Tisztelt ünnepelve emlékező Közönség, kedves Barátaim!

A reformköri mozgalom elsőként megszülető, Csongrád megyei-reformkörének a 15. születésnapját jöttünk ünnepelni, hogy tiszteletünket fejezzük ki Szeged városa értelmiségének, mindenekelőtt azoknak, akik e reformkört létrehozták. Ezen ünnepség keretében emlékezünk Nagy Imrére, az 1956-os nemzeti demokratikus forradalom vezetőjére. Tisztem tíz perc keretében a Budapesti Reformkör nevében Nagy Imréről szólni.

Az MSZMP Budapesti Reformköre volt tagjai számára - ahogy a reformköri mozgalom számára sem - nem formális ez a megemlékezés. Reformkörünk létrejöttében - amely hosszas szerveződés után, az országban másodikként, 1989. február 15-én kezdte meg tevékenységét - Nagy Imre személyiségének meghatározó szerepe volt.

A reformköri mozgalomban elsőként elfogadott platformunkban kinyilvánítottuk, hogy Körünk az 1956-os nemzeti demokratikus forradalomban reformpártként megalakult, a demokratikus többpártrendszert elfogadó MSZMP eredeti reformszelleméhez kíván visszatérni, amely törekvéseket Nagy Imre tevékenysége - neve jelképezi; ezért elhatárolódtunk a szovjet típusú államszocializmus magyarországi bűneitől, melynek során elítéltük az 1956. november 4-e utáni véres megtorlást és leszámolást, kijelentettük, hogy megszakítunk minden kontinuitást a Kádár János képviselte MSZMP-vel.

E törekvésünkhöz kapcsolódva platformunkban az MSZMP-n belül nyilvánosan először mondtuk ki, hogy a Nagy Imre-per koncepciós per volt, célját tekintve pedig politikai gyilkosság; ezért Nagy Imre és társai jogi-, politikai-pártpolitikai-, erkölcsi rehabilitálását követeltük.

A reformköri mozgalom első, Szegeden tartott országos tanácskozása csatlakozott álláspontunkhoz; Nyilatkozat-ot fogadtunk el, amelyben sürgettük Nagy Imre és társai rehabilitációjának mielőbbi megtörténtét. E Nyilatkozat-ban kinyilvánítottuk, hogy részt akarunk venni a mártírok újratemetésén és a reformköri mozgalom nevében koszorúzni kívánunk.

Az MSZMP Grósz-irányította vezetése azonnal elutasítóan reagált platformunkra; a pártfőtitkár már az MSZMP KB 1989. április 12-i ülésén bírálta azt; benne mindenekelőtt 1956-tal kapcsolatos álláspontunkat, az MSZMP eredeti reformszelleméhez visszatérni akaró törekvésünket, Nagy Imre politikai szerepéről vallott felfogásunkat utasította el.

Az MSZMP konzervatív Központi Bizottsága Grósz Károllyal az élén, hibát hibára halmozva viszonyult Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének az ügyéhez. Ez a pártvezetés nem értette meg, hogy ez a temetés fordulópont az MSZMP történetében, talán az utolsó lehetőség, hogy a párt őszintén szembenézzen múltjával és eldöntse, melyik úton akar tovább haladni: az 1956-ban alakult MSZMP nemzeti demokratikus forradalmat irányító -, a nemzeti függetlenség védelmét kinyilvánító -, a demokratikus többpártrendszert elfogadó útján, vagy továbbra is Kádár Jánossal vállal kontinuitást, aki szovjet segítséggel leverte a forradalmat. Ez a vezetés nem értette meg a temetés által létrejövő új politikai helyzet lényegét, azt, hogy ha a párt nem képes 1956 forradalommá nyilvánítására, Nagy Imre és társai teljes rehabilitálására, akkor az egyértelművé és visszafordíthatatlanná teszi az MSZMP legitimációs válságát, bármennyire hangoztatja is, hogy szakítani akar a sztálini államszocializmussal, hogy reformpártként meg akar újulni.

Grószék súlyos politikai vakságukat tovább fokozták azzal a bután és/vagy cinikusan morbid döntésükkel, hogy Berecz Jánosnak, az "ellenforradalom" fő teoretikusának az előterjesztésében tárgyalták a KB temetéssel kapcsolatos közlemény-tervezetét, amely nem tartalmazta sem 1956 újraértékelését, sem Nagy Imréék teljes rehabilitálásának szükségességét. Ez a pártvezetés e magatartásával egyértelművé tette, hogy nem képes a történelem által teremtett szükségszerűség megértésére és az ebből a helyzetből fakadó feladatok megoldására.

Ezért volt a baloldal jövőjének szempontjából történelmi jelentőségű, hogy a reformköri mozgalom keretében megszerveződő értelmiségi párttagság a Grósz-féle pártvezetés helyett, a történelmi szükségszerűséget felismerve, szembefordult a Kádár János teremtette állampárti MSZMP-vel, e párt által létrehozott államszocializmussal, és így képesek voltunk 1956, valamint Nagy Imre szerepének az újraértékelésére.

A reformköri mozgalom temetésen való részvételének gondozását, a koszorúzásnak a megszervezését a Budapesti Reformkör végezte; ennek során a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal állapodtunk meg abban, hogy mikor koszorúzunk, és hogy az eseményt a rádió és a televízió - ahogy a koszorúzás egészét - közvetíteni fogja.

A Budapesti Reformkör tagságának - különösen az idősebb generációhoz tartozóknak - 1989. június 16-a, az újratemetés napja, drámai feszültséggel teli nap volt. Újra önvizsgálatra kényszerültünk. A temetés azt követelte, hogy még szigorúbb kritikával nézzünk szembe azzal, hogy 1956-ban nem tudtunk Nagy Imre és társai mellé állni, hogy - ki rövidebb, ki hosszabb ideig - alapjában egyetértett az események menetével és elfogadta Kádár János politikáját. Mező Imrénéhez intézett, a temetés kapcsán írott levelünkben azt írtuk, hogy "szégyenérzet és elbizonytalanodás" van sorainkban; mégis, ezzel együtt is úgy véltük - miután őszintén szembenéztünk múltunkkal, s ennek során a magunk nevében is megkövettük a nemzetet -, hogy képviselőinknek ott a helye az újratemetésen.

Az ellenzéki pártok vezetőinek egy része nem így gondolkodott az eseményen való részvételünkről. Ma már kideríthetetlen, hogy hogyan történt az, és ki a felelős azért, hogy koszorúzni ugyan koszorúzott a reformköri mozgalomnak kb. húsz képviselője, de azt sem a rádió, sem a televízió nem közvetítette. Ezzel a nyilvánosság meg lett fosztva attól a - baloldal számára rendkívül fontos - politikai információtól, hogy a reformköri mozgalom a baloldal megújulásának bizonyítékaként erkölcsi-politikai kötelességének tartotta leróni kegyeletét Nagy Imre és mártírtársai koporsói előtt.

Ezek után a Budapesti Reformkör szóvivői levelet intéztek a Történelmi Igazságtétel Bizottságához, amelyben a történtek miatti aggodalmukat fogalmazták meg; kifejezték azon meggyőződésüket, hogy a TIB-re nagy nyomás nehezedett "Azon politikai erők részéről, amelyek fő törekvése, hogy a múltért az MSZMP egész tagságát, kollektív bűnösként vonja felelősségre, hogy a kommunistákat - múltbeli tetteiktől és vállalt politikai programjuktól függetlenül - a nemzeti kiegyezés folyamatából kirekessze."

Az MSZMP Budapesti Reformköre a temetés után is mindent megtett, hogy hű maradjon vállalt példaképéhez, Nagy Imréhez; a baloldali mozgalom azon kisebbségéhez tartozott, amely a dolgozó tömegek érdekeinek képviseletét nem az államszocializmus modellváltás általi megreformálásában, egy anti-kapitalista demokratikus szocializmusban vélte biztosíthatónak, hanem a rendszerváltás során létrejövő parlamentáris demokráciában és az abban majd idővel megvalósuló szociális piacgazdaságban.

Novák Zoltán              
az MSZMP Budapesti Reformköre
volt szervezőbizottságának tagja 

Barátaim!

Az MSZMP-n belüli reformköri mozgalom születésének a 15. évfordulóját ünnepeljük; én a mozgalom törekvéseinek egyik legfontosabb kérdéséről s ezzel kapcsolatban a Budapesti Reformkör szerepéről kívánok szólni a rendelkezésemre álló 15 perc keretében.

A 80-as évek közepére az államszocializmus tartalékai kimerültek, az ország válságos helyzetéről a demokratikus - és az u.n. népi ellenzék mellett a párton belüli reformértelmiségi elit is mind hangosabban szólt. Kádár Jánost - aki tagadta az ország válságát - az 1988-as májusi pártértekezleten a hatalomból el kellett távolítani.

Az új pártvezetés - Grósz Károllyal az élen - reformkommunista centrumként határozta meg magát és a válság felszámolása érdekében hozzákezdett az államszocializmus általa kézben tartható reformokkal való korrigálásához.

Mivel ezek a reformok nagy erőfeszítéseket igényeltek és lassan haladtak előre, az e miatti aggodalom megteremtette a párton belüli értelmiség tettvággyal párosuló elégedetlenségi mozgalmát, a reformköri mozgalmat. E tömegmozgalom születésekor azt a célt tűzte maga elé, hogy mozgósítsa a párttagságot az 1988-as májusi pártértekezlet reformkommunista határozatainak a végrehajtására. Az induló reformkörök abszolut többsége ezért reformkommunista törekvésű volt.

A Grósz-féle vezetés - annak ellenére, hogy a mozgalom az új pártvezetés támogatására alakult - bizalmatlanul szemlélte azt, és az ebből fakadó konfliktusok az 1989. április 15-i, kecskeméti Reformműhely kapcsán megtartott reformköri tanácskozás során robbantak ki. A Kecskeméten elfogadott Állásfoglalás-unk elmarasztalta a Grósz-féle pártvezetést, kimondtuk Grósz és a konzervatív KB alkalmatlanságát a válságból kivezető út irányítására. A mozgalom ezzel, szembekerülve a pártvezetés reformkommunista centrumával, eszmei-politikai törekvéseinek új stádiumába jutott, reformszocialista irányzatúvá vált.

A reformköri mozgalom nagy többsége a későbbiek során is megmaradt ezen a reformszocialista eszmei alapon: újabb célként az MSZMP-nek, mint állampártnak a megszűntetését, a pártállam helyett a parlamentáris köztársaság létrehozását, az államszocializmus helyett a modell-váltás során létrejövő kapitalizmus nélküli demokratikus szocializmust tűzte ki.

Bár a Budapesti Reformkör is - amelynek szervezése 1989. január végén kezdődött el, majd február közepén, másodikként az országban, alakult meg - létrejöttekor reformkommunista indíttatású volt (ezt a szakaszát nevezhetjük az 1. sz. Budapesti Reformkör időszakának), de ez az eszmei irányultsága rövid ideig tartott, 1989. április 5.-én elfogadott platformjával fejlődésének új szakaszába lépett: egyetértve a reformköri mozgalommal az állampárt megszüntetésében, a parlamentáris köztársaság létrehozásában, a rendszerváltást kezdetben habozva, majd tudatosan felvállalva továbbment a mozgalom reformszocialista többségének törekvéseinél.

Ettől kezdve neveztük Körünket az MSZMP Budapesti Reformkörének, melynek a mozgalomban megkülönböztető jegye volt, hogy elsőként elfogadott platformjában az MSZMP-n belüli frakcióként határozta meg magát, javasolta a Nagy Imre példáját követő párton belüli reformszárny létrehozását, melynek céljául a Párt belülről való elfoglalását hirdette meg; az államszocializmus modellváltással való megreformálása és egy kapitalizmusnélküli demokratikus szocializmus helyett hitet tett a tulajdonformák egyenjogúságát biztosító piacgazdaság mellett, amely a politikai pluralizmuson alapuló parlamentáris köztársaság keretében létezik, és remélte, hogy a nyugati társadalmakban létrejött szociális piacgazdaság nálunk is kialakítható, és ez a jövőben majd Magyarországon is a demokratikus szocializmus megteremtéséhez vezet. A platformban megfogalmazott ezen program a rendszerváltás elfogadásán alapuló szociáldemokrata program volt.

A Grósz Károly irányította pártvezetés platformunk elfogadása után azonnal fellépett Körünk törekvései ellen: azt a párton belüli egyik - jobboldali - végletként marasztalta el, és azt felelőtlen, az ellenzék céljait szolgáló "reform-demagógiával" vádolta meg. A köztünk lévő harc hosszan tartó volt és több szakaszra tagolódott: az első szakasz a platformunkban megfogalmazott céljainkhoz és ennek kapcsán Grószék minket "pártszakítással" vádoló problémájához, valamint az ellenzéki pártokkal való tárgyalás kikényszerítéséhez kapcsolódott; a második szakasz a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokat és az azon felvetődő kérdések körét érintette; a harmadik szakasz az előrehozott kongresszus kiharcolását és arra a platformok szerinti demokratikus küldöttválasztás biztosítását célozta. Ez a szembenállás és éles harc a Grósz-Jassó vonal és a Budapesti Reformkör között akkor is folytatódott, amikor az MSZMP Elnökségének a létrejöttével Grósz egyszemélyi vezető-szerepe megszűnt.

A Budapesti Reformkör - a reformköri mozgalom részeként, támaszkodva a budapesti reformkörökre, azok tevékenységét összefogva - e harcban nagy sikereket és súlyos kudarcokat szenvedett el: jelentős szerepünk volt a pártvezetés ellenzékkel való tárgyalásainak kikényszerítésében, Grósz Károly egyszemélyi vezetésének a megszüntetésében, az MSZMP-nek, mint állampártnak a szétverésében, az előrehozott kongresszus kikövetelésében; kudarcként kellett megélnünk, hogy a reformköri mozgalmat nem sikerült egy párton belüli frakcióvá szervezni, a mozgalom egészének autonómiáját egy elfogadott platformmal biztosítani, az új pártot szociáldemokrata pártként létrehozni, s e párttal a rendszerváltást tudatosan szolgáló programot elfogadtatni.

E kudarcok alapvető oka az volt, hogy Körünk nemcsak a Grósz-féle pártvezetéssel került szembe, de törekvéseit a mozgalom reformszocialista többségével sem tudta elfogadtatni. Ennek az ellentétnek a ténye először a szegedi reformköri tanácskozáson nyilvánult meg : e tanácskozás nem fogadta el a Budapesti Reformkör által előterjesztett Nyilatkozat-ot, amelyben javasoltuk az MSZMP reformszárnyának a megalakítását és e reformszárny platformjának az elfogadását. A szegedi tanácskozáson a mozgalom reformszocialista többsége arra sem volt képes, hogy egy közös platformot elfogadjon, mellyel a párton belüli autonómiánkat nyomatékosan kinyilváníthattuk volna.

A későbbiekben azzal együtt is, hogy a Grósz-Nyers irányította pártvezetéssel szemben a reformköri mozgalom sok kérdésben egységesen lépett fel, a Szegeden napfényre került megosztottsága a továbbiakban is folytatódott. Míg a Budapesti Reformkör - és a mozgalom kisebbsége - megnyilvánulásaiban mind határozottabban kiállt a rendszerváltás elfogadása és ezt célként kitűző szociáldemokrata párt létrehozása mellett, addig a reformszocialista többség a mozgalom autonómiáját feladva - a budapesti tanácskozáson - elfogadta a Pozsgay-munkabizottság által elkészített programtervezetet, majd ennek logikus folytatásaként a Kongresszuson tudomásul vette, hogy a párt belülről való elfoglalása helyett az új párt az áramlatok szövetségeként alakul meg. Ezzel Nyers Rezső célját elfogadva lényegében az Összefogás platformját valósították meg, csak azzal nem számoltak, hogy az MSZMP nyolcszázezres tagságú nagy konglomerátuma helyett az új párt miniatürizált konglomerátumként jön létre.

Mindez azt jelentette, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista többsége - bár tevékenységével objektíve a rendszerváltást szolgálta - tudatosan nem volt képes azt elfogadni és tevékenységét ennek megfelelően végezni; e helyett autonómiáját feladva lényeges kérdésekben alárendelte a mozgalmat a pártvezetésben lévő reformerek törekvéseinek. Ez a politikai hiba az MSZP megalakulásakor vált egyértelművé: a mozgalom Országos Koordinációs Tanácsa - hibát hibára halmozva - ahelyett, hogy kongresszusi többségünkre támaszkodva meghatározta volna a Kongresszus menetét a mozgalmat alárendelte a "négyek" személyi ambícióit megvalósító politikai praktikáinak, mely szükségszerűen vezetett el a "négyigenes népszavazáshoz", az MSZP súlyos vereségéhez.

Az új párt vezetése - melyben a reformköri mozgalom képviselői megalázóan kis számban voltak jelen - nem volt képes a történelmi szükségszerűség irányának a felismerésére, e helyett egy harmadikutas - az államszocializmus modellváltással való megreformálása során létrejövő -, antikapitalista demokratikus szocializmus megvalósításának a koncepcióját képviselte, amely politika szükségszerűen vezetett az első szabad választáson a vereséghez.

Eközben a Budapesti Reformkör hozzákezdett a szociáldemokrata mozgalommal való együttműködés feltételeinek a kidolgozásához, melynek csúcspontja a reformköri mozgalom harmadik, nagykanizsai tanácskozásán történő azon javaslatunk volt, hogy az új párt létrehozása során elkövetett hibáink helyrehozatala érdekében a mozgalom jövőbeni fő feladata az MSZP szociáldemokratizálása legyen. A tanácskozás reformszocialista többsége elutasította ezen javaslatunkat is.

A fentiek alapján meg kell őszintén mondani, hogy a Rendszerváltók a baloldalon c. dokumentum- kötethez írott magyarázó szöveg számtalan állítása nem felel meg a történelmi igazságnak; különösen azon állításai hamisak, hogy a reformköri mozgalmat a Vidék szülte, hogy a reformköri mozgalom többsége elfogadta és tevékenyen szolgálta a rendszerváltást, hogy a mozgalom egésze egy nyugati típusú szociáldemokrata párt előképét teremtette meg. E hamisságok köréhez tartozik az a torzkép is, melyet a kötet szerkesztői a Budapesti Reformkörről rajzoltak meg.

Az igazság az, hogy a reformköri mozgalom a párton belüli értelmiség tömegmozgalma volt, hogy e mozgalom kisebbsége - centrumában a Budapesti Reformkör domináns irányzatával - fogadta csak el tudatosan a rendszerváltást, hogy csak ez a kisebbség küzdött egy szociáldemokrata jellegű új párt létrehozásáért.

Ezeket a kérdéseket nyílt és tárgyilagos vitában alaposan meg kell beszélnünk, mert az MSZP - ha valóban szociáldemokrata párttá akar válni - nem követheti el azt a hibát, hogy nem néz őszintén szembe a reformköri mozgalom sikerekben és kudarcokban gazdag múltjával, és nem épít mindazon értékekre, melyeket a reformköri mozgalom a maga rövid, de heroikusan szép történelme során a baloldali mozgalom és a demokratikus Magyarország érdekében létrehozott.

Novák Zoltán              
az MSZMP Budapesti Reformköre
volt szervezőbizottsági tagja