért, de a rossz Józa kikergette a szörnyű éjszakába. Nos, ezen az éjszakán Isten haragja lesújtott a kunyhóra, és a rossz Józát a legcifrább káromkodás közben érte. Az elbeszélés azzal végződik, hogy másnap reggel megpörkölődve találták Józát a kunyhóban. Megpörkölődve - milyen gyönyörű szó. Bosszú volt ez a javából.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy strófa a Paraszt Ifjú című egyházi lapban megjelent versből, ahol a választékos ízlésű szerző így figyelmeztet valami elvetemült alakot:

Egyébként az Édenkert elbeszéléseinek megvolt az a tendenciájuk is, hogy becsületességgel az ember a legtöbbre viszi. Ez ellen nem lehet semmi kifogásunk, és szívesen emlékszem vissza a szegény Ruženka esetére, akinek a becsületessége három folytatásra terjedt. Karácsonyest volt. Ruženka szüleinek a leánykájukon kívül csak egy hasáb fájuk volt a házban. Ruženka ment hát, hogy felszedje a földről a szenet, amit elhullajtanak a szeneskocsik. Cipelte hóna alatt a kosarat, és sírt, mert tudta, hogy amit tesz, bűn. A szén másé, és ha a hulladékot felszedi, lop. (Jogi szempontból persze csupán leleteltitkolásról van szó.) Ruženka mind ez ideig nem lopott. Sírt hát az utcán, annyira, hogy megálltak az emberek, köztük egy pompásan öltözött úr is. Tréfán kívül: a szóban forgó úrnak csak a bundája megért testvérek között is egy sarokházat. Nos, ez a bundás úr volt a tulajdonosa a szénnagykereskedésnek. Megkérdezte Ruženkától, mért sír annyira, s amikor Ruženka elmondta, hogy szenet szed a földről, de amit tesz, az bűn, és hogy ő inkább megfagy, az úr így szólt hozzá:

- Becsületességgel a legtöbbre viszed!

Ezzel hazakísérte Ruženkát a szüleihez, adott nekik száz forintot, küldött egy vagon szenet, és Ruženka apját megtette palotája portásának. Mondanom se kell, hogy gyermektelen volt, Ruženkát örökbe fogadta. Ez magától értetődik.

Később hasonló elbeszélést olvastam a Cseh Ifjúban. Ott a leánykát Helenkának hívták, és a szülei elküldték az erdőre fáért. Így hát Helenka az erdőben sírt. Rátalált a gróf, Helenka apját megtette kerülőnek, Helenkát pedig iskolába küldte. Ma Helenka a grófné komornája. Hogy még mindig becsületes-e, azt nem tudni.

Eszembe jut még egy ifjúsági lap: Missziós Híradó Afrika és Környéke Részére - tehát Csehország részére is. Ebben a lapban csupa pogány csecsemőről volt szó. Kínaiakról, szerecsenekről, indiánokról.

Egy lenyűgöző cikk arról számol be, hogy egy kínai anya mennyire szeretné megkereszteltetni újszülöttjét, s milyen nehézségekkel jár ez. Éppen lázadás tört ki. Felvonult a hadsereg. Mindkét oldalon rengeteg halott és sebesült, s ebben a zűrzavarban sikerült a misszionáriusnak megkeresztelnie a csecsemőt, de abban a pillanatban leütötték mindkettejük fejét. Az anyát karóba húzták, utána pedig ez állt ott: "Folytatás a következő számban."

A folytatást azonban nem láttuk, mert a missziós atya, aki a Missziós Híradó Afrika és Környéke Részére című lapot kiadta, beszedte az előfizetési díjat, és elszelelt a pénzzel.

Aztán ajánlgatták nekünk az Afrikai Visszhangot, de amikor pénzt kunyeráltam rá, boldogult nevelőapám megrázta a fejét, és így szólt:

- Kedves fiam, ebben megint valami tolvajságot gyanítok!

Pedig istenfélő keresztény ember volt.

Valahányszor bírósági hites szakértőkről hallok, eszembe jut Špála úr, aki petróleumban és darában volt bírósági hites szakértő.

Akik egy kávéházba jártak vele, mind utálták. Špála úr a hetedik emeletről nézett le rájuk. Szerinte valahányan nyomorult földi férgek voltak, mert nem értettek a petróleumhoz. Korlátolt barmoknak tartotta őket, félhülyéknek, mert még a darához sem értettek.

Az embereket nulláknak, fölösleges földterheinek nézte, s jómaga oly magasan trónolt fölöttük, mint a Himalája a szemétdomb fölött.

Barátságtalan és rideg volt környezetéhez, ezekhez a tudatlan alakokhoz, akik fölött fenn a magasban napként ragyogott csodálatos értelme.

Tekintete metsző volt, jéghideg. Megértette, hogy híres és dicső férfiú létére nem mosolyoghat barátságosan és barátkozón, hiszen névjegyén ez áll: Václav Špála kereskedelmi tanácsos és magánzó, a petróleum és a dara hites bírósági szakértője.

Mit jelent minden tudomány és művészet a petróleumhoz és darához képest?!

Valahányszor a tárgyalóteremben elmondotta szakértői véleményét, hangja elragadtatottan, lelkesülten csengett:

- Az általam megvizsgált petróleum világos, áttetsző folyadék, megízlelve naftától keserű.

Ekkor értettem meg, miért oly mélabús a tekintete. Ha valakinek az igazságszolgáltatás érdekében petróleumot kell nyalnia...

Mily hévvel mennydörgött szava a tárgyalóteremben, midőn emelt hangon elmondta szakértői véleményét a daráról:

- Az általam megvizsgált dara zsíros tapintású, ami azzal magyarázható, hogy nem szárították ki kellőképpen. A daraszemek részletes tanulmányozása során megállapítottam, hogy a szemcsék felaprítottak, csonkák voltak, valaki tehát szándékosan csökkentette a dara minőségét.

Ez volt tehát Špála úr. Később emlékezőtehetsége meggyöngült, s egy napon, szakértői véleményt mondva az általa megvizsgált daráról, imigyen mennydörgött:

- Az általam megvizsgált dara világos, áttetsző folyadék, megízlelve naftától keserű.

A nagytekintetű törvényszék azonban ezen sem akadt fenn, a vádlottat elítélte élelmiszer-hamisítás miatt.

Špála úr emlékezőtehetsége azonban mind jobban gyöngült, s utolsó szakértői véleménye így hangzott:

- Az általam megvizsgált darát nem tartották lezárt palackokban, s nem látták el a palackot figyelmeztető cédulával, melyen fel kellett volna tüntetni, hogy a palack tartalma világítási célokra szolgál.

Ismertem még egy hites bírósági szakértőt, név szerint Havel urat. A sors szeszélyéből ebszakértő lett belőle. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről azt szokták mondani, hogy mindent tudnak, amit csak a kutyákról tudni lehet. Ez az úriember úgynevezett prófétai, ihletett bírósági szakértők közé tartozott; ez egy vidéki kis faluban mutatkozott meg, helyszíni szemle alkalmával a jelenlevők nem kis megrökönyödésére. Két szomszéd hajba kapott, az összezördülés oka az volt, hogy kártyázás közben az egyiknek balszerencsés véletlen következtében két ász esett ki a kabátja ujjából.

Ezzel persze megszakadtak köztük a diplomáciai kapcsolatok, s a határincidens odáig fajult, hogy az egyik a maga telkén lelőtte az ügyetlen játékos kutyáját. A kárvallott kártyabűvész beperelte szomszédját, és háromszáz korona kártérítést követelt a kutyájáért. Havel urat a gyászos eset után három esztendővel felszólították, mint hites bírósági szakértőt, hogy foglaljon állást az ügyben. Havel úr megérkezett a tetthelyre, s elrendelte, ássák ki a halott eb tetemét. Sokáig tartott, míg végre rájöttek, hol van a kutya eltemetve. A hites bírósági szakértő átható pillantást vetett a korhadt csontokra, és imigyen szólt:

- Az eb nagy testű fajtához tartozott, tiszta vérű bernáthegyi volt, szőre sárga foltosan fehér, esetleg fehér foltosan sárga, a neve, mint látom...

- Köszönöm - mondta a bíró -, erre már nincs szükség, benn áll a jegyzőkönyvben.

Vannak azonban kevésbé ihletett bírósági szakértők is. Egy gyújtogatási szakértő - ahogy a bíróságnál tréfásan nevezik őket - szakértői véleményében megállapította:

- Nem állíthatom nyugodt lelkiismerettel, hogy a csűrt felgyújtották volna, mégpedig olyképpen, hogy a szalmát petróleummal öntözték volna meg, mivelhogy, miként megállapítást nyert, a közelben egyetlen üres petróleumos flaskót sem találtak, továbbá megállapítást nyert, hogy a csűrben egy szál szalma sem volt, s harmadszor, mint hallottam, a csűrbe a mennykő csapott bele.

Ezek tehát a bírósági szakértők, akik semmi esetre sem hajlandók hallgatni, s kötelességüknek tartják, hogy minél többet mondjanak a nagytekintetű törvényszéknek és a közvéleménynek. Egy esküdtbírósági tárgyaláson a hites bírósági írásszakértő azt bizonygatta, hogy a vádlott kétségtelenül saját kezűleg írta alá a váltót, mivel a b-jének kerek hasa van.

- Magának is kerek a hasa, mégsem b! - kiáltott közbe a vádlott, terhelő körülményt vonva fejére az esküdtek szemében.

Látható tehát, hogy gyakran kerül sor nézeteltérésre a bírósági szakértők és a vádlottak, illetve védőik között.

A prókátor kötelessége úgy látszik az, hogy mindig kétségbe vonja a bírósági szakértői vélemények fontosságát. A legtöbb hibát az írásszerkesztők véleményeiben találták. A védőügyvédnek ilyenkor viszonylag könnyű a dolga. Az 1897-es nagy bécsi pörre hivatkoznak, amelyben a bíróság elítélte a vádlottat, s két évvel később önként jelentkezett az igazi tettes, bevallván, hogy ő írta a levelet, amely miatt egy ártatlan embert húszévi börtönre ítéltek. Ebben a pörben egyébként gyilkosságról volt szó. Az áldozatot levéllel csalták el a bűntény helyére, s az írásszakértők egybehangzón úgy nyilatkoztak, hogy a levelet az ártatlanul elítélt vádlott írta.

Egy védőügyvéd alapjában támadta meg a bírósági írásszakértők véleményének komolyságát:

- Manapság az iskolákban, főleg a kereskedelmi iskolákban ugyanazt az írásmódot használják. Az emberek több mint ötven százalékának ugyanaz a kézírása. Bebizonyosodott továbbá, hogy az emberek több mint húsz százalékának nincs saját, állandó kézírása, s alkalomról alkalomra másképpen írnak.

Egy bírósági írásszakértő kijelentette, hogy a levelet fiatal lány írta izgatott idegállapotban. A levélíró azonban a leányzó nagypapája volt.

Nemrég egy törvényszéki tárgyaláson kínos helyzet állt elő. Bírósági írásszakértő véleményét kérték egy levélről, amelyet gépen írtak.

Mit tehetett a szerencsétlen szakértő? Esküjéhez híven elmondta, hogy a levelet írógépen írták, amelynek rendszerét és típusát nem képes megállapítani, és az sem ismeretes előtte, tud-e egyáltalán a vádlott gépen írni.

(A törvényszék hitelt adott a vádlott védekezésének hogy nem tud gépen írni, mivel a jámbor csehszlovák kereskedelmi akadémiát végzett.)

Nincsenek érdekesség híján a törvényszéki orvosok szakértői véleményei. Az esetek kilencven százalékában tőlük függ a vádlott sorsa.

Egyenesen megdöbbentő, ha az egyik törvényszéki orvosszakértő véleményében kijelenti: "Feltűnő a vádlott rendkívüli nyugalma", majd két év múlva egy másik per tárgyalásán: "Feltűnő volt a vádlott rendkívüli nyugtalansága."

Hallhatunk azonban olyan szakértői véleményeket is, amelyektől a hallgatónak égnek áll a haja.

Ismerek egy törvényszéki orvost, aki szemre jólelkű és ártatlan embernek látszik, de nemrég egyik szakértői véleményében kijelentette:

- Tapasztalatból tudom, hogy egy fejszecsapástól nem mindenki hal meg...

A harmadikos Zahrádka és Roztočil arra a nemes cselekedetre szánták el magukat, hogy a másvilágra küldik osztályfőnöküket, Huber tanár urat. Régóta forrt már bennük az epe, s a görög nyelvből kapott elégtelen kalkulusok, amikkel a sors sújtotta őket, egyre inkább elmélyítették a köztük és osztályfőnökük közt tátongó szakadékot. És mint a nagy történelmi fordulatok esetében, most is elegendő volt egy parányi szikra, hogy mindent lángra lobbantson.

Ez a szikra pedig Cornelius Nepos néhány sora volt, amelyben a római történetíró leírja, hogyan szabadította meg Szolón az athénieket a zsarnok Kleóntól.

A lázadás tüzét még magasabbra szította Huber tanár úr azzal, hogy ugyanazon a napon egymás után kihívta felelni Zahrádkát és Roztočílt.

Mindketten úgy indultak a dobogó felé, mintha vérpadra mennének, hónuk alatt a görög gyakorlókönyv, és Huber tanár úr úgy nézett rájuk, ahogy a tigriskígyó követi szemével áldozatát, amikor a ketrecébe vetett kismalacot hipnotizálja.

- Hát akkor olvasson, Zahrádka. Kezdje az utolsó gyakorlat negyedik mondatával - szólalt meg fagyos hangon Huber tanár úr, s Zahrádka megsemmisülve olvasni kezdett:

- Egy az igazság. Apámnak két szeme van, anyámnak meg a húgomnak együtt négy. Felneveltem egy kutyát, mely szaladgál és alszik.

- Elég, Zahrádka, most fordítson!

Zahrádka igyekezett elodázni a kivégzést. Folyvást az orrát törölgette, aztán kétségbeesetten felkiáltott:

- Tanár úr, kérem - s csöndes hangon újra elolvasta a feladat első mondatát: - Egy az igazság - és elsírta magát. Könnyeivel küszködve hüppögte: - Nem is tudom, kérem, hogyan felejthettem el, mit jelent az igazság görögül.

A tanár csak legyintett, és a dobogón az átélt izgalmaktól még dermedten álló Zahrádka látta, hogyan nyálazza meg ceruzáját Huber tanár úr, és hogyan írja be noteszába az elégtelent.

Aztán a kétségbeesetten komor Roztočil következett. Roztočil nem sírt. A tanárra függesztette gyűlölettől sötét tekintetét, és így szólt:

- Tanár úr, kérem, én nem készültem.

Roztočilnak is végig kellett néznie a ceruzanyálazást, meg azt is, hogyan kerül a neve mellé az elégtelen, aztán Huber tanár úr hangját hallotta:

- Legjobb lesz, ha valami praktikus foglalkozást választ magának. Például suszterinasnak megy, és egyidejűleg megkéri a kedves papáját, hogy jól nadrágolja el, édesanyját pedig arra kéri, szóljon a papának, nehogy megkönyörüljön magán, bármennyire óbégat is, és folytassa a példás büntetést. Különben a maga érdekében jómagam is beszélek az édesapjával. Addig kell hajlítani a fát, míg fiatal, s maga, ha férfivá serdül, majd hálás szível csókolja meg édesapja egykori büntető kezét. Hanyag, nemtörődöm ember maga, Roztočil, s ugyanez vonatkozik Zahrádkára is. Őt Káin bélyegeként egész életében végigkíséri majd az emlék, hogy nem tudja még ma sem, hogy az igazság görögül aletheia. Itt nem segít a sírás, itt, fiúk, a nádpálcának kell beszélnie, irgalom és könyörület nélkül, a maguk és az egész ügy iránti szeretettől vezérelve, a klasszikus nyelvek szorgalmas tanulmányozása fontosságának megértésével, s mielőtt este álomra hajtják fejüket, mindketten így kiáltsanak fel, Byront idézve: Jaj neked, Alhambra!

Roztočil ádáz tekintettel nézett körül, Zahrádka pedig keservesen zokogott a padban, míg a mögötte ülő osztálytársa lassan, de biztosan mélyesztett egy jókora gombostűt zokogástól rázkódó testébe.

Huber tanár úr, a kegyetlen zsarnok, van olyan arcátlan, hogy kapcsolatot tart fenn az ő tizenhat éves nővérével, Ruženával. Sőt még vacsorára is eljárogat hozzájuk. Nyugodtan eszi a vacsorát, s az ő jelenlétében beszél az előmeneteléről:

- Karel igazán hanyag fiú. Tegnap is például, míg én a rendhagyó igékről beszélek, ő legyeket fogdos. El kell nadrágolni, Zahrádka uram, hogy jobban felkészüljön az életre. - Közben úgy eszik, mintha fizetnék érte, és így folytatja: - Azt hiszi, kérem, hogy ki tudja mondani a paideuo, nevelek perfektumát? Pepaideuka helyett azt mondja, pebaiteuka, vagy azt dünnyögi, hogy bebaideuka, végül elsírja magát. És még jobban kezd zokogni, ha megkérdezem tőle, mi az görögül, hogy én sírok. Nem tudja. Kénytelen vagyok elégtelent adni neki. Még hangosabban kezd sírni. Így szólok hozzá: Mondja meg nekem, hogy mondják görögül, ne sírjon. Ekkor a szó szoros értelmében elkezd bömbölni, s nekem nem marad más hátra, beírok még egy elégtelent, mert nem ismeri a felszólító módot. Lassan, de biztosan megérik a consilium abeundira, arra, hogy így szóljanak hozzá: "Kedves fiam, a legjobban tenné, ha örök időkre eltűnne az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi gimnáziumából." Ha a kameruni emberevőknek lenne gimnáziumuk, s a fiuk ott tanulna, már régen megették volna az emberevők. Komolyan kérem Zahrádka uramat, jól nadrágolja el Karelt.

Zahrádkának minden másnap ezt kellett hallgatnia, s kedvesen nézni a tanár úrra, mert az vacsora közben elég gyakran így szólt hozzá:

- Kedvesebben nézzen rám, fiam, mert a szem a lélek tükre.

Megtörtént már az is, hogy az apja levéllel küldte Zahrádkát a tanár úrhoz, amelyben közös kirándulásra invitálták a tanár urat. Elment, és átadta a levelet. A tanár elfogadta a meghívást, s ebből az alkalomból felszólította a szerencsétlen Zahrádkát, hogy fordítsa le neki a következő mondatot: Volt anyám, aki lassan járt, s ugyanezt jövő időben is: Lesz anyám, aki lassan fog járni. Az eredményre nem kellett sokáig várni. Huber tanár úr egészen röviden vett búcsút Zahrádkától:

- Mondja meg, hogy biztosan elmegyek, magának pedig újabb elégtelenje van a noteszomban.

És mindennek tetejébe még a szerelmi postás is ő volt. Hordozta a leveleket egyiktől a másikhoz. Egyszer a nővére azzal az üzenettel küldte a tanár úrhoz, hogy nem tud elmenni a városligetbe. Csak úgy zihált, amikor hazaért.

- No, mit mondott? - kérdezte a nővére.

- Megkérdezte, hogy mondják görögül, hogy nyolcszázhuszonkilenc.

- És te?

- Elfutottam.

Hát nem volt meg rá minden oka, hogy sírjon a padjában, amikor látta ezt az irgalmat nem ismerő Brutust, aki a családi kapcsolatokat semmibe véve lépten-nyomon üldözi?!

Egész másképp viselkedett Roztočil, a tizennégy éves kamasz, aki Karlába, Zahrádka tizenkét éves húgába volt szerelmes. A kislány mélységes tisztelettel bámulta Roztočilt, aki valahányszor elment Karelhoz, mindig arról beszélt, hogy Perzsiában is járt már. Ouněticei volt, s a végén már maga is elhitte mindazt, amiről Karlának beszélt. Elhitte, hogy bimbasiként sorra elmetszette a kurdok torkát.

Annyi dac volt a tekintetében, amikor erről beszélt, hogy a kislány minden szavát elhitte. Valahányszor a kurdokról beszélt, oly vadul nézett körül, hogy rettegni kellett tőle. Egyszer egy öreg konyhakést hozott magával, és mintegy mellékesen elmondta Karlának, hogy ez a kés mentette meg a fellázadt keresztények bosszújától. Keresztényeket mondott, máskor meg kurdokat, végül is a kislánynak adta a kést emlékül s a markolatára ráírta tintával: Roztočil bég, a perzsa bimbasi, III/A.

Ma pedig elkeseredetten megy vissza a padjába, ma, ezen az emlékezetes napon, amikor a történelmi fordulatnak be kell következnie.

Őt, a perzsa bimbasit, aki a kurd összeesküvőktől sem félt, őt fogja az apja a tanár úr nyomására elnadrágolni? Szikrázott a szeme, még jobban elkomorodott, és ezt suttogta a mellette ülő Zahrádkának:

- Ne bőgj! Eltesszük láb alól az osztályfőnök urat.

Amint látjuk, meghagyta még a tanár úr egész titulusát.

A javaslat igen csábító volt. Zahrádka könnyes szemmel fölnézett, és abbahagyta a sírást.

Roztočil elszánt tekintettel nyújtott át neki egy darab papírt, amelyre ceruzával két keresztbe tett kardot rajzolt, s halk, de határozott hangon suttogta:

- Írd alá!

Zahrádka valahogy felvidulva készségesen írta a két kard alá a nevét, aztán a pedellus csengetett, az egész osztály felállt és imádkozott, mintegy hálát adva azért, hogy a pedellus kiszabadította őket a tanár karmai közül.

Roztočil és Zahrádka együtt indultak.

Kint a gimnázium épülete előtt Roztočil erélyes hangon mondta Zahrádkának:

- Most pedig el kell válnunk. Megkerülöm a várost, és elmegyek hozzátok. A kertbe megyünk, ott tartjuk az első megbeszélést. Nem tudsz valami barlangot a közelben?

- Nem, barlangról nem tudok.

- Buta dolog, nagyon buta dolog.

Roztočil hazasietett, az anyja sálját a mellénye alá dugta, és rohant Zahrádkáékhoz. A kertben előhúzta a sálat, és szörnyű szigorú hangon így szólt:

- Ez a kurdok vezérének öve, akit megöltem. Tedd a fejedre, mondd utánam az esküt: Ha áruló leszek, velem is történjék, ami ez öv tulajdonosával történt. Ámen, gyaur!

Zahrádka egész idő alatt remegett, mint a nyárfalevél, és a szeme is könnybe lábadt. Nem akart azonban sírni a bátor Roztočil előtt, ezért befutott a házba, azzal az ürüggyel, hogy zsíros kenyérért megy.

Roztočil ezalatt szemtelenül körbejártatta a szemét, és Karlát kereste a lugasban.

Meg is találta, és minden további bevezetés nélkül így szólt hozzá:

- El kell magától búcsúznom. Lehetséges, hogy Karellal együtt hamarosan felakasztanak bennünket, de előbb az osztályfőnökünket, Huber tanár urat eltesszük láb alól. Ha egy mukkanással is elárul bennünket - csapott öklével az asztalra -, akkor maga is hasonló sorsra jut. Azonban, ha támogatni fog minket, gazdag jutalomban részesül, mert Anglia mellettünk áll.

Roztočil aztán Zahrádka után futott, és fölmentek a padlásra. Ott tanácskoztak, és minden mondat után felkiáltottak:

- Ámen, gyaur!

Később bementek a lakásba, s a szobában, ahol egyedül csak Karla tartózkodott, sokáig pusmogtak a kályha mellett. Amikor Karla meghallotta suttogásukat, kiment a folyosóra, és sírva fakadt. Aztán kutatni kezdett az éléskamrában, visszatért a szobába, s mindkettejüknek adott egy marék mazsolát. Hiszen a lugasban arra kérte Roztočil, hogy támogassa őket.

Estefelé már Zahrádka tekintete is olyan durva, kemény és vad volt, mint Roztočilé.

Milyen férfiasak, mennyit sugdolóznak, gondolta Karla, és megint csak sírva fakadt.

Este, amikor lámpát gyújtottak, Roztočil így szólt Zahrádkánéhoz:

- Valahogy ma nem akaródzik hazamennem. Ha itt alhatnék, néhány dolgot még szívesen átismételnék Karellal.

Zahrádkáné csak bólintott, aztán vacsoráztak. Roztočil is kapott virslit, szemben ült Karlával, s valahányszor a kislányra nézett, elborult a tekintete, s ráncolta a homlokát. De ha észrevette, hogy a kislány is nézi őt, úgy felfújta magát, mint a begyes galamb.

Nyolc óra tájban kopogtak az ajtón, és belépett Roztočilné. Amikor meglátta a fiát, fülön fogta, és így szólt:

- Itt vagy, jómadár! Megszöktél, mert tudtad, hogy a tanár úr beszélni fog az apáddal. Várj csak, mit kapsz te otthon!

Roztočil kemény, mindenre elszánt tekintettel fölállt, és anyja után indult. Elhaladva Karla mellett a fogát csikorgatta, vadul a kislány szemébe nézett, és ezt mormogta:

- Ámen, gyaur!

Otthon minden huzavona nélkül végrehajtották rajta az osztályfőnöki látogatás eredményeként kiszabott atyai ítéletet.

Körülbelül ezzel egyidőben Zahrádka is megkapta a magáét, mert röviddel Roztočilné távozása után megérkezett hozzájuk Huber tanár úr.

Másnap az iskolában sötét és vészjósló hangon így szólt Roztočil Zahrádkához:

- Az iskolaév végéig haladékot adunk neki arra, hogy megjavuljon. Ámen, gyaur!

Nemrég találkoztam Huber tanár úrral. Viruló egészségnek örvendett.

Úgy látszik, megjavult.

Lakónegyedünkbe eljárogatott Kopejtko úr. Fölöttébb istenfélő ember volt, és nem titkolta, hogy megvet bennünket. Mi ugyanis nem éppen jámbor hangon beszéltünk az Úristenről, és Kopejtko úr kötelességének érezte, hogy a tizedik pohár sör után pártfogásba vegye az Istent. Ezért aztán így hívtuk: "az első keresztény a királyi Vinohradyn". Köpenyébe burkolózva mélabúsan, hallgatagon lépett be közénk - éppígy léptek be az első keresztények a római zsoldosokkal zsúfolt órómai csapszékekbe. És amikor e pogány légkörben felemelte a söröspoharat, tette ezt oly szent elragadtatással, mintha a cibóriumot emelte volna fel Péter apostol idejében a katakombában. Gúnyos megvetésének legfőbb tanújelét azzal adta, hogy elmenőben odaszólt nekünk:

- No isten velük!

Hányszor próbáltuk eltéríteni istenétől, de ő mindig fáradt lemondással rázta a fejét:

- Minden hiába, beszélhetnek, amit akarnak. Amely hitben születtem, abban is halok meg. - Mondta néha ezt is: - Amely hitben felneveltek...

Foglalkozására nézve gyászhuszár volt, ami tán szintén hatott vallásos érzületére, noha az embernek e végső dolgairól nem beszélt a kellő áhítattal, mert példának okáért ilyeneket mondott:

- Mondhatom maguknak, elég munkát adott ma is, mire azt a vénasszonyt begyömöszöltem a koporsóba.

Istenfélelme nem gátolta abban, hogy szenvedélyes kártyás legyen.

Így történt, hogy egy szombati napon, amikor huszonegyeztünk, megkért bennünket, vegyük be a partiba. Eleinte kedvezett neki a szerencse, mert mielőtt kezébe vette a kártyát, keresztet vetett. Aztán megfordult a lap, és Kopejtko úr az utolsó krajcárig elvesztette egész heti bérét. Attól a homályos sejtelemtől indíttatva, hogy ha tovább játszana, esetleg visszanyerne mindent, rimánkodott, hogy kölcsönözzünk neki öt koronát, és tovább játszik. Vagyis a mi pénzünkkel ellenünk.

- Szíves örömest, kedves barátom - mondtam neki -, de zálogba adja az óráját, és kijelenti, hogy nem hisz Istenben. A bank épp öt korona volt.

Kopejtko úr bensőjében nagy lelki tusa játszódott le.

Nyilván hasonló vonások rajzolódtak ki Néró császár korának keresztényei arcára, mikor az uralkodó elé vezettetvén, ki kellett jelenteniük, hogy megtagadják istenüket.

- Soha! - kiáltott Kopejtko.

- Akkor maga nélkül játszunk!

Ez körülbelül annyit jelentett, mint amikor Rómában a császár ezt mondta:

- Vessétek a vadállatok elé!

Kopejtko ábrázata világosan tükrözte gyötrődését, a benne végbemenő szörnyű tusát.

A római cirkusz fenevadjai helyett felsejlett előtte a felesége képe.

- Uraim - szólalt meg hirtelen, és átnyújtotta az óráját -, nem hiszek Istenben!

Megkapta az öt koronát, és mihelyt kézbe kapta lapjait, felkiáltott:

- Hiszek Istenben, tartom az öt koronát!

Elvesztette. Erre így kiabált:

- Nem hiszek Istenben!

Kölcsönkért a vendéglőstől a jegygyűrűjére tíz koronát, de azt is elvesztette.

- Mégis van Isten! - ordította torkaszakadtából.

Aztán ott hagyta zálogban a télikabátját, s végül érte jött a felesége.

A következő vasárnap elment vezekelni a Szent Hegyre, és rózsafüzért hozott a vendéglősnek.

Van egy derék, jó öreg nénikém. Néha szeretetrohamok fogják el, s ilyenkor mindig rokonai jutnak eszébe. Tizenöt évig mit sem hallok róla, s tizenöt esztendő múltán a postás váratlanul egy csomaggal állít be, amelyet nénikém küldött hirtelen szeretetrohamában. Utoljára tizenöt esztendeje kaptam tőle egy irdatlan nagy kürtőskalácsot, s most, tizenhat évvel e nagy esemény után, terjedelmes kosarat kézbesített címemre a posta; a kosárban egy halom tojást és a következő megható rokoni levelet fedeztem fel:

Kegyeletből elszántam magam, hogy mind a hatvan tojást lágyra főzöm.

Éjszaka róluk álmodtam. Soha életemben nem foglalkoztatott afféle probléma, hogyan kell lágy tojást főzni, hosszabb megfontolás után azonban az a nézet érlelődött meg bennem, hogy a tojást főzni kell, attól fő meg! A nehéz helyzetből ez az egyetlen lehetséges kiút, az egyetlen járható út, amelyen haladva a tojás meglágyítható.

Be kell vallanom, hogy szívből szeretem a lágy tojást. Minthogy azonban hatvan lágy tojást egy ültömben aligha kebelezek be, az a nagyszerű ötletem támadt, hogy a tojásokat tartósítani fogom.

Agyam mint a gőzfűrész működött. Hogyan hajtsam végre szándékomat? Váratlanul bonyolult helyzetbe csöppentem. Jól tudom, napilapjaink és egyéb folyóirataink a kelleténél gyakrabban űznek gúnyt olyan ifjú feleségekből, akik még lágy tojást sem tudnak főzni, de még senki sem írt arról, mihez kezdjen az agglegény, ha lágy tojást kell főznie. Mint e kérdés első úttörője, emberi és felebaráti kötelességemnek tartom, hogy az igazsághoz híven megörökítsem e művelet minden mozzanatát. Az alábbiakat tekintsék gyakorlati útbaigazításnak, megtanulhatják belőle, hogyan kell tulajdonképpen lágy tojást főzni.

Mindenekelőtt vásároltam néhány szakkönyvet a baromfitenyésztésről, mivelhogy úgy képzeltem, találok bennük némi gyakorlati útbaigazítást a tojásfőzéshez.

Sajnos, a baromfitenyésztés enciklopédiáiban egy árva szó sem esett arról, hogyan oldjuk meg e szerfölött fontos problémát. Sok mindent összefirkáltak bennük a tojásról, többek között azt, hogy a csirke belőle bújik ki és hasonló ostobaságokat. Említés történt arról is, hogy a tojást száraz helyen kell tárolni, s részletesen elmondták, hogyan kell a tojást kiköltetni. Minthogy azonban nénikém a tojást nem azért küldte, hogy tároljam vagy kiköltsem, hanem hogy lágyra főzzem, a bölcs könyveket szontyolodottan félretettem.

Nem akaródzott tanácsért ismerőseimhez fordulni, hogy náluk nyomozzam ki a tojásfőzés mikéntjét, ezért feltettem magamban, hogy megint elmegyek a könyvtárba és a nagy lexikonhoz folyamodom tanácsért.

A T betű alatt megtaláltam a "tojás" címszót. Ott értesültem, hogy a tojás állati termék, és minden madár tojást tojik. Mélyen elgondolkoztatott e meglepő felfedezés. Igaz, nem volt újdonság számomra, de most, hogy életemben először láttam leírva fehéren feketével, másodszor is elhittem. Íme tehát nem hiedelem, nem csupán haladó népi hagyomány, hanem a tudomány által is igazolt, annak rendje és módja szerint becikkelyezett valóság.

Tovább folytattam kutatásaimat, remélve, hogy hasonlóképpen sikerül tisztáznom a tojásfőzés mikéntjét is. Kérem, el sem hinnék, mennyire felületesek tudományos könyveink. Egy árva szó említés sem esik e sarkalatos kérdésről.

A nagy lexikonban írva vagyon ugyan, hogy a tojás különböző módon elkészítve emberi táplálékul szolgál, de hogy e táplálékot hogyan kell elkészíteni, a nagy lexikon háromórás böngészése után is rejtély maradt előttem.

Rábukkantam ugyan egyes mondatokra, amelyek távolról érintették a kérdést, például: Angliában a tojás leginkább nyersen, illetve keményre vagy lágyra főzve szolgál emberi táplálékul. Valamirevaló angol háztartásban nem hiányozhat a reggeli lágy tojás. A lágy tojást más étkezések alkalmával is rendszeresen fogyasztják.

De hogyan készítik el, hogy a tojás lágy állapotban az asztalra kerüljön, arról nem tudtam meg semmit.

Nem maradt más hátra, mint kísérleti módszerrel tanulmányozni és kidolgozni a tojásfőzés elméletét, s tanulmányaim alapján jutni kellő eredményre, esetleg néhány tojás feláldozása árán. Vettem egy spirituszfőzőt, öt liter denaturált szeszt és egy Papin-fazekat, melynek használatához ifjúkorom fizikaórái óta értek. Aztán munkához láttam. Vizet töltöttem a Papin-fazékba, a vízbe tojást raktam, és meggyújtottam a spirituszfőzőt.

Negyedóra múlva a Papin-fazékból kivettem a tojásokat. Megkocogtattam az első héját: még kemény volt. A második is kemény volt. Valamennyi tojás héja kemény volt. Letisztogattam a tojások héját, pucér belsejüket visszadobtam a fazékba, és egy óráig főztem. A tojások még mindig kemények voltak. Megint visszatettem őket a tűzre, illetve a spirituszfőzőre, és reggelig főztem. A tojás konokul kemény maradt.

Reggel arra ébredtem, hogy a tojásos kosárban fekszem, elkeseredve és kétségbeesetten, mert egyetlen tojást sem sikerült lágyra főznöm. A tojások fehéren és keményen röhögtek rám.

A legkínosabb, ami az embert érheti, ha észreveszi, hogy ruházata feltűnő hiányokban szenved. Bizonyos esetekben még társaságba sem járhatunk, mert a társaság nem tesz különbséget az agglegény és a házasember között, s mindkettőtől bizonyos fokú illedelmességet követel. Sok elfogult emberben visszatetszést kelt, ha valakinek nincsenek rendben a nadrággombjai. A társadalom ezt a kérdést nem ítéli meg tárgyilagosan, nem elemzi a probléma lélektani oldalát, valamint a beállt helyzet gyakorlati okait. Megfeledkezik arról, hogy az agglegény is lehet végzetesen szemérmes ember, aki nem képes nadrágját, amelyről hiányzik a gomb, egyszerűen elvinni nős barátjának feleségéhez, hogy, szíveskedjék helyreállítani a zilált ruhadarab megbomlott összhangját. Ha viszont a szerencsétlen agglegény ugyanezzel a kéréssel és nadrágjával háziasszonyának hajadon lányához fordulna, ki tudja, nem ébredne-e az ártatlan szűzi lélekben egyidejűleg bizonyos mérvű ellenszenv a szobaúr személye iránt, s be kell vallanunk, ez az ellenszenv az adott esetben indokolt is lenne.

Így tehát az agglegény, ha meg akarja őrizni makulátlan hírnevét, nem tehet mást, mint hogy maga varrja fel nadrágjára a gombot.

Valaki esetleg megjegyezhetné, hogy forduljon kényes problémájával az úri szabóhoz, aki a szóban forgó nadrágot varrta. Aki így vélekedik, nem veszi számba a tényleges helyzetet, mert ha egy agglegény azzal állítana be szabójához: "Elhoztam a nadrágomat, itt-ott hiányzik róla néhány gomb, szíveskedjék felvarrni őket", elkerülhetetlenül gúny céltáblájává válnék, mert egy nadrággomb felvarrása szakértő szabó szemében, s ugyanakkor a közvélemény szemében is, a legegyszerűbb és legkönnyebb dolognak látszik. Mindenki elszörnyedne, ha hallaná, hogy a jobb sorsra méltó agglegény gombját szabónak kellett felvarrnia. Az ilyen agglegény az egész világ szemében elkényeztetett, gyámoltalan, semmirevaló embernek, nagyzoló hülyének tűnne fel és így tovább.

A fentebb vázolt okokból úgy döntöttem, hogy magam varrom fel nadrágomra a hiányzó gombot.

Kezdetben a leszakadt pitykét gombostűvel helyettesítettem. Egy nap a túlzsúfolt villamosban a gombostű hegye merészen áthatolt a szöveten, és benyomult testembe; ekkor született meg ennem a gondolat, hogy a gombostű tökéletlen és átmeneti megoldás; a gombot fel kell varrni!

Be kell vallanom, hogy kezdetben, amikor észrevettem a gomb elvesztését, egyáltalán nem rendültem meg, és nem fogtam fel a helyzet drámaiságát. Csak éjszaka, amikor felidéztem magamban a különféle pillantásokat, amelyeket a kávéházban egész este felém irányoztak, s amelyek akkor sem maradtak el, amikor gondosan begomboltam kabátomat, jutottam arra az elhatározásra, hogy a kényes helyre gombostűvel odatűzök egy gombot, amelyet a mellényemről vágtam le. Ha a mellényről hiányzik egy gomb, a helyzet nem olyan súlyos, mint ha a nadrág összhangját bontja meg egy hiányzó pityke. A mellényről lenyisszantott gomb azt a látszatot kelti, hogy az ember szórakozott, és rendetlenül gombolkozott be, ami különben is gyakran megesik a magamfajta agglegénnyel, mint tapasztalatból tudom. A mellényen a gomb hiánya nem sérti a szemet és a jó ízlést. Természetesen más a helyzet, ha ez a hiányosság a testünket deréktól lefelé takaró ruhadarabot érinti.

A felsorolt okokból tehát felkészültem, hogy felvarrom nadrágomra a gombot. Emlékszem, egész nap izgalom bizsergett bennem, s ez a bizsergés egyre fokozódott, minél többet gondoltam a reám váró feladatra. Szégyelltem megkérdezni, hogyan kell felvarrni egy gombot, nem akartam, hogy oktondinak nézzenek, bár lojálisan bevallom, az adott esetet tekintve valóban az voltam.

Mindenekelőtt elmentem az egyetemi könyvtárba, és kikölcsönöztem a nagy lexikon N betűs kötetét, s keresni kezdtem benne a "nadrággomb felvarrása" címszót. Határozottan ki kell jelentenem, hogy lexikonunk távolról sem mondható teljesnek. Nadrággombok felvarrásáról egy árva szó sem esik benne. A címszó egyszerűen hiányzik. A G betű alatt megtaláltam a "gomb" címszót, de a lexikonban csak ennyi állt. "A gomb a ruházat tartozéka, amely két öltönyrészt kapcsol egymáshoz. A gombokat varrással erősítik a szövetre. A gombot már a régi egyiptomiak ismerték, a görögök és a rómaiak viszont gombot nem használtak. Csehországban a gombok a kereszténységgel együtt jelentek meg."

Megpróbáltam, hogy talán a "kereszténység" címszó alatt találok valami útbaigazítást a gombról, de egy szóval sem tettek említést róla. Ha legalább megtudhatnám, hogyan varrták fel a pitykéket a régi egyiptomiak! E betűs kötet, "Egyiptom" címszó: "Egyiptom - olvasom - Rá isten papjainak kezébe a papnők aranygombokat dugtak, s így temették el őket." Ennyi szó esett csupán a gombokról, de hogy hogyan varrták fel, arról nem írtak.

Mit tehettem mást, megpróbáltam kombinálni. Az adatok és a tények gondos elemzésével arra a következtetésre jutottam, hogy legjobb és legcélravezetőbb a fokozatos módszer. Rend és szisztéma a lelke mindennek! Kezembe vettem egy gombot, és szemlélgetni kezdtem. Észrevettem, hogy a gombnak négy lyuka van.

Kezdetben rejtély volt előttem e lyukak rendeltetése. De gondos elemzéssel rájöttem, hogy minden jel szerint e lyukakon halad át a fonál, amelyet alighanem kézműipari segédeszközzel, vagyis tűvel juttatnak keresztül a lyukakon. A tű viszont, mint a lexikonból megtudtam, nem más, mint apró acélár, amely abban különbözik a malactól, hogy csak egy füle van. (Ekkor döbbentem rá, hogy nekem viszont két fülem van.) A fülnek nevezett nyíláson - állapítottam meg további vizsgálódásaim során - áthúzzuk a fonalat, és szurkáló mozdulattal a gombot ráhúzzuk a tűre, a tűn keresztül a fonálra, a tűt beleszúrjuk szövetbe, s valahogy így rögzítjük a gombot.

Buja képzeletem szárnyalni kezdett. Minthogy úgy hallottam, hogy az acél törékeny, tíz tucat tűt vásároltam. Továbbá egy tucat gombolyag cérnát, nagyrészt fekete színűt. De vásároltam fehéret is, hogy legyen tartalékom, ha a fekete nem válna be. Ugyanebből a meggondolásból kiindulva barna cérnát is beszereztem, de feltettem magamban hogy csak végső esetben használom fel, ha a fehér és a fekete egyaránt csődöt mondana.

A boltban, ahol mindezt megvettem, azt kérdezték, nincs-e szükségem gyűszűre. Úgy éreztem, fontos dolog ez is, tüstént vettem belőle húsz darabot. Valahogy az volt az érzésem, hogy a gyűszű olyasféle lehet, mint a gyűrű, e feltevést a két szó rokon hangzása ébresztette bennem, s arra következtettem, hogy a gyűszűt is nyilván az ujjra kell húzni. Hogy miért és mi célból, mindmáig titok előttem. De hogy hibát ne vétsek, húsz darabot kellett vásárolnom, mivel a kezemen tíz ujj van és a lábamon ugyancsak tíz.

Amikor a csomagokkal hónom alatt hazafelé tartottam, úgy éreztem magam, mint karácsony estéjén Télapó. Befűttettem a szobámat, három palack jó bort hozattam, kiadósan bevacsoráztam, s erőt merítve a borból, nagy alkotó kedvvel láttam munkához. Lidércnyomásos álmaimban még ma is kísért ez szörnyű élmény!

Reggel a háziasszonyom talált meg, a padlón aludtam, tizennégyezer méter háromszínű cérnával körültekerve, egy szál lenge alsóneműben. Derékaljam kétszáz tű volt, a nadrág elválaszthatatlanul összeforrott a kanapéval, számtalan cérnaszál jóvoltából; kezem és lábam húsz ujján húsz gyűszű csillogott, s a lábikrámat hozzávarrtam a szőnyeghez.

Mit tehettem? - Vettem magamnak egy új nadrágot.

Egy-egy jó elnevezés kiötlése a legérdekesebb és legnehezebb problémák közé tartozik. Nem beszélek az irodalmi és tudományos művek címéről. Az teljességgel könnyű dolog. Leszámítva persze a versgyűjtemények címét, amelynek lázba kell hoznia és feszültségben kell tartania az olvasókat, hogy vásárolják a verseket. Minden merőben attól függ, hogyan lát hozzá az ember. A Kökörcsin cím nem arathat olyan sikert, mint az, hogy Itt kökörcsinnek kellene nyílnia; az ilyesmiben a közönség csodálatra méltó varázst lát, és ezt használta ki Machar is a maga rózsái esetében.

A tudomány nem ismer ilyen élettől duzzadó rajzokat, és nem fordít gondot az érdeklődés fokozására.

Ha valaki könyvet ír a fizikai alapismeretekről, egyszerűen ezt a címet adja munkájának: Bevezetés a fizikába, s nem agyal ki ilyesféle szenzációs címet: A természeti törvények titkainak feltárása. A földrajztudós földrajzkönyvet ír, és ezt a tömör címet adja neki: Földrajz, nem pedig hogy: Hegyek, vizek, népek és városok. Az egyetlen költői címet egy elmegyógyász könyvén láttam: Idióták és ötletes emberek.

Említettem, hogy könyveknek címet adni igen könnyű. Ha valaki egy könyvtárban kezébe veszi a katalógust, megállapíthatja, hogy az irodalom óriási özönében egy cím néha nem kevesebb, mint száz szerzőnél ismétlődik. A leggyakoribb címek: Hazai dűlők, Nyári vihar, Új dal, Kései virág, Látomások, Élet és halál között, Az asszony vétke és egyéb hasonló gyönyörűségek.

A szerzők nem fáradoznak vele, hogy megfelelő címet adjanak művüknek. Ha már semmit sem tudnak kieszelni, ráírják, hogy Novellacsokor vagy Két tucat elbeszélés, jóllehet a két tucatból hiányzik öt írás.

Velem is megtörtént egyszer, hogy egy elbeszélésemnek, melynek cselekménye a Vinohradyn játszódik, kétségbeesésemben, amikor már semmi egyéb nem jutott eszembe, ezt a címet adtam: Milyen az élet Indiában.

De az irodalomban az ilyesmit megbocsátják, mert a legbárgyúbb cím is tűzbe hozhat valakit, aki még nincs teljesen elrontva. A cím bevésődik a lelkébe, és körülfonja lélektani varázsával.

Egyébként a könyvek, elbeszélések címe rendszerint semmi egyéb, mint a tartalom puszta konstatálása. Az angol Sterton írt egy kétrészes regényt ezen a címen: Ostobaság - és az olvasó nem csalódik. A francia La Bruche kiadta Semmi című regényét, és valóban nincs benne semmi.

Nagyon szeretem ezeket a tömör és célirányos címeket. Az említett szerzők nagylelkűek, és figyelmeztetik az olvasót: "Ezt az Ostobaságot ne vedd meg."

Érdekesebb és nehezebb probléma címet találni a folyóiratoknak vagy hírlapoknak. Feltétel, hogy a cím a belső érték és irányzat tükörképe legyen.

Ha nincs ez az érvényes szabály, úgy elszaporodnának a folyóiratok és hírlapok, mint eső után a gomba.

Ismertem egy embert, aki azt mondta:

- Művészeti havilapot szeretnék kiadni, de nincs címem.

Egy másvalaki elpanaszolta nekem, hogy politikai hetilapot akar indítani, de cím nélkül, úgymond, nem megy.

Az ilyen szerencsétlen ember aztán rendszerint olyan címet eszel ki, ami már létezik.

Ha politikai lapról van szó, a címe nem lehet más, csak Haladás, vagy Őrjárat, vagy Függetlenség.

Az irodalmi vagy művészeti lap címe csakis Szőlőskert, Megújulás, Napraforgó, Barázda, Szántóvető vagy Föld lehet, mintha csupa agrárius adná ki.

Az antológiákkal még több a nehézség. Egyszer egy kiadó felkért, hogy keressek megfelelő címet egy antológiához. Kívánsága szerint a címben legyen "sok életszerű elem, telítve legyen az élet leheletével". Végül is úgy sült el a dolog, mint Topič antológiája esetében. Elöl a kiadó neve, s utána csak annyi, hogy antológia.

De mindez semmi a továbbiakhoz képest. Tessék nevet találni újonnan alapított kereskedelmi és ipari vállalatoknak, aztán nevet találni olyan tárgyaknak, újdonságoknak, amelyek hamarosan felbukkannak a boltokban, és a meglepetés erejével kell hatniuk a nyilvánosságra.

Itt az elnevezésbe sokkal több életszerűség kell, hogy a tárgy, amelyet kínálunk, kitörölhetetlenül bevésődjék a közönség tudatába. A név legyen színes és meghökkentő. Legyen hipnotikus erejű, s ha például az olvasó elolvassa ezt a hirdetést: "Ön...-t ivott", a kipontozott valami legyen oly lényegre tapintó és meggyőző, hogy az olvasó totálisan lerészegedjék tőle, fehér egereket lásson, és a hozzátartozói kénytelenek legyenek beszállítani az alkoholistákat gyógyító intézetbe.

A név tükre és eleven lenyomata legyen a tárgynak, amelyet hirdetéseinkben kínálunk. Ha például ezt olvassuk: "Egyetlen háztartásból sem szabad hiányoznia a (név) cséplőgépnek", úgy ez a név legyen annyira vonzó, hogy a cséplőgép beszerzéséhez akkor is ragaszkodjunk, ha bankrablást kell érte elkövetnünk, és le kell rombolnunk miatta az egész házat, hogy feljuttathassuk harmadik emeleti lakásunkba.

Az újságban olvastam ezt a hirdetést:

Elmentem. Egy jóságos külsejű, értelmes arcú úr fogadott.

- Örülök, hogy eljött - mondta. - Aggódtam már, hogy senki sem jön. Tessék helyet foglalni, és gyújtson rá egy szivarra. Milyen bort iszik? A muskotályt szereti jobban vagy a moselit?

Azt feleltem, hogy szeretem mind a kettőt, s arra szavazok, amelyet ő rendel magának. Tapintatból hát magának muskotályt rendelt, nekem moselit. Mialatt iszogattuk a bort, ki-ki a maga palackját, a jóságos külsejű úr közölte, hogy feltalált egy gyerekkocsit, melynek megvan az a tulajdonsága, hogy egyik helyről a másikra áthelyezhető, és ha vízbe esik, önműködően átváltozik ladikká. Rendkívül könnyű, és egy gombnyomásra tüstént hintaszék lesz belőle. Kiváló tulajdonsága az is, hogy ha felborul, íróasztal gyanánt használható. A jóságos külsejű úr nyolcszáz darab ilyen gyerekkocsit állított már elő gyárában, és most már csak az van hátra, hogy találmánya nevet kapjon. Jómaga kiötlötte a Gyermekszekér nevet, de nem tetszik neki.

A hideg futkározott a hátamon, arra gondolva, hogy teljesen egyedül vagyok ezzel az úrral a szobában.

Ő azonban folytatta:

- Egész héten át törtem a fejem, éjszakákon át nem aludtam, mégse jutott eszembe semmi, csak ez az átkozott Gyermekszekér. Üldöz éjjel-nappal. Minden sarokból ezt a szót hallom. Ni, maga is azt mondja: Gyermekszekér, Gyermekszekér. Mért nevet ki, életemben először látom. Vagy nem hiszi, hogy az én gyerekkocsimat át lehet alakítani ladikká? Itt vannak a rajzok.

Ököllel halántékon vágtam, hogy elszédüljön, és sietve távoztam a 12-es számú szobából. Nem jelentettem sehol semmit, csináljanak az illetővel a szállóban, amit akarnak.

Kevésbé tragikus kimenetelű volt a Vačlena úrral kapcsolatos eset. Vačlena úr eljárt a Nyíres kávéházba, lejátszottunk együtt egy biliárdpartit, utána Vačlena úr meginvitált az asztalához, kiöntötte előttem a szívét. A veje kárpitos, feltalálta a háromrészes matracot, amelyet kényelmesen össze lehet rakni, és teljesen fölöslegessé teszi az ágyat. Nevet keres a matracának, hogy piacra dobhassa. A matrac igen olcsó és tartós. A vő megkérte Vačlena urat, kerítsen valakit, aki kieszelne egy megfelelő, csattanós nevet. Nos hát Vačlena úr énrám gondolt, mivelhogy elbeszéléseket írok. Ha ki tudok találni egy egész elbeszélést, akkor egy név, egyetlen szó nem okozhat nekem fejtörést. A vő nem kívánja ingyen, biztosan elküldi majd nekem a találmányát.

- Nos hát mit gondol, mi legyen a matrac neve?

Azt feleltem, hogy módfelett jólesik a bizalom, de az ilyen elnevezéseket a kabátom ujjából mégsem rázhatom ki, hiszen a jó név a tárgy tükörképe. Nem lehet hétköznapi, hanem lélegzet-elállítónak kell lennie, és a kiötléséhez bizonyos időre van szükségem.

- Tehát holnap?

- Igen.

Másnap Vačlena úr, aki már leste, mikor lépek be a kávéházba, megkérdezte:

- Megvan a név?

- Az este megjött a bátyám, el kellett vinnem az operába, és elromlott az egész estém - mentegetőztem. - Holnap feltétlenül hozom a nevet.

- Nos, hogy hívjuk a matracot? - kezdett nyaggatni a következő napon Vačlena úr.

- Még nem tudom, mivelhogy nevet kieszelni valaminek, amit nem láttam, véleményem szerint ellene mond a tisztességnek.

- Jó - bólintott Vačlena úr -, holnap a lakásán lesz a matrac.

Mondhatom, remekül esett az alvás a matracon, s csakugyan tartós és olcsó.

Mivel attól fogva nem jártam el a Nyíresbe, Vačlena úrnak megírtam, hogy döntöttem az elnevezés dolgában. Olyan nevet gondoltam ki, amely nem kiabál, hanem teljességgel fedi a tárgyat. Javasolom a Háromrészes matrac nevet.

Vačlena úr azóta azt híreszteli rólam, hogy nem író vagyok, hanem hülye és csaló.

Az idők folyamán sok ajánlatot kaptam, hogy eszeljek ki nevet különféle vállalatoknak és tárgyaknak, s bizony nemegyszer váltak nyugtalanná ezért a napjaim.

Egyvalaki arra kért, találjak ki nevet a cseh rántásnak, melynek megkezdte nagybani gyártását.

Egy cukrászgépgyáros azt kívánta, legyek a névadója zsebfagylaltgépének.

Egy hordógyár száz hektoliteres ászoksörhordók számára rendelt nálam nevet.

Egy libatenyésztő a menyasszonyi kelengyébe való tollnak kívánt tőlem elnevezést.

Egy irodaberendező társaság azt kívánta, olyan nevet eszeljek ki a társaságnak, amelyben uralkodó az a gondolat, hogy a vállalat lelke a nyilvántartás.

Egy pék azzal fordult hozzám, kereszteljem el gyümölcsízzel töltött kiflijeit.

Egy körkemencés téglagyárépítő részvénytársaság olyan népszerű elnevezésre vágyott, mely szavatolná, hogy mindenütt csakis az ő körkemencés téglagyárairól beszéljenek.

Törhettem a fejem azon is, mi lenne a legmegfelelőbb nevük a kályhalyukba dugott takarékbetéteknek.

Összes megbízóm közül egyedül a cukrászgépgyáros fogadta el javaslatomat. Zsebfagylaltgépét Emil névre kereszteltem. A gyárost ugyanis szintén Emilnek hívták, és odavolt a boldogságtól, nem tudta elképzelni, hogyan juthatott eszembe ez a pompás név.

Elutasításra talált a Rántottliszt, a Hordóász, a Kelengypihe, a Lajstromszusz, az Ízeskifli.

A körkemencés téglagyárral és a kályhalyukba dugott takarékbetétekkel meg se próbálkoztam.

Emilt kivéve az összes cég azonosítja magát Vačlena úr véleményével. Nem író, hanem hülye.

Akadt azonban egy eset, melynek során mód nyílt rá, hogy kiköszörüljem a jó híremen esett csorbát. Egy nap beugrott hozzám a kávéházba Opočenský barátom, és így szólt:

- Gyere el ma este a Rúgósba, lesz ott egy úr az új pilseni sörgyár igazgató tanácsából. Nevet keresnek a sörüknek, hogy vetekedjék a pilseni Ősforrással. Járt előbb a Májusban, de ott senki sem tudott semmit kisütni. Elmesélte szegény a kínjait. Egész Pilsenben nem talált embert, akinek valami eszébe jutott volna. Egyetlen reménye Prága, de a Május-beli kudarc teljesen letörte. Egészen olyan, mint aki öngyilkosságra gondol, ezért hát meghívtam a Rúgósba.

Az igazgatótanács-tag valóban olyan benyomást tett, mint aki az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Beszélt Pilsenről, beszélt a Májusról, s hozzátette, hogy a szóban forgó név miatt már a rendőrséggel is összeütközésbe került. Egy borozóban ugyanis megismerkedett valami fiatalemberrel, és kiöntötte előtte a szívét. A fiatalember megemlítette, hogy neki szoktak lenni ötletei, de ahhoz szüksége van kellő hangulatra. Hangulat nélkül, úgymond, ökör.

- Itatom a fiatalembert, töltöm belé a bort - sóhajtott az igazgatótanács-tag -, a negyedik liter után nagyot ordít: Megvan! Gyáruk a Pilsen melletti Kispilsenben van. Ha Pilsenben pilseni sört gyártanak, a magukét nevezzék el Kispilseninek. Mi tagadás, uraim, erre nekiestem a torkának. Rendőrt hívtak, és megvolt a botrány.

Késő éjszakáig ültünk az asztalnál. Mindnyájan törtük a fejünket, de senki nem sütött ki semmit, és az asztaltársak egymás után eltűntek. Végül kettesben maradtunk az igazgatótanács-taggal.

Akár hiszik, akár nem, vannak pillanatok, amikor egyszeriben eszünkbe jut valami, ami annyira telibe talál, hogy ha előtte bárhogy erőltettük volna is az agyunkat akár ezer esztendeig, akkor sem sütünk ki semmit, most pedig egyszerre magától megvan.

Megvolt a név. Váratlanul pattant ki a fejemből. A társam a teljes reménytelenség állapotában szendergett.

- Megvan már a sörük neve - mondtam, első ízben kiejtve azt az olyannyira tökéletes elnevezést, mely alkalmas lett volna rá, hogy a nyakát törje a pilseni Ősforrásnak, s az új gyár sörét ismertté tegye az egész világon.

Az igazgatótanács-tag arca felderült.

- Ez aztán az ötlet - mondta, felpattanva a székről -, lecsap, mint a mennykő. Szétzúzzuk vele a sörüket, a mienk pedig végigszáguld a világon, mint a hógörgeteg.

Az igazgatótanács-tag felvázolt még néhány efféle érdekes képet, de legelismerőbb kritikája gyanánt mégis azt a szűkszavúságot őrzöm, amellyel odaszólt a boldogult Sochurkának:

- Vendéglős úr, akad véletlenül menetrendjük?

- A 6.20-as gyorssal megyünk Pilsenbe - lapozgatott a menetrendben, aztán hozzám fordult: - Maga, uram, zseni. Pilsen nem tudott kiizzadni semmit, a Május szintúgy nem, Prága eltompult, míg végre maga kisütötte a nevet éjfél után kettőkor. Megyünk Pilsenbe.

Az igazgatótanács-tag a jelek szerint valaha műkedvelő színházban játszott, mert mialatt a számlánkat fizette, nagy pátosszal jelentette ki:

- Az én küldetésem véget ért, becsülettel térek haza. Szeplőtelen pajzzsal, barátom, szeplőtelen pajzzsal - tette hozzá, miközben a felöltőmet segítette fel rám. - Elhiszi, hogy teljesen kétségbe voltam esve. Maga arról nem tud, hogy már negyedévvel ezelőtt díjat tűztünk ki a legjobb elnevezés kitalálójának, és az alatt az egész idő alatt egyetlenegy levelet kaptunk, valami nyugdíjas tanítótól. A tanító azt írta, hogy a pilseni Ősforrásra a legjobb válasz a pilseni Őssör, levelét pedig azzal a felszólítással fejezte be, hogy postafordultával küldjük el neki a kitűzött díjat, mert különben ügyvédhez fordul. Mit mondjak? Ahhoz képest a maga zseniális ötlete! Kitörünk vele a világba.

Konflist béreltünk, és reggel hatig jártuk vele a legkülönfélébb éjjeli mulatóhelyeket. Társam egész úton nem tett mást, csak az új sör nevét magasztalta. Minden szavából sugárzott az elragadtatás, és amikor már a gyorsban ültünk, bemutatott egy ismeretlen férfinak, akit jómaga sem ismert:

- Ezzel az úrral neki mernék vágni, hogy felépítsem a bábeli tornyot.

Én sem maradtam rest, hogy véleményében megerősítsem, és Pilsenhez közeledve igyekeztem beleszuggerálni, hogy a Hradzsin meg a Petřín két olyan elnevezés, amelyek szintén tőlem származnak. Már szundikált, és csak a bajuszába dörmögte:

- Tudom, hallottam már róla.

Pilsenben, a vasúti vendéglőben némi erőre kapás céljából megtízóraiztunk, aztán fiákerrel mentünk egyenesen az új sörgyárba, be az igazgató tanács irodahelyiségébe, s rögtön küldtek az elnök úrért.

Mihelyt az elnök úr megjelent, útitársam diadalittasan mondta neki:

- Megvan a név, a pompás név, olyasvalami, ami itt még nem volt. Ez a név háttérbe szorítja a pilseni Ősforrást, ez a név a legmelegebb fogadtatásra számíthat, és utat nyit a világba sörünknek.

Útitársam tovább áradozott:

- Az úr író, jeles író... hm, elnézést kérek, elfelejtettem a becses nevét. Hogy is hívják?... No látja, milyen könnyen megjegyezhető név, de ha az ember egész éjjel nem alszik, aztán reggel vonatra ül... Elnök úr, ez a név az író úr ötlete. A Májusban nem tudtak kisütni semmit. Prága hallgatott, vagy különféle badarságokat agyalt ki, míg aztán ennek az úrnak a fejében megszületett az ötlet. Mesés név.

- Nos hát mondja meg, mi az - szólította fel útitársamat az elnök úr.

Az igazgatótanács-tag válasz helyett zavart képet vágott, felém fordult, és így szólt:

- Mi is az a név, amit a sörünknek adott? Én... hm, elfelejtettem...

Álltam, mint a sóbálvány. Az történt velem, ami mindenkivel megtörténhetik. Akárhogy is törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni. Megértettem annak a bizonyos embernek a helyzetét, aki elfelejti, hogy hívják, hol lakik és mikor született.

Mint az állhatott, úgy álltam én is tátott szájjal az elnök úr előtt...

- Majd eszébe jut - mondta nyájasan az elnök úr -, jöjjön el délután.

Az igazgatótanács-tag, aki Prágából Pilsenbe hozott, meglehetősen letörve elvitt a lakására, lefektetett a heverőre, hogy kialudjam magam.

Ebédre felébresztettek. A helyzet ugyanaz volt, mint reggel az igazgató tanács irodájában az elnök úr előtt, és nem javult estig sem, másnap reggelig se. Azt hitték, az alkohol hatása, és poděbradyi ásványvizet itattak velem.

Ott töltöttem egy hetet, de hiába.

A hetedik nap reggelén kiugrottam az ablakon, megszöktem a kerten át, és gyalog mentem Prágába, mivel az igazgatótanács-tag úr a pénztárcámat bezárta a páncélszekrénybe. Így akarta elejét venni szökésemnek, mert remélte, hogy mégiscsak eszembe jut a tüneményes név.

Egy-egy jó elnevezés kiötlése a legérdekesebb és legnehezebb problémák közé tartozik...

Érdekes, hogy az embereknek az életben a legkülönfélébb tanácsokra van szükségük, és a legtöbbjük inkább nem is gondolkozik, hanem a sült galambra, akarom mondani, a berepülő jó tanácsra vár. Ez okból bátorkodom az alábbiakban néhány életre szóló jó tanáccsal szolgálni magam is, s ha megfogadják, meglátják, jól érzik majd magukat a világon.

1. Örvendezz és légy boldog!

Ha magunknak nem volt részünk semmi kellemetes élményben, és nincs okunk sem kicsi, sem nagy örömre, mások örömeiben kell megfelelő kárpótlást találnunk, hogy ki ne zökkenjünk a gyakorlatból. Ha valakinek új kalapja vagy új ruhája van, kutya kötelességünk gratulálni neki, még akkor is, ha soha ebben a büdös életben nem találkoztunk. Ilyen esetben az utcán csatlakozunk az illetőhöz, bemutatkozunk neki, hozzászegődünk, és szüntelenül kifejezésre juttatjuk örvendezésünket azon, hogy milyen jól fest az új kalapban vagy az új ruhában. Amennyiben az illető elégedetlenségének adná tanújelét, megmagyarázzuk neki, hogy amit tesz, közönséges disznóság, mert nem engedi, hogy szívből osztozzunk vele kristálytiszta örömében. Örvendenünk kell mindennek, a virágoknak, az ég kékjének, a felhőknek és a csillagoknak, a pompázó kirakatoknak, a járókelők mosolyának, és kötelességünk örömünket megosztani másokkal is. Megállítunk például valakit az utcán, és azt mondjuk neki: "Engedje meg, uram (esetleg asszonyom), hogy megmondjam, ma csodaszépen süt a nap." "Bátorkodom kijelenteni, tisztelt embertársam, hogy szemközt a háztetőn egy kandúr mászik, aminek én mérhetetlenül örvendek." "Tisztelt uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam, és közöljem önnel, hogy ma reggel egy úriemberrel találkoztam, akinek csodaszép, övig érő fehér szakálla volt. Őszinte örömet szerzett nekem, amelyet ezennel bátorkodom megosztani önnel."

Ha ilyenkor ismeretlen férfiak karon fognak, és betaszigálnak egy kapu alá, és ránk adják a kényszerzubbonyt, vágjunk barátságos arcot, hogy el ne rontsuk az örömüket.

2. Ne nevessünk a más baján!

Gyakran előfordul, hogy idegen emberek szerencsétlenségének vagyunk tanúi. Ilyen esetben legyünk tapintatosak és gyöngédek. Ha például azt látjuk, hogy a villamos levágta valakinek mindkét lábát, ne nevessük ki az illetőt, és ne kérdezzük meg tőle, hogyan fog ezután futballozni! Általában óvakodjunk a gúnyos megjegyzésektől. Ha egy teherautó lenyisszantja valakinek a fejét, ne fogjuk kezünkbe a félregurult fejet, és ne méregessük, milyen nehéz. Igaz, az érző kebel nagy megpróbáltatás előtt áll, ha egy ilyen lenyisszantott fej gurul eléje. De igyekezzünk erőt venni magunkon, és óvakodjunk az otromba megjegyzésektől. Sohase nevessünk embertársunk szenvedésén. Ha szemünk láttára valaki vízbe fúl, és közben nevetséges fintorokat vág, ne röhögjünk teli szájjal. Ha nem tudunk erőt venni magunkon, inkább távozzunk a hely színéről. Ne kacagjunk kárvallott polgártársainkon! Ha ég a színház, tartózkodjunk mindennemű megjegyzéstől! Az igazán művelt ember nem kacag, ha valakinek fáj a foga és dagadt a képe, nem fűszerezi tréfás megjegyzésekkel a temetést vagy a vasúti szerencsétlenséget.

3. Ne keressük fel éjszaka a szobalány kamráját!

Ha nős ember vagy, hidd el, nincs feleség a világon, aki megbocsátaná, ha éjszaka a szobalány kamrájába látogatsz. Mindenesetre szereld fel magad alkalmas kifogásokkal, bár az asszony úgyse hiszi el, bármit mondasz is. Azzal mentegetőzni, hogy ellenőrizni akartad a szobalányt, szemenszedett marhaság. Azt állítani, hogy összetévesztetted a szobalány kamráját a hálószobáddal, tökkelütött hülyeség. Azzal mentegetőzni, hogy holdkóros vagy, az agylágyulás csalhatatlan jele. Nézetem szerint a legtalpraesettebb kifogás, ha kijelented, hogy a lány szobájában felejtetted a zsebkendődet.

4. Ne szitkozódjunk!

A durva szitkozódás mélyen sebzi az érzékeny lelkeket. Gondoljunk arra, hogy szitkainkkal meg is sérthetjük embertársainkat. Eszmecseréinkben nem lenne szabad helyet kapniuk az efféle kifejezéseknek, mint "ökör" vagy "barom". Az emberek többsége még mindig helytelen nézeteket vall a szitkok hatásáról. Ne képzeljük, hogy ha valakit szemtől szembe hülyének titulálunk, az illető mindig úgy tesz, mintha nem hallaná, és nem válaszol kézzelfoghatóan. Igaz, vannak emberek, akiket annyit szidtak már az életben, hogy bőrük vastagabbá vált a vízilóénál, de ezek egyedi kivételek, képviselők, politikusok vagy más közéleti tényezők. Többségük a parlamentben szokta meg a szitkozódást. Tudnunk kell azonban, hogy az élet nem nemzetgyűlés, ahol a szitok a politikai vita szerves részét teszi. Műveltségünket bizonyítja, hogy az országházon kívül gorombáskodunk. Ráadásul ismerjük be, hogy az általunk használt gorombaságok gyakran ízléstelenek. Rendszerint megelégszünk azzal, hogy embertársunknak valami hétmázsás gorombaságot vágunk a fejéhez, kiköpjük, ami a nyelvünk hegyén van, a nem gondolunk arra, hogy a szitokban is lehet elegancia, és sok mindent válogatott szavakkal is kifejezhetünk. Miért kellene azt mondanunk: Maga buta, mint az éjszaka! - ha ugyanezt kifejezhetjük a következőképpen is: Úgy látom, ön is bakkecskékkel nyúlászik. Azt ajánlom, őrizkedjünk a goromba szidalmaktól, s fejezzük ki magunkat költői képekben. A költői kép nem fáj senkinek, nehezebb is válaszolni rá, s a vitában a győzelem a miénk lesz. Azt mondani valakinek: De most már nézze, merre tágasabb! - nem olyan elegáns, mint ha a nagy gondolkozó, Carlyle Tamás szavait idéznénk: Legjobban tenné, ha nem mutatkoznék naprendszerünk közelében, és egyebütt keresne magának valami rothadt bolygót a világmindenségben.

Igaz, egyesek nagyon nehezen szoknak le a gorombáskodásról. Esetleg próbáljuk meg azt a módszert, amelyet az arzénes orvosságoknál szoktak használni. Harminc káromkodásról jussunk el fokozatosan napi egyig.

5. Ne járjunk komor és barátságtalan képpel a világban!

Ha mindenki szem előtt tartaná ezt az elvet, a fényképészeknek nem kellene minden alkalommal külön "barátságos arcot" kérniük. Gondoljunk arra, hogy nincs rútabb, mint borongós képpel fogadni a bajt. Ha meglátod a dolgok derűs oldalát, jókedvű és boldog maradsz, s nem búslakodsz, ha például valaki megszöktette a feleségedet. Ha elvesztetted a vagyonodat, röhögj teli szájjal. Ha az akasztófa tövébe kísérnek, mesélj adomákat a papnak, és őrizd meg nyugalmadat. Ragaszkodnunk kell boldogságunkhoz, ebből fakad ama nyugodt elégedettség, amelynek birtokában kacagunk az egész világon, és szívünkből kicsordul a jóindulat.

6. Ne vásárolj zsákban macskát!

A macska nem olyan bátortalan doromboló teremtés, amilyennek általában képzelni szoktuk. Ha ingerlik, fúj, harap, nyivákol és karmol. Ezért legyünk szerfölött óvatosak, ha zsákban macskát vásárolunk, hogy belénk ne harapjon, amikor ki akarjuk húzni a zsákból. A macska éles foga súlyos testi sértést okozhat. Ezenfelül a macskák zsákba dugása állatkínzásnak számít, nem is szólva arról, hogy be is csaphatnak, és a zsákban valóban macskát találunk.

7. Minél többet beszélnek hozzád, annál kevesebbet szólj!

Ha például egy felnőtt lánynak, hév szerelmed tárgyának az apja végtelen szóáradattal rá akar venni, hogy válts gyűrűt ártatlan gyermekével, gondolj tüstént arra, hogy komoly kereskedő nem beszél sokat. Tartsd szem előtt, milyen nagy kárt okozhatna, ha e szószátyár alak fecsegésének hatására elsietnéd döntésedet. Vedd kalapod, távozz szótlanul, és ne térj vissza többé soha. Rendíthetetlen nyugalommal hallgasd a szószaporító atyát, aki lányát, nyakadba akarja sózni. Minél többet beszél az atya, annál kevesebbet szólj te! Hasonló legyen magatartásod feleséged irányában. Hadd beszélni, idővel elfárad, és kifogy a szóból. Te közben fel-alá sétálsz a szobában, és valami fülbemászó slágert fütyörészel. Ne hadd, hogy az asszony szavainak áradata magával sodorjon. Csak beszéljen, rohamozzon, egyszer majd kifárad. Ne beszélj. Ha beleunsz, tégy úgy, mint az előző esetben. Vedd némán kalapod és távozz. Bíróság előtt ne szaporítsd a szót. Gondolj arra, hogy sok ember csak azért került rács mögé, mert sokat beszélt.

8. Haragban fogant elhatározásodat halaszd holnapra!

Vannak emberek, akik igen könnyen dühbe gurulnak, s nem mindenki képes leküzdeni indulatát, ha például virágcserép esik a fejére, vitriolt öntenek a képébe, vagy tévedésből bikacsök csattan a hátán. Tartsuk szem előtt: az azonnali bosszú gondolata nem biztosít feltétlenül kellő elégtételt, ezért ne siessünk. Előfordul például, hogy egy díjbirkózó tévedésből a tyúkszemünkre lép. Meggondolatlanságunkban vissza akarjuk adni neki a kölcsönt, s nem marad belőlünk csak egy sárga zsírfolt. Tartsuk féken kezünket, ne legyünk brutálisak. Gondoljunk arra, milyen illetlen dolog az efféle gondolat: Megölöm! - és még illetlenebb, ha messzemenő előkészületeket teszünk e szándékunk megvalósítására. Ne feledjük, hogy hamarosan nyakon csípnek és hűvösre tesznek.

9. Ne avasd be barátaidat házi bajaidba!

"Hallotta már, hogy a tanár úr tegnap részeg volt, mint egy disznó, és amikor, hazatántorgott a kocsmából, felesége nem engedte be a lakásba, reggelig kinn hentergett a lépcsőházban?! Ő maga mesélte ma reggel" - újságolta a tanár úr egyik jó barátja. Én természetesen továbbmondtam, és nemsokára az egész város tudta. Bizony, barátaim, így van, ha házi bajainkat meséljük másoknak. Ne tegyék, hallgassanak konokul mindarról, ami tegnap este óta történt. Csak így kerülhetik ki azt, amit ama tanár úr nem került el.

10. Ne segíts, amíg a segítséget kérő maga is segíthet magán!

Ismertem egy embert, aki kártyázás közben pénzt adott kölcsön a partnerének, s végül szörnyen csodálkozott, hogy vesztett, pedig állandóan nyerésben volt.

Sok ilyen tanács van, amely segít szebbé, boldogabbá tenni életünket. A fentiek csupán szegényes például szolgálnak arra, hogy osztogathatjuk a tanácsokat, amíg csak ki nem fogyunk a szuszból, s még mindig nem merítettük ki a tanácsadás kincsestárát. A bölcsesség forrása végtelen. Az élet e tanácsokban igen komoly oldalról mutatkozik előttünk. Minden ember vágyik arra, hogy gyámkodjanak fölötte és vezessék. Az embert nyakánál fogva kell odaráncigálnunk a nyomtatott betűhöz, és rákényszerítenünk, hogy elolvassa az életre való tanácsokat. Tanácsainkban legyünk találékonyak, s ez esetben méltán lehetünk elégedettek, mert nem éltünk hiába, és ezreknek magyaráztuk meg, hogyan is kellene tulajdonképpen élniük.

I

Épp húsz esztendeje, hogy Mommsen professzor a Neue Freie Presse hasábjain "An die Deutschen in Oesterreich" címmel megjelent csodaszép cikkében arra buzdította a németeket, hogy verjék be a kemény cseh koponyákat. Az osztrák parlament kocsmai jelenetek színhelyévé vált. A részeg Schönerer képviselő üvöltött, és valaki szemen loccsantotta egy pohár vízzel. November 26-án, pénteken, a nyelvhasználati jog kérdésének vitájában a német képviselők legfinomabb elmarasztaló kifejezése a "marha" volt. Az elnökségi emelvényen szabályszerű verekedés támadt. Abrahamovicz elnök fejét kis híján széthasította egy nehéz fémkalamáris, és ezt afféle sikerült tréfaként fogták fel. A rendőrség kivezetett a parlamentből tizenkét képviselőt.

Amikor Ferenc József császár Mária Valéria főhercegnő wallseei kastélyából jövet a Mariahilferstrassén a Vár felé tartott, a járókelők soraiból füttyözést lehetett hallani. A német lapok azt írták, hogy a cseh munkások fütyültek, ami meg is felelt a valóságnak.

A császár magához hívatta Gautsch bárót, és közölte vele, hogy Badeni grófnak távoznia kell a politika színteréről, mivel szláv és elnéző a csehek iránt.

Badeni hát megbukott. A németek tüstént nagy, ünnepélyes felvonulásokat rendeztek, nem takarékoskodtak a tűzijátékkal, sőt a végén serényen gyújtogatták a žateci cseh komlótermelők házait, és a mosti meg a duchcovi kerületben törték-zúzták a cseh lakosság bútorait, ily módon fölöttébb magasztos jelleget adva lelkes megnyilatkozásaiknak.

A prágai Příkopyn a német főiskolai szövetség tagjai rendeztek provokációt; a Deutsche Mensa Academicáról vonultak ide rendezett sorokban a Vencel téren át, a "Wacht am Rhein"-t énekelve.

Prágában németellenes villongások törtek ki. Prága egy csapásra megtisztult a német nyelvű feliratoktól.

1897. december 1-én égett a nuslei német Pleschner kertje, összetűzésekre került sor a civilek, a katonaság és a rendőrség között, repültek le a sascímerek a paloták homlokzatáról, és csörömpöltek az állami hivatalok épületeinek ablakai.

December 2-án Gautsch báró Prágában kihirdette a statáriumot, és én annak áldozatul estem. Ez volt életem leggyönyörűbb napja.

Tizenötödik évemben jártam akkor...

II

Mint kis gimnazista módfelett nagy volt bennem a tudományszomj, ami később, sajnos, elmúlt. A Rozs utcai gimnáziumban tulajdonképpen ketten voltunk ilyenek. Rajtam kívül az egész gimnáziumban csak Hansgirg tanár úr rajongott a természettudományokért. Mindkettőnknek az ásványtan volt a vesszőparipája. Hansgirg tanár úr viselt gondot az intézet ásványtani gyűjteményére, én hajkurásztam fel neki az ásványokat, ő pedig különös szeretettel csinált rajtuk véseteket.

November 31-én behívott a szertárba, és így szólt hozzám:

- Megállapítottam, kedves fiam, hogy a vršovicei Palacký utcában bizonyos Háfner nevezetű úr új ásványkereskedést nyitott. A minap betérvén hozzá, megrendeltem szertárunk részére egy kvarcgyűjteményt, előre kifizettem, és nyugtát kaptam róla. Átadom neked ezt a nyugtát, kérlek, menj el Háfner úrhoz, vedd át a gyűjteményt, és hozd el ide nekem. Ügyelj magadra, mert városszerte zenebona van.

Tizenegykor bejött az igazgató, és kihirdette, hogy a zavargásokra való tekintettel hazaengedi az intézet növendékeit. Majd a sajtóból értesülünk, mikor veszi ismét kezdetét a tanítás.

Ezzel beálltak a boldog napok. November 30-án este részt vettem a Német Színház és több más épület ablakainak beverésében. December 1-én ismét betörtem számos ablakot, segítettem felgyújtani Pleschner úr portáját, és jár nekem Pleschner úrtól ötszáz korona, mivel hirdetményt tett közzé az újságban, hogy ezzel az összeggel jutalmazza azt, aki a tettes nyomára vezeti. (Én hordtam oda, Pleschner úr, flaskószámra a petróleumot, mert a maga nyers fája nemigen akart tüzet fogni.)

Paradicsomi idők voltak ezek. A Pleschner-féle portát otthagyva csatlakoztam ahhoz a csoporthoz, mely ment, hogy kiirtsa a föld színéről a nuslei rendőri kirendeltséget, s ma is hallom, amint egy idősebb cilinderes úr a téglát adogatva a kezembe, jóságosan mondja:

- Nesze, édes fiam, ne sajnáld a sast!

Nuslében azonban semmi érdekes nem történt, nem lehetett semmit összetörni, mert nem lakik ott egyetlen német se. Vonultunk hát tovább, Michlébe, ahol nagybirtokot bérelt egy német. A kazlak felgyújtásához későn érkeztem, megelőztek a nálam korosabbak, és ez mindmáig bosszant, de remélem, egyezer még kárpótolom magam a mulasztottakért.

Aztán éjjel visszatértünk Prágába, de az új csoport, amelyhez ismét hozzászegődtem, már csak az utószüretelést végezte. Úgy éreztem, nincs szerencsém. Összetörni már nem lehetett semmit, minden romokban hevert, ami valamelyest is kapcsolatban állt az állami hivatalokkal vagy a németekkel. A tűzoltók az Aehrenthal-palota oltásában serénykedtek; s mi kénytelenek voltunk a tömlő elmetszésére szorítkozni. Itt eltörött a bicskám. Smečkyben részt vettem abban a hajtóvadászatban, mely egy német diák kézre kerítésére irányult. A német elrejtőzött egy pincében, de később rátaláltak, és meglincselték. Én a nagy tolongásban nem jutottam a közelébe, ami ugyancsak mindmáig bosszant, de szintén remélem, hogy egyszer majd kárpótlást veszek ezért is.

A Károly téri parkban drótokat húztunk ki, a dragonyosok lefordultak a lóról. Remekül lehetett kővel hajigálni; emlékszem, hogy egy tisztet fejen találtam, de nem esett le a lóról, hanem megfordult és elvágtatott.

Késő éjjel vetődtem haza, s azzal mentettem ki magam, hogy az osztálytársammal, Balíkkal vettük át a mértant meg a görögöt, különben is "el voltak torlaszolva az utcák", úgyhogy vissza kellett mennem, és megvárni, míg szélcsend lesz.

Másnap, december 2-án, Prágában kihirdették a statáriumot. Ennek első hírét a házmester hozta, de szegény lelke egy kicsit megtévedt, mert azzal állított be, hogy Prágában kihirdették a szabadságot.

- Végre mégiscsak kivívtunk valamit - mondta boldogan. A mi házmesterünk afféle javíthatatlan derűlátó volt.

Eszembe jutott, hogy van énnekem más kötelességem is, mint ablakokat beverni, és a dragonyosokat kővel hajigálni, mely utóbbira nyilván az ásványtan iránti vonzalmam vezetett rá.

Dél felé elmentem hát a vršovicei Palacký utcába, az ásványkereskedő Háfner úrhoz, hogy átvegyem a Hansgirg tanár úr által megvásárolt kvarcgyűjteményt, no és hogy egyúttal szétnézzek, mi folyik a városban, esetleg nem lehet-e még valahol valami németnek beverni az ablakait.

Mondhatom, csalódás ért. A házmester beharangozta szabadság a hirdetmények szerint statáriumnak bizonyult. A hirdetmények előtt mindenütt kettesével álltak az emberek, mert mihelyt hárman voltak, tüstént szétkergette őket a rendőr, mivelhogy a latin közmondás szerint: "Tres faciunt collegium". Háfner úrnál gyorsan teljesítettem küldetésemet. Átvettem az iskolánk szertára részére vásárolt többfajta kvarckövet, beraktam a felöltőm zsebébe, és siettem haza.

A Vinohradyn a Klicper utcát a hetvenhármasok sorfala zárta el. A sorfaltól nem messze kihívón összesereglett egy csoport vršovicei.

A Palacký úton épp akkor ért oda egy lovas rendőrjárőr. A vršoviceiek közül valaki hirtelen követ hajított a sorfalba. Esküszöm, hogy nem én voltam.

A dologba beleavatkozott a rendőrség, zűrzavar támadt, s mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy mi történt, ott álltam az utca közepén egyes-egyedül, s körülöttem csupa lovas rendőr.

Lecsapott rám egy gyalogos rendőr, és végigtapogatta a zsebeimet. Mielőtt megmagyarázhattam volna neki, hogy ásványgyűjteményről van szó, bezárult körülöttem a lovas rendőrök gyűrűje. Egy tizenöt éves gimnazistát huszonnégy lovas rendőr kísért a főkapitányságra.

Apró termetem elveszett a lovak közt. Úgy éreztem magam, mint egy kis virág a csalán gyűrűjében.

Körös-körül a mesterségükben bürokratikusan gyakorlott, lóhátas férfiak, az eszkadron közepén pedig a nemes külsejű, zsenge kisfiú a maga ártatlan gyermekszemével, őszinteséget tükröző arcával, s a felöltője zsebében a legkülönbözőbb fajta kvarcköveket cipelve.

A huszonnégy rendőr arca megelégedéstől sugárzott. Látszott rajtuk, szükségük van a sikerre, hogy kibontakoztathassák mindazt, ami bennük rejlik.

A járdán meg-megálltak az emberek, nézték a gyönyörű képet, és különféle megjegyzéseket hullajtottak. Hallottam, amint egy német, aki már visszanyerte a bátorságát, gyűlölettel sziszegte:

- Aufhängen!

Egy asszony sajnálkozva mondta egy másik nőnek:

- Szegénykém, ez se éri meg a holnapot, statárium van.

Megtudtam magamról egy kedves szép apróságot is egy levélhordótól, aki a Spálená utca sarkán állt:

- Ez az, aki a vršovicei laktanyát lőtte.

De tovább is mindenütt érdeklődéssel figyeltek bennünket. Az eszkadron lassú menetben halad a Ferdinand úton a rendőr-főkapitányság felé. Huszonnégy lovas rendőr hatalmába kerített egy tizenöt esztendős gimnazistát.

III

A rendőr-főkapitányságon egy idősebb úr hallgatott ki. Roppant szigorúan nézett rám, és saját kezűleg szedte ki zsebemből az ásványokat, közben diadalittasan mindannyiszor mellemnek szegezte a kérdést.

- Ez nem kő, hé? Akkor mi?

Így felelgettem:

- Ez kristály, ez morion, ez kalcedon, ez fekete onix, ez meg achát, ez magvas kalcedon, ez karneol.

A szigorú tekintetű úr kihúzta magát, megpödörte a bajuszát, és fenyegető hangon mondta:

- Nos, erre a kristályra, morionra, kalcedonra, onixra, achátra és karneolra, erre az egész mindenségre érvényes a statárium, golyó és kötél. Vezesse el a foglyot, Chvalkovský.

Magánzárkába csuktak, csupán egyetlen szalmazsák volt a cellában.

Néhány óra múlva nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy, az állam szolgálatában megőszült, jóságos külsejű ember.

- Hallgasson ide - mondta remegő hangon. - Holnap főbe lövik. Hadbíróság elé kerül az ügye. Vannak szülei?

Mondtam, hogy szeretnék valamit közölni a szüleimmel, és megkérdeztem a rendőrtől, nincs-e nála ceruza meg egy darabka papír.

A rendőr elővette a noteszát, s egy üres lapra ráírtam a szüleim címét meg ezt a néhány mondatot: "Drága édesanyám! Holnap ne főzzön a részemre, és ne várjon haza ebédre, mert főbe lőnek. Hansgirg tanár úrnak mondja meg, hogy Háfner úr boltjában van egy szép ametiszt kristályház, meg lehetne venni iskolánk gyűjteményébe, és mondja meg neki azt is, hogy a megrendelt ásványok a rendőr-főkapitányságon vannak. Ha elmegy hozzánk a barátom, Vojta, mondja meg neki, hogy huszonnégy lovas rendőr kísért. Hogy mikor lesz a temetésem, az még bizonytalan."

Mikor ezt elolvasta az állam szolgálatában megőszült, jóságos külsejű rendőr, felzokogott, és könnyezve kiment. Fél óra múlva elővezettek kihallgatásra Olič rendőrtanácsoshoz.

Az asztalon ott feküdt a szüleimhez írt levelem, és a derék Olič tanácsos úr azt kérdezte tőlem megindult hangon:

- Hogy is volt hát az a dolog, kislegény?

Miután szép sorjában mindent elmondtam neki, Olič tanácsos úr az ásványokat nézegetve így szólt:

- Nekem is van odahaza ásványgyűjteményem. Tavaly a szabadságom alatt a turnovi és jičíni hegyekben rábukkantam egy csomó gyönyörű achátra meg kalcedonra... Rakja szépen vissza a zsebébe ezeket az ásványokat, és hazamehet.

IV

A minap olvastam az újságban, hogy Pilsenben egy tizenhét éves diákot a nemrég lezajlott tüntetésen való részvételért mindössze tizennégy évi fegyházra ítéltek.

Húsz évnek előtte engem mint tizenöt éves delikvenst, főbe akartak lőni.

Igaza van a Bohemiének, amikor panaszkodik, hogy a csehországi rendőruralom mégiscsak lazul.

Az ibolyakék mennykő 1356-ban részt vett a római bíbornoki zsinaton, amelyen elhatározták, hogy az istenkáromlókat mennykővel kell agyonüttetni.

Minthogy - mondhatnánk - hivatásbeli kérdése szerepelt napirenden, derült égből megjelent a zsinaton.

Amikor később visszatért a felsőbb régiókba, elpanaszolta, hogy kissé gyorsan csapott le a bíbornok urak közé, kettőnek közülük holnapután lesz a temetése. Megemlítette, hogy szeretne részt venni a végtisztességen, mert nagy cécó lesz. Szent Péternek sok munkát adott, míg sikerült megértetnie vele, hogy nem volna szép, ha a temetésen további halálesetek történnének. Más volna, ha titkos eretneket temetnének, ilyenkor kutya kötelessége volna, hogy lecsapjon.

Az ibolyakék mennykő tehát csak a mennyekből nézte a bíbornoki temetést, és dagadozott a büszkeségtől.

Köpött a kisebbfajta villámokra, akik alatta hancúroztak és helytelenkedtek. Azok a taknyosok még a római zsinaton sem voltak.

Nemsokára az Úristen elé idézték. Egész lesújtva tért vissza a kihallgatásról. Hathetes házi áristomot kapott, amiért odasózott a római bíbornoki zsinatnak. Rettenetesen szenvedett szegény, mert a hat hét éppen a nyári zivatarok idejére esett.

Hiába hajtogatta, hogy a zsinat az ő iparűzési kérdéseivel foglalkozott, megszavazták, hogy az istenkáromlókat mennykő csapja agyon, s hogy saját érdekében ott kellett lennie.

Gábriel arkangyal szemrehányón megjegyezte:

- Peches mennykő maga, tudja, hogy a legkövérebbikbe csapott bele, akit a hívek a legjobban tiszteltek? Nagy marhaság volt, barátocskám.

Ettől kezdve az ibolyakék mennykő nagyon vigyázott, nehogy megint valami marhaságot kövessen el. Egy ízben egy szent, akit nem ismert név szerint, leheveredett mellé egy felhőre, és trécselni kezdett. Elmesélte, hogyan sütötték meg olajban, és milyen orrcsiklandóan illatozott a húsa.

Az ibolyakék mennykő nagyot ásított, és azt mondta:

- Bocsásson meg, de már unom. Ma reggel legalább öt vértanúval találkoztam, s mind elmondta, mit csináltak velük, mielőtt idekerültek. Mindnyájan torkig vagyunk magukkal. Kezdetben még új és érdekes volt, de könyörgöm, ezerötszáz éven keresztül ugyanazt a históriát hallgatni, biz' isten nem valami mennyei öröm.

- De kérem - felelte a mártír -, kinek meséljem, különben sem beszéltem róla még senkinek, nem jutott az eszembe, hogy milyen olaj volt, de ma végre eszembe jutott, hogy kenderolaj.

- Hagyjon békén - dühöngött az ibolyakék mennykő. - Kit érdekelnek ezek a hülyeségek!

- Pedig olyan érdekes - áradozott a vértanú. - Mit gondol, melyik lábam főtt meg előbb, a jobb vagy a bal?

Az ibolyakék mennykő már émelygett a dumától, fejest ugrott a földre, hogy megszabaduljon a fecsegő üdvözülttől.

Egyenes vonalban villant lefelé, s amikor egy templom kupolája fölött találta magát, már nem bírt lefékezni. Keresztülvágott a mennyezeten, és becsapott a szószékbe. Bocsánatot akart kémi a prédikátortól, egy ideig ott időzött mellette, s amikor látta, hogy a pap lángolva ég, megijedt, egy ájtatos asszonyságon keresztül besurrant a földbe, és feltűnés nélkül távozott.

Sírás fojtogatta, miközben sebesen száguldott felfelé a mennyekbe.

Jézusmária - mondta magában -, mit tettem már megint. Hebehurgya vagyok, bárcsak eszébe jutna valakinek az égő prédikátor láttán, hogy tüzes szekeret küldtek érte az égből, mint annak idején Illés prófétáért. Akkor is nagy marhaságot csináltam, szerencsém volt, hogy a földiek olyan ügyesen eltussolták. De most - sóhajtozott -, mi lesz most? A prédikátor megjelenik az égben, s tüstént panaszt tesz ellenem, hogy rosszul bántam vele. Újabb blamázs. Talán mire fölérek, már ott is lesz a jámbor.

Az ibolyakék mennykő aggályai azonban alaptalanoknak bizonyultak. A pokoli hírszolgálati iroda napi anyagában a következő hírt találta: "Az imént érkezett egy jezsuita prédikátor. Még nem lehetett kihallgatni, egyelőre nem tért magához ijedtségéből."

- Hm - vélte Péter, amikor a hír fülébe jutott -, megint elvesztettünk egy előfizetőt.

Az ibolyakék mennykő annyira örült, hogy a dolog ilyen szerencsésen végződött, hogy naphosszat mosolyogva hallgatta egy kopasz vénember dumáját, aki lelkesült képpel elmesélte, hogyan húzták ki a pogányok a beleit. Természetesen eltúlozta a dolgot, és valami háromszázhetvenkét méterről regélt.

Aztán hír jött a pokolból, hogy a prédikátort már kihallgatták, és azt mondja, hogy az ibolyakék mennykő tette csúffá. Várakozás ellenére az ibolyakék mennykőt még meg is dicsérték.

- A gazember ugyan nem érdemelte meg, de jól tetted - hallotta a legfenségesebb szavakat a legközelebbi kihallgatás alkalmával. - Megrendítetted ugyan a papok iránt táplált bizalmat, de méltónak mutatkoztál, hogy ezentúl finomabb munkát bízzunk rád. A jövőben az istenkáromlókba fogsz csapkodni.

- A római zsinat szellemében - tette hozzá az ibolyakék mennykő, és felderítő útra indult.

Talált egy rokonszenves felhőt, amelyből nagyszerűen le lehetett látni a földre, még hallani is lehetett minden szót, amit odalenn kiejtettek.

Ohó - gondolta az ibolyakék mennykő, miután kis ideig hallgatódzott -, úgy látszik, munkám lesz. S jobban szemügyre vette a terepet.

Lenn egy viskóban vörös hajú ember feküdt az ágyon, mellette egy másik férfi állt, minden jel szerint plébános vagy káplán.

- Matykó, igyekezzék megjavulni, látja, máris bünteti magát az Úristen, mozdulni sem tud.

- Bizony, sajog a derekam, és a lábam sem tudom mozdítani.

- Ráadásul még káromkodik is.

- De a mennykő csapjon bele, hát élet ez így? A hétszentségit, a nyavalyás istenit!

Az ibolyakék mennykő nem tudta tovább hallgatni, lecsapott a vörös hajú alakra.

Bezúdul a vityillóba, bumm, ráesik az ágyra, de lecsúszik róla valami simán, elveszti egyensúlyát, meg akar kapaszkodni, és elkapja a tisztelendő úr kezét. A jámbor férfiú elterül a földön, s az ibolyakék mennykő ijedtében kiszökik az ólba, onnan föl a magas égbe, s nézi, mit követett el megint. A tisztelendőt két markos ember cipeli ki a házból, szól a lélekharang, Matykó meg táncos léptekkel ugrál a szobában, és azt mondja:

- A teremtésit, úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna!

Amikor az ibolyakék mennykő beszámolt kalandjáról egy tapasztalt öreg szentnek, a dicsfényes apóka megkérdezte:

- Maga nem tudja, hogy aki ágyban, párnák közt és dunna alatt fekszik, nyugodtan káromkodhat, mint a záporeső? Maga nem tudja, hogy a toll rossz vezető, és a plébános jó vezető?

- De Matykó ráadásul még meg is gyógyult!

- Hogyne gyógyult volna meg, ha maga villamos terápiával kezelte - legyintett a tapasztalt vén szent.

Az ibolyakék mennykő kétségbeesésében elsírta magát.

Az egyik reggeli napilapban hirdetés jelent meg. Nem volt túl hosszú, feltűnő keretbe se tették, de az olvasóra valahogy olyan hatással volt, mint a fuldokló kétségbeesett segélykiáltása:

Az olvasók különösebb érdeklődés nélkül tértek napirendre e hirdetés fölött, csak a fiatalabbik Honzátko, a György utcai gimnázium második osztályának tanulója, akinek ma csak kilencre kellett iskolába mennie, felejtette rajta szemét e sorokon. Egymaga volt a lakásban. Apja hivatalba ment, anyja Emma nénjével együtt bevásárolni, hogy teljessé tegyék a lány kelengyéjét, mert Emmának holnapután lesz az esküvője. A cselédlány kihasználta az alkalmat, és elfutott a szeretőjéhez, egy lakatosműhelybe valahol a város túlsó végén, és lelkére kötötte Honzátkónak, hogy aztán ne felejtse el jól bezárni az előszobaajtót, és hagyja a kulcsot a házmesternél. Még hozzátette: "Kedves Palika", és megsimogatta a haját. Régi szövetségesek voltak, már csak azért is, mert a házban kettejüket érte a legtöbb sérelem, üldözés.

Ha valamelyik napot Anna megúszta nagyobb baj nélkül, akkor biztosan Palira járt rá a rúd, és fordítva. Ezért kölcsönösen véd- és dacszövetségre léptek.

- Mit mondjak, Anna, ha a mama véletlenül előbb érkezne haza?

- Hogy eljött a nagynéném Kisbürgözdről.

- Jól van - bólintott komolyan Honzátko, és átadta magát annak a tudatnak, hogy pillanatnyilag ő az úr a házban. Elnyúlt a hintaszékben, és olvasni kezdte az újságot, míg végül eljutott a hörcsögös hirdetéshez.

A szeme felvillant. Melyik másodikos gimnazistát ne hozná tűzbe egy eleven hörcsög? Honzátko különben is már jó ideje vágyott valami megbízható háziállatra. Indiai vadászkalandokról ábrándozott, tucatjával leterített tigrisekről, és cuclisüvegen felnevelt tigriskölykökről, egyre visszatérő álomképe volt egy óriási berberoroszlán, amely nem engedelmeskednék senki másnak, csak neki, ott alhatna a nénje ágyában (úgyis megüresedik most, ha Emma férjhez megy), és egy szavára megzabálná az osztályfőnököt noteszestül. Álmában megjelent továbbá egy szelíd rozmár, amely a mosókonyhában, a dézsában tanyázik, aminek következtében soha sincs nagymosás, és elmarad ennek a családi istencsapásnak Pali számára két igen kellemetlen velejárója is: a köménymagleves és a kozmás darakása.

Arról is álmodozott, hogy a fáskamrában szelídített elefántja van, és az elefánt mindenféle házimunkát elvégez, aminek a terhe eddig az ő vállára nehezedett, eljár a kocsmába sörért apának, a trafikba dohányért, a nénjének pedig kottákért és levélpapirosért (az utóbbi főleg abban az időben jelentett terhes kötelességet, amikor Emma még tucatszámra válaszolt a napilapokban közzétett házassági ajánlatokra).

Álmai tehát végre megvalósulnak. A tigrisből ugyan hörcsög lett, de ez a hörcsög legalább valóban meglesz, itt a házban. Akad a háztartásban elég holmi, amit el lehetne cserélni egy hörcsögért...

A fehérneműs szekrény tele van Emma hozományával, tegnap számolta össze a mama, és még át is kötötte az egyes csomagokat kék szalaggal. Nem jönnek rá, ha valamelyik csomagból kihúz egy-két darabot, és aztán megint csokorra köti a pántlikát. Úgyse veszi föl mind egyszerre az a fakutya (Honzátko ezzel a névvel tisztelte Emma nénjét, főleg állandó vihogása miatt). Papának is van az íróasztalában egy szakajtóra való régi pénze. Ha jól körülnéz, annyi mindenféle található ebben a lakásban, hogy akár háromszáz hörcsögöt is kaphatna érte.

Honzátko nem tétovázott tovább. Az első teendő: kinyitni a fehérneműs szekrényt. Ez egy kissé bonyolult feladatnak ígérkezett, de Honzátko barátunk különösebb mnemotechnikai gyakorlatok nélkül is betéve tudta, hol keresse a kulcsot. A konyhában, a bádog kenyértartóban megtalálta a karlsbadi kővel kirakott doboz kulcsát. A doboz az ebédlőszoba szekrényének tetején hevert, az ajtó mellett. Honzátko kinyitotta, megtalálta benne a második hálószobaszekrény kulcsát. Azt is kinyitotta. Baloldalt a felső polcon a fehér kesztyűk alatt végre ott volt a fehérneműs szekrény kulcsa.

Az egyik csomagból kivett két csinos női bugyit, a másikból egy hálókabátot, majd mindent gondosan rendbe rakott, a kulcsokat sorba a helyükre tette, és eltüntetett minden áruló nyomot. Biztos mozdulatokkal dolgozott, hiszen karácsony előtt kellő tapasztalatokra tett szert, amikor ugyanitt indult portyázásra a fehérneműs szekrényben rejtegetett datolya és cukorka ellen.

Miután a kenyértartóba visszatette a cifra doboz kulcsát, a papa íróasztala került sorra.

Az íróasztal feltörése már sokkal kevesebb bonyodalommal járt; a Honzátko család feje íróasztalának kulcsát férfiaknál oly gyakori könnyelműséggel az asztalon álló antik óra alá dugta, amely alabástrom oszlopokra támaszkodva lett volna hivatott mérni a múló időt, de pillanatnyilag - és így volt ez már évek óta - éppen arra várt, hogy szerkezetét hozzáértő órással megjavíttassák. Honzátko papa fantáziájának szegénységét bizonyítja, hogy Pali elsőre megtalálta az íróasztalkulcs rejtekét.

Könnyen jutott tehát a pénzgyűjteményhez. Dicséretére legyen mondva, megelégedett egy máriás tallérral, pedig ugyanabból a fajtából több is rejtőzött az íróasztal fiókjában. Dolgavégezve megforgatta a kulcsot a zárban, visszatette rejtekére, majd elővette könyveit, sorba belelapozott mindegyikbe, latolgatván, hogy melyiket csapja hozzá a hörcsög vételárához, mert maga is hozzá akart járulni a vállalkozás költségeihez. Végül is a Grant kapitány gyermekeinél állapodott meg. Ez volt még a legépebb, alig huszonnégy oldal hiányzott belőle.

Leült az íróasztalhoz, s egy negyedív papírra ezeket írta: "Igazolás. Ezennel igazolom, hogy fiam, Honzátko Pál, ma hasfájás miatt nem vehetett részt a délelőtti tanításon. Kérem mulasztásának szíves igazolását. Teljes tisztelettel Honzátko Vencel."

Kétéves gimnazista pályafutása során Pali kellő gyakorlatra tett szert apja nevének aláírásában. Az igazolványt az olvasókönyvbe rakta, gondosan becsomagolta zsákmányát, könyveit hóna alá csapta, és útnak indult, miután az előszobaajtó kulcsát leadta a házmesternénél.

A tankönyveket a szomszéd szatócsnál hagyta, mondván, hogy majd iskolába menet beszól értük. Csak a növénytant vitte magával, az első antikváriumban sürgősen eladta, hogy ne vágjon neki üres zsebbel az Apáca utcai expedíciónak.

Az apróhirdetésben feltüntetett címet aránylag könnyen megtalálta. Egy idős házaspár fogadta, mindkettőjük arcán fellegesen ült a gond.

Amikor elmondta nekik, hogy a hörcsögért jött, és a vételár fejében a következő értéktárgyakat kínálja: egy pár női bugyit, hálókabátot, máriás tallért és a Grant kapitány gyermekeit, az agg házaspár arca egyszeriben felderült. Udvariasan betessékelték a szobába, és egymás szavába vágva bonyolult históriába kezdtek, amelyből Honzátko nagy nehezen kihámozta, hogy vagy két héttel ezelőtt egy különös képű úr költözött hozzájuk albérletbe. Azzal dicsekedett, hogy különleges szert talált fel, amely megszünteti a rágcsálók téli álmát.

"Ezzel a hörcsöggel próbálom meg először - jelentette ki a szóban forgó úr. - Ha sikerült elmulasztanom a téli álmát, ennek messzemenő következményei lesznek, mert egyszeriben ártalmatlanná teszi a hörcsögöket. Ha nem alusznak télen, nem is élnek majd olyan sokáig, és ha rövidebb ideig élnek, természetesen kevesebb gabonát fognak lopni."

- A lakónk - magyarázta az öregúr Honzátkónak - könyvet akart írni a találmányról, közben pedig folytatta kísérleteit a hörcsöggel, amelyet egy ládában tartott a szoba sarkában. A serkentőszert az állat ivóvizébe keverte, és a hörcsög valóban bámulatosan eleven volt. A kotyvalékát különben egy konyakos üvegben tartotta, egy ízben véletlenül ittam belőle, és öt éjszakán keresztül nem bírtam lehunyni a szemem. Néhány napja eljöttek a lakónkért a rokonai. Azt mondták, hogy már öt esztendeje félnótás, egy orvos azt tanácsolta, hogy próbálkozzanak hófürdővel, talán az segít. Így hát a feltalálót elvitték valahová a hegyek közé, a hörcsögét meg itt hagyták a nyakunkon.

- Igen kedves állatka, hűséges és ragaszkodó - folytatta szapora szóval, mintha könyvből olvasná, látszott, hogy már fűnek-fának kínálta a hörcsögét -, ha elviszi, adunk hozzá egy régi krumpliszsákot, hogy legyen mibe raknia.

A kedves és ragaszkodó állatka olyan vadul fújt és prüszkölt, miközben rádobták a krumpliszsákot, hogy a romantikus lelkületű Honzátko egyszeriben tigrisvadászaton képzelte magát. Amikor később hazafelé tartott, kezében a zsákkal, amelyben az álmatlan hörcsög kapálódzott, úgy érezte magát, mint Rauahu Babura, a világhírű bombayi tigrisidomár.

Még korán volt ahhoz, hogy hazamenjen - a délelőtti tanítás javában tartott -, ezért felkeresett néhány boltot, hogy élelmiszerkészletről gondoskodjék tigrise számára. Egy madárkereskedőnél kötött ki, és kendermagot vásárolt minden pénzén, amit a növénytanért kapott. Nem sokat adtak hetven fillérért. Egy kis zacskóval. Honzátko egyszeriben érezte, mekkora nagy kölöncöt akasztott a nyakába. Talán sikerül a hörcsögöt rászoktatni valami másra, hisz ezt a maréknyi magot egy ebédre megzabálja. Ahogy egyre közelebb járt a lakásukhoz, nyugtalansága nőttön-nőtt. Mi lesz, ha jó szülei hörcsögöstül kidobják? Mit mondjon, hogyan jutott az állathoz? Valami jó ravasz lódítást kell kitalálnia, hogy ne járjon pórul vele. De végül is jól ütött ki a dolog. Honzátko remekelt: hazugságot hazugságra halmozott. A hörcsög tulajdonképpen a gimnáziumé, és a természetrajzi szertár gyűjteményébe szánták. Bernášek professzor úr, a természetrajz tanára, őt tüntette ki azzal, hogy télen át gondozza a hörcsögöt, amíg kinő a tavaszi bundája, mert téli bundás hörcsög már van a szertárban. Tavasszal aztán kitömik. A család beletörődött a kitüntető feladatba, csak azt nem hitték el, hogy Bernášek professzor úr bízta volna meg Palit a hörcsögtartással. Egyhangúan abban állapodtak meg, hogy a gyerek biztosan önként jelentkezett. De ez se volt baj, a mama úgy vélekedett, hogy a gyerek ennek még hasznát veszi az iskolában, a professzor úr biztosan nem buktatja meg, ha már ilyen nagy érdemeket szerzett a család a természetrajzi szertár gyarapításában. Kiürítettek egy ládát az új kosztos számára, és a hörcsög bevonult a Honzátko családba. Az első órákban még bizonyos tiszteletnek is örvendett, mint minden, ami az iskolával kapcsolatos. Később aztán rájöttek, hogy az állat büdös. Mivel éppen Emma vőlegényének látogatását várták, Pali nénje fél üveg kölnivizet öntött a ládába, mire a hörcsög félrevonult, és ellenszenvesen csámcsogva tömni kezdte a pofazacskójába a magot, amit Honzátko tett eléje.

Ebéd után Pali iskolába ment, apa a hivatalába, mama pedig a boldog jegyespárral bevásárolni. A cselédlány se mulasztotta el az alkalmat, hogy felkeresse a szeretőjét Karlínban. Amikor a család ismét összegyűlt a lakásban, észrevették, hogy a hörcsög kimászott a ládából, és a szomszédos szobában talált magának új tanyahelyet.

E hely a dívány volt. Hogy miért éppen a dívány? Talán azért, mert fölötte a falon egy tájkép függött: hullámzó, aranysárga kalásztenger. Nem csoda, hogy a hörcsög éppen ezt a helyet választotta. A hivatalos bejárat mellett tüstént gondoskodott két vészkijáratról is új vackából. Az egyik a dívány oldalán, a másik pedig a felső részén tátongott. Megállapítást nyert az is, hogy a ládából egész elemózsiakészletét áthordta új tanyájára. Mihelyt valaki a dívány közelébe tévedt, a tisztességben megrokkant bútordarab mélyéből szörnyű fújás és prüszkölés hallatszott. Ebből mindenki megérthette, hogy a hörcsög nem hajlandó szépszerével lemondani új lakhelyéről.

- Szép kis dögöt küldött a nyakunkra a gimnázium! - sóhajtott fel Honzátkóné.

Emma úgy vélte, a hörcsögöt legkönnyebben úgy kergethetik ki a díványból, ha kiöntik az odvából. Ezt a javaslatot a családi tanács elutasította, mondván, hogy az árvíz esetleg kárt tehet a plüsshuzatban. Ezt Honzátkóné olyan hangsúllyal mondta, mintha még egyáltalán lehetne kárt tenni e megaggott bútordarabban, amelynek mélyéről most már szüntelenül hallatszott a fújás és prüszkölés. Honzátkóra csőstül szakadt az áldás, mintha legalábbis ő vackolta volna be magát a dívány fenekére. A gyerek, hogy enyhítsen a szemlátomást ellene forduló közhangulaton, előkereste az állattant, abban a reményben, hogy talán szó esik benne arról is, hogyan űzzük ki a díványba befészkelődött hörcsögöket. Ehhez hasonló esetről azonban, úgy látszik, még Brehm se hallott, a természetrajztankönyvben csupán arról írtak, hogy a hörcsög vitézül védekezik, ha megtámadják.

Emma és a mama taktikusan visszavonult a konyhába, és Annával folytattak haditanácsot. Anna azt indítványozta, hogy füstöljék ki a hörcsögöt. A vészkijáratait be kell tömni petróleumba áztatott papirossal, és aztán gyújtsák fel az egészet. Ez a javaslat sem talált osztatlan tetszésre, és végül is abban állapodtak meg, hogy megvárják a család fejét. Honzátko úr azonban ugyanolyan tanácstalannak bizonyult, mint az asszonyok. Pár percig némán nézte, milyen kérkedően kukucskál ki a hörcsög a díványból, még közelebb is ment, hogy jobban hallja a prüszkölését, aztán megfontoltan lekent egy nyaklevest a fiának, összeszidta az egész társaságot, vette a kalapját, és elment egy közeli borozóba, ahol a negyedik kétdeci után beszédbe elegyedett egy ismeretlen úrral:

- Képzelje csak, van egy fiam, második gimnazista, állatkát hozott haza a gimnáziumból, és most a díványt...

- Le kell mosniuk terpentinnel vagy petróleummal - bólintott az ismeretlen. - De még így is nehéz kiirtani a poloskát. Én jól tudom, nekem is van egy iskolás fiam, az is mindenfélét hoz haza...

- Nem úgy gondolom - vágott a szavába Honzátko úr -, a fiam ugyanis hörcsögöt rakott a díványba.

- Tartsa bolonddá az öregapját! - ripakodott rá az idegen úr, aki nyilván ingerlékeny természetű volt, és idegességét ebben a csendes borozóban gyógyítgatta. Felkelt, és a szomszéd asztalhoz ült, miközben méltatlankodva megjegyezte: - Mi mindent ki nem találnak manapság az emberek! Hát már olyan hülyének látszom?

- Dehogyis, nagyságos uram! - vágta rá készségesen a csapos, azt hivén, hogy neki szól a kérdés.

Az idegen úr fizetett, és elment.

Furcsa egy ember, gondolta magában Honzátko úr, őszintén el akarom neki mondani, micsoda hörcsögvész szakadt ránk, tanácsot akarok kérni tőle, ő meg megsértődik és elmegy. Honzátko úr egyre inkább gondjaiba mélyedt, a hatodik kétdecinél már világosan látta, hogy a hörcsög olyan rágcsáló, amely időről időre becsületes polgári családok díványaiban tartózkodik.

Este fél tíz tájt egy jókedvű társaságnak olyan bonyolultan mondta el balszerencséje történetét, hogy alkalmi ismerősei meg voltak győződve róla, a garázda hörcsög az országos iskolatanács rendelete értelmében került Honzátkóék díványába.

A továbbiakra Honzátko úr csak ködösen emlékezik. Valami dereng benne, hogy a borozóból egy úriemberrel ment el, aki az imént említett társasághoz tartozott, és azt állította magáról, hogy állatkereskedése van. Hamarosan meg is álltak egy boltajtó előtt, amelyet ismeretlen társa kinyitott.

Annyi bizonyos, hogy amikor Honzátko úr reggel felébredt, éjjeliszekrényén egy nagyobb ládát talált, amelyből fura cincogást hallott. Lassanként rájött, hogy ezt a ládát éjszaka hozta el a fentebb említett boltból. Amikor felbontotta, két fehér állatka meresztette rá piros szemét.

- Uramisten, ezek meg micsoda dögök? - kiáltott fel Honzátko úr, és teljes gőzzel gondolkozni próbált. Nehezen ment, de végre forogni kezdett az esze kereke. Világosan emlékezett, hogy a borkimérésben a hörcsögről megindult vita során az az úr, aki állatkereskedőnek mondta magát, megesküdött rá, hogy a hörcsögöt legkönnyebben petymegek segítségével lehet kikergetni a díványból. Ezek tehát petymegek. Azt mondják róluk, hogy igen hatásosan pusztítják a mezei kártevőket. Bedugják a petymeget a hörcsöglyukba, és egykettőre kikergeti onnan a gyanútlan állatot. Ha tehát a petymegeket berakja a díványba, egyszeriben megoldódik a hörcsögprobléma.

Véleményét tüstént elmondta a család többi tagjának. Reggeli után óvatosan bedugták a petymegeket a dívány nyílásán, és várták, hogy most mi lesz. A dívány hasából előbb prüszkölés hallatszott, aztán valami morgásféle, de határozottan barátságos színezete volt. Pár pillanat múlva az egyik lyukban egymás után megjelentek a petymegek, s amikor eltűntek, a hörcsög dugta ki a fejét. Gúnyosan végigmérte a Honzátko család tagjait, megvetően prüszkölt egyet, majd ismét elbújt. Az ifjú Honzátko odamászott a lyukhoz, és óvatosan bekukucskált.

- A petymegek - közölte vizsgálódása eredményét a többiekkel - ott ülnek a hörcsög mellett, és nyalják a fejét.

Sajnos, így volt. A két petymeg összebarátkozott a hörcsöggel, és nyilván igen jól érezte magát a díványban. Honzátko futott a Brehmért, és mindnyájuk megrökönyödésére azt böngészte ki belőle, hogy a petymegek fogságban rohamosan szaporodnak. A könyvben volt azonban egy igen érdekes mondat. A megboldogult Brehm alighanem kellemetlen tapasztalatokra tett szert a petymegekkel kapcsolatban, mert nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a petymeg nem állja a tengerimalac szagát.

Honzátko úr sietős mozdulatokkal öltözködni kezdett.

- Hová mész? - kérdezte bátortalanul Honzátkóné.

- Tengerimalacért! - felelte határozottan. Az ajtó bánatos, reménytelen nyikorgással csukódott be mögötte.

A három tengerimalac, amelyekkel egy óra múltán visszatért, illatát tekintve valóságos díszpéldány volt, pontosan Honzátko úr kívánsága szerint, aki a kereskedőt külön megkérte, hogy a legbüdösebb dögöket keresse ki. Időközben megérkezett a vőlegény is, aki ez alkalommal férfiatlanságának nem kis tanújelét adta. Kijelentette, hogy fél a tengerimalacoktól, és semmi áron sem volt hajlandó a lyukon keresztül begyömöszölni őket a díványba. Megérezte, hogy a család őt szemelte ki áldozati báránynak. Végre nagy nehezen beadta a derekát, és e szavakkal: "úgyis megharapnak", kikapott egy tengerimalacot a kosárból. Nem tévedett. A szerencsehozó állat beleharapott az ujjába, és most már mindnyájan egy akarattal a család legifjabb tagját tolták a kosár felé. Pali megmutatta, hogy igazi hős. Ordított ugyan, mintha nyúznák, de végeredményben sikerült mind a három elkeseredetten védekező tengerimalacot begyömöszölni a díványba.

A vőlegény eközben részvétteli pillantásokat vetett Honzátko úrra, és az járt a fejében, hogy nem lehet ki szegénynek mind a négy kereke, ha ilyen fura sportra adta a fejét. Nem tudom, van-e a tengerimalacoknak lelkiismeretük. Ha van, bizonyára lelkiismeret-furdalást éreztek, amiért oly hálátlanul viselkedtek jótevőjükkel szemben. Hisz az új vackukban olyan otthonosan érezték magukat. Jó társaságba kerültek, és amerre csak néznek, mindenütt csupa tengerifű, amivel a díványt valamikor régen kibélelték. Ismeretes, hogy a tengerimalac mindent megzabál. Volt egy tengerimalacom, amely kétnapos távollétem alatt elfogyasztott egy fényképalbumot, és kedves rokonaim arcképeit apró fekete golyócskákká változtatta át. Kiderült az is, hogy Brehm nagyot tévedett a tengerimalac szagának hatását illetőleg, legalábbis a Honzátkóék díványának esetében. A petymegek nagyszerűen állták a tengerimalacok bűzét, eszükbe se jutott, hogy elhagyják rejtekhelyüket. A hörcsög áldozatkészen melengette őket, a tengerimalacok is odabújtak melléjük, a dívány mélyén paradicsomi békesség uralkodott. E nagy békesség láttán újabb ülést tartott a Honzátko család nagytanácsa.

A vőlegény is közbeszólt és a zoológiai áradattól megihletve elejtett egy-két szót a sündisznókról. Megjegyzésében tagadhatatlanul volt logika, amikor azt bizonygatta, hogy a sündisznónak kellemetlenül szúrós tüskéi vannak. Ha tehát a sündisznót bedugják a díványba, biztosan kiszurkálja onnan a többi állatot, hisz ha már ilyen szépen egymásra találtak, alighanem eszükbe jut, hogy a sündisznót is melengetni kéne. Melengetés közben összeszurkálják magukat, és csalódásukban hanyatt-homlok kirohannak rejtekhelyükről. Még azt is felajánlotta, hogy ő maga megy el sündisznót venni.

- Vegyen mindjárt kettőt, Kratochvíl úr! - szólt gondterhelten Honzátkóné. Kratochvíl úr tehát felkerekedett, és kimenet még valamit dünnyögött arról, hogy a sündisznó igen hasznos, mert kipusztítja a svábbogarakat. A sündisznók, amelyekkel kisvártatva megérkezett, hogy teljessé tegye a Honzátko lakás állatállományát, mélabús legények voltak. Midőn a csomagból kiöntötte őket a padlóra, kidugták a tüskegombolyagból orrukat, szomorúan körülnéztek, fura dünnyögő hangokat hallattak, és ismét összegömbölyödtek. Kratochvíl úr kesztyűt húzott, és a két tüskegombócot bedugta a díványba.

Felháborodott fújás és prüszkölés hallatszott, a lyukban megjelent a hörcsög feje, pofáján méltatlankodó kifejezés ült, mintha azt kérdezné, hogy ez meg micsoda dolog, majd ismét visszavonult, a sündisznók pedig elhelyezkedtek a dívány sarkában, ügyet sem vetve petymegekre, hörcsögre és tengerimalacokra.

Odabenn ismét helyreállt a béke. A Honzátko család állatsereglete egészséges álomba merült. Mivel a díványból egyikük sem mászott ki, a család döntött, hogy az esküvőt pár nappal elhalasztják.

Kratochvíl úr éjszaka azt álmodta, hogy a sündisznókat foltos hiénákkal, a hiénákat jaguárokkal kellene kiűzni a lakásból, s az álom végén hátborzongató látomása volt: Honzátkóék konyhájában egy rakás lerágott csont búslakodik - apósa és anyósa földi maradványai.

Honzátko úr ezalatt nem henyélt: levelet írt a gimnázium igazgatóságának, ahol fia minden különösebb eredmény nélkül folytatta tanulmányait. Az igazgató úr értetlenül olvasta:

Az igazgató úr tüstént hívatta az ifjabb Honzátkót, és leplezetlen érdeklődéssel megkérdezte tőle, gyakran szokott-e az apja ilyen leveleket írni. Honzátko azt felelte, hogy nem tudja. Erre az igazgató úr még az iránt érdeklődött, nem volt-e már az apja valamiféle intézetben vagy szanatóriumban. Honzátko a változatosság kedvéért ezúttal bólintott.

Meg kell nyugtatni szegény embert, gondolta az igazgató, így aztán Honzátko úr postafordultával a következő levelet kapta:

E levél vétele után Honzátko úron nagy indulat lett úrrá és elrohant a vyšehradi gyepmesterhez, ahol azonban közölték vele, hogy állatok hivatalos úton nem irthatók ki magánlakásokban, a fél kötelessége, hogy kivégzésre szánt állatait a vesztőhelyre szállítsa.

Az ifjabb Honzátko ezalatt eladta az atlaszát, és minden pénzén kendermagot vásárolt, beszórta a díványba, hogy szegény állatok ne éhezzenek.

Két hétig tartott az ostromállapot. Prágában már-már élelmiszerhiány fenyegetett. A ház alagsorában azonban lakott egy vitéz ember: a házmester. A lakók tudták róla, hogy mindenre kapható. Honzátkóék hozzá fordultak. Baltával felfegyverkezve jelent meg a lakásban. A család tagjai szótlanul a díványra mutattak, majd kivonultak, és kulcsra zárták a szoba ajtaját. Néhány tompa ütés, fütyülés, morgás és prüszkölés hallatszott. Alig telt bele fél óra, minden elcsendesedett.

Másnap megülték a lakodalmat, és a menyegzői lakomán a következő fogások váltogatták egymást:

Petymegleves. Főtt petymeg tormamártással. Hörcsögsült burgonyával. Tengerimalac köménymagos mártással. Sündisznópástétom.

Az ifjú Honzátko, akinek mindeme jó falatokat köszönhették, szerényen ült az asztal végén, és könnyes szemmel rágcsált egy hörcsögcombot.

A harmadik kerületben Kauble úr volt a szegények atyja. Az utóbbi esztendőben egész életét hivatalának szentelte. Mindenekelőtt ő döntött a szegényeknek adományozott ajándék szénjegyek elosztásáról, helyet foglalt a kerületi tanácsban és a helyi szénügyi bizottságban.

Lakása három ajtaján bádogtábla díszelgett e felirattal:

A táblák egy fillérjébe sem kerültek, otthon tartotta őket raktáron, s adott belőle mindenkinek, aki évente húsz koronával adakozott a helybeli szegények javára. A pénzből a koldusok egy garast sem láttak, az egész összeget elnyelte a szegényügyi hivatal apparátusa. A szegényügyi előadó évi fizetése 2400 korona volt, a mellé beosztott hivatalnok 1600 koronát kapott, és a szolga havi 100 koronát. A maradékot különböző kiadások emésztették fel, például a szegényügyi előadó útiköltségei és reprezentációs kiadásai, amikor részt vett a szegényvédelmi kongresszuson. A koldusokra már nem futotta.

A házakban, ahol azelőtt alamizsnát kaptak, pénz helyett az ajtóra szögezett táblára mutattak:

Mit tehettek mást, nagyarányú értekezletet hívtak össze az elöljáróságon, hogy véget vessenek az utcai koldulásnak. A helyi lap előzőleg nagy ankétot indított, amelynek során a helybeli nagyságok egymás után nyilatkoztak, hogyan lehetne korlátozni a koldulást.

Sok levél érkezett, amelyekben rámutattak, hogy más városokban mennyi a koldus.

A leveleket olyan ügyesen és világosan fogalmazták meg, hogy az elöljáróság nem tehetett mást, értekezletet hívott össze a koldulás ellen.

Egy héttel az értekezlet előtt Kauble úr, a szegények atyja sorra járta a kerület utcáit, megszólította a koldusokat, és igyekezett lelkükre beszélni, hogy hagyjanak fel a kéregetéssel. Néhányukra felhívta a rendőrök figyelmét is. Ilyen áldásos tevékenységben telt el a hét, s közben Kauble úr azon töprengett, hogy az értekezleten eredeti javaslattal lép fel a koldulás korlátozására vagy eltörlésére.

Az értekezleten részt vettek a rendőrség és a járási főnökség előadói, megjelent maga a járási főnök úr is, s édesdeden szundikált a polgármester beszéde közben. A rendőrségi hivatalnok ezalatt buzgón tisztogatta és ráspolyozta körmeit, Bláha segédlelkész, a városi plébánia képviselője valami tűzoltótestület alapszabályait olvasta immár ötödször, mert szegény gyakran volt kénytelen értekezleteken részt venni. A polgármester úr beszédéről csak egyet mondhatunk: kínos volt.

Egyre csak ezt hajtogatta:

- Tehát igyekezzünk leküzdeni a koldulást. Tehát igyekezzünk kordába szorítani a koldulást, tehát lépjünk fel ellene. Tehát abból indulok ki, hogy kutya kötelességünk védekezni a koldulás ellen.

Már több mint fél órája tehátozott, amikor végre megjegyezte:

- Ha tehát az urak közül valakinek konkrét javaslata van, kérem tehát, lépjen elő vele.

Kauble úr jelentkezett, a harmadik kerület szegényeinek atyja. Arca lelkesedéstől lángolt, mialatt végigjártatta tekintetét az értekezlet résztvevőinek gondterhelt képén.

Arra készült, hogy most kipakol mindent, ami az utóbbi hét alatt összegyűlt a begyében, s amiről éjszakákon át töprengett ágyában, párnák közt. Kauble úr tudta, hogy a lágy tollas derékalj rendkívül elősegíti a szegények javát szolgáló gondolatok csíráztatását.

Az értekezlet előtt betért a sarki csapszékbe egy liter borra, s a gyomrát simogató melegség azóta eltöltötte szívét és lelkét, s mikor beszélni kezdett, érzelmes, lágy szavakkal ecsetelte az árvák és özvegyek sorsát.

A járási főnök tovább szendergett, a rendőrségi hivatalnok zsebre tette a körömráspolyt, és leplezetlenül beleásított a terembe.

- Az özvegyeket és az árvákat védelmezni kell - harsogta elszántan Kauble úr, a szegények atyja -, védjétek meg a végső romlástól az árvákat és az özvegyeket. Uraim - emelte fel hangját, hogy recsegtek a terem ablakai -, uraim, valamit tennünk kell, hogy megszabadítsuk őket nyomoruktól. Feltett szándékom, uraim, hogy alapítványt teszek.

Erre még a járási főnök is felébredt. Hetven szempár bámult Kauble úrra, hetven türelmetlenül parázsló, elképedt szempár.

- Városunk legjobb szívű embere - súgta a polgármester szomszédainak.

- Igen, alapítványt - bömbölte elragadtatottan a szegények atyja. - Alapítványt, amely legalább egy gondterhelt özvegyen segít. Ezennel alapítványt teszek egy kintornára.

A terem néma csodálattal meredt rá.

- A legjobb szívű emberünk megbolondult - suttogta szomszédainak a polgármester, de Kauble úr egy ív papirost vett elő a zsebéből és folytatta:

- Én, Antonín Kauble, a harmadik kerület szegényeinek atyja, ház- és telektulajdonos, az Antonín Kauble Jótékonysági Egyesület elnöke és így tovább, ezennel bátorkodom nyilvánosságra hozni elhatározásomat, mely szerint örökös vándoralapítványként egy Garraday rendszerű kintornát adományozok városunk szegényeinek. Az alapítványért városunk bármely polgárának hatvan évnél idősebb vak özvegye pályázhat, ha hivatalosan bebizonyítja büntetlen előéletét, istenfélelmét, munkaképtelenségét és becsületességét. A keresztlevéllel, a férj halálozási bizonylatával, illetőségi és újraoltási bizonyítvánnyal felszerelt kérvények a helybeli elöljáróság szegényügyi osztályához, vagy közvetlenül a nemes lelkű adományozóhoz, Antonín Kauble úrhoz, a szegények atyjához intézendők. A kintorna életfogytiglan adományoztatik, s az adományozottnak kötelességévé tétetik, hogy hetente egyszer a reggeli misén imát mondjon a nemes lelkű adományozó családjáért.

Amikor a szegények atyja befejezte szónoklatát, újabb csend ülte meg a termet, végül a polgármester szólalt meg:

- Szabad valamit mondanom, Kauble úr?

Felemelkedett elnöki székéből.

- Az egész szegényügyi osztály nevében őszinte hálát rebegek Kauble úrnak, amiért ily áldozatkészen hozzájárul a szegények nyomorának enyhítéséhez. Hadd fejezzem ki önnek az egész város nélkülöző, szerencsétlen polgártársainak forró köszönetét. Hála, szívből jövő hála önnek, jószívű férfiú!

Az utolsó szavakat érzelemtől remegő hangon suttogta, majd a járási főnök odament Kauble úrhoz, tüntetőn megszorította kezét, s szólt:

- Tisztelt uram, fogadja az én köszönetemet is. Ma megtudtam, hogy a helybeli városi tanács tagjainak áldozatkészsége nem ismer korlátot és határt. Legyen biztos felőle, nem felejtem el, amit nemes szívvel a városi szegénység javára tett.

A színtiszta boldogság napjai köszöntöttek a nemes lelkű Kauble úrra.

Jótékonyságáról az újságok is beszámoltak, s néhány nap múlva a főutcai zeneműkereskedés ablakában egy kintorna jelent meg, rajta tábla:

Kauble úr le is fényképeztette magát, ahogy a kintorna mellett áll, bal kezével a hangszer ládikájára támaszkodva.

A fényképet sokszorosíttatta, levelezőlapokat készíttetett belőle, s ez még jobban növelte népszerűségét. Kauble úr kimondhatatlanul boldog volt, és öntudata egyre nőtt. A járási főnök minden alkalommal barátságosan mosolygott rá. Kétségtelen, hogy az első adódó alkalommal kitüntetik.

Mindez kevéssel azelőtt történt, hogy egy Magas Személyiség megtisztelte látogatásával a várost.

Kauble úr fontosságának tudatában elment a nyilvános audienciára.

Megajándékozom a Magas Személyiséget a kintornás képemmel, hadd legyen valami emléke rólam... - ez volt utolsó gondolata, amikor belépett a kihallgatási terembe.

Aztán boszorkánytáncba kezdett körülötte a világ. A Magas Személyiség ott állt előtte, és kegyesen mosolygott.

- Anton Kaubl, hochgnädigster Herr - dadogta jó csehhez illőn németül, s a Magas Személyiség kezébe nyomva a levelezőlapot, hozzátette: - Antonín Kauble, a szegények atyja a kintornával.

- Mindig a legszegényebbek atyjának éreztem magam - mondta kegyelmesen a Magas Személyiség, szárnysegédjéhez fordult, valamit mondott neki, a szárnysegéd odament Kauble úrhoz, egy húszkoronás aranypénzt nyomott a kezébe, s hivatalos hangon kijelentette:

- A kihallgatásnak vége.

A Magas Személyiség még barátságosan utána szólt:

- Ne essen kétségbe, öreg katona, kintornából is meg lehet élni!

A szegények atyja kitámolygott a terem ajtaján, s egy órával később az egész kerületet bejárta a hír, hogy Kauble úr megbolondult: sétapálcájával összetörte és darabokra zúzta a szegények javára tett alapítványát.

Előszó, amelyben a szerző szabadkozik, amiért olyan gusztustalan szót használt. A regény, elbeszélés, humoreszk feladata - az én véleményem szerint -, hogy okítsa az olvasót. Ebben a humoreszkben az olvasó mindent megtalál, amire szüksége lehet ahhoz, hogy okuljon.

1. FEJEZET,

amelyben a szerző megokolja, hogy miért használta a címben a kicsinyítő képzős "tehénkék" szót. Először: valóban szörnyű jelenség a mai irodalomban, hogy sok író, az emberi társadalom esztétikai és erkölcsi alapjait semmibe véve, nem átall úgy írni, hogy a dolgokat a nevén nevezi. Ezek a durva lelkű urak ebben az esetben képesek lennének ennek a munkának "Tápszer teheneknek" címet adni. Elgondolni is szörnyű, hogy ifjúságunk, olvasván ezt a cikket, pusztán az efféle címek alapján tiszta lelkét egy új gyalázkodással gazdagítaná, amelyről ráadásul azt hihetné, hogy bárkivel szemben és bármikor használhatja, minthogy ezt a csúf szót büntetlenül kinyomtathatták.

Másodszor: galamblelkületű nemzet vagyunk, miért is a legnagyobb mértékben meg kell őriznünk nemes jellemünket, nem engedhetünk szabad folyást gondolatainknak, s végképp nem engedhetjük meg, hogy kinyomtassák a "tehén" szót.

Harmadszor: e rendkívül szellemes humoreszk gyártója nem szeretné a kisasszonykák hiedelmét megrendíteni, azt állítván, hogy faluhelyen egyáltalán nincsenek tehénkék, hanem csak... nem, én nem akarok így írni, mert tudom, hogy azzal sok költői lelket megsebeznék.

Negyedszer: a címben egy plébánia vallásos szakácsnőjének szava idéztetik, ki a városban járván eme tápszer megvásárlásának ügyében, a következő párbeszédet folytatta Ferenc boltossegéddel:

Ferenc segéd: Parancsol, nagyságos kisasszony?

Ő: Kérek - s elpirul -, nem is tudom, hogyan mondjam. Legyen szíves, uram, adjon... szóval tápszert szeretnék. Nem, higgye el, szörnyű ez. Tápszert kérnék... - újabb pirulás - tehénkéknek. - S nagy restelkedéssel berakja e tápszer csomagocskáit a kézitáskájába.

Nos, ez a vallásos vénkisasszony volt az okok végtelen sorából az egyik oka annak, hogy megírjak mindent, amit csak tudok erről a tápszerről.

amelyben a tulajdonképpeni elbeszélésre kerül sor. A környékbeli parasztok azért jártak be a városba, hogy az üzletünkben nagyobb mennyiséget vásároljanak ebből a tápszerből, amely oly kiváló volt, hogy a marhaállomány, bocsánat, a kérődző háziállat-állomány erős és kövér lett tőle, egyszóval a javára vált. Főnökünk konkurrensei - mellesleg megjegyezve, a főnöknek annyit jövedelmezett a tápszer, hogy házat vett belőle - azt állították, hogy a kérődzők kitűnő állapota tulajdonképpen a jó, tápláló füvű, kövér legelőknek és réteknek köszönhető, de mit ért ez! A derék földművesek csakis a tápszerben látták állataik jó állapotának titkát.

A tápszer teljességgel ártalmatlan volt, minthogy kálmosgyökér olajjal permetezett korpából állt. Még egyszer leszögezem, hogy teljesen ártalmatlan volt, hiszen amikor a klatiňanyi Rozsívalová egyszer tévedésből ebből főzött kását az öreg Kratina pásztornak, Kratina kijelentette, hogy soha ilyen jót még nem evett, és megkérte Rozsívalovát, hogy legközelebb megint ilyen kálmosgyökér illatú kását főzzön neki. Ettől fogva terjedt el a tápszer híre Klatiňanyban, Pošícében, Stoupovában és egyebütt, mert az öreg Kratina, amikor a tápszerből főzött kását ette pásztorkunyhójában, ráébredt arra, hogy a kása jó lehet fogfájás ellen is. Bámulatos, hogy miképpen jöhetett rá erre, ugyanis se neki, se az öreg Rozsívalovának nem volt egy foga sem. Ettől az időtől fogva a környező falvakban fogfájás ellen csakis ezt a tápszert használták külsőleg és belsőleg, sőt találékonyságuk oly messzire ment, hogy a legkülönbözőbb betegségek ellen is használni merték, mint például köhögés, reuma, asztma, dugulás és hasonlók ellen.

A čimici bíró egyszer szántás közben eltörte a karját, s a mai napig meg van győződve róla, hogy ha nincs ez a tápszer, akkor sohasem forrt volna össze a csontja.

Egyszerűen csak rákente a törés helyére.

Vojtěch Baráček Klenovicéből a következő rendkívül fontos feljegyzéseket írta naptárába az utókor számára:

Május negyedikén a gyerek kiesett a bölcsőből, betörte a fejét, de tápszert raktunk rá, és meggyógyult.

A mama köhögött, ivott a tápszerből készült főzetből, s már nem köhög.

Augusztus 8-án egy pohár sört ittam a szomszéddal Michálka zsidónál, s mindketten hasmenést kaptunk. A tápszer segített.

Szeptember 9-én bementem a városba tíz csomag tápszerért. Nagyon rosszul volt a nénikénk.

Hasonlóképpen más naptárakban is találhatók különféle adatok a tápszerről, eredményességéről, hatásosságáról és felhasználásának módozatairól; figyelmet keltő adatok, de a magánlevelezésekben is sűrűn megjelent a "tehéntápszer" neve, különböző megjegyzésekkel; példaképpen csak a pošicei Lumeček földműves Roužek úrnak írt leveléből idézek egy részt: "Ami mán a szarvasmarhákat illeti, meg kell mondanom, hogy sok tápszert vettem nekik, és a Liska tehén a tápszertől megborjadzott szerencsésen, és most minálunk mindenki azt használja."

A materialista Roužek úr hírneve oly rohamosan terjedt, hogy a hízó marha kísérleti állomás megválasztotta tiszteletbeli tagjának, sőt akadtak végül még olyanok is, akik meleg hangú köszönőlevelet küldtek Roužek úrnak, aki aztán ezeket a leveleket közölte a hirdetéseiben. Nem kis meglepetést okozott az újság minden olvasójának, ha Roužek úr hirdetésében ilyen köszönőlevelet olvashatott:

Egy másik köszönőlevél így hangzott:

Roužek urat e levelek alapján nevezték nagyon szellemesen a helyi lap egyik tárcájában "tápszerkirálynak", és Jindra, a fiatal tanító ugyanebben a lapban egy magasztaló verset írt a tápszer csodálatos hatásairól, egy verset, mely minden szempontból tökéletes volt, kivált a részletek taglalásában, úgyhogy sokan meg voltak győződve róla, hogy saját tapasztalataiból merített, s a községi bíró megveregette a vállát, s vállveregetés közben megjegyezte: "Maga egy igazi férfi!"

Így érkezett el Roužek úr dicsőségének csúcspontjára.

Ama dicsőség csúcsára, amely kálmosgyökér olajjal permetezett korpára volt alapozva.

- Sokat tett a járásért; százakat és ezreket szereztünk a Roužek úr alapelvén, pardon, tápszerén hizlalt szarvasmarhák eladásával.

Ezt a rövid beszédet a járási elöljáró mondotta el a Roužek-cég 50 éves fennállása alkalmából.

Gyönyörű nap volt.

Az iskolások kórusban zengték: "Csak folytasd így tovább, s egészségedet őrizd meg nekünk!" A nagy nap emlékére Roužek úr egyféle díjtalan tombolát rendezett, mely abból állt, hogy a téren összesereglettek közé a tápszer kis mintacsomagjait dobálták egy brosúrával egyetemben, amely a tápszer eredményeiről szólt.

Feledhetetlen élmények napja volt, Roužek úr számára különösen nagy jelentőségű nap, mert eme ünnepségek hatása alatt választották meg tizennégy nap múlva Roužek urat a város polgármesterének, ami a legmagasabb rang, amit csak adhattak neki.

Aztán jött a marhavész...

A szarvasmarha-állomány pusztult.

- Ha ez így megy tovább - mondta a klenovicei bíró a járási állatorvosnak -, akkor egész falvak fognak kipusztulni. Elárvultak az egykor oly eleven istállók.

- De mi van a tápszerrel? Miért nem használ? - hallatszott e napokban vidékszerte a kérdés.

A földművesek érdekeit képviselő politikai klub gyűlést rendezett a városi vendéglőben, s a gyűlés után beverték Roužek úr házának összes ablakát.

- Mondjon le! - hangzott az utcán.

Valóságos forradalom tört ki a városban.

- Ne merj mutatkozni az ablakban, te gazember! - kiabálták az emberek Roužek úr háza előtt.

És Roužek úr megfogadta a tanácsot, mivel tisztelte a többség akaratát.

- Mondjon le! - ismételgették egymás között a városi tanácsnokok is a tanácsban, s így történt hogy Roužek úr dicsőségének csillaga váratlanul hanyatlani kezdett, és csak hanyatlott, míg egészen le nem hanyatlott.

És akkor aztán Roužek úr cége is hanyatlásnak indult, lehanyatlott a tekintélye is, egyszóval Roužek úr mindenestül lehanyatlott, cégestül, tápszerestül, személyzetestül.

Már senki se vásárolta a tápszert... A vész pedig tovább pusztította a marhaállományt...

A materialista Roužek úr üzletében nem jelent meg többé a plébánia szégyenlős szakácsnője. Már nem keltek el a polcokról a tápszeres csomagok. Egyszóval a tápszer nem kellett már senkinek.

III. FEJEZET,

amellyel a történet véget is ér.

Hosszú évek múltán Roužek úr drogériájában megjelent egy úr, megvásárolta az elfelejtett tápszer teljes készletét, és elszállíttatta.

És nem sokkal ezután az egyik vidéki újságban egy vezércikk jelent meg, amelyben a többi között a következőt írták:

"Hogy manapság miféle eszközöket használnak jelöltünk ellenfelei abbeli igyekezetükben, hogy lehetetlenné tegyék őt, s így ne válasszák meg képviselőnek, arra jellemző tény az alábbi: bizonyos, vidékünkön kódorgó egyedek választóink között teheneknek való tápszert osztogatnak egy kinyomtatott nyilatkozattal, amely szerint jelöltünk maga is ezt a tápszert fogyasztja. A szerkesztőséget felhatalmazták..." stb.

A tehénkének való tápszer utolsó feladata tehát politikai ellenfelek lehetetlenné tétele lett.

És ezzel vége is a történetnek.

Florentin úr osztályfőnök volt, Chocholka pedig elsős gimnazista. Florentin úr Chocholka osztályfőnöke és latintanára volt, míg Chocholka irgalmatlanul viaskodott a latinnal, és a latin nyelv nemcsak teljesen ismeretlen terrénum volt számára, hanem spanyol csizma is, amelyet az inkvizíció korában használtak isten nagyobb dicsőségére. Következőleg Florentin úr megvetéssel nézte a riadt ábrázatú elsős Chocholkát, aki az egész latinórán vacogott, úgyhogy a szó szoros értelmében végigvacogta az első és második deklinációt, amikor pedig - elérkezvén az idők teljessége - sorra került a harmadik deklináció, Chocholka vacogása szabályos hidegleléssé fajult. Ettől kezdve Chocholka, valahányszor az osztályfőnök ránézett, szemét a mennyezetre emelte, és felnyújtotta a kezét, vagyis kérezkedett ki. Ugyanígy kijárt akkor is, ha felelnie kellett volna. Mikor aztán jött a dolgozatírások ideje, Chocholka reszketett, mint a nyárfalevél, ha arra gondolt, hogyan vészeli át a latin dolgozatírást.

Itt volt az első latin dolgozat, s amikor ima után kiosztották a füzeteket azzal a figyelmeztetéssel, hogy a szomszédéról lemásolni tilos, amennyiben hasonló hibák fordulnak majd elő, azok, akiknek a hibái egyeznek, elégtelent kapnak - Chocholka fogta a tollat, remegő kézzel másolta a tábláról a latinra fordítandó mondatokat, s lelkét az az egyetlen gondolat töltötte el, hogy a szomszédja hibáitól eltérő hibák kerüljenek dolgozatába, máskülönben elégtelent kap, és elveszett ember. Leírta az első szót piszkozatban, és lopva a szomszédja felé pillantott, aki arról volt ismeretes, hogy szintén nem valami ragyogó elme. Ez az egyetlen pillantás teljességgel meggyőzte arról, hogy a szomszédjával, Batěkkal együtt elveszett ember. Mert Batěk hajszálra úgy kezdte a fordítást, mint ő. Chocholka megijedt, és könnyfátyolos tekintete a Trója romjait ábrázoló képről a megváltó illemhelykulcsra siklott. S miként a hellén kultúra századaiban az üldözött gonosztevők a menedékhelyeken kerestek oltalmat, Chocholka is rohant a kulccsal az illemhelyre, hátat fordítván a klasszikus műveltségnek, mely a következő mondatok képében sugárzott a tábláról: Az asztal se nem magas, se nem széles. A sarok a test része. A gyalogos közkatona. Az anya nem nővér. Rómában sok ház volt. A kertben fák vannak stb. Chocholka mindezt maga mögött hagyta, és az illemhelyen, a rejtekhelyen, valamennyi meggyötört elsősnek e menedékhelyén minden gondolata arra összpontosult, hogy kitartson az óra végéig, az ő dolgozatfüzete tisztán, érintetlenül ragyogjon, se ne lehessen benne találni egyetlen, akár a nyelvtan, akár a latin nyelv szelleme ellen elkövetett hibát se. Ha pedig majd a feledékeny osztályfőnök megkérdezi tőle, miért nem fordította le a mondatokat, szilárd hangon így válaszol: "Osztályfőnök úr, kérem, én az egész órát az illemhelyen töltöttem." Ha netán majd nem hisz neki, elvezeti ide, és megmutatja, mit írt a deszkára: "Václav Chocholka I/A, XI. 16." Felírta ezt határozott kézvonásokkal a falra is, aztán ült tovább a kicsiny, bereteszelt térségben, ha nem is egészen nyugodtan, de már a beletörődés kezdeti stádiumában.

Valaki rohant a folyosón, rávert az ajtóra, és bekiáltott:

- Chocholka, gyere dolgozatot írni.

- Nem mehetek - hangzott a válasz az osztályfőnök üzenetére, mialatt a küldött rohant vissza, hogy befejezhesse a dolgozatot. Chocholka pedig ült tovább, fölöttébb komoly ábrázattal, annak tudatában, hogy e két szóval: "nem mehetek", fellázadt az osztályfőnöki tekintély ellen. Öt perc múlva ismét nyargalt a küldött Chocholka végső menedékhelyéhez, ismét dörömbölt, és bekiabált:

- Most már igazán gyere dolgozatot írni.

- Nem mehetek - felelte ismét Chocholka, ezúttal oly büszkén, mint ahogy Leónidasz válaszolt Thermopülainál a perzsa követnek. Ismét helyreállt a csend a gimnázium folyosóján, ahol minden lépés erősen visszhangzott. Chocholka számolta a másodperceket, perceket, s lassanként hatszáznál tartott, ami azt jelentette, hogy az osztályfőnök legutóbbi üzenete óta megközelítőleg tíz perc telt el.

Aztán súlyos léptek hallatszottak, és erős ajtódöngetés rémítette meg Chocholkát.

- Chocholka, másszon már ki, hisz nem készül el a dolgozattal.

Ez az osztályfőnök hangja volt, szigorú és fenyegető, az elsősök ártatlan gyermekvérét szomjazó könyörtelen ember hangja.

- Nem mehetek, osztályfőnök úr, kérem - szólalt meg Chocholka remegő, alázatos hangon.

- Parancsolom, hogy jöjjön ki!

Kegyetlen tusa zajlott le Chocholka lelkében, s győzött a lázadás:

- Nem mehetek! - mondta már szilárd hangon.

- Tehát nem akar kijönni?

- Nem mehetek!

Az osztályfőnök szaladt az igazgatói irodába.

- Igazgató úr, egy növendék, név szerint Chocholka, az első dolgozatírás alkalmával az illemhelyen tölti az időt, és vonakodik azt elhagyni.

Az igazgató felállt, szemében kigyúlt a harag lángja, s mind a ketten komoly képpel lépdeltek Chocholka menedékhelye felé. Elsőnek az osztályfőnök kopogott be:

- Chocholka, térjen észre, itt van az igazgató úr, bújjon elő az illemhelyről.

- Bújjon ki - szólalt meg az igazgató -, ne makacskodjék! Megkeserüli. Hol lakik?

- Hadsereg utca öt, igazgató úr. Az anyja bejárónő - mondta az osztályfőnök.

- No lám, Chocholka, az édesanyja bejárónő, maga pedig ahelyett, hogy egy szép latin dolgozattal örömet szerezne neki - próbált az igazgató a lelkére beszélni a növendéknek -, ahelyett itt ül az árnyékszéken, és nem mozdul. Nem sajnálja szegény édesanyját? De minek a sok beszéd! Megparancsolom, hogy jöjjön ki, és térjen vissza kötelességéhez.

- Nem mehetek, még nem mehetek.

- Ne űzzön belőlünk bolondot, beírom az osztálykönyvbe.

- Nem mehetek.

- Kettest kap magaviseletből.

- Nem mehetek.

- Kizárjuk a gimnáziumból.

- Nem mehetek.

Nehéz tudomány a tömeglélektan! Az osztályfőnöknek nagyot villant a szeme, az igazgató elbődült, mint egy felingerelt szarvasbika, és egyesült erővel nekirontottak az illemhely ajtajának. Iszonyú roham volt. Chocholka, hogy meggátolja a támadók behatolását, összeszedte minden erejét, és hátával tartotta az ajtót. De hiába! Az osztályfőnök és az igazgató, testük súlyát latba vetve, hatalmas erővel ostromolták a mentsvárat, az ajtó engedett, és a támadók benyomultak az erődbe.

Ám az erőd üres volt. Chocholka, hogy élve ne kerüljön az ellenség kezébe, s ne kelljen megírnia a dolgozatot, mikor hallotta, hogy recseg-ropog az ajtó, fejest ugrott az illemhely gödrébe.

- Jobb neki így - mondta az osztályfőnök -, úgyis egész garmada hiba lenne a dolgozatában.

De az igazgató bekiabált a gödörbe, mely elnyelte a bátor ellenállót:

- Chocholka, hatórai karcerra ítélem!

Karaus úr életbiztosítási főfelügyelő volt egy biztosítóvállalatnál. Társaságunkban nagy élvezettel beszélt arról, milyen gyönyörű lenne, ha felütné fejét valami járvány, vagy kitörne a háború. Amellett szódavizet ivott, mert cselekvő tagja volt az antialkoholista egyletnek, járatta Krofta Természetbarát című lapját, és a legnagyobb élvezetét lelte benne, ha arról mesélhetett, hogy vannak egész népek, amelyek kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak, vizet isznak, és egyesek közülük magas kort érnek el. Például az angolok Új-Zélandon találtak egy anyókát, aki betöltötte száznyolcvanadik életévét, és mindmáig él, pedig már annak is jó egynéhány esztendeje, hogy rábukkantak. Nekünk is ajánlgatta, hogy együnk aszalt banánt, melyet, úgymond, Palacký a "jövő eledelének" nevezett, ámbátor a dolog a valóságban így áll:

A Természetbarát kiadója, a smíchovi Krofta egyszer régen összevásárolt egy halom banánt, mely már részben rohadtas volt, megpörkölte, kitette boltja kirakatába ezzel a felirattal: "Aszalt banán, amelyről Palacký, a nemzet atyja megjósolta, hogy a jövő eledelévé válik." Nem Palacký mondta hát a fentieket, hanem Krofta úr, de Karaus úr ehhez tartotta magát.

Kortyolgatta köztünk az Aranypintesben egyik pohár szódavizet a másik után, és beszélt a szeszes ital káros voltáról. Sőt egyszer egy nagy laterna magicát is odacipelt, és a fehér falra rávetítette az alkoholista ember gyomrát, máját. A vetítést előadással kísérte, és arról beszélt, milyen hatása van a szesznek az agyvelőre meg az egész emberi társadalomra.

- Képzeljék el - mondta -, képzeljék el, hogy a paráznák, gyilkosok, fajtalankodók, csalók, betörők, apagyilkosok, tolvajok és gyújtogatók, nemzetközi szélhámosok, kémek, munkakerülők, pénzhamisítók többsége átlagosan napi három pohár sörnél többet ivott. Azonkívül ezek az emberek, az emberiség e kitaszítottjai, ittak néha pálinkát, rumot, konyakot vagy köményest, ittak bort, és a bitófán vagy a tömlöcben végezték. Már Aranyszájú Szent János azt mondja: "Kinek, ó, kinek, jaj, kinek vége? Annak, aki, a bor mellett ül, és iszákosokkal cimboráskodik." Azért iszom én csak szódavizet.

E legutóbbi előadás pénteken hangzott el. Szombaton megint csak együtt üldögéltünk, s amikor Karaus úr közénk jött, és szokása szerint szódavizet rendelt, felállt Mahen cimbora, és odaszólt a vendéglősnek:

- Pergler úr, vigye vissza a szódavizet, és adjon ennek az úrnak sört!

- Soha! - kiáltott fel Karaus úr.

- Akkor három hónapon belül kiterítik - mondta ridegen Škarda doktor, az orvos.

- Már engedelmet, uraim!

- Semmi engedelmet - mondta Škarda doktor. - Hát nem olvasta az újságban?

- Én újságot nem olvasok.

- Akkor elveszett ember, barátom - jegyezte meg Mahen.

- Milyen régen issza a szódavizet? - kérdezte Škarda doktor.

- Tizenöt éve - felelte elkomolyodva Karaus úr.

- Akkor még nincs minden veszve, felügyelő úr, mert ahogy pár nappal ezelőtt a tudományos vizsgálat kiderítette, a szódavíz arzént tartalmaz, mely a szénsavval kerül a szódavízbe. A szénsavat ugyanis mészkőből állítják elő, és a mészkő minden fajtája tartalmaz arzént. S tudja, mi a le nem kötött arzén? Tudja, mi a fehér por, a méreg?

- Teremtő isten! - kiáltott fel Karaus úr.

- Ne teremtőistenezzen, amíg nem haldoklik! Egy pohár szódában nincs ugyan nagyon sok arzén, azaz méreg, de ha rendszeresen isszák, beáll a lassú arzénmérgezés, megáll a szívműködés, és az ember megfullad. Csak a boncolás deríti ki, hogy nem gutaütés volt, hanem arzénmérgezés. Hasonló fulladásos halál következik be állati méreggel való mérgezés esetén, ha például vipera mar meg valakit, s az egyetlen, ami megmentheti: azonnal nagy mennyiségű szeszes italt fogyaszt. A hatásos adagot ilyen esetekben rendszerint fél liter konyakban állapítják meg.

- Adjon ide fél liter konyakot! - kiáltotta Karaus úr. Škarda doktor visszafogta Karaus úr kezét:

- Nem megy az egyszerre - mondta. - Nem ihatik rögtön konyakot, hanem a mérsékelt mennyiségű alkoholt tartalmazó sörrel kell kezdenie. Mégpedig az elsőt egyszerre hajtja fel, most rögtön, a másodikat tíz perc múlva, a harmadikat negyedóra múlva.

Két óra alatt Karaus úr tizenöt pohár sört ivott meg.

Így lett Karaus úr alkoholista, s egyúttal a törvény keretei közt működő Mérsékelt Haladás Pártjának rendíthetetlen híve.

Michalejc pap szent ember volt, háromezer korona évi jövedelemmel, amihez még mellékes járult, a szabad-hegyi plébániához tartozó nyolc falutól. A falvak köröskörül hegyek közt feküdtek, öreg erdők mélyén, lakosaik nagyrészt favágók voltak, akik negyedévente egyszer leereszkedtek ájtatoskodni a szabad-hegyi templomba. Ilyenkor három hónapra kiimádkozták magukat, meggyóntak, üdvös félelemmel magukhoz vették az Úr testét, s komoly képpel bűnbánatot tartottak. Aztán betértek a plébánia szomszédságában magát kellető Delelő kocsmába, s ott lassan megoldódott a nyelvük. Bűneiktől megtisztulva, s elragadtatva az Úr titokzatos színe változásától, nagyobb ricsajt csaptak, mint amekkorát a szabad-hegyiek elviselhettek.

Így aztán a Delelő kocsmában minden alkalommal parázs csetepatéra került sor a völgybeli emberek és a nyolc hegyi faluból jött férfiak között, akik a templomban hagyták vétkeik fojtogató terhét. Aztán a hegyi favágók, a Delelő kocsma és a szabad-hegyi fejek megrongálásának újabb bűneivel kék foltos hátukon, visszaballagtak isten háta mögötti fészkeikbe, s negyedévig megint csend és nyugalom volt.

Három hónap múlva a szikár, szögletes alakok újból elindultak a hegyről a völgybe, bűnbánó tekintettel besorjáztak a templomba, hangjuk oly hatalmasan zengett a boltívek alatt, hogy hallani lehetett a falu végén, s amikor hangosan elmondták a miatyánkot, az olyan volt, mintha egyik hegyről a másikra kiáltoznának egymásnak: Jóska, mit csinálsz? Mennydörgő hangon mondták el a bűnbánat imáját, miután Michalejc pap elharsogta a szószékről nyolc prédikációjának egyikét, amelyekkel traktálni szokta a kilenc falu hivő lelkeit.

Ám hiába volt a prédikáció, s hiába volt a bűnbánat. A napbarnította arcokon végigcsurogtak a vezeklés és az áhítat könnyei, de mise után az ormótlan hegyi emberek megint elmentek verekedni a Delelő kocsmába.

Michalejc pap e mozgalmas órákban magára zárta a plébánia kapuját, letelepedett az ablaknál, ahonnan a Delelő kocsmára lehetett látni, figyelte híveit, s aszerint, ki milyen harcias volt, lelkiismeretes kereskedő módján beírta noteszába: Bočan 40 miatyánk, Krišpín 20 miatyánk, nézd csak, Antonín Dlouhý hogy kergeti a bírót, ötven miatyánkot kapsz, és egy áment sem engedek belőle. Černý, ne verekedj, akkor téged sem vernek meg, jól ellátták a bajodat, ezért csak 14 üdvözlégyet kapsz! Így ment ez estig, Michalejc pap lelkiismeretesen felírta magának a favágók vétkeit, a legközelebbi gyónáskor mindegyiket készen várta a cédulája a megszabott imaporcióval.

Rendjén ment minden, a hegyi emberek egymás után leereszkedtek a szúrágta, ódon gyóntatószék térdeplőjére, s ájtatosan rebegték: "Gyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy szent áldozás után verekedtem a Delelő kocsmában." Ez volt a fő bűnük, aztán néhány mellékes, állandóan ismétlődő, hogy Isten nevét hiába vették, káromkodtak és átkozódtak, no meg "került egy-két hasáb az urasági erdőből" és "itt-ott rossz szándékkal csomóztak egy-egy hurkot".

Tizenöt hosszú éven át, minden esztendőben négyszer ugyanaz ismétlődött, csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy Bočan kihagyta a gyónásból a "rossz szándékkal csomózott hurkokat".

Michalejc pap enyhe szemrehányással megjegyezte:

- Hát a hurkok, a hurkok, Bočan?

- Hiába, tisztelendő úr - felelte Bočan -, a hurkokkal most nem sikerült, valami bitang ellopta a drótomat, és nem mehettem a városba újat venni. Csupa tolvaj él mifelénk, tisztelendő úr.

Ez volt az egyetlen eset, amikor a bűnök örökké egyforma sorából legalább egy hiányzott, de a legközelebbi gyónáskor már Bočan sem zökkent ki a megszokott mederből, s a plébános bizonyos elégtétellel hallgatta, ahogy vezeklő hangon említést tett "néhány rossz szándékkal csomózott hurokról".

Bizony elégtétellel, mert Michalejc pap szerette ezeket a faragatlan hegyi embereket, s tizenöt esztendő alatt megtanulta, ha elmarad a gyónásból a hurok, az ember sem sokáig bírja ki e világon. Előbb a hurok maradt el aztán a hasábok, a megtisztult bűnös mise után nem tért be a Delelő kocsmába, nehézkesen kapaszkodott fel az erdő borította hegyekre. Amikor néhány nap múlva futva jött a felesége és elsírta, hogy a férje tegnap már a mennydörgős mennykőt és a hét szentséget sem emlegette, a plébános késedelem nélkül elindult az egyházfival a hegyek közé, hogy még életben találja a szerencsétlent, és ellássa az utolsó kenettel.

Tizenöt év alatt Michalejc pap megtanulta, hogy a nyolc hegyi falu híveit nem javítja meg sem a legszebb prédikáció, sem a legőszintébb bűnbánat, a favágók töredelmesen gyóntak és vezekeltek, de maguk is belátták, hiába minden.

Eleinte igyekezett megmagyarázni nekik, mi az őszinte bűnbánat és erős fogadás, s amikor már egy órája magyarázta, a feketealji Valoušek megjegyezte:

- Tisztelendő úr, azt a töredelmes bűnbánatot és erős fogadást hagyjuk csak a fiataloknak; ha így megy tovább, úgyis megcsappan az erdőn a vad, s egy évben egyszer ha hurokba akad valami.

Tíz évvel ezelőtt pedig Chudomel őszintén elismerte, még kezet is adott rá:

- Tudja, tisztelendő úr, mi már nem javulunk meg, bennünket már csak az ördögök forgatnak majd nyárson a tűz fölött. Legyen meg Isten akarata.

Így aztán Michalejc pap is beletörődött a megváltoztathatatlanba. Fönn a hegyek közt, a feketealji határban, a Farkaszugban volt egy darab erdeje, s egy napon Pavlíček a gyóntatószékben bevallotta:

- Tisztelendő úr, volt aztán egy-két hasáb az urasági erdőből meg néhány a másikból is, a tisztelendő úréból... Kemény tél volt az idén. Így aztán kivágtam a tisztelendő úr erdejében négy fenyőfát, de mindegyiknél egy miatyánkot mondtam a tisztelendő úrért. Úgy éreztem, mintha azon nyomban megkönnyebbültem volna, olyan jó volt, tisztelendő úr, hagy tüstént kidöntöttem még három törzset.

Az urasági fáért Chudomel tíz miatyánkot kapott, de a papi erdőből valóért harmincat, ráadásul Michalejc pap még ki is oktatta, hogy a pap e földön Isten képviselője, s ha valaki meglopja a papot, az szakasztott olyan, mintha az Úristen fenyőfáit vágná ki.

A plébános úr azután megpróbálta rávenni kegyurát, hogy a feketealji erdő helyett adjon egy másikat Szabad-hegy határában, de néhány hiábavaló kísérlet után abbahagyta, és beletörődött, hogy azzal a tudattal lopják meg, mintha az Atyaúristen fenyőfáit döntögetnék ki.

Michalejc pap a bűnösök között egyre inkább elfásult, évről évre gyöngébben buzgott benne a jó szándék, hogy megjavítsa híveit, mert valahányszor megpróbált egyiknek vagy másiknak lelkére beszélni, a hegyi emberek csak lemondóan legyintettek:

- Úgy van, ahogy tisztelendő úr mondja, én is azt hiszem, kár minden szóért, amit ránk veszteget. Pokolra valók vagyunk, így igaz.

Annyi érzéssel ismerték be saját bitangságukat, hogy tizenöt esztendei hiábavaló küszködés után a plébános úr eldobta noteszát, nem írta le többé Bočan meg a többiek miatyánkjait, s negyedévenként gépiesen meghallgatta az egy kaptafára szabott töredelmes vallomásokat, s maga is egy kaptafára szabva oktatta ki ájtatos híveit a bűn mibenlétéről. Szavai már nem voltak olyan színesek, mint fiatalabb éveiben, s csak akkor gurult dühbe, amikor Povondra megpróbált lealkudni valamit a miatyánkokból. De Povondra nem hagyta magát, s konokul, mint valami marhakupec, hajtogatta a maga igazát:

- Csak tizenöt miatyánkot, tisztelendő úr. A tizenhatodik már nem jön ki belőlem olyan áhítatosan. A harmincadikkal meg csak újabb halálos vétekbe esnék. Tudja, tisztelendő úr, már jó néhányszor megpróbáltam, de a tizenötödiktől a harmincadikig csak daráltam a miatyánkokat, hogy minél előbb készen legyek velük, semmi nyomuk sem maradt bennem, mintha nem is imádkoztam volna.

Idővel ezt is megszokta Michalejc papa s nem vitázott Bočannal sem, aki szentül hitte, hogy a jóságos Úristen már a harmadik miatyánknál megbocsátja minden bűnét, mert három az igazság, a többi csak a levegőbe menne.

A plébános úr belefáradt a harcba, amelyet hegyi híveinek lelkéért vívott, s amikor a gyökeresdi Mareš arra a kérdésre, mik a bűnei, töredelmes hangon rávágta: "Mint utoljára, tisztelendő úr", nem érdeklődött a részletek után, s fásultan megadta a feloldozást, minden oktatás és rábeszélés nélkül, s talán még a penitenciáról is megfeledkezett volna, ha Mareš nem figyelmezteti:

- A miatyánkot is, mint rendesen, ugye, tisztelendő úr?

Néha fellángolt régi erélye, amellyel sok év előtt Szabadhegyre érkezett, s a hegyvidéki vezeklők negyedéves látogatása előtt belelapozott a Prédikátor valamelyik régi évfolyamába, hogy ötleteket keressen szentbeszédéhez, amellyel megmosdatná és jó útra terelné a bűnös lelkeket. De aztán tekintete megakadt a hegyek zord, rideg testén, amely ugyanolyan kemény volt, mint a rajta élő emberek, becsapta a könyvet, és elment tarokkozni a Delelő kocsmába.

Végül az egész vonalon megkezdte a visszavonulást. Gyóntatás közben a hívek, látván, hogy a pap beletörődött sorsába, lassacskán kezdték elhallgatni vétkeiket. Megfeledkeztek a hasábokról meg a gonosz szándékkal csomózott hurkokról, a mennydörgős mennykőről és a rézangyalokról, de még a Delelő kocsmában bevert fejekről is, s egy szép napon a felsőkövesdi Zámečník a bevezető formula után:

- Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelki atyám... - átszellemült arccal kijelentette: - Hogy tiszta a lelkem, akár a liliom, tisztelendő úr...

Michalejc pap még aznap írt az egyházmegyének, hogy küldjenek neki egy erélyes káplánt.

II

Az erélyes káplánt Müllernek hívták. Sovány volt, mint azok a hitvallók, akik Isten nagyobb dicsőségére hetekig áztak és sültek étlen-szomjan egy oszlop tetején. Sápadt arca nem árulta el korát, szigorú, aszott vonásain nem hagyott nyomot örömtelenül eltelt férfikora. De szeméből sem sugárzott az üdvözültek lelkesedése. Bármilyen tüzesen szónokolt, olyan volt a szeme, mint a böjtös koldusleves. Ami meg a beszédét illeti, úgy ejtette ki az egyes hangokat, mintha a régi egyházi iratok arameus nyelvén szónokolna.

Az erélyes káplán dadogott. Michalejc plébános ijedségtől dermedten fogadta a káptalan ajándékát, s húga, aki a háztartás gondját viselte, hetekig lelke veszetten ténfergett a parókián. Az erélyes káplán megérkezése után lelkes beszédet intézett hozzájuk, amely nyelvének arameus beütése miatt több mint két óra hosszat tartott. Elmondta, hogy két esztendeig misszionárius volt Port Saidban, és áldásos működésére azzal tette fel a koronát, hogy "me-me-megkeresztelt egy mo-mo-mollát". Aztán visszatért Morvaországba, nyolc esztendeig káplánkodott Tišnovban, és "kö-kö-könyörtelenül ki-ki-kiirtotta a a ká-ká-kártyázást", és most itt van.

Vacsoránál Michalejc pap keservesen sóhajtozva megismertette segédlelkészét tizenöt esztendős pásztorkodásának tapasztalataival; az erélyes káplán kenyérhéjat majszolva félretolta maga elől a füstölt oldalassal megrakott tányért, s imigyen szólt:

- Ne-ne-nekem ne-ne-nem kell a hu-hu-hús, ma-ma-majd én ki-ki-kisöprök, ki-ki-ki-kita-ta-taka-karítok min-minden bü-bü-bűnt. Le-le-lelkükre be-be-beszélek, rájuk sza-sza-szabadi-di-dítom a sze-szentlelket. - Aztán vizenyős szemét a mennyezetre függesztette, s tekintetét a lámpa kampójára akasztva, prófétai tűzzel harsogta:

- Me-me-megtérítem őket, mi-mi-mint a mo-mo-mollát!

A plébános úr tarokkozni ment, az erélyes káplán pedig a szobácskájában beletemetkezett breviáriumába.

Ördög tudja, hogy történt, de már másnap, amikor az erélyes káplán valami szent könyvvel hóna alatt az erdő felé sétált, a sövény mögül egy gyerek rárikkantott:

- Megkeresztelte a mo-mo-mollát!

Aztán egy apró alak suhant át a fák között, és örvendetes ordítozás közepette eltűnt a temető fala mögött.

Go-go-gonosz er-kö-kö-kölcsök, mondta magában az erélyes káplán, s letelepedve az erdőszéli mezsgyén, feljegyezte noteszába: Jól felkészültél az utolsó gyónásra? Nem hallgattad el egy bűnödet sem? Elvégezted a penitenciát? Emlékezel még az üdvös figyelmeztetésre, amellyel lelkiatyád igyekezett letéríteni a bűn útjáról? Nem bűnöztél azóta még többet?

Az erélyes káplán vizenyős szemét a hegyek felé fordította, magasba emelte öklét, és hangosan fohászkodott:

Én ma-ma-majd me-me-megmutatom ne-ne-nekik!

Egy hét múlva a hegyek közt már tudták, hogy "a fiatal tisztelendő úr megkeresztelte a mollát". Bočan éppen Fanfulíkkal együtt szorgoskodott egy magas fenyőfa körül a papi erdőben, s azt mondta társának:

- A fiatal tisztelendő úrnak nagyon jól pereg a nyelve; még tavaly karácsonykor kezdte énekelni valahol Morvaországban, hogy a kis Jézus megszületett, de azt, hogy örvendezzünk, csak jövő karácsonykor énekli el minekünk.

- Azt mondják, azért jött, hogy jó útra térítsen bennünket - köpött egy hegyeset Fanfulík.

- Csinálhat, amit akar - legyintett Bočan -, úgyis hiába minden.

Amikor aztán Chudomel a feketealji Valoušekkal találkozott, megjegyezte:

- Hát tudod, ha az öreg tisztelendő úr nem szabadított meg a bűneinktől, ez a mollatérítő éppenséggel hiába erőlködik.

A hegyek közt az a sziklaszilárd meggyőződés kapott lábra, hogy a szabad-hegyi káplán az ő szent és sérthetetlen jogaikat csorbítja.

Ennek okából megszaporodtak az erdei lopások.

Amikor ennek híre eljutott az erélyes káplánhoz, öklét rázva felkiáltott: "Me-me-megtérítem őket!" S tovább falta tudós könyveit.

De a hegyi emberek nem hagyták magukat. Előbb töredelmesen végighallgatták több mint egy óra hosszat tartó mélyen átérzett és szívhez szóló intelmeit, hogy "mi-mi-millió e-ember már e-e-elkárhozott, rá-rá-rátok is ugyanaz a so-so-sors vár", búsan bólogattak, hogy bizony úgy van, aztán ártatlan képpel a gyóntatószékhez járultak, s kijelentették, hogy ártatlanok, akárcsak a felsőkövesdi Zámečník.

A káplán dadogva megtagadta tőlük a feloldozást, pokollal és örök kárhozattal fenyegetőzött, s a sekrestyében is hallani lehetett, hogyan ordítozik a gyóntatószékben:

- Mi-mi-mi volt a ha-ha-hasábokkal? A hu-hu-hurkokkal? Go-go-gondolj ha-ha-halhatatlan le-le-lelkedre!

A felelet nem sokáig váratott magára:

- Nem volt sem hasáb, sem hurok, fiatal tisztelendő úr!

Legtöbbjük zsebében hordozta a járásbíróság idézését, hogy a lelki lecsutakolás után néhány nappal járuljanak a világi bíró elé, de most keményen letagadták a hurkokat meg a hasábokat, mennyei ártatlan képet vágtak, mint az igaztalanul meghurcolt vértanúk, tudva tudván, hogy hiába minden, az örök kárhozatot úgysem kerülhetik el.

- Rajtunk már az érsek sem segíthet - vélték a hegyi emberek -, hát még egy ilyen mollakeresztelő!

III

Két álló esztendeig viaskodott az erélyes káplán a hegyvidéki hívek lelki üdvéért, Michalejc plébános úr nem kis örömére. Az erélyes káplán hiába igyekezett beleoltani híveibe az erkölcsi felelősség tudatát, s a hegyi emberek véleményének egy ízben Bočan adott hangot, amikor az erdőn találkozott a plébános úrral, és azt mondta:

- Tudja, tisztelendő úr, nehéz dolog ez. Bennünket senki se akarjon megfosztani a bűneinktől. A gazdag ember, ha kedve tartja, akár becsületes is lehet, de nálunk még rendes ember nem született.

- Miért nem bánják meg a bűneiket, Bočan?

- Bánjuk mi, hogyne bánnánk, tisztelendő úr, de az a mollakeresztelő meg akar téríteni bennünket, pedig a tisztelendő úr is tudja, hogy pokolra valók vagyunk. A fiatal tisztelendő úr másról sem beszél, mint a kárhozatról; a plébános úr mindig szépen megmagyarázta nekünk, hogy az ördögök nyárson megsütnek, és gulyást főznek belőlünk, de a kárhozatról egy árva szót sem ejtett, a kárhozat gazdag embereknek való, nekünk szegényeknek elég a kénköves katlan. Ha legalább azt ne mondaná a fiatal tisztelendő úr, hogy ezentúl nem szabad verekednünk, és nem szabad lopnunk meg káromkodnunk; ki látott ilyet, alig melegedett meg köztünk, és már parancsolgatni akar nekünk!

Bočan nagyot fújt, s kedvesen pillantva Michalejc plébánosra, így folytatta:

- A főtisztelendő úr más ember volt, jobb ember; egyszer se mondta a tizenöt esztendő alatt: Többet ne tegyétek! A főtesztelendő úr azzal törődött, ami történt, de nem akart lebeszélni bennünket arról, amit majd a gyónás után csinálunk.

Az öreg plébános lehuppant egy kidőlt fatörzsre, mintha a sistergős istennyila csapott volna le mellette. Villámként hasított belé a felismerés: valóban, tizenöt hosszú esztendő alatt egyetlenegyszer sem intette az embereket, hogy a jövőben őrizkedjenek a bűntől. Bűntudatosan pillantott fel az égre, miközben Bočan tovább beszélt:

- Mi már ilyennek születtünk. Amíg a plébános úr gyóntatott bennünket, az olyan volt, mint amikor az ember leadja a kész munkát. Eljöttünk töredelmes szívvel, és megmondtuk őszintén, loptunk az urasági erdőn, verekedtünk, káromkodtunk; aztán a főtisztelendő úr azt mondta, fogadjuk meg őszintén, hogy sajnáljuk a bűneinket, ébresszünk magunkban bűnbánatot, mi meg is tettük, térden csúsztunk az oltár előtt, és azt mondtuk: Úristen, bocsáss meg nekünk, bűnösöknek! De arról szó sem volt, hogy mit fogunk csinálni, a miatyánkok a régi bűnökért voltak, nem az újakért, mindenki szívesen elimádkozta, de a fiatal tisztelendő úr azt akarja, hogy egyszerre vezekeljünk a régi bűneinkért meg az újakért, amit el sem követtünk, mert azt mondja, a régi bűnökért elmondasz húsz miatyánkot, és az új bűnökért, amiket majd elkövetsz, ugyancsak húszat. Ez nem megy, tisztelendő úr. Nekünk is csak azért a fáért fizetnek, amit kivágtunk, nem pedig azért, amit holnapután döntünk ki. A fiatal tisztelendő úr, amikor így beszél, előre elveszi a vétkeinket, hát micsoda vezeklés ez? Ha előre leimádkozzuk a miatyánkokat, az azt jelenti, hogy a következő gyónásnál tiszta a lelkünk, ő meg nem hiszi el, pedig már előre megbocsátotta. Így aztán mi csak azt mondhatjuk: nem volt hasáb, nem volt hurok, mert előre leimádkoztuk.

Bočan harsány dicsértessékkel elköszönt, és fejszével a vállán elindult felfelé az ösvényen; a plébános úr még bűntudatos szemmel bámulta az eget, aztán feltápászkodott, és búsan leballagott a faluba, hogy elmondja Müller káplánnak, amit Bočantól hallott.

Az erélyes káplán bánatosan bólogatva végighallgatta az öreg pap bácsit, s csak annyit mondott:

- Már-már-már látom, ho-ho-hogy mi-mi-micsoda mé-mé-méltatlan csü-csü-csürhe la-la-lakik itt.

Este alázatos kérvényt írt a káptalannak, mentsék fel eddigi beosztásától, s engedjék meg kegyesen, hogy visszamenjen misszionáriusnak Kisázsiába.

- Mo-mo-mollákat ke-ke-keresztelni!

IV

Két hónap múlva a szabad-hegyi plébániára megérkezett az új káplán. Fiatal, jókedvű papocska, kész kincs Michalejc bácsinak, mert még tarokkozni is tud.

Negyedévvel később a hegyeket bejárta a hír, hogy az új káplán valóságos égből szállott angyal, s egy szép napon a felsőkövesdi Zámečník nyitott be a plébániára, s tisztelettudón kezet csókolva a plébánosnak, hálatelt szívvel imigyen szólt:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, főtisztelendő úr, nagy jót tett velünk, hogy elhozatta a fiatal tisztelendő urat. Ilyen ember kell nekünk, nem firtatja se a régit, se az újat, tudja, úgyis hiába minden. Igazi angyal a fiatal tisztelendő úr, összeszíd bennünket a gyóntatószékben, hogy bőgünk, mint a vénasszonyok.

Kifordult a tornácra, de zsákkal a vállán hamarosan visszatért a szobába, s barátságosan azt mondta a plébánosnak:

- Legyen már olyan jó, plébános úr, adja oda ezt az őzet a fiatal tisztelendő úrnak. Ma éjszaka fogtam hurokkal, szép kövér állat, és azt is mondja meg a fiatal tisztelendő úrnak, hálából hoztam, amiért olyan szépen lehord és tolvajoknak szid bennünket.

Mielőtt Michalejc plébános szóhoz juthatott volna, Zámečník kiborította a zsákból az őzet, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A plébános előtt ott feküdt a szőnyegen az őz, ékesen szóló gyümölcse annak a tizenhét esztendős viaskodásnak, amelyet a hegyi emberek halhatatlan lelkéért folytatott...

V

Három nappal később délelőtt a bíró megállt a plébánia előtt, s kitágult orrlyukakkal szimatolta a konyha ablakából áradó illatokat.

- A hétszentségit, őzpecsenye lesz ebédre! - S csorgó nyállal sietett hazafelé, mialatt a parókián a plébános nővére megterítette az asztalt.

(Útinaplómból)

Lehetett éjféli tizenkettő, amikor titokban elhagytam a Dobřenský grófok kastélyát, hogy részt vegyek a křivicei búcsún. Az ember társas állat, zoon politikon (politikus állat is). Azonkívül teljes négy esztendő óta nem vettem részt búcsúi verekedésben. Legutóbb Mydlovaryban verekedtem, nagyapám kocsmájában, aki aggastyán létére tevőlegesen kivette részét az általános csetepatékból, persze sose derék unokája oldalán, hanem mindig inkább ellene.

Később sokat jártam búcsúra, de meg kellett állapítanom, hogy a cseh nép teljességgel elpuhult. Hol vannak már azok az idők, amikor az ember fogta a korsót és leütötte vele a függőlámpát! A terem elsötétült, vétkes, ártatlan egymásnak eset, és folyt a dulakodás annak rendje-módja szerint.

A mai búcsúk csendesek. Talán része van ebben Thun hercegnek, illetve az ő békítő törekvéseinek.

Tehát az a reményem, hogy látok majd egy szívderítő verekedést, meghiúsult. Křivicében két kocsma van. Az alvégi meg a felvégi. Az elsőben nem volt jóformán senki, csak öt hajadon, a plébános, a bíró meg néhány matróna.

Amikor a zenekar jelezte, hogy kezdődik a tánc, felkértem egy fordulóra a plébánost. Mellesleg szólva végképp nem tudok táncolni, és nagyon csodálkoztam, hogy a plébános úr megsértődött. Intett a községi rendőrnek, aki egy lócán ülve oly módon tartotta fenn a közrendet, hogy egy kétliteres flaskóból iddogált. Most szaporán felhajtotta, ami még az üvegben volt, aztán kivezetett a kocsma elé.

- Nagyságos uram - mondta -, ha mulatni akar, menjen a felvégibe, és ha meg nem sértem, szíveskedjék... nagyon szomjas vagyok.

Mint mindenütt, amerre csak jártam, a községi rendőr itt is szomjas volt, kora reggeltől másnap reggelig.

A tájékozatlan ember eleinte nem érti, miért kell szíveskednie, ha valaki szomjas. De a községi rendőröknek van kezük is, és nyújtogatják, mint a vasúti tisztviselők a szaloniki-konstantinápolyi vonalon,

Aztán az a gyönyörű szempár.

Láttam már sok gyönyörű szemet, de olyan szépet, mint amilyen a křivicei községi rendőré volt, még soha. Oly végtelen szomorúsággal nézett rám, oly meghatón, annyi várakozással, mint ahogy a leány néz, mikor sejti, hogy megkapja az első csókot. Itt ez negyven fillért tett ki. A leány megkapta az első csókot, és elégedett. A községi rendőr tisztelgett, és visszanyargalt a kocsmába.

Azon vettem észre magam, hogy ott állok Mainold báró ízléstelen külsejű kastélya előtt. Az elszegényedett főnemes annyira vitte, hogy lókupec lett, de kutyákkal is kereskedik. Míg a holdfényes éjszakában a kastély előtt álldogálva azon merengtem, miből élnek a mai modern időkben a mágnások, a felvégi kocsma irányából nagyon furcsa zene hangjai ütötték meg a fülemet. Könnyű volt rájönnöm, hogy a zenekar hátat fordított a józan megfontolásnak és művészetnek.

Křivicében ugyanis három napig tart a búcsú, és ez már a harmadik nap volt.

Ahogy itt ez már szokás, a zenészek jól fenekére néztek a pohárnak, kicserélték egymás közt a hangszereket, s amikor beléptem a kocsmába, az, akinek hivatása szerint a bőgőt kellett volna brummogtatnia, a trombitán akarta mindenáron elfújni a "Johannes urat", a hegedűs a cintányért verte, aki pedig átengedte neki a cintányért, minden erejét beleadva rákezdte a "Mařenka, Mařenka, jöjjön meg a te eszed" kezdetű népdalt, mondanom se kell, hogy iszonyú hamisan, míg a karmester lenn a pad tövében, a feldűlt kottatartó alatt durmolt. A kották elfedték szutykos, maszatos, összevissza vert ábrázatát. Fél lábáról lerúgta a cipőt, a másikon úgy-ahogy még rajta volt. A jelek elárulták, hogy fáradságot nem kímélve megpróbált magának valamelyes kényelmet teremteni, de alulmaradt a küzdelemben. Egészében a zenekar egy tönkrevert hadsereg benyomását tette. Alkalmasint ilyen kétségbeesetten játszottak Napóleon katonazenekarai, mikor a Berezina felől vonultak vissza a havas rónán.

Az egész helyiséget nehéz unalom ülte meg.

Akik kitartottak három napon át, úgy festettek, mintha nehéz meneteléssel bejárták volna a fél országot. A teremben gomolygott a dohányfüst, mindenbe bevette magát a sör- és pálinkaszag, a cseh vidéki ember apró örömeinek légköre áradt minden kuckóból, a söntésasztaltól kezdve az ajtóig.

Végig a terem két oldalán az asztaloknál ott ültek mind, akik átvészelték a szombatot meg a vasárnapot - no és az egyik sarokban Mařka.

Ezután így fogom nevezni, mert fölöttébb közvetlen modorban maga árulta el nekem, hogy Mařkának hívják. Más nevét nem tudom. Ebben pedig megint csak a tánc vitte a főszerepet. Ezúttal a hölgyeken volt a sor, ők választhatták meg táncosukat, és az ösztönzést a szerencsétlen karmester adta meg hozzá, aki a jelek szerint a táncrendezői tisztet is betöltötte. Valaminél fogva az történt, hogy a karmester át akart fordulni a másik oldalára, de közben magára rántott néhány kottatartót. Az egyik orron ütötte, amitől egy pillanatra felocsúdott álmából. Ugyan fekve maradt, de azért sikerült felüvöltenie:

- Hölgyválasz, eins, zwei! - és máris horkolt tovább.

Ültem egy kis kuckóban, mert: "Üldögélj, hajadon, a kuckóban, ha méltó leszel rá, megtalállak (ma persze a kuckóban üldögélő hajadonra másképp néznek), hiszen az ibolya is..." stb.

Nos, megtalált Mařka. Nehéz Mařkát lefesteni azok számára, akik nem látták. Napsütötte, kerekded orca, erős csípő és akkora kebel, hogy legkevesebb egy köbméter levegőt kiszorított a helyiségből. Aztán a lába! Végtelen jóságától vezéreltetve a természet itt nem fukarkodott sem a hússal, sem a csontokkal! No és a keze! Még ma is magam előtt látom Mařka kezét. A prágai Revüszínházban egy nemzetközi atlétikai versenyen fellépett az Észak-amerikai Egyesült Államok bajnoka, a néger Zipps. Annak volt hasonló keze, mint Mařkának, csak nem annyira izmos.

Most képzeljék el, hogy ez a leány odalépett elém, ráveregetett a vállamra, és egyszerűen így szólt:

- Mařka vagyok, jöjjön táncolni!

Bátortalanul megjegyeztem, hogy nem tudok táncolni. Mařka egy darabig meglepetve bámult rám, aztán nevetésre fakadt, majd a nevetésből visszaváltott a komoly hangnemre, hogy úgymond, akkor meginna egy pohárka kontusovkát.

Nagy kék szeme volt, és vedelte a tömény szeszt. Ilyen kék színt egyetlenegyszer láttam odahaza, mikor egy drogériában valahonnan felülről a fejemre pottyant egy kis zacskó kobaltkék szulfát, amelyet köznyelven fehérnemű-kékítőnek hívnak, s a zacskó kiszakadt.

- Fizet nekem még egy pohárkával - mondta vidáman Mařka, és letelepedett mellém.

Piros kartonruhában volt, a lábán fehér harisnya, zöld fejkendője a tarkója alatt megkötve. Öltözékén áttört a búcsú illata: a dohányfüst, a sörszag, a pálinkaszag.

Na és elkezdett beszélni. Már harmadnapja üldögél itt a kocsmában. Egy barátnője megígérte, hogy hazakíséri, de egy jó órának előtte elment valami úrfélével, őróla pedig megfeledkezett. A barátnőjének könnyű, egy ugrásra lakik, de neki messzire kell mennie, háromnegyed órányira innen, és folyóparton meg sziklák mentén visz az útja. És amint elér a sziklákig, az már ott szörnyű. A sziklák közt kísértetek járnak.

Szörnyű kísértetjárás lehet arrafelé, gondoltam, mivelhogy Mařka nekiszorított a falnak. Az ésszerűségtől vezéreltetve kissé odább ültem. Akkor Mařka siránkozó hangnemre váltott át. E pillanatban úgy festett, mint Zarro spanyol szerző Szerelmes ördöge.

A nálam két fejjel magasabb, élettől duzzadó, robusztus leány, akit nem fárasztott el a füstös levegőjű helyiségben három napig tartó tánc és ivászat, egyszeriben gyengéd lett, és az apukájáról kezdett beszélni. Az apuka szót megindítóan gyengéd hangsúllyal ejtette ki. Apuka csak két órára engedte el, hogy nézze meg a křivicei búcsút, ő pedig itt ül már harmadik napja, s nem érzi jól magát. Mit szól majd neki apuka, ha hazaér! Nemsokára virrad, és akkor már nem indulhat haza. Mit gondolnának róla, ha látnák, hogy reggel kullog hazafelé?! Most kell hazamennie, amíg sötét van. Igen ám, de annyira fél! Amint elér a sziklákon túlra, megjelennek a kísértetek. Előzően erdőn megy keresztül, jól ismeri az utat, és van ott egy üres kunyhó, az erdész leskunyhója. A kunyhóban van mohából rakott ülőke. Ha valaki elfárad, leülhet.

Mařka nagy, kék szeméből kibuggyant a könny, és bőségesen ömlött. Olyan volt most, mint egy megszelídített tigris. Hízelegve mondta:

- Tehetek én róla, ha nem akarom, hogy ezek közül az itteni legények közül kísérjen el valamelyik?! Nem tetszenek. Ilyen furcsa vagyok. Csak azzal megyek, aki nekem tetszik. Élénkebbé vált, és így szólt:

- Magának olyan különös a feje, gömbölyű. Nini, a keze kövér, mint a szerzetes atyáé. Nincs szakálla, bajusza. Borotválkozik, és milyen rövid a haja!

Szorosan mellém ült. Úristen, még azt a kalóriamennyiséget, amit árasztott! És suttogni kezdett a fülembe:

- Jöjjön, kísérjen el. Az erdőn át megyünk, és egykettőre ott leszünk a kunyhónál.

- Jó - mondtam. - Én kimegyek előre, nehogy mit tudom én, mit gondoljon valaki, és ott várok majd magára a kastély előtt.

Ezzel már kint is voltam, és vittem az irhámat az országúton, ellenkező irányban, aztán elrejtőztem az alacsony bozót közt. Kisvártatva éles füttyszót hallottam a kastély felől, utána Mařka kiáltásait:

- Úrfi, itt vagyok! Úrfi!

Aztán egy darabig csend volt, majd ismét hallani lehetett a völgy irányából Mařka hangját:

- Úrfi! Úrfi! Úrfi!...

Egyáltalán nem csodálkoztam rajta. Hiszen amott, a sziklákon túl kísértetek járnak. S minél tovább tűnődtem ezen a bozótban, annál inkább megesett a szívem Mařkán. Rohantam a kastélyhoz, és beleüvöltöttem a sötét éjszakába:

- Mařka! Mařka!

Azonban semmi visszhang, semmi válasz. Csalódottan kullogtam vissza Křivicébe.

Mégiscsak szívesen megoltalmaztam volna Mařkát a kísértetektől.

Első találkozásunkra nem a legvidámabb körülmények közt került sor. Épp vizsgálat folyt ellenem, mivel egy utcai tüntetés alkalmával egy rendőr fejjel nekiszaladt a fütykösömnek.

Az újvárosi börtönben Hovorka börtönőr, aki mindannyiunk apja volt, a vizsgálati fogság idejére a vegyes osztályon helyezett el. Többségükben hivatásos bűnözők voltak, akik közé jutottam. Egyiket alvilági nevén Janikának hívták, s nem tudtam, hogy a barátom lesz, míg egyszer csupa rokonszenvből ki nem jelentette, hogy mihelyt legközelebb folyosót tisztítani küldik, a leveses vödörben becsempész nekem egy virzsíniát.

Kék szeme volt, jóságos tekintete, mosolygós arca, ezek pedig olyan tulajdonságok, amelyeknek hatására az ember elfelejti, hogy az ostoba társadalmi felfogás szerint nem illik egy tolvajjal összebarátkozni.

Janika elhozta a virzsíniát, másrészt a szomorú sorsa is meghatott.

Legutóbbi esete, amely miatt most itt vesztegelt, rendkívül tragikusnak mondható. Halk, mélabús hangon mesélte el nekünk a hosszú, unalmas esték egyikén, amikor odakinn a folyosón már minden zaj elcsitult.

- Nos, barátaim - kezdte Janika -, eszembe jutott, hogy ismét utána kellene nézni valaminek. Arra gondoltam, célszerű lenne, ha árut változtatnék. Torkig voltam már a sok ágyneművel, elhatároztam hát, hogy áttérek a lábbeli szakmára. Egy keddi napon, éjjel, ballagok a Vencel téren, s szemembe ötlik egy cipőnagykereskedés kirakatszekrénye. Körülpillantok, leakasztom a szekrényt, és eliszkolok vele. A főbb utcákon haladtam, mert ott legalább nem botlik az ember rendőrbe. Éjjelre mind behúzódik a mellékutcákba, támogatják a kapufélfát és szunyókálnak. Meg se álltam a szekrénnyel egészen a Bohdalecig. Ott gyorsan betöröm az üveget, és szedem ki a cipőt. Nézem az elsőt, mesés cipőcske. Felpróbálom. Ballábas. Kiveszem a másikat, az is ballábas, a harmadik szintúgy. Te jó ég, mind ballábas! Batyuba kötöm az egészet, és indulok az egyik "megrendelőmhöz". Csak átveszi, tűnődöm magamban. Mért ne készítse el hozzájuk a jobblábast! A Vršovicén beleszaladtam Hatina nyomozóba, és odalett a dicsőség. Becsülöm vagy három hónapra, amit kapok.

Janika előhúzott a zsebéből egy darab rongyot, és megtörölte vele a szemét, jóságos, kék, könnyező szemét, és fátyolos hangon arról kezdett beszélni, hogyan legyintett meg egyszer egy kereskedőt, s mennyire szerettek volna rablógyilkosságot fabrikálni az ügyből, de tizenkét esküdt azt mondta, nem. A végén illő módon kezet csókolt a védőnek, és illő módon köszönetet mondott az esküdt uraknak.

Janika befejezte, s lassan elszenderedtünk. Egyszer csak Janika odajön a dikómhoz, és hozza a maga párnáját.

- Pajtás - suttogja -, nesze a vánkos, hogy puhább legyen a fejed alja, én már megszoktam az alvást párna nélkül, de a te fejed művelt fej, és nem jó, ha a gondolatok összegyűrődnek.

Hasztalan magyarázom, hogy elég nekem egy párna. Makacskodik és azt mondja, mint afféle sokat próbált enyveskezű, ő kialussza magát a kövön is.

- Vagy az ölfa tetején - szól közbe egy másik enyveskezű, aki még nem alszik.

Janika mosolyog, és visszafekszik a vackára. Éjjel nem tudok aludni a bolháktól, és Janika kérlel:

- Mesélj nekem valamit az indiánokról.

Így hát Janika a barátom lett.

Aztán eltelt három év, és én Németországban tekeregtem. Heiligengrundban sétálok a hársfák alatt, nos egyszer csak ki jön szembe velem? Senki más, mint Janika.

A véletlenek egyike volt ez, két ember csodálatos találkozása a vadidegen világban. Szó szót követett, s kiderült hogy Janika úgy látta jónak, ha arra az időre, míg Csehországban feledésbe merül egy bizonyos villa kifosztása, szigorúan rangrejtve, álnévre szóló munkakönyvvel a zsebében külföldre megy.

Mialatt így beszélgettünk, Janika ugrándozott körülöttem, és egy darab ronggyal hajtotta rólam a legyeket:

- Csúf dögök! - mondta méltatlankodva.

Szemében ismét ott láttam azt a bizonyos gyöngédséget, hangja remegett a meghatottságtól, és valósággal dadogott:

- Mennyire örülök, hogy összetalálkoztunk itt, Bajorországban. Megállj, csapunk egy jó napot. Várj itt, rögtön jövök. Néztem utána. Jó negyedóra múlva visszajött egy levágott kecskével.

- Lelketlen gazember - mondta -, falusi pénzeszsák, nem engedte, hogy megháljak nála, így hát mit tehettem, elmetszettem a kecskéje nyakát. Te nem tudnád megtenni; én bizony könnyű szívvel megtettem.

Ez utóbbiakat olyan jóságos hangon adta elő, és kék szemében annyi gyengédség tükröződött, mintha egy fölöttébb nemes cselekedetről beszélt volna.

- A kecskét eladjuk - folytatta -, és veszel magadnak cipőt, kedves pajtás, hiszen amit viselsz, annyira vásott már, hogy messzire nem jutnál el benne.

Sajnos, mialatt e témáról folyt köztünk az eszmecsere, arra jött egy bajor csendőr. Janika úgy viselkedett, mint egy igazi gentleman. Tört németséggel felvilágosította a csendőrt, hogy nem vagyok az ismerőse, ellenben épp most állított meg, hogy kikunyeráljon tőlem valamit.

Közben pedig csehül ezt mondta:

- Ne légy hülye, pajtás, mondd, hogy igazat beszélek.

A csendőr nem kérdezett tőlem semmit, magával vitte Janikát, s Janika bánatos képpel vonszolta a levágott kecskét.

Néztem utánuk, míg csak el nem tűntek a szemem elől a kecske, a csendőr meg az én önfeláldozó barátom, Janika. Aztán sokáig, nagyon sokáig nem tudtam róla semmit, mígnem a minap, amint a szűk Meisel utcán ballagok, a pálinkamérésből kiront az én Janika barátom, erőnek erejével behúz a csapszékbe, és odakiált a pincérnőnek:

- A jó cimborámnak, ni, egy urasat (nyolcad deci rummal kevert rozspálinka)!

Hogy festett szegény! Mennyire lerongyolódott! Kiöntötte előttem a szívét, elmondta, hogy nem tud nekifogni semminek, egy romépületben hál, a zsaruk a nyomában vannak, és leszakadt róla az utolsó gönc, úgyhogy egy éjjel kilopózott a városon túlra, a szőlőhegyre, levetkőztetett két madárijesztőt, és rendbe szedte a ruhatárát. Nos, ennek megfelelő volt is a külseje.

Rongyos, szakadozott, mint az a hadizászló, amelyet egy igencsak verekedős ezred fennállása háromszázadik évfordulójának ünnepén visznek az élen.

Megkérdeztem, mit tehetnék az érdekében. Azt felelte, jólesnék neki, ha elvinném magammal a Foltos Macskába.

Így hát még aznap magammal vittem Janikát a Foltos Macskába, a csemcsegő cseh ínyencek közé, mert egyetlen vágya, egyetlen kívánsága az volt, hogy ő is bepillanthasson a cseh politika kútfejébe, elnézhessen oda, ahol a cseh burzsoázia terem.

Figyeltem az ismerős arcokat, láttam, többen nem értik meg, hogy Janikától sem szabad megtagadni az ilyen örömöket. Mikor beléptünk, és bemutattam Janika barátomat, többen azt mondták, hogy valószínűleg fogadásról van szó.

De aztán Janika meglepte a világot valami naggyal, valami nagyszerűvel.

Míg a derék polgárok egyfillérest dugtak a szegény sorsú tanulóifjúság felruházására szánt adományok perselyébe, addig Janika a maga viharvert condrái rejtekéből előhalászott egy egész tízfillérest, mely minden vagyona volt, és bedobta a perselybe.

- Legyen nekik, szegénykéknek! - mondta.

Javasoltam, hogy aludjon nálam, adok neki egyet a régi öltönyeim közül. Azt se tudta, mit válaszoljon örömében, és amikor már unalomig legeltette szemét a Foltos Macskában idejüket töltő, elégedett prágai polgárokon, Janika, az űzött vad Janika velem együtt elköszönt.

A Gond utca sarkán odalépett hozzánk két férfi, egyikük (ismét csak Hatina nyomozó) vállon veregette Janikát, és így szólt hozzá:

- Janika, velem jön, már kerestük a miatt a margarin miatt.

Így augusztus 27-én, éjjel fél tizenegykor ismét elvesztettem Janika barátomat.

Hat éve igyekszik Csehországban Šimáček Boldog Otthona minden családi fészket elégedetté, minden házasságot nyugodttá és boldoggá tenni. Meggyőződtem erről jómagam is.

Tizennégy naponként ontja a Jeruzsálem utcai kiadóhivatal a valamennyi háztartás számára nélkülözhetetlen sok-sok útmutatást, hogy mindenütt terjessze a boldogságot. Ami engem illet, sírni tudnék.

Egy héttel az esküvőnk után a feleségem édes titokként közölte veleim, hogy megrendelte a Boldog Otthont.

- Épp most jött meg a legújabb szám, igen fontos tudnivalók vannak benne. Majd meglátod, milyen sokra visszük, ha követjük a tanácsait.

Mikor este hazaértem, szokatlan élénkség uralkodott a konyhában. A feleségem boldogságtól sugárzó arccal jött ki elém, és ezzel fogadott:

- Sikerült! - Kézen fogott, és bevezetett a konyhába. - Pontosan úgy tettem, ahogy a Boldog Otthonban írják. Leöntöttem a brazil diót forrásban levő vízzel, és hagytam tizenöt percig állni, utána könnyen leválik a héja. - Örült, kimondhatatlanul örült.

- De édesem, hogy jutott eszedbe, hogy brazil diót vásárolj, ki eszi meg, mi szükségünk rá?

- Ó, te kis buta - mondta a feleségem -, itt áll szóról szóra "Leöntjük a brazil diót forrásban levő vízzel. Nyersen is áztathatjuk vízben öt-hat napon át." Gyere beljebb, meglátod, hogy a te feleséged mennyit szorgoskodott.

A hálószobában kámforszagot lehetett érezni.

- A Boldog Otthon útmutatása szerint kifényesítettem az ágyakat kámforos olajjal.

Észrevettem, hogy e mívelkedés hatására a jávorfa ágyak megfeketedtek.

- De hiszen egész feketék lettek! - mondtam ellenvetésül.

- Annyi baj legyen - csicseregte édesen a feleségem. - A Boldog Otthonból nem hiányzik a Szerkesztői üzenetek rovata, ahol az érdeklődő választ kap bármely szakmára vagy tudományágra vonatkozó kérdésére. Megkérdezem, hogyan lehet rendbe hozni a megfeketedett bútort. Ma már választ is kaptam a gyűrű eredetét illető kérdésemre. Felolvasom neked: "A gyűrű (J. H., K.) sokkal előbb szolgált az emberi test befedésére, mint a ruházat..."

Rosszullét fogott el, s lefeküdtem a pamlagra. Közben az én drága feleségem nem henyélt. A Boldog Otthon újabb számában olvasott útmutatás szerint viasz és só keverékével igyekezett letisztogatni a vasalóról a rozsdát, mely ott se volt. Száraz cipőmet petróleumban áztatta, hogy megpuhuljon, leöntötte a kezét tintával, hogy érett szőlő levével eltávolíthassa a tintafoltot, és felforgatta a házat vörös bort hajszolva, mert ki akarta próbálni, csakugyan eltűnik-e a vörös bor nyomán visszamaradt folt a fehérneműből, ha egy napig aludttejben ázik, s utána hideg vízben kimossák. Végre a szolgáló hozott vörös bort, és az én drága, fáradhatatlan asszonykám leöntötte az ingemet vörös borral, majd aludttejben áztatta.

Aztán kifőzte a fogkeféket, mivelhogy a különféle tudnivalók közt ott állt ez is: "Ha kifőzzük az új fogkefét, tartósabb lesz." Sajnos, az én drága feleségem kezében csak a puszta nyél maradt. A legfontosabb, a sörte a forrásban levő vízben kihullott.

Az csak természetes, hogy a feleségem nekem tett szemrehányást, miért vásárolok hamisított fogkefét.

Majd az ébresztőórával kezdett foglalatoskodni, pontosan a Boldog Otthon útmutatása szerint, melyben az áll: ha tojást főzünk, állítsuk be a vekkert bizonyos percre; mikor megszólal a csengő, kész a főtt tojás. Vagy egy óra hosszat szórakozott ezzel az én kis feleségem.

Aztán egyszer csak az orrom alá dörgölte, hogy nem hoztam a háztartásba semmiféle készlettárolót, amiből az evőeszközök elhelyezésére szolgáló bakot, sótartót meg egyéb hasonló szép dolgokat készíthetne, mint számos nőtársa, akik a Boldog Otthont járatják, s ezzel minden kétséget kizáróan elérik, hogy otthonukban teljes a boldogság és megelégedés.

- Ezt is bevezetem - mondta, és rámutatott egy cikkre, mely a legújabb számban jelent meg. - "Hogyan szoktatom rá a dohányos embert a takarékosságra? A férjem százas dobozban vásárolja a szivart. Valahányszor megvásárolja az újabb dobozt, észrevétlenül elveszek minden rétegből 3-4 szivart, és eldugom. Mikor aztán a doboz tartalma fogytán van, naponta visszalopok bele 1-2 darabot. E módszer segítségével a szivaros ládikó sokkal tovább kitart."

Magától értetődik, hogy az én asszonykám az egész estét a Boldog Otthonnak szentelte.

Készített szalámivágó deszkát, gyapjúharisnya-szárító keretet, sőt hercegi öltözet számára fogast. Mivel azonban hercegi öltözete nem volt, követelte, hogy vegyek neki.

Majd bemázolta a fehérneműs kosarat fehér kencefestékkel, elsétált vele a fekete öltönyöm mellett, amelyet a szolgáló éppen kefélt, és sugárzó arccal jött vissza, hozta a boldog hírt, hogy tüstént kérdéssel fordul a Boldog Otthon szerkesztőségéhez, mi módon tüntetjük el a fehér kencefestéket a fekete ruhából.

- Mi, előfizetők, kölcsönösen egymásért dolgozunk - mondta. - Minden megválaszolt kérdés valamennyiünk számára pótolhatatlan eszköze a boldog otthon felépítésének. Nekünk kettőnknek pedig nagyon boldogoknak kell lennünk. Holnap segítesz kidíszíteni az árnyékszéket, aszerint, ahogy itt javasolják. Teleragasztjuk a falat kemény papírból kivágott fekete és fehér négyszögekkel.

Éjjel aztán mellényben kellett aludnom, mivel Az edzettség helyes mértéke című cikkben az állt, hogy a nagy angol higiénikus, Herbert Spencer mindig mellényben aludt.

Hajnali háromkor felriasztott az ébresztőóra.

- Fel kell kelnünk - mondta a feleségem. - Olvastam, hogy a szellemi munka legkönnyebb hajnali háromtól reggel hétig. A Boldog Otthon háromszáz koronás díjat tűzött ki. Az az előfizető nyeri el a díjat, aki a legjobb receptet küldi be arra, hogyan lehet felhasználni a kappan- és tyúkmaradékot. Segíts gondolkozni.

Hat órakor azt mondta, hogy tökfilkó vagyok, mert három órája bámulok magam elé, és semmi se jut eszembe.

Hattól fél hétig azt magyarázta nekem, hogy vaskos büntetőjogi könyvek beszélnek a férfiak erkölcsi silányságáról és rút bűneiről. Az erkölcsi erővel felruházott nő sose tud olyan hitvány és alávaló lenni, mint a férfiak, mindazonáltal a férfi igényt tart rá, hogy korlátlan úr legyen a házban, és a nő, a szerencsétlen nő, bármennyire igazságtalan is ez, vesse neki magát alá mindenben.

Fél óráig beszélt arról, hogy világosan látja, mekkorát vét a nő ellen az egész társadalom, amikor hallgatásra és néma tűrésre ítéli. Ha történetesen egymaga van, inkább választaná a halált, mint az ilyen sorsot, de gondol a gyerekekre, és ez meggátolja abban, hogy egy csapásra véget vessen szenvedéseinek.

- De hiszen nincsenek gyerekeid...

- Mindegy, s neked ahhoz semmi közöd - jelentette ki határozottan. - Ti férfiak nem tudtok mást, csak bennünket, nőket sanyargatni. A nőknek sehol sincs pártfogójuk, nem védi őket semmiféle törvény, és ki vannak szolgáltatva kínzóik kénye-kedvének. Alig várom, hogy elmenj hazulról. Galibázol, ki kell keresnem a Boldog Otthonban, mi különlegeset készítsek ebédre.

- De szívem - mondtam bátortalanul -, nem kell különlegesnek lennie, megfelel bármi egyszerű étel.

Az én feleségem erre már nem is szólt.

Egész délelőtt igen furcsa kombinált ételek rémképei kavarogtak képzeletemben. Délben megdöbbenve léptem be lakásunk ajtaján.

Az én kis feleségem szívből megcsókolt, arcáról sugárzott a boldogság, és diadalittasan mondta:

- Ma marhaszelet mintájára készült ürüszeletet eszünk, pikáns olasz zöldségbefőtt-utánzattal töltve. A múlt szám legújabb receptjei közül választottam ki.

Jól le volt az ott írva, csak nem lehetett megenni. A magam porcióját a kutyának adtam. A kutya megszaglászta, behúzta a farkát, bemászott a szekrény alá, és morgott.

Az én drága feleségem szintén rosszul lett, elküldött hazulról, mondván, hogy lefekszik. Mikor este hazaértem, az ebédlőben három, az előszobában két ládát találtam, a konyhában pedig a hatodik láda mellett ott állt az én drága asszonykám, és egy hetedik ládából származó deszkát fűrészelgetett.

- Rád várok - mondta nyájasan. - A Boldog Otthonban felfedeztem, hogy a takarékos háziasszony mi módon készíthet saját maga régi ládákból ágyat a cselédlánynak. Mikor elmentél hazulról, eladtam az asztalosnak a cselédlány ágyát, és az árán megvettem ezeket a ládákat a szükséges asztalosszerszámokkal együtt.

Ó, istenem, istenem! A törökországi Szalonikiben írom ezt; ide szöktem ugyanis a Boldog Otthon elől, melynek az a rendeltetése, hogy boldoggá és megelégedetté tegyen minden otthont.

I

Az a szokásom, hogy mindig, minden körülmények között dicsekszem. Mindegy, mivel, testi adottságaimmal vagy más ehhez hasonló dolgokkal, de tény, hogy állandóan dicsekednem kell. Megtanultam olyan szemtelenül hazudni, hogy néha már saját magamat is meghazudtolom.

Olyasmivel dicsekszem, amihez egyáltalán nem értek, vagy csak igen keveset, s ráadásul még össze is keverem a dolgokat. Mindennek tetejébe pedig annyira peches vagyok, hogy a jelenlevők általában szakemberek, akik eleinte igyekeznek jóakaratúan meggyezni arról, hogy tévedek. De mert én vadul ellenkezem velük, s egyre inkább belegabalyodom a hazugságokba, a szakembereknek gyakran nem marad más hátra, kénytelenek durva testi erőszakhoz folyamodni.

Példának okáért körülbelül egy évvel ezelőtt egy kertész agyon akart lőni, mert egy álló órán keresztül azt magyaráztam neki, hogy sikerült a fenyőt az almafával keresztezni és viszont, aminek az lett a következménye, hogy a fenyő gazdag almatermést hozott, az almafán pedig olyan sok volt a toboz, hogy csak úgy hemzsegtek rajta a mókusok.

A kertész akkor csak annyit mondott, hogy várjak egy cseppet, míg hazaugrik a puskájáért. Nem tudom, visszatért-e valóban, s magával hozta-e puskáját, mert én közben szép simán megléptem.

Egyszer meg egy állatorvossal akadt nézeteltérésem. A veszettséggel kapcsolatban. Azt magyaráztam neki, hogy a veszettséget a fecskék is megkaphatják, ami azonban csak elvétve fordul elő, mivel a fecskék nagy ritkán kerülnek kapcsolatba veszett kutyával.

- És ezt komolyan gondolja? - kérdezte kissé emeltebb hangon az állatorvos úr, s közben úgy elvörösödött, mint általában az olyan emberek, akiket azzal nyugtatgatnak, hogy nyugi, nem kell úgy mellre szívni a dolgokat, majd csak elmúlik, és ismét rendben lesz minden.

- A legkomolyabban - mondtam nyugodtan. - Önnek, uram, sejtelme sínes, mit művel egy veszett fecske. Nem fogja meg a legyet, és ugat.

Az állatorvos szó nélkül lefordult a székről. Hogy magához tért-e, vagy sem, fogalmam sincs róla, mert sietve távoztam. Ugyanúgy, mint a kertész esetében. De a rákövetkező pár napon mindig elolvastam az újságban a Prágában elhalálozottak című rovatot, az állatorvos nevével azonban nem találkoztam.

Nagyon veszélyes az is, ha az ember pallérok előtt házépítésről beszél. Egyszer társaságban hosszasan fejtegettem, hogyan képzelem el a modern házat.

Hirtelen egy úr lépett hozzám, ingerülten vállon ragadott, és így szólt:

- Hé, hol a fenébe hagyta a kéményt, az ablakokat, az ajtót, az alapokat és a háztetőt?

Valóban, ezekről az apróságokról egészen megfeledkeztem.

- Az alap teljesen fölösleges - mondtam komolyan. Egyetlen csapással a földre terített, s amikor már a mellemen térdelt, a fülembe ordította:

- Ember, hogy a csodába akar alapok nélkül házat építeni?

És így egyik balesetet követi a másik, s mindez - már elnézést a kifejezésért - csak az én átkozott locsogó pofám miatt.

De a legrosszabb, amivel életemben találkoztam, ami keresztezte tekergő vándorutamat e siralomvölgyben, az a mezei munka volt.

Meglepő, hogy még sohasem jutott eszembe, mennyivel nehezebb a mezei munka az Unió kávéházban való ücsörgésnél, amikor is az ember unottan bámul ki az ablakon a Ferdinánd útra - röviden szólva: még sohasem jutott eszembe, hogy létezik egyáltalán valamilyen munka.

Az eddig végzett legnehezebb munkám az volt, amikor száz ív papírt hazahoztam, s negyedébe vágva valamennyit, elvittem az üres lapokat egy kiadóhoz, hogy előleget csaljak ki tőle.

Most tehát, hogy így összejöttek a dolgok, elhatároztam, hogy egyszer én is megpróbálom az igazi munkát, s kövérségemet a falunak szentelem.

El is juttattam az én kilencven kiló hájamat Jesenába a barátomhoz, Hrnčířhez. Az első este a munka hasznosságáról beszéltem, s arról, mennyire örülök, hogy végre újra kévehányó villa lehet majd a kezemben.

- Aztán minek lesz az neked?

- Hát a gereblyézéshez.

- Tévedsz egy kicsit, ahhoz gereblye kell - mondta Hrnčíř. - Kévehányó villát majd hordáskor kapsz.

- Rettenetesen örülök neki - feleltem -, de én nemcsak egyesével hányom fel a szekérre a kévét, hanem négyesével, sőt ötösével. Ami pedig a gereblyét illeti, hát azzal aztán egyenesen csodákat művelek. Szegény boldogult nagyapámnál (a szerencsétlennek mindig velem kell lejáratnia magát) egyszer harmincmérőnyi területet, mit is mondok, negyvenöt mérőnyi területet gereblyéztem össze. Csak a markomba sercintettem, így ni, és ment a munka, mint a karikacsapás. Délig készen is voltam vele. A kévéket meg (azt hiszem, ötöt mondtam az előbb) egyszerre szúrtam föl mind.

Hrnčíř barátom néma csodálattal nézett rám, és keresetlen egyszerűséggel így szólt:

- Akkor hát holnap mindjárt nekilátunk. Árpát megyünk forgatni.

- Azt én nagyon szeretem csinálni - vágtam rá gyorsan. - Egyszer egy egész kocsira való árpát megforgattam. Te még csak nem is sejted, mi mindenre vagyok képes. Árpát, rozsot, búzát forgatni, vagy akár burgonyát...

- Burgonyát? - ámult Hrnčíř barátom.

- Burgonyát hát, mit kell azon csodálkozni? Boldogult nagyapámnál lábon álló burgonyát arattunk, és mert megázott, keresztbe raktuk, aztán meg forgattuk, jól megforgattuk, hogy száraz legyen.

Hrnčíř barátom már nem nézett rám olyan leplezetlen csodálattal, mint addig.

- Az isten szerelmére, miféle sületlenségeket fecsegsz te itt össze?

- Hogyhogy sületlenségeket fecsegek? - védekeztem. - Szegény megboldogult nagyapáméknál nagyon esős nyár volt abban az évben. A szomszéd faluban szárazság volt, de nálunk minden úgy nőtt, mintha húzták volna. A szilva annyira megérett, hogy kicsírázott. Boldogult nagyapám kabátzsebébe valami módon pár szem rozs került, s egy reggelen már nőtt ki a zsebéből a gabona.

- Nagyon szépen kérlek, menj, feküdj le, aludd ki magad, mert az utazás meg a hőség, úgy látszik, egy kicsit furcsa hatással van rád - mondta gondoskodó szeretettel a barátom.

Már ágyban fekve hallottam, amint Hrnčíř a szomszéd helyiségben ezt dörmögi:

- Erős a gyanúm, hogy nem ért semmihez, és nem tud különbséget tenni a rozs meg a búza, vagy az árpa meg a zab között.

Ó, te híres, gondoltam magamban. Már miért ne tudnék! A búzának hosszú a bajusza. Szerelmes Krisztusom, vagy a zab lenne az?

II

Reggel kimentem Hrnčíř után a földekre. Olyan hőség volt, hogy amíg azt a rövidke utat megtettem, a teljes kiszáradás veszélye fenyegetett. Annyira izzadtam, hogy már teljesen belenyugodtam szomorú sorsomba: az volt az érzésem, elolvadok.

A földeken már vártak rám. Néhány asszony állt ott gereblyével, s hallottam, amint összesúgnak:

- Ez az az úr, aki egyszerre öt kévét szúr fel a villájára.

Ezek szerint hát Hrnčíř barátom volt oly szíves és tájékoztatta őket. Ott feküdt előttem markon a learatott árpa. Ameddig a szem ellátott, mindenütt árpa volt, s úgy tetszett, ez mind rám vár.

- Hát akkor forgatni fogunk - mondta Hrnčíř. - Alul nedves, meg kell száradnia.

- Van bőven - jegyeztem meg.

Lehajoltam, felvettem egy csomócskát; és megfordítottam. Aztán odaléptem a következő marokhoz...

- Mit művelsz, ember? - csodálkozott Hrnčíř. - Itt a gereblye, fogj hozzá a rend másik végéről. Így kell ezt csinálni, látod, a nedvese máris fölül van. Hiszen folyton a faluról meséltél!

- A nagyapámnál sem csináltuk másképp - mentegetőztem. - Például a rozsot nem kaszáltuk, hanem csak úgy kézzel, tövestül kitéptük... Azért, hogy ne maradjon utána tarló.

Hrnčíř rám se hederített. Ment a dolga után, és nyilván megvolt rólam a véleménye.

A verejték már nem gyöngyözött a homlokomon, hanem szakadt rólam, zuhogott, akár a vízesés, és csípte a szememet. No és a szúnyogok! Mintha csak tudták volna, hogy a világháború idején élnek, olyan vérszomjasan vetették rám magukat. Ilyen kínok között forgattam óvatosan az árpát, és odakiáltottam a barátomnak:

- Hallod-e, Hrnčíř, már nyolc markot megforgattam.

A kilencediknél megfájdult a derekam a sok hajlongástól, a tizenegyediknél lerogytam, és tanácstalanul, kimerülten, mintha legalábbis a Mont Blancra futottam volna föl, reménytelenül jártattam a szemem a markokon.

Azok kárörvendően vigyorogtak rám, és Hrnčíř valahonnan a hátam mögül kiáltott felém:

- Mi van veled?

- Szegény boldogult nagyapámnál minden tizenegyedik marok után pihentünk egy kicsit, már csak a számolás miatt is - mondtam megtört hangon. - Példának okáért, amikor már negyvenedszer pihentünk, az négyszáznegyven markot jelentett. Ebből már tudtuk...

Hrnčíř talpra állított:

- Dolgozz - mondta -, használ az egészségednek. Ez a te sorod. Nézd, mi mennyivel előbbre vagyunk már! Te jóságos ég, mit műveltél?! Hiszen te nem forgatod, hanem egy rakásra hányod az egészet!

- Persze hogy - feleltem -, mivel én célszerűen akarom megszervezni a munkát. Kazlat rakok, majd az egész kazlat egyszerre megfordítom. Mit nekem az ilyen aprócska markok! Boldogult nagyapámnál két óra alatt legalább kétezer markot megforgattam. Persze, ha akarod, szétdobálhatom újra. De azt hiszem, nem praktikus.

- A gabonának meg kell száradnia - magyarázta Hrnčíř.

- Hiszen azt mondtad, hogy van szárítótok.

- Igen, de az kukoricaszárító - kiáltott fel kétségbeesetten a barátom.

- Jól van, jól, nem mondtam semmi rosszat - nyugtatgattam őt -, én csak a munka célszerűségét akartam szem előtt tartani.

Mindketten munkához láttunk. Először is a halomba rakott gabonát terítettem szét, amit olyan keserves munkával hordtam össze, aztán meg hozzáláttam a tőlem balra levő maroksor forgatásához. Kétszeres erővel dolgoztam.

Eltelt vagy egy negyedóra, amikor odafutott hozzám Hrnčíř.

- Az isten szerelmére - kiabálta már messziről -, hiszen azt forgatod vissza, amit mi már megforgattunk. Most megint a nedves árpa van alul, a száraz meg fölül. Akár nem is dolgoztunk volna. Biztosan erre is találsz mentséget.

- Méghozzá milyen egyszerűt - feleltem. - Szegény boldogult nagyapámnál ezt mindig így csináltuk. Ennek az az értelme, hogy az ide-oda hordozgatás közben a gabona előbb megszárad, mivel átjárja a levegő. Mi bizony néha kötelekre aggattuk a gabonát, mint a fehérneműt.

Észrevettem, hogy Hrnčíř barátom az ajkát harapdálja. De legyőzve ingerültségét így szólt:

- Légy szíves, menj oda ahhoz a leánykához, aki az egyik asszony kisgyerekére vigyáz, és mondd meg neki, hogy jöjjön forgatni, te meg addig vigyázol a gyerekre.

- Megboldogult nagyapámnál...

- Jó, jó, csak már menj.

Mentem örömest. Ezek szerint gyerekekre felügyelni szintén mezei munka.

A gyerek helyre kis egyéves legényke volt. Letelepedtem vele a forráskút mellé. Egyszer csak kicsúszott a kezemből, és a vízbe esett.

- Hrnčíř - kiabáltam -, hozd a gereblyét, mert a gyerek belepottyant a kútba.

Mégis inkább gereblye nélkül húztam ki, nehogy késő legyen, de csődület azért volt. Az elérzékenyült anya az árpa helyett a fiacskáját szárítgatta sírva, és Hrnčíř megjegyezte:

- Boldogult nagyapádnál is vízbe dobáltad a gyerekeket?

- Négyesével, ötösével - dadogtam, magam sem tudva, mit beszélek, mert ezekben a tragikus percekben is a kévékre gondoltam.

Az asszonyok elborzadva néztek rám.

- Tudod mit - mondta Hrnčíř barátom -, menj csak szépen sörözni. Majd ebéd előtt benézek a kocsmába, és ha megebédeltünk, elmegyünk Samekék földjére, segítünk nekik kévét hányni. Talán a nehezebb munkára jobban megfelelsz.

Te jóisten, gondoltam magamban, majd a nehezebb munkát jobban bírom! Hát amit eddig csináltam, az talán könnyű volt?

III

Samekék birtokán meg a kocsmában is már tudtak arról az úrról, aki nem egyesével, hanem négyesével, ötösével hányja a kévét a szekérre.

Magától értetődik, hogy az ilyen derék munkaerőt meg kell vendégelni. Az alapos frissítő után tehát újra kimentünk a földekre.

Valami érdekes szerszámot nyomtak a kezembe. Egy rudat, aminek a végére - nagyon ötletesen - négyágú szúróalkalmatosságot erősítettek.

- Hol a kévehányó villa? - kérdeztem Samek úrtól.

- A kezében - felelte csodálkozva a gazda.

- Elnézést, azt hittem, hogy ez szénahányó villa - mondtam hanyagul, és másra tereltem a szót. Arról kezdtem beszélni, hogy valószínűleg esni fog, mert esnie kell, hogy ne legyen ilyen tikkasztó hőség. A falusi emberek hordás idején nem szívesen hallanak esőről. Így hát egy kicsit összekaptunk.

Végre kiértünk a mezőre, a búzakévék közé. Szép kévék voltak, súlyosak.

Rakodni kezdtünk. A fullasztó hőségben ügyesen kellett hozzáfognom. Megoldottam egy kévét, és mindig csak egy keveset véve a villára, hányni kezdtem a gabonát a szekérre.

- Mit csinálsz, te szerencsétlen? - kiáltott rám Hrnčíř.

- Könnyítek a munkámon - feleltem a legnagyobb lelki nyugalommal -, mert ezzel a praktikus módszerrel...

Hrnčíř újból a kezembe nyomta a villát, melyet éppen a földbe szúrtam, hogy logikusan megmagyarázzam viselkedésemet.

- Ne hozz rám szégyent - kérlelt szelíden. - Szúrd meg a kévét, és fel vele a szekérre.

Képzeljék el, hogy egy másfél méter hosszú rúdon tizenöt kilónyi súlyt kell felemelniük, és három méter magasra feldobniuk, méghozzá nem is egyszer, hanem ötvenszer, százszor, számtalanszor.

Megmarkoltam a villát, beleszúrtam a kévébe, és nyögve fölemeltem.

Odatámolyogtam vele a félig rakott szekérhez, és földobtam rá. Kezdtem már lankadozni, a tizediknél összeszedtem minden erőmet, és a kévét hozzávágtam Štěpánhoz, a béreshez, aki fönt állt a szekér tetején, és a kévéket rakosgatta el.

Ez volt az utolsó erőfeszítésem. Štěpán lehuppant a szekérről, mint fáról az alma, s a szerencsétlen egy asszonyra esett, aki hatalmas kancsóban éppen sört hozott az uzsonnához.

Keserves sikoltás hallatszott, mert odalett a sör. Amikor már mindenki megnyugodott, felszólítottak, hogy tegyem le a kévehányó villát.

Hiába bizonygattam, hogy bennem megvan a jó szándék. A lovakhoz állítottak, mondván, hogy ne vegyem ezt lefokozásnak, de nem hittem nekik.

Azonban a lovaknál se váltam be. Rosszkor mondtam, hogy "gyí", s a lovak megrántották a szekeret, úgyhogy a szegény Štěpán ismét leesett a szekér tetejéről.

Elküldtek hát a lovaktól is, és a továbbiakban már figyelembe se vettek. Száműzöttként jártam föl-alá a búzatáblán, végül leültem a mezsgyére. Még egyszer megkíséreltem, hogy hasznossá tegyem magam, és újra kézbe vettem a villát. De elvették tőlem. Visszaültem hát a mezsgyére. A legyek és a szúnyogok majd fölfaltak, egy bögöly annyira szemtelen volt, hogy megcsípett, és feldagadt a kezem. Senki sem sajnált.

Amikor elment mellettem Anička, a gazda lánya, aki szorgalmasan kötötte a kévét, megszólítottam:

- Nézze csak, mire képes egy bögöly!

- Bizony, sok most a bögöly - mondta sajnálkozás helyett Anička. - Kevés a határban a marha, mert kell a hadseregnek élelmezésre, így hát a bögölynek nincs nagy választéka.

Máig sem tudom, Anička ezt hogyan értette.

IV

Elrendelték, hogy a falvakban mindenütt írják össze a mezei munkára alkalmas személyeket. Mivelhogy mindenkinek segítenie kell.

Amikor a csendőr összeírás végett Hrnčířék birtokára jött, rám nézett, és így szólt:

- Az urat nem írom föl, mert az úr veszedelmes munkaerő.

Így hát erős a gyanúm, hogy a mezei munka sohasem terem számomra babért, noha boldogult nagyapámnál...

Te jó ég, mit is fecsegek már megint?...

A Kobkán szállítmányozó cég tulajdonosa irodájába hívatta Pecháčeket, a rózsás arcú irodista gyakornokot, és hosszas beszélgetést folytatott vele.

Amikor Pecháček visszatért íróasztalához, arca halottsápadt volt, egész testében reszketett, és haja az égnek állt.

- Felmondott? - kérdezte a könyvelő.

Pecháček válasz helyett fogta a télikabátját s kalapját, és szótlanul kiment az irodából.

A könyvelő a főnökhöz sietett, s midőn visszatért, fejcsóválva megjegyezte:

- Szavamra, nem értem. A főnök úr egész délutánra szabadot adott neki, hogy üljön be egy borozóba és szórakozzon.

A többi öt gyakornok irigykedve pislogott Pecháček üres székére, majd ismét beletemetkeztek számláikba.

A Kobkán szállítócég irodája fölött Damoklesz kardjaként lógott a titok, a rejtély, az érthetetlen.

Pedig a dolog olyan egyszerű volt, bár kissé szokatlan.

A főnök úr szerfölött barátságosan értekezett Pecháčekkel. A következőket mondta:

- Pecháček úr, maga tehetséges fiatalember. A cégvezető úr és a könyvelő úr is mindig dicséri. Maga szorgalmas, ügyes, értelmes, szerény, jóindulatú és dolgos. Nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem csábít el hajadonokat, senkinek sem tartozik, előleget nem kér, hibátlanul számol és kalkulál, az írása kiírt és elegáns, takarékoskodik a papirossal, pontosan jár az irodába, és utolsónak távozik munka után. Az üzleti életben széles látókörű, kitűnően gyorsír, hibátlanul ír bármilyen rendszerű írógépen. Járatos néhány nyelvben, és szerényen, de ízlésesen öltözködik. Cipője mindig csillog, és gallérja ragyog a tisztaságtól.

A példás gyakornok boldogságtól könnyes szemmel meredt a főnökére, aki jóságos atyai pillantást vetve kedves gyakornokára, lágy, remegő hangon folytatta:

- Két hét múlva lesz a nevem napja. Örülnék, ha az újságban jókívánság jelenne meg ez alkalomból, amolyan gratuláció ismerőseimtől, barátaimtól és a személyzettől. Magától értetődik, hogy a költségeket én viselem. De tudja, nem szeretném, ha ez az ünnepi jókívánság sablonos és elkoptatott lenne. Valami eredeti dologra gondolok, mondjuk, különleges, szállítmányozási stílusban. Olyasmire, ami még nem volt. Valami olyan szép gratulációra, hogy az olvasók esztendők múlva is emlékezzenek a nevem napjára. Magára gondoltam, kedves fiam. De kérem, senkinek egy szót se. Kezet rá!

A gyakornok főnöke felé nyújtotta reszkető kezét, aki megszorította és tovább szónokolt:

- Maga ért az ilyesmihez. Ma szépen süt a nap, ilyenkor születnek a legszebb gondolatok. Tudja mit, ma délutánra szabadot adok. Hogy jobban menjen az írás, térjen be a szomszédos borozóba, igyon egy fertály muskotályt vagy vermutot. Ismerem magát, tudom, nem rúg be. Aztán menjen ki a fasorba a parkba, üljön le egy padocskára, és költse ki a gratulációt nevem napjára. Hogy jobban menjen, itt van ötven korona.

Így történt, hogy Pecháček krétafehéren tántorgott vissza asztalához. A továbbiakban híven teljesítette a főnöki utasítás első és második részét.

Beült a borozóba, megivott negyed liter muskotályt és negyed liter vermutot, vigyázott, hogy be ne rúgjon, s gépiesen kisétált a fasorba. Leült egy padocskára, és várta az ihletet. Legnagyobb megdöbbenésére azonban tüstént rájött, hogy az esze tokja bedugult, gondolatai valahol elakadtak, s a főnök úr kitűnő véleménye a gyakornokok gyöngyéről enyhén szólva erősen túlzott. Hiába süt a nap, hiába tüzeli a vermut és a muskotály, agya száraz és szikkadt, akár a tapló.

- Szentséges Jézusom - sopánkodott -, hisz én szemlátomást hülyülök! Micsoda baromságot írtam le, hisz ebben egy csöpp eredeti szállítmányozási íz sincs. Hát nem hülyeség ilyesmit leírni:

"Hallgassa meg forró vágyunk, mire olyan forrón vágyunk; legyen oly szép az élete, mint csillagok testülete fönn a kéklő magas égen. Tudjuk, fáradozik régen, sikerüljön a munkája, cége boruljon virágba, boldogan töltse éveit, szedve az öröm szépeit, teljesüljön minden vágya, szíve mélyéből kívánja sok ismerőse s barátja, s személyzete, mely azt várja, soká éljen jó Kobkánja!"

Pecháček kétségbeesetten kitépte noteszából a lapot, összetépte és a szemétkosárba dobta, megpróbált újból ihleni, s tiszta lapra újabb sorokat rovogatni.

A noteszban fokozatosan egymás után néhány gratuláció szennyezte a makulátlan fehér papirost ilyeténképpen:

"Ez évben is, miként mindig, e gondolat száll a szívig, egész évben egészséggel törődjön e boldog céggel. Minden napja öröm legyen, mint a hajnalpír a hegyen, erő, vígság és boldogság, szállításban nagy drágaság, kocsiárakban olcsóság, a családban szaporaság, ezt óhajtja, ezt kívánja sok ismerőse s barátja, s a személyzet, mely úgy várja."

"Ismét felvirradt a szent nap, mikor szavunk arról szólhat, soká éljen egészségben, főnök úr a Kobkán-cégben, mint az ég áldott mannája, szakadjon az áldás rája. A betegség elkerülje, gond és bánat ne gyötörje, minden hét száz boltot hozzon, a vagyona gyarapodjon, aki lakó, mind költözzön, országszerte hegyen-völgyön, amit szállít, el ne vesszen, kék hasú bankót keressen, milliókra rúgjon haszna, s a sok pénzt el ne fogyassza. Igaz szívből ezt kívánja sok ismerőse, barátja, no meg a személyzet."

"Csupa öröm legyen élte, a boldogság szele érje. Szorgalmat és sok szerencsét, asszonyával bájos estét, örömöt és élvezetet, ezt kívánja a személyzet, barátai és ismerősei."

"Szállítmányozzon jókedvben, bánatot s bút ne ismerjen, csörgedezzen, mint víg patak, szép élete, s míg elszalad, száz esztendő teljen bele, világhíres legyen neve. Sikerüljön minden boltja, gondját sokáig ne hordja, a betegség elkerülje, s élete így sikerülve nyúljon csodásan hosszúra. Nőjön derűre-borúra a szállítmányozó tarifa, s mire felnő, legyen doktor mind valahány fia. Ezt kívánja ismerőse s barátja meg a személyzet."

A jegyzőkönyvben a további oldalakon kósza rímek bukkantak fel, ilyesféleképpen: múlik-búvik, erdőben-berdőben, gazdagság-magasság, akasztani-mulasztani, tolja-orra, fertő-erdő, szél-bél, adja-hagyja, szállítás-állítás, haszon-asszony.

A boldogtalan gyakornok mindezt határozott vonásokkal keresztülhúzta, cafatokra tépte, eldobta, s haját tépdesve elindult az állatkert felé.

- Barom vagyok, hülye, elvetélt kretén. Lágyul az agyam, érzem, hogyan lágyul! Valami eredetit, szállítmányozási stílusban. Ó, te boldogtalan tökfej! Hülye vagyok, meghülyültem! Művelt és intelligens ember?! Marha vagyok! Víz van a fejemben és szecska!

Az állatkert előtt egy kocsmában egy liter bor segítségével újból megpróbált ihleni. A várt isteni szikra helyett olyan határtalan hülyeségi roham vett erőt rajta, hogy képes volt a következőket leírni:

"E mindnyájunknak kedves napon nem érdekel a dús haszon, azt kívánjuk örvendezve, ne böfögjön öklendezve, s emésszen jó egészséggel. Virágozzék fel a céggel, virág nyíljon minden léptén, gyönyörködve feleségén. Bánatában sose sírjon, s ablakában virág nyíljon. Hő szívével ezt kívánja minden ismerőse, barátja meg a személyzet."

- Ez a vég - mondta tompán kacagva elmeszüleményén. - Terhelt idióta vagyok, banális barom, agyalágyult paralitikus.

Reggel a klecanyi gáton találták meg kalapját. A kalapban egy cédula volt Pecháček címével és e szavakkal: "Nem megy..."

Az irodában az öt gyakornok másra sem gondolt, csak Pecháček kolléga titokzatos öngyilkosságára. Csendesen beszélgettek, megfelelő adag gyásszal hangjukban, mert hiába, hiányzott közülük a jólelkű, vidám Pecháček.

Megjelent a szolga és mondá:

- Klofanda gyakornokot hívatja a főnök úr!

- Megyek!

A főnök úr pedig imigyen szólt Klofandához:

- Klofanda úr, maga nagyon tehetséges fiatalember. A cégvezető úr és a könyvelő úr is mindig dicséri. Szorgalmas és ügyes, értelmes, szerény, jóindulatú és dolgos.

És így tovább, s végül:

- Itt van ötven korona.

Amikor Klofanda visszatért asztalához, arca halottsápadt volt, s egész teste reszketett, haja az égnek állt. Egy szót sem szólt, fogta kalapját és felöltőjét, és kirohant az irodából.

Nyomában megsűrűsödött a titok, a rejtély, az érthetetlenség didergető légköre.

A megmaradt négy gyakornok fejét csóválta.

Klofandának nem volt annyi írói tehetsége, mint a megboldogult Pecháčeknek, de kristálytiszta lelkében felelősségtudat buzgott. Bárhogy törte fejét, semmi sem jutott eszébe. Mielőtt éjszaka felkötötte volna magát a hodkovicei erdőben egy odvas tölgyfára, csak annyit sikerült leírnia:

"Hő szívünknek forró vágya, amit vágyunk forrón vágyva, önnek is a legszebb vágya, ezért jövünk gratulálva, s velünk vágyja és kívánja ismerőse és barátja meg a személyzet."

"Halálomért csak magam vagyok felelős" - írta egy darab papirosra, amelyet gombostűvel kabátjának hajtókájára tűzött.

Az irodában a négy gyakornoknak még alkalma sem volt rá, hogy meghányják-vessék második kartársuk halálának titkát, amikor megjelent a szolga és mondta:

- Vencl gyakornokot hívatja a főnök úr!

- Megyek!

A főnök úr imigyen szólt hozzá:

- Vencl úr, maga szorgalmas és ügyes, értelmes, szerény, jóindulatú és dolgos.

És így tovább, és így tovább, és végül:

- Itt van ötven korona.

A titok, a rejtély és az érthetetlenség légköre még inkább megsűrűsödött. A halál lehelete didergette az irodát.

Vencl gyakornok egyáltalán semmit sem ihlett. A Prága melletti kőfejtőben halt meg, ahol egy rozsdás bicskával felvágta ereit. Meghalt, egy sor írást sem hagyva maga után.

- Košťák gyakornokot hívatja a főnök úr!

- Megyek!

Košťák sokáig viaskodott a halállal. Két álló napon keresztül bujkált a petříni kilátó környékén, csak a harmadik nap estéjén vetette le magát a torony tetejéről a mélybe. Addigra teljesen megzavarodott, és azt képzelte, hogy főnöke nem szállítmányozó, hanem madárkereskedő, és ezüstlakodalmára kell jókívánó sorokat írnia.

Ezzel magyarázható, hogy noteszának egyik lapján kusza betűkkel ez állt:

"Virradj fel, ó, boldog napom, boldog ezüstlakodalom, köszönts ránk minden évben. Madarak köszöntsék szépen, ezer turbékoló galamb, úszdigáló aranyhalak, no meg - s ez nem lárifári - millió sárga kanári. Madárhada legyen számos, ezt kívánja Košťák János."

Kobkán úr irodájában immár csak két gyakornok maradt.

- Havlík gyakornokot hívatja a főnök úr!

- Megyek!

Miután megírta eredeti gratulációját, szállítmányozó üzleti távirat formájában ilyeténképpen: "Kobkán szállítmányozó, névnap, szívélyes üdv., ismerősök, barátok, személyzet", a főtéri kávéház illemhelyén tollkésével szíven szúrta magát.

- Pilař gyakornokot hívatja a főnök úr!

Az utolsó gyakornok, aki megmaradt a Kobkán szállítmányozó cég irodájában, elsápadt e szóra. Homályosan sejtette, hogy a főnök irodájának ajtaja mögött lappang a szállítmányozó cég gyakornokainak tragédiája, onnan indult ki e szörnyű rémdráma, amely példátlanul áll e világon. És most a halálos titok feléje is kinyújtotta csontkezét!

- Pilař gyakornokot hívatja a főnök úr! - ismételte a szolga.

Az utolsó gyakornok felugrott, és kétségbeesetten felordított:

- Nem megyek!

Négy sápadt arc fehérlett az irodában: a gyakornoké, a cégvezetőé, a könyvelőé és a szolgáé.

- Pilař úr - szólalt meg a könyvelő -, gondolja meg, mit mond. Csehországban ilyen még nem történt, hogy a gyakornok nem megy, ha a főnök úr hívatta.

- Nem megyek - ismételte kétségbeesetten az utolsó gyakornok -, nem megyek sehová.

Az ajtóban megjelent a főnök úr személyesen.

- Pilař úr, jöjjön be a szobámba. Már kétszer hívattam.

- Nem megyek! - kiabált az utolsó gyakornok. - Ha azt mondom, nem megyek, bizony isten nem megyek.

Vadul hadonászott kezével és rikácsolt:

- Mindenki bement, a megboldogult Pecháček, a megboldogult Klofanda, boldogult Vencl, boldogult Košťák, boldogult Havlík. Csak én nem megyek, sehova sem megyek.

Fölkapta a nehéz pénztárkönyvet, az asztalra vágta.

- Itt maradok ülve, nem megyek sehova, mindent pozdorjává török, mindenkit megölök, én vagyok Hatteras kapitány, én vagyok a rettenthetetlen Mohras kapitány, világcsoda a lengő trapézon. Nem félek tőletek!

Az ápolók nem panaszkodnak a Kobkán-cég utolsó gyakornokára. Köpenyén öt gomb van, mindegyiknek megmutatja őket, elsorolja:

- Az első Klofanda, a második Vencl, a harmadik Košťák, a negyedik Havlík, az ötödik Pecháček, nem, nem így van. Az első Pecháček, a második Klofanda, a harmadik Vencl, a negyedik Košťák, az ötödik Havlík. Mind bementek, de én nem megyek, sehová se megyek!

Az orvosok lemondtak a reményről, hogy valaha is meggyógyul.

Kobkán úr neve napja elmúlt anélkül, hogy az újságban eredeti, szállítmányozó stílusban írt gratuláció jelent volna meg. Az irodában hat új, erőtől duzzadó praktikáns ült. A legközelebbi névnapig tart a kímélési és tilalmi időszak.

Négy hónapja ülök vizsgálati fogságban, de még mindig nem vallottam be, mit műveltem az én kis unokaöcsémmel - a négyéves Milossal.

Attól félek, ha megmondanám, hol hagytam el Milost, és megtalálnák, többé nem szabadulnék tőle. Tudom, az első kérdése az lenne: Miért ülsz itt? Ó, azok a szerencsétlen miértjei!

Több mint négy hónappal ezelőtt a szülei megígérték Milosnak, hogy a nagybácsija - mármint én - elviszi sétálni. Akarva, nem akarva kötélnek kellett állnom, s megígértem a szerencsétlen szülőknek, hogy az okos kis lurkót a séta végeztével annak rendje-módja szerint hazaviszem.

Meg is mondtam neki, mihelyt kiléptünk a házból:

- Fogd a kezem, nehogy valami baj érjen.

- Mért ne érjen valami baj? - lepett meg rögtön ezzel a kérdéssel az okos kis lurkó.

- Könnyen elgázolhatna valami.

- Mért éppen engem gázolna el valami, mért nem téged?

- Mert te még kicsi vagy.

- Mért vagyok kicsi?

- Mert még csak négyéves vagy.

- Mért vagyok még csak négyéves?

- Mert nem vagy öt.

- És ha öt volnék?

- Akkor egy évvel idősebb volnál.

- Mi az, hogy idősebb?

- Látod, amott az a kisasszony már idősebb.

- Mért mondod, hogy amott?

- Mert a kisasszony, akiről beszélek, nem ez itt ni, aki szembe jön velünk.

- Mi az, hogy ez itt ni?

- Miloskám, hallgass már szépen!

- Mért hallgassak szépen?

Adtam neki egy nyaklevest.

Sírva fakadt.

- Ne bőgj - mondtam neki.

Megtörölte szemét a kabátja ujjával, és ártatlan képpel kérdezte:

- Mért ne bőgjek?

- Mert férfi vagy.

- Mért vagyok férfi?

- Mert nem vagy kislány.

- Mért nem vagyok kislány?

- Azért, drága gyermekem, mert nadrágot hordasz, egyébként pedig majd megtudod, ha idősebb leszel.

- Te is nadrágot hordasz, bácsikám?

- Hiszen látod, Miloska!

- Mért nem vagy te is kisfiú, mint én?

- Mert már kinőttem a gyerekkorból.

- Én is kinövök a gyerekkorból?

- Te is kinősz a gyerekkorból, de most már végre fogd be a szád.

- Mért fogjam be a szám?

- Mert bedoblak a folyóba.

- Hű, annak örülnék, bácsikám!

Most rajtam volt a sor, hogy én kérdezzem meg őtőle:

- Miért örülnél neki, Miloska?

- Mert gőzös lennék, bácsikám.

- Hogyan lennél gőzös?

- Nagyokat fújnék, kapaszkodnának fel rám az emberek, és harangoznának. Én lennék a Gubanc gőzös, és tüzet köpködnék.

Milos figyelme hirtelen másfelé fordult. Egy ember az utat öntözte.

- Mért öntözi az a bácsi az utat? - kérdezte Milos.

- Hogy ne legyen poros.

- Mért nem fröcsköl le bennünket?

- Mert nem szabad bennünket lefröcskölnie.

- Mért nem szabad?

- Mert tönkretenné a ruhánkat.

- Mivel tenné tönkre a ruhánkat?

- Vízzel, kisfiam.

- Mért vízzel?

- Mert vízzel öntözi az utat, nem pedig sörrel.

- Mért nem sörrel öntözi?

- Mert berúgna.

- Mért rúgna be? Te is be szoktál rúgni, bácsikám, anyukától tudom. Mért vagy malac, bácsikám?

- Te ehhez nem értesz, Miloska. De most már hallgass, mert lekenek egyet.

- Mért kensz le egyet?

- Mert pocskondiázol.

- Mért ne pocskondiáználak, pocskondiáznak otthon is.

- De nem szép tőlük.

- Tőled se szép, amit teszel, bácsikám.

Ismét adtam neki egy nyaklevest. A szeme se rebbent, hanem így szólt:

- Ugye, nem szabad sírnom? Te se sírsz, amikor a néni ver. Mért szokott megverni?

Hátba ütöttem. Elhallgatott, majd mintha mi sem történt volna, élénken kérdezte:

- Mért nincs ennek a háznak az ajtaja hátul? Mért éppen itt van?

- Azért, hogy a gazdája bejuthasson.

- Mért kell bejutnia?

- Mert itt lakik.

- Mért lakik itt?

- Mert itt kell laknia.

- Mért kell itt laknia?

- Mert nem akar az utcán hálni.

- Mért nem akar az utcán hálni?

- Mert rendes ember.

Milos elhallgatott, majd azt mondta:

- De te, bácsikám, nem itt laksz.

Utána következett egész sor kérdés: Mért hívják a fát fának, mért vannak a fa ágai fönt, nem lehetne-e a fából hólyagot csinálni, mért pukkan szét a hólyag, mért vagyok olyan, mint a hólyag, mikor pukkanok szét (megtoldva azzal a kéréssel, hogy pukkanjak szét, mihelyt túljutunk a sarkon).

Megláttunk egy kutyát. Milos rögtön azt kérdezte, hogy a kutya mért nem macska (újabb nyakleves). Hosszabb szünet, ezalatt Milos kobakjában sarjadtak az új kérdések:

- Mért nem csinálnak, bácsikám, az őrangyalból fánkot? Mért izzadsz? Ha meleged van, mért nem lógatod a nyelvedet, mint a kutya? Mért nem vagy kutya, s mért vagy elefánt? Mért van, bácsikám, ormányod?

A pályaudvar közelébe értünk. Kétségbeesve kérdeztem Milostól:

- Nem volna kedved Magyarországra menni?

- Mért volna kedvem Magyarországra menni, bácsikám?

- Mert megváltom a jegyet, és elmegyünk szépen együtt. Vonaton!

- Én is fogok szuszogni - tapsikolt boldogan Milos.

- Csak szuszogj, kisfiam.

- Eregetek majd gőzt is.

- Azt csinálhatsz, amit akarsz, Miloska.

Váltottam két jegyet a füzesgyarmati vonal végállomására, Pusztamagyaradra, mely egy végeláthatatlan pusztaság közepén fekszik. Megjegyzem, hogy az okos kis lurkó szüntelen faggatott:

- Mikor leszünk már ott, mikor teszel le?

Végre teljesült a kívánsága. A pusztamagyaradi állomástól jó másfél napig gyalogoltunk még, és a puszta kellős közepén a lelkére kötöttem Milosnak, hogy várjon rám.

- Mért kell rád várnom?

- Mert olyan nagyokos vagy.

Ezzel gyorsan nyakamba szedtem a lábam. Hallottam még, amint Milos ártatlan hangon kiabál utánam:

- Mért futsz, bácsikám?

Majd kevéssel utóbb:

- Mért csípnek a hangyák, bácsikám?...

Nos, ez az én vallomásom.

Kurka, közismert városi tanácsnok felesége ismét a levesintézet alapításával hozakodott elő. Már a rögeszméjévé vált, hogy neki egy ilyen intézmény elnöknőjének kell lennie. Férje a heverőn szivarozott, s csak fél füllel hallgatta.

Igazán unalmas volt már örökösen ugyanaz:

- Fehér kötényt viselek majd, mindenről gondoskodom, egy nap bab-, másnap krumpli-, harmadnap köménymagos leves, aztán újra bab-, krumpli-, köménymagos leves, csak már intézd el végre a befolyásoddal a városházán, hogy utaljanak ki valamilyen helyiséget...

Még az úristennel is elintézem - gondolta Kurka tanácsnok. Beszélj, amit akarsz. S azzal a másik oldalára fordult, s behunyta a szemét.

Az asszony azonban nem hagyta békén, mellé ült a heverőre, s újra kezdte:

- Segítened kell nekem, meg kell környékezned az összes kollégádat. Támogatást is kell szereznünk, mert pusztán az adományokból képtelenség megcsinálni, ráfizetni pedig már mégsem szeretnék erre a nyomormicsodára. A bab drága, s ahhoz, hogy a krumplileves jó legyen...

- Fölösleges jónak lennie - szakította félbe Kurka tanácsnok unottan. - Miért legyen jó? A fő, hogy valami meleg kerüljön a gyomorba.

- Nem, az első napokban jónak kell lennie, mert meghívom a barátnőimet kóstolóra. Az előkelőségek is megjelennek majd, kanalat ragadnak, merítenek és nyelnek. Fehér kötényt viselek majd, hímzett szegéllyel, alatta fekete ruha, s így fényképeztetem le magam a konyha közepén, a fényképet pedig majd beküldjük valamelyik képeslap szerkesztőségébe. Gyönyörű lesz ez, és a barátnőim irigyelni fognak.

Kurka felállt a heverőről, fölöltözött, s elhagyta a házat, hogy ne kelljen ezt tovább hallgatnia. Minden áldott nap mindig ugyanaz, mindig ebéd után, amikor pihenni szeretne, elölről kezdődik az egész. Nemegyszer boldogan eleget tett volna már a kérésnek, de mihelyt szóvá tette az ügyet a tanácsban, nyomban letorkolták, mondván, hogy a város nem adhat semmit a levesintézet céljaira, mert jelenleg éppen templomot épít. A szegény gyerekek majd csak kibírják a nélkül a leves nélkül is.

Erre az emberiességgel hozakodott elő, amelynek köze van ehhez, de Smrčka mészáros felállt, s széles mosollyal csak ennyit mondott:

- Károlykám, ismerjük már a céget.

Valóban, jól ismerték őt, tudták, hogy számára az emberiesség tökéletesen mellékes, s csak a pénz a lényeges. Amikor egyszer kilakoltatta albérlőjét az utcára, fölöttébb humorosan beszélte el az esetet a borozóban:

- Azt látnotok kellett volna, micsoda muri volt az, amikor a hóbelevancukat kirakták az utcára! Az ablakból figyeltem a dolgot, s egyszerre csak az a nőszemély fenyegetőzni kezdett: "Majd megfizet még magának ezért az Úristen!" Alighogy kimondta, megeredt az eső, sűrű cseppekben hullott a párnáikra, s a nő többé meg se mukkant. Így kell ezekkel elbánni!

S minthogy jól ismerték őt, hát igazán nem volt könnyű feladat a számára, hogy különböző képzelgéseivel az emberiességről érdeklődést keltsen. De amikor aztán egy alkalommal a felesége ismét csak azzal a levesintézettel gyilkolta, elhatározta, hogy a végére jár az ügynek. A legközelebbi tanácsülésen ismét felszólalt e tárgyban, s amikor észrevette a gúnyos mosolyokat, s meghallotta a csípős megjegyzést, hogy "Mégiscsak arany szíve van!" - lángra lobbant, s felkiáltott:

- Hát akkor megcsinálom a levesintézetet magam!

Szavát meg is tartotta. Felhívást tett közzé, amelyet feleségével közösen írt alá, s amelyben a kettőjük által alapítandó levesintézet felszerelésére kért adományokat. Sok adomány futott be, most egyszeriben senki sem akart lemaradni, mert a felhívásban azt közölték, hogy az adakozók nevét és az adományok összegét közölni fogják a helyi lapban. A kérdés most már csak az volt, hogy hol legyen a levesintézet.

Végül is Kurka városi tanácsnok e célra saját házának mosókonyháját jelölte ki. A helyiséget kimeszeltette, s a szegény sorsú iskolás gyermekek leveskéjének főzésére a ruhamosó üstöt szánták. Így teljesültek tehát a tanácsnokné leghőbb vágyai. Volt fehér köténye, hímzett szegéllyel, fekete ruhája, s le is fényképeztethette magát a konyha közepén. Eljött a kerületi elöljáró is, és minden úgy ment, ahogy azt annak idején megjósolta: kanalat ragadtak, merítettek és nyeltek. A hosszú asztalnál húsz gyerek várt az adott jelre, hogy nekilássanak a levesnek, a dolog azonban valahogy sokáig húzódott, sőt már kínos is volt, mert Kurka tanácsnok itt is az emberiességről kezdett szavalni, ugyanakkor minden szaván érződött, hogy nem szívből jön. Dühödten pillantgatott a gyerekekre, mert a lépcsőn egy kis sarat talált. A bejáratnál két borostyán állt egy virágállványon, Kurka úr észrevétlenül odasercintett, s várta, mit mond most majd a kerületi elöljáró. Az vett még egy kanállal, s eközben mozgolódás támadt. Aztán a gyerekekhez fordult, s beszélt nekik valamit a Hazáról és Istenről, aminek semmi köze se volt a krumplileveshez. Majd kiürítve poharukból a legolcsóbb pezsgőt, amit kapni lehet, mindannyian elmentek, olyan szomorú képpel, mintha temetésen vettek volna részt. A gyerekek nekiláttak az evésnek, immár csak az öreg cseléd felügyelete alatt (a nagyságos asszony már szintén felment), aki így szólt hozzájuk:

- Mintha egyáltalán megérdemelnétek ezt, ti rühösek! Ha csak egy csepp levest löttyintetek az asztalra, kaptok a fejetekre. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nyomban, ahogy a világra jöttetek, a vízbe fojtottak volna benneteket, mint a macskakölyköket, hogy ne legyetek az emberiség terhére.

Rettenetesen haragudott ezekre a sápadt gyerkőcökre, akik kanalukkal verték a bádogtányért, s fuldokolva tömték magukat kenyérrel. "Most aztán mosogathatok eleget."

Így ment ez egy teljes hétig. A hölgyek, ha nem volt semmi egyéb dolguk, eljöttek megnézni a levesintézet kis kosztosait, akiknek moccanni is tilos volt, s ezért csak bambán meredtek maguk elé a tányérjukba.

E jótékonysági intézet legújabb berendezési tárgya egy nádpálca lett, amely a sarokban állt. Amikor a kosztosok jóllaktak, megimádkoztak, aztán mindegyik kölyök sírva fakadt, mert az öreg cseléd sorra elverte őket a nádpálcával. Utána kezet csókoltak neki, mert erre nagy súlyt fektetett.

Tizennégy nap múltán olyan hírek szállingóztak a városban, hogy Kurkáék lopnak. Hogy valami függönyöket vettek a levesintézet adományaiból. A hölgyek pedig, akik kíváncsiskodni jártak, azt állították, hogy a leves tiszta víz.

- Jellemző - mondogatták a városban. - Mesék az emberiességről, és függönyök!

Az ellenzéki oldalon végül már egész komolyan híresztelték, hogy Kurkáék valóságos kincsesbányára tettek szert.

Egy nap azután Kurka tanácsnok olyan lelkiállapotban tért haza a borozóból, hogy abból igazán rendkívüli dolgokra lehetett csak következtetni. A borozóban ugyanis nyíltan a szemébe vágták: "Nem ingyen eteted őket!"

Dühödt medveként rontott a mosókonyhába, elkapta az első gyereket, kiráncigálta a padból, fölvonszolta a lépcsőn, s kidobta az utcára, majd rohant vissza a következőért. Halálra rémült gyerekek borzalmas sivalkodása közepette hurcolta őket tíz percen át föl az utcára, míg csak mindet ki nem dobta, s akkor vadul ráförmedt az ellenzéki gyógyszerészre, aki a csődület láttán odasietett:

- Most pedig etessétek őket ti!

Azzal felrobogott a lakásba, ahol a felesége zokogott. A lépcsőn találkozott a postással, átvett tőle egy képeslapot, gyorsan kibontotta, s az első oldalon megpillantotta felesége képmását, alatta a következő szöveggel: "Anna Kurka, a közismert cseh emberbarát."

Sóhajtott egy nagyot, kinyitotta a levesintézet adományainak kasszáját, kivette belőle a pénzt, s nagy bánatában felment Prágába lumpolni egy nagyot.

Mladá Boleslavban élt egy papírkereskedő, Petiškának hívták. Tisztelte a törvényeket, és emberemlékezet óta ott lakott a kaszárnyával szemben. A császár születése napján és egyéb K. u. K. ünnepi alkalmakkor fekete-sárga zászlót tűzött ki a házára, és ellátta a tiszti kaszinót lampionokkal. Ő árusította Ferenc József arcképeit, amelyek méltó helyre kerültek a Mladá Boleslav-i járás zsidó putikjaiban és csendőrállomásain. A járás iskoláit is ellátta volna az uralkodó képmásával, de sajnos, portékája nem felelt meg az országos iskolatanács által jóváhagyott méreteknek. Ezt egy ízben a császári és királyi országos tanfelügyelő közölte vele a járási főnökségen:

- Nagyon sajnálom, Petiška úr, de ön a császár őfelségét szélesebben és hosszabban akarja nekünk szállítani, mint ahogy azt a nagytekintetű országos iskolatanács 1891. október 20-án kelt végzése előírja. A végzés megszabta császári felség kissé rövidebb. Az iskolában őfelsége legföljebb negyvennyolc centiméter magas és harminchat centiméter széles lehet. Az ön császári felsége pedig ötven centiméter hosszú és negyven centiméter széles. Ön azt állítja, hogy uralkodónk kétezer példányban hever a raktárában. Ne gondolja, kedves Petiška úr, hogy mi akármilyen vackot átveszünk. Az ön császári felsége tizedrendű áru, a nyomása is gyalázatos. Olyan, mintha nem fésülné a szakállát, az orrára hallatlanul sok vöröset kentek, és mindezek tetejébe még bandzsít is.

Amikor Petiška úr hazaérkezett, felháborodottan újságolta a feleségének:

- Ráfizettünk arra a koronás vén szamárra.

Mindez még a háború előtt volt. A császár őfelségének kétezer képmása tehát Petiška úr nyakán maradt. Amikor kitört a háború, Petiška úr azt sem tudta, hová legyen örömében, és bízott benne, hogy most végül túladhat a portékáján. Üzletének kirakatába akasztotta a vérszomjas vénember képét, a következő szöveggel: Előnyös alkalmi vétel! I. Ferenc József császár 15 koronáért.

Hat darabot adott el. Ötöt a katonaság vett meg, hogy az utolsó Habsburg kőnyomatos képmása harcra lelkesítse a tartalékosokat a kaszárnya kantinjában, egyet pedig Šimr, a vén trafikos. Ez a derék osztrák hazafi tizenkét koronára alkudta le a kép árát, és még szitkozódott is, hogy kész rablás ennyit kérni egy császárért.

A háború vígan folyt, de a császár csak nem fogyott, bár Petiška úr már az újságokban is hirdette. A Národní politika és a Hlas národa című folyóiratokban a következő szöveggel igyekezett vevőket szerezni a semmiképpen sem kelendő felséges portékára: "A mai nehéz időkben egyetlen cseh otthonból sem hiányozhat a sorspróbálta uralkodó képe 15 koronáért."

A hirdetésre rendelés helyett egy idézés érkezett, amelyben Petiška urat felszólították, hogy haladéktalanul jelenjen meg a járási főnökségen. Itt tudatták vele, hogy a jövőben ne használjon olyan tapintatlan kifejezéseket, mint "nehéz idők" és "sorspróbálta". Inkább beszéljen "dicső időkről" és "diadalmas uralkodónkról", mert máskülönben meggyűlik a baja. A hirdetést tehát a következőképpen alakította át: "A mai dicső időkben egyetlen cseh otthonból se hiányozhat diadalmas uralkodónk képe 15 koronáért." De ennek sem volt sikere.

Csak néhány goromba levelet kapott, amelyek névtelen írói őszinte szívvel azt tanácsolták neki, hogy a császár őfelségét ott akassza fel, ahová a király is gyalog jár, egyben másodszor is beidézték a járási főnökségre, és közölték vele, hogy kísérje figyelemmel a császári és királyi hírszolgálati iroda közleményeit, és a szerint szövegezze meg hirdetéseit.

- Az oroszok betörtek Magyarországra, elfoglalták Lemberget, Przemyœl alatt állnak, maga meg, Petiška úr, dicső időkről beszél. Úgy látszik, csúfolódik velünk, gúnyosan beleüti az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Az efféle hirdetések miatt egyszer még a hradeci katonai törvényszék elé kerül!

Petiška úr megígérte, hogy ezentúl körültekintőbb lesz, és a következő szöveget állította össze: "15 koronát minden becsületes cseh szívesen ad azért, hogy otthonában felakaszthassa agg uralkodónkat." A helyi lapok szerkesztőségében nem voltak hajlandók elfogadni ezt a hirdetést.

- De uram - szörnyülködött az egyik kiadóhivatali főnök -, csak nem akarja, hogy mindnyájunkat falhoz állítsanak?!

Petiška úr dühösen ment haza. A hátsó bolthelyiségben felbontatlan százas csomagokban hevert az agg uralkodó. Petiška úr belerúgott, de tüstént riadtan tudatára ébredt, hogy mit is követett el. Óvatosan körülnézett, és csak akkor nyerte vissza nyugalmát, amikor megállapította, hogy senki sem látta. Gépiesen törülgetni kezdte a csomagokról a port, és észrevette, hogy nem egy közülük átnedvesedett és megpenészedett. A hátsó sarokban békésen üldögélt egy fekete kandúr. Kétségtelenül ő volt a ludas a csomagok nyirkosságában. Hogy lemossa magáról a gyanút, az egérvadász barátságosan dorombolni kezdett. Petiška úr az elvetemült felségsértő felé hajította a tollseprűt, a kandúr elkotródott. A papírkereskedő dühösen benyitott a lakásba, és rátámadt a feleségére:

- Azt a dögöt pusztítsd el a háztól! Ki veszi meg a császár őfelségét, ha előbb a kandúr levizelte? A császár őfelsége penészes. Ki kell szárítani. Hogy a mennykő csapna bele!

A délutáni órákban az asszony vette gondjaiba az üzletet, Petiška úr ilyenkor szundított egy-két órát. De ma nyugtalan volt az álma. Azt álmodta, hogy a fekete kandúrért eljöttek a csendőrök, és mindkettőjüket bekísérték a katonai törvényszék elé. A macskát is, őt is kötél általi halálra ítélték. Először a kandúr nyakába tették a hurkot, s ezalatt Petiška úr elvetemült felségsértő szavakat hangoztatott a bíróság színe előtt. Rémületében szörnyűt kiáltott - és feleségét pillantotta meg maga mellett, aki szemrehányón figyelmeztette:

- Az istenért, mit beszélsz, ha valaki meghallaná!

Az asszony felindultan elmondta, hogy felakasztotta a császár őfelségét a kertben a ruhaszárító kötélre, hogy megszikkadjon, de valami csibészek kővel célba dobáltak a képekre, és most olyan mind, akár a szita.

A császár szárítása különben is több kárral járt, mint haszonnal. Őfelsége egyik képére, amelyet a pázsiton terítettek ki, a tyúkok telepedtek rá, oda ürítették ki gyomruk tartalmát, és zöldre festették az agg uralkodó szakállát. Két arcképet Holeček hentes bernáthegyi kutyája kaparintott meg, és belekóstolt, nem ismervén a büntető törvénykönyv 63. paragrafusát. Egyébként a kutyának ez már a vérében volt. Anyja egy évvel előbb a sintér drótjára került, mert a gyakorlótéren megette a 36. gyalogezred zászlóját.

Petiška urat kétségbe ejtette ez a hallatlan veszteség. Este a borozóban másról sem beszélt, csak valami előnyös alkalmi vételről és arról, hogy mennyi baja van a császár őfelségével. Összefüggéstelen szavaiból kiderült, hogy a bécsi kormány azért bizalmatlan a csehek iránt, mert nem vásárolnak a Mladá Boleslav-i Petiška-cégtől császárképmásokat 15 koronáért.

- Adja olcsóbban - jegyezte meg a vendéglős, amikor a kárvallott papírkereskedő már hazafelé készülődött -, nehéz idők járnak manapság. Horejsek 300 koronával adja olcsóbban a cséplőgépet, mint tavaly, így van ez a császár őfelségével is.

Petiška úr hajlott az okos szóra, boltjának kirakatában a következő reklámcédulát helyezte el: "Tekintettel a gazdasági válságra, a császár őfelségének arcképeit 15 korona helyett 10 koronáért adom."

Az üzlet forgalma ettől sem lendült fel.

- Hogy áll a bál? Mi van a császár őfelségével? - kérdezte legközelebbi alkalommal a vendéglős.

- Rosszul - válaszolta Petiška úr -, a császár őfelsége a kutyának sem kell.

- Tudja mit - jegyezte meg bizalmasan a vendéglős -, igyekezzék túladni rajta bármi áron, mielőtt nem késő.

- Még várok vele - makacskodott Petiška úr.

Az illetlen fekete kandúr továbbra is ott üldögélt a császári képmásokon. Nem telt bele másfél év, és a penész megfogta a legalsó csomagokat is. Az osztrákok ezalatt a csatatéren bölcsen el-elszakadtak az ellenségtől, és Ausztria ebek harmincadjára került.

Petiška úr ekkor papirost, ceruzát vett elő, fájó szívvel kiszámította, hogy így bizony sohasem gazdagodik meg, és ha a császár őfelségét két koronáért árusítaná, minden darabon még egy koronát keresne is.

Gondolkodott, gondolkodott, végül is kisütötte a legcélszerűbb reklámszöveget. A kirakatba kiakasztott egy képet, a következő cédulával: "Ez az agg uralkodó 15 korona helyett most már 2 koronáért kapható!"

Az egész város még aznap eljött császárnézőbe Petiška úr boltja elé, hogy a maga szemével lássa, mennyire esett a Habsburg-dinasztia árfolyama.

Éjszaka aztán eljöttek Petiška úrért a csendőrök, és ettől kezdve már pokoli gyorsasággal folytak a dolgok. Bezárták a boltot, bezárták Petiška urat is, és haditörvényszék elé állították közrendháborítás miatt. A hadastyánok egyesülete rendkívüli közgyűlésen zárta ki őt tagjainak sorából.

Petiška úr tizenhárom hónap súlyos börtönbüntetést kapott. Tulajdonképpen öt év járt volna, de enyhítő körülményként tekintetbe vették, hogy valamikor Custozzánál ő is verekedett Ausztriáért.

A császár őfelségének képei pedig egyelőre a terezíni hadbíróság raktárában várják, hogy Ausztria felszámolása után valami vállalkozó kedvű szatócs sajtot csomagoljon beléjük.

A kiállítás rendező bizottsága sokáig tanakodott, hogyan lehetne méltóképpen megünnepelni a kiállítás utolsó napját, hogy a kiállítás befejezésekor a látogatók minél kellemesebben szórakozzanak, s minél több kedves emlékkel gazdagodva távozzanak a kiállítási termekből. Továbbá az a cél is vezette a bizottságot, hogy egy-két százassal kevesebb legyen a ráfizetés. Két indítvány hangzott el. Az egyik az volt, hogy a kiállítás díszelnöksége versenyezzen zsákban futásban a königgrätzi püspök, J. E. Dubrava védnöksége alatt, a másik, hogy rendezzenek nagyszabású kiállítási tombolát. Nyomassanak ki kétszer annyi sorsjegyet, mint ahány látogatóra számítani lehet, s ígérjék meg, hogy mindenki, aki húsz fillérért sorsjegyet vett, minden bizonnyal nyer egy aranyórát vagy ezüst étkészletet avagy melltűt, karperecet, briliánsgyűrűt, háromemeletes bérházat, lovas kocsit vagy autót.

Ez utóbbi javaslatot egyhangúlag elfogadták. Az újságok néhány nappal a kiállítás befejezése előtt megírták, hogy pompás népi tombola lesz, amelyhez a szépségkirálynő maga fogja a sorsjegyeket árulni diszkrét neglizsében vagy báli ruhában.

A közönség érdeklődése nőttön-nőtt. A rendező bizottság az újságban tizenötezer nyereményt emlegetett, s mivel a szépségkirálynőt jó pénzért lekötötték egy másik szórakozóhely számára, a bizottságnak sikerült az utolsó percben két csúf ifjú néger nőt felfogadnia a sorsjegyek árusítására. Minden ment rendesen a maga útján. Egyfelől ott volt a vigyorgó bizottság, másfelől az ostoba közönség.

A legostobább fickók közé tartozott Zaoral úr. A nevezett férfiú jellemzésére untig elég elmondani, hogy az utolsó napon, vagyis a nagyszabású kiállítási tombola napján megjelent a látogatók közt, és harminc darab húszfilléres sorsjegyet vásárolt. Ez azt jelenti, hogy hat koronát fizetett be a kiállítási bizottság pénztárába. Mindent akart. Kapni akart női vagy férfiórát, fülbevalót, ezüst étkészletet, arany kézelőgombot, magának kívánta a karperecet, briliánsgyűrűt, s még ennél többet is akart volna, ha még lett volna húsz fillérje, hogy még egy további sorsjegyet vehessen, azaz még egy belépőjegyet a gazdagság és hírnév világába.

Olyan volt, mint Monte Carlóban azok a játékosok, akik az utolsó öt frankjukat felteszik a pleinre, s amint az ilyen játékos valami különleges érzéssel lép a rulettasztalhoz, úgy közeledett Zaoral úr a maga harminc darab piros tombolajegyével ahhoz a csődülethez, amely valami deszkaemelvényt fogott körül. A dobogón a kiállítás rendező bizottságának tagjai álltak, sápadtan magasodva a tenger sok kéz fölé, amelyek mind tombolajegyet szorongattak, és hozzá akartak jutni az ígért nyereményekhez.

Zaoral úr, ahová csak nézett, mindenütt kivörösödött arcokat látott, és mindenfelől dühős kiáltások ütötték meg a fülét, hullott a szitok a rendező bizottságra, élcek hangzottak el, megtoldva tolvajlásra utaló célzásokkal, minden kézben az átkozott piros cédulákat látta s rajtuk a fekete számokat. És e kavarodásba harsogott bele az emelvényen álló férfiak hangja:

- Akinek a száma ötösre végződik, az nyer, a többi nem nyer semmit!

Körös-körül kitört a nemtetszés vihara, s az egyik megzavarodott bizottsági tag, akinek a türelmetlen sorsjegytulajdonosok a lábikráját csipkedték, meglengette karját a gyülekezet feje fölött, és elüvöltötte magát:

- Akinek a száma kettesre végződik, az nyer, a többi nem nyer semmit!

Megint felmorajlott az elégedetlenség vihara, s a bizottság egy másik tagja sipító hangon ezt kiáltotta a tömegnek:

- De uraim, hiszen már megmondtuk, akinek a száma nullára végződik, az nyer, a többi nem nyer semmit!

- Ötös, kettes, nulla! - rikkantotta Zaoral, meglengetve a harminc jegyet. - Kétszer ötös, hatszor nulla, négyszer kettes. - Hangos hahota tört ki körös-körül. - Harminc jegyem van! - kiáltotta általános derültség közepette Zaoral úr abba az irányba, ahol a bizottsági tagok sápadt ábrázata sejlett.

- Uraim, engedjenek oda, kérem, én nyertem!

Egy asszony, akinek két piros jegye volt, szánakozó tekintetet vetett rá:

- Akkor, kedves uram, menjen az alsó emelvényhez, ott adják ki a nyereményeket, ha ugyan közben meg nem gondolták megint a dolgot, már ami a számokat illeti.

Zaoral tülekedett a tömeggel együtt lefelé, ahol csak úgy zengett a "szégyen, gyalázat" kiáltozás, s látható volt, ahogy újabb száz kéz handabandázik a levegőben a piros jegyekkel.

Zaoral úr is odarontott:

- Ötös, nulla, kettes! - kiáltozta.

Körös-körül zúgott és forrongott az elégedetlen tömeg. Egy pápaszemes idősebb úr azt kiabálta, hogy ő ezt beteteti az újságba, három jegye volt, de eltépték őket, mind a hármat, és a kiállítás utolsó napján nyert három kiállítási útmutatót.

- Nem is adnak itt mást, hahaha - nevetgélt egy kisasszony, akit szerfelett szórakoztatott a kavarodás. Zaoral úr nem törődött a hallottakkal. Könyökével utat tört magának, csatakiáltásként üvöltözve:

- Ötös, kettes, nulla!

S ekkor azt hallotta az emelvényről:

- Akinek a száma hármasra, hatosra és hetesre végződik, az nyert, a többi szám nem nyert semmit!

Egy cilinderes úr mennydörgő hangon felcsattant:

- Hát az órák hol vannak, ti szélhámosok?!

Feleletként körös-körül felhangzott:

- Szégyen, gyalázat!

A tömeg nyomásától recsegtek-ropogtak az emelvény deszkái, s a közönség, megkaparintván a kiállítás utolsó napján nyereménynek szánt kiállítási útmutatókat, kezdte ezeket a kis kék könyveket a rendezőség fejéhez vagdosni. Süvítettek a katalógusok a levegőben, az emberek üvöltöztek, a deszkák ropogtak, a bizottsági tagok rohantak felfelé, útközben tettleg bántalmazták őket, s a tömeg egy emberként ordította:

- Hol vannak az órák? Hol a fülbevalók?

Zaoral úr, a dühtől paprikavörösen, az első sorokban üvöltözött, harminc sorsjegyét lengetve:

- Kétszer ötös, hatszor nulla, négyszer kettes, kétszer hármas, háromszor hatos, kétszer hetes, egyszer egyes, egyszer négyes, kétszer nyolcas, egyszer kilences! Emberek, nekem kétszer végződik ötösre, hatszor nullára...

És rohant tovább a számokat kiáltozva, míg a felső tribünnél utolérte a bizottság egyik tagját, egy kövér urat, aki a közönség gyűrűjében épp ezt szónokolta:

- A mi tombolánk nem csalás. Aki ilyesmit állít, sértegeti a kiállítás egész rendező bizottságát, már két embert lefogattam! Már három embert lefogattam - üvöltötte, amikor oldalba vágták -, már négy embert lefogattam.

Zaoral úr előretört a tömegből, és egyenest a bizottsági tag arcába kiáltotta:

- Uram, nekem kétszer végződik ötösre, hatszor nullára, négyszer kettesre - és szórta az összes számot, minden szám után közbeiktatva nagy hangon, hogy ez itt a gazság teteje, közönséges csalás.

Egy magas termetű úr kiszabadította a bizottsági tagot az ostromgyűrűből, s azt kiáltotta:

- Vissza kell adniuk a kiállítási irodában a pénzünket! Azt ígérték, hogy minden sorsjegy biztosan nyer...

A tömeg előretódult, hátrahagyván Zaoral urat, aki parázs veszekedést folytatott a bizottsági taggal, az pedig pulykavörösen kiabált:

- Így viselkedik a közönség egy cseh vállalkozással szemben! Ez a humanitás, ilyenek a cseh viszonyok! Tessék, dolgozzon az ember a nép közt, rendezzen neki nemes szórakozást!

Ezalatt a tömeg elsepert útközben néhány sorsjegyárusítót, akik vígan tovább árulták a sorsjegyeket, mintha mi sem történt volna, és Zaoral úr még néhány vaskos sértést vágva a kövér bizottsági tag arcába, s biztosítván őt arról, hogy az ő tombolajegyein valóban valamennyi kihirdetett számjegy ott van hátul, rohant a tömeg nyomában, amely már a kiállítási iroda előtt ordítozott:

- Vissza a pénzt, ez bekerül az újságba!

Két óra hosszat, amíg a közönség és a kiállítási rendező bizottság egyezkedése tartott, Zaoral úr lankadatlanul buzgólkodott, hogy előrejusson a maga harminc vörös cédulájával. Végül is odafurakodott a lépcsőhöz, amelyet rendőrök védtek egy felügyelővel az élükön. Épp akkor hirdette ki a bizottság néhány tagja, hogy az épségben maradt tombolajegyekért visszaadják a pénzt.

Zaoral úr szó nélkül átnyújtotta a harminc sorsjegyét a bizottság egyik tagjának. Az végigmérte Zaoralt, majd szigorúan így szólt:

- Azt akarja, hogy ezeket visszaváltsuk?! Hisz a földről szedte föl! Ez csalás, ki volna olyan hülye, hogy harminc sorsjegyet vesz!

Zaoral úr elvörösödött, és a fejét csóválta.

- Kérdem önt - ismételte a bizottsági tag -, azt akarja, hogy ezeket megfizessük?

- Igen - suttogta Zaoral úr.

- Kérem - fordult a bizottsági tag a rendőrökhöz -, tartóztassák le ezt az urat!

A rendőrök készségesen rávetették magukat Zaoral úrra, és elvonszolták az őrszobára.

- Ez csalás, kedves uram - mondta neki útközben az egyik rendőr -, ön becsapta a kiállítás rendező bizottságát, az annyi, mintha lopott volna.

És e szomorú menet nyomában lépdelt az a bizonyos bizottsági tag, és ezt kiáltozta:

- Nehéz ilyen embereknek tisztességes szórakozást rendezni!

Az őrszobán elvették Zaoraltól a sorsjegyeket, és vallatóra fogták.

Zaoral úr céklavörös képpel ordította:

- Nekem kétszer ötösre, hatszor nullára, négyszer kettesre, kétszer hármasra, háromszor hatosra, kétszer hetesre, egyszer egyesre végződik, az van hátul, s ezenkívül egyszer négyes, kétszer nyolcas, egyszer kilences!

Ezek után elbocsátották, kivezették a kiállítás területéről, sokatmondó pillantásokat váltva egymás közt. A bizottság, becsületére legyen mondva, nem kívánta a megbüntetését.

Zaoral úr azóta igen furcsán viselkedik. Időnként megállítja az utcán az embereket, s mosolyogva szól hozzájuk:

- Kérem, nézzék csak meg, ott hátul, nem végződik-e nekem kétszer ötösre, hatszor nullára és négyszer kettesre...

I

Akkoriban volt ez, amikor I. Ferenc József császár ismét készült Prágába, hogy egy pirinyó kalapáccsal ráveregessen, már nem tudom, melyik híd alapkövére. A cseh kérdésben ugyanis az öreg monarcha kizárólag a hidakra specializálta magát. Megérkezett, ráveregetett a kőre, és megjegyezte:

- Érdekes, hogy ez a híd az egyik oldalról átvisz a másikra. - Aztán hozzátette még: - To mne češí, že jste Těši^[2] - és e látogatások után az egész cseh nemzetnek mindig az volt a benyomása, hogy az öregúr paralízisben szenved.

Híres idők voltak ezek; a prágai államrendőrség lakat alá tette a Kétcsövűhöz címzett csapszék harmonikását, Kučerát, aki jó harminc esztendőnek előtte a császár tervezett látogatását megelőzően Prágából elgyalogolt Bécsbe, és valahol az utcán a sétakocsikázását végző császár lovainak lába elé vetette magát, hogy audienciát erőszakoljon ki, mert az volt a rögeszméje, hogy trafikot kell kapnia, mivel Custozzánál egy olasz golyó keresztülfúrta a lába fejét. Trafik helyett a "prügelpatent" szerint öt napot kapott, majd vagy egy hónapig figyelték a lelkiállapotát egy bécsi elmegyógyászati klinikán, egyidejűleg fürkészték, nem levelez-e gyanús külföldiekkel. Mikor rájöttek, hogy nem tud írni, és teljesen beszámítható, átvitték a toloncházba, s innen már szabályszerű úton hazazsuppolták Prágába, ahol aztán a sikertelen audiencia emlékét megörökítendő, harmonikára hangolva ezt a dalt szerezte:

Harminc esztendőn át játszotta és énekelte ezt a dalt a Kétcsövűben, s valahányszor a császár Prágába készült, az államrendőrség mindig bevitte a harmonikás Kučerát a főkapitányság bűnügyi osztályára, úgyhogy Kučera élete afféle matematikai képletté vált, és derék harmonikásunknak az volt a benyomása, hogy I. Ferenc József császár fél tőle, az öreg Kučerától, s ez mindig új életerőt adott neki.

A prágai államrendőrség fokozott érdeklődést tanúsított a kóbor fényképész, Netečka iránt is, aki meglehetősen viseltes, fakó malaclopóban, zsíros, fekete nyakkendőben és rendkívül széles karimájú kalapban rótta Prága utcáit. Ijesztő oroszlánsörényével úgy festett, mint egy vérbeli zsivány, akit az Abruzzókból szalasztottak. Elmaradhatatlan kellék volt nála a vízözön előtti fényképezőgép, melynek százszor eltörött állványát százszor összekötözte madzaggal, no meg egy flaskó rum.

Valamikor, esztendőkkel ezelőtt, egy uralkodói látogatás alkalmával átfurakodott a díszsorfalon, eljutott a császár közvetlen közelébe, és odaszólt neki:

- Ha megengedi uraságod, lekapom. Tessék lehetőleg nyájas képet vágni!

Pillanatokon belül eltávolították, és a főkapitányság magánzárkájában lassanként kipárolgott fejéből az udvari fényképészi címről szőtt álom. A rendőrorvos szép bizonyítványt állított ki neki arról, hogy alkoholista, terhelt és ártalmatlan hülye. Netečka így visszatérhetett az emberi társadalomba, tovább bolyongott Prága utcáin, fényképezte a régi palotákat, vedelte a rumot hajdani dicsőségünk emlékműveinek tövében, s valahányszor a császár Prágába látogatott, Netečka ment a rács mögé, és sorstársainak igen egyszerű szavakkal számolt be szerencsétlen ügyéről:

- Nem akarja, hogy lefényképezzem...

A császár prágai látogatásai előtt ugyanis a főkapitányság cellái szabályszerűen megteltek. A rendőrség nem válogatott. Lakat alá tette az összes vándorköszörűst, mert olyan ostoba mesterséget folytatnak, hogy késeket köszörülnek. Mintha bizony azok a kések egytől egyig csakis a császár torkára pályáznának.

Az utcára néző ablakokból el kellett távolítani a virágcserepeket, nehogy véletlenül a császári felség fejére zuhanjanak. Az olasz fagylaltosnál, aki jámborul tekergette a fagylaltkészítő gép kallantyúját, megjelentek a detektívek, és magukkal vitték a fogdába, ahol már ott hevert a priccsen Macek bérkocsis mint szintén gyanús elem, mert egyszer, sok évnek előtte, a Fekete Macska sörözőben valamiféle tombolán nyert egy gipszfigurát, mely I. Ferenc József császárt ábrázolta; koccintgatott az egészségére, hosszasan eldiskurált vele, végül pedig letörte a fejét és elhajította ott, ahová a király is gyalog jár. Bebizonyította ugyan, hogy holtrészeg volt, mégis nyilvántartották, csakúgy, mint a szókimondó szénpiaci virágárusnőt, aki a császár minden bejelentett prágai látogatása előtt úton-útfélen kiabálta, hogy majd elpanaszolja ő a császár őfelségének, hogyan bánik vele a magisztrátus.

Sokat kellett azokban az időkben az államrendőrségnek fáradozni, hogy megmutassa a nyilvánosság előtt, mit jelent ez a két szó: "szeretett uralkodónk". A császár egyik prágai látogatásával függ össze az itt sorra kerülő, nem mindennapi detektívhistória is, melyben kifejezésre jut az államrendőrség leleménye, kombinációs készsége, valamint csúfos kudarca.

II

Azokban az emlékezetes időkben két lap jelent meg Žižkovon, a Chuďas^[3] és a Nová Omladina.^[4] A lapok címe magába foglalta a programot. Írogattam mind a kettőbe, írásaimban tréfát űztem a tekintetes hivatalokból, s el-eljártam eszmecserére a két lap kiadójához, Knotek szerkesztőhöz, aki ez idő szerint az Osztravai Naplót szerkeszti.

Vártuk hát Prágába a császárt, akinek programjában szerepelt egy žižkovi látogatás is. Arra véltem a dolgot, hogy őcsászári felsége meg akarja békíteni a žižkoviakat, mivel azok sose tanúsítottak különösebb rokonszenvet a Habsburg-ház iránt, s ebben az értelemben beszélgettünk egyszer délután, a lakásán, Knotek szerkesztővel, amikor váratlanul betoppant közénk a Chuďas kiadóhivatalának vezetője, Kalina, egy komor külsejű férfi kíséretében.

- Barátaim - mondta lelkesen Kalina -, szerkesztőségünkbe ellátogatott ez az úr, én nem tudok vele szót érteni, mert olasz. Oroszországból jött.

A komor vendég, miután előbb óvatosan körülnézett, közelebb lépett hozzánk.

- Pietro Perri vagyok, Firenze szülötte - mondta olaszul fagyos hangon. - Ogyesszában fejtettem ki politikai tevékenységet. Megszöktem a hatóságok üldözése elől. Carramba! Nehéz út a határon át. Porco maladetto! Kérem a vendégszeretetüket. Dolgozni fogok. Jön a császár, porco maladetto!

- Hát ez gyönyörű - mondtam Knotek szerkesztőnek -, valószínűleg mindnyájunkat bezárnak.

- Carramba - beszélt tovább Pietro Perri -, írtam már a szerkesztőségükben egy éles hangú cikket a császár ellen. Németül írtam, Madonna mia. Valamit tenni kell. Készülnek valamire? Nem bíznak bennem? Madonna mia! Okmányaimat a határon ellopták.

Knotek szerkesztő hozzám fordulva megjegyezte, hogy Pietro Perri olasz nyelve kissé furcsa, mire Pietro Perri így nyilatkozott:

- Sokat felejteni olaszul, éltem Oroszország. Szökni, porco maladetto.

- Oroszul tud?

- Elfelejteni, vagyok olasz, Firenze szülötte, carramba.

S Pietro Perri németül kezdett beszélni. Időközben jött néhány ismerős, köztük G. R. Opočenský költő, és Rosenzweig-Moir.

Pietro Perri pontosan úgy tudott németül, mint olaszul. Német beszédében annyi volt a cseh vonás, mint a szó szerinti fordításban szokott lenni.

- Pardon - tiltakozott Pietro Perri, mikor ebben az értelemben mondtam valamit Moirnak. - A cseh nyelvet nem ismerem. Egy szót se értek. Nehéz nyelv. Nem volt alkalom.

Opočenský dúdolni kezdte a Millió kéz kezdetű éneket, mire Pietro Perri megjegyezte:

- Szép dal, carramba, millió Hände im Dunkel falteten, Madonna mia.

Felálltam, felemeltem a teáscsészét, és elmondtam ezt a pohárköszöntőt:

- Éljen Pietro Perri. Fél hatkor behúzom a fürdőszobába, és elmetszem a torkát.

Pietro Perri elsápadt, előhúzta a zsebóráját, és egész testében reszketve dadogta németül:

- Nem érzem itt magam biztonságban. Rosszul vagyok, elmegyek. Kint alszom a szabadban.

Vette a kalapját.

- Pietro Perri - mondtam -, Rosenzweig-Moir barátunk lesz a kísérője, s nála hál meg a Vinohradyn. Nem tudom, mi nem tetszik itt magának. Elkísérem magukat a Žižkovra.

Indultunk. A folyosón Pietro Perri, a zsebkendőjét keresve, mintegy véletlenül, kiejtett a zsebéből néhány pisztolytöltényt. Felszedtem és átnyújtottam neki azzal a megjegyzéssel, hogy a típus Bulldog 16.

- Jó pisztolyom van - mondta Pietro Perri, és előhúzott a zsebéből egy Lefoch rendszerű régi pisztolyt. Nem volt szerencséje. A Bulldog 16 tölténye nem fér bele a Lefoch rendszerű pisztolyba. A Žižkov és a Vinohrady határán melegen a figyelmébe ajánlottam Moirnak Pietro Perrit.

- Értem - mondta Pietro Perri -, nem tudok csehül, kapiskálom. - Homlokáról letörölte a verítéket.

Másnap feltűnően izgatottan jelent meg a Chuďas szerkesztőségében Rosenzweig-Moir.

- Pietro Perri eltűnt a lakásomról - közölte. - Leszaladtam cigarettáért, s mire visszatértem, Pietro Perrinek hűlt helye. A papírok az asztalon összevissza túrva, s nyoma veszett egy levélkötegnek, mely a Mlíčkánéval folytatott levelezésemet tartalmazza.

Ez igen komoly dolog volt, mert Mlíčkáné asszony tizenkét levélben szólította fel Moirt bizonyos vacsorák, néminemű cipőkrém, egy eltört cilinder és egy eltűnt köpőcsésze árának megfizetésére. Moir ugyanis Mlíčkáné asszonynál lakott albérletben, itt igyekezvén megóvni magát a megfagyástól.

Pietro Perri tehát eltűnt a szóban forgó okmányokkal, és csak annak a cikknek kéziratát hagyta hátra a kezünkben, amelyet előző nap írt a szerkesztőségben, rettentő németséggel. Emlékszem egy mondatra: "Legjobb lenne kihasználni a császár látogatását arra, hogy soha többé ne merjen Prágába jönni."

A kézirat egy részét, az ártatlan részt, Kalina, a kiadóhivatal vezetője eltette megőrzésre, a másik részét, amelyért kaphattunk volna húsz évet, még idejében elégettük. Este ugyanis egy államrendőrségi tisztviselő rendőri vizsgálatot tartott a szerkesztőségben. A vizsgálat eredménytelenül végződött, noha a kanári kalitkáját is átkutatták.

III

Rá két napra beállított a Chuďas és a Nová Omladina szerkesztőségébe egy szánalmat keltő ember. A fején olyan szörnyű kötés virított, mintha gőzkalapács alól szedték volna ki. Egész fejéből csak a fél szeme meg az orra hegye látszott. Világéletemben nem láttam ilyen eszményi módon bepólyált fejet. A szerencsétlen ember halkan beszélt, elmondta, hogy északról jön, ahol a cseh bányamunkások között végzett politikai munkát. Vázolta, mi történt vele. Bruchban megverték a német nacionalisták. Elszedték tőle Matějíček névre kiállított okmányait. Azzal a kéréssel fordul hozzánk, hogy mint a német brutalitás áldozatának, biztosítsunk neki valamilyen helyet. Kész bármit elvégezni.

- A napokban jön ide a császár - jegyezte meg sokatmondón, és egyre nagyobb hévvel beszélt arról, hogy ki kell lépni a porondra. Ami az ő személyét illeti, lehetne esetleg nálunk kiadóhivatali szolga vagy lapterjesztő. Szívvel-lélekkel a miénk. A feje teljesen roncs. És sorban kezet szorított velünk.

Feltűnt nekem, hogy a szánalomra méltó, bevert fejű fiatal férfi keze hideg, hűvös. Márpedig akinek összetörték a fejét, annak rendszerint láza van. No és a hangja meg a furcsa viselkedése. Félrehívtam Knotek szerkesztőt, és megkértem, hogy adjon a szerencsétlennek egy ötforintost előlegül a lapterjesztői munkára, és írasson alá vele nyugtát. Szükségem van ugyanis az aláírására. Nos az újdonsült lapterjesztő keze alól ez a nyugta került ki: "Ezennel igazolom, hogy átvettem tíz koronát, Miřička."

- Azt hiszem, az előbb azt mondta, hogy Matějíčeknek hívják.

A szerencsétlen flótás dadogni kezdett, és arra hivatkozott, hogy ellopták az okmányait.

- Azért felejtette hát el a nevét - mondtam. - Ez természetes. De tudja-e, hogy láttuk már valahol a keze írását? Kalina, szedd le a fejéről a kötést!

Mikor Kalina nehéz küzdelem árán letépte a szerencsétlen ember fejéről a kötést, megjelent szemünk előtt - Pietro Perri. Térde borult előttünk. Kezelésbe vettük, hátracsavartuk a karját tördeltük az ujjait. Kínoztuk a spanyol inkvizíció régi szép módszerei szerint, folyvást mellének szegezve a kérdést: mi a neve tulajdonképpen.

- Mašek vagyok - dadogta fájdalmasan -, Alexandr Mašek, és a rendőrségnek dolgozom. Ne bántsanak, elmondok mindent. A kabátzsebemben találnak egy cédulát, melyen a bombakészítés receptje van. Ezt kellett volna észrevétlenül elrejtenem itt valahol. Este megint vizsgálatot tart maguknál a rendőrség, és meg kellene találniuk a cédulát. Százkilencven korona a havi díjam, és ezért a munkáért most háromszázat ígértek.

Alexandr Mašek, a prágai államrendőrség oszlopa sírva fakadt.

- Ki kötözte be a fejét?

- Prokop doktor úr a főkapitányságon.

Hogy megállapítsuk, valóban Mašeknak hívják-e, Moir elment szaglászni a főkapitányságra. Nyugodtan benyitott abba a helyiségbe, ahol a nyomozók gyülekeznek, és megkérdezte, jelen van-e Mašek úr.

- Mašek elment a Žižkovra, a Táborita utcába - mondta különös hangsúllyal egy úr.

Moir visszatérte után szabadon engedtük a megkínozott Mašekot. A szerencsétlen flótás nem akarta elhinni, hogy nem végzünk vele.

Megkért még bennünket, adjunk neki igazolást arról, hogy lelepleztük, mégpedig azért, hogy többé ne küldjék közénk, Žižkovra.

Kiállítottuk neki az igazolást, mely így szólt:

Attól kezdve békén hagyott bennünket az államrendőrség.

IV

Alexandr Mašek belekeveredett valami antimilitarista perbe is. Egyszer Prágában felismerték az utcán, és úgy elagyabugyálták, hogy kórházba kellett szállítani.

A rendőrség elterjesztette azt a hírt, hogy Alexandr Mašek meghalt Jičínben, és valami apáca zárta le a szemét.

Alexandr Mašek azonban életben maradt, ez idő szerint Oroszországban leledzik, és módfelett érdekli a cseh kérdés. Hallottam, hogy lakat alá került, és valószínűleg felakasztják.

Nos, ha felakasztják, ezt a nekrológot helyezem a fejfája tövébe.

- Igen! Az ember úgy fejlődött ki, az embert senki nem teremtette - mondta Oken szavaival Kalista, az ismert őstörténész, amikor szilveszter éjszakáján kissé illuminált állapotban felháborodottan távozott a vendéglőből, faképnél hagyva társaságát.

Megsértődött, mert senki sem akarta meghallgatni az amerikai pampákon talált őskori emberek csontjairól szóló fejtegetést. Pedig olyan szépen kifejtette, s állhatatosan magyarázgatta a szilveszteri hangulatban levő társaságnak, hogy nem majomállkapcsot találtak, mert azok a pofacsontok kétségkívül egy őskori ember csontjai.

Most pedig kint áll a vendéglő előtt, s fennhangon ismételgeti:

- Persze hogy az ember úgy fejlődött ki, az embert senki nem teremtette.

Egy éppen arra menő illedelmes úr egészen ártatlanul megjegyezte:

- Ez szép! - és sietett tovább.

Ezt az embert kioktatom, gondolta a tudós, és csatlakozott az illedelmes úrhoz.

- Engedelmet kérek, uram - szólította meg, s lépteivel az ismeretlen lépteihez igazodott -, a Monte Hermoso-i indián nyakcsigolyái bizonyítják, milyen változásokon ment keresztül az emberiség fejlődése.

- De kérem, én önt nem ismerem - szabadkozott az ismeretlen úr.

- Nem tesz semmit, az emberiség az őskor tanulmányozásában nem tud ennél többet, s ha nincsenek a legutóbbi leletek, amikre a Buenos Aires-i kikötő építése közben bukkantak rá, nem lehetnénk benne biztosak, hogy a terciér korban a La Plata mentén is élt ember.

- Kérem, uram, ne molesztáljon!

- Szó sincs molesztálásról, kedves barátom. Méltóztassék csak elképzelni a La Plata medrét. Gondolja azt, hogy ön Snour, a szerencsés hivatalnok, aki a folyómeder alatt megtalálta a megkövesedett koponya maradványait. Képzelje magát az ő helyébe. Ön is azt hinné, hogy egy őskori majom koponyáját találta meg, s odahívná az ismert argentin tudóst, Ameghinót. Ameghino kolléga azonban ránéz a koponyára, és így szól: Kedves barátom, ez az őskori ember koponyájának egy része, nem pedig az őskori majomé.

- Engedelmet, uram, menjen csak a maga útján, és hagyjon engem békén.

- Nagyon szívesen megtenném, de a paleontológia mérhetetlenül terjedelmes tudomány. Öt perc alatt nem tudom önnek elmondani mindazt, amit a tudósok az őskori majmokról tudnak. Egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy Ameghinóval szembeszegült egy nagyon veszélyes ellenfél, akinek a neve Dubois. Dubois azt mondta: A talált koponya nem emberé, hanem valóban az őskori majomé volt, s tudományosan nevezzük pithecanthropusnak. Mit szól ehhez?

- Hogy legyen szíves, engedje el a kabátomat.

- Már bocsásson meg, de ez nem bizonyítja, hogy Dubois úrnak volt igaza.

- Utoljára figyelmeztetem, engedjen el végre.

- Hasonló határozottsággal lépett fel Dubois ellen az egész művelt világ, s a vélt őskori majmot ünnepélyesen tetraprothomo argentinusnak nevezte.

- Tehát nem hajlandó engem elengedni?

- Kedves barátom, a Dubois és szövetségesei elleni határozott fellépésnek az lett a következménye, hogy felülvizsgálták a régi korok minden leletét, mégpedig a spyi, a manerai, a krapinai, a trinili leleteken az alsó és felső állkapocs vizsgálatával. Végül sor került a Le Moustier-i koponyára, és a La Chapelle-aux-Saints-i fossilis ember koponyájára.

- Rendőr, rendőr!

- S mindezek a koponyák, valamint az alsó és felső állkapcsok hasonlítanak a necocheai fossilis ember koponyájához, ahogy ezt Lehman és Welcher is bizonyíthatja.

- Rendőr, rendőőőr!

- Aztán végérvényesen legyőzte az őskori majmokról szóló elméletet Hauser, aki 1909. augusztus 26-án a Gibraltárban megtalálta az őskori ember koponyáját.

- Rendőőőőőőr!

- És mindezek a koponyák alakjukra nézve megegyeznek Jávában és Dél-Amerikában, Németországban és Horvátországban. Az őskori majmok eltűntek a művelt ember szókincséből, s helyükbe a neander-völgyi faj lép.

A mellékutcából előbukkant két rendőr.

- Mi történik itt, uraim?

- Ez az úr nem hagy békén.

- Még hogy én nem hagyom békén?! Hiszen csak a neander-völgyi fajról beszéltem neki.

Az ismeretlen úr ezt a rövid párbeszédet arra használta ki, hogy sietve eltűnjön az egyik mellékutcában.

Az elkeseredett professzor maga maradt a rendőrökkel.

- Az ember úgy fejlődött ki, az embert senki nem teremtette - mondta a rend őreinek. - Képzeljék csak el, kérem, a művelt világ örömét, amikor Haeckel megtalálta az ember maradványait, akit homo stupidusnak nevezett, ami annyit jelent, mint ostoba ember.

A két rendőr összenézett, majd az idősebbik szigorú hangon szólt rá:

- Az ostoba jelzőt csak tartsa meg magának, nehogy hiányérzete legyen miatta.

- Nem, uraim, ez önökre is vonatkozik. Valamennyien fokozatosan fejlődtünk ki. A világon nem jelent meg rögtön a homo sapiens, az értelmes ember, hanem előbb a homo stupidus, az ostoba ember, uraim.

A rendőrök megint csak összenéztek, s az idősebbik így szólt:

- A törvény nevében velünk jön.

- Szíves örömest. Amit mondtam, azt tudósok bizonyíthatják önöknek: Royer, Warren, Poldig, Seigi, Ameghino, Schwalbe, King és mások. Például, ha vízbe dobnám önöket, mit gondolnak, miért tennének kezükkel olyan önkéntelen mozdulatokat, mintha rúdra akarnának mászni? Vajon miért? Mert az őseik, uraim, fára másztak.

- Maga akar minket vízbe dobni? - kérdezte megvetően a fiatalabbik rendőr. - Hiszen alig áll a lábán.

- Jegyezzék meg, uraim, még csak százezer év múlt el azóta, hogy az ember négykézláb mászott, s így logikus, hogy még nem szokta meg a két lábon járást.

Reggel a tudóst szabadon engedték, és valószínűleg a rendőrség becsmérléséért ítélik majd el, mivel a jegyzőkönyvben, melyet még szilveszter éjjelén vettek föl vele, az áll, hogy olyasmit igyekezett bebizonyítani, mintha a rendőrség valamiféle fejlődés útján majomból vált volna homo stupidusszá, majd abból homo sapiensszé, akinek az ilyen sértegetésekre megvannak a maga paragrafusai.

I

Savanyú Jóska volt az, aki az illavai fegyház hírnevét megalapozta. Savanyú uram a Bakony hegység kiváló gentlemanjei közé tartozott, akik az 1860-as években nyugtalanságban tartották az egész Bakonyt, valamint a Balaton környékét, és fel-feltünedeztek még Győr megyében is. Derék fiatalemberek voltak, csapatokban látogattak el a kisvárosokba, és egyik házat a másik után fosztották ki, a Bakony tölgyeseinek mélyén rajtaütöttek a kalmárok portékával megrakott szekerein, és rengeteg egyéb csíny terhelte a számlájukat, ámbátor közben fölöttébb angyalian viselkedtek, és például 1869-ben Veszprém alatt nagy hajbókolások, társasági szóvirágok kíséretében kis híján elmetszették a főispán torkát. Mindenfelé hallani lehetett akkor, hogy ez is Savanyú Jóska embereinek a műve.

A nagy romantika kora volt ez, a honvédek még fehér zubbonyt viseltek, és feltűntek messziről, amikor a pusztán üldözőbe vették Savanyú Jóska embereit.

Kiszorították őket mégis a jászberényi pusztára, a mocsarak, nádasok közé, ahol nyáron át farkasfalkák rejtőznek.

Egy részének sikerült elillannia Homonna irányában, amíg a mocsarakat nem vette körül a zárvonal.

A többség azonban későn eszmélt fel, és a gyűrű könyörtelenül bezárult. Csak kettő között választhattak: megadják magukat kényre-kedvre, vagy nekivágnak a mocsárnak, és mindörökre eltűnnek az iszapban. Ez utóbbi mellett döntött a Csermőaljára való Vértesy, Savanyú Jóska unokafivére, meg még két másik. A többiek előszállingóztak az ingoványból, és hagyták, hogy megkötözzék őket a honvédek. Szétrakták őket az ország különböző fegyházaiba, aztán sor került Savanyú Jóskára is. Savanyú uram jámbor hittérítőnek öltözve útra kelt Észak-Magyarországra. Mikor aztán a jámbor hittérítő Trencsén közelében megállította a hintót, amelyben a vágújhelyi csendőrparancsnok utazott, épp az ő nyomát kutatva, kiderült, hogy Savanyú Jóskát igazán elhagyta a jó szerencse. Elküldték őkelmét a Vág menti Illavára, s attól kezdve az illavai fegyház híre egyre nőtt.

Befellegzett ugyan már Közép-Magyarországon a romantikának, mégis minden rabló és jelesebb fegyenc Illaván szeretett volna ülni, mert ott ült az ő bálványozott hősük, Savanyú Jóska.

A bálványozott hős kezdetben unatkozott, mert életfogytiglani fegyházbüntetését többnyire magánzárkában töltötte, mivelhogy nem tudott összeférni az őrökkel. Később azonban engedékenyebbé vált, valahogy elmúlt a konoksága, s szeretett volna csinálni valamit.

Akkoriban az illavai fegyház igazgatója bizonyos Ivády nevű úr volt, azt hitték róla, hogy bolond egy kicsit. Ő azonban ismerte a maga embereit, ezért amikor megtudta, hogy Savanyú Jóska dolgozni akar, maga elé hívatta, és így szólt hozzá:

- Nos hát, barátom, nem lenne kedved a konyhán dolgozni?

- Az istenit - mondta meglepetve és őszintén Savanyú Jóska -, onnan már könnyen kijutok, nagyságos uram.

- Ne aggódj, nem szöksz te meg - mondta Ivády úr -, nem szöksz meg, mert hálás leszel nekem, és nem akarod majd, hogy a szökéseddel kellemetlen helyzetbe hozzál. Tudod, hogy nyugdíjba készülök. Majd ha más lesz itt az igazgató, isten neki, szökj meg, ha úgy tetszik. Itt látod ezt a két égő gyertyát és köztük a feszületet. Esküdj. Mondd utánam: Esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre, hogy amíg Illaván nagyságos Ivády úr lesz az igazgató, példás viselkedést tanúsítok, és nem kísérlem meg a szökést. Isten engem úgy segéljen.

Savanyú Jóska illendőképpen meghajolt és kezet csókolt az igazgatónak. Először ugyan nagy volt a zűr, amikor a konyhai főfegyőr megkapta az értesítést, miszerint Savanyú Jóskát az ő keze alá osztották be, hogy metélje a zöldséget, a húst és egyebeket.

A főfegyőr berontott az irodába, letérdelt az igazgató előtt és szívet tépőn kiabált:

- Ne tessék engem halálba küldeni, kegyelmes nagyságos uram, irgalmazzon nekem. Hiszen ha feltámad benne az ördög, Savanyú Jóska a zöldség és a hús helyett az illavai fegyház magyar királyi konyhai főfegyőrét metéli darabokra.

- Egyet se félj - mondta barátságosan Ivády úr -, szépen eldiskuráltok munka közben, és ha jó barátok lesztek, Jóskának eszébe se jut, hogy darabokra metéljen.

Savanyú Jóskának csakugyan eszébe se jutott ilyesmi. Legfőbb dolga volt arra ügyelni, hogy a fegyencek megkapják a törvény előírta porciót. Ennek híre ment egész Magyarországon, és még ma is mondogatják a magyar fegyházakban: "Bár Savanyú Jóska mérné ki a húsadagot." De szállóigeként használatos ez általában is a hamis mérleg megjelölésére.

Esztendők teltek el így. Savanyú uram meghízott, s nyár évadján naponta kijárt kézikocsival a fegyházkertbe megszedni a zöldségfélét. Közben elszórakozott a katonákkal, akik szuronyos puskával a vállukon sétálgattak a magas fal mentén. Egy alkalommal szóba elegyedett a trencséni helyőrség egyik katonájával, aki a földije volt.

- Látom, öcsém, hogy másfajta puskátok van, mint volt, amikor a honvédek bennünket hajkurásztak. Mutasd csak, öcsém, hadd lássam, milyen.

A kiskatona, afféle jó gyerek, vigyázzba állt, és jelentette, hogy a puska töltve van. Savanyú Jóska tüzetesen szemügyre vette a mordályt, aztán visszaadta, és ment tovább a kiskocsival, hogy megszedje a zöldséget. Alighogy visszaért a konyhára, hívták az igazgatóhoz. Az igazgató ott ült az asztalnál, és így szólt:

- Láttam, amint az előbb a kertben legyőzted a kísértést. Itt írom ni, számodra a kérvényt, hogy kegyelmet kapj. Írd alá.

Savanyú Jóska szép szabályos betűkkel alákanyarintotta a nevét, mert ismeretes róla, hogy egy ideig esztergomi papnövendék volt. Aztán küldött még neki az igazgató a cellájába két liter bort, derüljön a kedve.

Ám a kegyelmi irat csak nem jött. Ezzel szemben ágynak dőlt a jó Ivády úr, és rövidesen meghalt. Aztán Okányi urat, a levitézlett huszár őrmestert nevezték ki igazgatónak Illavára.

Első dolga volt, hogy Savanyú Jóskát bedugta az egyesbe, mert amikor megérkezett, Savanyú uram nyugodtan tovább kevergette egy nagy kondérban a kukoricakását, hogy le ne kozmáljon.

- Szabály, hogy munka közben nem szabad bennünket háborgatni - védekezett.

Ezért az új igazgató a toronycellában eltöltendő tizennégy napi magánzárkát rótt ki rá. Ez a tizennégy nap bőven elég volt arra, hogy Savanyú Jóska jól megfontoljon mindent, például azt is, hogy már nem köti az eskü, és keresztültörte magát a falon, ki az udvarra. Illaván akkoriban nagy rendetlenség uralkodott. Így példának okáért egy szénásszekér állt a fal mellett, és a széna tetején egy létra hevert. Nem tudhatjuk persze, mennyi igaz abból, hogy - amint rebesgették - a konyhai főfegyőrnek is benne volt a keze a dologban. Mikor másnap reggel - vasárnap lévén - jött az ügyelet, csodálkoztak, hogy a magánzárka falán valami ablakféle támadt, mert ott bizony előzően ablak nem volt. A szokatlan megvilágítás fényénél azt is látni kellett, hogy Savanyú Jóska állta a szavát. Csak az új rezsim idején szökött meg. Nyomtalanul eltűnt. Mesélték, hogy látták őt újra a Bakonyban, majd meg hogy valahol egészen fönt, Csermos táján, a bukovinai határvidéken látta valaki.

Fél év múlva megérkezett a minisztériumból az értesítés Illavára, hogy Savanyú Jóska kegyelmet kapott. Közzétették a kegyelem hírét az újságban is, de Savanyú Jóska nem jelentkezett.

- Ördög tudja, hová lett - mondta ravaszul mosolyogva egy ősz öreg apó Altorijában, a bukovinai határvidéken. - De ha majd egyszer elkerül Illavára, érdeklődjön Körösladányi Ferencnél, van ott egy kiskocsmája. Majd az mesél egyet-mást Savanyú Jóskáról.

Rá egy évre elkerültem Illavára (mármint a városba, nem pedig a fegyházba), s átadtam az öreg Körösladányinak az altorijai Dániel apó üdvözletét. Mikor Dániel apóra hivatkozva szóba hoztam, hogy szeretnék egyet-mást megtudni Savanyú Jóskáról, az öreg Körösladányi nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Hej, azok voltak a szép idők Illaván. Ma már nem olyan barátságos itt a légkör. Képzelje, dohánygyárat rendeztek be a fegyházban. A fegyencek már nem élnek olyan baráti viszonyban a felügyelőséggel. Amikor még én voltam a konyhai főfegyőr, Savanyú Jóska együtt dolgozott velem, s azok voltak a legszebb évek. A derék Jóska az egész fegyházat rá tudta vezérelni az igaz vallásosság és áhítatos elmélkedés útjára. Azt szokta mondani: "Voltak idők, amikor gyilkoltam a keresztényeket is, zsidókat is, és az Úristen eszembe se jutott, ma azonban ennek az épületnek árnyékában (igen szépen és választékosan beszélt), még ha merő unalomból is, a mi áldott istenünkkel kell foglalkoznunk." Mindjárt meglátja, hogyan vezette rá az igaz útra Berényit.

II

Kint üldögéltünk Körösladányi kertjében. Szemünk előtt ott sötétlett a lapályból kiemelkedő kőépületek tömbje. Körös-körül azonban ragyogott a verőfény, úgyhogy az illavai fegyház nem a legszebben festett a napfényes zöld közepette, amely felett fönt, fönt a kéklő magasságban szabadon úsztak a bárányfelhők.

- Természetes, hogy maga nem ismerhette Berényit - szólalt meg Körösladányi. - Maholnap betöltöm a hetvennyolcat, de Berényit még mindig magam előtt látom. Se kövér, se cingár nem volt, csak az arckifejezése árult el valami örökös gyötrelmet. Meglehetősen deresedő, hosszú, fekete hajat viselt, és egy kicsit bicegett a fél lábára. Hadonászva beszélt, és sűrűn hunyorgatott. Szemüveget hordott, minduntalan lekapta a szeméről és törölgette a zubbonya csücskével. Nos, egy szó, mint száz, afféle politikai fogoly volt.

Akkoriban, kedves uram, kevés politikai fogoly került Illavára. Többnyire csupa rablógyilkosnak főztünk. A politikaiak részére ott voltak a váci meg a komáromi erőd kazamatái. Minálunk, ahogy mondtam, csupa gégemetsző ült, akik megmenekültek az akasztófától. Akkoriban, sok évvel ezelőtt ugyanis az volt a törvény, hogy aki nem ismerte be bűnösségét, azt nem lehetett felakasztani, még ha rábizonyították is a bűnt.

Emlékszem egy lengyelre, aki már az elődöm alatt leült nálunk húsz esztendőt. Egyszer csak elment a kedve az élettől, és Ivády úr színe elé rendeltette magát.

"Legkegyesebb igazgatónk és jótevőnk - mondta sírva -, eddig nem ismertem be semmit. De most tessék megírni Pestre, hogy két más gyilkossággal együtt beismerem: huszonnyolc évvel ezelőtt én gyújtottam fel a dél-magyarországi Seregházán a malmot."

"Ugyan már, fiam, mért ismered be? Tudod, mennyi munkát ad ez majd?"

"Csakis azért ismerem be, hogy felakasszanak, mert meguntam az életemet."

Ivády úr próbált a lelkére beszélni, ígérte, hogy javít a kosztján, megcsillogtatta előtte a reményt, hogy kegyelmet kap, de a lengyel csak hajtogatta a magáét, ragaszkodik hozzá, hogy a törvény és jog szerint felakasszák. Ivády úr erre megdühödött, rendben van mondta. Rögtön ír Pestre, de ha a derék lengyel mindenáron fel akarja magát köttetni, akkor eltiltja a dohányzástól. A vén fegyenc ettől annyira megrémült, hogy visszalépett. Akkoriban a fegyenceknek szabad volt pipázniuk. Azóta sokat változtak az idők. A fegyházban ott a dohánygyár, a fegyencek gyártják a sok szivart, de pipázniuk vagy bagózniuk szigorúan tilos. A mai igazgatás kínozza őket. Persze Ivády úr sincs már ott.

Mikor annak idején behozták azt a bizonyos Berényit, Ivády úr (adjon neki az Úristen könnyű és boldog feltámadást) érte küldött. Épp szolgálatban voltam, és felvezettem Berényit a nagyságos igazgató úr elé. Ivády úr eregette a füstöt a csibukból, egy darabig nézte Berényit, aztán hirtelen megszólalt:

"Fejtsd ki nekünk a politikai programodat, ami miatt ide kerültél Illavára."

"Kérem - mondja erre Berényi -, szíveskedjék engem magázni, mert mint politikai fogolynak ehhez jogom van."

Azt hiszi, uram, hogy Ivády úr megharagudott? Dehogyis. Mosolygott, és azt mondta, nem vonja kétségbe, hogy Berényi úrnak ehhez joga van, tessék hát neki megbocsátani.

"Tessék hát, Berényi úr, fejtse ki nekünk politikai programját." Majd egyszer csak megtorpant, és azt mondta: "Különben, hagyjuk a fenébe a tesséket meg a magázást, hiszen csak tréfát űznék belőled. Tegezni foglak. Beszélj, öreg harcos!"

Berényi aztán elismerte, hogy mégiscsak a tegezés volt a legjobb, és hadonászni kezdett, hunyorgatott, bele-beletúrt az üstökébe, és beszélt a szabadságról. Sokáig beszélt, Ivády úr időnként bólintott, majd amikor Berényi befejezte, ráveregetett a vállára, és azt mondta:

"Lám, lám. Szabaddá akartad tenni egész Magyarországot, s Magyarország ezért megfosztott a szabadságtól." Majd hozzám fordulva megjegyezte: "Ez aztán a balszerencsés ember."

Berényit bedugták a három Hajdú fivér mellé. Gömöri rablók voltak őkelmék, lopkodták a hegyekben a juhokat, és a szóbeszéd szerint közben valakit meg is öltek. A Hajdú gyerekek nem sokáig tűrték maguk közt Berényit, panaszra mentek az igazgatóhoz, és kérték, hogy tetessen hozzájuk Berényi helyett mást.

"Elismerjük, hogy művelt ember - mondták -, de nekünk nem felel meg, mert folyton a szabadságról beszél; ez veszedelmes, és mi majd, mert szédít bennünket, kénytelenek leszünk megkísérelni a szökést."

Ivády úr magához hívatta Berényit, és megmondta neki, hogy tapintatlanság szabadságvesztésüket töltő embereknek szabadságról beszélni, ez csak súlyosbítja a büntetést. Berényi ezt is elismerte, egyébként mi mást is tehetett volna, s engedélyt kért, hogy tintát, tollat használhasson, és papírt vehessen a saját pénzén.

Kérése teljesült. Megkérdezte, hogy amit ír, be kell-e mutatnia átnézésre.

"Nézd, fiam - mondta Ivády úr -, nem tudom, miért kellene bemutatnod. Írj, ami jólesik, ha ez könnyít rajtad. Tekintve, hogy nem kell bemutatnod, legalább majd egészen szabadon írsz. Amúgy csak a gondolataid töredékét mutatnád be nekem. Persze, amit írsz, az innen ki nem jut, az ilyen dolgokat nem bízzuk idegen emberekre. No és ha szónokolni támad kedved, jelented, beduglak a magánzárkába annyi időre, amennyire csak kívánod. Kiszónokolod magad, aztán visszatérsz a társaságba."

Berényi megköszönte az igazgató jóindulatát, és máris elkezdett írni.

Abban az időben Szentes uram volt a fegyház lelkésze, s váratlanul meghalt Fűzfői, aki pénzhamisításért ült tizenöt évet, és a misén ministrált. Szentes uram ugyanis bogaras ember volt, és nem tűrte, hogy olyasvalaki ugrándozza körül az oltárnál, akinek a lelkén emberélet szárad. Igen kellemetlen volt, hogy akkoriban a politikai fogoly Berényin kívül senki se akadt a fegyházban, aki sose ontott volna embervért.

Behívták hát Berényit az irodába, és az igazgató közölte vele, hogy ministrálnia kell. No de győzzön meg valaki szép szóval egy politikai foglyot!

Berényi kijelentette, hogy nem ministrál, a lelkiismereti szabadságról meg hasonlókról beszélt.

Fülébe jutott ez Savanyú Jóskának, aki látta, milyen nehéz helyzetbe jutott Szentes uram, sehogy sem sikerül kerítenie valakit, aki ministrálna.

Aztán Szentes uramnak semmiféle más misebor nem kellett, mint a Bakony hegység lábának bazaltszikláin termett badacsonyi, azt pedig tudjuk, mit jelentett Savanyú Jóskának a Bakony, mit jelentettek neki a szülőföld rengeteg tölgyesei. Benyitott az igazgatóhoz, és így szólt:

"Nagyságos uram, eltökélt szándékom, hogy megszelídítem a politikait."

"Hogyan, Jóska?"

"Úgy, kérem szépen, hogy javítunk a kosztján. Van egy rendelkezés, mely szerint a politikai foglyok ellátását fel kell javítani köleskásával. Van a raktárban gyönyörű, kőkemény köleskásánk, s ha Berényi nap nap után nem kap egyebet, futkároz majd kétségbeesetten, mint a kondás, ha a farkasok bele-beleakasztják a fogukat a gatyájába."

Nos hát Savanyú Jóska hozzálátott, hogy a köleskásával betörje a politikait, az igazgató pedig folyvást mondogatta Berényinek:

"Kérlek, Berényi, engedj már a negyvennyolcból, és menj ministrálni. Nézd meg, mit segít rajtad a szabadság, hiszen teljesen tönkretesz a köleskása."

"Soha - mondta Berényi -, független ember vagyok."

Savanyú Jóska pedig tovább főzte neki a kását a kőkemény kölesből, mígnem aztán egy szép napon az igazgató, mint már annyiszor előzően, ment, hogy felkeresse a cellájában, de már az ajtó előtt hallotta, hogy Berényi odabenn fennhangon mondogatja a ministráció szövegét: "Sed libera nos a malo", "Amen", "Et cum spiritu tuo". Betört, Savanyú Jóska pedig a betörés nehéz munkájáért kapott a fegyház lelkészétől egy korsó badacsonyi bort. Ugyan hogy mehet most a sora ott messze, a bukovinai határszélen?

Így tudtam meg, hogy az a derék apó, akinél Altorijában megháltam, egykori bakonyi betyár, a híres Savanyú Jóska.

(Megható történet a polgári sajtóban)

I. FEJEZET
A kék szemű árva gyermek

Toničkának hívták, és a sors megtagadta tőle mind az anyai, mind az apai szeretet melegét. Később elkerült egy kereskedőhöz. Oda járt vásárolni egy bizonyos polgári lap szerkesztőjének cselédlánya.

Jött az uborkaszezon. Nem volt miről írni. Toničkának kék szeme volt...

A sírástól elejtettem a tollat...

II. FEJEZET
A pénzes postás

Jan Hromada pénzes postás (45 éves, fiatalos külsejű, római katolikus, nős, libicei illetőségű, Kolín nad Labem-i járás. Különös ismertetőjele: a köldökmélyedése alatt anyajegy) fürgén lépett be a boltba, ahol az árva gyermek szolgált.

- Toníčka jelen van? - kérdezte reszkető hangon, mert elolvasta, mi áll az utalványszelvényen.

- Igen - válaszolta remegő hangon a kereskedő, miután a pénzes postás hozzátette:

- Hoztam neki száz koronát.

Az utalványszelvényen ez állt: "Kedves gyermekem! Bocsáss meg, nem tehetek róla, tovább már nem tagadhatom meg magam. Én vagyok az édesanyád, és egyszer már beszéltem veled. A szívem majd meghasad. Légy szorgalmas, és bízzál a jóistenben. A jóisten nem hagy el. Egyelőre itt van száz korona. Édesanyád."

Mikor ezt felolvasták neki, a szegény kis árva elejtette a kezében levő háromliteres, szesszel teli edényt, s a szesz szétfolyt a földön.

Toničkának nem kellett félnie, volt száz koronája.

III. FEJEZET
A nyugdíjas Pavlík bátor tette

A következő pillanatban belépett a boltba Josef Theodor Pavlík, hatvanöt éves nyugdíjas. Kezében égő szivart tartott. Látva, hogy a bolt padlóján folyik a denaturált szesz, a nyitott ablakon bátran kihajította az égő szivart, rá egy járókelő fejére. E tett mint a nem mindennapi hidegvér és bátorság bizonyítéka, méltó a legnagyobb elismerésre. Máskülönben tüzet foghatott volna a szesz, s mivel a boltban ott állt egy nagy tartály benzin is, nem lehetne folytatni a szívreható történetet. Üszkös romhalmaz, megszenesedett csontok - s véget érne a megindító kis história. A szóban forgó nyugdíjas bátor tette ráadásul azért is elismerést érdemel, mert fürge találékonyságával megmentett az államnak egy pénzes postást.

A kereskedelmi minisztérium ezúton üzeni a bátor férfinak: "Isten fizesse meg!"

Mikor a nyugdíjas Pavlík kiment az utcára, megtalálta az elhajított szivarvéget. A szivart elszívta az a járókelő, akinek a fejére pottyant.

IV. FEJEZET
A kereskedő kereskedőhöz méltó tette

A Tonička részére érkezett száz korona átvétele után negyedórával a kereskedő kilépett a boltból. Villamosjegyet váltott, és sietett annak a lapnak a szerkesztőségébe, amelynek szerkesztőjénél szolgált a cselédlány, aki annak a kereskedőnek boltjába járt bevásárolni, aki épp sietett látogatóba ahhoz a bizonyos szerkesztőhöz, Amint látjuk, szépen bonyolódik a dolog.

A kereskedő több mint egy órán át beszélgetett a szerkesztővel. A szerkesztő sugárzott a boldogságtól. Egy ilyen megható történet az uborkaszezon kellős közepén!

- Holnap benne lesz a lapban, természetesen az ön teljes nevével - búcsúzott a szerkesztő a kereskedőtől.

A kereskedő most ment a hirdetési osztályra, és megrendelt másnapra egy hirdetést.

Aznapi bevétele a szokásos volt.

V. FEJEZET
A Titokzatos anya című cikk következményei

A szerkesztő állta a szavát. A lap másnapi számában A titokzatos anya címmel cikk jelent meg. Több volt három teljes hasábnál. A könnyfakasztó bevezetőt Marlitt, Karlén, Schwartzné és más házi nőíróktól lopkodták össze. Aztán következett Tonička jelenlegi védangyalának neve: Václav Zeman kereskedő, Salak utca 18.

Hátul pedig a hirdetési rovatban a hirdetmény: "Václav Zeman, Salak utca 18. szám alatti gyarmatáru-kereskedő ajánlja a tisztelt vásárlóközönség figyelmébe a Salak utca 18. szám alatt levő, áruval bőségesen ellátott boltját. Különféle sajtok, szalámik, hús- és halkonzervek. Kitűnő bor, fehér is, vörös is, 1 liter 1 korona. Kiváló kávékeverék 2 korona 20 fillérért. A cukor olcsóbb. A rum litere 80 fillértől fölfelé. Mindig friss teavaj."

Ezen a napon a vinohradyi asszonyoknak és leányoknak nem volt más vágyuk, csak hogy láthassák Toničkát, és együtt zokoghassanak vele egy kicsit a boltban.

Folyt a könny reggeltől napestig. Tonička már nem bírt sírni, hátra kellett mennie vöröshagymát szagolni, hogy újra megeredjen a könnye.

No meg az orcáját is megcsipkedte néhány idősebb úr. Nincs ebben semmi rossz, hiszen Tonička már épp betöltötte a tizenötödik életévét. Az általános jajveszékelést sűrűn megzavarták az effajta közbekiáltások:

- Nekem egy kiló kávét!

- Nekem öt kiló cukrot!

- Egy liter rumot!

- Egy üveg bort!

Zeman úr nem győzte kiszolgálni a vásárlókat. Kisegítőt kellett felfogadnia. Zemanné asszonyságról is szakadt a verejték. A vinohradyi asszonyok és lányok bevásároltak egész hétre.

Este tízkor, közvetlen zárás előtt, betoppant még egy kisírt szemű néni. Valahonnan egészen Modřanyból jött. A boltban már nem volt mit eladni, eladtak hát neki egy csomó jócskán megkopott rézsúlyt.

A lapból, mely A titokzatos anya című írást hozta, tízezer példánnyal többet adtak el.

VI. FEJEZET
A süketnéma cselédlány

Hogy az egész ügy még jobban bonyolódjék, kinyomozták, hogy a nő, aki Toničkát a szülőotthonban megszülte, egy süketnéma cselédlány könyvére szült, s a süketnéma cselédlány jelbeszéd útján megesküdött, hogy nem ő az anyja Toničkának. A mi derék szerkesztőnknek leginkább az esett nehezére, hogy a cselédlány süketnéma, mert bárhogy szeretett volna is szót érteni vele, nem tudott. Azt tervezte ugyanis, hogy a lapnak A titokzatos anya és az árva gyermek című állandó rovatába beiktat egy hasábot ezzel a címmel: Beszélgetés az álanyával.

Több vinohradyi asszonyság és hajadon képeslapot küldött a süketnéma cselédlánynak.

Az államügyész hatóság félrevezetése miatt vádat emelt a süketnéma cselédlány ellen, mivel - bár a könyve szerint szülnie kellett volna a szülőotthonban - nem szült.

Ahelyett, hogy védő után nézett volna, felkerekedett és elment a Szent Hegyre, hátrahagyva egy általános meglepetést keltő cédulát, melyet aztán nyomban eljuttattak a szerkesztőségbe.

A cédulán ez állt: "Gyónni megyek!"

Ez alapon a rendőr-főkapitányság két papnak álcázott nyomozót menesztett a süketnéma cselédlány után.

VII. FEJEZET
Újabb levelek, újabb leleplezések és újabb üzletek

Tonička nap nap után újabb levelet kapott a "titokzatos anyától". Zeman úr szorgalmasan hordta a leveleket a szerkesztőségbe, a szerkesztőség pedig kellő körítéssel közzétette valamennyit.

Öt képeslapkészítő lesett Toničkára fényképezőgéppel. Minden nős férfi gyanakvással méregette, faggatta, sőt megeskette a feleségét, hogy őelőtte nem volt senkije.

Egy nős férfi sehogy se tudott rájönni, hová lett a családi kasszából száz korona, s gyanakodván a feleségére, hogy ő küldte a száz koronát Toničkának, fogta a borotvát, megborotválkozott, elment a bíróságra, és beadta a válókeresetet.

Közben Tonička részére érkezett összesen négyszáz korona, és a házmesterné köszöngetni kezdett neki:

- Kezét csókolom, kisasszony!

Tonička hosszú szoknyát szeretett volna hordani, és sírt, mert nem kapta meg.

Ellenben rövidesen újabb levelet kapott az ő titokzatos anyjától: "Kedves Tonička, tudom, hogy sírsz, de mit tehetek? Bízzál az Úristenben, és légy jó kislány, küldök harminc koronát. A te szerencsétlen édesanyád."

Ezt a levelet is közölték. Az irigyebb természetű emberek ilyesmiket mondtak:

- Négyszáz koronáért én is lennék árva.

Egy volt erdőkerülő bizalmiul ajánlkozott Toničkának, s egyidejűleg hirdetést tett közzé az újságban: "A szarvas nem szenved tüdőgümőkórban, mert az erdőben előszeretettel legeli azt a füvet, mely fő alkatrésze annak az erdei teának és fűszernek, amelyet a Salak utca 26. sz. alatti Šuminský volt erdőkerülő állít elő. Számos köszönőlevél Amerikából, Ausztráliából, Új-Zélandról, Korzika szigetéről, Londonból, Párizsból és Poděbradyból."

VIII. FEJEZET
Tanácsok és mérlegelések

A szerkesztőségbe özönlött a sok levél. Tizennégy nap alatt összegyűlt 1256. Részint tanácsokat tartalmaztak, részint mérlegeléseket, figyelmeztetést, óva intést.

Írták például, hogy Tonička vigyázzon, nehogy kicsalják valahová külföldre. Valaki azt írta, a fejét teszi rá, hogy Toničkát meg akarják őrjíteni. Hogy ennek mi lenne a célja, arról a levélíró nem fejtette ki véleményét.

Végre a lapban megjelent egy komoly tanács. Vagyis kéréssel fordultak a titokzatos anyához, hogy fedje fel kilétét. A kérés megható volt. Szomorú regények és megindító történetek segítségével készült. Egész mondatokat másoltak bele.

Kisírt szemű tömegek tolongtak az utcákon. Hatan beleőrültek a sajnálkozásba és zokogásba.

Harminc vinohradyi asszony és leány megvakult. Csehország-szerte zokogtak a nők. Az anyák szívükhöz szorították fiacskáikat, leánykáikat. Az anyai öleléstől megfulladt öt kisfiú és hat kisleány.

Egy tehetséges slágerszerző kiadott egy új szellemi terméket, mely az árva gyermekről szólt. Az "Ó, te kék szem" dallamára lehetett énekelni.

A vinohradyi asszonyok és leányok követelték, hogy a slágert játssza el a Vinohradyi Színház zenekara.

A titokzatos anyáról reggeltől napestig énekeltek. Az éneklő fehérnép kis híján agyonvert egy atyafit, mert a sláger hallatára nem könnyezett.

Végül megjelent a szerkesztőségben Tonička bizalmija, a szarvasok és emberek erdei gyógyfüvének feltalálója.

A lap felhívást intézett a titokzatos anyához: "Jelenjen meg az erdei tea feltalálójának lakásán. A teljes diszkréció és hallgatás szavatolva. A volt erdőkerülő becsületszóval kötelezi magát, hogy hallgatni fog. A titokzatos anya nem köteles vásárolni az erdőkerülő füveiből."

Pár nap múlva különkiadásban jelent meg egy másik, ugyancsak szenzációs esetekkel foglalkozó lap.

IX. FEJEZET
A titokzatos anya színre lép, és a diszkréciót megőrzik

Az esti lap különkiadása. A titokzatos anya a felhívásra megjelent az erdei tea feltalálójának lakásán. A teljes diszkréció megőrizve. A lapban ez állt: "Köt bennünket a becsületszó, megőrizzük hát a teljes diszkréciót. Mindössze annyit árulhatunk el, hogy a hölgy, aki Tonička anyja, özvegy, és több gyermeke van. Elhallgatjuk a nevét, mivelhogy diszkréciót ígértünk. Így hát csak annyit tehetünk még hozzá az elmondottakhoz, hogy az anya háztulajdonos, Tonička jelenlegi otthonának közvetlen közelében. Köt bennünket a becsületszó, hogy a személye titokban marad, azonkívül, hogy harmincöt éves, és szeretett volna újból férjhez menni, semmi többet nem mondhatunk. Amint közölte velünk, Tonička apja él, tisztviselő, és szintén több gyermeke van. Mivel az ügyben teljes hallgatásra köteleztük magunkat, nem mondhatunk többet. Mindössze annyit árulhatunk még el, hogy az a bizonyos úr feltűnően hasonlít Toničkára, s Toníčka arcképét holnap közöljük képes mellékletünkben, az anya és leánya megható találkozását megörökítő felvétellel együtt."

A diszkréció megtartásának elvén csorba nem esett, és az esti lapból eladtak hatvanezer példányt.

X. FEJEZET
Az apa feltűnően hasonlít Toničkára

Tonička arcképének a képes mellékletben való közzététele azzal a következménnyel járt, hogy a borbélyok zsebébe már délelőtt kezdett ömleni a pénz.

Jöttek a több gyermekes nős tisztviselők, s egyik a szakállát vágatta le, másik a bajuszát csúfíttatta el.

Kétszáz több gyermekes tisztviselő gondosan rejtegette felesége elől a képes melléklet szóban forgó számát.

Háromszáz feleség adott be válókeresetet, Tonička arcképével meggyőzően bizonyítva férje hűtlenségét.

Kilencvenkilenc férj elismerte az apaságot.

- Magának könnyű, a maga felesége vidéken van, de én hasonlítok Toničkára!

Aztán fenyegető levelek érkeztek a szerkesztőségbe. A lap eladott példányszáma meghaladta a százezret.

Egész Csehországban minden tisztviselőfeleség vásárolt egyet.

A jó ég tudja, mi lesz ennek a vége... Nem tudja senki, én is csak azt tudom, amit egy szedőtől hallottam: készen állnak már az újság számára a következő címek: "Tonička apja kétségbeesett." "A titokzatos anya öngyilkosságot követett el."

- Ezen megint keresünk - mondta nevetve a szedő.

I

Alapvető emberi vonás, hogy nem adjuk vissza a talált tárgyakat.

Az ember a talált tárgy irányában rendkívül gyengéd.

Annyira a szívéhez nő, hogy nem tud tőle megválni.

Másfelől rendes szokása az embernek, hogy gyakran elveszít valamit; különben érvényét vesztené az első mondat.

Amikor még nem voltak újságok, és az emberi nem félállati sorban élt, az ember éppúgy elvesztett ezt-azt, mint ma.

Az őskori vadász elveszítette kőbaltáját meg egyéb tárgyait. Ezeket aztán évezredekkel később megtalálták, amiről tanúskodik a múzeumokban és magángyűjteményekben őrzött sok-sok lelet.

A kultúra fejlődésével természetszerűleg szükségessé vált, hogy rendeződjék a viszony a között a honpolgár között, aki valamit elveszített, és a között, aki azt megtalálta. Létrejön hát a törvény, mely üldözi a "talált tárgyak eltitkolását".

De hogy mégse legyen ez annyira kegyetlen, később intézkedés történik a becsületes megtalálót megillető jutalomról. A becsületességet a talált összeg vagy a talált és becsületesen átadott tárgy értékének tíz százalékával jutalmazzák.

Saját bőrömön tapasztaltam azonban még a háború előtt, hogy a hatóságok, talán tudatlanságból, nem alkalmazzák helyesen azt a bizonyos rendeletet, amely a becsületes megtaláló jutalmazását szabályozza.

Az éjszakai Prágában kószálva, a Vinohradyn találtam egy tízfillérest. Tüstént elmentem a rendőr-főkapitányságra, becsületesen átadtam az egész összeget a szolgálattevő felügyelőnek, s kértem, hogy a nevem tétessék közzé a lapokban, és kapjam meg az egy fillér jutalmat.

De a felügyelő rám ordított, hogy tudja ő nagyon jól, kivel van dolga, azután már csak ennyit mondott:

- A rács mögé!

Reggel felvezettek az első emeletre. Ott egy úr jegyzőkönyvet írt az esetről, és a "prügelpatent" alapján öt korona pénzbírságra, illetve behajthatatlanság esetén negyvennyolc órai elzárásra ítélt. Kénytelen voltam az utóbbit választani, hogy keressek az államon, így hát két napig etettek a rendőrség bűnügyi osztályán. Mindazonáltal megesküdtem, hogy ha az életben még találok valamit, soha vissza nem adom. Sajnos, nem találtam semmit, csupán egyszer egy kitett csecsemőt egy átjáróházban, ahová azért mentem be, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Mondanom se kell, hogy a leletet otthagytam.

II

Bukláné, střešovicei bejárónő reggel ötkor sietett a Vinohradyra, hogy kifőzze a fehérneműt, amit az este beáztatott. Amint a Keresztesek terén az úttesten haladt keresztül, megbotlott valami tárgyban.

Önkéntelenül észrevette azt a bizonyos tárgyat, és vele született leleményessége jóvoltából rögtön kitalálta, hogy egy bőrtáskáról van szó.

Kinyitotta a táskát, és különféle, számára érthetetlen papírokat talált benne. Lévén a természettől fogva jólelkű és a csontja velejéig becsületes, azonnal ment a rendőr-főkapitányságra, s átadta a talált tárgyat a szolgálattevő tisztviselőnek.

A tisztviselő megnézte a táska tartalmát, elsápadt, felállt és remegő hangon mondta Buklánénak:

- Gratulálok. Talált hétmillió-nyolcszázkilencvenhatezer koronát a Cseh Bankra szóló csekkekben. Jár önnek a törvényes tíz százalék jutalom, azaz hétszáznyolcvankilencezer-hatszáz korona.

Bukláné bambán nézett a rendőr-tisztviselőre, és elismételte utána:

- Hétszáznyolcvankilencezer-hatszáz korona.

- Igen - mondta komolyan a rendőr-tisztviselő. - Hétszáznyolcvankilencezer-hatszáz korona, üljön le, megírjuk a jegyzőkönyvet.

- Nagyságos uram, az istenre kérem, engedjen engem haza - fakadt sírva Bukláné -, hiszen én semmiről se tehetek, nekem a Vinohradyra kell mennem kifőzni a fehérneműt. Igazán csak belebotlottam.

- De asszonyom, hisz nincs itt szó semmiről, az egész csak formalitás. Az ilyesmit hivatalosan ki kell vizsgálni. A dolog elkerül a hírügynökségre, és a neve benne lesz az újságokban. Nos, hogy hívják?

- Jézusmária, nagyságos uram - kezdett jajveszékelni Bukláné -, még ilyen szégyent! Reggel felkelek mint tisztességes asszony, és este benne legyek az újságban! Szűzanyám, mit vétettem! Egész életemben húzom az igát, mint a ló, Střešovicéből járok be a Vinohradyra, a Vinohradyról Libeňbe, itt is, ott is a sok fehérnemű, Libeňből Hlubočepybe takarítani, az uram elissza az utolsó fillért, a gyerekek rongyosan járnak, rajtam is ez az utolsó gönc...

- De kedves asszonyom - mondta csitítólag a rendőr-tisztviselő -, nekem kötelességem, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel magával, ne sírjon, hiszen látja, hogy milliókról van szó.

- Szentséges Úristen - jajveszékelt tovább Bukláné -, milliókról van szó. De hiszen én nem követtem el semmit. Ezt kell megérnem öreg napjaimra. Örülök, ha annyit keresek, hogy megvehetem a cikóriát a gyerekek részére. Manapság minden drágul, s ha a Vinohradyn szóba hoznám, hogy adhatnának egy koronát szappanra, megnézhetném magam, kipenderítenének, és lejárhatnám a lábam, mire új házat találnék, ahol mosónőt keresnek. Nekem még, amióta élek, nem volt részem semmi jóban, de nem is tapadt az én kezemhez soha semmi, és kimostam annyi fehérneműt, hogy csak az Úristen tudná számát adni.

- Drága asszonyom, nyugodjon meg. Hiszen tíz százalék jutalomról van szó.

- Én nem akarok tudni semmiféle százalékokról. Nagyságos uram, eresszen engem haza - jajveszékelt Bukláné. - Én ebbe belepusztulok. Hét órakor a Vinohradyn kell lennem, mert túlfő a fehérnemű.

A rendőr-tisztviselő dühös képet vágott, lecsapta a táskát az asztalra, és elordította magát:

- Torkig vagyok már ezzel. Hogy hívják?

- Bukláné, nagyságos uram. Bukláné.

- Hol lakik?

- Střešovicében.

- Házszám?

- Hatvanhét.

- Született...

- Igen, nagyságos uram, a boldogult édesanyám...

- Azt kérdeztem, mikor született.

- Hetvenkettőben.

- Hol?

- Odahaza.

- De hol odahaza, Prágában vagy vidéken?

- Vidéken.

- A teremtésit, mondja meg már végre, hogy hol!

- Prága mellett, Záběhlicében.

- Járás? Járási főnöki hivatal? Mi az, mi lelte? Hiszen rögtön összerogy!

Miután eszméletre térítették Buklánét, folytatódott a kihallgatás, és így ért véget:

- Akarja tehát a tíz százalékot? Határozottan fejezze ki magát.

- Isten őrizz, nagyságos uram, csak eresszen el. Boldogult édesanyám mindig azt mondta: Becsülettel érsz legtovább.

- Írja alá a jegyzőkönyvet.

- Az Atyának és Fiúnak nevében - nyögött fel Bukláné, és egy örökkévalóságig tartott, mire aláírta a jegyzőkönyvet.

III

Vagy négy órával később megjelent a rendőr-főkapitányságon egy fiatal férfi, aki a külsejével holmi megkopasztott amerikánusra emlékeztetett.

- Elvesztettem a bőrtáskámat - mondta tört németséggel -, valószínűleg kiesett a kezemből az éjjel valamelyik utcában. - Megnevezte az összeget, a csekkjelszót, és hozzátette: - Nem a pénzről van szó, de fontos üzleti feljegyzéseket készítettem előnyös libabélvásárlásról.

Jegyzőkönyvet vettek fel vele, és amikor tudtára adták, hogy a becsületes megtaláló lemondott a törvényes tíz százalék jutalomról, a libabélkirály amerikánus azt mondta csak úgy magamagának:

- Well.

Azzal távozott, és nem volt hajlandó feljegyezni Bukláné címét.

Az esti lapok óriási hasábokon méltatták a becsületes megtalálót, aki visszautasított egy egész vagyont.

IV

Buklánét kórházba szállították, mert az ura félholtra verte még aznap éjjel, miután a kocsmában elolvasta az esti lapot. A kórházból átszállították az elmegyógyászati klinikára, onnan pedig a bolondokházába.

Harrach és Havelka úr módfelett érdekes üzletekbe bonyolódott Szlovákiában, de üzleteik sohasem sikerültek, jóllehet igazán nem voltak túlságosan reálisak. Köztudomású ugyanis, hogy Szlovákiában csak az irreális üzletek ütnek be. Így például csődbe ment Pozsonyban a Harrach és Havelka-bankház. Csak üggyel-bajjal kerülte el a két úr a bírósági eljárást, amikor telebeszélte a fejét egy tehetős, de progresszív paralízisben szenvedő amerikainak azzal, hogy a Vág völgyében, Beckó alatt hatalmas tiszta benzin és ligroin forrásokra bukkantak.

Kevésen múlt, hogy bele nem keverték az ügybe a kereskedelmi minisztériumot, amely igen nagy érdeklődést tanúsított a dolog iránt, s parlamenti körökben már arról beszéltek, hogy Beckót a benzinnel és ligroinnal együtt valószínűleg egy angol-francia társaságnak adják el.

Aztán drótkötélpályát akart építeni a Krivánra Harrach és Havelka úr, s már-már megkapták az állami támogatást, amikor a Nemzetvédelmi Minisztérium közölte, hogy a drótkötélpálya megépítése stratégiai okokból megengedhetetlen.

Hasonlóképpen sikertelennek bizonyult a két úrnak az az újabb ötlete, hogy egy Besztercebánya fölött vásárolt kis telket előnyösen eladjanak egy angolnak, aki Szlovákiában ténfergett, s meg akart ott gazdagodni. Bebeszélték neki, hogy hatalmas ametiszt-, topáz- és máramarosi gyémánt lelőhelyre bukkantak. Rettenetesen ráfizettek a dologra, ugyanis a két darab ametiszt, topáz, valamint a marék máramarosi gyémánt tömérdek pénzükbe került, az angol pedig nem érte be annyival, hogy egy felfogadott cigány ezeket valóban kiásta, hanem további kísérletképpen felbérelte a cigánytábor lakóinak a felét, és az egész területet úgy felásatta és felforgattatta velük, mintha egy vaddisznócsorda túrta volna fel.

Harrach és Havelka úr kikísérte az angolt az állomásra, egyre azt bizonygatva, hogy negyven méter mélységig kell leásni, merthogy amit a felszínen találtak, az csak az uszadék volt, ám ha ennyi volt a felületen, akkor tömérdeknek kell lennie a mélyben.

Az angol mindezt szó nélkül hallgatta, fölszállt a vonatba, és amikor a vonat már indult, a vagon ablakához hívta őket, mindkettőjüknek beverte az orrát, még ekkor sem ejtve egy szót sem.

Harrach és Havelka úr ezek után egy kevésbé veszedelmes szakmára adta a fejét. Pozsonyban alkoholizmus elleni pirulákat kezdtek gyártani, kenyérgalacsinhoz kevert mentollal. A használati utasítás rendkívül egyszerű volt, s a mélylélektanra épült. Az elejét, vagyis a bevezetést, Batka professzor valamelyik röpcédulájából kölcsönözték, lefordították szlovákra, s a következő kioktatással toldották meg:

Tekintettel a nevelő célzatra, a gyártáshoz állami támogatást is kaptak, de mintha csak szándékosan történne, ebben is balszerencséjük volt. Mintegy húsz helységben, egyszerre húsz ember nyelte le húsz kocsmában az utasítás szerint a pirulákat, amikor immár teljesen részegen újra kedvük kerekedett a pálinkára, ám mind megfulladtak a piruláktól, mert elakadtak a gégéjükben, s így már nem jutott idejük a mellékelt utasítás szerinti három miatyánk és üdvözlégy elmondására.

A Hlinka-párt lapja, valamint az egyéb szlovák néppárti orgánumok tüstént fölléptek a csehek újabb szlovákiai garázdálkodása ellen. A Néppárt összes lapja Hlinka páter hatalmas cikkével jelent meg: "Mi történik már megint nálunk?"

A cikkből kiemeltük a következő részt: "Gyilkosaink, a csehek, ismét egy újabb módszert találtak ki népünk ellen. Bizonyos, Pozsonyban székelő egyének egy alkoholizmus elleni preparátumot terjesztenek vidékeinken. Ostoba tréfáiknak húsz friss sírhantja előtt állunk most."

A belügyminisztérium, hogy elejét vegye némely szlovákiai megyében a felkeléseknek, elkerülhetetlennek ítélte a Harrach és Havelka-cég alkoholizmus elleni piruláinak azonnali betiltását.

Hajótörést szenvedett az a kísérletük is, hogy beugrassanak valami hülyét a Kassa-Pozsony közötti légi szállítmányozási vállalkozásba. Hirdetéseikre csak egyetlen ember jelentkezett, s egy repülőgép-légcsavart ajánlott fel megvételre, amelyet a földjén szántott ki. Később akadt még egy jelentkező, felkereste a Harrach és Havelka-céget, s felajánlotta szolgálatait mint aviatikus. Nem sokkal utána aztán az államrendőrség detektívjei jöttek, mert az elővigyázatlan polgár a magyar állam Savany nevű kéme volt, akit már egy esztendeje kerestek.

A véletlennek eme különös játéka után természetesen házkutatás következett a Harrach és Havelka cégnél, s féléves vizsgálati fogság után a két urat szabadon bocsátották, s a pozsonyi rendőrkapitányságon kifizettek nekik tíz százalékot abból a kétezer koronás jutalomból, amit Savany, a veszedelmes kém leleplezéséért tűztek ki.

A vizsgálati fogságban a Harrach és Havelka-cégnek újabb ötlete támadt, amely már önmagában is a cég szlovákiai kulturális küldetését hirdette.

A Národní politikában a következő hirdetés jelent meg: "Népies regényeket író szerzőket keresünk. Kaució megegyezés szerint a személyes tárgyaláskor. Ajánlatokat a Harrach és Havelka, Pozsony, Štranzentálska u. 96. címre kérjük. Személyes bemutatkozás fontos! Állandó munka, lakás és ellátás helyben."

Szép számú ajánlat futott be, a jelöltek azonban nem is említették a kauciót, sőt néhány népies regényíró előleget kért azzal, hogy a regényt majd megírják otthon, Csehországban, s csak azután hozzák el Szlovákiába. Végül is azonban egy napon egy idősebb hölgy jelent meg a Harrach és Havelka-cégnél, felmutatott egy takarékbetétkönyvet, valamint egy újságkivágást a Národní politikából, amelyben Anna Brumlíková név alatt egy megható elbeszélés volt kinyomtatva egy szerencsétlen asszonyról, akinek tizennégy nap alatt az egész családja kihalt tüdőbajban, s a Prágában élő legidősebb leánya, hogy eltemethesse apját és testvéreit, pénzt sikkasztott. A temetés után az asszony a leányával együtt vízbe akart ugrani, szándékukban azonban megakadályozta őket egy rendőr, aki a lányt sikkasztásért, az anyát pedig bűnrészességért már kereste. És a tarlók fölött hideg, őszi szél fújdogált...

Anna Brumlíková kisasszony sokat beszélt a Harrach és Havelka-cégnek meghiúsult reményeiről és a kiadók ostobaságáról. Néhány tucat megírt regénye kivétel nélkül mind igazi népies regény, hiszen ő Zahradník-Bridský nyomdokait tapossa, már megjárt minden létező kiadóvállalatot, s több tucat belőlük el is veszett a semmibe. Népies regényeiből elhozott néhányat mutatóba, az állomáson hagyta őket egy hatalmas ládában.

A Harrach és Havelka-céget természetesen a takarékbetétkönyv érdekelte jobban. Kiderült, hogy Anna Brumlíková 150 ezer koronát azonnal felvehet. Felszólították tehát, hogy a pénzt vegye ki, s hozza el Csehországból Pozsonyba. Mindkét úr olyan szívélyes volt, hogy végigkísérték útján Anna Brumlíkovát, nehogy elvesszen a pénzzel együtt.

Amikor a kaució már a Harrach és Havelka cég pénztárában volt, elhozatták az Anna Brumlíková népies regényeivel tömött ládát is az állomásról, majd a cég üres irodahelyiségében helyet teremtettek neki egy íróasztalnál, hogy ott folytathassa írói tevékenységét.

- Be kell fizetnünk neki ebédre és vacsorára - mondta gondterhelten Harrach úr -, nehogy kimúljon nekünk, mielőtt megunja.

- A bolond egyetlen hatvannégy oldalas elbeszélésének kiadása körülbelül négyezer koronánkba kerül majd, s ha ezalatt, mondjuk, ezer koronát eszik is meg, még mindig 145 ezer koronánk marad a kauciójából - jegyezte meg jóságos mosollyal Havelka úr.

Harrach úr megfontoltan kijelentette:

- Majd azt mondjuk neki, hogy a könyv nem fogyott, hogy nagy a ráfizetés, hogy tönkretett bennünket, és hazaküldjük Csehországba, hogy aztán ott próbáljon valami jobbat és sikeresebbet írni.

- Azt hittem - szólt Havelka úr -, hogy sokkal több író jelentkezik kaucióval, hiszen nemrégiben is egy ilyen hirdetés volt az újságban: "Tízezer koronát fizetek annak, aki kinyomatja a verseimet." Nekem viszont úgy rémlik, hogy ez a műveletlen nőszemély még honoráriumra is számít.

- Ha őt elkergettük - jegyezte meg üzleti érzékre vallón Harrach úr -, akkor megint ki kell majd valamit találnunk. Szlovákia egy új Amerika, csak valamivel ostobább. Létesítenünk kellene itt valahol egy csodaforrásos búcsúhelyet meg egy üzemet szentek ereklyéinek a gyártására. De addig, amíg itt van ez a nő, pihenünk egy kicsit.

Anna Brumlíková kisasszony azonban valójában nem érdemelte meg ezt az utolsó mondatot.

A két társ számára szörnyűséges idők következtek, Anna Brumlíková ugyanis felolvasta nekik népies regényötleteit. Egyszer végül is rázárták az irodát, de Anna Brumlíková kifeszítette az ajtót, s lecsapott rájuk a kávéházban, ahol természetesen folytatta népies regényötleteinek felolvasását. Nem bújhattak el előle sehová, mindenütt megtalálta őket. A dunai kikötő legeldugottabb kocsmájában éppen úgy, mint a legelőkelőbb borozóban. Mindaz, amit felolvasott nekik, tragikus színezetű és megható volt, s a végén minden rossz elnyerte méltó büntetését.

Egy géplakatos, aki ellopta munkaadója kerékpárját, hogy a pénzt elkártyázhassa, egészen cinikusan számolt be bűnéről szeretőjének lakásán, hogy nyomban utána magára rántson egy fazék forró vizet, és halálra forrázza magát.

Egy báró, aki házassági ígérettel elcsábított egy ipariskolai tanárnőt, az utolsó beszélgetés alkalmával, a nő lakásán, miközben ördögi kacajra fakadt az elcsábított áldozat könnyei láttán, megcsúszott a küszöbön, mellével a munkaasztalra zuhant, ahol egy befejezetlen kézimunka feküdt, s a horgolótű szíven szúrta őt.

Egy fíú, aki az anyjától, az özvegy mosónőtől utolsó megtakarított filléreit akarta kizsarolni, s a vitában szájon vágta szülőjét, kilépve a házból, halálra gázoltatik egy teherautó által.

Egy állatszelídítő, aki a szerelmi ajánlatait elutasító cirkuszi balerinát gyilkos szándékkal a jegesmedvék ketrecébe csalja, felfalatik a vadak által, miközben a szegény balerina ott térdel a jegesmedvék között az álnok állatszelídítő maradványai fölött, s a vadállatok üvöltésébe beleszövődik a szájából hangosan felszálló ima: "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved..."

Harrach és Havelka úr már nem is zokogott, hanem üvöltve bőgött. Aztán habozni kezdett a szájuk, és némán vonaglottak. Most már teljes napokat töltöttek a Dunán egy kölcsönzött csónakban evickélve, és biztonságban is érezték magukat mindaddig, amíg egy nap észre nem vették, hogy a vízben Anna Brumlíková kisasszony közeledik feléjük kék fürdőruhában, hatalmas karcsapásokkal szántva a vizet, s a szájában, mint a kutya, amikor apportíroz egy fadarabot, az ismert fekete füzetet hozza, a fekete vászonborítóval és piros szegéllyel.

A Harrach és Havelka-cég vadul evezni kezdett, de Anna Brumlíková is rákapcsolt, és hihetetlen gyorsasággal utolérte őket.

Amikor be akart mászni a csónakba, Harrach úr felállt, keresztet vetett, és fejbe verte az evezővel.

Az írónő kiejtette szájából a regényötleteivel teleírt füzetet, végérvényesen megfulladt, miközben a füzet délnek úszott a Duna hullámain.

De a végzet nem váratott magára sokáig. A Dunán éppen egy új hidroplánt próbáltak ki, s éppen a Harrach és Havelka-cég csónakja fölött repültek el vele.

A légcsavar mindkét társat fejbe verte.

Így szűnt meg a Harrach és Havelka-cég.

A legrosszabb, ami az embert érheti, ha egy irodalombarát hölgy karmai közé kerül, aki szalonjában maga köré gyűjti a könyvrajongókat, és irodalmi összejöveteleket rendez, amikor is teát szolgálnak fel, és minden könyvbarátra két darab kalács jut.

Igaz, nem kellett volna elmennem Herzánné nagyságos asszonyhoz ezekre az irodalmi összejövetelekre, de eleget akartam tenni egy barátom meghívásának, akivel egykor elhitettem, hogy van egy eredeti perzsa Háfiz-kötetem emberbőrbe kötve. Barátom széjjelkürtölte ezt a könyvbarátok és irodalomrajongók körében, és mecénásuk, Herzánné asszony kifejezte ama kívánságát, hogy mutassanak be neki.

A szalonban tizenkét őszinte arcot találtam, amelyekből a világirodalom meredt rám. Jöttömet élénk örömmel fogadták, s az emberbőrbe kötött Háfiz-kötet birtokosa véleményem szerint méltán tarthatott igényt négy darab kalácsra.

A tálból tehát elvettem négy darab kalácsot, a mellettem ülő szemüveges kisasszonynak egy sem maradt. Ezen annyira elbúsult, hogy Goethe Válogatós rokonság című könyvéről kezdett beszélni.

Velem szemben valami irodalomtörténész ült, s váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzám:

- Tetszik az egész Goethét ismerni?

- Tetőtől talpig - feleltem komolyan. - Sárga fűzős cipőt hord, és a feje búbján barna nemezkalapot, adófelügyelő az élelmiszervámnál, és a Karmeliták utcájában lakik hónapos szobában.

A könyvbarátok bús és szemrehányó pillantásokat vetettek rám. A vendéglátó háziasszony, hogy leplezze a társaság zavarát, megkérdezte:

- Ugyebár, ön is nagyon érdeklődik az irodalom iránt?

- Nagyságos asszonyom - mondtam -, volt idő, amikor sokat olvastam. Elolvastam A három testőrt, A szerelem rejtelmeit, A sátán kutyáját és egyéb regényeket. A szomszédéknál rendszeresen félrerakták részemre a Politika című folyóirat folytatásos regényét, és hetenként egyszer végigolvastam mind a hat folytatást. Szerfölött érdekelt az olvasás, s alig győztem kivárni, hogy Leona grófnő férjhez megy-e Richardhoz, a törpéhez, aki miatta meggyilkolta saját édesapját, miután féltékenységből lelőtte Leona vőlegényét. Igen, a könyv valóban csodákra képes. Amikor legrosszabbul ment a sorom, a Messinai ifjút olvastam. Szegény fiatalember tizenkilenc éves korában haramia lett. Egyébként Lorenzónak hívták. Bizony, akkoriban sokat olvastam. De ma már nem olvasok. Nem érdekelnek a könyvek.

Az irodalombarátok testületileg elsápadtak, és egy szúrós szemű hosszú ember, mint valami vizsgálóbíró, szigorúan és metsző hangon megkérdezte:

- Érdekli Zola?

- Nagyon keveset tudok róla - mondtam -, csak azt hallottam, hogy Párizs ostrománál elesett a francia-német háborúban.

- Maupassant-t ismeri? - érdeklődött bőszülten a szóban forgó férfiú.

- Olvastam tőle a Szibériai vázlatokat.

- Tévedni tetszik - jajdult föl a mellettem ülő szemüveges hölgyemény. - A Szibériai vázlatokat Korolenko és Sietoszewski írta. Maupassant francia!

- Azt hittem, hollandus - mondtam nyugodtan. - Ha francia, talán majd lefordítja franciára azokat a Szibériai történeteket.

- De Tolsztojt csak ismeri? - kérdezte a háziasszony.

- Láttam a temetését a moziban. De nézetem szerint egy olyan híres vegyész, mint Tolsztoj, aki felfedezte a rádiumot, díszesebb temetést érdemelt volna.

Pár pillanatnyi csend ülte meg a szobát. A szemközt ülő irodalomtörténész vérben forgó szemmel meredt rám, és ironikus éllel kérdezte:

- De a cseh irodalmat bizonyára jól ismeri?

- Odahaza a fehérneműs szekrényemben megtalálhatja A dzsungel könyvét, ennyi talán elég - jelentettem ki emelt fővel.

- De hisz Kipling angol író - sírt fel egy szótlan úriember, s kezébe temette arcát.

- Kiplingről nem beszéltem - kiáltottam sértődötten. - Tuček művéről van szó, A dzsungel könyvéről.

Hallottam, hogy két úriember arról sugdos, hogy barom vagyok. A neveletlen alakok szándékosan olyan hangosan suttogtak, hogy meghalljam.

Egy hosszú hajú, sápadt fiatalember imára kulcsolt kézzel fordult hozzám:

- Maga nem érti az irodalom szépségeit, nem képes megbecsülni a stílust, a mondatok briliáns szerkezetét, magát még a versek sem lelkesítik. Ismeri Liliencronnak azt a versét, amelyben oly érzékletesen kicsendül a szavakból a természet szépsége: "...húznak a felhők, szállnak, a kék felhők egyre szállnak, hegyek fölött, völgyek fölött, erdők dús zöld öve fölött?"

Hangját felemelve, és a mellette ülő irodalombarát vállára támaszkodva folytatta:

- És mit szól D'Annunzio Tűzéhez? Ha elolvasná a velencei ünnepségeknek azt a gyönyörű, kifejező ábrázolását s a háttérben lezajló szerelmi regényt...

A gázlámpára pillantott, végigsimított homlokán, és várta, mit mondok.

- Nem értettem egészen - jegyeztem meg -, tulajdonképpen miért gyújtogatott az a D'Annunzio ünnepek idején? Hány évet kapott?

- D'Annunzio a leghíresebb olasz költő - magyarázta fáradhatatlanul a szemüveges hajadon.

- Furcsa - véltem angyali ártatlansággal.

- Mi ebben a furcsa? - kérdezte szinte üvöltve az egyik úr, aki mindeddig egy árva szót sem szólt. - Mondja, ismer maga egyáltalán csak egyetlen olasz költőt is?

- Természetesen. Robinson Crusoe-t!

Úgy néztem körül, mint egy győzelmes hadvezér.

A tizenkét irodalomrajongó és könyvbarát e pillanatban megőszült, s a tizenkét koraősz irodalomrajongó és könyvbarát egyesült erővel kidobott a földszinti lakás ablakán az utcára.

Prágában sok ember veti magát a Moldvába a hidakról. Ugyancsak Prágában létrehoztak egy lakásreform-bizottságot a városházán. Egy bizottságnak a külföldet kell járnia, hát ez is járta. És mivelhogy mi már ilyen balszerencsések vagyunk, hát ahelyett, hogy a küldetésüknek megfelelő tapasztalatokkal tértek volna haza, vizsgálódásuk tárgyával éppen ellentétes tapasztalatokat hoztak. Talán már kétségbeestek afölött, hogy Prágában a lakásreform nem egykönnyen valósítható meg, s talán e kétségbeesésből kifolyólag, és rádöbbenve, hogy képtelenek utánajárni annak, aminek kellett volna, esetleg már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztak, s ez a tény irányíthatta figyelmüket ama berendezésekre, amelyek az idegen városokban arra az esetre szolgálnak, ha valaki beleveti magát a vízbe.

Így történt, hogy eredeti szándékukkal teljesen ellentétes eredménnyel tértek haza. Lakásreform helyett minden egyebet hoztak, ami az öngyilkosok javát szolgálja. A dolog azonban ennek ellenére összefüggésben van azzal a bizonyos lakásreformmal. Ha például valaki nem tudja kifizetni a lakbérét, beugrik az egyik hídról a folyóba. A lakásreform megkívánja, hogy ezt az embert kimentsék, és megmentsék ama modern eszközökkel, amelyekről külföldön szereztek tudomást.

Ezek az eszközök elsősorban a kifejezetten öngyilkosok számára készült mentőövek, s így amikor a bizottság tagjai hazatértek, elhatározták, hogy ilyen mentőöveket kell elhelyezni, a hozzájuk tartozó kötelekkel együtt, az összes prágai hídon, valamint a két part teljes hosszában, hogy oda lehessen dobni őket ama öngyilkosoknak, akik azzal a szándékkal ugrottak a folyóba, hogy felakasszák magukat.

Az ügyet áttették egy rendkívüli bizottsághoz, s az nyomban és sebtiben, s a vállalt ügy szempontjából fontos, nagyszerű bankettet rendezett.

A bankett után jött a kijózanodás. Tárgyalgatni kezdték, hogyan is kellene a dolgot megcsinálni. Elhelyezni a drága mentőöveket csak úgy, minden felügyelet nélkül, hogy bárki hozzáférhessen, nyilván illuzórikus, hiszen csak egy-egy mentőöv kötele több mint 24 koronába kerül.

Sejtették: előfordulhatna, hogy akadnak olyan önfeláldozó mentők, akik a köteleket mentőövestül ellopnák.

A következő ülésen tehát elhatározta a bizottság, hogy különleges szekrénykéket kell rendszeresíteni, amelyeket be kell építeni a hídba, pontosabban a híd mellvédfalába, de úgy, hogy azért ki lehessen nyitni őket. A szekrénykulcsokat eredetileg a városházán kívánták őrizni.

Később ezt az ötletet olyan értelemben módosították, hogy meg kell állapodni a rendőrkapitánysággal az ügyben, ami meg is történt.

E megállapodás után kimondták, hogy a hidakon elhelyezett mentőeszközök szekrényének kulcsa a legközelebbi rendőrnél lesz.

A rendőrség összes tagjának kihirdették, hogy annak a rendőrnek, aki a legközelebbi, ki kell nyitnia a szekrényt.

A dolog fölöttébb ésszerű volt, de az is fontos volt, hogy következetesen hajtsák végre, s így ne kerülhessen sor semmiféle összeütközésre a rendőrkapitánysággal.

A mentőövet és kötelet tartalmazó szekrényekre mindenütt ráfestették a következő feliratot:

"Kulcs a legközelebbi rendőrnél!"

Az előírásokat pontosan be kell tartani, s miképpen azt Krátký úr esete bizonyítja, ez a rendelkezés egészen szokatlan mértékben vált be.

Krátký úr, dolga nem lévén, már hosszabb ideje figyelte a prágai hidakon, hogy hogyan ugrálnak az öngyilkosok a vízbe. Észrevette az új biztonsági berendezéseket is, s nagyon örült annak, hogy beválnak.

Egy péntek este éppen a Károly-hídon ballagott, amikor egyszerre csak észrevette, hogy Nepomuki Szent János szobránál egy ismeretlen nő, nyilván a szent nagy tisztelője, belevetette magát a vízbe.

Habozás nélkül a Křižovnici térre rohant a hídról, ahol jelentette az esetet a rendőrnek, felszólítva őt, hogy a kulccsal szaladjon a híd mellvédjébe falazott szekrényhez, s vegye ki belőle a mentőövet.

- Hol ugrott be? - kérdezte a rendőr, ismerve az előírásokat.

- A Nepomuki Szent János-szobornál.

- Akkor nem tehetek semmit az ügyben - mondta a rendőr -, mert az előírás így hangzik: A kulcs a legközelebbi rendőrnél van. Ebben az esetben viszont a legközelebbi rendőr a Malá Strana-i kapunál található, a híd túlsó felén. Ahhoz kell mennie a kulcsért, nem én vagyok a legközelebbi.

Krátký úr tehát rohant a Malá Strana-i kapuhoz, de a rendőrt csak a Radetzky-szobornál találta meg.

- Hohó, kedves barátom, nem én vagyok a legközelebbi, ebben az esetben a Křižovnici téren levő kollégám az illetékes.

Rohant hát ismét vissza, s rendőrét most a Károly utcában találta meg.

A rendőr nevetésre fakadt.

- Azt mondja, hogy a Radetzky téren volt a kollégám? Hát akkor ő volt a közelebbi, nem én. A szabály, az szabály. Csak szaladjon vissza hozzá.

Teljes három napig futkosott Krátký úr a rendőrök után, közben háromszor be is kísérték, de még most sem tudja, hogy tulajdonképpen melyik rendőr a legközelebbi.

Ma már bátran és biztosan érvényesült az a nézet, hogy felvilágosult századunkból, egy-két kivételt leszámítva, eltűntek a varázslók és boszorkányok. Például nemrégen hallatott magáról egy Novák nevezetű bűvész, aki ma már szintén a múlté, mert Domašínban, a vendéglőben nagyon érdekes bűvészmutatvánnyal szórakoztatta a közönséget: bemutatta, hogyan kell eltüntetni egy kölcsönkért ötkoronást. Eltűnt mindkettő. Az ötkoronás is, a bűvész is. A bűvészt megtalálták a csendőrök, az ötkoronást nem. És ez lett a bűvész veszte.

Imitt-amott még néhány családban rábukkanhatunk a bűvészek nyomára, akik fáradságos munkával betanultak néhány mutatványt A kis Bosko vagy A házibűvész című tanulságos könyvekből.

Rendszerint a család valamelyik tagja felszólítja az embert, hogy csinálja utána azt, amit ő mutat. A felszólítottnak kezébe nyom egy tányért, amelynek az alját már jó előre gyertyával bekormozta. Ő maga tiszta tányért tart a kezében, s az ujjával köröket rajzol a tiszta tányér aljára, a kiszemelt áldozat pedig a kormos tányéron csinálja ugyanezt, s aztán a bekormozott ujjával ugyanilyen köröket kell rajzolnia az arcára, homlokára, s a társaság eget verő kacagásától kísérve a felismerhetetlenségig összemaszatolja magát.

Az ilyen unaloműző játékok után aztán az áldozat néha fölpofozza a család bűvésztagját, olvasható részletesebben A kis Boskóban és A házibűvészben.

Számtalan ilyen elmés tréfát talál ott az ember. Ebben különböznek ezek a receptek Joh. Christ. Wiegleb Onomatologia curiosa, artificiosa et magica című 1768-ban megjelent könyvétől, melynek például a 482. oldalán a szerző azt taglalja, hogyan kell agyonlőni egy dragonyost, vagy holdtöltekor eltenni láb alól az ellenségünket. Ez az utóbbi felettébb csábít engem. Nem tudok szabadulni a kitűnő leírástól, melyről a szerző azt állítja, hogy maga is kipróbálta.

Van ugyanis otthon egy kis bűvészem. Mindazért, ami történt, s ami még majd történik, tulajdonképpen az én Ježek barátom a felelős. Pedig nem rosszindulatú ember, csak kiszámíthatatlan ötletei vannak, s az ő könnyelműsége mellett főleg a barátság nagyon tág fogalom nála. A barátait mindig a legkülönfélébb kívánságokkal és ajándékokkal lepi meg. Így történhetett meg az is, hogy egyszer a következőket írta nekem:

Drága barátom! Mint ismeretes előtted (egyáltalán semmi sem volt ismeretes előttem), a cégem azzal a megbízatással küld Szerbiába, Kragujevácba, hogy felügyeljek az ottani cukorgyár építésére. Holnap utazom, s ezért hozzád küldöm a fiamat, Tomášt. Amióta a feleségem a vállalatunk könyvelőjével megszökött, a fiút én nevelem. De nem vihetek magammal egy kilencéves gyereket Szerbiába, mert fogalmam sincs, milyenek ott az életkörülmények. Körülbelül fél év múlva ismét Prágában leszek, addig viseld gondját Tomášnak. Nagyon okos gyerek, meglátod, milyen jól elszórakoztat a bűvészmutatványaival. Nem is hívom őt másként, csak házibűvésznek. Többek között tüzet is tud nyelni. Azelőtt meg sikerült lenyelnie egy békát, amit később kiköpött. Örömed leled majd benne, meglátod.

A levél elolvasása után meggyötört ábrázatomat a mennyezet felé fordítottam - ami most itt az eget helyettesítette -, és kirázott a hideg.

Nagyon jól ismertem azt a ronda, alattomos kölyköt. Nemrég gyufafejekből és szájöblögetésre használt fehér porból sikerült robbanóanyagot előállítania, a levegőbe röpítette a békésen szunyókáló fekete kandúrt. Ježek barátom erről mindenhol nagyon részletesen s hamisítatlan apai büszkeséggel, szinte kérkedve beszélt.

Most hát megajándékozott ezzel a jómadárral egy fél évre. Olyan nyugodtan küldi hozzám, mintha csak egy zsák lisztet küldene, a fiú meg majd teleköpködi a padlómat békával.

De hol a csodában van? Már régen itt kéne lennie. Ismeretlen, örömteli érzés kerített hatalmába. Valami baja történhetett. Talán autó vagy villamos?

Reggel kopogtak az ajtómon, s amikor kinyitottam, egy rendőr állt ott. Felszólított, hogy menjek vele a főkapitányságra.

- Őrizetbe vettük az unokaöccsét - közölte röviden.

Nem jutott eszembe egyetlen unokaöcsém sem, akit börtönbe vethettek volna, mert csak egy unokaöcsém van, s az mindössze öthónapos. Megjegyeztem, hogy szerintem a legnagyobb kegyetlenség lecsukni egy csecsemőt, s a rendőr ezt nagyon becsületesen azonnal feljegyezte a noteszába.

A főkapitányságon kellemes meglepetés várt rám. A vélt unokaöcs nem volt más, mint Ježek barátom fia, Tomáš. Miután érzékeny búcsút vett elutazóban levő apjától, fogta a bőröndjét, amely a bűvészkellékeket tartalmazta, vagyis a kettős fenekű kelyhet, aztán a szekrénykét, amelyben eltűnik a tojás, helyette pedig egy kanári jelenik meg stb. stb., és sorra járta a kocsmákat. Bűvészként akart fellépni a nyilvánosság előtt. Méltóságteljesen nyitott be a kocsmába, s két tenyerét összeütve ezt kiáltotta:

- Figyelem, uraim, eltűnik a tojás!

Bemutatott néhány primitív mutatványt, aztán tányérozni kezdett.

Egy ilyen bűvészmutatvány közben fülelték le. A rendőrségen elmondta, hogy az unokaöcsém, és én küldöm őt pénzt keresni. Ha nem hoz haza elég pénzt, akkor kínozom, és megtagadom tőle az ételt. Azt is elmondta, hogy árva, szegény megboldogult apja hasbeszélő volt.

Hosszas magyarázgatás után végre elengedték, s kint az utcán habozás nélkül így szólt:

- Részvétet akartam bennük kelteni, hogy szabadon engedjenek.

- S miért tányéroztál?

- Örömet akartam magának szerezni. Nyakkendőt szerettem volna venni, hogy ne jöjjek üres kézzel.

Adtam neki egy nyaklevest.

- Nem tévedtem, amikor azt állítottam, hogy kínoz - mondta. - Azért dühös, ugye, mert nem hoztam semmit.

Csak már otthon szóltam hozzá. Nagyon szomorúan nézett rám, amikor arról beszéltem neki, hogy szégyent hozott ránk, az apjára meg rám, aztán hirtelen megszólalt:

- Bármibe fogadok, hogy nem tud tüzet vinni a tenyerén.

Verést ígértem neki, ha bármi hasonlóval akár csak megpróbálkozik is, lakatra zártam az ajtót, és elmentem a kávéházba.

Először történt meg velem, hogy nem mertem hazamenni. De távollétem alatt semmi szörnyűséget nem művelt az én házibűvészem. Csak az asztalon állt egy szűk nyakú velencei váza, családi emlék; az alján egy meghámozott főtt tojás volt, mely az éléskamrából került elő.

A rejtély, hogy azon a szűk nyíláson keresztül mi módon került a tojás a vázába, nem is olyan nagy rejtély. Tomáš megmagyarázta. Először egy darab papírt dobott a vázába, meggyújtotta, s utána a hámozott tojás szépen átcsúszott a szűk nyakon.

Három ilyen vázám volt. Csak egy vészelte át épségben a kísérletet. A másik kettő megpattant, amikor Tomáš a papírt meggyújtotta bennük. Mikor a térdemre fektettem, hogy megbosszuljam a tönkretett családi emléktárgyakat, ezt kiabálta:

- Tudtam, hogy végül sikerülni fog.

Másnap, megint csak amikor nem voltam otthon, érdekes kísérletet vitt véghez A házibűvész egyik szórakoztató mutatványa szerint, melynek leírásában ez olvasható: "Azt csinálni, hogy a papír ugyanolyan gyorsan essen le, mint a fém..."

Azt csinálta, hogy egy közönséges érme helyett ötkoronást használt fel, amit az egyik fiókban talált.

Azzal fogadott, hogy igazán nem tehet róla, de elfelejtette, hogy bezártam őt.

A kísérlet elég érdekes. Az érmére egy darab papírt teszünk, és lapjával leejtjük az érmét. Tomáš igen részletes magyarázatba fogott. Az érem esése folytán légüres tér keletkezett, s a papír ugyanolyan gyorsan hull a földre, mint a fém. Az egyedüli hiba csak az volt, hogy az ötkoronást a papírdarabkával együtt a második emeletről eresztette le az utcára. És valóban, A házibűvész nem hazudott. A papírdarabka ugyanolyan gyorsan hullott le, mint az ötkoronás. Tomáš látta, hová esett, le akart érte menni, de az ajtó zárva volt. A pénz a csatorna rácsának közvetlen közelében feküdt. Teljes fél óra hosszat őrizte, míg meglátott egy nagyon jól öltözött urat, aki éppen arra ment a járdán. Lekiáltott neki az ablakból, hogy vegye föl az ötkoronást, s este, ha már itthon leszek, hozza el. Az úr biztosan elhozza a pénzt, s én örülni fogok.

Kivertem a fejéből ezt a fixa ideát, és bezártam őt a konyhába, jómagam pedig a díványra heveredve nagy szomorúan a Ježek barátomhoz fűződő barátságon kezdtem elmélkedni.

Körülbelül egy óra múlva a konyhába indultam, hogy vacsorázni hívjam Tomášt. Éppen a nagy fazékkal volt elfoglalva.

- Meg akartam figyelni a kristályképződést - mondta komolyan. - Egy doboz cukrot szórtam a vízbe, hogy telített oldatot kapjak, és belelógattam a vekkert.

Kihúzta a fazékból a pálcára függesztett ébresztőórát. Apró cukorkristályokkal volt bevonva az egész.

- Egy darabig még ketyegett a víz alatt - mondta a kis bűvész -, aztán megállt. Valami mást is beletehettem volna az oldatba, de gondoltam, hogy a vekker a pórusos tárgyak közé tartozik, ahogy A kis Boskóban olvasható. Gondolom, a legjobb lenne párnával próbálkozni. A kádban feloldanánk öt kiló cukrot, belelógatnánk a párnát, s aztán lesnénk, hogyan tapadnak rá a kristályok...

A következő reggel pompásan kezdődött. Be akartam menni a fürdőszobába, de a küszöbön hasra estem, mert az ajtó között valami ki volt feszítve. Tomáš láthatatlan hálója volt az, fekete cérnaszálak láthatatlan rendszere, amit az előszoba félhomályában nem lehetett észrevenni.

- Ez mindig sikerül - szólalt meg ártatlan hangon Tomáš. - Főleg, ha nagyobb társaság van együtt, ez rendkívül komikusan hat.

Este lámpát akartam gyújtani, de minden meggyújtott gyufaszál éppen csak fellobbant, aztán kialudt.

- Nagyon egyszerű az egész - magyarázta Tomáš a sötétben. - Ha azt akarjuk, hogy a gyufa ne gyulladjon meg, rézgálicoldatba kell áztatni, utána meg kell szárítani. Ez is egy nagyon jól sikerült tréfa.

Ugyanezen az estén, amíg a klubban sakkoztam, sikerült Tomášnak az én egyetlen elbeszélésemből négyoldalnyit felettébb művészi módon keskeny papírszalaggá nyírnia, ami összesen mintegy nyolcvan métert tett ki. Japán varázslók trükkje, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig elbeszélések kéziratát használják fel a mutatványhoz.

- Hosszabb volt - mondta sűrű csuklások közepette -, de nem tudtam mind kihúzni a számból. Azt hiszem, a felét lenyeltem.

- Látod, Tomáš - mondtam szemrehányóan -, arra vetemedtél, hogy még a kézirataimat is lenyeled.

- Elolvastam belőle egy részt, de az volt az érzésem, hogy nincs benne semmi különös, tehát nem kár érte - mondta bírálóan.

Ezen az estén már nem kérdeztem tőle semmit.

Reggel, mielőtt elmentem hazulról, megint csak megpróbáltam a lelkére beszélni, hogy viselkedjen rendesen, legyen jó fiú, különben szörnyű dolgok fognak vele történni. Ha megint kísérletezni akar, előbb kérje ki a tanácsomat. Egymás után tettem föl neki a keresztkérdéseket, míg végre beismerte, valószínűleg az én színlelt jóságomtól meghatódva, hogy távollétem alatt családi ágyút akart készíteni a fürdőszobában a kályhacsőből. Szörnyűséges valami lehetett az a bizonyos családi ágyú, mert Tomáš ezzel kapcsolatban nem akart részletekbe bocsátkozni. Zsebre vágtam hát a fürdőszoba kulcsát, s megfenyegettem a kis bűvészt, hogy eladom Törökországba rabszolgának, ha a családi ágyúra akár csak gondolni is mer. Ekkor arra kért, engedjem meg, hogy elvigyen a konyhából egy nyers tojást. Nem csinál vele semmi rosszat, nem töri össze, nem ken be vele semmit, csak valamilyen meglepetést készít számomra.

Beleegyeztem, vigye a tojást, mert ugyebár, egy tojás semmiség a családi ágyúhoz képest.

Valóban meglepett. Amikor hazaértem, azt mondta, hogy nagyon rendes volt, megmutatta a tojást, és felszólított, hogy gurítsam végig az asztalon. Csodák csodája, a tojás nagy ívet leírva mindig visszatért hozzám. Elvarázsolt tojás volt.

- Nincs ebben semmi különös - mondta Tomáš. - Lyukat kell fúrni a tojásba, félig kiszívni a tartalmát, és megtölteni higannyal, aztán a nyílást be kell ragasztani kenyérbéllel.

- Honnan kerítettél higanyt?

- A barométerből - mondta ártatlan képpel. - Mégpedig nagyon egyszerűen. Lecsíptem az üvegcső felső végét, és annyi higanyt önthettem ki belőle, amennyire szükségem volt.

Amikor meg akartam büntetni, szemtelenül azt állította, megengedtem neki, hogy elvigye a tojást a kísérlethez, és állítólag azt is utánam kiáltotta, hogy elvarázsolt tojást akar belőle csinálni. Nem maradt más hátra, másnap, mielőtt elmentem hazulról, a kis bűvészt bezártam a vécébe.

Ott aztán valóban nem csinált semmiféle bűvészmutatványt. A következő napon megkért, adjak neki teljes szabadságot, nem követ el semmi rosszat.

Közöltem vele, hogy úgyis egész nap otthon leszek, mert a háziúr jön hozzánk a kályhákat ellenőrizni, nem szorulnak-e javításra, s arra kértem, viselkedjen illedelmesen.

Nagyon csalódott arcot vágott. A délelőtt folyamán eljött a háziúr, és egy ideig a kályhákban turkált. Kormos lett a keze is, arca is, engedélyt kért hát, hogy megmosakodhassék. Jó ideig tartott, míg Tomáš törülközőt talált, aztán még elfutott vele valahová, majd kis idő múlva visszajött, és átnyújtotta a törülközőt a háziúrnak.

A háziúr törülközni kezdett, s megrökönyödve látom, hogy minél inkább törülközik, annál feketébb az arca. Már olyan volt, mint egy szerecsen, amikor hirtelen a tükörbe nézett.

Tomáš az egyik sarokban lapulva intett, hogy hallgassak.

- Az ördögbe is, mi ez - kiáltott fel ijedten a háziúr -, mi történik itt, az isten szerelmére?

A sarokban Tomáš elnevette magát. Mindketten rávetettük magunkat a semmirekellő bűvészre. A háziúr a hajába markolt, én a fülét cibáltam, így aztán Tomáš töredelmes és részletes vallomást tett.

- Ha valakinek be akarják feketíteni az ábrázatát, zúzzanak porrá egy tölgygubacsot meg egy kis rézgálicot. Az így kapott port szórják törülközőre, s nyújtsák át annak, aki meg akar törülközni. Én már réges-régen előkészítettem a törülközőt egy vendég számára. Főleg, ha nagyobb a társaság...

Nem fejezhette be, mert hamarább sújtott le nadrágjára a nádpálca, amit előző nap vásároltam abban a reményben, hogy majd egyszer mégiscsak összetöröm rajta.

Szomorúan rovom az utcákat. Eszembe jut a jó öreg Joh. Christ. Wiegleb receptje arról, hogyan kell holdtöltekor titokban eltenni az ellenségünket láb alól.

S mindennap szántszándékkal elmegyek egy régiségkereskedés mellett, és néma csodálattal bámulom az üzlet kirakatában levő régi rézmetszetet, amely azt ábrázolja, hogyan égették meg 1572-ben a lyoni főtéren Bouglier-t, a varázslót. Valamiféle reményteljesen melengető varázsa van annak a képnek...

Lakott a házunkban egy bizonyos Peroutka úr. Nagyon titokzatos ember volt, mert ha bárkivel összetalálkozott a házban, tetőtől talpig végigmérte az illetőt, közben élénken gesztikulált, magában beszélt, s valamit felírt a jegyzettömbjébe. Peroutka úr ugyanis rémregényíró volt, s alakjai ábrázolásához felhasználta a környezetében található valamennyi ismert személyt. Így például a második emeleten lakó Karbus bádogos volt az a cingár gazfickó - bal és jobb orcáján pofaszakállal, feje búbján egy gyér hajfürttel -, aki Peroutka úr regényében a főszerepet, Vinanti rablóvezért játszotta. A rabló leányának, Virginiának a nemes lelkű Macchia bárót szánta férjül az író, s a báró személyleírásához a földszinten lakó sovány tanárjelöltet vette kölcsön, azt írta le regénye számos fejezetének egyikében. A szóban forgó regény címe: A határvidéki vörös malom története, avagy Pompeia, az arisztokrata menyasszony, avagy a befalazott Virginia apáca sorsa, illetve kalandok az Utolsó Hóhérhoz címzett kocsmában.

A szerény tanárjelölt nem is sejtette, hogy amit Peroutka úr írt, őrá vonatkozik.

"Csíptetőjével megtörölvén könnyes szemét, kék árkos szemével körülpillantott, s borotválatlan arcán ama bágyadt kifejezés volt észlelhető, mely a kétes hírű nőszemélyek társaságában átmulatott éjszaka kísérője. Különleges szabású kabátot viselt, melynek két szárnya arra vallott, hogy e fiatal férfi, az inkognitóban levő Macchia báró, rablók társaságában virrasztotta át az éjszakát, a rablók kártyáztak a várkastély sírboltjában, Szent Ignác kápolnájában, a Kveton lovagok ősrégi vára kísérteties romjai alatt."

Ugyanez volt a helyzet Vaňha tejboltos kocsisával, a különben derék František Trachtával, akivel Peroutka úr nagyon gyakran összeakadt. Őt is olyannak örökítette meg, amilyen volt: zömöknek, fekete bajusszal és csipás szemmel. Ez a kocsis szolgált modellül a gyilkos Resorcini alakjához, akiről a szóban forgó rémregény olvasói tudják, hogy az Utolsó Hóhérhoz címzett erdei kocsma tulajdonosa. A Resorcini nevet Peroutka úr V. Janovský orvosprofesszor receptjéből vette, abból az időből, amikor egyszer egy ismert betegségben szenvedett, amelyet köznyelven kopaszodásnak neveznek, tudományosan pedig például így: seborrhoea capilitii.

Regényhőseit Peroutka úr úgy keresztelte el, ahogy épp eszébe jutott, s különös előszeretettel folyamodott ez ügyben az orvosi receptekhez, így például egy másik regényében a hercegi származású csalót, aki Fonetik gróf tizenhét rokonának oltotta ki életét, hogy az örökséghez hozzájusson, Rudolf Ulcusnak hívták, míg ellenlábasa, az igazi gróf, a Mercurio nevet viselte, annak a receptnek alapján, amelyet egykor az ő ulcus durumja gyógyítására felírtak. Egy táncosnő nevét is receptből vette. Ugyanis a gyomorbaját kamillacseppekkel gyógyította, a cseppeket vízzel kellett hígítania, s az alábbi orvosi előírás szerint használnia: spiritus herbi Camillae gr. 100,0, Aquae destillatae gr. 500,00. Nyilvánvaló hát, hogy A kerítők karmai közt elsorvadt táncosnő című regényében így lett a hősnő neve: Kamilla Akva.

Alkalmam volt néhányszor nyomon követni Peroutka urat, s így kihallgattam, mit beszél magában:

- A vérpadot három méternél hosszabbra kell ácsolnom, hogy az elítélt megszökhessen, mivel a vérpad deszkázata alatt lesz egy kút, abba ugrik bele a rabló, s aztán poroszlónak álcázott cimborái segítségével lóra pattan, szélsebesen elnyargal az ördög sziklabarlangjába, s ott elrejtőzik.

Peroutka úr megfordult, és belém ütközött. Én is sarkon fordultam, s megint a nyomában lépegettem. Ő azonban fennhangon folytatta a monológját, úgyhogy a járókelők utána fordultak:

- Nem találok más megoldást, mint hogy az orosz grófnőt bedobom a farkasok közé a verembe, s amikor a farkasok kezdik mardosni, kiszabadíttatom az erdészlegénnyel, aki leleplezi a grófnő mostoha nagybátyjának ármánykodásait. Igen! Ez az! S minél hamarabb el kell a dolgot intéznem, még mielőtt ideér a kiadó!

Hazafelé indult, s én követtem. Egymás mellett laktunk ugyanis, szobámat csak egy vékony rabicfal választotta el az övétől, úgyhogy minden áthallatszott.

Végighallgattam, ahogy önmagával vitatkozott, s tisztán kivehettem beszédéből az alábbi mondatokat:

- Húzassam talán karóba a kalózvezért? De akkor hogy szabadítsam meg a karóból? Nehéz dolog ez! Hiszen három évvel később még életben kell lennie! Úgy oldom meg, hogy tőből kitépetem a bal kezét egy megvadult bikával, amelyhez odakötöztem.

Kopogtatás hallatszott, szomszédom kiszólt: szabad, s aztán ezt hallottam:

- Tiszteletem, kiadó úr!

Mély sóhaj hallatszott, majd basszus hangon megszólalt a jövevény:

- Peroutka úr, ön csupa hülyeséget csinál. Miért lőtte agyon a bárót, nem tudta másként eltenni láb alól? Mindig azon nyomban rájön a dologra a rendőrség. Már két héttel ezelőtt megmondtam önnek, használjon kurárét vagy sztrichnint. No de persze, akár a falnak beszélnék. Akkor már inkább fojtotta volna meg a szerencsétlent!

Megszólalt Peroutka úr:

- Akkor meg a boncoláskor rögtön észrevennék a nyakán a strangulációs nyomot, azért inkább átalakítom öngyilkossággá, a báró főbe lövi magát. Hiszen olvasta a levelet, amelyet az áldozat hátrahagyott, s amelyet kicseréltek!

- A levelet sem kellett volna megírnia, mert rögtön kiderül belőle, hogy maga rosszul sugallta azt a levelet a gazfickónak. Más stílusban kellett volna megírni! És még erre akar maga húsz korona előleget?! Abból ugyan nem eszik!

Dörrenve becsapódott az ajtó. Kisvártatva átkopogott hozzám a falon Peroutka úr.

- Az isten áldja meg - siránkozott keservesen -, nem lenne szíves kölcsönözni három koronát holnapig? A kiadóm galád kizsákmányoló; három hónap alatt nyolcvankét embert tettem el neki láb alól: méreggel, pisztollyal, tőrrel, késsel, baltával, kötéllel, volt, akit szakadékba löktem, miszlikbe apríttattam, felnégyeltettem, egyikre rágyújtattam egy erdei kunyhót, egy másikat a levegőbe repítettem, s ez a gazember egyre újabb gyilkolási módozatokat agyal ki, s még arra sem akart előleget adni, hogy egyik hősömet elevenen felfalattam!

Nem tudom, nem sértem-e meg ezt az urat. De mit lehet itt tenni?! Ha kolíni, kuttenbergi vagy budweisi járási főnököt írnék, azok is sértve éreznék magukat. A járási főnökök Csehországban is, Morvaországban is, néhány kivételtől eltekintve, egyformák voltak, mint a lócitrom. Egyiknek nagyobbra nőtt a pocakja, a másiké kisebbre. Vegyük hát ma fejét a hořicei járási főnöknek.

A hořicei járási főnök meginvitálta magához egy helyi lap szerkesztőjét.

Este hanyagul odavetette egyik fogalmazójának:

- Apropó, holnap délelőtt tízkor legyen nálam a mi derék szerkesztőnk.

Éjjel hát a csendőrök kiráncigálták a meleg párnák közül a szerkesztőt, és kivitték az állomásra. Délelőtt tíz órakor leadták a járási főnöki hivatalban. Ha a derekán nem fogja össze a pantallóját, leesik róla, mert elvették tőle a nadrágtartót, nehogy felkösse magát. Nem volt rajta gallér sem, mert az éjjel nem engedték meg neki, hogy felvegye. A mi derék szerkesztőnk azt se tudta, él-e vagy hal, olyan ember benyomását tette, akit az imént vágtak le a kötélről.

A járási főnök úgy állt szemben vele, mint a megtestesült hatalom, és a maga méltósága tornyának tetejéről komoran, gőgösen nézett alá a halandó kis féregre.

Teremtő isten, hüledezett magában a szerkesztő a járási főnök aranygombos egyenruhában feszülő, óriási pocakját nézegetve, ha nekem ront, hozzányom a falhoz, és palacsintává lapít.

A járási főnök nézte, egyre nézte a szerkesztőt, s a szerkesztő megérezte, hogy a komor tekintet ezt akarja neki mondani: A hatalmamban vagy, féreg, eltaposlak, megtehetem.

Két világ harca volt ez. A hivatalé meg egy jelentéktelen szerkesztőé, aki nulla a kozmoszban. Az elefánt és a poloska párviadala. Épp ez volt a szó, amit a járási főnök keresett. A síri csendben megszólalt:

- Maga, szerkesztő úr, poloska. Miket írt legutóbb a Tanácsok és útmutatások a gazdák és háziasszonyok részére című rovatában? A kiváló gyümölcsfafajták jegyzékével, mondhatom, remekelt. Az almafák közül a téli arany parment ajánlja, és nem felejti el megemlíteni, hogy Franciaországban Reine de Reinettes a neve; aztán propagálja a Belle de Boscoopot, a boskoopi szép almát, s szerepel a jegyzékben a Fondante de Bois, az erdei vajkörte, az amerikai Idaho meg az angol Wilder early körte. Ez hazaárulás. Mért ajánlja a francia szilvát? Ismerjük egymást, szerkesztő úr. Melegen ajánlja a nagy zöld ringlót, az amerikai eredetű Washingtont. Bámulatos, ahogy mellőzi a hazafias fajtákat. Mért nem írja, hogy a jó alma a tiroli alma? Mert azt gondolja magában, hogy a tiroliak menjenek a fenébe, mivel olyan nemzet ez, mely kész életét áldozni a mi legkegyesebb császár urunkért. Mért nem ajánlja a kasseli ranett almát? Mert arra gondol, hogy Kassel német város és szívből kívánja, hogy német szövetségeseink veszítsék el a háborút. A gravensteini almát is azért mellőzi, mert a gravensteini huszárok jelszava a Für Gott, Kaiser und Vaterland! Magától értetődik, hogy nincs ínyére Althann gróf szilvája, mivel Althann gróf osztrák tábornok volt, s maga nem bánná, ha az Úristen az összes osztrák tábornokot a pokol tüzére vetné, ezért hát megismétlem: azért ajánlja a francia óriásszilvát, a francia körtét, almát, az angol körtét, amerikai szilvát, hogy az emberek szüntelen azt lessék, hogy Franciaország, Amerika és Anglia mikor veri el már végre a port Németországon és Ausztrián. Olvassa csak el figyelmesen a Milyen földbe milyen árpafajta felel meg legjobban című cikkét. Azt írja ott, hogy a cseh földben jól megterem a francia Chevalier árpa. Tehát a csehek és Franciaország. Nagyon jól értjük mi ezt, és nincs, aki ne ezt olvasná ki a cikkéből. A Virágkedvelőknek című cikkében ajánlja a piros, kék és fehér pelargóniát, vagyis a betiltott össz-szláv trikolórt. A burgonya alá kiváló trágya a csilisalétrom című cikk pedig azt a célt követi, hogy Ausztria elessen a puskapor legfontosabb alkatrészétől. "Ha kötött a talaj, burgonyaültetéskor szórhatjuk a csilisalétromot közvetlen a fészkekbe." Majd mi beültetjük magát valahová, úgy, hogy megfeketedik! Majd mi elbánunk magával! Ami pedig ezt a mondatot illeti: "A fagyott gyümölcsöt sürgősen el kell fogyasztani, mert könnyen rothadásnak indul." Tudjuk mi jól, ki az a fagyott gyümölcs. Maga azon mesterkedik, hogy aláássa a tekintélyt! Hogy milyen hatást keltenek a cikkei, arról tanúskodjék a vodánkai csendőr őrmester jelentése. Íme: "Bátorkodom felhívni a cs. és kir. járási hivatal figyelmét A timsó használata című cikkre, mely a Hořicei Lapokban jelent meg. Többek között ez áll benne: Gyakran megesik, hogy az egrest és ribiszkét ellepi egy sereg apró hernyó, s néhány nap alatt levelestül megrágják az utolsó szem gyümölcsöt." A mai nehéz időkben a mi gyümölcstermő vidékünkön az ilyen mondat alkalmas rá, hogy pánikot keltsen, továbbá, úgy gondolom, követ bizonyos politikai célt is. Ugyanabban a számban szó esik a sárga fehérnemű tisztításáról, s rögtön alatta ez a cím: Néhány szó a fekete tinta készítéséről. A két szín rögtön szemet szúr mindenkinek, vagyis a cél itt az, hogy csúfot űzzenek a monarchia fekete-sárga zászlajából. A lap általában nélkülöz minden hazafias és lojális érzületet. A nedves lábbeli című cikkben olvasható ez a mondat: "Mihelyt lehúzzuk nedves lábbelinket, legjobb, ha tüstént megtöltjük száraz zabbal!" Bátorkodom figyelmeztetni rá, hogy ez nyílt felbujtás a gabonarekvirálás kijátszására. Nos ez a helyzet, kedves uram. Maga is láthatja, merrefelé halad.

A járási főnök elhallgatott, és merőn nézte a nyomorult kis szerkesztőt. Olyan megindító pillanat volt ez, mint amikor az elefánt már-már eltapossa a véletlen módon lába elé került csöpp emberkét.

Ám az elefánt oldalt lépett. A járási főnök kihúzta íróasztala fiókját, és a nyomorult kis szerkesztőnek átnyújtott egy köteg papírt, ez ünnepélyes szavak kíséretében:

- A hazafiúi érzés és lojalitás vörös fonálként kell, hogy végighúzódjon minden cikkén. Összeállítottam itt néhány hazafias szellemű tanácsot és útbaigazítást a gazdák és gazdasszonyok részére. Benne legyen a következő számban. Hazamehet.

A porig sújtott szerkesztő otthon megnézte a cikket, és ezt olvasta benne:

"Olcsó időjós. Akasszunk a falra egy képes levelezőlapot, melyen legkegyesebb uralkodónk van. Üssünk az uralkodó homlokába egy kis szeget, a szegre függesszünk fel egy rövidke cérnát, a cérna végére kössünk rá egy kis csomó tyúk- vagy lúdtollat, és ceruzával húzzunk vonalat azon a helyen, ameddig a tollpamacs leér. Ha derűs idő várható, a pamacs felszáll egészen a császár orráig. Ha esni készül, leszáll.

Olcsó oltóviaszt készíthetünk 50 g fenyőszurokból és 250 g olvasztott marhafaggyúból. Mindkettőt megolvasztjuk, hozzáadunk 26 g sűrű terpentint, és addig keverjük, míg kétszer egymás után el nem énekeljük halkan az osztrák himnuszt.

Hogy nyáron meg ne aludjon mindjárt a tej, tegyünk bele vadtormalevelet, és kiáltsunk háromszoros éljent szeretett uralkodónkra."

Mikor a szerkesztő ezt elolvasta, vásárolt egy sárga kötelet, és felkötötte magát a fekete kéménybe.

Amerikai humoreszk

- Ó, dehogyis, kedves fiatal barátom - mondta Williams úr, a bankár, a fiatalembernek, aki lábait egy széken nyugtatva vele szemben ült a karosszékben. - Nem, kedves Chawean úr, hallgasson végig figyelmesen, és a hallottakból igyekezzen levonni a tanulságot. Ön feleségül kéri a lányomat, Lotyt. Ami azt jelenti, hogy a vőm akar lenni. S ennek révén pénzhez szeretne jutni. Az iménti kérdésemre, van-e valamilyen vagyona, azt felelte, hogy szegény, mint a templom egere, és összes vagyona alig kétszáz dollár.

Williams úr hátradőlt a székben, az előtte álló asztalra tette a lábát, majd így folytatta:

- Azt állítja, uram, hogy valamikor én is szegény voltam, és még csak kétszáz dollárom se volt. Ezt nem tagadom, de állítom, hogy az ön korában nekem már jelentős összegű pénz állt rendelkezésemre. Mégpedig azért, mert volt eszem, ami viszont önnek nincs. Észrevettem, hogy izeg-mozog a karosszékben, de figyelmeztetem, hogy erős néger szolgánk van. Hallgasson csak végig figyelmesen, s vegyen rólam példát. Tizenhat éves voltam, amikor Nebraskába mentem a nagybácsimhoz. Hogy pénzre tegyek szert, rábeszéltem a nagybácsimat, engedje meg, hogy a négert, akit éppen meg akartak lincselni, az ő birtokán lincseljék meg. A nagybácsim rábólintott. A négert a bácsim birtokán lincselték meg, de aki látni akarta, annak fizetnie kellett bizonyos összeget, mert a helyszínt bekerítettük. Én szedtem a belépti díjat, s amikor a négert felakasztották, még azon az estén megszöktem a pénzzel. Az akasztott néger szerencsét hozott nekem. A pénzen északon földet vásároltam, és elhíreszteltem, hogy szántás közben aranyat találtam. Nagyon előnyösen adtam túl a földemen, s a pénzt bankba tettem. Említésre sem méltó, hogy később az egyik lóvá tett földvásárló rám lőtt, s mert a golyó a jobb kezemet érte, és szétroncsolta a csontot is, ez mintegy kétezer dollár nyereséget jelentett számomra, amit kártérítésként kaptam.

Amikor meggyógyultam, minden pénzemet befektettem egy vallási társaság részvényeibe, melyeket az indiánok lakta területeken előirányzott templomépítésre bocsátottak ki. Száz dollárért elismerő oklevelet osztottunk, de templomot egyet sem építettünk. A társaság csődbe jutott. Ezt éppen egy héttel az után tette, amikor a vallási társaság részvényeit marhabőrutalványokra cseréltem el, amelyeknek az ára éppen akkor emelkedett.

Marhabőrfeldolgozó üzemet létesítettem, és sokat kerestem rajta, mert a bőrt hitelre vásároltam, de készpénzért adtam tovább.

Vagyonomat több kanadai bankban helyeztem el, és csődöt jelentettem be. Lakat alá tettek, de a bírósági tárgyaláson olyan vadakat mondtam, és olyan furcsán viselkedtem, hogy a bírósági orvosszakértők gyengeelméjűnek nyilvánítottak. A bíróság felmentett, de előtte még gyűjtést rendezett a jelenlevők között, s az összegyűlt pénz elegendő volt ahhoz, hogy Kanadába utazzam a bankokban elhelyezett pénzemért.

A brooklini dúsgazdag Hamelst leányát San Franciscóba szöktettem. Hamelst úr kénytelen volt beleegyezni a házasságba, mert azzal fenyegetőztem, hogy együtt élünk San Franciscóban mindaddig, míg az összes lap nem közölheti a szenzációs hírt, hogy Hamelst úr lányának törvénytelen gyereke született.

Látja, kedves Chawean úr, ilyen voltam én, míg ön eddig semmi olyat nem tett, aminek hallatára az ember arra a következtetésre jutna, hogy ön értelmes ember.

Azt állítja, hogy megmentette a lányom életét, amikor nemrég kirándulás közben a tengerbe esett a csónakból. Ez ugyan szép dolog, és dicséretre méltó, de önnek ebből semmiféle haszna nem származott, sőt, károsodott, mert mint elmondta volt, teljesen szétázott a vadonatúj cipője. S csak azért, mert szerelmes lett a lányomba, nem lehet engem azzal büntetni, hogy olyan ember legyen a vőm, mint ön, akinek egy csepp esze sincs.

Látom, megint nem fér a bőrébe, mit izeg-mozog folyton abban a karosszékben?! Felszólítom, hogy feleljen a kérdéseimre. Véghezvitt már valamikor is valamilyen szóra érdemes dolgot?

- Nem.

- Vagyona van?

- Nincs.

- Feleségül akarja venni a lányomat?

- Igen.

- Szereti önt a lányom?

- Igen.

- Akkor hát az utolsó kérdés: mennyi pénz van önnél?

- Negyvenhat dollár.

- Helyes, ön pénzügyekben kért tőlem tanácsot, s több mint fél órát beszélgettünk. Harminc dollárt kapok öntől, egy perc egy dollár.

- De Williams úr... - ellenkezett volna a fiatalember.

- Semmi de - vágott közbe mosolyogva Williams úr, s az óráját nézte. - Újabb perc, harmincegy dollárt kapok.

S amikor a csodálkozó Chawean kifizette a kívánt összeget, Williams úr kedvesen így szólt:

- Most pedig engedje meg, uram, hogy felszólítsam, azonnal hagyja el a házamat, különben kénytelen leszek önt kidobatni.

- És a lánya? - szólt még vissza az ajtóból a fiatalember.

- A lányomat nem adom feleségül egy tökfilkóhoz - mondta nyugodtan Williams úr. - De kérem, igyekezzék mielőbb elhagyni a házamat, mert különben abban az örömben részesül, hogy lenyelheti a tulajdon harminckét fogát.

- No hiszen, szép kis vőm lenne - mondta Williams úr a lányának, amikor már Chawean úr távozott. - Ez a te szerelmesed rendkívül ostoba ember, s az a gyanúm, hogy nem is lesz soha esze.

- Ezek szerint - mondta Loty kisasszony - semmi esélye sincs, hogy a férjem legyen.

- Ilyen körülmények között ez teljesen kizárt dolog. Amíg egy ügyes "húzással" be nem bizonyítja, hogy mégis életrevaló, addig fikarcnyi reménye sincs.

És Williams úr elmondta a lányának is a néger meglincselésének történetét, s azt is, miről beszélgettek Chawean úrral, aztán hozzátette:

- Elláttam néhány jó tanáccsal, aminek még hasznát veheti az életben.

Másnap Williams úr üzleti ügyben elutazott.

Amikor egy hét múlva visszatért, levelet talált az íróasztalán, amelyben ez állt:

S alatta:

Oroszországi tartózkodásom csekély öt-hat éve alatt többször megöltek és halálra kínoztak különféle szervezetek éppúgy, mint egyes emberek.

Hazámba visszatérve megtudtam, hogy háromszor akasztottak fel, kétszer lőttek főbe, és egyszer vad kirgiz lázadók kaszaboltak össze a Kale-Ysel tó partján.

Majd egy vad csetepaté során részeg matrózok végérvényesen leszúrtak egy ogyesszai kocsmában. Nekem is ez látszik a legvalószínűbbnek.

De nemcsak nekem, hanem az én jó barátomnak, Kolmannak is, ezért nem csoda, ha felkereste éppúgy szégyenletes, mint hősi halálom szemtanúját, és a számomra oly kellemetlen esetről tudósítást tett közzé saját lapjában.

Csakhogy nem érte be ezzel a parányi hírrel. Ismert jó szíve nem hagyta nyugodni, míg nem írt rólam nekrológot, s ez is a kezembe került kevéssel azután, hogy megérkeztem Prágába.

Elegánsan leszedte rólam a keresztvizet haló poraimban, mert bizton hitte, hogy a holtak nem támadnak fel.

Be akartam neki bizonyítani, hogy élek, a keresésére indultam hát, s így született meg ez az elbeszélés.

A borzalom és rettenet mestere, Poe sem eszelhetett volna ki kísértetiesebb témát...

Nekrológom szerzőjére egy prágai borozóban találtam rá pontosan éjféli tizenkettőkor, amikor a borozó egy bizonyos, 1856. április 18-i keltezésű császári rendelet alapján bezár.

Nekrológom szerzője a mennyezetet bámulta. Az asztalokról szedték le a bor áztatta terítőket.

- Elnézést, szabad ez a hely? - kérdeztem barátságos hangon nekrológom szerzőjétől, és leültem melléje az asztalhoz. Nekrológom szerzője tovább bámulta a mennyezet egyetlen pontját, mely annyira lekötötte a figyelmét, s logikusan válaszolt:

- Kérem, épp zárnak; azt hiszem, már nem szolgálják ki.

Kezénél fogva magam felé fordítottam. Egy darabig némán nézett rám, aztán halkan megkérdezte:

- Nem járt, kérem, Oroszországban?

Elnevettem magam:

- Tehát megismert? Részeg matrózok szóváltás során megöltek egy oroszországi csapszékben.

Asztaltársam elsápadt:

- Magát... magát...

- Igen - mondtam nyomatékkal -, részeg matrózok megöltek egy ogyesszai csapszékben, s maga nekrológot írt rólam.

Csendesen dadogta:

- Olvasta, amit írtam magáról?

- Persze, néhány apró félreértést leszámítva, igen érdekes nekrológ. Amellett szokatlanul hosszú. A császár se kapott annyi sort, amikor meghalt. Annak 152 sort szentelt a maga lapja, nekem 186-ot, s ha sorát potom 35 fillérjével számítom (ahogy azelőtt fizették az újságírókat), 55 korona 15 fillérre rúg az összeg.

- Mit akar tulajdonképpen tőlem? - kérdezte rémülten. - Kívánja az 55 korona 15 fillért?

- Tartsa meg a pénzt - feleltem -, a halottak nem fogadnak el honoráriumot a maguk nekrológjáért.

Asztaltársam még jobban elsápadt.

- Tudja mit - mondtam -, fizetünk, és elnézünk máshová. Magával akarom tölteni ezt az éjszakát.

- Nem lehetne holnap?

Ránéztem.

- Fizetek - mondta hangosan.

A legközelebbi sarkon megállítottam egy bérkocsist, nekrológom szerzőjére ráparancsoltam, hogy üljön be, a bérkocsisnak pedig azt mondtam síri hangon:

- Hajtson a központi temetőhöz!

Nekrológom szerzője keresztet vetett. A konflisban sokáig kínos csend volt, melyet csak az ostorpattogás és lóprüszkölés szakított meg időnként.

Odahajoltam útitársamhoz:

- Magának nem rémlik úgy, mintha a žižkovi utcák csendjében vonítanának a kutyák?

Összerázkódott, felegyenesedett ültében, és dadogva kérdezte:

- Maga csakugyan járt Oroszországban?

- Verekedés közben részeg matrózok megöltek egy ogyesszai kocsmában - válaszoltam hűvösen.

- Jézusmária - szólalt meg útitársam -, szörnyűbb ez, mint Erben Nászinge.

Ismét beállt a kínos csend. Valahol csakugyan vonítottak a kutyák.

Mikor rákanyarodtunk a Kísértetek útjára, meghagytam útitársamnak, hogy fizesse ki a bérkocsist. Ott álltunk a Kísértetek útján.

- Nincs itt valami vendéglő? - fordult hozzám tanácstalanul és bánatos képpel nekrológom szerzője.

- Vendéglő? - nevettem el magam. - Szépen átmászunk a temető falán, és valamelyik sírkövön elbeszélgetünk a nekrológról. Kapaszkodjon fel elsőnek, és nyújtsa a kezét.

Némán és csendben felsegített a falra, aztán beugrottunk a temetőbe. Recsegtek alattunk a ciprusok. A szél mélabúsan fuvolázott a kőkeresztek között.

- Nem megyek tovább - dadogta reszkető ajakkal a cimbora. - Hová akar vonszolni?

- Ne féljen - mondtam vidáman, és támogató szándékkal belekaroltam társamba. - Elmegyünk és megnézzük a Bormegissza család sírboltját. Teljesen elhanyagolt sírbolt az I. parcella 6. sorában, a fal mellett. Azóta elhanyagolt, hogy elhelyezték benne az ősi prágai polgári család utolsó leszármazottját, akit 1874-ben szállítottak haza Ogyesszából, miután egy kocsmai verekedés során részeg matrózok megölték.

Társam ismét keresztet vetett.

Mikor végre elhelyezkedtünk a sírkövön, mely a Bormegissza család utolsó leszármazottainak hamvait takarja, gyengéden megfogtam nekrológom szerzőjének kezét, és halkan beszélni kezdtem:

- Drága barátom! Tanáraink a középiskolában megtanítottak bennünket egy nemes, szép jelmondatra: "A halottakról jót vagy semmit", de maga igyekezett rólam, a halottról, a lehető legocsmányabb módon írni. Ha történetesen én írok magamról nekrológot, azt írom, hogy soha még haláleset nem tett olyan szomorú benyomást, mint ennek és ennek az úrnak a halála. Megírtam volna, hogy az elhunyt író legszebb erényei közé tartozott a tevékeny szeretet a jó iránt, és minden iránt, ami a tiszta lelkek számára szent. De maga azt írta, hogy meghalt egy naplopó, egy komédiás. Ne sírjon! Vannak pillanatok, amikor az ember szíve eleped a vágytól, hogy a halottak életének legszebb mozzanatait elevenítse fel, de maga azt írta a nekrológban, hogy az elhunyt megrögzött alkoholista volt.

Nekrológom szerzője még keservesebben zokogott, sírása gyászosan szállt a néma temető fölött, és valahol messze, a Zsidókemencék táján enyészett el.

- Drága barátom - mondtam nyomatékkal -, ne sírjon, a dolgon most már nem lehet változtatni...

Ezzel keresztülvetettem magam a temető falán, és rohantam a kapuhoz, becsöngettem, és közöltem a kapussal, hogy éjjeli túlórázásból hazafelé tartva valami sírásfélét hallottam a temetőfalon túlról.

- Valami becsípett özvegyember... - mondta cinikusan a kapus. - No, majd lakat alá tetetjük.

Vártam a sarkon. Vagy tíz perc múlva az őrök kivezették a temetőből nekrológom szerzőjét, és bekísérték a rendőrőrszobára.

Dulakodott az őrökkel, és kiabált:

- Valóság ez vagy álom? Ismerik, uraim, Erben Nászingét?

I

Kétlem, hogy van a világon hálátlanabb szerep, mint az idegenvezetők szerepe, amikor ömlik ajkukról a magyarázat egy halom régi habarcsról, omladékról és tégláról, amit együttesen várromnak neveznek.

A jobb sorsra érdemes idegenvezető becsülettel ügyel rá, hogy elmondja nekünk mindazt, amit valaha a könyvekben olvasott, és serényen, elszántan felvilágosít bennünket arról, hogy:

a) milyen gyönyörű volt ez az egész itt, amíg épségben állt;

b) mi módon történhetett meg, hogy napjainkra csak ilyen kevés maradt a hajdani szépségből;

c) kinek volt útjában a vár;

d) mi mindent csinált az illető, míg a földdel egyenlővé tette;

e) hogyan, melyik oldalról mászták meg a falakat, hogy lerombolhassák.

Nem mindenki viseli ezt el, főleg az idegenvezető lelkes hangját, amikor darálja:

- Belépvén a vár területére, itt vagyunk a hepehupás kis udvaron, ahol buján tenyészik a cserje és a lucfenyő.

- Vigyázzon, uram, nehogy jelentsem az erdőigazgatóságnak - szóltam közbe egy alkalommal, és az idegenvezető orra elé tartottam az öklöm. - Ez rendetlenség, a lucfenyőnek az erdőn a helye, nem pedig az udvarokon. Az erdőket törvény védi. Buján tenyészik a lucfenyő az udvarokon. Arra valók az udvarok, hogy buján tenyésszen rajtuk a lucfenyő? Utoljára kérdem öntől: Mit tettek annak érdekében, hogy az udvart ne rútítsa a cserje és a lucfenyő? Prágában tyúkot se lehet tartani az udvaron, a maguk udvarán meg őserdő van.

Az idegenvezető mereven bámult rám, de azért csak, mintegy révületben, eldadogta a mondókáját:

- Az udvar szemközti oldalán, a falban lőréseket látunk, s képzeletünkben visszatérnek azok az idők, amikor délceg termetű lovagok lakták e helyet, és vidámabb volt az erdő, mert a harsány trombitaszó hívta a vadászokat, hogy induljanak az alattomos medvék, farkasfalkák és vaddisznók ellen...

- Uram - szóltam közbe nyers hangon -, maga szörnyen téved, ha azt hiszi, az erdő vidámabb attól, hogy mókusok és nyulak helyett medvék, farkasok és vaddisznók tanyáznak benne. Azonkívül tudnia kellene, hogy a medve nem alattomos fenevad, amint maga állítja. A medve kedves, bájos jószág. Látott már valaha medvét?

- Igen.

- Hol?

- Chrudimban, egy medvetáncoltatónál.

- Mikor?

- Tizenöt éve.

- Mit keresett maga tizenöt éve Chrudimban?

- Elmentem az országos vásárra.

- Igen. És mért éppen tizenöt évvel ezelőtt ment el az országos vásárra? Mi késztette erre? Mik voltak az indítékai? Milyen célt követett?

Előhúztam zsebemből a noteszt meg az üres töltőtollat.

Az idegenvezető rám nézett, aztán néhány ugrással eltűnt a maradék toronyban, és máris a túlsó oldalon járt, ugrált a mély szakadék felett kőtömbről kőtömbre, mint a zergebak, s egyszer csak már odalent látszott a sapkája teteje a sarjerdőben, míg teljesen el nem tűnt, de én egész útján szünet nélkül kiabáltam utána:

- A szemem egyemeletes várkastélyt varázsol a romok helyére, az előtérben alacsony fal, mögötte hatalmas bástya, balra körtorony, óriási lőrésekkel. Így van, vagy nem így van?

Nem válaszolt, én pedig leheveredtem az udvaron, és azon elmélkedtem, hogy mégis itt lehet az ember a romok közt idegenvezető nélkül, jóllehet fél órának előtte odalent az uradalmi intéző biztosított róla, hogy idegenvezetői kíséret nélkül a romok nem tekinthetők meg.

Eszembe jutott, hogy az idegenvezető mennyit zaklatott az úton a kérdéseivel:

- Van ennél szebb darabja a világnak? Kíván ennél fenségesebb természetet látni?

- Persze hogy! - feleltem. Erre elhallgatott, és már csak itt fönt kezdte rá beidegzett mondókáját:

- Belépvén a vár területére, itt vagyunk a...

Mareknak hívták, és azt a sziklacsoportot a sarjerdő felett, ahol eltűnt a szemem elől az idegenvezető sapkája teteje, a helybeli lakosság ez idő szerint Marek-sziklának nevezi. Állítólag az egyik szirt ormán még nemrégen ott lobogtatta a szél Marek nadrágjának egy darabját...

Értjük most már a teljes igazságát annak, hogy nincs hálátlanabb szerep, mint az idegenvezetők szerepe.

Van azonban a dolognak egy másik árnyoldala is, mely akkor kerül előtérbe, ha a romlátogató nem passzív szemlélő, hanem a kíváncsisága túltesz az idegenvezető szószátyárságán is, és szeretne megtudni valami közelebbit: ki dúlta fel, ki verte szét meg miegymás. A saját bőrömön tapasztaltam ezt, és nem kis erőfeszítésembe került, mire megszabadultam a romlátogatóktól.

Négyen voltak. Két úr, két hölgy, és az esemény Německý Brod mellett, Lipnice várában játszódott le. Messziről olyannak látszik ez a romhalmaz, mint egy félresikerült mozdony, mivel az egyik tornya megmaradt, és úgy nyújtózik az ég felé, mintha könyörögne, hogy üssön bele végre a mennykő, vagy jöjjön az orkán, és döntse le, mert nem bírja már hallgatni a sok locsogást arról, hogy helyreállítják. Több mint tizenöt esztendeje hallgatja már ezt, és dühében maga hajigálja le faláról a köveket az iskola mellé, amelyre hamarosan ráomlik.

Itt lakom most, közvetlen a vár alatt, önkéntes számkivetésben, tanulmányozom a helyi viszonyokat, és várom, "mikor ér el a nemezis".

Az egész vidék a pálinka fertőzöttje. Szanaszét a mezőn mindenütt bús keresztek állnak, annak emlékére, hogy mikor érte el ott ezt meg ezt a nemezis.

A várnak azon a részén, ahol még állnak a falak, vagyis ahol ép az első emeleti bolthajtás, van az ebédlő. Évszázadokkal ezelőtt itt étkezett a vár népe. Az előző tulajdonos rendbe hozatta. Két tölgyfa asztal, néhány pad, kandalló. Teljes nyugalomban írogatok itt. A helybeli erdőmester rám bízta a vár kulcsait, olyan erővel dúl az őszi vihar a táj fölött, hogy minden pillanatban attól félek, várastul elsöpör Německý Brodba. A bástyáról lassan hulldogál a kő, a falak omladoznak, odalenn kecskék legelésznek, és ez a négy kíváncsi ember épp akkor ért fel ide, amikor belefogtam az ebédlőről szóló értekezés új fejezetének írásába.

- Jártunk lent a kastélyban - szólalt meg az idősebbik, cvikkeres úr. - Ott azt mondták, a vár megtekinthető, s hogy önnél vannak a kulcsok. Megkérjük, szíveskedjék bennünket végigkalauzolni a vár területén.

Azt hihetné valaki, hogy ezalatt a többiek hárman, az úr meg a két hölgy, legeltették a szemüket az ebédlő boltozatán. Dehogyis. A szó szoros értelmében valósággal falták szemükkel az ebédlőt.

- Nagyon szívesen - mondtam -, előbb azonban kérem, igazolják magukat.

Meglepetve néztek egymásra.

- Ha nincsenek rendben az irataik - folytattam -, akkor elmarad a várnézés.

Hallottam, amint az egyik hölgy teljességgel érthetően kijelentette:

- Furcsa viselkedés.

- Nagyon téved, hölgyem - mondtam nyomatékkal -, az én viselkedésem teljesen szabályszerű. Nem tudhatom, ki-mifélék, miért akarják látni a várat, milyen érdek fűzi önöket Lipnice várának romjaihoz.

Közben ültem tovább az asztalnál, s a cvikkeres úr, aki az egész párbeszéd alatt kezében tartotta a kalapját, kijelentette, hajlandók magukat igazolni, ő ez és ez a tanár, a másik úr szlovákiai építész, a két hölgy pedig tanárnő, ebben meg ebben a líceumban tanítanak. Summa summárum: beutazzák az egész Csehszlovák Köztársaságot, mivel új monográfiát szeretnének összeállítani a cseh várakról és kastélyokról. A Sedláček hiányos. Mivelhogy történészek...

- Jó - mondtam. - Hivatásos történészek vagy mifélék? Csak úgy félkézről történészek vagy igaziak? Kedvtelés ez önöknél, sport, hogy úgy mondjam, cserkészet?

Észrevettem, hogy a másik úr szomorúan rám nézett, mintha azt akarta volna mondani: "Te ökör". Hallgattak mind, felálltam, és felszólítottam őket, hogy kövessenek.

Kiléptünk a várudvarra.

- Uraim és hölgyeim - mondtam ünnepélyesen. - Amit itt látnak, az rom. Feltételezhető, hogy régebben ezen a helyen vár állt. Alátámasztja ezt már az a körülmény is, hogy e hely neve lipnicei várrom. Nyilvánvaló és magától értetődő, hogy valamikor e romokat lakták. Pfalzi Frigyes, a Téli király székelt itt. Télen át székelt itt, s ebből ered a "Téli király" csúfnév. Ha nyáron székelt volna itt, akkor...

- Engedelmével - szólalt meg a cvikkeres úr -, ön téved, ez itt a Trčkák ősi fészke.

- Már megbocsásson, de ismerem az egész környéket - jelentettem ki határozottan. - A Trčkák amott laknak az erdőn túl, a vadászházban. Van aztán még egy Trčka, de az Čáslavban szolgál, a géppuskás ezredben.

- Lipnicét a régi Trčkák birtokolták - jegyezte meg az egyik hölgy.

- A régi Trčkák, kisasszony, nem birtokoltak semmit - jelentettem ki. - Évekkel ezelőtt volt egy vityillójuk Kejžlicében, de azt az öreg Trčka felgyújtotta, amiért aztán esztendőket ült.

- Uram - mondta a cvikkeres úr, és próbálta megfogni a mellényem gombját -, emlékszik rá, hogy egy Trčkát Wallensteinnel együtt végeztek ki?

- Erre nem emlékszem - válaszoltam. - Még ma megkérdezem a helybeli nyugalmazott csendőr őrmestert, uraságod itt hagyja a címet, és majd megírom. Hátha az öreg emlékszik rá. Tudtommal azonban soha nem mesélt erről.

A társaság tagjai kérdő pillantást váltottak egymással, de az idősebbik úr újabb kísérletbe fogott, hátha mégiscsak sikerül megtudnia valamit:

- Nincsenek itt esetleg valahol a falakon régi freskók?

- Voltak - mondtam -, de levakartattam mind, mert az első emeleti falakat takarják, mi pedig ki akartuk meszeltetni az ebédlőt, hogy a turistáknak legyen hová odapingálni a nevüket.

Valaki sóhajtott. A szlovákiai úr volt az, az építész.

- Régi kútjuk van? - kérdezte az egyik kisasszony.

- Volt, de betemettettük, nehogy véletlenül valaki beleessen - mondtam. - Rengeteg turista fordul meg itt nyáron, s mind keresztülhajol a káván, így hát könnyen megeshetne valami szerencsétlenség.

- Kell itt lennie kínzókamrának - szólalt meg energikusan a cvikkeres úr.

- Volt - mondtam. - Minthogy azonban ma már senkit se vonnak kínpadra, meg jószerével hiányoztak a kínzóeszközök is, a kínzókamrát, mint olyat, felszámoltuk, és most krumplit tartunk benne. Egy részét szintén betemettettük.

- No és a lovagterem? - hallatszott az építész úr halk kérdése.

- Ki kellett köveznünk a városban a járdát - mondtam -, lebontottuk hát a lovagtermet. Mivel azonban kevésnek bizonyult az anyag, le kellett bontanunk az utolsó megmaradt tornyot is.

- Mindent összevéve nincs itt hát semmi emlék?

- De van - feleltem büszkén. - Tessék utánam jönni.

Vezettem őket egy betemetett nyílás fölött ívelő bolthajtáshoz.

- Tessék levenni a kalapjukat.

A két úr levette a kalapját.

- Uraim - mondtam ünnepélyesen. - Kevéssel a háború előtt befalaztunk ide két kíváncsi természetű tanárt. Volt szerencsém, uraim!

Ezzel halkan fütyörészve indultam vissza az ebédlő felé, hogy ismét belemerüljek a munkába, amelyből kiráncigáltak. Láttam, hogy az urak szó nélkül fejükre tették a kalapot, és a hölgyekkel együtt siettek a kijárat felé.

Megnyikordult alattuk a várárok fahídja, és ismét egyedül maradtam a várban. Az öreg Trčka meglepetve nézett le rám az ebédlő falán függő képről.

Viharosan telt el az egész éjszaka, amihez nem is férhet kétség, ha tekintetbe vesszük, hogy a kompánia az Állatvilág szerkesztőjéből, a kígyóbűvölő és bolhacirkusz-tulajdonos Mestekből meg a körhinta- és lövöldetulajdonos Švestkából állt. Eléggé kétes egzisztenciák voltunk mindhárman, s ha történetesen névjegyet csináltatunk és nem akarjuk, hogy csalónak nézzenek bennünket, a foglalkozás elé oda kellett volna biggyesztenünk a "volt" szót. Tehát: az Állatvilág volt szerkesztője, volt kígyóbűvölő, volt körhinta-tulajdonos stb. Ha kószálnak a világban exkirályok és excsászárok, miért ne létezhetne valahol egy bolhacirkusz-extulajdonos.

Reggel felé, miután goromba módon kikergettünk egy kávéházból egy kisebb csoport ártatlan diákot, elült a vihar, jobban mondva, beállt a reakció. Nem leltük már örömünket sem a harmonikaszóban, citeraszóban, sem a részeg női zenekar nyekergésében, sem pedig a csapszéki csetepatékban, rendőri közbelépésekben.

Elhatároztuk, hogy sétálunk egyet Prága utcáin. A Hosszú utcában megálltunk egy bolt előtt, ahol akkoriban tengeri halat árultak, s figyeltük, amint a személyzet nagy üggyel-bajjal igyekszik elhelyezni a kirakatszekrényben valami óriási halfélét, mely egész hosszában betöltötte a kirakatot. A kígyóbűvölő Mestek úgy vélte, fóka, a körhinta-tulajdonos Švestka azt mondta, tengeri szirén, én pedig mint az Állatvilág volt szerkesztője, óvatosság okából bementem az üzletbe, és megkérdeztem, mi is hát.

- Fiatal cápa - hangzott a válasz -, nem hal, mert eleven fiakat szül.

- Jó, jó, kérem, de döglött - mondtam, csak hogy mondjak valamit.

- Mi jut eszébe - méltatlankodott az elárusító. - Ezt a fiatal cápát szigonnyal ejtették el. Nem döglött, érti? Műfagyasztott.

- Mibe kerül kilója?

- Mi cápát kilóra nem árulunk. Ez reklámpéldány. Éjjelre mindig jég közé kerül. Ha rántott tengeri halat óhajt uraságod, ajánlhatjuk a nyelvhalat, a sima lepényhalat, a tőkehalat, és receptet is adunk az elkészítéshez.

Vásároltam egy kiló lepényhalat, és visszatértem kialvatlan cimboráimhoz.

- Tizenhat hónapos cápa - mondtam -, Helgoland szigetén fogták. Ágyúgolyó végzett vele, miután elsüllyesztett egy tengeralattjárót, mely a levegőbe akarta röpíteni torpedóval. Reklámpéldány. Éjjelre mindig jég közé teszik.

A volt kígyóbűvölő és bolhacirkusz-tulajdonos Mestek eltűnődött.

- Gyertek az Aranyhajóba - indítványozta -, azt hiszem, ezzel a cápával lehet valamit kezdeni.

Az Aranyhajóban az én lepényhalam miatt nem akartak bennünket beengedni a söntésbe. Igazságosan elosztottuk hát a lepényhalat az Aranyhajó két szelindekje között, de azok csak megszagolták, hozzá se nyúltak, ellenben vadul vicsorgatták a fogukat, és fenekedtek ellenünk.

De most már beléphettünk a söntésbe. Rendeltünk konyakot, és vártuk, mit mond Mestek.

- Évekkel ezelőtt volt egy üvegládám - kezdte kisvártatva Mestek. - Ebben a ládában tartottam egy vízisiklót, és mindig úgy mutattam be a közönségnek, mint egy óriáskígyó meg egy tigriskígyó fiatal ivadékát. Falragaszokat nyomattam, bejártam egész Morvaországot, és nem mondok sokat, de ötszáz forintot megkerestem. Ha vásárolunk egy valódi cápát, két hét alatt milliomosok leszünk.

Összedugtuk a fejünket, és a vendéglős igencsak gyanakvón nézegetett felénk, amikor fülét megütötte egy-két mondatfoszlány: "Láda... reklám... cápa... gyönyörű előadások... dűl majd a pénz..."

Egyhangúlag elismertük, hogy Mestek az, aki a legjobban el tudja intézni az ügyet a cápatulajdonossal.

- Miénk a cápa ládástul. Rövidesen itt lesz. A ládával együtt hetven forint.

E percben elkezdődött cápacipelő vándorlásunk, melyhez még ma, évek múltán is legszebb és legkellemesebb emlékeim fűződnek.

Megegyeztünk, hogy csakis a kisvárosokat keressük fel, ahol az embereket még nem tette cinikussá a mozi, nem láttak semmi rendkívülit, és tiszta, romlatlan szívvel fogadják a mi cápánkat. A cápa az ismeretlennek, az iszonyatnak, a döbbenetnek hangján szól majd hozzájuk, és őszinte érdeklődést kelt bennük.

Az első ilyen hely Strakonice volt. Beállítottunk a cápával egyenesen a művelődési otthonba. Mialatt én a nyomdában jártam, hogy megrendeljem a falragaszokat, Mestek beszélt a művelődési otthon vendéglőjének tulajdonosával. Óriási látogatottsággal kecsegtette, és javasolta neki, menjen, nézze meg a cápát, mely ott feküdt hosszú koporsójában az udvaron.

Mikor a művelődési otthon vendéglőse a szörnyeteget meglátta, tüstént elhalasztotta a másnapra tervezett táncmulatságot, és teljesen díjtalanul átengedte nekünk a termet.

Ezalatt én a nyomdában megfogalmaztam a falragasz szövegét:

Mindent összevetve, mi hárman kölcsönösen kiegészítettük egymást. E komoly pillanatban mindegyikünk a helyén volt. A körhinta- és lövöldetulajdonos ki tudta függeszteni a plakátot a templomajtóra is oly kedves és nyájas módon, hogy meg ne sértsen egyetlen hivőt se, sőt még az egyházfi segített neki. Közben Mestek felkereste a helybeli iskolaügyi tanácsot, és közölte, hogy azok a szegény sorsú, szorgalmas diákok, akiket a tanító urak kijelölnek, ingyen nézhetik meg a cápát.

Jómagam ekkor már a városházán jártam, hogy személyesen hívjam meg a polgármestert, aki tipikus képviselője volt a hamisítatlan dél-csehországi demokrata embernek.

- Cápa? - szorította meg a kezem. - Kitűnő! Nagyon kedvelem a cápákat. Nem harap? Élettelen? Jó! Megnézzük a rusnya dögöt. Ott leszek az egész képviselő-testülettel.

Nehezebben jutottam zöld ágra a nagyothalló plébánossal. Időbe telt, míg megértettem vele, hogy nem vagyunk holmi vándorkomédiások, mert azokról eleve kedvezőtlenül vélekedett. Mikor végre-valahára meggyőztem, hogy a látnivaló egy cápa, beszélni kezdett a cethalról, mely elnyelte Jónás prófétát. Nyilván agysorvadásban szenvedett szegény, és makacsul ragaszkodott kényszerképzeteihez, mert behívta a káplánt, és így szólt hozzá:

- Kedves Franta, menjen el ezzel az úrral, mutat magának valami cethalat. - Közben szakasztott úgy rángott a kicsiny álla, mint Rais csupa szív lelkészeié.

A káplán erősen szorította a karomat, és már kinn jártunk a templomtéren, mire sikerült felvilágosítanom, hogy ezúttal egy cápáról van szó. A káplán beszélt valamit a természetnek az emberekkel kapcsolatban megnyilvánuló rejtélyeiről, ami az isteni gondviselés iránti bizalmatlanság forrása, és szerencsésen el is búcsúzott tőlem.

A csendőrőrsöt se mellőzhettük. A parancsnok haladó ember volt, a vállamra csapott és azt mondta:

- Hej, zsonglőrök, komédiások, cigányok, itt csóresz, ott csóresz!

Mikor megmondtam neki, hogy egy cápáról van szó, igazi csendőrhencegéssel megjegyezte, hogy több ezer cápát látott már, s ha ez itt most nem cápa lesz, úgy becsukat mindhármunkat, hogy megfeketedünk.

Valami nyugalmazott tanár, aki öreg napjait Strakonicében töltötte, meginvitált ebédre, és az egész ebéd alatt arról beszélt, hogy a tudomány nem békélhet meg a dogmákkal, mert tudatában van ismeretei relatív voltának. Mindent összevetve mégsem sajnáltam, hogy az öregúrral megismerkedtem. Volt lexikona, és én abból kijegyzeteltem a cápára vonatkozó tudnivalókat, hogy ne jöjjek zavarba, ha majd előadást tartok a közönségnek.

Két órakor annyi ember szorongott a művelődési otthon nagytermében, hogy egy tűt se lehetett volna leejteni. A dobogón ott feküdt a cápa a ládában. Az emberek úgy járultak a dobogóhoz, mint a szent ereklyék csókolásakor az oltárhoz. Az elején lenyűgöző előadást tartottam a tengeri szörnyekről. Önkéntes adományokat gyűjtöttünk a szerencsétlen cápa kitömésének fedezésére.

Három órakor megjelentek az iskolás gyerekek az egész tantestülettel. Emlékszem, hogy egy kislány félt, sírt, és a tanító néni erőszakkal vonszolta oda a cápához.

A községi képviselő-testület négy órakor érkezett meg. A polgármester ötkoronást adott, és nem akarta elfogadni, ami visszajár. Boldog idők voltak ezek. Bokáig jártunk a pénzben.

Mestek a cápa mellett ismeretséget kötött egy özvegyasszonnyal és nála töltötte az éjszakát.

Én a polgármesternél háltam meg, Švestka pedig a csendőrőrsön; a kocsmában összeverekedett ugyanis a skočicei botosispánnal, mert az durván megsértette a cápánkat, azt állítva róla, hogy nem cápa, hanem delfin, amit neki tudnia kell, mivel a tengerészetnél szolgált.

Mikor reggel újra összejöttünk a művelődési otthonban, az előző este még oly nyájas vendéglőtulajdonos fölöttébb gorombán fogadott bennünket.

Azzal kezdte, hogy a cápa bűzlik. A felesége egész éjjel nem tudott aludni, reggel orvosért kellett küldeniük. Mindnyájan rosszul érzik magukat, a szolga is, és hajnal óta vedeli a rumot. Máris vigyük a dög cápát a fenébe, és többet meg ne lásson bennünket a művelődési otthonban, mert mindhármunknak eltöri a lábát.

Teljességgel igaza volt. A cápán egyetlen éjszaka végzetes változás állt be, oszlásnak indultak földi maradványai, és e folyamat vészes iramot vett.

Javasoltam, hogy balzsamozzuk be a cápát, s a társaim ezzel egyetértettek. Vásároltunk lóhalálában öt flaskó kölnivizet meg még valami szagosítót, azt hiszem, pacsulit, megfürösztöttük ebben a keverékben a cápát, és jócskán töltöttünk bele is.

Aztán felpakoltunk a szekérre, és mentünk Vodňanyba.

A Sokol-otthonból kidobtak bennünket a cápával, noha a Sokol-otthon a tágassága miatt igencsak megnyerte a tetszésünket. A Népházban már kedvezőbb fogadtatásban részesültünk, miután újabb négy flaskó kölnivizet rálocsoltunk a cápára. Aztán ment minden, mint a karikacsapás. Falragaszok, agitáció, óriási közönség. A cápa oly iszonyatosan bűzlött, hogy a teremben mindenki ájuldozott. Mi hárman is alig álltunk a lábunkon, mert reggel óta ittuk a konyakot, hogy valahogy kibírjuk, valahogy átvészeljük.

Nem emlékszem, hogy tulajdonképpen ki tett bennünket lakat alá, de éjszaka a vodňanyi kóterban ébredtem fel. Jobbra tőlem Mestek horkolt, balra Švestka.

Reggel aztán megbírságoltak bennünket valami egészségvédelmi kihágás, vagy valami hasonló miatt.

Nem is voltunk jelen cápánk temetésén. Vodňany község költségén hantolták el. Az északi tengerek rémét úgy kaparták be a földbe, mint valami döglött macskát. Azt se tudom, hol fekszik. Még csak egy egyszerű kereszt sem jelzi a sírját, noha a falragaszom szerint keresztülment a gyomrán Kapisztrán Matheus kanonok, navarrai és palermói püspök, apostoli helynök.

Aludj édesen, kedves cápám!

Még csak rövid ideje voltam szerkesztője egy vidéki lapnak egy kisebb városban, amikor felkeresett Struška úr, foglalkozására nézve géplakatos és kereskedő. Ez a Struška úr egyébként tagja volt a városi tanácsnak, amely évi 500 koronával segélyezte az általam szerkesztett lapot.

- Szerkesztő úr - mondta mézesmázosan - hoztam egy takaros kis leleplezést Kezlről, erről a garázda kovácsról. Ez a fráter azt írja a Visszhangban, hogy nem értek a gazdasági gépek javításához, hogy korhely vagyok, meg hogy pénzért elcsalom tőle az inasait, hogy legalább valamire megtanítsanak, no meg hogy tudja ő jól, minek járok én a Békás külvárosba.

A Visszhangtól ez még elég mérsékelt támadás volt, mert ellenlábasunknak, a Visszhangnak a szerkesztője Wackert volt, egy közismert kocsmai verekedő, aki emberölés gyanúja miatt egyszer már vizsgálati fogságban is ült. Semmit sem tudtak azonban rábizonyítani. A Visszhang tehát rettegett lap volt a szerkesztője miatt. Senki sem merte perelni, mert mindenki féltette az életét.

- Ez a kis leleplezés nagyon mérsékelt hangú - folytatta Struška úr -, arra kérem hát a szerkesztő urat, szíveskedjék egy kicsit igazítani rajta, hogy csípősebb legyen. A borozóban írtam meg, ott volt Semanský tímár is, aki szintén neheztel a bitang Kezlre, meg ott volt Jurnik kőművesmester. Neki is van számolnivalója az undok fráterrel, így aztán hármasban összeállítottuk ezt a kis leleplezést. Egyik is, másik is tudott ezt-azt róla, én meg hát mind feljegyeztem. Nem hosszú az egész, és igen mérsékelt hangú...

Azzal már olvasta is:

- "Egyáltalán nem volt szándékom válaszolni a maga pimasz állításaira, mert az az elvem, hogy a magához hasonló alakokat száz lépésre elkerülöm, de egyet azért, Kezl úr, mondanék magának. Maga azt állítja, hogy nem értek a gazdasági gépek javításához. Ilyen aljas rágalmat csakis olyan istenteremtése ejthet ki a száján, akinek a homlokára van írva, hogy hitvány hazudozó. Nem tartozom azok közé, akik minden ostoba pimaszságon felingerülnek, de nem mulaszthatom el közölni magával, maga szélhámos, hogy nem fogyasztok el naponta harminc pohár italt, mint maga, nem ülök a Popperék pálinkamérésében, és nem hajtok fel naponta húsz krajcár ára rozspálinkát, mint maga, továbbá, hogy egyáltalán nem szorulok rá a maga inasaira, maga szerencsétlen, minek csábítanám őket magamhoz, hisz éppen annyit tudnak, mint maga, azaz semmit. No és az az állítása, hogy tudja jól, maga megátalkodott hazudozó, minek járok én a Békás külvárosba! Minden bizonnyal csak sétálgatok azok körül a házak körül, amelyekbe maga közmegbotránkozásra bejáratos, sőt ahol rendszerint adós marad, és ahonnan már jó néhányszor kitessékelték, mert tökrészegen fel akart gyújtani egy szekrényt. Baj van az erkölcsei körül, kedves Kezl úr! Amikor idejött a városunkba, világított a fényesre kopott nadrágja, sokan azt mondják, hogy úgy toloncolták ide, maga erkölcscsősz! Aztán jött is hivatalos megkeresés a községi elöljárósághoz, van-e tudomásunk róla, hogy maga veszedelmes a közerkölcsökre, maga bitang. Ezzel egyelőre befejezem, s azt tanácsolom magának, maga főokos, hogy máskor azért a pénzért, amit a Visszhangnak fizetett a gyalázatos, hülye nyílt leveléért, vegyen inkább szappant, és mosakodjék meg egyszer végre tisztességesen, hogy az emberek legalább tisztes távolból szóba állhassanak magával."

- No ugye, hogy nem túlságosan erős - mondta bizakodva Struška úr. - Nem szeretem a goromba kirohanásokat. Ami igaz, az igaz. Hát csak szedesse ki ezt mint nyílt levelet, jó kövér betűkkel, és egy kicsit igazítson rajta, hogy borsosabb legyen. Egyébként Semanský úr is eljön, ő majd kiegészíti.

Távozott, s én egyedül maradtam a szörnyűséges nyílt levéllel. De csak rövid időre.

Tíz perc sem telt bele, beállított a szerkesztőségbe Semanský úr, a tímár. Megrázta a kezem, egy papírlapot vett elő a zsebéből, és már kezdte is:

- Járt már itt a barátom, Struška?

- Járt.

- Csak kiegészíteni szeretném, amit ő írt. Megkérdeztem a feleségemet, mit tud Kezlről, meg hogy mit pletykálnak róla, mert ugyebár, szerkesztő úr, nekem is van ezzel a fickóval némi elintéznivalóm. Egyszer összevesztünk kártyázás közben. Nem adott színre színt. Egyszóval, mindent szépen összeírtam, jó lesz abba a nyílt levélbe. Tisztességes hangnemben, de keményen van megírva. Az igazságnak felszínre kell törnie, mint ahogy az olaj felszáll a víz színére. Hát hallgassa meg, mit tudok erről a híres kovácsról.

Egy egész oldalt tett ki a bűnlajstrom. Hogy áldozni ment egyszer, s útközben tokaszalonnát evett tormával. Megölte a pincében egyik inasát, de semmit sem tudtak rábizonyítani, mert az inas az ő állítása szerint feketehimlőben halt meg. Meglopott egy vak kintornást, kimarkolta a sapkájából a krajcárokat. Akkor jár a mészárszékbe, amikor legtöbb ott az ember, elvesz egy darab húst, s még azt mondja: "Adjanak csak vissza a forintomból", pedig egy fillér nélkül ment be a boltba.

- Van még valami?

- Nem tiszteli az esperes urat. Ez volna nagyjában minden, amit hallottam róla. Ezzel egészítse ki hát a nyílt levelet. Mi ott a borozóban megegyeztünk, hogy a visszavágás legyen kemény, de tisztességes hangú. Eljön ide önhöz Jurnikl úr is, ő most a városban kérdezősködik, nem tudnak-e valami terhelőt a bitangról, hogy az is benne legyen a lapban.

Jurnikl úr is hozott néhány pótlást a nyílt levélhez. Ezek is oly tisztességes hangúak voltak, mint az előzők, s éppoly szigorúak.

- Volt mit szaladgálnom a városban, míg végigjártam az ismerősöket, akik haragszanak arra a gazfickóra, de szedtem is össze ellene anyagot jócskán.

Úgy bizony. Ez az anyag minden várakozásomat felülmúlta. Kezlnek négy törvénytelen gyereke van Podivínben, további nyolc Krinec-Telinben és még öt Bajorországban. Megszökött a katonaságtól. Halálra gyötörte néhai feleségét. Gyilkos galócából főzött levessel megmérgezte az apósát. Amikor a Békás külvárosban évekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Maličký asztalos felesége, akkor ez az ember egész álló nap nem tartózkodott otthon, s mondják, hogy hazatértekor izgatott volt. Az erdőben megtámadott egy rőzsegyűjtő öregasszonyt. Családjával együtt kutyahúst eszik. És végül a legszörnyűbb: nem köszön a polgármester úrnak.

- Hadd lássa a fickó, hogy mindent tudunk róla - mondta távozóban Jurnikl úr -, különben egy jó ismerősöm, Řezníček vendéglős is eljön még kiegészíteni az anyagot.

Elment, magamra hagyott a megdöbbenésemmel. Kisvártatva beállított Řezníček úr. Már messziről mosolygott rám:

- Szépen vagyunk, szerkesztő uram, talpon az egész város. No de úgy kell annak a gaz Kezlnek! Képes olyasmit állítani, hogy rosszul mérem az italt, hogy Gráfneterékhez járnak majd ezentúl sörért, tudja, oda szembe, ahol azt a lőrét mérik. Itt van ni, minden terhelőt szépen összeírtam róla.

Súlyos dolgok voltak. Kezl hamisan esküdött. Három felszabadult inasa eltűnt. Kínozza a gyerekeit, a felesége kezét a tűzhely lapján sütteti. Hamiskártyás. Gyalázza a járási főnököt.

- A szomszédom, egy nyugdíjas, Talmának hívják, szintén tud egyet-mást róla, csak még kérdezősködik a Víz utcában, ahol korábban lakott ez a csirkefogó - búcsúzott Řezníček úr. Talma úr mindjárt itt lesz - tette még hozzá.

Megsemmisülten néztem ki közben a térre, s láttam, hogy a rendőrőrszoba előtt nagy a sürgés-forgás. Négy városi rendőr jött ki a házból, és egy sereg szájtátó kíséretében komoran távozott a mellékutca felé.

Ekkor rontott be az ajtón a földszinti boltos.

- Maga él?! - kiáltotta már a küszöbön. - Hála istennek, hát mégsem igaz, amit a városban beszélnek. Hogy valami ártatlan kis leleplezést akart közölni a lapjában Kezl kovácsról, de hogy az megtudta, leszúrta magát a lakásán, és felvágta a hasát...

Szavai belevesztek a ház előtt támadt lármába.

Az ablakon át láttam, amint az egyik oldalról városi altisztek a nekem szánt koporsót cipelték szerkesztőségünk épülete elé, a másik oldalról pedig négy városi rendőr vonszolta az őrszobára a bitang Kezlt...

Hendrich, gimnáziumi mértantanár úgy állt a dobogón a katedra mögött, mint egy cézár, mint egy isten, mint a legfőbb lény. A legfőbb tökéletesség kifejezésével nézett le a katedra magasságából, és adta hírül a padokat megtöltő nebulók gyülekezetének:

- Az egyenes metszheti a görbe vonalat, és akkor metsző a neve, vagy érintheti, amikor is érintőnek hívjuk. Ha az egyenes összeköti a görbe vonal két pontját, akkor a neve húr. Határozott, kemény mozdulattal rámutatott az ábrára, mely a nagy iskolai körző nyomán megjelent a táblán, és ünnepélyes hangon mondta: - Az s, s₁ egyenesek, amint látják, metszők, a t, t₁ egyenesek érintők, míg az AB, CD egyenesek húrok.

Magas, szép szál ember volt, hátborzongatóan előkelő. Mialatt kezét a tábláról lassan leeresztette a zsebéhez, szemét végigjártatta a padsorokon.

Villámgyorsan két lépést hátrált, olyan benyomást tett, mint egy bengáli tigris, mely készül ráugrani a Gangesz forrásaihoz elzarándokolt, bánatos hindura.

Halkan megszólalt:

- Chaloupecký, a kör érintője metszheti egyidejűleg ugyanazt a kört?

Semmi válasz. Hendrich hangosabban kérdezte:

- Chaloupecký, megteheti ezt a csigavonal érintője?

Síri csend. Hendrich tanár felpattant. Egyetlen ugrással ott termett az első padnál, és nagyot üvöltött:

- Chaloupecký, mi a neve a kör közepén áthaladó húrnak?

Halotti csend. Az elülső padokban mindenki hátrafordult Chaloupecký felé, aki az utolsó előtti padban ült. Illetve nem ült, mert csak a domború háta látszott, s úgy emelkedett ki a pad pultja és támlája közül, mint a Říp hegy a lapályból, vagy a strucc püspökfalatja, mikor a buta jószág homokba dugja a fejét, hogy ne lássák meg.

- Emeljék fel! - intett méltóságteljesen Hendrich tanár úr.

Szomszédai felráncigálták a pad alól a rákvörös Chaloupeckýt. Ott állt szemtől szemben a tanárral, akinek a figyelmét nem kerülte el, hogy mikor Chaloupeckýt emelgették, leesett valami tárgy, nyilván egy könyv. Csak a könyv ér földet így, síklap síklaphoz ütődve.

Chaloupecký teljesen nyugodtnak és elszántnak látszott.

- Mit művelt a pad alatt, Chaloupecký!

- Olvastam.

- Mit olvasott?

Chaloupecký végignézett az osztályon, és büszkén mondta:

- A Férfi és nő a házasságban, Debaytól.

- Aztán miféle könyv az, Chaloupecký? Regény vagy micsoda?

Chaloupecký ismét büszkén felelt, szemét diadalittasan körülhordva az egész osztályon:

- A házasság természetrajza és orvostörténeti leírása a legkülönfélébb részletkérdésekben. Új elmélet, tanár úr, a nem meghatározása nemzéskor, nősztehetetlenség, meddőség. Függelék is kapcsolódik hozzá: A terhes nő és az újszülött sajátos higiéniája. Épp végeztem az olvasással.

Lehajolt a könyvért, kilépett a padból, és az egész osztály irigy pillantásaitól kísérve vitte a könyvet a katedrához, átnyújtotta a tanárnak, aztán fellépett a dobogóra, a tábla mellé, mint törhetetlen hős a vérpadra vagy a gilotin alá.

Arca nyugalmat tükrözött. Tudta, hogy most a tanár leül az asztalhoz, lapozgatni fog a könyvben, szemrehányást tesz neki, majd mint egy vizsgálóbíró, az egész ügyet beírja az osztálykönyvbe, és közli vele, hogy átadja a felsőbb igazságszolgáltatásnak, a rögtönítélő rendkívüli vészbíróságnak, a félelmetes inkvizítorok ítélőszékének, a tanári karnak, melynek a vén igazgató lesz az elnöke.

Tudta, hogy veszve van, és a hittantanár züllött alaknak, az emberiség szemetjének nyilvánítja. Sajnos, nem ért rá, hogy valahol a parkban félrevonulva olvassa el a könyvet, egy másik gimnáziumba járó negyedikes ismerősétől kapta kölcsön ma délelőttre. Becsülettel igyekezett a csehórán, fizikaórán és mértanórán elolvasni. El is olvasta. Most az egész nemi élet teljesen világos előtte, ez pedig többet nyom a latban, mint az összes mértani görbe és egyenes. Utána az özönvíz. Ma este mindent elmagyaráz a Nőegylet-beli Mányának. Különben is kapott már egyszer Mányától tizenöt koronát, hogy vegye meg neki a Nemi egészségtant, de ő az egész összeget elbiliárdozta.

Úgy történt, ahogy feltételezte. A tanár leült az asztalhoz, kinyitotta az osztálykönyvet is, a Debay-könyvet is, az utóbbiban lapozgatni kezdett, és megszólalt:

- Rendkívül vásott diák volt mindig, Chaloupecký. Dohányzott az illemhelyen, és harmadéve egy lélekvesztővel nekirontott a csónakomnak, csoda, hogy fel nem borított. Még ma is szentül hiszem, hogy vízbe akart ölni...

- Mint a kutyakölyköt - kiáltott közbe valahol az osztályban egy titokzatos, fojtott hang.

- Tollat - mondta parancsolón a tanár, és komoly hangon tette hozzá -, hogy ki kiáltott közbe, nem firtatom, teljesen mindegy, az egész osztályt beírom az osztálykönyvbe. Egy mindenkiért, mindenki egyért.

- Úgy van - szólalt meg az előbbi fojtott hang, s utána kitört az általános, nevetés. Amint a nevetés elült, a tanár folytathatta:

- Igen rossz útra tévedt, s a mai nap ennek csak folytatása, de egyben fényt is deríthet elvetemültségére. Maga volt a legrosszabb tanuló az osztályban. Nem tudta, hogy a széttartó egyenesek iránya eltér egymástól, de a legnagyobb mohósággal olvasta el ebben a könyvben a házasságot taglaló értekezést, és még alá is húzta ezt a mondatot: "Az élőlények léte és fennmaradása a szaporodási ösztönön alapszik, mely a nemek egyesülésében jut kifejezésre." A tanári kar majd kiveri a fejéből a szaporodási ösztönt, és a consilium abeundi kevés lesz. Mialatt én magyarázom, hogy mi a metsző és az érintő, maga a pad alatt azt olvassa, hogy fiziológiai szempontból a házasság nem egyéb, mint a két nem egyesülése ugyanannak a célnak, vagyis a faj állandó fennmaradásának elérésére.

- Úgy van - szólalt meg ismét az a bizonyos ismeretlen hang, de vagy húszan is rádörögtek:

- Fogd be a szád, mert kapsz egy taslit. Ne zavard a tanár urat.

Síri csend uralkodott az osztályban. Ha történetesen e pillanatban belép akár a legszigorúbb tankerületi főigazgató, kénytelen lett volna azt mondani Hendrich tanárnak: Gratulálok, tanár úr, sehol sem tapasztaltam ekkora érdeklődést a növendékek részéről.

- Chaloupecký - folytatta a tanár -, legutóbbi dolgozatában elárulta, hogy csak a derékszöget meg az egyenesszöget ismeri, de a hegyesszögről, tompaszögről és domborúszögről halvány fogalma sincs. Magát azonban ez nem ejti kétségbe, hidegvérrel tanulmányoz olyasmit, hogy a szűzi tisztaság és teljes önmegtartóztatás lehetetlen, és a kielégülés reménye nélkül elfojtott viharzó vágyak mind a férfit, mind a nőt hallgataggá, mélázóvá teszik. Rajzoljon fel nekem a táblára a szögmérő segítségével egy 75°-os szöget. No látja, Chaloupecký, ezt se tudja, de hogy a mértanórán vénuszdombokról olvasson, arra van esze, azt fontosabbnak tartja, mint megtanulni, hogy mi a körsugár, és maga szerint belemélyedni az emberi test leírásába hasznosabb feladat, mint megérteni, hogy az ovális az ellipszishez hasonló görbe, mely körívekből áll. Mondja meg nekem, mi az ellipszis. Nem tudja magát kifejezni? - A tanár elhallgatott, buzgón lapozott a könyvben, aztán a hangját felemelve folytatta: - Nem tudja magát kifejezni, de ha netán valaki erről vagy arról az erotikus affekcióról kérdezné, meg vagyok győződve, s egyáltalán nem kételkedem benne, hogy nagyon is részletes magyarázattal tudna szolgálni. Mondja meg nekem például - állt meg a tanár szeme a könyv egy lapján -, mondja meg nekem, mi az erotománia.

Olyan csend volt az osztályban, hogy hallani lehetett az első padban ülő Matoušek zsebórájának ketyegését.

Chaloupecký csengő hangon válaszolt:

- Az erotománia az az erotikus őrület, amelynek különbség nélkül mindkét nem alá van vetve.

- Nem, Chaloupecký - nézett bele a könyvbe a tanár. Nincs alávetve, hanem megtámadja. Ez nagy különbség, fiúk - fordult az osztály felé. - Az erotománia különbség nélkül mindkét nemet megtámadja, de az erotomániának nem vethetjük alá magunkat. Folytassa, Chaloupecký! Vagy tovább már nem tudja?

Chaloupecký az anyag ismeretének tudatában magabiztosan folytatta:

- Az erotomániákust a szenvedély valóságos vagy eszményi tárgyhoz köti; csak szerelemről, boldogságról, édes gyönyörökről álmodozik, és mert telítve van tűzzel, mely ide-oda dobálja, szüntelenül hódol forró vágyai tárgyának. Szenvedélye ellenére az erotomániákus szemérmes, amint a következő példa bizonyítja.

- Elég, Chaloupecký.

A tanár belemerült az olvasásba, majd hosszabb idő elteltével a síri csendben odafordult Chaloupeckýhez:

- Mondja meg nekünk, Chaloupecký, mik azok az aphrodisiacumok?

Chaloupecký minden habozás nélkül válaszolt:

- Aphrodisiacumok néven különféle tápláló és gyógyító anyagokat ismerünk, amelyeket azért használunk, hogy serkentsük magunkban a fizikai szerelemnek már lohadó tüzét, illetve hogy újra felszítsuk, ha teljesen kihunyt. A szóban forgó szerek túlnyomórészt undorító anyagokból álltak össze. A mind a régi, mind a modern történetírásban feljegyzett számos tény nem hagy ez iránt kétséget.

- Ne ilyen általánosságban, Chaloupecký - jött indulatba a tanár. - Mitől őrült meg példának okáért Caligula római császár, milyen anyagokból készült az a szerelmi bájital, amit Keszonia itatott vele?

Az eddig higgadt Chaloupecký megingott. Mivel tanulmányai egész ideje alatt undort érzett a történeti tényekkel szemben, egyszerűen átsiklott a történelemből meríthető tanulságos példák fölött.

Levegő után kapkodott, kérdőn nézegetett az első padok felé, hátha súg valaki. Dehogyis súgtak. A tudományszomjas kamaszok maguk is úgy várták a felvilágosítást, mint az isteni kegyelmet.

- Akkor hát én megmondom magának, Chaloupecký. Csombord, borsosmenta és kerti zsázsa keverékének főzetét itatta vele. Jegyezzék meg ezt, fiúk. Ez volt az, amitől Caligula császár megtébolyodott. Látom, Chaloupecký, hogy nem készült.

A tanár fordított néhány lapot a könyvben, fogta a noteszt, odalépett Chaloupeckýhez, és a szó szoros értelmében ledöfte ezzel a kérdéssel:

- Milyen határok közt ingadozik az újszülöttek testhossza? Csend legyen ott!

Újra feltámadt ugyanis a zaj.

Chaloupecký el volt veszve. A számokhoz éppúgy nem fűlött a foga, mint a történelmi tényekhez. Az újszülöttek egészségtanát pedig csak felületesen olvasta el.

- Tehát nem tudja - dörrent rá a tanár. - Akkor nyilván nem tudja azt se, milyen határok közt ingadozik az újszülöttek testsúlya.

A zaj fokozódott. Mintha minden újraéledt volna. Chaloupecký hallgatott.

Mielőtt Chaloupecký a padjához ért, az iskolai csengő véget vetett az órának, és nagymértékben hozzájárult e nem mindennapi eset megoldásához.

- Elégtelen, Chaloupecký, menjen a helyére. Nagy hálával tartozom a derék pedellusnak.

A régiek az embert társas lénynek mondták. Ha nem tévedek - iskoláim elvégzése óta sok mindent elfelejtettem abból, amit görög nyelvóráinkon megtanultunk -, a boldogtalan emberi teremtést úgy hívták: zoon politikon.

Ezzel magyarázom, hogy szeretek elbeszélgetni olyan emberekkel, akikkel az életben először találkozom, eszmecseréket folytatok velük, s tiltakozásaikat semmibe véve, baráti kapcsolatok megteremtésére törekszem.

Eközben egyre-másra rájövök, hogy a régi görögök átkozottul tévedtek, amikor az embert társas lénynek mondták.

A mai ember mint társas lény egyszerűen lehetetlen. Nemrég a chuchlei ligetben beleelegyedtem egy szerelmespár beszélgetésébe. Igazán nem volt semmi rossz szándékom, mégis hallatlanul sok fáradságomba került, míg sikerült elmenekülnöm a szerelmespár támadó kedvű hímnemű része elől. A legkellemetlenebb az volt, hogy ez az ember olyan fogásokkal élt, amelyek szöges ellentétben állnak a görög-római birkózás minden szabályával.

Végül azonban sikerült őt megfutamítanom, és egész Slivenecig kergettem, ahol a márványbányák mélyén tűnt el szemem elől.

Az efféle társadalmi kapcsolatok megteremtésére irányuló törekvéseim rendszerint gyászosan végződnek.

A kutya e tekintetben sokkal hozzáférhetőbb. Tegyük fel például, hogy egy karlsruhei ebtenyészetben született bulldog vásárlás következtében Prágába kerül. Valahol a Vinohradyn összetalálkozik a košířei Bodrival. Életükben először látják egymást. Egy ideig szimatolnak, barátságosan összeugatnak, s máris kész a - bár átmeneti, de annál őszintébb - barátság. Vidáman futnak egymás mellett, kergetőznek, játszadoznak, s a bulldognak eszébe sem jut, hogy ebtenyészeti, törzskönyvezett állat, a másik pedig gyalázatos korcs, aki nem ismeri atyját, jobban mondva atyáit.

S ekkor közbelép az ember, a bulldog gazdája. Kegyetlenül széttépi a zsenge társadalmi kapcsolat finom szálait.

A szőrmók Bodri búsan ül a járda szélén, Lógó nyelve és bús szeme mintha azt mondaná: Ismerlek, Brutus. Szegény, már busás tapasztalatokra tett szert az emberekkel kapcsolatban.

Sajnos, én is.

Egyedül ülök a kávéházban egy asztalnál. Egyes-egyedül e nagy világon. Velem szemben hölgyek és urak ülnek, láthatatlanul ott terjeng fölöttük a felirat: Zárt társaság!

Odamegyek hozzájuk, viszem a kávémat és a székemet, leülök asztalukhoz, és illemtudóan azt mondom:

- Engedjék meg, kérem, hogy idetelepedjek. Egymagam vagyok, és olyan szomorú egyedül lenni. Látom, önök nagyszerűen mulatnak. Szükségét érzem, hogy önökkel együtt szórakozzam.

Észreveszem, hogy az imént még oly zajos és jókedvű beszélgetés, szórakozás megszakad. Mindnyájan úgy ülnek, mintha nyársat nyeltek volna, s végre egyikük megszólal:

- De uram, mit enged meg magának? Ez meghalad minden határt!

Igyekszem megmagyarázni nekik, hogy társas lény vagyok, nem magányos farkas, szeretem a társaságot, és kész vagyok alkalmazkodni hozzájuk.

Ekkor egy férfi feláll, és határozottan kijelenti:

- Pusztuljon innen! Ha nem takarodik, hívom a főpincért!

- Csak hívja - válaszolom, és egy csöpp harag sincs bennem. Amikor jön a főúr, beárulnak előtte, hogy erőszakkal hozzájuk törleszkedem.

Jogos haragomban szólni sem bírok; a hölgyek megsemmisítő pillantásokkal zúznak porrá.

Ragaszkodom a magam igazához, hogy nem akarok egyedül ücsörögni, hogy nem mozdulok ettől az asztaltól, hogy társas lény vagyok és így tovább. Mintha falra borsót hánynék. Végül kidobnak a kávéházból.

Százszámra sorolhatnám a hasonló eseteket. Szólíts meg például a villamosban egy idegen hölgyet, s firtasd, miért nem felel. Meglátod, a kalauz hamarosan eltanácsol a kocsiból.

Csatlakozz az utcán egy idegen úriemberhez, és próbálj vele beszélgetésbe elegyedni. Rendszerint az a vége, hogy az ismeretlen úr helyett a sarki rendőrrel folytatsz eszmecserét.

Vannak azonban emberek, akik az efféle ügyeket rendőri segédlet nélkül intézik el. Egy ízben például ki akartak dobni a prága-bécsi gyorsvonatból.

Ötször elvertek, mint a kétfenekű dobot. Háromszor bokszolásban én maradtam felül. Két ízben a sétahajóról a Moldvába dobtak. A čerchovi erdőben egy kiránduló pisztolyt fogott rám; a pisztolyt azóta is értékes emléktárgyként őrzöm.

Máskor társas ösztönöm a hivatalos ténykedés zavartalanságát biztosító paragrafussal hozott ellentétbe.

De Paolo Mantegazzával együtt én is elmondhatom: "Nem hajtok fejet és nem hátrálok, biztosan helytállok. Szenvedek, de nem engedem, hogy megtörjenek."

Társas lény vagyok, zoon politikon, és kész!

A főpályaudvar előtt nemrég egy fiatal, csinos hölggyel találkoztam, aki éppen kiszállt a vonatból. Karján kendőbe bugyolálva aranyos kis csecsemő. Láttam, nem ismeri ki magát a nagyváros forgatagában, mert az egyik hordártól éppen azt kérdezte, hogyan jut el Smíchovba.

- Én is Smíchovba megyek - mondtam, bár semmi dolgom sem volt arrafelé -, ha megengedi, elkísérem.

A hölgy elfogadta ajánlatomat, elindultunk.

Bőbeszédű teremtés volt, amikor megkérdeztem, hová való, azt válaszolta:

- Mi köze hozzá!

- Igaza van - helyeseltem, és másról kezdtem beszélni.

Amikor elérkeztünk a Jindřišská utcába, bejelentette, hogy szomjas, és szívesen enne egy tormás virslit.

Meghívtam egy kis csapszékbe, sört és virslit rendeltem, s tovább beszélgettünk a sertésvészről. Aztán áttereltem a szót a baromfipestisre, a burgonyaférgekre, s részletesen kifejtettem, mi a vége, ha a tehén telezabálja magát friss lóherével.

Eszmecserénket a csecsemő harsány, nem csituló bömbölése kísérte.

Amikor az asszonyság eleget evett és ivott, megkért, vegyem gondjaimba pár percre a kicsikét, most jutott eszébe, hogy a főposta mellett lakik a nénikéje.

- Mindjárt visszajövök a nénikémmel együtt - mondta, és elment.

Ringattam, ajnároztam a kicsikét, s miközben karomon bömbölt, vágyakozás ébredt bennem, hogy szívemet az egyszerű családi boldogság meghitt tüzénél melengessem, s türelmesen vártam a fiatalasszony visszatérését.

Az apróság ordított, mintha nyúznák. Az egyik vendég fizetett és távozott. A vendéglős acsarkodó pillantásokat lövellt felém, s megjegyezte:

- Ez az alak először van itt, és menazsériát csinál a kocsmából.

Hamarosan a többi vendég is a távozás hímes mezejére lépett, s néhányan megjegyezték:

- Ki hajlandó ezt az ordítozást hallgatni?!

Nem válaszoltam. A harag hullámverése hallhatóan csapkodta a söntés deszkafalát. A kocsmáros káromkodni kezdett. Valaki benyitott egy pofa sörre, de meghallván a gondjaimra bízott apróság ordítását, még az ajtóban sarkon fordult.

- Ez az ember - mondta a kocsmáros - minden áldott nap legalább tizenöt korsó sört iszik meg.

- Miért ne inna, ha van rá pénze - feleltem, és visszazökkentem hallgatásomba, elismervén, hogy a vendéglősnek oka van a nyugtalanságra.

További fél óra telt el.

A kocsmáros nyíltan megkérdezte:

- Mikor jönnek végre ezért a kölyökért?

Feltettem magamban, hogy lelkére beszélek. Sokáig szónokoltam, miközben a kocsmáros az üres söntésben keringett. Elmondtam, hogy a pólyás babának ordítania kell, ettől erősödik a tüdeje. Továbbá, szegény csöppség tettvágya csakis így juthat kifejezésre. Elvégre valamit neki is csinálnia kell. Nem fekhet némán, mint egy darab fa. Amikor ő ilyen kicsi volt, hiába lett belőle később vendéglős, csecsemőként ugyanúgy ordított, mint ez a kis ártatlanság. Sőt, ebben a korban még a miniszterek is bömbölnek.

Eltelt még egy óra. Csodálkoztam, hogy védencem ily sokáig képes bőgni és kurjongatni.

Kénytelen voltam erélyesen megróni a kocsmárost, mert azt mondta, hogy kidob a csapszékből a fattyúmmal együtt.

- De vendéglős úr - mondtam -, hogyan beszél? Egy gyermeket képes lenne kidobni? Egy ártatlan, védtelen teremtést, akit babusgatni és ajnározni kell? Egy ilyen szegény kicsi csöppséget?

- Csak ordíts tovább - biztattam a védencemet -, ne zavartasd magad, ordíts, míg csak le nem dől a templomtorony.

- Ez közbotrány - siránkozott a kocsmáros. - Ha így megy tovább, belebolondulok.

- Ne féljen, idővel megszokja - jegyeztem meg szárazon.

Estig vártam a gyermek anyjára.

E nyolc óra alatt számtalan támadás ért a vendéglős részéről, életemben először esett meg velem, hogy felnőtt férfit sírni láttam. Amikor a csöppségem meghallotta a kocsmáros zokogását, új erővel kezdett bömbölni. Vettem neki egy palack tejet, megitattam, s tovább vártam, miközben lelkem mélyén bizonytalan sejtelem ébredt, hogy lelencet tartok karjaimban.

A kocsmáros ezalatt megivott egy üveg rumot, ami semmiképpen sem járult hozzá gondolatainak tisztulásához és megnemesedéséhez. Mosdatlan szájjal szidott engem és a gyermeket, s azt dadogta, hogy tönkre akarom tenni.

A továbbiak során szalámivágó késébe akart dőlni, s tíz órakor kijelentette: - Záróra! - és lehúzta a rolót.

A gondjaimra bízott csecsemővel egy ideig ott álltam az utcán, a lehúzott redőny előtt.

A rendőrkapitányságon valami öreg felügyelő fogadott. Miután elmondtam neki szépen sorjában, hogyan jutottam a gyermekhez, így szólt:

- Nézzük csak ez valóban különös. Szóba elegyedik egy vadidegen, ismeretlen nőszeméllyel, meghívja egy kocsmába, s az asszony elmegy, állítólag a nénikéjéhez, s a gyereket a maga nyakába sózza. Igazolványa van? Úgy? Nincs magánál sem személyazonossági, sem egyéb igazolvány? Aha, otthon felejtette? Egyáltalán nem hord magával iratokat? Szerfölött érdekes. Azt mindenki megtehetné, hogy a kölykét behozza a rendőrkapitányságra. Ez itt nem lelencház. Hűvösre vele!

A sarokban bóbiskoló rendőr feltápászkodott, fogta a kulcscsomót, s egy éjszakára nem kellett gondoskodnom szállásról.

Reggel megállapították személyazonosságomat. A jólelkű rendőrbiztos, aki szabadon bocsátott, atyai hangon megjegyezte:

- Ezentúl legalább vigyázni fog magára, nem elegyedik beszélgetésbe vadidegen nőszemélyekkel, és nem igyekszik erőnek erejével társadalmi kapcsolatokat létesíteni.

De nekem beszélhet! Kemény és tántoríthatatlan maradok, elvégre egy társas lény mást nem tehet.

I

Švolba tanár úr kiadott már a szülők és gyermekek társadalmi kapcsolatát taglaló több könyvet, s közben felfedezte, hogy a szülők és gyermekeik kölcsönös kapcsolata valamennyi számba vehető, kétségbevonhatatlan jel szerint a legtermészetesebb emberi kötelék.

Számos előadást tartott az úriasszonyok és hajadonok különféle egyesületeiben, a Nőegyletben, mely mint a kéthetenként megjelenő Család című folyóirat társadalmi szervezete működött abból a célból, hogy közelebb hozza a szülőket gyermekeikhez. Szóban forgó előadásai megszerezték Švolba tanár úrnak a különc hírnevét, főleg mióta a Család első számának vezércikkében bebizonyította, hogy a szülők és a gyermekek vitathatatlanul egyazon törzs sarjadékai, és semmiképp sem szabad lebecsülnünk ezt a logikus kapcsolatot, miközben hivatkozott a weimari udvar szertartásmesterére és kamarására, Adolf Kniggére, valamint a még szerencsétlenebb dr. Guthra.

Ámde a tudomány mezején szerzett dicsősége fölöttébb gyászosan tükröződött pályafutásán, mert kétségkívül csakis valami fatális véletlen folytán bízhatták rá erre a hibbant eszű emberre a tanulóifjúság nevelését, és furcsa játékot űzött a sors a tanár úrral: ahelyett, hogy szép időben valamelyik szanatórium kertjében sétálhatott volna, tovább ült különböző gimnáziumok katedráján.

A felsőbb iskolaügyi hatóságok ugyanis helyezgették egyik tanintézetből a másikba, s mindig szednie kellett a sátorfáját, ha az egyik helyen már elég hosszú ideig magyarázta, hogy a szülők a gyermeknemzés révén tartják fenn a családot.

A diákjaira kirótt házi feladatok egyfajta bölcseleti-pedagógiai irányt követtek, mint például: "Részt vegyenek-e a szülők gyermekeik szertelenségeiben?"

Az ilyen házi feladatok miatt vándorolt Švolba tanár egyik helyről a másikra, északról délre, délről keletre, keletről nyugatra.

Végezetül ismét új helyen kötött ki, ezúttal a köztársaság délnyugati csücskében, és rendkívül érdekes módon mutatkozott be a gimnázium ötödosztályos tanulóinak. A csehórán lenyűgöző előadást tartott arról, hogy a fiúgyermek születése pillanatától ismeri apját, ezért álarc nélkül figyeli, s hogy az apja ne váljék előtte ellenszenvessé, részesítse előnyben nemes vonásait, ámde mindig legyen tudatában szülei hibáinak, és óvakodjék azok utánzásától.

Az előadás befejezéséül - annak természetes eredőjeként az új diákok házi feladatot kaptak. "Ha a gyermekek joggal szégyenkezhetnének is szüleik hibáiért, fennáll a hála kötelessége", hangzott a sokat ígérő cím.

Švolba tanár úr lediktált nekik még bizonyos pontokat, téziseket, hogy azok szerint dolgozzák ki a feladatot:

I. Szüleim ocsmány, alávaló, erkölcstelen, gyarló és undok tulajdonságainak számbavétele.

II. Leplezik-e előttem szüleim fentebb felsorolt hibáikat?

III. Miért kell szüleim e fogyatékosságait a nyilvánosság előtt a lehetőséghez mérten takarnom?

IV. Mért nem szabad utánoznom szüleim hibáit?

V. Egyenetlenség uralkodik-e szüleim közt?

VI. Miért kell okosan és megfontoltan viselkednem, valahányszor odahaza kitör a botrány?

- Igen, kedves fiúk - mondta ünnepélyesen Švolba tanár -, módszerem, amelyet majd követniük kell a házi feladatok kidolgozásában, teljesen új pedagógiai elvekre épül. Mindenekelőtt fontosnak tartom, hogy a szülők közelebb kerüljenek gyermekeikhez. Azelőtt úgyszólván megengedhetetlennek tartották, hogy a szülők segítsenek gyermekeiknek a házi feladatok elkészítésében. Én azonban kifejezetten ragaszkodom hozzá, hogy a szülők együttműködjenek gyermekeikkel ebben a munkában, s egyúttal törekedni fogok arra is, hogy a közeljövőben összejöveteleken találkozzam kedves szüleikkel, amikor is majd előadásokat tartok nekik a család szerkezetéről, s megragadom az alkalmat, hogy feltegyem a kérdést, milyen előrehaladást ért el a szülői közreműködés a maguk otthoni tanulásában, házi feladataik elvégzésében.

Jóllehet a fiúk már ötödik esztendeje viaskodtak a legkülönfélébb tanárokkal, s eléggé megedződtek, e fanatikus embert látva mégis elfogta őket a bizonytalanság. Ahogy nyurga termetével ott állt előttük, a mód, ahogy beszélt, aztán a házi feladathoz adott tézisek - mind-mind a kísérteties Savonarolát juttatta eszükbe, aki ijesztőn nézett le rájuk a falon függő egyik történelmi tárgyú képről.

Miután Švolba tanár úr távozott, vagyis az óraközi szünetben, az egész osztály egyetértett annak megállapításában, hogy Švolba tanár úr patologikus egyén, jó lesz előtte vigyázni, és már csak tekintettel a kapott házi feladatra is, határozottan el kell utasítaniuk a szüleikkel való minden együttműködést.

II

Az ötödikes Mašek, a járási főnök fia, az iskolából hazaérve gondosan elrejtette csehfüzetét, melyben fel volt jegyezve a házi feladat kidolgozásához szükséges hat pont. Az ebédnél apja kérdésére, hogy mi újság az iskolában, nem kaptak-e esetleg új házi feladatot, és hogy tetszik az új csehtanár, Švolba tanár úr, Mašek azt felelte, semmi újság nincs, házi feladatot nem kaptak, ami pedig Švolba tanár urat illeti, igen rokonszenves úriember.

A járási főnök fia ugyanis az utóbbi időben meglehetősen feszült viszonyban élt az apjával. A járási főnök megtiltotta fiának, hogy belépjen az Ötödik A futballszakosztályába, azt pedig, hogy a szakosztály megkérte, ha csapatkapitány akar lenni, vegyen új futball-labdát, még csak említeni sem lehetett előtte.

Ez volt tehát az alapvető nézeteltérés az öreg Mašek meg a fia közt, csatlakozott ehhez persze egész sor más félreértés, mint példának okáért az, hogy az öreg Mašek egyszerűen megtagadta beleegyezését, hogy fia a következő nyári szünetben mint cserkész részt vehessen a šumavai táborozáson.

A járási főnök a fiával folytatott eszmecserék során elvetemültség jelének bélyegezte az ilyesmit. Egyáltalán nem tetszett neki fia vallási közönye sem, és szörnyű meglepetésként érte, amikor hivatalos úton tudomására hozták, hogy fia a népszámláláskor, arra való hivatkozással, hogy betöltötte a tizennegyedik életévét, átlépett az adventista egyházba. A gyerek csupán nyereségvágyból tette ezt, mert hallotta valahol, hogy aki átlép az adventistákhoz, kap kétszázötven korona készpénzt meg tizenkét kiló ürühúst. Szegény gyerek úgy tervezte, hogy eladja az ürühúst, az így szerzett összeghez hozzáteszi a kétszázötven koronát, amit a katolikus egyház elárulásáért kapott, és vesz egy szép futball-labdát tartalék belsővel. Egyszóval sportszeretetből kész volt áruba bocsátani a vallást a fociért.

Sajnos csalódás érte az egész vonalon. Az adventista egyház küldött neki angol nyelvű bibliát, énekeskönyvet, melyet harminckét nyelven írtak, nem feledkezve meg a bantu négerek nyelvéről sem, no meg egy angol nyelvű felszólítást, hogy fizessen két font sterlinget Mac Rosner lelkész kezébe; cím: Prága, Haštala utca 16.

Így történt, hogy az ifjú Mašek délután fönt a szobájában, eltűnődvén apja zsugoriságán meg minden máson, főleg azon, hogy mekkorát csalódott az életben, feltette magában, hogy megválaszolja a házi feladat mind a hat kérdését, mégpedig az igazsághoz teljesen híven. Nem kíméli az apját, vállalja a harcot, mint legutóbb az Ötödik A futballcsapata vállalta a mérkőzést a Nyolcadik B ellen, noha előre lehetett tudni, hogy veszít, ami be is következett 22:3 arányban!

Hidegvérrel válaszolgatott hát az egyes pontokra. Hozzálátott a házi feladat első tételéhez: Szüleim ocsmány, alávaló, erkölcstelen, gyarló és undok tulajdonságainak számbavétele.

Íme a számbavétel mint összegyűjtött anyag a házi feladat további kidolgozásához:

I. Anyám ismeretséget tart fenn a Krulich és társa cég mérnökével, Bimbóval. A szóban forgó cégnek, mely műtrágyát gyárt, alighanem akad gondja anyám művi vetéléseivel is, mert apám nagyon ideges, a minap a cselédlány előtt ordítozott, hogy neki ebből elege van. Ha nem tartozna olyan sok pénzzel Bimbónak, már rég sor került volna a válásra. Egyébként apám maga is naponta eljárogat hivatalos időben a Markovský-borozóba, ahol van három lotyó. Nemrég az egyikkel kirándult vidékre, úgyhogy ha anyám tizenkilenc, akkor apám egy híján húsz. Ami szüleim jellemrajzát illeti: Anyám nagyon heves, teljesen műveletlen, kis testvéreimet semmilyen anyai gondozásban nem részesíti, a serdülő kornak megfelelő, ártatlan tréfáktól megvadul. A háztartással végképp nem törődik, legszívesebben egész nap a tükör előtt állna és kenegetné az arcát krémekkel, púderral, meg fésülködne, öltözködne, mint a színésznők. Apám vén bürokrata a leghitványabb fajtából, aminek közismerten tanújelét adta a háború éveiben. Az osztrák uralom alatt Mascheknek írta a nevét, de rögtön a fordulat után névváltoztatás iránti kérvényt nyújtott be, és azóta Mašek. A minap, amikor felkerestem a hivatalban, hogy elintézzek valamit, két úriember arról beszélgetett a folyosón, hogy apám ökörségeket csinált az osztrák uralom alatt, és ugyanazt teszi most is. Tavaly a császár halálának évfordulóján megfeledkezett róla, hogy hol él, egyáltalán nem ment hivatalba, templomba akart menni, s roppant mód elcsodálkozott, hogy a templom nincs nyitva, és már csak délután gyúlt világosság az agyában. Gyermekeivel szemben rendkívül konok, csak a legnagyobb durvasággal tart köztük fegyelmet, s éppúgy, vagyis minden léptükben üldözi őket, mint üldözte a háború alatt a járás politikailag gyanús személyeit. Megtagad tőlük minden örömet, gyűlöli a testnevelést, a sportot, és nem lehet nálunk más cselédlány, csak jihlavai, hogy apámnak legyen kivel a házban németül beszélgetnie. Mikor hazajön a borozóból, rendszerint becsípve, elkezd dicsekedni a gyerekei előtt, hogy valamikor ő milyen jól tanult, kitüntetéssel végezte iskoláit, az elemiben színjeles volt, noha egyszer az íróasztala fiókjában megtaláltuk a régi bizonyítványait, s azokban bizony csupa hármas, négyes, javítóvizsga meg elégtelen volt. Az elemi iskola első osztályában olyan rosszul tanult, hogy kétszer kellett ismételnie.

A házi feladat második pontját (Leplezik-e előttem szüleim fentebb felsorolt hibáikat?) így intézte el:

II. Nem leplezik. Nálunk minden nyilvánosan zajlik, és előttünk, gyerekek előtt, semmi se marad titokban, mert ami ocsmányságot saját szemünkkel nem látunk, azt megtudjuk másoktól, ha látogatóba megyünk.

A harmadik pontot (Miért kell szüleink e fogyatékosságait a nyilvánosság előtt a lehetőséghez mérten takarnunk?) ezzel a válasszal oldotta meg:

III. Mert hálával tartozunk nekik azért, hogy nemzettek bennünket. (Az anyagot Švolba tanár úr aznapi előadásából merítette.)

A negyedik pont kérdésére (miért nem szabad utánoznom szüleim hibáit?) igen nehéz volt válaszolni. Mindazonáltal a járási főnök fia megbirkózott ezzel a feladattal is, mégpedig logikusan ekképp:

IV. Mert minden gyerek köteles csakis a józan ész és megfontolás szerint cselekedni, hogy későbbi éveiben is megóvja magát szülei hibáitól, s ha majd állandó hivatásra tesz szert, gondoskodhassék csecsemője jólétéről, aki a kellő anyai gondoskodás nélkül már rég a föld alatt pihenne.

Az ötödik kérdésre (Egyenetlenség uralkodik-e szüleim közt?) igen könnyen megszületett a válasz:

V. Nincs olyan nap, hogy ne kerülne sor házi botrányra és rémes jelenetekre.

A hatodik pont (Miért kell okosan és megfontoltan viselkednem, valahányszor odahaza kitör a botrány?) kidolgozása elmaradt.

Valaki hátulról nagyon csendesen mögéje lopakodott, és vállon veregette Mašeket. Szegény fiúnak nem jutott rá ideje, hogy megsemmisítse művét. Az apja veregette vállon.

A járási főnök a borozóból jött meg, s ez egyszer, különös véletlen folytán, igen nyájas hangulatban volt.

- Kedves fiam - mondta atyai gyöngédséggel -, egyre azt látom, hogy szorgalmasan dolgozol. Majdnem olyan lelkiismeretes vagy a tanulásban, mint valamikor én voltam. Milyen kiírt az írásod, eddig ezt nem is igen vettem észre. De mért írsz ceruzával? Fogalmazvány, ugye? - Megsimogatta a fia fejét, és kezébe vette a gyerek jegyzeteit, közben csupa szeretettel odavetette még: - Tarts ki, fiam, s meglátod, egyszer megkapod tőlem a futball-labdát. Futballozni fogsz, és cserkész leszel. Aztán csuklott egyet, és silabizálni kezdte fia kézírását.

Mind nagyobb érdeklődéssel olvasta a szöveget, és közben a szemöldöke szörnyen felborzolódott. A szegény nebuló lassan hátrált az ajtó felé, ámde a járási főnök, mint egy jaguár, hirtelen felpattant, és nagy ívben utána vetette magát menekülő fiának.

Aztán szó szerint beteljesedett, amit a fiú kevéssel azelőtt írásba foglalt: "Gyermekeivel szemben rendkívül konok, csak a legnagyobb durvasággal tart köztük fegyelmet."

A járási főnök végül is eltörte fián a hajdani osztrák dicsőség utolsó jelképét, az egykori díszegyenruhához tartozó tőrt, amelyet nádpálca helyett használt...

III

Mikor aztán a következő héten Švolba tanár úr beszedte a házi dolgozatokat, a járási főnök fia remegő kézzel nyújtotta át füzetét, melyben a feladat címe (Ha a gyermekek joggal szégyenkezhetnének is szüleik hibáiért, fennáll a hála kötelessége) alatt ez a szöveg következett:

Alatta a járási hivatal pecsétje és a járási főnök aláírása. Majd a sarokban az iktatószám:

Švolba tanár költözik Kárpátaljára.

I

Egészen a legutóbbi időkig igen rossz benyomást őriztem a postaügyről, és ezt nem tudta semlegesíteni levelezésem néhány olyan, kevésbé kellemes része sem, mint például a bigámia okából kapott büntetőbírósági idézések, a titkos cenzúrahivatal által felbontott levelek, hitelezőim írásbeli felszólításai, melyek ezzel a szentimentális mondattal zárultak: "Vesztettem már többet is az életben, de jólesnék, ha legalább válaszolna", a fenyegető és szörnyen unalmas névtelen levelek, egyszóval az olyan levelek, írások, amelyeknek elolvasására kár az időt pazarolni, az ember olvasatlanul dobja őket a kályhába, nem válaszol rájuk, és azt gondolja magában, amit az oroszok szoktak mondani: "Naplevaty!"

Mindazonáltal továbbra is nagyra becsülöm a posta intézményét, mely Mária Terézia óta egész sor változáson ment keresztül. Mária Terézia idejében megbüntették a szerelem postásait a pecsétes levelek elvesztéséért, azóta bevezették az egyszerű levelezőlapot és képes levelezőlapot, múzeumba került a postakocsi, és létrejött a mozgóposta. Itt a telefon, a távíró, leszállították a postai segédalkalmazottak fizetését - mindez a sok reform oly gyorsan és nagystílűen ment végbe az utóbbi csekély két évszázad alatt, hogy csak egy istentől elrugaszkodott ember nem emeli meg a kalapját a postahivatalok előtt, amelyek már-már ott tartanak, hogy rövidesen távíróállomás lesz a fedelükön, az udvaron pedig, a fészer mögött, hangár várja majd a postarepülőket.

Mária Terézia alatt még a közrendű alattvaló ötévenként mindössze egyszer írhatott levelet a felsőbbség engedélyével. Az 1799-ből származó Oesterreichs Staatsverfassung című könyv második részében találkozunk ezzel a fejezetcímmel: "A levélírás tilalmáról."

Azt a parasztembert, aki valamilyen módon megpróbált becsempészni az akkori postára egy levelet, hogy ezzel az első lépéssel megalapozza a maga levelezését, lekapták a tíz körméről, és annyi botütést mértek rá, amennyi egy bizonyos, törvényben megszabott mérték szerint arányban állt a levél hosszával, úgyhogy az atyafinak azon nyomban elment a kedve a levelezéstől.

Ma azonban a posta némán tűri, hogy az ember gondol egyet, és levelezőlapon tudatja a barátaival, hogy tegnap pulykasültet vacsorázott, vagy a képes levelezőlapok garmadáját küldi szét a nagyvilágba ezzel a bájos szöveggel: "Itt minden nagyon szép, a táj lenyűgöző, és két nap óta egyfolytában esik. A közeli viszontlátás reményében..."

Sőt a posta mukkanás nélkül tűri azt is, ha a fiatal mama a kétéves csemetéje tollat markoló kezét vezetve a levelezőlapon, tanítja a kicsikét, mi módon lehet a nagybácsikat háborgatni olyasmivel, hogy a kis Tonda pacsit és puszit küld nekik, és nagyon derék kisfiú; tűrjük, hogy a levélhordó egész halom árjegyzékkel állít be hozzánk, az egyik cég táncterem fényezésére alkalmas viaszt ajánl fel megvételre vagontételben, a másik mesterséges takarmányt sertések és fácánok részére, a harmadik sorozatban gyártott sírkereszteket, vagonszámra talajcsempét, lokomobil hajtotta cséplőgépeket, kútfúró berendezést, noha a címzett, teszem azt, a Szent Henrik-székesegyház sekrestyése.

Az utóbbi időben - a postadíj jelentős emelésével - történt ugyan kísérlet a magánlevelezés korlátozására, de ehhez én hosszabb távlatban nem sok reményt fűzök.

A postaügyben elért fejlődés tagadhatatlan, és az újabb meg újabb reformtörekvések merészek, lendületesek.

Ám hogy a posta dicsősége átmenetileg megkopott a szememben, s egy időre elvesztette méltóságát és külső fényét, még nem jelenti azt, hogy hátat fordítok a szerencsétlennek.

Átmenetileg tán érdemtelenné lett a szeretetre, amit annyi esztendőn át éreztem iránta, de az idő minden sebet begyógyít... A kiábrándulás azzal kezdődött, hogy pénzt küldettem a címemre táviratilag.

II

A hely, ahol ez az igen tragikus eset megtörtént, vagy hatvan kilométerre fekszik Prágától, a legközelebbi vasútállomástól pedig kétórányira. A pardubicei postaigazgatóság érdekes játékot űz a helybeli postával, úgyhogy a postahivatal el van zárva az egész világtól, és a vasút melletti kisvárosból igen szórványosan érkezik ide a posta, mivel Pardubicében csak arra fordítanak gondot, hogy mennél több változást és újítást vezessenek be az üzemmenetben.

A posta naponta kétszer jön. Délelőtt tízkor megjelenik egy gebe vontatta kocsi, mely trágyás szekérre emlékeztet. Trágya helyett csomagokkal és levelekkel hányják tele, ami igen egyszerű módja a postaszolgálatnak. Tízkor kicserélik a postát, és a trágyás szekér megfordul, viszi a helybeli postáról a csomagokat és leveleket a közeli kisvárosba, mely a vasút mellett fekszik. Három vagy négy óra tájban megjön a városból a küldönc az új postával, rögtön megfordul, mint az első esetben, fogja a postát, mely tíz órától négyig összegyűlt, és repül vele két órán át a vasút melletti kisváros postahivatalába. Úgy szervezték meg ezt az egészet, hogy sem az egyik, sem a másik inneni küldemény ne érje el a postavonatot, és a reggeli posta a vasút melletti kisvárosból útnak indul, még mielőtt befut a postavonat, úgyhogy az ember a reggeli postáját este kapja kézhez, a délutánit pedig csak másnap délután, és nem tudja idejében elintézni. Egyszóval az újítás abban áll, hogy egyik vonatot se lehet a postával elérni, mivel pedig a vasút melletti kisvárosban éjjel nem hivataloskodnak, csak reggel megy tovább a posta Prágába, és a holnaputáni esti postával kapja meg a címzett Prágában azt a levelemet, amelyet meg kellett volna kapnia még tegnap délelőtt. Ha sürgősen el akarok intézni valamit, gyalog kell mennem Prágába. De sebaj. Reggel idejekorán felkelek, és a csekély hatvan kilométert délután ötig játszva legyúrom.

Mivel itt helyben nincs távíró, a távirat ugyanúgy jön a postával a vasút melletti kisvárosból, mint a közönséges levél. Tehát: reggel Prágában felad valaki a címemre egy táviratot, a vasút melletti kisváros azt csak másnap reggel továbbítja ide, úgyhogy másnap dél felé kapom meg.

Más persze a helyzet a sürgős távirattal. Azt nem küldhetik a vasút melletti kisvárosból a postával együtt, mint a közönséges táviratot.

Arra ott van az alkalmi küldönc. Persze az alkalmi küldöncöt mindig hajkurásszák a kisvárosban, mert nem egykönnyen akad bolond, aki hajlandó felkutyagolni ide. Olykor három nap múlva kapom meg a sürgős táviratot - ha kerül valami szegény asszony, akinek kedve szottyan nyolc koronáért négy óra hosszat gyalogolni hegyre föl, hegyről le.

A minap útnak indítottak hozzám egy istenverte sürgős távirattal egy anyókát, aki a kisvárosi postahivatalban takarít. Félúton kibicsaklott a bokája, s nagy siránkozva visszasántikált oda, ahonnan elindult. Elküldték hát a távirattal az anyóka leányunokáját. A kislány a második faluban megijedt a kutyáktól, visszafordult, és szaladt hazáig. Végül is másnap reggel ajánlkozott a derék anyóka veje, hogy majd ő felugrik ide és elhozza a táviratot.

Eljutott a harmadik faluig, de bizonyos körülmények eredőjeként csak másnap délelőtt jelent meg nálam a sürgős távirattal.

- Jómadár ez a Folta - kezdte bizalmaskodó hangon, amikor annak rendje-módja szerint kézbesítette a táviratot. - Már a harmadik faluban jártam, és épp megfordult a fejemben, hogy nini, egykettő elérem a kőbányát, onnan meg már csak alig egy óra az út. Igen ám, de Folta ott állt lovas kocsival a kocsma előtt, és amint megpillantott, már kiabált is: Nézd a csámpás kölykét! Gyere már ide, megiszunk egy kupica erőset, búcsú óta nem láttalak. Mit tehettem? Régi cimbora, katonapajtás, derék ember, dolgos, keresve se találni különbet. Örült, hogy viszi haza Chrudimból a lovait, amelyeket a mozgósításkor besoroztak. Aztán ott rekedtünk sötét estig. Folta még a táviratot is elvette tőlem, és ne adj isten, hogy visszaadja. Erősködött, hogy majd reggel, előbb azonban menjek vele hozzájuk, Zábornába, a felesége főz jó rumos kávét, és harapnivalót is ad, alszunk egyet, aztán reggel mehetek a távirattal, különben ő is megy az erdőre tuskóért, és elvisz egy darabon. Így hát el is hozott egészen ide nem messze, az alsó vágásig.

Mikor a táviratkézbesítő gyorsküldönc búcsúzott tőlem, kijelentette:

- Higgye el nekem, nagy a gond itt a táviratokkal... Lemondón legyintett, és hozzátette: - Egyáltalán a posta... Úgy él itt az ember, mintha el lenne vágva a világtól.

E tragikus igazságot az egész helybeli lakosság felismerte, és sehol sem tapasztaltam a postával szemben akkora közönyt, mint itt.

Egy itteni kereskedő postafiókot bérel a városban, és a tanonc naponta viszi, illetve hozza a leveleket. A jobb sorsra érdemes tanonc három órát gyalogol a városba, hármat vissza, de a kereskedő a levélváltás időtartamában megtakarít így harmadfél napot.

Egyébként a helybeli lakosság egyáltalán nem levelez, de ha valaki mégis rászánja magát, megvárja, míg egy másik valaki Prágába utazik, és azzal küldi a levelet.

Más a helyzet énvelem. Engem mindig csábít a veszély, így hát egy szép napon írtam a társamnak Prágába, és megkértem, küldjön táviratilag 3000 koronát, mert fogytán a pénzem.

III

Táviratilag pénzt küldeni igen egyszerű dolog, könnyű és fáradságmentes. Mire azonban az ember a táviratilag küldött pénzt itt megkapja, végig kell mennie a gyötrelmek és legkülönfélébb helyzetek egész skáláján.

A táviratilag küldött pénz úgy érkezik meg ide, mint a közönséges távirat, tehát körülbelül két nap, legtöbb három nap alatt.

A napot, amikorra vártam, hogy megjön a pénz, nem is tévesztettem el, és amely napon megérkezett a távirat, hogy fizessenek ki nekem 3000 koronát, pontosan fél tizenegykor beállított hozzám a levélhordó, átadott két képes levelezőlapot, azután leült.

- Van itt a postán - kezdte zavartan - háromezer koronája. Prágából küldték táviratilag. - Benyúlt a táskába, letett az asztalra egy százkoronást, és ugyanabban a zavart hangnemben folytatta: - Mi itt ekkora összegek kézbesítésére nem vagyunk berendezkedve. A postamester úr tisztelteti, és küld egyelőre száz koronát. Mihelyt összegyűlik a többi... - Felállt, és már az ajtóban megjegyezte: - Bizony, bizony! Szűkiben vagyunk a pénznek...

Dél felé megjelent a postamester. Előbb mondott néhány általánosságot a spanyolnátháról, a magyar lisztről, aztán rátért annak ecsetelésére, hogy milyen módszert alkalmaznak a postahivatalok a pénzesutalványok kifizetésében. A postának nincs saját pénzalapja. A vasút melletti kisváros postájától semmi összeget nem kap. Tulajdonképpen egyszerű elszámolás az egész. A helybeli lakosok küldözgetnek pénzeket, a posta ezeket átveszi, s amikor utalvány érkezik ide valakinek a címére, hogy fizessenek ki neki ennyit meg ennyit, abból az összegből fizetik ki, ami az elküldött pénzesutalványokon összegyűlt, s a fölösleget a havi záráskor az okmányokkal együtt továbbküldik.

- Roppant egyszerű ez! - ismételte meg többször is a postamester. - A legegyszerűbb könyvvitel! Semmi komplikáció! Minden kézenfekvő! - Majd ünnepélyesen hozzátette: - Ha pillanatnyilag nincs is együtt a 3000 korona, amit táviratilag küldtek önnek, majd összejön. Mért ne küldenének az emberek innen is pénzt? Itt a nagybirtok, amelynek csekkszámlája van. Az intéző elad egy kevés burgonyát, s rögtön tudunk fizetni. Aztán itt van a fogyasztási szövetkezet, mely már tudj' isten, mióta nem küldött sehová pénzt. Várom, hogy ma vagy holnap kifizeti a rendelt cukrot. A fogyasztási szövetkezet nekünk, mi önnek, kézből kézbe. - Elővette a pénztárcáját: - Mint az imént is. Az alvégi hentes feladta az esedékes 70 korona biztosítási díjat. Tessék, itt van a hetven korona. Az előbbi százassal együtt megkapott már 170 koronát. Jár még önnek 2830 korona. A posta felel a rendért, de nem kellett volna ezt a pénzt táviratilag küldetnie. Semmivel se érkezik meg korábban, és egy csomó pénzébe kerül a feladónak. Várom még - folytatta lágyan -, várom még, hogy délután a sörgyáriak feladják az új előfizetést a divatlapra. Számolok azzal is, hogy délután utánvétküldemény jön Schillerék címére. Tizennégy napja levelezőlapon egy tucat fejkendőt rendeltek, farsang utolján férjhez adják a legidősebb lányukat. Az is mindjárt 160 korona.

A postamester felállt.

- Titěra kertésznek már tizennégy napja kellett volna fizetnie a csemetefákért - mondta nyomatékkal és ünnepélyesen. - Már két felszólítást kapott Hradecból. További 320 korona.

Újra leült.

- Egyébként talán hallotta, hogy a fiatal Zamastil gyerektartást fizet Písekbe. Mindenki csodálkozik, hogy hagyta elcsavarni a fejét. Már két hónapja nem fizetett. Az 600 korona. A plébános is tartozik a miseborért Morvaországba 240 koronával. - A postamester most már végérvényesen távozni készült, és lebírhatatlan optimizmussal jelentette ki: - Van itt pénz bőven.

Estefelé bekopogott a levélhordó. Rendkívül komoly képet vágott.

- A postamester úr - mondta - itt küld önnek 50 koronát. A felvégi Svěráktól, a muzsikustól származik. Oboát vásárolt a prágai Lantnertől, azt törleszti. Játszani nem tud rajta a csibész, de adóssága van nálam is bőven. A háború alatt, amikor a legnehezebb volt a helyzet, eladott nekem három cipót ötven forintért. A tetejébe még ki is nevetett, hogy mekkora ló vagyok.

A levélhordó pillantása az íróasztalomra tévedt, ahol néhány sűrűn teleírt negyedív papír feküdt.

- Ezt majd megint elküldi, ugye - mondta kétségbeesve -, és megint jön érte a pénz?! Meg kell itt már bolondulni. Most az igazgató úrhoz futtat a postamester úr, hogy kérdezzem meg tőle, mikor küldi az előfizetési díjat a Nemzeti Újságra. Állítólag már lejárt a negyedév. Az igazgató úrtól Kutinhoz megyek, hogy eszébe juttassam, három hete emlegeti már, hogy földadót kell fizetnie. Aztán ott van Prenosil, a szatócs, három felszólítást kapott, hogy fizesse be a forgalmi adót.

A levélhordó távozott, de az ajtóban, éppúgy, mint délelőtt, borúlátón megjegyezte:

- Bizony, bizony! Szűkiben vagyunk a pénznek...

Másnap délután három óráig a helyzet semmit se változott. Kettőkor ellátogatott hozzám a postamester. Rendkívül derűs kedvében volt, mint az ügyvéd, akinek a védencét, minden feltevésével szemben, az esküdtbíróság felmentette.

- Egy héttel ezelőtt ön cipőt rendelt Sestava cipésznél - mondta barátságosan megveregetve a vállam -, estére kész a cipő, de... - emelte fel az ujját - már ki van fizetve. Én fizettem ki. 240 korona. Sestavának ugyanis egy hét múlva pénzt kell küldenie Jihlavába a rendelt bőrért, nos a 240 koronát levonja a küldendő összegből. Ne aggódjon - mondta megnyugtató hangnemben, mintha én valamelyest is tiltakoztam volna az ellen, amit művelt -, mindent pontosan vezetek. Benyúlt a zsebébe, és elővette a noteszát. - Önnek, író úr, nálunk számlája van. A cipészt is beleszámítva a 3000-ből megkapott már 460 koronát, úgyhogy jár még önnek a postától 2540 korona. Az állami hivatalokban rendnek kell lennie...

Elhallgatott, és az arca oly kedves és kellemes kifejezést öltött, mintha valami rendkívül szépet készült volna velem közölni.

- Meggondolta már a dolgot? - kérdezte. - A harmónium dolgát?... Csak emlékszik, hogy a városban, a művelődési házban, a legutóbbi bálon kijelentette, nem kíván semmi egyebet, csak egy harmóniumot... Ugyan már, író úr, hiszen szó szerint ezt mondta: "A harmónium engem az orgonára emlékeztet. Akár orgonája, akár harmóniuma van az embernek odahaza, egy és ugyanaz." Aztán összeszólalkozott a járási főnök úrral, és ki akarta dobni az ablakon, mert a járási főnök úr makacsul hajtogatta, hogy megint új lemezeket vásárolt a gramofonjához, mely már a háború előtt megvolt neki. De ez mellékes. Nemrégiben írt a bátyám Náchodból, és azt írta, eladná a harmóniumot, mely az apánkról maradt rá, mivel pianínót szeretne venni a lányának részletfizetésre. Szállítással együtt odaadná 2000 koronáért. Már el is végeztem a számítást - mondta rövid szünet után a postamester, és elém tartotta a noteszt. - Ha megveszi a harmóniumot, én a bátyámmal már valahogy elszámolok, és a postán a táviratilag küldött 3000 koronából már csak 540 koronával maradunk adósai.

Biztosítottam a postamestert, hogy valószínűleg holtrészeg voltam, éppúgy, mint a járási főnök, s ma, amikor józan vagyok, csak annyit mondhatok neki, hogy nem ismerek hülyébb, ostobább, visszataszítóbb zeneszerszámot, mint a harmónium. Még esetleg egy géporgonát megtűrnék a házban.

- Azzal nem szolgálhatok - mondta bús képpel a postamester, és elköszönt.

Az esti posta kézbesítésekor bekopogott a levélhordó. Még komolyabb volt, mint előző nap.

- Kutina nem akar földadót fizetni - mondta szomorúan. - Az igazgató úr Pardubicében adta fel a Nemzeti Újság negyedévi előfizetési díját, amikor ott járt látogatóban a lányánál. A postamester úr tisztelteti, és itt küld 24 koronát. Zoubek szabónak eszébe jutott, hogy két tucat gombot rendeljen egy prágai zsidónál. Most jött, már öt órakor, a postára, de mialatt kitöltötte az utalványt, megmondtam neki, hogy keresztény gombkötőcégek is vannak a világon.

Aznap este a Pecar-féle vendéglőben beszéltem a postamesterrel. Csupa véletlenségből egyszerre mentünk ki az eresz alá, hogy megnézzük a csillagokat, nos, a postamester hozzám fordult, és suttogva mondta:

- Igyon, amennyi jólesik. Felíratom a számlára. Az öreg Pecar tartozik még 400 koronával a hízóért, amit a feleségem adott el neki Vencel-nap előtt. Igyon rogyásig, levonom a számlája összegéből.

Mikor aztán reggel felé búcsúzkodtunk egymástól, a postamester holmi ákombákomokat jegyezgetett a noteszába, amiből nagy nehezen kihámoztam, hogy a javamra még fennálló 2516 koronából a vendéglői számla címén levont 172 koronát. Gavallérosan kijelentettem ugyanis, hogy az ő cechjét is fizetem.

A másnap délelőtti posta nem hozott számomra semmiféle újabb meglepetést.

Jött ugyan a gondterhelt levélhordó, és átadott egy negyednapos levelet, melyben egy bizonyos szerkesztőség arról értesített, hogy küldi a pénzt postautalvánnyal a cikkemért, de a levélhordó nem beszélt sokat. Csak tömören megjegyezte:

- Mindenki ül a pénzén otthon. Egész délelőtt 5 korona 20 fillér ára bélyeget adtunk el.

Erre én, a levelet olvasgatva, egész jóhiszeműen ennyit mondtam:

- Milyen peches vagyok. Ha egy másik szerkesztőségnek adom a cikket, kapok érte 600 koronát. Ezek meg itt közlik, hogy 420 koronát küldenek a címemre.

A levélhordó már elmenőben morogta:

- Megveszekedett élet! A fogyasztási szövetkezet a cukor árát pénzeslevélben küldte el. Gyepesfejű társaság.

Mikor este betoppant a postamester, egyáltalán nem lepődtem meg. Szememben ő már csak az igen bonyolult postai gépezet alkatrésze volt. Rendkívül vigasztaló hírrel érkezett. Alig egy fél órája beszélt a nagybirtok intézőjével. Az intéző eladta a burgonyát, és utazik Brünnbe, hogy személyesen adja át a pénzt a tulajdonosnak. A postamester teljesen letört volt, és már nem beszélt irodalmi nyelven:

- Hülye alak. Buta, mint a tök - mondta dühösen. - Mire Brünnbe ér, a felét elissza és elveszti a ferblin.

Köhintett, és egy mártír arckifejezésével halkan mondta:

- A délutáni postával újabb két pénzesutalvány érkezett a címére. Az egyik 420 koronáról szól, a másik...

A postamester - az összeg megnevezése nélkül - hirtelen olyan mozdulatot tett, mintha a cipőjét akarta volna keresni az ágyam alatt. De mintha kővé dermedt volna úgy, ahogy volt, térdeplő helyzetben, és a szeme üregesen szegeződött az ágyterítőre. Így is maradt, míg nem jött az orvos, és meg nem állapította a gutaütést.

A posta iránt érzett tiszteletből most már lezártam a szemét, és a saját költségemen eltemettettem.

Az újonnan kinevezett postamester becsületszavára fogadta, hogy tavasszal a szülei eladnak egy tehenet, és rögtön megkapom a pénzem.

Az öreg levélhordó, a megrögzött pesszimista, felkötötte magát a posta illemhelyén!...

Voltaképpen nem is tudom, hogyan került rá sor, hogy egy bizonyos szórakoztató lap Tanácsok az életre című rovatát szerkesztettem.

Mindössze annyit tudok, hogy a lap tulajdonosa egy vendéglőbe járt velem, s nem mindennapi szert ajánlottam neki tyúkszem ellen: széles, nagy, kényelmes lábbelit.

A laptulajdonos azt is megtudta, hogy a vendéglős vadászebét úgy gyógyítottam meg, hogy az én tanácsomra bekenték terpentinnel a kutya orrát. Hogy miért éppen terpentint ajánlottam, az jómagam előtt is örök rejtély marad. A kutya azonban erős alkatú jószág volt, és kibírta a terpentinkúrát, bár olyan szörnyen vonított, hogy már agyon akarták lőni, s akkor bizony nekem kellett volna megfizetnem az árát.

Később a laptulajdonos azt is hallotta, milyen megfontoltan beszélgetek a házfelügyelőnével arról, hogyan nevelje háziasnak a lányait. Fölöttébb szárnyalón beszéltem:

- Nyilván nem lesz ártalmára egyetlen leánynak sem, ha tökéletesen elsajátítja az alapvető gazdasszonyi tudnivalókat, és így felkészül a családi életre. Még ha netán később más élethivatást választ is, nem veszít semmit...

- Nagyszerű, kitűnő - kiáltott fel a laptulajdonos. - Hiszen ön mindentudó.

Körülbelül fél év telt el így. Ezalatt annyi mindent fecsegtem össze, hogy a laptulajdonos teljesen meg volt róla győződve, hogy mindenhez értek. Fél év múlva, mint rendesen, megint eljött a közös vendéglőnkbe, de valahogy ingerültnek látszott. Közölte velem, hogy az egyik munkatársát, a Tanácsok az életre című rovat szerkesztőjét egy bizonyos szanatóriumba szállították, mert egy előfizető azt kérdezte, milyenek a lelki betegségek.

- A munkatársam - mondta a laptulajdonos - nagyon lelkiismeretes ember volt. Minden kérdésre igen gondosan válaszolt, s ha esetleg nem kérdezett senki semmit, akkor maga találta ki a kérdéseket, és a Tanácsok az életre című rovatban becsületesen válaszolt rájuk. Csak azért, hogy felelhessen a lelki betegségek iránt érdeklődő előfizetőnk kérdésére, áttanulmányozta az ezzel a problémakörrel foglalkozó összes szakkönyvet, és azt vette észre, hogy az egyik könyvben leírt tünetek szerint ő maga is kezd meghülyülni. Így nem maradt más hátra, el kellett szállítanunk a szanatóriumba, ahol előreláthatólag legalább négy szám megjelenéséig benn tartják. Nagyon lekötelezne, ha addig volna szíves helyettesíteni őt. Ha netán az alatt az idő alatt a szerkesztőnk teljesen meghülyül, akkor végleges szerződést kötünk önnel.

Nem tagadhattam meg a kérést, és teljes bizalommal fogtam hozzá a nem túlságosan becsületes munkához, mely abból áll, hogy az ember megválaszol egy halom levelet, a válaszokat a nyomdába küldi, s mint egy kisgyerek örül, hogy milyen boldogok lesznek a levélírók, ha a folyóiratban megtalálják kérdéseikre a választ.

Az igazat megvallva még csak nem is sejtettem, hogy az emberek milyen fantasztikus dolgokat tudnak kérdezni. Az általam szerkesztett Tanácsok az életre című rovat a folyóirat soron következő számában igen tarka volt.

Akadt, aki a léghajó szerkezetére volt kíváncsi. Ezt válaszoltam neki:

Léghajó (1412) Nagyon gondosan kell összeállítani, különben nem repül.

Az egyik női előfizető az iránt érdeklődött, milyen volt az étlap azon a hajón, amelyen Nansen az Északi-sarkra ment.

Nansen Nem sikerült pontosan megállapítanom, de kedden mindig tepertővel meghintett sárgaborsópürét ettek füstölt hússal. A marhahúst friss uborkasalátával szerették, az uborkát a gépházban termesztették. Rendszerint fagylalt volt a csemegéjük. De hogy pontos választ kapjon, legjobb lesz, ha tőle magától kérdezi meg a krisztiániai osztrák konzulátus közvetítésével.

Ugyanaznap írtam a következő választ is:

Festőművész kisfiú Kész örömest elhisszük, hogy kisfiuk festőtehetség, de semmi esetre sem veszik fel második elemiből a festőakadémiára. Legjobb lesz, ha várnak, míg betölti tizennegyedik életévét, s akkor szobafestőnek adják.

Naponta újabb és újabb kérdések érkeztek, s én készségesen válaszoltam rájuk:

Eljegyezzem-e magam (K. V., M.) Valójában semmi oka sincs rá, hogy eljegyezze magát. Egy fiatalembernek az ilyesmi mindig akadály. Azt hiszem, ha eljegyezné magát, kénytelen lenne figyelembe venni a menyasszonya családját. Kellemetlen lenne, ha aztán nem venné a lányt feleségül, ámbár én azt tanácsolom, hogy még az esküvő előtt próbáljon meg a menyasszonya szüleitől nagyobb összeget kicsalni. De főképp ne jegyezze el magát, mert akkor ez csalás lenne. Ha a lány szüleitől - aki meg van róla győződve, hogy szereti őt - sikerül 50 000 koronán felüli összeget kicsalnia, azzal már Ausztráliába mehet. 50 000 korona alatti összeggel, azt tanácsolom, Romániába menjen, mert a románok se adják ki a szökevényeket.

Gyötrelmes élet (L. H., P.) Megértem, hogy a felesége sok kellemetlenséget okoz önnek, és szíves örömest megszabadulna tőle. Csak felette bosszantó dolog, hogy az államügyészség ilyen esetekben bírósági boncolást rendel el. Az arzént tehát egyáltalán nem ajánlom, mert nyomot hagy a megmérgezett személy belső szerveiben. Inkább olvastassa el feleségével Quido Marie Vyskočil valamelyik regényét.

Gyengeelméjű fiú Fia jövőjét illetően ne legyenek gondjai, nyugodtan írassa be a konzuli akadémiára.

Tisztességes lány (Z. H., L.) Ha egy fiatal lány egy fiatal férfival két hónapig tartó kirándulásra megy, és a kirándulásnak nem lesznek következményei, az a mi viszonyaink között fölöttébb illetlen dolognak számít, s ezzel a fiatal lány némileg veszélyezteti jó hírét.

Kávéház (Karol Málek, Zběroz) Abban az esetben, ha a kávéházban, ahol pedig mindennapos vendég, a kávé nem ízlik önnek, hordjon magával otthon főzött kávét egy kannában, amit bármelyik edényboltban beszerezhet, s így teljes biztonsággal állíthatom, hogy a kávét majd fölségesnek találja.

Avas vaj Dobja ki, vagy ajándékozza valamelyik árvaháznak, esetleg várjon addig, míg olyan mennyiségű avas vaj gyűlik össze, hogy szappant főzhet belőle.

Szédülés Ha szédül, ne sétáljon háztetőn, ne másszon kötélen. Ugyancsak jól gondolja meg, mielőtt az Alpokba menne kirándulni.

Remény jeligére Ne féljen, értesüléseim szerint sohasem lesz karbolos víztől vérmérgezése, még akkor sem, ha a karbolsav történetesen felsebzett bőrével kerülne érintkezésbe. A híres orvosok azonban ivásra nem ajánlják.

Korgó gyomor (Věra Liptovská) Megértjük, hogy ez táncosai számára nem éppen a legkellemesebb. Tehát csak azt tanácsolhatjuk, beszélje rá táncosait, hogy fülüket tömjék be vattával, s maga is járjon elöl jó példával. Meglátja, visszanyeri lelki egyensúlyát.

Finom erkölcs (L. Čejková, Kladno) Írja, hogy szívesen válna finom erkölcsűvé, azonban ne ragadtassa magát hebehurgya tettekre. Elhatározásáról ne szóljon senkinek, nehogy ellenszenvessé váljék ismerősei körében. Jól gondolja meg, milyen haszna származnék abból, ha megváltoztatná erkölcsét.

Tojásrántotta mexikói módra Ha már nagyon unja a közönséges rántottát, készítsen magának tojásrántottát mexikói módra. Utazzon Mexikóba, egy serpenyőben olvasszon fel vajat, üssön rá öt tojást és addig keverje, amíg ízlésének megfelelően meg nem sül. Az ilyen változatosság igen ajánlatos.

Rabiátus vő Ha a veje késsel fenyegeti, mely, mint írja, rozsdás, igyekezzen őt nyájasan lebeszélni, mert meg találná sebezni önmagát, s akár vérmérgezést is kaphatna. Legcélravezetőbb a kést gondosan megtisztítani a rozsdától, s aztán két percre fertőtlenítő oldatba mártani.

Az ecet hasznossága (F. Bránek) Mossuk meg a lábunkat tömény ecetben, ami megakadályozza a tyúkszemképződést. A lábvízként használt ecetben aztán mosogassunk el, mert nagyszerűen leviszi a szennyes edényről a zsírt, s az így kapott oldattal öntsük le a nyers húst, sokkal tartósabb lesz, és nem büdösödik meg.

Alma pongyolában Kérdése nem egészen világos. Nem értem, mit akar a pongyolájában levő almákkal, s egyáltalán, hogy kerültek oda? Lehetséges, hogy a gyerekei játszottak, s távollétében a pongyolájába rejtették az almát, vagy ki tudja, hogy történt. Ha netán a pongyolája foltos lett a szétnyomott almától, adja tisztítóba, vagy saját kezűleg távolítsa el a foltokat sóskasavoldattal. Pongyoláját azonban a jövőben akassza a szekrénybe, hogy senki se rejthessen bele almát.

Fogyás és hízás A kérdés névtelen. Csak magukat megnevező sovány és kövér előfizetőinknek válaszolunk.

Ismeretség (K. A.) Joggal bosszankodik azon, hogy az az úr, akivel a lánya megismerkedett, a kiránduláson nem fizette ki sem a lánya, sem pedig az ön uzsonnáját. Kérdéséből szembetűnően kiviláglik az illető férfi iránti bizalmatlansága. Ha ön maga akarná fedezni a saját uzsonnájának költségeit, akkor esetleg nem kellene olyan messzire kirándulnia.

Svábbogár Attól fél, hogy esetleg az éjjel lenyelt egy svábbogarat, mert mint írja, új lakásában csak úgy hemzsegnek a svábbogarak, s ön nyitott szájjal alszik. E tekintetben egyáltalán nem kell félnie, mert a svábbogár nagyon könnyen emészthető eledel, és a délnyugat-afrikai num-num törzs tagjai nem is fogyasztják másképp, csakis természetes állapotban, vagyis elevenen nyelik le.

Kálmosgyökérből készült likőr (Jelige: A. CH., O.) Szíveskedjék szerkesztőségünkbe legalább egy litert küldeni a likőrből, hogy szakemberünkkel, e rovat szerkesztőjével ellenőriztethessük.

Koldusbotra jutva A kérdésre nem felelünk. Csakis azoknak az előfizetőinknek válaszolunk, akik erre az évre kifizették az előfizetési díjat.

Átázott lábbeli (D. S., R.) Nagyon egyszerű annak a módja, hogyan szárítsa meg most, télvíz idején átázott lábbelijét. Célját legjobban és leggyorsabban forró cseresznyemagokkal éri el. A cseresznyét valamelyik prágai szállítmányozó cég közvetítésével egyenesen Nizzából rendelje.

Ezek voltak hát a tanácsok, amiket a legjobb tudásom szerint válaszoltam a feltett kérdésekre. Amint látják, nem hagytam válasz nélkül egyetlen kérdést sem. Becsülettel megfejtettem a legtalányosabb kérdést is, és mi volt érte a jutalmam?

Amikor a válaszaimat tartalmazó szám megjelent, s már minden példány elfogyott, egyszer csak betoppant a lakásomra a laptulajdonos. Rendetlenül lógott rajta a ruha, bajusza felborzolva, és nyakkendője se volt.

- Ezt mind ön írta? - kérdezte szörnyű hangon, és a kabátja zsebéből előráncigálta a lapot.

- Természetesen.

- Akkor imádkozzon! Mondjon el három miatyánkot és három üdvözlégyet - szólított fel, s a másik zsebéből egy revolvert húzott elő.

- Sajnos felekezet nélküli vagyok - hebegtem riadtan.

- Akkor legalább hamarább végzünk - mondta, és fejbe lőtt.

Ma már túl vagyok a veszélyen. A kórházban később megtudtam, hogy a laptulajdonos még ott a hely színén agyonlőtte magát...

Az A. Ch., O. jeligéjű kérdező azonban küldött egy litert a kálmosgyökérből készült likőrből, s így mégsem szerkesztettem ingyen a rovatot.

Mottó: Szent Lukács evangéliuma, 12. fejezet: És mikor délről fú a szél, azt mondjátok: Forróság lesz; és meglesz.

I

Vannak bizonyos dolgok, élmények, események, jelenségek, amelyek az embert rendkívüli módon felüdítik. Az emberi öröm egyfajta komponensei. Nélkülük az emberi élet szánalmasan egyhangú volna. Kell a harc, hogy az emberi szív ne legyen olyan sivár, mint a Szahara - kopár síkság, homok, néhány teve. Az emberiség kieszelte hát a községi választásokat.

Nos, képzeljünk el egy járási székhelyet, ahol ezek a pártok versengenek egymással:

Népüdvözítő Párt
Haladó Nemzeti Párt
Minimalista Néppárt
Maximalista Nemzeti Párt
Szabadelvű Demokrata Párt
Haladó Demokrata Szabadelvű Párt
Szociálhaladó Néppárt
Szociálrealista Földművespárt
Vidéki Demokrata Párt
Vencelídes-párt

Az utolsó helyen említett politikai pártot Augustin Vencelídes helybeli érdemes polgár hozta világra beszámíthatatlan állapotban, és magvát a Rózsa-szálló tekézőkompániája, a Dudor asztaltársaság képezte.

Augustin Vencelídes úr eredetileg a Népüdvözítő Párthoz tartozott, csakúgy, mint Chaura úr, de ez utóbbi elárulta a pártot azzal, hogy a sirting méterét egyszer csak harminc fillérrel olcsóbban kezdte adni, mint Vencelídes úr.

A város lakossága nagyon jól emlékszik, hogy a vendéglők illemhelyén rövidesen ilyen feliratok jelentek meg: "Chaura gazember!"

Vencelídes úr még csak arra se ügyelt, hogy legalább valamelyest elváltoztassa a kézírását; ez óvatlanság folytán a bíróság megbüntette becsületsértésért, aztán mint büntetett előéletű egyént kizárták a községi képviselő-testületből, és szakadár lett.

A szakadárt már csak egy lépés választja el attól, hogy új pártot alapítson. Ez a genezise a Vencelídes-pártnak.

A városban a községi választásokat a polgármester lemondása alapján írták ki. A szerencsétlen ember mint a Haladó Nemzeti Párt korifeusa vérbeli demagóg volt, és elkótyavetyélte a városi közbirtok gőzekéjét. Megvádolták továbbá azzal is, hogy az ebzárlat idején a város költségére vásárolt a kutyájának szájkosarat, és az összeget a "postaköltség" rovatba írta be. Együtt bukott vele nemcsak a képviselő-testületnek a Haladó Nemzeti Párthoz tartozó többi tagja, hanem bukott a Szabadelvű Demokrata Párt, a Minimalista Néppárt és a Maximalista Nemzeti Párt szövetsége is, melynek tagjait a Szociálhaladó Néppárt részéről az a szörnyű vád érte, hogy amikor egy alkalommal kirándulást szerveztek a városi halastóhoz, kifogtak minden keszeget, és felfalták az adófizetők pénzén telepített egész tenyészhalállományt. Ezt dokumentálták is azzal, hogy a Maximalista Nemzeti Párt vezére hirtelen elköltözött az élők sorából, mert torkán akadt a tenyészhalállományból származó rántott ponty.

A koalíció szétesett. Egyik lemondás a másikat követte. Bűzlött az egész közélet. Így történt aztán, hogy egy szép napon egy helybeli polgár megkérdezte a Korona-szálló főpincérétől, ki fia-borja az a rőt hajú kancsal úr, aki már a harmadik adag pacalt rendelte, s a válasz így hangzott:

- Az a rőt hajú kancsal úgy jegyezte be magát a vendégkönyvbe, mint kormánybiztos. Már jelentettük a dolgot, és a csendőrök rövidesen kifaggatják őkelmét az okmányai felől.

Azonban senki se próféta a saját hazájában. Reggel maga a járási főnök tett tisztelgő látogatást a rőt hajú kancsal úrnál, és kiderült, hogy csakugyan kormánybiztos. Sőt kiderült az is, hogy mindennek tetejébe biceg, és kizárólag pacalon él, annak az elméletnek alapján, hogy a pacal pepszint tartalmaz.

E torzszülött hát fogyasztotta a pacalt, és a szálló ablakából nézte a feloszlatott képviselő-testületet, tanácskozott a járási főnökkel, és minden második szava ez volt:

- Nekem pouvoirom van!

A torzszülött kiírta a községi választást. Igazolványok, választási gépezet, illetőség megállapítása, választójogosultság megállapítása, a legkülönfélébb kellemetlenségek, a halottak felkelnek a sírból, hogy követeljék választójogukat.

A jelölőlisták. A politikai pártok egymás közötti tanácskozásai. Pofonok holdfényben, éjnek évadján, amikor a hold árasztja sápadt fényét, és valakit egy félreeső helyen torkon ragadnak, mert a Szociálrealista Földművespárt kortese azt mondta a Népüdvözítő Párt vezéreiről, hogy csak a húsosfazékra pályáznak.

Pofozkodás a szociálhaladó néppártiak és a minimalista néppártiak között.

E csendes éjszakák valamelyikén egy haladó nemzeti párti nyaklevest kapott egy maximalista nemzeti pártitól, azt meg egy haladó demokrata szabadelvű párti verte nyomorékká valahol egy félreeső zugban.

Afféle előjáték volt ez még csak, míg meg nem jelentek a városban az új választás kiírásáról szóló falragaszok. Utána minden párt elkészítette a maga külön közleményét, és kiragasztotta az utcasarkokra. E közlemények egészen közönséges szólamokkal hangsúlyozták, hogy ismét sor kerül a községi választásokra, és mindenkit töltsön el annak tudata, hogy győznie kell.

Aztán a Haladó Demokrata Szabadelvű Párt lapjában, a Nučicei Hangban megjelent egy cikk, mellyel tulajdonképpen az egész zrí elkezdődött. A Nincs határa az erkölcsi feslettségnek című cikk a Szociálhaladó Néppárt vezérét, Junest vette célba. Sokat ígérően kezdődött: "Városunk leghitványabb pártjainak egyike a Szociálhaladó Néppárt. Sokáig haboztunk, míg leírtuk a ťleghitványabbŤ jelzőt, de a vezér egyértelműen gyalázatos, álszent, hitvány, erkölcstelen viselkedése meggyőzött bennünket arról, hogy Junes úr e csürhéjével nem szabad csínján bánni. Tegnap, kevéssel lapzárta előtt megjelent szerkesztőségünkben egy fiatal leány, és könnyekkel a szemében elbeszélte, hogy Junes úr séta ürügyén kicsalta a városon kívülre, a Szent Lőrinc-forráshoz, és a Szépkilátó tetején házassági ígérettel elcsábította. Sőt Junes úr azzal is kecsegtette a szerencsétlen hajadont, hogy (ámulj, világ!) polgármesterné asszony lesz. Mikor aztán a hajadon apja a múlt hét csütörtökén délután öt órakor felkérte Junes urat, hogy tűzze ki a menyegző napját, a züllött fráter egyszerűen kidobta, és utána kiabált, hogy esze ágában sincs feleségül venni egy lotyót, akinek a tisztessége rögtön az első séta alkalmával meginog.

Így fest hát a Szociálhaladó Néppárt egész híres erkölcstana. Minden hajunk szála égnek áll, ha arra gondolunk, hogy ebből a pártból ketten voltak tagjai a városi tanácsnak, hárman pedig a pénzügyi bizottságnak, és hozzáférhettek a város kasszájához.

Polgármester lesz ön, Junes úr, de a börtönben!

Pipich úrnak, a városi tanács volt tagjának sikkasztásairól a jövő számunkban közlünk terjedelmesebb beszámolót. Magától értetődik, hogy Pipich úr is a Szociálhaladó Néppárt tagja, csakúgy, mint a csavargó és hamiskártyás börtöntöltelék Knížek, máskülönben lókupec és a hírhedt bordélyház ismert tulajdonosának sógora, aki állítólag szintén jelölteti magát a szociálhaladó néppártiak listáján!..."

E cikkel a Nučicei Hang ünnepélyesen áttörte az ostromzárat, és a Szociálhaladó Néppárt lapja, a Közérdek igen fürgén válaszolt különkiadásban. Rögtön az első oldalon hozta a megtámadott Junes úr vastag betűs nyilatkozatát. Junes úr méltóságteljesen kezdi:

"A rossz hírű Nučicei Hang legutóbbi számában a megrögzött hazudozó és alkoholista Papík szerkesztő bemocskolta ősz fürtjeimet. Ez a becsületes munkát következetesen kerülő egyén közölni merészelt rólam olyan bizarr valamit, amit - ha nem állnánk választások előtt - egyszerűen egy hibbant agyvelő szüleményének tekintenék, és íróját egész egyszerűen a bolondokházába vitetném. Ám az adott helyzetben, amikor bizonyos pártok között kezd erőre kapni a választási harc, Papík urat nem minősíthetjük bolondnak, hanem nagystílű gazembert, rosszindulatú rágalmazót és az emberiség szemetjét kell látnunk benne. Akik ismerik ősz fürtjeimet, márpedig sokan ismerik, nagyon jól tudják, hogy több mint negyven esztendeje nős vagyok, és nem kell talán ismételnem, hogy a múltam éppolyan hófehér, mint a hajam. Nemcsak a városban, de a környéken is ismer minden kisgyerek, és akkor most, életem alkonyán, akad egy alávaló bitang, akit már számtalan kihágásért megbüntettek, és azt merészeli a szemembe mondani, hogy vén fejjel megbecstelenítettem valakit. Ez, uraim, nincs rendjén! Választási harcunk nem nélkülözhet bizonyos erkölcsi szintet, és én pártom, a Szociálhaladó Néppárt nevében kérem a Haladó Demokrata Szabadelvű Párt Végrehajtó Bizottságát, hogy tüstént zárja ki kebeléből ezt a - kimondom nyíltan -, ezt a hitvány szolgát, ezt a gyalázatos frátert, a mások becsületében gázoló Papíkot. A magam részéről kijelentem, hogy benyújtottam már a vádindítványt ez ellen az ostoba fráter ellen, és a legközelebbi esküdtszéki ciklusban méltó elbánásban részesül.

J. Junes
tetőpala-, kátránypapír- és cementcserép-lerakat."

Elmúlt már éjfél után kettő. Vencelídes úr házában még világítanak. Az asztalnál ott ül Vencelídes úr, és röpiratot ír az összes párt ellen. Időnként bekiabál a feleségének a hálószobába:

- Mit is tudsz arról a maximalista nemzeti pártiról? Ellopta, vagy nem lopta el Hořínekék boltjából a flaskó eszenciát? Azt mondod, hogy a szolgálójuk unokabátyja tette? Annyi baj legyen, az ő családjukban történt, és punktum. Nagyon megnőtt a szarvuk a maximalistáknak!

Vencelídes úr tovább ír, és kisvártatva újra megszólal:

- Hogy is történt, Márinka, min csípték rajta ezt a vidéki demokratát?...

A Korona-szállóban a kormánybiztos majszolja a pacalt...

II

Egyvalami tipikus volt. Falragaszain minden párt ismert példás dolgozónak nevezte a maga jelöltjeit, akiknek megválasztása nemcsak a városnak válik üdvére, hanem a választó polgárnak is, mert olyan emberek kerülnek a képviselő-testületbe, akik a közérdeket viselik szívükön, nem pedig a maguk becsvágyának kielégítését.

Egyszóval mind angyal volt, a becsületesség mintaképe, aki nem tudja, mi a csalás és ámítás.

Természetszerűleg következett erre az általános gyónás. Mind a tíz párt gyártotta a röplapokat, amelyek leszedték a keresztvizet az ellenpártok jelöltjeiről. Olyan épületes dolgok kerültek napfényre, hogy azok alapján mindenki meggyőződhetett: tulajdonképpen az összes politikai párt vezetői kivétel nélkül egyetlen díszes társaságot alkotnak, mely igen jól festene akár a pankráci, akár a Béke utcai, akár a Fenyő utcai börtönben.

A polgárok nem győztek csodálkozni, hogy egészen a legutóbbi időkig milyen elvetemült gazemberek irányították a város sorsát.

A pártok fenyegető névtelen leveleket küldözgettek egymásnak, illetve egymás korifeusainak. Így például a haladó nemzeti pártiak ezt írták a Haladó Demokrata Szabadelvű Párt vezérének: "Vigyázz, nehogy a választás eredménye a fenekedbe fúródjon, mert nem tudsz majd rá leülni."

A megtámadott névtelen levélben válaszol a Haladó Nemzeti Párt vezérének: "Franta, idejében figyelmeztetlek, okosan teszed, ha félreállsz. Egy ilyen buja fráternak, aljas üzérnek el kell tűnnie a közéletből! Mondj le, Franta, mert feladlak, és máris visznek Kutná Horába!"

A Szabadelvű Demokrata Párt ezt a névtelen levelet küldi a maximalista nemzeti pártiaknak: "Janota Úr! Reméljük, hogy e levél kézhezvétele után rögtön bejelenti lemondását pártja elnökségének, máskülönben egy jó barátja nyilvánosságra hozza, mi történt a város szegényeinek szánt burgonyával! Baráti üdvözlettel J. M."

A Minimalista Néppárt vezére igen tömör névtelen levelet kapott: "Gazember! Ne jelenj meg a választási gyűlésen, mert megkérdezem tőled, hova lett az eladott közélelmezési cukor ára!"

A Szabadelvű Demokrata Párt vezetőjének kellemes meglepetést szerez ez a levél:

"Igen tisztelt Uram! Hosszú évek óta vagyok a párthíve, ezért hát igen fájdalmasan érint pártja egyik tagjának, Semerák úrnak becstelen magatartása, akit első helyre tett a jelölőlistán. Ez az úr nemcsak az ön bizalmával élt vissza galád módon, hanem megbecstelenítette az ön feleségét is. A ligetben tetten értem őnagyságát Semerák úrral. Csodálkozom, hogy nem vette észre, milyen gyűrött szoknyában jár haza a felesége sétáról. Kétségkívül okosan cselekszik, ha pártjának e hitvány tagját nyilvánosan felképeli. Hogy nem hazudom, arról legkönnyebben úgy győződhetik meg, ha a felesége őnagyságától megkérdezi, miért nem nő a fű a liget egy bizonyos pontján május 16-a óta. Teljes sikert kívánok önnek pártja megtisztításában, és maradok továbbra is párthíve. Találja ki: kicsoda?"

A Népüdvözítő Párt vezérének felesége ajánlott levelet kapott: "Kedves Kindelné asszony! Míg maga reggelente a templomban imádkozik, a férje iskolás leánykákat csalogat be a boltba, s mielőtt Ön ismerte volna, már megvolt az a rút betegsége. Mondja meg neki, inkább ne jelöltesse magát, mert majd egy apa feljelenti. Egyelőre van szerencsém, s készüljön el a folytatásra, maga szentfazék!"

Nagyjából ezzel egyidejűleg Vencelídes úr fel-alá futkározott a szobában egy felbontott levéllel, melyet bérmentetlen kézbesítettek neki: "Csirkefogó! Most szavazatokat szeretnél fogni, mert benne van a véredben, évekkel ezelőtt Dél-Ausztriában rontottad a levegőt, bezártak koldulásért, aztán hazatoloncoltak Nedouchovba, te virtuskodó lélekhalász! Maradj a kuglinál, és ne üsd az orrod a politikába. Annyit értesz a politikához, mint hajdú a harangöntéshez. Meglopni valakit, az igen, ahhoz értesz, te disznó, te félkézkalmár!"

Nem kerülte el sorsát a Vidéki Demokrata Párt vezére sem. Valaki a Szociálrealista Földművespártból ezt írta neki: "Tisztelt Gyepmester Úr! Kedves Pepík! Forr epéd, ugye, hogy a pénzes ládikóban, amelyet a háború előtt Harculáéknál a köpenyed alá rejtettél, csak pár hatos volt?! Jöttél volna el egy héttel előbb a kocsmába, akkor még száz forintnál is több volt benne! Persze megint leittad volna magad a sárga földig. Emlékszel rá, hogy a háború alatt rohadt krumplit árultál nekünk? Most rájött a kutyára a dér. Szedd a sátorfádat, és menj idegenbe szerencsét próbálni! Egyvalaki, aki jól ismer, és akit te is jól ismersz!"

Ismétlem, a legapróbb részletekig kidolgozott, általános gyónás volt ez.

A névtelen levelek lassanként kezdtek nyilvánosságra jutni, mert minden megtámadott röplapot adott ki, s abban nem győzött csodálkozni a választási harcnak ez ostoba módján. A nyomdában azt se tudták, hol a fejük a sok munkától, túlóráztak, és a nyomdai korrektor lett a legfontosabb személyek egyike. Lépten-nyomon megállították:

- Benke úr, nem olvasott valamit, úgy értem, olyasmit, amit ellenem írtak? Ne mondja, hogy nem, látom a szemén! Ami a választási harcot illeti, mondhatom, elvetettük a sulykot! O tempora, o mores!

Az egész város tele volt falragasszal, és majd kiverték az ember szemét az öklömnyi betűk, melyekből ez az óriási szó állt össze: "Nyilatkozat!"

A legmérsékeltebb hangú nyilatkozat ilyen értelemben szólt: "Mélységes felháborodással utasítom vissza politikai ellenfeleim állítását, mely szerint 1913-ban 25 000 koronára biztosítottam feleségemet, Marie Drtinová szül. Chloupkovát, és augusztus 19-én este 7 óra tájban fürdés közben nyereségvágyból belefojtottam a községi tóba. Ezennel kijelentem, hogy soha nős nem voltam, soha senkit nem biztosítottam semmire, és az említett napon a prágai tartományi büntetőbíróság fogságában voltam rendőri közegek ellen elkövetett erőszak bűntette miatt, melyet kevéssel azután követtem el, hogy Prágába érkeztem a Hradzsin megtekintése céljából. Š. Drtina, kézimunka-előnyomtatás."

Hogy egyáltalán mi mindennel lehetett vádaskodni, azt jól szemlélteti bizonyos Křišta nevű jelölt nyilatkozata, aki tanúkat esketett meg, hogy az Északnyugati Vasút egyetlen szakaszán soha nem szaggatta fel a talpfákat, és nem adta el újra nagyban a kincstárnak, továbbá, hogy a pilseni országúton nem követett el lopást sürgönydrót jogtalan eltulajdonításával.

E különféle nyilatkozatok ismét más - olykor meglehetősen részletekbe menő - nyilatkozatokat szültek, amelyek a korábbi nyilatkozatokat megcáfolták, illetve kiegészítették.

Az ellennyilatkozatoknak nagy általánosságban körülbelül ez volt a tartalmuk: "Végtelenül csodálkozunk, hogy Harcuba úr volt olyan vakmerő és arcátlan, hogy vádjainkkal szemben nyilvánosan védekezni merészelt. Mi tehát emlékezetébe idézzük, hogy a szóban forgó eset tizennyolc évvel ezelőtt történt Čáslavban, ahol abban az időben e jómadárnak rövidáru-kereskedése volt, és azt augusztus 12-én, keddről szerdára virradó éjjel felgyújtotta, miután előzőleg felemeltette a biztosítási díjat. A tűzeset előtt nem volt nap, amikor ez az elvetemült gonosztevő ne hordta volna csomagszámra a különféle árut az üzletből, és mi most épp e tekintetben is felfrissítjük az emlékezetét: vasárnap a kanavászt vitte, hétfőn az angint, kedden a damasztot, szerdán az oxfordi kelmét, csütörtökön a zefíreket, pénteken a selymet, kendőket, zsebkendőket, törülközőket, szombaton a fehérneműt, vasárnap a gyapjúszöveteket, vég posztókat, hétfőn a cérnát, pántlikát, aztán keddről szerdára virradóra felgyújtotta az üres boltot. Igen, Harcuba úr, lassan a testtel, nem lehet bennünket csak úgy fölényeskedve rágalmazóknak bélyegezni, mint ahogy úgynevezett Védőiratában tette, pedig még kíméltük is uraságodat, és egész enyhe kifejezéssel mindössze gyújtogatónak neveztük. Tudjuk ugyan előre, hogy vastag bőr van a képén, és kiadja a maga új Védőiratát. Meglátjuk, mennyire érett a választóközönség. A választóknak tudatára kell ébredniük, hogy ha azt a szavazólapot dobják az urnába, amelyen a Harcuba név olvasható, akkor egy gyújtogatóra szavaznak, aki kis híján egész Čáslavot porrá égette."

Harcuba úrban van annyi bátorság, hogy kiadja a maga újabb Védőiratát, és kiragasztatja minden utcasarkon a hirdetőtáblára: "Ezennel kijelentem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt csakugyan megfordultam Čáslavban, de mint a Klášterec nad Ohří-i parafagyár kereskedelmi utazója, és nem volt semmiféle rövidáru-kereskedésem, úgyhogy a raktáramban nem lehetett kanavász vagy más hasonló áru. Azt hiszem, ez teljesen elegendő, mégpedig nem a magam igazolására, arra nem szorulok rá, engem mindenki ismer, hanem arra, hogy teljesen lehulljon az álarc a politikai hazudozók és gazemberek ismert pártjáról."

Dehogyis volt elegendő. Még nagyobb hévvel rontottak neki Harcuba úrnak, és már másnap megjelent az utcasarkokon az újabb falragasz:

"Hozzászoktunk ugyan politikai ellenfeleink erkölcsi feslettségéhez, mégis meglepett bennünket Harcuba úr cinikus beismerése, mely szerint csakugyan megfordult Čáslavban, amikor felgyújtotta parafaáru-raktárát, miután egy egész hétig hordta haza biztos rejtekhelyre az árut. Hogy emlékezetét felfrissítsük, a nagy nyilvánosság színe előtt időrendi áttekintést adunk arról, hogy mikor mit rejtett el. Augusztus harmadikán, vasárnap (szombatról vasárnapra virradó éjjel) hazavitte a sörgyárak, bortermelők, ásványvíztöltő üzemek, likőrgyárak, sörkimérések részére gyártott parafaárut. Hétfőn elrejtette a gyógyszertárakban és drogériákban szükséges összes dugót, kedden éjjel kihordta a szalmaburkolatokat, parafa betéteket és dugóhúzókat. Szerdán elvitt egy szekér parafa linóleum alátétet, lúdtalpbetétet, úszóövet, fürdőszobába és gőzfürdőbe velő rácsozott parafa aljat és parafa csatlakozót. Csütörtökön sorra kerültek a parafa szőnyegek és réstelen parafa padlóaljak; pénteken a parafazsákok, szombaton a sok parafa tégla, parafa liszt és hulladék parafa. Vasárnap elszállította Harcuba úr a meleg és hideg parafa szigetelőket, s hétfőn a gépekhez szükséges parafa dörzsalátéteket. Tizenkettedikén pedig égett az egész raktár. Ezek tények, Harcuba úr! Ez a mi higgadt, meggyőző válaszunk az ön csibész tempójára. Elég?"

Harcuba úr elolvasta ez újabb vádat, és késő éjszakáig üldögélt szobájában, mint a halálraítélt a siralomházban a kivégzés előtt. Az asztalon ott feküdt előtte egy félív papír, üresen, csupán a cím készült el nagy fáradság árán, még mielőtt virradni kezdett:

3. Védőirat

Aztán már pirkadt, de a félív papír még mindig üres volt. Harcuba úrnak csődöt mondott már minden logikája, s végül is mindössze ennyit írt: "Válaszolva a minősíthetetlen támadásra, kérem a józan ítéletű nyilvánosságot, érdeklődjön felőlem a Kláštorec nad Ohří-i parafaárugyárban."

Ez a védőirat is felkerült az utcasarkok hirdetőtábláira, de a nyilvánosság figyelmét más kötötte le. A városháza kapuján ezt az ecsettel mázolt szöveget lehetett olvasni: "Junes úr, a volt polgármester macskahúst eszik", a folytatás pedig mint egyazon kéznek a műve a városháza előtt a járdán: "Szavazzatok Vencelídesre!"

A torzszülött kormánybiztos a szemközti szállóban tovább rágicsálta a maga pacalját...

III

A névtelen levelek íróit hamarosan leleplezték, s mivel mindegyik pártban akadt legalább egy - tulajdonképpen hozzátartozott ez a jó modorhoz -, a bizonyító eljárás befejeztével a pártok mintha összebeszéltek volna, mert nagyjából mind ugyanazt a nyilatkozatot tette közzé:

"Pártunk egyik tagja névtelen leveleket írt. Ez minden, ami kifogásolnivalót találtak. Úgyszólván semmi más nem merült fel ellenünk..."

Azok a kereskedelmi utazók, akik abban az időben ellátogattak a városba, a sok mindenféle röpirat olvastán úgy érezték magukat, mintha valami rablótanyán kötöttek volna ki. Este a szállóban, mielőtt lefeküdtek, eltorlaszolták az ajtót szekrényekkel, de azonkívül is végrehajtottak minden biztonsági rendszabályt, reggel kialvatlanul ébredtek, és gyorsan elutaztak a városból.

A városban vásárnak kellett volna lennie, de a sok kölcsönös, nyilvános vádaskodás elriasztotta az érdeklődőket.

- Jómadarak azok ott - hallatszott a környéken mindenfelé. - Menjen oda az ember, aztán elmetszik a gégéjét, és megkopasztják a jelölt urak.

IV

Nem tudom, hogyan végződnek a községi választások, de épp most jött egy ottani ember, és mesélte, hogy amikor az állomásra sietett, látta, új plakátot ragasztanak ki, hogy a városi jövedékigazgató perverz alak, szerelmi viszonyt tart fenn saját politikai pártja titkárával...

Ott üldögéltem néhai Mestek barátommal a Károly téri parkban, a kispadon.

A bolhacirkusz-tulajdonos Mestek igencsak nyomott hangulatban volt, mert arra a következtetésre jutott, hogy befellegzett a bolhaidomításnak. Bolhacirkuszát ugyanis nemrégiben katasztrófa érte. Egy részeg atyafi, attól a rögeszmétől vezettetve, hogy csalásról van szó, behatolt a bódéba, és se szó, se beszéd, botjával összetörte a skatulyát, mely a bolhacirkuszt tartalmazta. Az idomított bolhák visszanyerték szabadságukat, nem kellett többé vonszolniuk a mikroszkopikus papírszekeret. Megsemmisült a nagyítólencsével felszerelt látcső is. A skatulya fenekén ott feküdt holtan egy hím bolha, egy elsőrangú művész, mely a cirkusz lelke volt. Mestek gyöngéden Frantának nevezte. Az elsőrangú művész hullájának azonosítása nagyítóüveg segítségével történt, s könnyű volt felismerni, mert hiányzott egy lába, ami egyébként a cirkusz titkai közé tartozik. A jelesebb művészek egy-egy lábát kitépik, hogy ne nagyon ugrándozzanak, s ne idézzenek elő zavart a szemet gyönyörködtető menetelésben.

Franta hullája mellett egyetlen tört lábú bolha maradt, s a szekér is felborult, amely elé befogták.

- Gondoltam, kigyógyítom, de nem mentem vele semmire - sóhajtott Mestek. - Pepina egyre sorvadt. Így hát agyonnyomtam.

Mestek Franta és Pepina szerelméről beszélt egy darabig. A kis Pepina mindig csodálattal nézte a hím bolhát, amikor az táncolt.

- Sose akadok már össze olyan értelmes lényekkel - mondta Mestek. - A mai bolhanemzedék degenerált. A bolhák meghülyültek. Nehéz felfogásúakká váltak. De az is lehet, hogy új bolhafaj ütötte fel nálunk a fejét. A minap az óvárosi menhely szolgájától egész palack bolhát vásároltam, de egy se felelt meg. Voltak bolháim a rendőr-főkapitányságról, néhány árvaházból, a Boldog Otthon- és az Eliška-penzióból, a javítóintézetből, több laktanyából, zálogházakból, néhány szállodából, a Karolínumból, a Klementinumból, a Felső Leányiskolából, a Termelő Egyletből, az Emmauszi kolostorból, de fabatkát se ért az egész. Nem mondom, akadt köztük kettő-három, melyekről el lehetett volna mondani, hogy tehetségesek, csakhogy ezek meg lusták, hanyagok voltak. Nem csábította őket a karrier. Megszöktek, nem törődve azzal, hogy fényes jövő, biztos siker vár rájuk. Az új, fiatal bolhanemzedék nem büszkélkedhetik sem egy Frantával, sem egy Pepinával. Ezek értékét nem lehet kifejezni néhány rövid szóval, itt csak a tiszteletnek és csodálatnak van helye...

Ismét visszasüllyedtünk a búskomorságba, s szemünk előtt kirajzolódott a nemrégi diadalút: a bolhacirkusszal bejártuk Csehországot, Morvaországot, sőt átrándultunk Magyarországra is, de a magyar csendőrök hamarosan a határra zsuppoltak bennünket, titkos pánszláv propagandát sejtve a bolhacirkuszban.

Morvaország több helységében a papság gáncsoskodott velünk.

Meg is mondta ezt a szemembe a helštýni plébános, amikor felkerestem, hogy meghívjam bolhacirkuszunk előadására:

- Nem ajánlhatom híveim figyelmébe az önök vállalkozását, melyen nem lehet Isten áldása, mert a bolhaidomítás ellenkezik az emberi természettel. A középkori kolostorokban, amint Anselmus apát írja, éjjel a bolhák csípésükkel figyelmeztették a szerzeteseket, hogy ne aludjanak, hanem éjjel-nappal Istent dicsérjék.

- Ön szerint hát a bolha szent állat? - kérdeztem. - Akkor biztosíthatom, hogy a cirkuszunkban megtalálhatók azoknak a bolháknak ivadékai, amelyek a kis Jézust csípték a betlehemi istállóban.

Összeakaszkodtunk, megdögönyöztem a plébánost, de a végén a hegyek közé kellett menekülnünk a bolhacirkusszal, mert a plébános fellázította ellenünk fél Morvaországot.

Az emlékezés perceinek csendjét Mestek törte meg:

- Ha az ember türelmes, és a vállalkozó kedvnek sincs híjával, előbb-utóbb diadalmaskodik az emberi butaság fölött. Csak idejében munkához kell látni. Nem számít, hogy az ember, teszem azt, kacsát mázol a papírra, az a fontos, hogy elhitesse a bámész közönséggel, hogy nem kacsa az, hanem jaguár. Ha balul ütött ki az egyik vállalkozás, majd sikerül a másik, a harmadik... Az emberek barmok - folytatta Mestek a maga filozofálgatását -, mennél nagyobb hülyeségről van szó, annál könnyebben nyúlnak a zsebükbe a garasért. Új meglepetések kellenek a népnek. Hogy vélekedik maga erről?

- Azt hiszem, az emberek többsége nem alkalmas az önálló ítéletalkotásra - mondtam. - Akinek megvan a dolgokról a saját véleménye, rendszerint feléje se néz az ilyen látnivalónak. A mi mutatványosbódénk körül mindig azok tolongtak, akik hitték, hogy meglátják mindazt, amit látnivalóként beharangoztunk nekik. Emlékszik a Bohdalecen fogott denevérünkre, amelyet ausztráliai repülő gyíkként mutogattunk? Mindenki szívesen szurkolta le a hatost, hogy láthassa. Vagy emlékszik rá, mennyire tülekedtek bódénk előtt az emberek a belépőjegyért, hogy láthassák a fiatal óriáskígyót, mely megölte az indiai alkirályt? Pedig a valóságban csak egy egészen fiatal vízisiklóról volt szó. No és arra emlékszik, mennyire tódultak a nézők, mikor a košířei Pepík a Borneó szigeti orangutánt imitálta?

- Hogyne emlékezném - mosolygott Mestek -, Pepík nagy betyár volt. Az utolsó előadás előtt követelte, hogy emeljük fel a kosztpénzét húsz koronára, mert ő bizony tizenöt koronáért nem lesz orangután. Pedig szép pénzt keresett a gyümölcsön meg a cukorkafélén, amit a nézők bedobáltak neki a ketrecbe. Mindig eldugta az egészet a ketrec sarkába, és este, zárás után, eladta a szemközti szatócsnak. Azért nem akartuk felemelni a kosztpénzét. Megdühödött, és az előadás kellős közepén mint orangután rágyújtott a "Széles az országút" kezdetű nótára. Még azt a riadalmat! Rögtön kiutasítottak bennünket Táborból. Több sikert értünk már el III. Richárd angol király múmiájával, pedig csak visszájára fordított birkabőr volt. Eltelt fél esztendő, mire kiderült a turpisság. Maga mesésen szónokolt a birkabőrre mutogatva: "Itt látható a legnagyobb és legszörnyűbb torzalakok egyike, akinél elvetemültebb gonosztevő nem ült még trónon. Ez a lator, akit a testi förtelmesség rémalakká és kísértetté tett, aki a gonoszságok egész sorát elkövetve térdig vérben gázolt, s aki még Shakespeare-t is megdöbbentette, ez a királyi szörnyeteg most itt látható megaszalódva, és bátorkodom bemutatni a nagyérdemű közönségnek múmia alakjában..."

- Aztán egy járási főnök elkobozta tőlünk III. Richárdot - jegyeztem meg.

- Igen. De ez is bizonyítja, hogy minden lehetséges a világon - bölcselkedett tovább Mestek. - Százat tennék egy ellen, hogy a földkerekség lakóinak több mint a fele valamilyen csalásból él. Arról van most már csak szó, kisütünk-e valami újat, amit mutogathatnánk a közönségnek. Valami kis meglepetést kell készítenünk. Olyasvalamit, amibe a közönség belebolondul, aztán már mindenki önként csinálja nekünk a reklámot. Mutatni kell valamit a közönségnek.

- Álljunk csak meg itt - mondtam, botommal a homokban rajzolgatva. - Minek az a bizonyos valami? Menjünk tovább egy lépéssel. Gondolom, érti, mire célzok. Ne mutassunk a közönségnek semmit.

- Legalább valami kis követ - szólalt meg Mestek kérőn. - Valamit mindig mutogattam.

- Semmit. Még egy picurka követ se - mondtam határozott hangon. - Ostobaság. A régi iskola. Ezután semmit se mutatunk a közönségnek. Épp ez lesz a meglepetés. Azt mondja: legalább valami kis követ, mint ahogy eddig csináltuk. Hát igen. Kijelentettük: Ez a kő a Marsról származik. A közönség azzal a benyomással távozott, hogy látott valamit, és nem érte meglepetés. De ha majd nem lát semmit, teljes lesz a meglepetése. Nézze csak - rajzolgattam a bottal a homokba. - A bódénk kerek alakú lesz, tágas. Se ablak, se tetőnyílás rajta. Odabent teljes sötétség. Egymással szemben két elfüggönyözött ajtónyílás, egyik elöl, a másik hátul. Elöl a közönség belép, a hátsó nyíláson távozik. Óriási feliratok: "A legnagyobb meglepetés a világon! Felejthetetlen meglepetés! Csak felnőtt férfiaknak! Hölgyek és gyermekek részére tilos! Katonák félárat fizetnek!" A közönség tagjait rövid időközökben egyenként bocsátjuk be. Én kint szólítom az embereket, és szedem a pénzt. Maga bent lesz, sötétben, mihelyt valaki felbukkan, megragadja az ülepénél és a gallérjánál, s a hátsó nyíláson szó nélkül kihajítja. Mérsékelt belépti díjat szabunk, és majd meglátja, hogy senki se fogja sajnálni. Az emberek örülnek egymás bajának, kezeskedem érte, hogy csapják majd nekünk a reklámot, egymást biztatva, hogy menjenek csak, nézzék meg az "óriási meglepetést". Vállalkozásunkat lélektani alapra építjük.

Mestek egy darabig ingadozott. No, nem mintha nem értett volna egyet az új vállalkozás alapelvével, hanem tökéletesíteni szerette volna.

- Nem lenne jó, ha közben minden egyesnek végighúznánk a fenekén nádpálcával? - kérdezte. - Így még nagyobb volna a meglepetés.

Ezt határozottan elleneztem. Csak az időt pazarolnánk. Az egész folyamatnak gyorsan kell lezajlania. Az ember belép a sötétbe, és már kinn is van, nem ér rá feleszmélni. Épp ebben van az igazi meglepetés. A vállalkozás teljesen szolid! Nem ígérünk senkinek semmi olyat, amit ne tudnánk nyújtani. Meglepetést ígérünk, és álljuk is a szavunkat. Senki sem vetheti a szemünkre, hogy csalók vagyunk.

Szolid vállalkozásunk óriási érdeklődést keltett. Először Benešovban ütöttünk sátrat, mert ott minden feltétel megvolt. Katonaság, kíváncsi közönség. Plakátot nyomattam, melynek szövege megfelelt a bódénkra kifüggesztett felirat tartalmának:

A csekély belépti díj, a falragasz, a titokzatos, pikáns meglepetés talánya a felnőtt férfiak - civilek és katonák - óriási tömegét csábította bódénk elé. A sokaság közt látni lehetett tizenhat esztendős süvölvényeket is, akik kérdésemre, hogy hány évesek, szemrebbenés nélkül készek voltak azt felelni, hogy betöltötték a negyvenet, sőt az ötvenet, csak hogy ők is bejuthassanak.

Hat órakor kezdtünk. Az első egy kövér uraság volt, aki már öt órától várt rá, hogy villámgyorsan keresztülmenjen bódénkon, és a túlsó oldalon ismét kikerüljön a friss levegőre.

Hallottam, amint biztatja a várakozókat:

- Mesés! Nézzék csak meg!

Nem csalódtam a tömeglélektanban. A kidobottak óriási reklámot csaptak nekünk. Mertek izmos kezén másfél óra leforgása alatt keresztülment több száz felnőtt férfi. Egyesek kétszer, sőt háromszor is kidobatták magukat, újra meg újra visszatérve a bódéba, és rábízva magukat Mestek izmos kezére. Az arcokról sugárzott az öröm, a megelégedés. Megfigyeltem, hogy sokan hazamentek ismerőseikért, és kézen fogva vezették őket, őszinte szívből kívánva nekik az "óriási meglepetést".

Ahová az ördög nem mehet, elküldi maga helyett a járási főnököt.

Fél nyolc után érkezett.

- Van engedélyük? - kérdezte a bejáratnál.

- Tessék belépni - mondtam.

Odabenn a sötét bódéban rövid birkózás zajlott le a járási főnök és Mestek között. A járási főnök hivatali méltóságának tudatában kétségbeesetten védekezett az "óriási meglepetés" ellen, de végül is kirepült a hátsó nyíláson az ujjongó tömeg közé.

Aztán jöttek a csendőrök, lepecsételték a bódét, és hatósági személy megsértése, valamint nyilvános erőszak bűntette miatt bekísértek bennünket a bírósági fogdába.

- Soha többé nem kezdek szolid vállalkozásba - mondta Mestek, miután kényelmesen elhelyezkedtünk a dikón. - Mától fogva csalásból élek.

2. Lefordíthatatlan szójáték. (Örülök, hogy csehek vagytok - hibás kiejtéssel). ^[VISSZA]

3. Szegény ördög ^[VISSZA]

4. Új Ifjúság ^[VISSZA]

---