Negyedik rész
Az államszocializmusból a képviseleti
demokráciába való békés átmenet kérdései (I);
a Budapesti Reformkör viszonya az ellenzéki mozgalmakhoz
a kerekasztal-tárgyalások megindulásáig

A címben jelzett békés átmenetnek külső, nemzetközi és belső, az MSZMP állampárt jellegét megszüntető és a társadalom politikai érdektagoltságát kifejező pártok megalakulásának lehetőségét biztosító feltételei voltak.

A nemzetközi feltételekről az első részben már szóltam. Az MSZMP állampárt jellegét megszüntető törekvések kezdeteit a második és a harmadik részben igyekeztem bemutatni, annak hangsúlyozásával, hogy ez a folyamat majd csak az új, reményeink szerint szociáldemokrata típusú párt megteremtésével fejeződhet be.

A békés átmenet egyrészt a fent jelzettek megvalósulását jelentette, másrészt mind a külső, nemzetközi, mind a belső, a nemzet sorsáért és a társadalmi haladásért felelősséget vállaló politikai erők - melyek érdekeltek voltak az átmenetben - olyan együttműködését igényelte, amely közös megegyezésen alapuló, kompromisszumokat is vállaló módon képes az országot eljuttatni a képviseleti demokráciába.

A békés átmenetet a nemzet progresszív erői csak együttesen valósíthatták meg. Ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a demokratikus és népi ellenzéknek, de szükség volt a megújuló szocialista baloldal együttműködésére is. Az MSZMP reformszárnyának nemcsak tudomásul kellett venni és el kellett fogadni a polgári ellenzék alapvető követeléseit, mindenekelőtt a többpártrendszeren alapuló képviseleti demokrácia megteremtésének a szükségességét, hanem magának is tevékenyen részt kellett venni ennek megvalósításában; konszenzust kellett teremteni 1956 újraértékelésében, Nagy Imre és mártírtársai történelmi szerepének elismerésében; a maga részéről tevékenyen hozzá kellett járulni - az ellenzékkel a vitákat is vállalva - a szemben álló felek kölcsönös félelmeinek oldásához s ezzel a nemzeti megbékéléshez vezető út kimunkálásához és megteremtéséhez. E részben ezeket a kérdéseket s ennek során kialakuló folyamatokban a Budapesti Reformkör szerepét kívánom bemutatni.

A Budapesti Reformkör 1989. április 5-én elfogadott platformjának a fő célkitűzése éppen ez a békés átmenet megvalósítása lehetősége célkitűzésének a programja volt. Ezzel nemcsak a platform V. fejezete, A békés átmenet lehetősége c. rész foglalkozott, hanem annak egésze, amikor megvizsgálta, hogy a múlthoz való viszony értékelésében, az MSZMP átalakításában, a gazdaságban-társadalomban mit kell tenni a békés átmenet érdekében.

Platformunk ezzel kapcsolatos koncepcióját, az abban foglalt célokat, e célok megvalósítására vonatkozó javaslatokat nem lehet önmagában, valamiféle absztrakt értékek mérlegén szemlélni, hanem azt csak a korabeli konkrét, valóságos politikai folyamatok keretébe ágyazottan, az állandóan változó és a lehetőségeket mindinkább valósággá változtató közegben lehet értékelni. Ezért röviden meg kell vizsgálni azokat az előzményeket, amelyek e téren platformunk megszületéséig fontosak voltak.


I./ Előzmények

A képviseleti demokráciába való politikai átmenet szükségessége tudatosításának összetett - ahogy ezt ezen írás Első részében már láttuk -, különböző dimenziókhoz tartozó előzményei voltak. Ebben a tudatosításban kétségtelenül legnagyobb szerepet az a két programdeklaráció játszotta - az egyik, a Fordulat és reform, melyet pártellenzéki reformközgazdászok készítettek; a másik, a Társadalmi Szerződés, melyet a demokratikus ellenzék egy csoportja írt -, melyek megfogalmazták a létező szocializmus általános válságát és e társadalom megváltoztatására hívtak fel; az utóbbi jelszóként is megfogalmazta, hogy "Kádárnak mennie kell!"

Az ezekben megfogalmazott válság megoldásához kapcsolódó politikai cselekvés - mondhatnám, hogy a rendszerváltáshoz való nyitás - kezdőpontját is két eseményhez kötném, az 1987 szeptember végén megrendezett lakiteleki találkozóhoz és az MSZMP 1988. májusi pártértekezletéhez.

Az MSZMP ehhez a nyitáshoz nagyon nehezen és csak a legkülönbözőbb kényszerek hatására jutott el. Ezt mutatja az is, hogy Szegeden 1987. február 19-e és 21-e között rendezett a párt egy országos elméleti tanácskozást, melynek címe "A szocializmus fejlődésének időszerű kérdései hazánkban" volt. Ezen a tanácskozáson Berecz János, a KB akkori ideológiai titkára, a politikai pluralizmussal kapcsolatban még a következőket mondta:

"Felvetődhet (...) a kérdés, hogy (...) a szocializmus építésének. jelenlegi történelmi szakaszában kifejlődhet-e nálunk a hatalom megosztásával járó vagy annak potenciális lehetőségét felidéző, többpólusú, többhatalmi központú szocialista társadalom...válaszunk egyértelmű: nem. Azért nem, mert a köztük folyó politikai harc alapjaiban osztaná meg a társadalmat a többrétegű érdekeket kifejező politikai intézmények tevékenysége és együttműködése helyett."[1]

Még jóval később is, az MSZMP KB 1988. július 13-14-i ülésén - ahol többek közt, arról is döntöttek, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot törvényben kell szabályozni - Berecz János úgy vélekedett, hogy a KB azt támogatta, hogy az új törvény az egypártrendszer keretei között biztosítsa az egyesülési jogot.

Ezért azt hiszem nem tévedek, ha a párt részéről a politikai pluralizmus irányába való nyitás kezdőpontját - az ellenzéki tevékenység megélénkülésére, különösen az első lakiteleki találkozóra adott válaszként - az MSZMP 1988. májusi országos pártértekezleten elfogadott állásfoglaláshoz kötöm. Az itt elfogadott állásfoglalás 2. pontja szól a politikai pluralizmusról. Ennek lényegét a határozat így fogalmazta: "A néphatalom érvényesülésének és gyakorlásának feltétele és eszköze a párt vezető szerepére épülő szocialista pluralizmus."[2] E határozattal kapcsolatos feladatok - különösen az Alkotmány felülvizsgálatának - kérdéseivel foglalkozott a Politikai Bizottság 1988. május 31-i állásfoglalása.

Ezen állásfoglalásban foglaltak végrehajtása módozatainak kidolgozására - jelentősen megkésve - 1988. december 15-én Grósz Károly vezetésével létrehoztak egy munkabizottságot, a KB alkotmányozással foglalkozó bizottságát, melynek "feladata az egy vagy többpártrendszer, az alternatív csoportokhoz való viszony, valamint a választási rendszer és mechanizmus témakörök kidolgozása."[3] A munkabizottság tagjai: Aczél György, Berecz János, Fejti György és Romány Pál voltak.

A májusi pártértekezletet megelőzően, majd az említett bizottság megalakulása előtt is, azért nemcsak a nyitás, hanem a rendszerváltás érdekében is történt néhány dolog. Ahogy a gazdasági helyzet romlott, a XIII. kongresszus dinamizálást meghirdető programja megbukott, a kitűzött célok nem teljesültek, az eladósodás növekedett, az életszínvonal először stagnált, majd csökkent - amelyet ugyan a nyilvánosság előtt nem ismertek el, hisz még 1988. március 17-én is Kádár János a sajtónak kijelentette, hogy Magyarországon semmiféle értelemben nincs válság -; ezek arra kényszerítették a párt vezetését, hogy kezdetben bátortalanul, majd a gazdasági kényszer nyomására mind határozottabb lépéseket tegyenek a nyitás, illetve a gazdasági rendszerváltoztatás irányába.

Ez magyarázza azt, melyet Petschnig Mária Zita könyvében előad[4], hogy a gazdasági rendszerváltás Magyarországon jóval előbb megkezdődött, mint a politikai. Igaz, ekkor még nem lehetett a valóságos nevén nevezni a változtatásokat, főként nem lehetett rendszerváltozásról beszélni. A reformok először a gazdasági szabályozás (ár-, bér-, adó-, nyereség-, árfolyam-rendszer) szféráját érintették, majd már a rendszerváltás irányába mutató döntések is születtek: a szerződéses üzemeltetés, a különféle kisvállalkozói formák engedélyezése, a tőkeallokáció bizonyos konstrukcióinak (pl. kötvény, váltó, majd részvény) az engedélyezése. Azt, hogy nem lehetett nevükön nevezni e pénzügyi konstrukciókat jól példázza az, hogy amikor a váltó és a részvény bevezetését tárgyalta meg a Politikai Bizottság, azt határozta, hogy a váltót "határidős fizetési ígérvénynek", a részvényt pedig "forgatható vagyoni betétnek" kell nevezni.

Kétségtelen, hogy ebben a folyamatban a legjelentősebb lépés a Gazdasági társaságokról szóló törvény volt, amelyet az Országgyűlés 1988. október 5-én fogadott el. E törvénnyel lehetővé vált, hogy magánszemélyek is - legfeljebb 500 alkalmazottal - részvénytársaságot vagy kft-t alapítsanak. Erről a törvényről írta Kulcsár Kálmán - a törvény beterjesztője - később, hogy "A törvény jogilag megalapozta a tőkés rendszerű piacgazdálkodást Magyarországon. Utaltam is - mondja Kulcsár - a törvény bevezetőjében és vitazárójában arra, hogy ez a kezdet, amelyet gazdasági jogunk egészének átalakítása követ."[5]

Sokkal nehezebben és ellentmondásosabban történt a nyitás a politikai rendszerváltás irányába. Itt az MSZMP KB 1989. február 10-11-én tartott üléséig a szocialista pluralizmus alatt a konzervatív rendpárti erők egypártrendszert értettek, és pl. az egyesülési joggal kapcsolatban is utóvédharcokat folytattak, hogy az az egypártrendszer keretében valósuljon meg.[6]

Kulcsár Kálmán 1988. február 8-án küldte el Grósz Károlynak hozzászólását a pártértekezlet előkészítő anyagához. A hozzászólás az "Elgondolás a párt, a kormány, az Országgyűlés és a bíróságok feladatáról és kapcsolatairól" címet viselte. Kulcsár 1988. június 3-án találkozott Grósz Károllyal. aki "vázolta a jogrendszer átalakításának fontosságát és kérdezte, hogy kész vagyok-e erre a feladatra."[7] Kulcsár Kálmánt 1988. június 29-én választotta meg az Országgyűlés igazságügyminiszterré. Ezek után Kulcsár Kálmánnak jelentős szerepe volt a nyitást, majd a politikai rendszerváltást elősegítő, majd megvalósító törvények kidolgozásában, azok parlamenti elfogadtatásában.

A jogállamiság és ezzel a politikai rendszerváltás irányába való nyitás egyik legfontosabb dokumentuma az ún. "demokrácia csomagterv" volt.[8] Király Zoltán, tizenöt képviselőtársával aláírt indítványukat, a "demokrácia csomagtervet", 1988 júniusában küldte meg az Országgyűlés elnökének, azzal a kéréssel, hogy azt az Országgyűlés tűzze napirendjére. Az indítvány a jogalkotási feladatok körébe - többek közt - javasolta: a választójogi törvény módosítását, új egyesülési és gyülekezési törvény alkotását, Alkotmánybíróság felállítását, új Alkotmány előkészítését stb. Az indítvány a szervezeti intézkedések körében javasolta államminiszter megválasztását, aki a Kormány részéről a "csomag" politikai felelőse. Pozsgay Imrét e feladat politikai irányítására választotta meg az Országgyűlés 1988. június 29-én államminiszterré.

Az Országgyűlés július 1-jén kompromisszumos döntést hozott: felkérte a Kormányt, hogy a szeptemberi ülésen adjon tájékoztatást az Országgyűlésnek a politikai intézményrendszer reformjával kapcsolatos tervekről, azok irányairól, a megalkotásra kerülő jogszabályok sorrendjéről, tervezett határidejéről.

Ezek után indultak meg a munkálatok a Kulcsár Kálmán irányította Igazságügyminisztérium keretében "a politikai intézményrendszer-reform"-jává átkeresztelt "demokrácia csomagterv" törvényi előkészítésére. (A Kormány végül is e tájékoztatást 1988. november 24-én, Pozsgay Imre előterjesztésében tartotta meg, azon az ülésszakon, amikor Grósz Károly helyett Németh Miklóst választotta meg a Ház a kormány elnökévé.)

Itt kívánom megjegyezni, hogy a Független Jogász Fórum 1988. november 27-i állásfoglalása is e folyamatba kapcsolódott be; a képviselőválasztás új szabályozásának felvázolásával egy alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozásának szükségességét szorgalmazta.

Pozsgay Imre később e "demokrácia csomagtervnek" a történetét "alkotmányos összeesküvésnek", saját kizárólagos politikai érdemének állítja be[9], amelyre Kulcsár Kálmán azt mondta: "nem szabad elfelejteni, hogy semmiféle "összeesküvésre" nem volt szükség, hiszen a kormány már hosszabb ideje dolgozott azokon a jogszabályokon, az Alkotmányt is ideértve, amelyek hivatottak voltak a jogállam megteremtésére, a demokratikus politikai rendszer kialakítására."[10]

Azt hiszem, hogy az igazság valahol "közbül" van; mind Pozsgay, mind Kulcsár részrehajló túlzásait személyes hiúságukkal lehet magyarázni. Az azonban kétségtelen, hogy Kulcsár Kálmán helyzetéből fakadóan olyan ismeretek, tapasztalatok birtokába jutott, melyeket figyelembe kell vennünk; így érdekes és elgondolkodtató, amit e törvények kezdeményezése kapcsán Grósz Károly szerepéről mondott:

"Nagyon nehéz lenne megmondani, mi volt az eredeti koncepciója, meddig kívánt eljutni az átalakulásban. Későbbi nyilatkozatai szerint modellváltásra gondolt, látván azonban ennek lehetetlenségét, gyakorlatilag nemigen tett semmit a rendszerváltás ellen, (...) a kormányüléseken, illetve a Politikai Bizottság ülésein a vitatott alkotmányjogi témákat mindig úgy zárta le, hogy azzal lehetőséget adott valamilyen formában a továbblépésre, s így segítette törekvéseimet (...) Csupán egy példát említek sajátos vezetői magatartására: az 1988. évi november 10-i minisztertanácsi ülésen tovább engedte az Országgyűlés elé a többpárti rendszert lehetővé tevő törvényjavaslatot az egyesülési jogról, annak ellenére, hogy tartalma a Központi Bizottság korábbi határozatával világosan szemben állt. Mindezek és hasonló momentumok alapján úgy vélem, egy ideig legalábbis (lehet, hogy addig, amíg a folyamatot valamiképpen kézben tarthatónak vélte), támogatta a politikai rendszer átalakítását."[11] (Erre az 1988. július 13-14-én tartott KB ülési határozatra Berecz János kapcsán az előzőekben már utaltam.)

Az egyesülési jog elfogadása előtt már jó néhány szervezet megalakult; ezeket a pártvezetés alternatív szervezeteknek nevezte, míg ők magukat kezdetben nem pártként, hanem politikai célú társadalmi szervezetként definiálták. Így 1987 decemberében az az Új Márciusi Front, amely felhívását 1988 márciusában fogalmazta meg, de tevékenységét csak szeptember 8-án kezdte meg; 1988. március 30-án a Fiatal Demokraták Szövetsége, május 14-én a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, szeptember 3-án a Magyar Demokrata Fórum, október 29-én a Nyilvánosság Klub, november 5-én a Független Jogász Fórum, november 13-án a Szabad Demokraták Szövetsége, november 18-án újjáalakult a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, december 19-én a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, 1989. január 9-én újjáalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, és csak ezek után január 11-én fogadta el az Országgyűlés az egyesülési, illetve a gyülekezési törvényt.

Igaz, hogy az 1988. szeptember 27-i KB ülés utáni sajtóértekezleten azt hangsúlyozták, hogy a pluralizmus jegyében létrejött szervezetek nem a párt akarata ellenére jöttek létre, hogy az MSZMP nemzeti közmegegyezésre törekszik, anélkül azonban, hogy lemondana vezető szerepéről.[12] Továbbá november 25-én Pozsgay Imre bejelentette, hogy az MSZMP párbeszédet kezdett az alternatív szervezetekkel.[13] Ez hivatalosan és nyilvánosan először 1989. január 20-án történt meg az MSZMP és a Magyar Demokrata Fórum képviselői között;[14] majd március 5-6-án az MSZMP tárgyalássorozatot kezdett a politikai élet új szervezeteivel: 5-én a MISZOT, a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Néppárt vezetőivel, míg 6-án a Szabad Demokraták Szövetségének képviselőivel.

Ebbe a folyamatba illeszkedett az Új Márciusi Front 1989. január 11-ei javaslata "Az egypártrendszertől a képviseleti demokráciáig. Az Új Márciusi Front javaslata az átmenet politikájára." Itt azt javasolták, hogy az MSZMP kezdeményezze - s ezzel váltson "erkölcsi belépőjegyet a képviseleti demokráciába" - egy Országos Nemzeti Bizottság létrehozását; javasolták, hogy a különböző szervezetek és mozgalmak csatlakozzanak e bizottsághoz, amelynek célja a képviseleti demokráciába való békés átmenet módozatainak kidolgozása és megvalósítása.[15]

Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. február 11-i ülése üdvözölte az Új Márciusi Front kezdeményezését, kifejezte hogy egyetért a javaslatban foglalt általános politikai célokkal, de elutasította azt, hogy szükség lenne és most kellene az MSZMP-nek "erkölcsi belépőjegyet váltania a képviseleti demokráciába." Az Országos Nemzeti Bizottság helyett javasolták "egy olyan politikai egyeztető, konzultációs fórum létrehozását, melynek alapvető feladata, hogy folyamatos politikai párbeszéddel segítse az új alkotmány és a választásokról szóló törvény kidolgozását."[16]

A pártvezetés egyetértése az Új Márciusi Front kezdeményezésével azonban csak formális volt; a lényegi kérdéseket - mindenekelőtt az Országos Nemzeti Bizottság létrehozását - a vezetés elutasította; nem akart igazi, az alternatív szervezetek számára is elfogadható tárgyalásokat a békés átmenet kérdéseiről; az egész folyamatot saját kezében és irányítása alatt akarta tartani és szája íze szerint "megoldani." (Láttuk, hogy a Budapesti Reformkör platformja - annak V/4. pontja - támogatásáról biztosította az Új Márciusi Front által javasolt Országos Nemzeti Bizottságot; javasoltuk, hogy ez mielőbb alakuljon meg és üljön össze. Kértük: "az MSZMP jelentse ki: az ott létrejött megállapodásokat magára nézve kötelezőnek tekinti".)


II./ Az MSZMP Grósz-féle vezetésének és az ellenzéki szervezeteknek
a vitája a békés átmenetről szóló tárgyalások megindulásáról és
a reformköri mozgalom szerepe a tárgyalások kikényszerítésében


Az MSZMP KB 1989. február 10-11-i, és 20-21-i ülései: a többpártrendszer elfogadása

Az MSZMP KB 1989. február 10-11-én megtartott ülésével, az ott elfogadott határozattal új szakasz kezdődött a magyarországi rendszerváltáshoz vezető út történetében; azzal, hogy az MSZMP vezető testülete elfogadta a többpártrendszert, elvileg létrejött Magyarországon a jogállamiság s ezzel a rendszerváltás lehetősége.

Grósz Károly előadói beszédében azt mondta, hogy szerinte "ugyan a többpártrendszer nem előrelépés a demokrácia útján, de tudomásul kell a pártnak vennie, hogy a társadalomban reális igény van az eltérő gazdasági és politikai érdekek pártokban szervezett megjelenítésére is."[17] Ezek után azt mondja: "az MSZMP elfogadja a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek között történő megosztását, egyben felvázolja ennek korlátait, kereteit, valamint saját elgondolásait a lebonyolítás menetrendjére, időrendjére."[18] Grósz a legfontosabb korlátokat a következőképpen fogalmazta meg: "Mi lehet a megegyezés alapja? Először a szocializmusnak mint történelmi alternatívának az elfogadása, másodszor az ország katonai szövetségi rendszeréhez tartozásának tiszteletben tartása a két katonai szövetség egyidejű felszámolásáig, harmadszor kölcsönös és kinyilvánított szándék a válság elmélyülésének megelőzésére, a társadalmi stabilitás megőrzésére."[19]

Az átmenet - és az ehhez kapcsolódó tárgyalások lebonyolításának menetrendjére, időrendjére a következő politikai ütemtervet tartaná elfogadhatónak:

"1989 nyarán, őszén a parlament döntsön a választásokról szóló törvényről, hozzon létre alkotmánybíróságot és fogadja el a párttörvényt. 1989 őszén az Országgyűlés fogadja el a népszavazásról szóló törvényt. 1989 végén kerüljön sor a helyi tanácsok újjáválasztására. 1989 végén, illetve 1990 elején, attól függően, hogy hogyan folyik az alkotmány előkészítő munka, a parlament fogadja el az új Alkotmányt, amelyet népszavazás erősítsen meg. 1990 első negyedében, de mindenképpen az Alkotmány elfogadása után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására. 1990 nyarán válasszák újjá az Országgyűlést, 1990 októberére vagy novemberére hívjuk össze a párt kongresszusát."[20]

Grósz előadói beszéde, a KB ezzel kapcsolatos állásfoglalása - a többpártrendszer elvi elfogadásának kétségtelenül jelentős és előrevivő ténye mellett - azt mutatja, hogy a pártvezetés nem szándékozott az ellenzéki pártokat ténylegesen bevonni a jogállamiságot megteremtő folyamatok alakításába, hanem a maga által elképzelt keretek, időhatárok szerint akarta "levezényelni" az egész folyamatot, s az ellenzék számára csak a véleménynyilvánítás jogát akarta biztosítani. A Grósz-féle vezetés ekkor még elég erősnek érezte a párt helyzetét ahhoz, hogy ekként cselekedjék. Sőt, e magabiztos magatartást Grósz Károly még fokozni is tudta. Grósz Károly ugyanis e politikai ütemterv megvalósításának eredményeként rendkívül ambiciózus, de felettébb ellentmondásos program megvalósítását tartotta elérhetőnek:

"Mindezek alapján - mondta - a Magyar Szocialista Munkáspárt egy szabad, független, demokratikus Magyarország fejlesztésén fáradozik. Olyan szocialista politikai rendszer kialakítására törekszik, amely véglegesen megszabadul a sztálini modellként ismert torzulásoktól, és távlatilag nemcsak eléri, hanem az ő eredményeiket is felhasználva meghaladja a polgári világ eddigi vívmányait."[21]

Nem tudom hogyan minősítsem ez utóbbi idézetben foglaltakat: valószínűen az irracionális hit, a valóságos történelmi folyamatok, a tényleges helyzet lényegének a meg nem értése eredményezte ezt a képtelen programot.

Az előadói beszéd vitájában Romány Pál, a KB mellett működő Tanácsadó Testület elnöke felolvasta e testület állásfoglalását a többpártrendszer célkitűzésével kapcsolatban. Ennek az állásfoglalásnak a 3. pontja a következőket mondja:

"3.) A pártnak a politikai rendszer fejlesztésére irányuló stratégiája a valóságos többpártrendszer kibontakoztatását, a szabad választásokon nyugvó demokratikus szocializmus megteremtését kell, hogy célozza. A politikai rendszer hatékony működéséhez valódi versenyhelyzetet kell teremteni különböző, alkotmányos alapon nyugvó politikai erők között. A pártnak le kell küzdenie a permanens fáziskésést. Az ország jelenlegi politikai helyzetében már nem tűnik időszerűnek valamiféle eleve biztosított hegemónia igényének megfogalmazása sem. Az MSZMP a magyar társadalomban olyan pozíciót foglal el, hogy megfelelő felkészülés után, versenyen alapuló szabad választások alapján is domináló erő maradhat."[22]

A vitában sokan (kb. 45 fő) szólaltak fel. Azok, akik a lényeget illetően - bár meghatározott feltételek mellett - elfogadták a többpártrendszerrel kapcsolatos előterjesztést a következők voltak: Bartha Ferenc, Kállai Gyula, Horn Gyula, Nyers Rezső, Katona Béla, Vajda György, Katona Imre, Aczél György, Berend T. Iván, Szűrös Mátyás, Maróthy László, Nagy Sándor, Csáki Csaba, Horváth István, Németh Miklós.

Voltak néhányan (Jassó Mihály, Ormos Mária, Marjai József), akik nem értettek egyet a valóságos többpártrendszer, a hatalom megosztásának vázolt elképzelésével. Ezt az álláspontot leghatározottabban Ormos Mária képviselte, aki a következőket mondta: "azt a hallatlan történelmi feladatot, amit véleményem szerint még rendszer nem hajtott végre, ez egy münchauseni feladat, saját magát a mocsárból, a hajánál fogva kell hogy kiemelje, (...) ha ezt valahogy meg tudja valósítani, akkor csak (...) a liberális abszolutizmus utján tudja elérni."[23]

A hozzászólások harmadik típusa szerint a párt valóságos, demokratikus szabad versenyben is biztosítani tudja meghatározó szerepét, a demokratikus szocializmus megvalósításának érdekében, s így látják a többpártrendszer kialakításának lehetőségét; ezt mindössze a Romány Pál által felolvasott Politikai Tanácskozó Testület állásfoglalása, illetve Nagy Imre vallotta.

A negyedik típust Pozsgay Imre képviselte; azt mondta: "én nagyon nagy jelentőségűnek és sorsdöntő jelentőségűnek tartom azt az előterjesztést, amely itt most realitásként fogadja el, ilyen-olyan okokra, érvekre hivatkozva realitásként fogadja el a többpártrendszert s arra, hogy egy demokratikus alkotmányos jogállami kezelési formát, egy előzetes kiegyezés alapján, egy későbbi versenyhelyzet vállalását tartja méltónak a kommunistákhoz, ebben az országban."[24] Pozsgay véleménye tehát: egy előzetes kiegyezés (ez minden bizonnyal bizonyos feltételeket jelent), majd egy későbbi versenyhelyzet vállalása!

A hozzászólók többsége nem nyilvánított olyan véleményt, hogy a fenti csoport valamelyikébe be lehessen sorolni; mert vagy egyáltalán nem foglalkozott a többpártrendszer kérdésével (és a KB ülés másik témájához, Pozsgay Imre 1956-tal kapcsolatos bejelentéséhez szólt hozzá), vagy megkerülte a határozott véleménynyilvánítást (mint pl. Vastagh Pál).

A KB ülés 1956-os - Pozsgay által népfelkelésnek bejelentett - vitájával itt nem kívánok foglalkozni. De elkerülhetetlen, hogy ehhez kapcsolódva egy problémát ne érintsek, azt, hogy Pozsgay Imre 1993-ban megjelent könyvében (1989 Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban) hogyan mutatja be az MSZMP KB 1989. február 10-11-i ülését. Pozsgay rendkívül szubjektíven és az igazságot figyelmen kívül hagyva állíthatta csak azt, hogy ezen a KB ülésen az ő 1956-tal kapcsolatos bejelentésének a megvitatása volt a fő napirendi pont. Aki elolvassa e KB ülés vitájáról szóló jegyzőkönyvet az azonnal meggyőződhet Pozsgay állításának valótlanságáról. Továbbá az sem igaz, hogy a KB ülés többpártrendszert elismerő állásfoglalásának az volt a funkciója, hogy elterelje a figyelmet 1956-ról és ezzel ellensúlyozzák Pozsgay bejelentésének hatását.[25] Kétségtelen, hogy - a Berend T. Iván vezette Történelmi Albizottság által kidolgozott értékelés mellett, arra támaszkodva - Pozsgay Imre bejelentésének fontos szerepe volt a rendszerváltás irányába való nyitás felgyorsításában, de ennek hangsúlyozott elismerése sem csökkentheti a KB állásfoglalásának azon történelmi szerepét, hogy a többpártrendszer elvi elfogadásával Magyarországon létrejött a rendszerváltozás lehetősége. Ily módon Pozsgay Imre bejelentése és a KB ülés többpártrendszert elismerő állásfoglalása nem egymást kizáró, egymással szembenálló folyamatok kifejeződései voltak, ellenkezőleg, azok egymást erősítő, a rendszerváltás irányába mutató, összetartozó cselekvéseket testesítettek meg.

A független politikai szervezetek 1989. február 18-án nyilatkoztak[26] az MSZMP KB február 16-án közzétett állásfoglalásáról[27] és üdvözölték azt; kijelentették: "azt a demokratikus Magyarország megteremtéséhez vezető úton fontos lépésnek tartjuk.".[28]

Az MSZMP KB állásfoglalása a többpártrendszer korlátainak megfogalmazásánál, - ha kevésbé határozottan is, mint Grósz az előadói beszédében - kimondta, hogy a többpártrendszer feltétele az alkotmány és a hatályos törvények megtartása, a társadalmi fejlődés szocialista útjának elfogadása, a nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása.

Ennek ellenére a független politikai szervezetek e korlátokra nem reagáltak, csak az MSZMP vezető szerepének az igényét utasították vissza. Továbbá, a KB állásfoglalásában jelzett "állandó konzultációs fórummal" szemben nemzeti kerekasztal-tárgyalást javasoltak. Az MSZMP témajavaslatával szemben - új alkotmány előkészítése, választási rendszer kidolgozása, a gazdaság stabilizálására és a szociális biztonság megteremtésére vonatkozó javaslatok helyett - célként csak az alkotmányozó nemzetgyűlési választás feltételeiben való megállapodást jelölték meg.

A Grósz Károly által felvázolt ütemterv szerinti tevékenység folytatódott a KB következő, február 20-21-én megtartott ülésén is, melynek első napirendje "Az Alkotmány korszerűsítésének a koncepciója" volt. E napirend előzménye a következő volt: az Igazságügyi Minisztérium 1988. november 30-ra készítette el az alkotmánykoncepciót, Magyarország Alkotmánya szabályozási koncepcióját, amelyet az MSZMP KB alkotmányozó bizottságának 1989. január 6-i ülésén vitattak meg; e vita alapján az Igazságügyi Minisztérium 1989. január 31-éig dolgozta át a tervezetet, és ez került a KB február 20-21-i ülése elé. E napirendi pont előadói beszédét Fejti György tartotta, és az ülés célja az volt, hogy a kidolgozandó Alkotmány koncepcionális kérdéseit vitassák meg. Az előzetes elképzelés az volt, hogy az új Alkotmányt a hivatalban lévő Országgyűlés fogja majd elfogadni és ezután azt népszavazásra fogják bocsátani.

Fejti előadói beszédének leglényegesebb mozzanata az volt, hogy kijelentette: "nem látjuk szükségét és értelmét annak, hogy az MSZMP vezető szerepe alkotmányos megfogalmazást nyerjen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az MSZMP lemond arról a politikai törekvésről és szándékról (...), hogy a társadalmi folyamatok meghatározó tényezőjévé kíván válni."[29] Az ülés rendkívül pozitív, történelmi jelentőségű döntése volt ezen elvnek KB állásfoglalásként való elfogadása; ez jelentős "elvi" előrelépés volt az állampárti jelleg szándékolt felszámolási folyamatában, továbbá - s ez még az előbbinél is fontosabb volt - ezzel az utolsó politikai akadályát is felszámolták a jogállam megteremtésének.

A KB-ülésen a vita elsősorban abban a kérdésben bontakozott ki, hogy az alkotmánykoncepció alkalmas-e arra, hogy jogi keretbe foglalja a magyar társadalom szocialista jellegű fejlődési perspektíváját, hogy képes-e garanciákat tartalmazni a rekapitalizációs tendenciákkal szemben. Sokan ezzel kapcsolatos aggályaikat fejtették ki, bár elismerték, hogy a szocializmus tartalmának alkotmányba foglalása jelenleg jelentős nehézségekbe ütközne. Ezt a nehézséget egyesek úgy látták kikerülhetőnek, hogy az Alkotmányban kívánták rögzíteni: Magyarországon csak olyan pártok-szervezetek működhetnek, amelyek célja-programja, tevékenysége összhangban áll az új Alkotmányban megfogalmazásra kerülő értékekkel és törekvésekkel. Ugyanez a zavar nyilvánult meg a tulajdonformák alkotmányba foglalását érintő vitákat illetően is. A szektorsemlegesség formális elfogadásának elvéből kiindulva, egyrészt kijelentették, hogy a közösségi és az egyéni tulajdon egyenrangú, másrészt annak az Alkotmányba foglalását igényelték, hogy a társadalom és a gazdaság a közösségi tulajdon dominanciáján alapuljon.

Ezekkel az aggályokkal szemben Fejti a pluralista politikai rendszer kialakítását egy folyamatos, fokozatos és kiszámítható átmenetként vázolta fel, melyben a pártoknak egy kizárólagos versenyjellegű megmérettetését éppúgy nem tartotta lehetségesnek, ahogy egy kizárólag előzetes megállapodáson alapuló választást sem. Úgy vélte, hogy az átmenet e két formájának valamiféle kombinációját kell kidolgozni. (Ezt a célt szolgáló javaslatok a magyar jogelméleti és politológiai irodalomban megtalálhatóak voltak; így pl. Bihari Mihály az átmenet politikai programjának különböző variánsait dolgozta ki 1987 áprilisa és 1990 áprilisa között.)[30]

Fejti György előterjesztésében több új intézmény létrehozását javasolta: a kollektív államfői forma helyett a köztársasági elnöki rendszert, az Alkotmánybíróságot, az Állami Számvevőszéket.

* * *

Ezek után kezdte meg az MSZMP tárgyaló-csoportja 1989. március 4-5-6-án a konzultációkat több alternatív szervezettel. Ennek kapcsán az SzDSz ügyvivői testülete és tanácsa 1989. március 4-én nyilatkozatot adott ki, amelyben elmondták, hogy az elkövetkezendő megbeszélés előkészítő jellegű; célja, hogy megegyezés jöjjön létre a többpártrendszer viszonyainak megfelelő választási törvényről, és hangsúlyozták, hogy nem kívánnak az új alkotmány kidolgozásáról tárgyalni. Kifejezésre juttatták azon igényüket is, hogy a megbeszélésen kifejtett álláspontoknak széleskörű nyilvánosságot kell kapniuk.[31] Az MSZMP és az SzDSz között ez a konzultáció a KB-székházban 1989. március 6-án volt.[32]

Az események ezek után felgyorsultak. A Független Jogász Fórum 1989. március 15-i keltezéssel felhívással fordult az ellenzéki szervezetekhez, hogy kezdjenek megbeszéléseket a hatalommal való tárgyalás kérdéseinek egyeztetése céljából; a Fórum felajánlotta ehhez szakmai segítségét. A Fórum választmánya március 17-én fogadta el ezt a dokumentumot és ekkor abban is döntés született, hogy március 22-re összehívják az általuk legjelentősebbnek tartott nyolc ellenzéki szervezetet.

A Független Jogász Fórum felhívását először az SzDSz 1989. március 19-én tartott közgyűlésén olvasták fel, mellyel az SzDSz kifejezte egyetértését és csatlakozott a felhíváshoz. Kis János közgyűlési hozzászólásában kitért a felhívásban foglaltakra és a megegyezéses átmenet két fontos feltételét fogalmazta meg: egyik feltétel az volt, hogy az MSZMP-n belüli harcokból a reformszárny kerüljön ki győztesen; másik feltételként az ellenzéki szervezetek erős koalícióját tartotta szükségesnek. Ez az utóbbi feltétel hamarosan megvalósult: 1989. március 22-én megalakult az Ellenzéki Kerekasztal.


A Budapesti Reformkör színrelépése

Az MSZMP I. sz. Bp.-i Reformköre is ebben az időszakban kapcsolódott be a képviseleti demokráciába való átmenettel kapcsolatos vitába. 1989. március 8-án a Kör az Igazságügyi Minisztérium által elkészített alkotmánykoncepciót vitatta meg; az ülés előadója Kilényi Géza miniszterhelyettes volt

Az előzőekben bemutattam Körünk átalakulását; az új kör, az MSZMP Budapesti Reformköre platformjának utolsó része, V. A békés átmenet lehetősége c. rész foglalkozott a képviseleti demokráciába való átmenet kérdéseivel. Platformunk e részének elkészítésénél több mindent figyelembe kellett vennünk. Ennek során egyrészt felhasználtuk az e kérdéssel kapcsolatos tudományos eredményeket, - itt mindenek előtt Bibó István és Bihari Mihály munkásságára kell utalnom -, másrészt figyelembe kellett vennünk az MSZMP-vezetése törekvéseit és az ellenzéki pártok addig kialakított állásfoglalásait, hogy olyan kompromisszumos koncepciót dolgozhassunk ki, amelyet véleményünk szerint a különböző érdekeket kifejező pártok egyaránt elfogadhatnak.

Mivel a különböző politikai erők között a viták éppen csak megindultak ezekről a kérdésekről, a mi állásfoglalásunk is egy korai-kezdeti időszak bélyegét viseli magán, ezért sok benne a rögtönzés, a hipotetikus elképzelés. Mi is fontos szempontnak tartottuk az átmenet folyamatosságát, fokozatosságát és kiszámíthatóságát. Első lépésként az MSZMP és az alternatív szervezetek megegyezését javasoltuk a társadalmi párbeszéd kereteinek kimunkálása céljából. Majd e párbeszédnek kellett volna elvezetnie egy ideiglenes alkotmányhoz, az átmenetet támogató, mindkét fél bizalmát élvező (ideiglenes) köztársasági elnökhöz, egy egyszeri alkalomra szóló választási törvényhez, melynek alapján 1990-ben választásokat lehetett volna tartani; olyan választásokat, amelyek mind az MSZMP-t, mind az ellenzéki pártokat megóvták volna egy súlyos választási vereségtől. Az ily módon létrejött Országgyűlésnek lett volna a feladata a társadalmi, gazdasági, politikai fordulat kereteinek a létrehozása, amely keretekben, egy új választás során, a pártok nyílt versenyében megválasztásra kerülő Alkotmányozó Nemzetgyűlés fogadja el Magyarország hosszabb időre szóló alkotmányát és fejezi be a békés átmenetet a demokratikus jogállamiságba.

Platformunk abból indult ki, hogy az MSZMP államszocialista politikája történelmi vereséget szenvedett, s ezért a párt érvényes társadalmi felhatalmazás nélkül birtokolja a hatalmat, de az ellenzéki szervezetek sem rendelkeznek társadalmi legitimációval; ezért szükség van egy, a hatalmat legitimáló választásra, amely egyúttal kiszámíthatóan biztosítja a békés átmenetet a parlamentáris demokráciába. Míg az MSZMP-vezetése számára a "kiszámíthatóság" a demokratikus szocializmus társadalmi célkitűzése további elfogadásának a biztosítását jelentette, addig mi - egyetértve az ellenzékkel - a parlamentáris jogállamba való békés átmenet "kiszámíthatóságáért" szálltunk síkra, hisz 1989 márciusában még nem lehetett érzékelni az MSZMP tekintélyének rohamos térvesztését és az ellenzéki pártok tömegbefolyásának rohamos növekedését.

Mindezen célok érdekében elfogadtuk az Új Márciusi Front által javasolt Országos Nemzeti Bizottságot és fontosnak tartottuk, hogy az MSZMP-vezetése jelentse ki: az ott létrejövő megállapodásokat magára nézve kötelezőnek tekinti és az Országgyűlésben lévő számbeli többségét érvényesíti ezek törvényre emelésében. Egyetértettünk az Országgyűlés összetételének olyan változtatásával, hogy a különböző okok miatt megüresedő helyekre, csak az alternatív szervezetek soraiból kerülhessenek be új képviselők. Egyetértettünk az SzDSz azon álláspontjával, hogy a társadalmi kiegyezés előtt megszülető alkotmány szükségképpen csak oktrojált alkotmány lehet. Felhívtuk a figyelmet az MSZMP és az alakuló ellenzéki pártok esélyegyenlőtlenségére, melynek az adott helyzetből fakadó gazdasági, szervezeti, káder stb. okai voltak, és szorgalmaztuk ezen hátrányok lehetséges megszüntetését.

Az MSZMP részéről a békés átmenet biztosításában való részvételt - ekkor még - úgy láttuk megvalósíthatónak, ha a reformszárny és a centrum e cél érdekében szövetséget köt és ezáltal a konzervatív szárnyat elszigeteli. Ez rövid ideig tartó, időleges tévedésünk volt, ami saját erőnk lebecsüléséből, a centrum túlértékeléséből és a békés átmenet érdekében való megnyerhetőségének téves felfogásából származott.

Ha felfogásunkat az Ellenzéki Kerekasztal később kifejtett álláspontjával hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy - annak ellenére, hogy felfogásunk közelebb állt az ellenzék nézeteihez, mint az MSZMP-vezetésének nézeteihez - platformunk két lényeges kérdésben eltért az ellenzék álláspontjától. Az egyik különbség az volt, hogy mi a képviseleti demokráciába való békés átmenetet két, egymást szervesen követő, szakaszként képzeltük el - ebben elsősorban Bihari Mihály hatása nyilvánult meg -; a másik különbség, hogy célszerűnek láttuk megválasztani - a mindkét fél számára elfogadható személyiségben - az ország köztársasági elnökét, akinek az új, végleges Alkotmány elfogadása után le kellett volna mondania. A későbbiek során majd látni fogjuk, hogy a békés átmenetet biztosító politikai, jogi feltételek létrehozásával kapcsolatos nézeteink is változtak, tovább közeledtek az ellenzéki pártok felfogásához. Ezek a változások majd tetten érhetők a Budapesti Reformkör nyilatkozataiban-állásfoglalásaiban, amelyeket az alábbiakban fogok bemutatni.

* * *

A történelmi események alakulásának a következő lépése az volt, hogy az MSZMP KB tárgyalócsoportja 1989. március 30-án meghívót és előzetes téziseket küldött az alternatív szervezeteknek az ún. politikai egyeztető fórumot előkészítő megbeszélésre; e megbeszélést 1989. április 8-án kívánták megtartani.

A Budapesti Reformkör e tárgyalási javaslatról az Ellenzéki Kerekasztal 1989. március 30-ai nyilatkozatából értesült[33], és ennek kapcsán a Kör alábbi állásfoglalásának a nyilvánosságra hozatalára kérte fel az Országos Sajtószolgálatot:

"1. Támogatjuk az MSZMP vezetésének tárgyalási szándékát minden demokratikus, az erőszakot elutasító politikai szervezettel, párttal.

2. Szükségesnek tartjuk, hogy a tárgyalások előfeltételek nélkül, az egyenjogú partneri viszony jegyében folyjanak.

3. Helytelenítjük, hogy az MSZMP vezetése az április 8-i tárgyalásokra szóló felhívását nem hozta nyilvánosságra. Elvárjuk, hogy a továbbiakban a megbeszélésekről a közvélemény folyamatos, tényszerű tájékoztatást kapjon."[34]

Az Ellenzéki Kerekasztal e március 30-i nyilatkozatában a meghívással kapcsolatos kifogásait és javaslatait fogalmazta meg, amelyre az MSZMP KB szakértőjének április 6-ai nyilatkozata válaszolt; ebben a szakértő visszautasította az Ellenzéki Kerekasztal kifogásait és megismételte az április 8-i tárgyalásokra való meghívást.

Ezek után a Magyar Nemzet 1989. április 8-i számában cikk jelent meg "Az Ellenzéki Kerekasztal nem vesz részt az előkészítő megbeszélésen" címmel; ebben jelezték, hogy az EKA nyilatkozatot fog eljuttatni az MSZMP tárgyaló küldöttségéhez, amelyet majd nyilvánosságra fog hozni. E Magyar Nemzetben megjelent cikk kapcsán a Kör szervező-bizottsága újra foglalkozott a tárgyalások megkezdésének a kérdésével és újabb állásfoglalást hozott, melyet az Országos Sajtószolgálat április 9-én a következőképpen tett közzé:

"Saját pártját hibáztatja a Kerekasztal meghiúsulásáért a Budapesti Reformkör.

Az MSZMP Budapesti Reformköre állásfoglalásának közzétételére kérte az Országos Sajtószolgálatot:

1. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a különböző pártok és szervezetek közötti, április 8.-ra tervezett tanácskozás elmaradt. Tárgyalások nélkül nem látunk lehetőséget a parlamenti demokráciára való békés átmenetre.

2. Álláspontunk szerint a tárgyalások kudarcáért az MSZMP vezetését terheli a felelősség időhúzó taktikája és a politikai realitások figyelmen kívül hagyása miatt. Nem az Ellenzéki Kerekasztal javaslatainak elfogadása csorbítaná az MSZMP hatalmi helyzetét és tekintélyét.

3 Változatlanul időszerűnek tartjuk az Új Márciusi Front januári javaslatának lényegét, egy hatáskörrel rendelkező Országos Nemzeti Bizottság létrehozására."[35]

Ez volt az első olyan állásfoglalásunk, amelyben közvetlenül és egyértelműen elmarasztaltuk az MSZMP Grósz-féle vezetését és az Ellenzéki Kerekasztal mellé álltunk; ezzel elkezdtük a platformszabadság olyan értelmezését, amellyel az MSZMP-n belül igényt tartottunk az irányzatok autonómiájának a biztosítására, a frakciószabadságra.


Kezdeti kapcsolataink az ellenzékkel

Tevékenységünk kezdeteitől fogva arra törekedtünk - mutatja ezt platformunk V. fejezete, valamint az ellenzékkel meginduló tárgyalásokhoz való viszonyulásunk -, hogy az ellenzékkel kapcsolatokat teremtsünk; ezért örültünk, hogy Szécsényi Tiboron keresztül a TDDSZ-hez, Kerekes Györgyön keresztül Forgács Pálhoz kapcsolódhattunk, segítségükkel kerülhetett sor a május 1-jei népligeti bemutatkozásunkra.

Ugyanakkor meg kell néznünk, hogy az ellenzék e kezdeti időszakban hogyan tekintett a velünk való együttműködésre. Láttuk, az SzDSz március 19-i közgyűlésén Kis János, a megegyezéses átmenet egyik fontos feltételének tartotta, hogy az MSZMP-n belül a reformszárny kerüljön túlsúlyba; ennek ellenére az ellenzéki pártok között nem volt egyetértés a hozzánk való viszonyt illetően. Az ezzel kapcsolatos nézeteltérések először május 1-je kapcsán kerültek napvilágra.

Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. április 14-i ülésén Bruszt László előadta, hogy május 1-jén a TV egy olyan műsort tervez, melyen az EKA mellé ültetnék a Budapesti Reformkör képviselőit. Ezt a bejelentést nagy elégedetlenség fogadta; így Boross Imre (FKP), Baranyai Tibor (SZDP), Kőszeg Ferenc (SzDSz), Kónya Imre (FJF), Kónya László (MNP) fejtette ki az együttes szerepléssel szembeni ellenvéleményét. Idézek ezekből az ellenvéleményekből.[36]:

Baranyai Tibor: "Véleménye szerint a reformkör tagjai ifjú titánok, akik nem lehetnek partnerek, mert lehet, hogy holnap pártfegyelmit kapnak, és félre lesznek állítva."

Kőszeg Ferenc: "A hatalommal akarunk tárgyalni, és ők a hatalom birtokosai. Az MSZMP bármilyen frakciója nem partner."

Boross Imre: "Arra utal, hogy milyen visszhangja lenne a közvéleményben, hogy már az EKE-ben is vannak az MSZMP-től."

Kőszeg Ferenc: "Alakítsanak pártot, s ha kérik a csatlakozás lehetőségét majd eldöntjük."

Boross Imre: "Annak ad hangot, hogy a reformszárny csírája az újnak az MSZMP-n belül, és segítésre méltó lenne."

Baranyai Tibor: "A reformszárny csatlakozni kívánó képviselőivel (kapcsolatban) tisztázni kellene, hogy ellenzékiek, vagy kollaboránsok."

Kónya László: "Kéri a Ligát, hogy a Jurta-beli bemutatkozásnál az EKE-hez ne üljön a reformkör."

Tölgyessy Péter (SzDSz): "Úgy véli, a kérdést az dönti el, mi a célja a Jurta-beli programnak. Ha vita, akkor igen, ha bemutatkozás, akkor nem tartja célszerűnek együtt ülni a reformkörrel."

A Budapesti Reformkör képviselői végül is május 1-jén a Jurta Színházban részt vettek a független pártok és mozgalmak bemutatkozó rendezvényén, azzal a kompromisszummal, hogy nem ültek az EKA képviselői mellett, hanem utánuk mutatkoztunk be.

Ezen a népligeti vitán az ellenzéki pártoknak olyan kérdéseket is feltettek, amelyek közvetlenül érintették a reformszárnyhoz való viszonyukat; azt kérdezték, hogy mi a Kerekasztal érdeke, ha tovább gyengül az MSZMP vagy szétválik és a reformszárny alapít egy új pártot? Erre a válaszok a következők voltak[37]:

Ruttner György: "Mi szeretnénk tiszta vizet látni a pohárban. Az ország érdeke, hogy tiszta legyen a kép az MSZMP-vel kapcsolatban."

Varga Csaba: "Az ország érdeke az lenne, ha az MSZMP-ben nyerne a reformszárny, és leszakadnának a sztálinisták."

Magyar Bálint: "Nem érdekünk egy újabb ellenzéki párt megszületése. Az MSZMP reformszárnyának nem az a feladata, hogy egy hatalomnélküli párttá formálja magát, és itt üljünk kilencen, miközben egy dogmatikus, konzervatív szárny rendőrei veszik körül ezt az épületet. A reformszárny történelmi feladata az, hogy a párton belül győzze le a másik szárnyat, és teremtsen olyan partnert számunkra, amely hajlandó a megegyezésre, a megállapodásra, és hajlandó lemondani a hatalomról oly módon, hogy nem veti be a társadalom ellen a fegyveres erejét."

Lezsák Sándor (MDF): "Egy olyan MSZMP-re van szüksége a társadalomnak, amely tisztességes, szavahihető, amelyet mi is és a társadalom is komolyan tud venni. Tárgyalni igen, barátkozni nem!" Majd egy másik ide vonatkozó kérdésre Lezsák azt felelte, hogy: "Az MSZMP reformszárnya véleményem szerint lőtt lábú madár."

Kónya Imre felszólalásából kiderül, hogy írásban is érkezett az ellenzék és az MSZMP-n belüli reform-erők viszonyát firtató kérdés: "Egy érdekes kérdés érkezett írásban. Azt mondja, hogy nem érthető, hogy kivel szándékozik az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalni, hogyha a reformkommunistákról olyan lesújtó a véleménye. Merre keresik a kiutat, ha nem számolnak a realitásokkal? Azt hiszem, hogy teljes félreértés a kérdésfeltevés. Hiszen ellenkezőleg: a reformkommunistákról senki nem mondott rossz véleményt. Senkinek nem lesújtó a véleménye. Mindössze annyit mondunk, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak azzal kell törődnie, hogy az ellenzék keretén belül egységet alakítson ki, és nem az MSZMP-n belül folyó torzsalkodásokra kacsingatni félszemmel. Ez egy másik kérdés. Az viszont természetes, hogy a reális tárgyalások, a valóságos tárgyalások feltételének tekintjük, hogy az MSZMP-n belül kialakuljon a reformegység. Ez nyilvánvaló, hogy a két dolog egymástól nem független, de a mi dolgunk az, hogy az ellenzéken belül teremtsük meg az egységet. Az MSZMP-nek meg az a dolga, hogy önmagán belül teremtse meg az egységet; ami nyilvánvalóan csak akkor lesz kiút, hogyha egy reformegység valósul meg. (Gyér taps.)"[38]

Egyet kell érteni Kis Jánossal, Magyar Bálinttal és többségében Kónya Imrével, hogy az MSZMP-n belüli reformerők történelmi feladata 1989 tavaszán az volt, hogy a párton belül a rendpárti erőket előbb semlegesítve, majd kisebbségbe szorítva létrehozzák azt a helyzetet, hogy az ellenzékkel érdemi tárgyalások kezdődhessenek a parlamentáris demokráciába való békés átmenet kérdéseiről. (A későbbiek során - amikor majd az MSZP-t az ellenzék utódpártiságban marasztalja el - ne feledjük, hogy mit mondott az ellenzék az MSZMP-n belüli reformerők történelmi feladatáról, amelyet azok tisztességesen teljesítettek.) A Budapesti Reformkör számára ez azonban csak minimális program volt, mi arra törekedtünk, hogy a rendszerváltás tevékeny részeseivé váljunk. Ezért számunkra sokszor érthetetlen volt, hogy az ellenzéki pártok ezt nem látták és nem tudtak kellően differenciálni az MSZMP-ben lévő különböző törekvések között.

A Budapesti Reformkör 1989 tavaszán törekedett az ellenzéki pártokkal való kapcsolatfelvételre; ez helyi, kerületi szinten sikeresebben haladt előre, mint felső szinten Így pl. az I. és a XII. kerületben jó kapcsolat alakult ki a kerületi reformkör és az ellenzéki szervezetek között. Ennek olyan megnyilvánulásai voltak, hogy a XII. kerületi reformkör megalakulását Horváth Béla üdvözölte az alternatív szervezetek nevében;[39] továbbá a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége I-XII. kerületi szervezetei üdvözölték a kecskeméti reformműhely tanácskozást és az alakuló reformköröket. Ennek kapcsán a Budapesti Reformkör - Wilk János előterjesztése alapján - április 26-ai ülésén, a következő állásfoglalást hozta:

"A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége I-XII. kerületi szervezetei első közös egyeztető fórumukon üdvözölték a Kecskeméten megtartott országos reformműhelyt, és az országszerte megalakuló MSZMP reformköröket. Nyilatkozatukban jó érzéssel fedeztük fel a szándékot: félelem nélküli, szabad, jólétben élő országot kívánnak. Ennek érdekében a konszenzust kereső békés átmenetet, különböző politikai erők párbeszédének útját kívánják járni és erre hívnak fel másokat is.

Biztosítjuk az MDF és az SzDSz szervezeteit, e szándékuk egyetértésünkkel és az ország javát szolgáló együttműködési készségünkkel találkozik.

Az MSZMP Budapesti Reformköre."[40]


Az előkészítő-tárgyalások holtpontra jutása; a reformköri mozgalom szerepe a tárgyalások újraindításában

A tárgyalások előkészítése április első felében holtpontra jutott. Ebből a helyzetből az Ellenzéki Kerekasztal 1989. április 19-i közleményével és ebben lévő javaslataival kereste a kiutat; ezek után április 22-én, majd május 2-án folytatódtak az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP szakértői között az előkészítő tárgyalások. Az előkészítő tárgyalások vitáinak tartalmával nem kívánok részletesebben foglalkozni, csak a Budapesti Reformkör álláspontját meghatározó leglényegesebb kérdésekre fogok majd az elkövetkezőkben szorítkozni. Az előkészítő tárgyalások fő témája az elkövetkezendő tárgyalások céljában, jellegében, résztvevőiben, a megegyezés esetén a megállapodások teljesítésének garanciáiban való egyetértés kimunkálása volt. Az MSZMP először csak egy súlytalan "politikai egyeztető fórumnak" szánta a tárgyalásokat, míg az Ellenzéki Kerekasztal "a hatalom és a társadalom" közti párbeszédként kívánta folytatni azokat.

A május 2-i előkészítő tárgyalásnak volt egy minket közvetlenül érintő vonatkozása is. Az Ellenzéki Kerekasztal május 2-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az MSZMP tárgyalóküldöttsége sérelmezte azt, ami a május 1-jei Jurta Színház-beli bemutatkozáson a reformszárnnyal, reformkörökkel kapcsolatban elhangzott. Tölgyessy Péter ezzel kapcsolatban a következőket mondta: "nagyon rossz néven vették Magyar Bálintnak meg Kónyának a nyilatkozatát, (...) (szerintük) mi bele akarunk szólni az MSZMP belügyeibe, hogy mi a reformszárnnyal akarunk tárgyalni, meg a reformszárnyat favorizáljuk (...) - és ezt nagyon rossz néven vették. Tehát mi ne avatkozzunk be az ő belügyeikbe. Azt hiszem, a nyilatkozatoknál ügyelni is kéne arra, hogy mi kit tartunk jobbnak."[41]

A Grósz-féle vezetést idegesítette a reformszárny-reformkörök és az ellenzék esetleges kapcsolatának a létrejötte, ezért azonnal fellépett az ilyen jellegű törekvések ellen. Az ezzel kapcsolatos konfliktusokról majd a Budapesti Reformkör kapcsán is kell még szólnom.


Az MSZMP KB 1989. május 8-i ülése; a Grósz-Fejti-vonal tárgyalási törekvése

Az MSZMP KB május 8-i ülése is - mindenek előtt a közvélemény megnyugtatása céljából - kereste a patthelyzetből való kiutat; az ülésen Fejti György ismertette a szakértői előkészítő tárgyalások helyzetét. Ennek során előadta, hogy az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte mögött az MSZMP-től való félelem van, hogy az csak taktikázik, hogy nem akar eredményre vezető tárgyalásokat, mert a hosszú távú együttműködésben nem érdekelt; abban reménykedik, hogy előbb-utóbb "ledarálja az önmagukban gyengének tűnő ellenzéki szervezeteket."[42] Fejti azt is elmondta, hogy nem tartja "tartós képződménynek" az Ellenzéki Kerekasztalt, mert korlátozza a benne lévő szervezetek mozgásterét; az érdemi tárgyalások megkezdését az MSZMP érdekének mondta, de azt is jelezte, ha az Ellenzéki Kerekasztallal ezt nem sikerül elkezdeni, akkor a három történelmi pártnak kell felajánlani a tárgyalások megkezdését.

Azt a véleményt, hogy az MSZMP csak taktikázik sokan osztották, így Lengyel László is, aki a Magyar Nemzet május 8-i számában azt javasolta, ha az MSZMP vezetésével nem lehet megegyezni, akkor át kell helyezni a tárgyalások irányításának a centrumát a Kormányhoz; Grósz Károly a KB-ülésen erre a javaslatra annak keretében utalt, hogy a politikai ellenfelek nem eredménytelenül igyekeznek megosztani a vezetést.

A vitából egy hozzászólást emelnék ki, Nagy Imre hozzászólását, aki arról beszélt, hogy "érzek egy olyan véleményt, ami az alternatív szervezetek, különböző pártkezdemények lenézését jelenti, (...) Ezért én a magam számára azt a kérdést tettem fel, hogy akarunk-e igazán tárgyalni ezekkel, vagy csak egy, a közvélemény előtt valamilyen szóló taktikai lépést akarunk tenni, amiben kifejezzük tárgyalási készségünket. Én amellett vagyok, és azt szeretném erősíteni, hogy akarjunk tárgyalni."[43]

Fejti György vitazárójában néhány megdöbbentő dolgot jelentett ki: az Ellenzéki Kerekasztalról azt mondta, hogy "Ha két hét türelmünk lenne ahhoz, hogy fenntartva pozíciónkat, nem tárgyalunk, ez megszűnne, felszámolná önmagát. (...) (mert) több az érdek és nézetkülönbség a résztvevők között, mint az érdekazonosság. Egyszerűen arról van szó, hogy az Ellenzéki Kerekasztal jó bolt ma a Szabad Demokraták Szövetségének és a Független Jogász Fórum néhány résztvevőjének."[44]

A későbbi események azt mutatták, hogy a Grósz-Fejti páros tényleg így gondolta és elhitte ezeket az állításokat, ezért az elkövetkező hetekben húzták-halasztották az előkészítő tárgyalások folytatását; ezért a május 8-i KB ülésen egy olyan előterjesztést hagytak jóvá - Javaslat a politikai egyeztető fórum létrehozására -, amelyről tudták, hogy azt az Ellenzéki Kerekasztal nem fogja elfogadni. Ebből a patthelyzetből csak a következő, a május 29-i KB-ülés mozdította ki az előkészítő tárgyalásokat, amelynek kikényszerítésében a reformköri mozgalomnak meghatározó szerepe volt.

* * *

Az MSZMP KB javaslatára az Ellenzéki Kerekasztal még május 10-én reagált és - a megegyezés irányába tett bizonyos, de nem elegendő lépésnek minősítve a javaslatot - elutasította azt; egyúttal kifejezésre juttatta, hogy a KB állásfoglalását az előkészítő tárgyalások megszakításának fogja fel. Erre az elutasításra az MSZMP szakértői tárgyalócsoportjának állásfoglalása május 11-én született meg, amely csak újra megismételte az MSZMP korábbi javaslatát.

Az MSZMP Budapesti Reformköre a KB május 8-i javaslatára reagálva - az Ellenzéki Kerekasztal elutasító állásfoglalásának ismerete nélkül, és részben jóhiszeműen - május 11-én nyilatkozatot juttatott el az Országos Sajtószolgálathoz, amely a következőket tartalmazta:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre üdvözli azt a reformirányú elmozdulást, amely a KB gondolkodásában - a testület május 8.-i üléséről kiadott közlemény tanúsága szerint - végbement, ugyanakkor sajnálatát fejezi ki, hogy a várt áttörés ezúttal sem következett be. Megítélésünk szerint ennek tulajdonítható a kibontakozást jó irányban kereső, most elfogadott döntések ellentmondásossága és tétovasága.

Üdvözöljük, hogy a KB - álláspontját több lényeges ponton az Ellenzéki Kerekasztaléhoz közelítve - politikai egyeztető fórum létrehozására tett javaslatot. Korábbi állásfoglalásunkkal összhangban továbbra is lényegesnek tartjuk, hogy az MSZMP nyilvánítsa ki: a politikai hatalom tényleges birtokosaként kíván az ellenzékkel tárgyalni, és ilyen minőségében szilárdabb garanciákat tud és hajlandó nyújtani a megállapodások érvényre juttatására. Szükségesnek tartjuk továbbá az MSZMP tárgyaló delegációja személyi összetételének megváltoztatását és annak tisztázását, kit terhel a politikai felelősség az eddigi tárgyalások kudarcáért."[45]

Ez az állásfoglalásunk igyekezett megtartani az egyensúlyt a pro és a kontra ítéletekben; várakozó állásponton voltunk, tudtuk, hogy az MSZMP Grósz-féle vezetésének nem sok ideje van, hogy egyértelműen színt valljon, merre akar haladni. Annak ellenére, hogy az előkészítő tárgyalások szüneteltek és május végéig nem történt érdemi előrehaladás e téren, mind az MSZMP-ben, mind az ellenzék pártjainál folyt a vita a békés átmenet kérdéseiről.


Grósz Károly nyilatkozata a The New York Times-nek

Az MSZMP vezetésének ez a színvallása hamarosan be is következett. Grósz Károly nyilatkozatot adott a The New York Times-nek, amely május 15-én jelent meg, és melyet a Népszabadság május 16-i száma közölt. Grósz nyilatkozatának - és egy meg-nem nevezett tanácsadójának - a politikai pluralizmus magyarországi kialakításával kapcsolatos gondolatait kívánom csak itt idézni:

"A bizalomépítés másik eleme a politikai megbízhatóság és stabilitás. Senki nem ruházna be ott, ahol attól kell félni, hogy másnap polgárháború tör ki, vagy attól tartani, hogy "a kommunisták" meggondolják magukat és öt év múlva államosítanak. A politikai rendszert olyan módon kívánjuk kialakítani, hogy működése biztosítékot nyújtson ilyen események ellen. Ennek egyik fő eszköze a többpártrendszer. Mi a célunk ezzel? Az, hogy saját pártunkat kivezessük a jelenlegi egypártrendszerből és társadalmi ellenőrzés alá helyezzük-mondotta az MSZMP főtitkára. (...) a főtitkárnak nem szándéka, hogy az ő vezetése alatt a párt elveszítse ellenőrzését az ország felett és a javasolt kontrollrendszer gyorsan a hatalom átruházásának az eszközévé váljék.

Grósz Károly véleménye szerint nagyon ostoba egy olyan párt, amely nem akarja a vezető szerepet játszani, minek létezik, ha nincs ilyen törekvése. - Másodszor - folytatta -, kinek adjuk át a hatalmat? Van-e olyan erő, amelynek van konstruktív programja nemcsak az adósságok okozta válság menedzselésére, hanem új szociális rendszer megteremtésére? Amennyiben 6-8 éven belül politikai erőfeszítéseinkkel nem tudjuk megnyerni a társadalom bizalmát, amelyre programunk végrehajtásához szükségünk van, akkor megérdemeljük, hogy elveszítsük a társadalom hitét."

A tudósítás idézte Grósz Károly egy meg nem nevezett vezető munkatársát, aki arról beszélt:

"Európának ez a része a szocialista világhoz tartozik. Ezt nem változtathatjuk meg ma és talán holnap sem - ez a realitás." E realitás pedig azt jelenti, hogy még a többpártrendszer körülményei között is a szocializmus mellett elkötelezett pártnak kell kormányoznia, s ilyen világos programja csak az MSZMP-nek van. E tisztségviselő szerint a párt nem kívánja adminisztratív eszközökkel vagy katonai erővel megőrizni hatalmát, hanem tárgyalásokon hasonló formulát akar kidolgozni, mint amilyen a lengyel kormány és a Szolidaritás között létrejött.

Az első választások nem lennének "igazi" választások, céljuk az lenne, hogy megőrizzék a stabilitást egy parlamenti ciklus idejére. Az illetékes szerint az első "igazi" választásokat legkorábban 1994-1995-ben tartanák."[46]

Előzőleg láttuk, hogy a május 11-i állásfoglalásunkban az előkészítő tárgyalások kudarcáról beszéltünk és kértük a felelősök megnevezését; továbbá várakozó álláspontra helyezkedtünk, vártuk, hogy mikor következik be az "áttörés" a tárgyalások elfogadásának irányába. A Grósz-nyilatkozattal ennek éppen az ellenkezője következett be, ami felháborította a Budapesti Reformkör tagságát, és ennek kifejezésére május 18.-án a következő nyilatkozat közzétételére kértük az Országos Sajtószolgálatot:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre állásfoglalást tett közzé Grósz Károly főtitkár és egy meg nem nevezett munkatársának a The New York Timesban 1989. május 15-én megjelent nyilatkozatával kapcsolatban.

1. Az MSZMP főtitkárának és meg nem nevezett munkatársának nyilatkozatát hangvételében és tartalmában egyaránt olyannak tartjuk, amely csak az ellenzék provokálását célozhatja.

A nyilatkozat hangneme öntelt, diktatórikus, tartalmát tekintve pedig megkérdőjelezi a demokratikus többpártrendszerre való békés átmenet eddig hangoztatott szándékának komolyságát.

2. Annak, hogy valamely párt meddig bírja a társadalom bizalmát, és hogy melyek a válság menedzselésére konstruktív programmal rendelkező politikai erők, nem főtitkári nyilatkozatból, hanem egy kellően előkészített demokratikus választás eredményéből kell kiderülnie.

3. A meg nem nevezett munkatárs lényegében a Brezsnyev-doktrinával érvelve utasítja el előre egy választás MSZMP-re nézve esetleges kedvezőtlen kimenetelét.

A Budapesti Reformkör a demokratikus szocializmus mellett kötelezte el magát, de elutasítja az olyan "szocializmust", amelyet geopolitikai okokra hivatkozva rendelnek el.

4. Nem tűnik ki a nyilatkozatból, hogy a nyilatkozók kinek az álláspontját képviselik. Az a véleményünk, hogy ilyen súlyú kérdésekben a párt főtitkára csak a párttagság vagy valamely választott testület álláspontját képviselheti. Ilyenről azonban nincs tudomásunk.

E kialakult helyzetben követelésünket pontosítjuk: az MSZMP KB 1989 novemberére hívja össze az MSZMP XIV. kongresszusát, kizárva egy puccsszerű pártértekezlet lehetőségét.

5. Meggyőződésünk, hogy az országgyűlési választásokat - az ellenzéki pártokkal egyeztetett időben, de legkorábban - 1990 tavaszára kell kitűzni."[47]

Ez az állásfoglalás frontális támadás volt az MSZMP Grósz irányította vezetése ellen; a kommunista pártok történetében kevés ilyen eset fordulhatott elő, hogy a párton belül egy csoport ilyen módon leckéztette meg a párt vezetését, a párt első emberét; hisz nyilatkozatunk maró gúnnyal és világos, érvelő okfejtéssel utasította vissza Grósz Károly és tanácsadója felelőtlen, a békés átmenet cinikus karikatúráját adó és ennek következményeivel, mindenek előtt az ellenzék provokálásával nem számoló szövegét. Az, hogy állásfoglalásunk megjelenhetett, az az alakuló nyilvánosság erejének is a bizonyítéka volt.

Ennek a nyilatkozatnak a határozott hangvétele azt is jelentette, hogy a Budapesti Reformkör nem veszi tudomásul a hivatalos párthierarchia áltekintélyét, és kész minden szükséges alkalommal határozottan és egyértelműen kimondani, hogy "a király meztelen". Ezzel a magatartásunkkal valóban megkezdődött a Grósz nyilatkozat főcímében jelzett folyamat: "Társadalmi ellenőrzés alá helyezzük a pártot", de hogy a Grósz vezetés ezt nem gondolta komolyan, azt az állásfoglalásunkra való reagálása is mutatta.

A pártfőtitkár külpolitikai tanácsadója - Thürmer Gyula - ugyanis, a Népszabadságnak azon számában, amely nyilatkozatunkat közölte, a következőket mondta:

"1. Határozottan visszautasítom az MSZMP Budapesti Reformköre május 18-ai állásfoglalásának rosszindulatú, ízléstelen hangnemét.

Nehezen minősíthető demokratikusnak vagy etikusnak az a módszer, hogy a reformkör bírálatával saját pártjának főtitkára helyett a sajtóhoz fordul...

2. Egyetértek: demokratikus választásokon kell dönteni arról, hogy a jövőben kik kormányoznak ebben az országban. Az MSZMP - és nemcsak a reformkörök - pontosan ezt szorgalmazza. Szeretném azonban felhívni az állásfoglalás szerzőinek figyelmét, hogy elvi különbség van az önteltség és a politikai magabiztosság között. Az interjú semmi mást nem állít, azt viszont igen, hogy az MSZMP győzni kíván a következő választásokon.

4. A nyilatkozatból kitűnik: Grósz Károly saját véleményét mondta el. (...)"[48]

Thürmer Gyula válasza mutatta, hogy a Grósz-vezetés érzékeny pontjára sújtottunk le: el kellett határolódniuk a Brezsnyev-doktrinától, ki kellett mondaniuk - ellentétben a nyilatkozatban foglalt állítással -, hogy csak egy demokratikus választás - és nem a "lengyel formula" nem "igazi" választása, azaz a geopolitikai okok figyelembevétele - dönthet abban, hogy ki legyen a hatalom birtokosa. El kellett ismerniük, hogy a Grósz nyilatkozatban foglaltak, csak Grósz Károly személyes véleményét képviselték.

Állásfoglalásunk elérte célját: lelepleztük Grósz Károly felelőtlenségét és ez visszavonulásra kényszerítette őket, annak kényszerű kimondására, hogy a parlamentáris demokráciába csak a demokratikus választásokon keresztül vezet az út.

Thürmer azon bírálata, hogy mi etikátlanul és antidemokratikusan pártunk főtitkára helyett kritikánkkal a sajtóhoz fordultunk azért sem volt igaz, mert mi több kísérletet tettünk Grósz Károllyal való személyes találkozásra, hogy elmondjuk neki a párt politikájával szembeni súlyos kifogásainkat. Továbbá: számunkra nyilvánvaló volt, hogy a párt társadalmi ellenőrzés alá helyezése csak a nyilvánosság előtt, annak védőszárnyai alatt lehetséges; aki nem akarja a társadalmi nyilvánosságot az nem akarja a társadalmi ellenőrzést sem, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól.


Az Ellenzéki Kerekasztal és a reformköri mozgalom

A Budapesti Reformkör tevékenységétől nem függetlenül az Ellenzéki Kerekasztal figyelme május hónapban a reformköri mozgalomra irányult és a hozzá tartozó egyes pártok-szervezetek azt fontolgatták, hogy felveszik velünk a kapcsolatot. Ez az április közepei bizonytalan és felemás álláspontjukhoz képest határozott előrelépés volt.

Ezt a hezitálást a május 1-jei népligeti bemutatkozó fórum kapcsán közelebbről is megnéztük. Ez a fontolgatás tovább folytatódott az Ellenzéki Kerekasztal május 10-i, május 18-i, május 24-ei és a május 31-i ülésén.

A május 10-i ülésen a következők történtek:

Magyar Bálint (SzDSz) közölte: "Még egy harmadik információ, hogy az MSZMP reformkörének, vagy reformköreinek a szegedi találkozójára felmerült, hogy az Ellenzéki Kerekasztalt meghívják. Úgy néz ki, hogy ezt nem tehetik meg, mert ez egy belső dolog. De ahogyan a budapesti reformkör például az MSZMP-t hibáztatta a tárgyalásoknak a meghiúsulása miatt - az április 8.-i tárgyalások meghiúsulása miatt - ugyanígy a budapesti reformkör vezetője is - ez is egy áttételes információ - hajlandó és kész lenne valamilyen kapcsolatot felvenni."[49]

Varga Csaba (MNP) az előkészítő tárgyalások megakadása miatti patthelyzetből való kiútként kettős javaslattal állt elő: az egyik, Pozsgay Imrével, a másik, a reformkörökkel való kapcsolatfelvétel. Ez utóbbival kapcsolatban a következőket mondta: "A másik pedig, hogy ugyanúgy keressük meg a különböző reformköröket, akik hajlandók az MSZMP-vel szemben föllépni, keressük a kapcsolatokat. Mert amíg el vagyunk szigetelve az MSZMP-nek azon részétől, akik hajlandók lennének másképpen tárgyalni, addig nem lesz ott sem áttörés. (...)"[50]

Tölgyessy Péter (SzDSz) Vargának e kettős javaslatára a következőképpen reagált: "Az egyik véleményem az, hogy a reformkörökkel tényleg fel kellene venni akár a hivatalos kapcsolatokat is. Ellenben a Pozsgay Imrével való hivatalos kapcsolatok felvételét kategorikusan és élesen ellenezném. (...)"[51]. Boross Imre (FKP) e vitába bekapcsolódva a következőket mondta: "A reformkörökkel való kapcsolatfelvételt a Kisgazdapárt, ha jól emlékszem, már legalább egy hónappal ezelőtt javasolta, egy hónappal ezelőtt itt, ezen a helyen javasoltuk a reformkörökkel való kapcsolatot, valamilyen formában."[52]

Kövér László (FIDESZ): "Bálint említette az elején a szegedi reformkör- konferenciát, arra az esetleges meghívásunkat. Azon nem ártana elgondolkozni. (...) Ebben valamiképpen állást kéne foglalnunk, hogyha ez mégis megtörténik, akkor mi erre milyen választ adjunk, illetve azokon a csatornákon, amiken ők megkerestek bennünket, milyen viszont-információt küldjünk a meghívás formájára. Tehát, hogy például elmegyünk, ha Ellenzéki Kerekasztalként hívnak meg bennünket, vagy mit tudom én, még mi jöhet szóba-szóval csak erről valami konkrét, határozott álláspontunk azért legyen. Ne felejtsük ezt el."[53]

Mécs Imre (SzDSz) az előkészítő tárgyalások folytatásának kikényszerítése érdekében még azt is megfontolandónak tartja, "hogy mi megfenyegetjük őket, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgainkat, és tényleg a nyilvánosság előtt polemizálunk velük, vagy a reformkörökkel lebonyolítunk vagy összehívunk kerekasztal-vitákat, akkor a felelősség az övé lesz, hogy nem jött el tárgyalni."[54]

Szeredi Pál (MNP, aki előzőleg részt vett a Bp.-i I. sz. Reformkör létrehozásában) volt az utolsó, aki e kérdéshez is hozzászólt és hangsúlyozta: "a reformkörökkel mindenképpen tárgyalásokat kell kezdeményeznie a Kerekasztalnak. (...)"[55]

A május 18-i ülés minket érintő vonatkozásai: Ezen az ülésen az Ellenzéki Kerekasztal komolyan fontolgatta, hogyha az MSZMP az előkészítő tárgyalásokat hallgatólagosan felfüggesztette, akkor a kormánnyal, esetleg a parlamenttel, sőt a reformkörökkel kellene felvenni a kapcsolatot és velük tárgyalni. (Magyar Bálint (SzDSz), Csengey Dénes (MDF), Fodor Gábor (FIDESZ) hozzászólásai.)

Ezek közül Csengey Dénest idézném, aki a legélesebben fogalmazott: "egy nyilatkozattal elindíthatunk egy aktív-folyamatot, anélkül, hogy szólnánk az MSZMP-hez, ezzel szemben szólnánk a kormányhoz vagy a parlamenthez, illetve a reformkörökhöz. (Többen: "ez jó ötlet!")."[56]

Az Ellenzéki Kerekasztal ezen ülése fogadta el a reformkörök szegedi tanácskozásának küldendő üdvözlő levél szövegét is.

* * *

Az Ellenzéki Kerekasztal e a két ülésének a vitája teszi érthetővé hozzánk intézet levelüknek mind tartalmát, mind szívélyes hangnemét. Az MSZMP Grósz-féle vezetése hallgatólagosan szüneteltette az előkészítő tárgyalásokat - elhitték, amit Fejti György mondott a május 8-i KB-ülésen, ha két hétig várnak, akkor az Ellenzéki Kerekasztal szétesik, így várták annak szétesését -; ezért az ellenzék jogosan fontolgatta, hogy hogyan tovább. A hozzánk intézett levél ezért állította középpontba a "megakasztott, sőt felszámolt" előkészítő tárgyalásokat és hangnemében előkészítette annak lehetőségét, hogy felvegyék a reformköri mozgalommal a kapcsolatot. Ezek ismeretében még inkább nyilvánvalóvá válik a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciója által javasolt és a tanácskozás által elfogadott válasz-levelünk igazi jelentősége. Ez volt az az idő és ilyenek voltak a Grósz-Fejti-vonal által létrehozott körülmények, amikor és amelyben az ellenzéki pártok és a reformköri mozgalom érdekei egymásra találtak, és a történelmi szükségszerűség általuk való megértését mutatta, hogy mindkét oldal elébe akart menni e találkozásnak. Ez annál is könnyebb volt, mert - ahogy ezt az 5.-ik szekció vitájának bemutatásánál láthattuk - a reformköri mozgalom az ellenzékkel megegyező irányban kereste a tárgyalások megakadásából a kiutat.

Az itt bemutatott körülmények és a benne végbemenő események mutatják, hogy a szegedi reformköri tanácskozás legjelentősebb, történelmi eredménye az volt, hogy hatására jó irányba felgyorsultak az események. Ennek a meggyőződésének adott hangot Lovászi József is, aki a tanácskozás megbízásából 1989. május 22-én elküldte az Ellenzéki Kerekasztalnak - az előzőekben már bemutatott - válasz-levelünket a következő kísérő szöveggel együtt:

"Tisztelt Ellenzéki Kerekasztal!

Az MSZMP reformkörei országos tanácskozásának négyszáznegyven résztvevője nevében és megbízásából köszönöm azt az érdeklődést és várakozást, ami levelükből a május 20.-i. munkatanácskozásunk iránt kicsendült. A tanácskozás egyik - a békés átmenet kérdéseivel foglalkozó - szekciója állásfoglalás-tervezetet alakított ki, amelyet a záró plenáris ülés egyhangúlag elfogadott. Az állásfoglalást mellékelten megküldöm Önöknek.

A tanácskozás résztvevői őszintén remélik, hogy az állásfoglalás hatással lesz az MSZMP Központi Bizottságára, elősegíti a tárgyalások azonnali megkezdését és sikeres folytatását. A reformkörök kinyilvánították szándékukat, hogy mindenütt felveszik a kapcsolatot az Ellenzéki Kerekasztal helyi csoportjaival, konzultációt folytatnak és a hivatalos tárgyalásokra kérik fel az MSZMP helyi testületeit.

Szeged, 1989. május 22.

Az MSZMP-reformkörök Országos Tanácskozása megbízásából

Lovászi József"[57]

* * *

Az MSZMP Budapesti Reformköre 1989. május 24-i ülésén - melyen értékeltük a szegedi tanácskozás munkáját, a Kör tagjainak ott végzett tevékenységét - a szervező-bizottság nevében előadtam, hogy a TIB titkárához, Hegedűs B. Andráshoz én is, mint a szegedi tanácskozás ötödik szekciójának egyik volt elnöke, eljuttattam a tanácskozás válaszlevelét és egyúttal kifejezésre juttattam azon szándékunkat, hogy szeretnénk az ellenzéki szervezetekkel felvenni a kapcsolatokat. E beszámolóm kapcsán az ülésen vita bontakozott ki az ellenzéki szervezetekhez való viszonyunkról; a Kör jelentős többsége támogatta a szervezőbizottság ellenzékkel való kapcsolat-építő törekvéseit, jóváhagyta az általam eljuttatott levelet. Ezen az ülésen ugyanakkor az is szóba került, hogy az MSZMP KB tárgyalóküldöttségének valamelyik tagját is meg kellene hallgatnunk a tárgyalások helyzetével kapcsolatos álláspontjukról. (Erre azonban a későbbiek során sem került sor, Grósz Károly körünkkel szembeni ellenséges magatartása miatt.)

Én a következő levelet juttattam el Hegedűs B. Andráshoz[58]

"Az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó nyolc szervezetnek

Budapest


Kedves Barátaink!

Az MSZMP Budapesti Reformköre is elismeréssel vette tudomásul azt az érdeklődést, amelyet az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó nyolc szervezet tanúsított a reformkörök első országos tanácskozásának.

E tanácskozás ajánlásainak értelmében fordulunk a reformköri mozgalommal dialógust folytatni kívánó Barátainkhoz azzal a javaslattal, hogy minél előbb szervezzünk közös "műhelybeszélgetéseket" a demokratikus jogállamba való békés átmenet lehetőségeiről, a közösen kialakítandó új társadalmi modell alapvető értékeiről, amely dialógusra a széles társadalmi közmegegyezés kimunkálása, a magyar nemzet boldogulása érdekében oly nagy szükség van.

Kérjük Önöket vegyék fel az MSZMP Budapesti Reformkörével a kapcsolatot a dialógus megkezdése részleteinek megbeszélése érdekében.

Egyúttal mi is megküldjük a szegedi tanácskozás plenáris ülése által jóváhagyott állásfoglalást, amelyet az Önök levelére válaszul fogadtunk el.

Budapest, 1989. május 22.

Üdvözlettel:

Az MSZMP Budapesti Reformköre
szervezőbizottságának megbízásából

Novák Zoltán
az országos tanácskozás 5. szekciójának elnöke

Cím: Novák Zoltán. 1021. Budapest. Heinrich István u. 9."

A Budapesti Reformkör e kapcsolatfelvételt javasló levelére választ nem kapott. Mi ezek után is különböző csatornákon (TV2, személyes kapcsolatok: Szabó Zoltán, Kerekes György, Szántó György) szorgalmaztuk a kapcsolatfelvételt, de sikertelenül.

Én 1999 késő nyarán, amikor hozzákezdtem összegyűjteni e könyv anyagát, telefonon felhívtam Hegedűs B. Andrást, és megkérdeztem, hogy emlékezik-e a postaládájába csúsztatott anyagokra? Ő azt válaszolta, hogy "valami rémlik" neki és arra kért, hogy küldjem el a szegedi tanácskozás válaszlevelének a másolatát. A megküldött anyagra 1999. augusztus 30-i levelében válaszolt, melyben - többek között - azt írta, hogy: "Bevallom férfiasan, hogy a 10 évvel ezelőtti lakásomra érkezett felhívásra nem tudok részleteiben visszaemlékezni. (...) valószínűleg érdemben a TIB nem foglalkozott az állásfoglalással, s így annak nem is volt "sorsa" (...)".[59] A közöltek alapján minden bizonnyal levelünket és a szegedi állásfoglalást a Független Jogász Fórumhoz kellett volna eljuttatnom!


Az előkészítő tárgyalások folytatódása: a reformköri mozgalom és az Ellenzéki Kerekasztal együttműködésének csúcspontja, majd az együttműködés folytatásának elmaradása.

A Népszabadság 1989. május 23-i számában az MTI munkatársának érdeklődésére Tölgyessy Péter az EKA, Tóth András az MSZMP részéről nyilatkozott az előkészítő tárgyalásokkal kapcsolatban.

Tölgyessy Péter: "Azzal kapcsolatban, hogy az MSZMP reformkörei szegedi tanácskozásukon konzultációkat kezdeményeztek az ellenzékkel, elmondta: ez inkább beszélgetés lenne, mert az Ellenzéki Kerekasztalnak a mindenkori kormányzó párt által kijelölt illetékesekkel kell tárgyalnia. Az EKA abban érdekelt, hogy az MSZMP igazi reformpárttá váljon, de a reformerők egyelőre még nincsenek a párt centrumában. Szólt arról is, hogy véleménye szerint az MSZMP reformkörei természetesen elhelyezhetik majd koszorúikat Nagy Imre sírjánál."[60]

Tóth András kijelentette: "A reformkörök nincsenek felhatalmazva a tárgyalások folytatására, de üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amely a jelenlegi holtpontról kimozdíthatja a megbeszéléseket. Azzal kapcsolatban, hogy a tárgyalások a reform körök szerint az MSZMP delegációjának nem megfelelő összetétele miatt szakadtak meg, elmondta: a megbeszélések léte, eredményessége, nem személyektől, hanem testületi döntéstől függ."[61]

Tóth András utalt arra is, hogy a KB május 29-i ülése várhatóan foglalkozik az ellenzék és az MSZMP közötti tárgyalásokkal; jelezte - s ez jelentős előrelépés volt az MSZMP álláspontjában -, hogy elképzelhető az, hogy "a nemzeti kerekasztal valamifajta csoportosítással jöjjön létre, így például az egyik oldalon ülne az Ellenzéki Kerekasztal, a másikon az MSZMP. Ugyanakkor helyet kapnának az asztalnál olyan szervezetek is, amelyek egyik oldalon sem kívánnak ülni."[62]

Mindkét nyilatkozó szólt a reformkörökről: ez a reformköri mozgalom jelentős felértékelődését mutatta. A szegedi tanácskozás mindkét félnek jelezte, hogy komolyan kell számolni a reformköri mozgalommal. Tóth András megnyilatkozása egyértelműen bizonyította, hogy a Grósz-féle vezetés tart a mozgalom és az ellenzéki pártok egymásra találásától, és ez olyan kompromisszumokra kényszeríti ezt a vezetést, amelyet e nélkül nem vállalna. Az alábbiakban részletesebben is meg kell vizsgálnom e két oldal viszonyát a reformköri mozgalomhoz.

* * *

Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 24-én ülést tartott; két olyan kérdés is napirenden volt, amely a reformköröket érintette. Az egyik: az ellenzéknek a Napzárta c. televíziós műsorban való közös szereplése a reformkörökkel; a másik: a szegedi tanácskozás levelére adandó válasz.

Sárdi Anna a TV2 riportere jelent meg az Ellenzéki Kerekasztal ülésén és tette fel a kérdést, hogy az Ellenzéki Kerekasztal hajlandó lenne-e a reformkörök képviselőivel a Napzártában együtt szerepelni? Ennek az volt az előzménye, hogy május 21-én, a vasárnap esti Napzártában a szegedi tanácskozás néhány résztvevőjével műsor készült, és ez után Keserű Imre telefonon beszélt Mécs Imrével és e beszélgetésben Keserű javasolta, hogy szívesen leülnének a Kerekasztallal egy vitára.

Erről Mécs számolt be és hozzátette: "A Keserű Imre nagyon szimpatikus benyomást keltett nekem a Napzártában, de általában ott az egész társaság jó benyomást tett, hogyha néztétek."[63]

Erről nagy vita kerekedett: voltak, akik határozottan támogatták a közös szereplést (Boross Imre, Vigh Károly), volt, aki azt javasolta, hogy előbb az ellenzéki pártoknak "négyszemközt" kellene találkozni a Napzártában és csak ezután a reformkörösökkel (Varga Csaba), maga Mécs Imre is megfontolandónak tartotta a közös vitát, nem állt ki határozottan mellette.

Végül - s ez lett a Kerekasztal álláspontja - Kónya Imre a következőkkel utasította el az ötletet: "- nem tudom mennyire alkalmas a Napzárta műsora arra, hogy első alkalommal a reformkörökkel együtt ott megjelenjünk, és ebben a rendkívül kényes szituációban ott alkalmat nyújtsunk esetleg az összetévesztésre vagy akár félreértésre, bármire. Szóval nem alkalmas a műsor rá, úgy érzem."[64]

E vita kapcsán Boross Imre és Vigh Károly bírálták Tölgyessy Péter MTI-nek adott május 23-i nyilatkozatát, hogy ő a reformkörökkel inkább csak "beszélgetne" s nem "tárgyalna". Boross Imre: "- sajnos, hogy megint erre a nyilatkozatra kell gondolnom - a reformkommunistákkal kapcsolatos Tölgyessy Péter-féle nyilatkozatra. (...) elhangzott Szegeden a reformkommunistáknak kvázi egy indítványa. Ennek a lényegében az elutasítása a Péter részéről egy nyilatkozatban anélkül történt meg, hogy mi ezt megbeszéltük volna."[65]

Vigh Károly ehhez hozzátette: "ennek a nyilatkozatnak, amely az MSZMP reformkörével volt kapcsolatos, nagyon rossz visszhangja lett. Mi tegnap összetalálkoztunk a Néppárt vezetőjével, a Budapesti Reformkör egyik vezetőjével, aki ezt szintén szóvá tette."[66]

A másik napirend, amely a reformköröket érintette, Pető Iván nyilatkozat-tervezete, amely a szegedi tanácskozás Ellenzéki Kerekasztalnak szóló levelére kívánt válaszolni. Ezt a tervezetet az ülés végül is nem fogadta el, ily módon csak tervezet maradt; én mégis teljes terjedelmében közlöm, mert az Ellenzéki Kerekasztal több szervezetének-pártjának a véleményét fejezte ki (mindenekelőtt az SzDSz, a MNP és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság támogatta az előterjesztést), és az ellenzék és a reformköri mozgalom egymáshoz legközelebb álló "pillanatát" rögzítette. E "csúcspont" után már csak távolodásról beszélhetünk, melynek nem a reformköri mozgalom volt az oka. Íme a tervezet:

"Az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozata. Üdvözöljük az MSZMP reformköri mozgalmának '89. május 20-án Szegeden megfogalmazott platformtervezetét, mint olyan álláspontot, amelynek az uralkodó párton belüli érvényesülése esetén jelentősen javulnának az ország mostani válsága megoldhatóságának az esélyei. Külön is köszöntjük a hatalom képviselői és az Ellenzéki Kerekasztal közti tárgyalások azonnali megkezdésének követelését, mint az eddig is képviselt álláspontunk támogatását. Bízunk benne, hogy legkésőbb az MSZMP KB május 29-i ülésén a reformkörök fellépésének már érdemi következményei is megmutatkoznak. Az MSZMP szakértője '89. május 23-i, országos napilapokban közzétett nyilatkozatában talán éppen a reformkörök álláspontjának ismeretében újrafogalmazni látszik pártja tárgyalásokkal kapcsolatos eddigi véleményét. Valójában azonban az, ha a hatalmon lévő párt megengedi az Ellenzéki Kerekasztalnak, hogy csoportosulásként üljön az egyik oldalon, miközben az MSZMP foglal helyet a másikon, ugyanakkor helyet kapnának az asztalnál további, pontosabban meg nem határozott, a két féllel egyenrangúnak tetsző szervezetek is, "amelyek egyik oldalon sem kívánnak ülni", ez nem más mint a Kerekasztal sokszögesítése, a kétoldalú tárgyalások ismételt elutasítása, ezúttal nem hivatalos formában. Az egyértelműség érdekében azt is jelezzük, nem felel meg a valóságnak az MSZMP-szakértő megállapítása, miszerint a technikai tárgyalások pártja Központi Bizottságának legutóbbi ülése óta azért szünetelnek, mert az MSZMP várja a különböző szervezetek válaszát a KB - úgymond - kezdeményezésére. Az Ellenzéki Kerekasztalban résztvevő szervezetek - amint az a május 12-i lapokból is kitetszik - postafordultával válaszoltak az említett megnyilatkozásra. A választ - a hivatalosat - tehát a korábbi megbeszéléseket egyoldalúan berekesztő MSZMP vezetésétől mi várjuk. Most a reformkörök állásfoglalása után az eddigieknél nagyobb bizakodással, remélve az érdemi tárgyalások mihamarabbi kezdetét."[67]

Pető Iván tervezete - amely a Szabad Demokraták Szövetsége álláspontját képviselte - az igazságnak eleget tevő őszinteséggel rögzítette a reformkörök szegedi tanácskozásának a jelentőségét: platformtervezetünket úgy minősítette, hogy az abban foglaltak megvalósulása esetén "jelentősen javulnának az ország mostani válsága megoldhatóságának az esélyei;" és külön is méltatta a tanácskozás azon állásfoglalásának a jelentőségét, hogy követeltük az Ellenzéki Kerekasztallal való tárgyalások azonnali megkezdését, és megköszönte, hogy az MSZMP Grósz-féle vezetésével szemben e fontos kérdésben az Ellenzéki Kerekasztal irányvonalát támogatjuk. A tervezet annak a reményének is hangot adott, hogy a reformköri mozgalom szegedi állásfoglalásának hatására az MSZMP KB május 29-i ülése lehetővé teszi az érdemi tárgyalások mihamarabbi megkezdését.

Az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozattervezetének fényében válik még világosabbá, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának 1989. május 26-i ülése - ahogy erről már az előzőekben is szóltam - miért marasztalta el oly dühösen a Budapesti Reformkört, képviselőinek a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciójában végzett munkáját.

Az ülésen a Pető Iván által előterjesztett tervezetet hosszan vitatták; e vita szétfolyó és ellentmondásos volt. Az ellenzők többsége egyértelműen és határozottan nem vetette el Pető Iván javaslatát, a tervezetben lévő megállapításokat szinte senki sem bírálta, úgy is vehetjük, hogy egyetértettek vele, csak a különböző kiegészítésekkel a hangsúlyt az MSZMP KB következő ülésével kapcsolatos elvárásokra, az előkészítő tárgyalások megkezdésével kapcsolatos vitára helyezték, különösen arra, hogy kivel kellene tárgyalni akkor - az Országgyűléssel, a kormánnyal -, ha az MSZMP nem tárgyal; majd e javaslatokkal szembesülve azt kezdték fontolgatni, hogy két nyilatkozatra lenne szükség, illetve, hogy szükség van-e egyáltalán a reformköröknek válaszolni.

Ebben a szétfolyó vitában Szabad György egy teljesen más nyilatkozattervezetet kezdett el fogalmazni, melynek következtében a hozzászólások megoszlottak a Pető Iván, illetve Szabad György által megfogalmazottak között. A vita folyamatából néhány hozzászólást idéznék, melyek a reformköröket érintették:

Tölgyessy Péter: "Valamit kell beszélni a reformkörökről, hiszen az egy hivatalos megkeresés volt, és ott valamit erről beszélni kell."[68]

Vigh Károly és Varga Csaba támogatják Pető javaslatát; Varga azt kiegészíttette volna azzal, hogy "az MSZMP reformköröknek azt az elképzelését, hogy tárgyaljunk az MSZMP helyett a kormánnyal és a parlamenttel, mi úgy gondoljuk, hogy az lenne a jobb megoldás pillanatnyilag, ha ők magukat képviseltet(nék) az MSZMP delegációjában."[69]

Mécs Imre volt az, aki azt javasolta, "hogy a reformköröknek adandó választ tegyük egy külön nyilatkozatba."[70]

A Pető Iván által előterjesztett tervezetnek az egyik Orbán Viktor hozzászólás vetett véget: "És csak szeretnék mindenkit emlékeztetni (arra), hogy tudomásom szerint a reformkörökkel nem levelezésben állunk, hanem levelet váltottunk. Azzal, hogy ők válaszoltak, ezzel a játék be van ebben az értelemben fejezve. Ha akarunk valami nagyon fontosat külön közölni velük újra, akkor azt újra egy másik nyilatkozatban megtehetjük. De ez a kör lezárult. Ez egy levélváltás volt. Ha akarunk a reformkörökkel valamit, azt külön beszéljük meg, külön levélben, nyilatkozatban, satöbbi. Ne keverjük ide. Szerintem az udvariasság szabályainak eleget tettünk, passz. Ebben a nyilatkozatban nem kell kitérnünk, szerintem erre a dologra."[71] (Igaz, hogy az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 24-i üléséről készült kivonatos jegyzőkönyv Orbán Viktor ezzel kapcsolatos hozzászólását a következőképpen rögzítette: "Javasolja még, hogy fogadjon el közös álláspontot az EKE a reformkörökhöz való viszonyról."[72]; de ezt én a jegyzőkönyvkészítő "félrehallásának" minősítem, mert a hozzászólás szövege ennek az ellenkezőjét tartalmazza.)

Ezzel az Orbán Viktor-i hozzászólással szűnt meg létezni a Pető Iván által javasolt nyilatkozattervezet, amely egyúttal azt is jelentette, hogy az Ellenzéki Kerekasztal nem volt képes nyilvánosan méltatni a szegedi reformköri tanácskozást és testületileg deklarálni a reformköri mozgalomhoz való partneri viszonyát. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 24-én elfogadott nyilatkozata ugyanis végül nemcsak a reformkörök szegedi tanácskozásáról, de magukról a reformkörökről sem szólt semmit.[73]

* * *

Ezek után is voltak törekvések mindkét oldalról a kapcsolat felvételére, de az Ellenzéki Kerekasztal részéről mindinkább felülkerekedtek azok a szándékok, amelyek nem akarták ezt a találkozást. Ennek a helyzetnek volt bizonyítéka az Ellenzéki Kerekasztal következő, 1989. május 31-i ülése.

Itt - a kivonatos jegyzőkönyv szerint - Sólyom László bejelentette: "az MSZMP Budapesti Reformköre szívesen beszélgetne az EKE-vel, és közvetítést vállalna. A tagszervezetek 866-143 telefonon jelentkezhetnek."[74]

Az ülésen ez újra vitát váltott ki; Sárdi Anna újra előállt a közös műsor ötletével, melyet Mécs Imre - Tölgyessy Péterrel és Morvay Lászlóval együtt - újra támogatott, de Kónya Imre, Szabad György és Orbán Viktor megint az ellenvéleményét hangoztatta.

Kónya Imre: "odajön az Ellenzéki Kerekasztal a Keserű (Imré)ék mellett (...) Az embereknek a fejében össze van minden zavarva, az egész reformkommunizmus, minden. (Sárdi Anna: Azért is kéne helyretenni (...) Nem lehet így helyretenni, én úgy érzem. (Sárdi Anna: (...) arról beszéltünk a múltkor.) Tessék Imre, mondjad, mert ti támogatjátok ezt...

Mécs Imre: Na most egy órát kaphatunk a tévében, ahol a reformkörökkel beszélgethetünk, vitatkozhatunk, kifejthetjük a nézetünket, és ezt pár tízezer, vagy talán százezer ember is megnézi. Én azt mondom, hogy ez nagyon nagy lehetőség. És hát akik oda mennek, azok politikusok legyenek, és tudjanak megfelelően bánni ezzel az eszközzel. (...)

Kónya Imre: Nem megfutamodás, önmagában én alkalmatlannak tartom ezt a közös megjelenést. Mert ez nem lesz egy vita.

Tölgyessy Péter: A reformkörrel?

Kónya Imre: A reformkörrel. Nem lesz egy vita, ez egy egymást kiegészítő, (...) Nem fogsz tudni velük vitatkozni, mert ugyanazok a nézeteik, körülbelül, mint neked."[75]

A vita ezzel már-már döntés nélkül újra elcsitult, amikor - jóval később - Morvay László újra előhozta a problémát; azt mondta: "nem hiszem, hogy véletlen dobták be azt, hogy jó lenne, ha jelen lennének például az MSZMP reformkörei. Mert ott sok mindenre lehetne reagálni, és kialakítani ilyen vagy olyan álláspontot. Tehát ütköztetni lehetne a nézeteket. És én nem tudom, hogy miért félünk attól, hogy leüljünk egy asztalhoz az MSZMP reformköreivel. Már csak azért sem, mert ott kiderülne az, hogy melyik csapatban vannak jobb fejek. És kinek van igaza?

Szabad György: Ha ütközni kell, akkor ne a reformkörökkel, hanem a Fejtiékkel. (...)"[76]

A vitába Orbán Viktor többször is bekapcsolódott; az elején arról beszélt, hogy nem kell elsietni az egy asztalhoz ülést a reformkörökkel, mert "június 16-a után az egész magyar belpolitikai élet erőviszonyai alapvetően másként fognak festeni és a javunkra fognak megváltozni. Miért sietünk? Miért ez az eufória?"[77]

Később kiderült, hogy a politikai helyzet ilyen irányú változásában Orbán Viktornak igaza lett; ebből kiindulva ezért ő elsősorban nem a Grósz irányította MSZMP elleni egyik lehetséges szövetségest látta a reformköri mozgalomban - ezt legfeljebb másodlagos, taktikai tényezőnek tekintette -, hanem a jövő egyik lehetséges versenytársát; anélkül, hogy kellően és differenciáltan ismerte volna a reformköri mozgalmat. Ezt a véleményét hozzászólásai egyikében elvileg is megalapozta: "Hadd hozzam még fel az ellen, hogy a reformkommunisták is ott legyenek az asztalnál, hogy a tánclépéseket csak a kályhától lehet elkezdeni. Szóval a reformkommunizmusról mint jelenségről kellene először beszélni. Arról, hogy kik ők, mit csinálnak. Magyarul: az a probléma, hogy mi hogyan vélekedünk róluk, és nem az van először, hogy valami témáról ugyanazt gondoljuk-e. Hanem ugyanarról az alapról mondjuk-e ugyanazt, ugyanazok a hosszú távú célok vezetnek-e bennünket a rövidtávú kérdések megválaszolásakor? És ha a rövidtávú kérdések megválaszolására koncentrálunk, akkor nem az derül ki, hogy ütközünk, hanem az fog kiderülni, hogy mindenben egyetértünk, és ez elmossa azokat a távlati különbségeket, amelyek viszont megvannak. (Szabad György: A fő frontok nem ott húzódnak.) Ez egy fals képet adna az egész dologról, és ezért szerintem, még nem időszerű, először tisztázzuk majd - vagy tisztázódni fog ez szerintem idővel -, hogy egyáltalán ez az egész reformkommunista jelenség Magyarországon mit jelent, és hogyan kell ehhez viszonyulni, de ne kezdjük rögtön a nyilvánosság előtt konkrét kérdésekről tárgyalni velük."[78]

Orbán Viktornak sokban igazat kell adnom, azzal együtt is, hogy szavaiból kiderül, valóban sem ő, sem az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült többi párt nem ismerte kellően a reformköri mozgalmat, ami álláspontjukban különböző irányú tévedésekhez vezetett. Az első ilyen tévedés az volt, hogy a "reformkommunista" megnevezés alatt összemosták az MSZMP-n belüli irányzatokat, de magát a "reformkommunista" jelzőt is helytelenül használták. Hisz pl. Grósz Károly is - Kádár János rendpárti, konzervatív reformerségéhez viszonyítva - reformkommunista volt. Ezért a reformköri mozgalmat egészében reformkommunistának nevezni több mint tévedés, politikai hiba volt. (Az más kérdés, hogy volt időszak, és voltak reformkörök, amelyek induláskor reformkommunisták voltak, de május végén a reformköri mozgalom már túljutott ezen a szakaszon, még akkor is, ha egyes reformkörökben több-kevesebb reformkommunista gondolkodású résztvevő maradt is.) Ha kellően ismerték volna a mozgalmat, akkor - már a szegedi tanácskozás alapján is - egyrészt nem nevezhették volna azt reformkommunistának, hisz egészében szemben álltunk a reformkommunista Grósz Károllyal, másrészt észre kellett volna venniük, hogy a reformköri mozgalomban is két irányzat van: az egyik, a kevésbé radikális, a reformszocialista, a másik, a radikális, a szociáldemokrata. E helyett, a lényeget megragadó finom distinkció helyett, még azt a többszörös csúsztatást is elkövették, hogy a reformköri mozgalmat többé-kevésbé azonosították a Budapesti Reformkörrel, illetve a Keserű Imréhez hasonló képviselőivel és ezt a lényegében szociáldemokrata irányzatosságot (mert ez az irányzat nemcsak elfogadta a rendszerváltást, hanem aktívan cselekedett is érte; ezért állíthatta mind Kónya Imre, mind Orbán Viktor, hogy nem lenne vita e találkozón, mert lényegében az ellenzék és a reformköri mozgalom a fő kérdésekben egyetért egymással) nevezték "reformkommunistának." Mindez azt mutatja, hogy az ellenzéki pártok prominens képviselőinek a fejében a legnagyobb zűrzavar volt a reformköri mozgalom törekvéseinek megítélésével kapcsolatban.

Ezek után ha visszatérek a Pető Iván által előterjesztett nyilatkozathoz, és e nyilatkozatot leghatározottabban elutasító s ezt elvileg is megindokló Orbán Viktor álláspontjához, akkor a következőket kell megállapítanom: Pető Ivánnak teljes mértékben igaza volt, amikor tervezetében méltatta és megköszönte a reformköri mozgalom szegedi tanácskozáson végzett munkáját, még akkor is, ha ez kapcsolatuk taktikai dimenziójához tartozott is; abban Orbán Viktornak rész-igazsága volt, hogy rámutatott ennek taktikai jellegére. Orbán Viktor (és azok, akik egyet értettek vele) tévedett és politikai hibát követett el, amikor stratégiai megfontolásból megakadályozta azt, hogy a nyilatkozatot az Ellenzéki Kerekasztal elfogadja. Orbán Viktor helyesen látta azt, hogy az ellenzéki pártok és a reformköri mozgalom viszonyának vannak stratégiai vonatkozásai is, de ezzel együtt is kettős hibát vétett: vélt stratégiai okokból elutasította a taktikailag mindenképpen kimondandót (a Pető nyilatkozatot), anélkül hogy tudta volna, hogy a reformköri mozgalomnak vannak olyan osztagai is, melyekkel stratégiai szövetség is köthető, mint például a Budapesti Reformkörrel. Így - összemosva a reformköri mozgalom két irányzatát - az Ellenzéki Kerekasztal részéről lezárta azt az utat is, amely a reformköri mozgalom egy részének az ellenzéki pártokhoz való viszonyában a taktikai együttműködésén túl, a két fél stratégiai szövetségéhez vezethetett volna. (Annál is inkább mondhatom ezt, mert nem telt el három év és Orbán Viktor a FIDESZ 1992-es pécsi kongresszusán elképzelhetőnek tartotta az utódpárttal, az MSZP-vel a koalíciós kapcsolatot!)

Ez a taktikai együttműködés helyi szinten továbbra is megmaradt. Így például Rekvényi László, a Budapesti Reformkör tagja, az újpesti IV/19-es reformalapszervezet titkáraként az újpesti SzDSz-el tartotta a kapcsolatot; ennek az együttműködésnek olyan konkrét eredményei voltak, hogy amikor a Nagy Imre temetés előtt a belügyi állományban nagy volt a zűrzavar és félő volt, hogy a temetés kapcsán meggondolatlan politikai provokáció is bekövetkezhet - hisz pl. a Belügyminisztériumban is megszerveződött a Münnich Ferenc Társaság helyi csoportja -, akkor Rekvényi szervezte meg Magyar Bálint közreműködésével, hogy a Magyar Rendőr képes hetilapban megjelenhessen az SzDSZ-es Szabó Miklós interjúja.

Visszatérve az alapproblémához, ha még jobban általánosítom az adott helyzetet, akkor azt kell mondanom: a Pető által javasolt nyilatkozat (és a mögötte álló SzDSz, FKP, MNP, BZST) folytatni akarta azt a baloldal felé való nyitást, amely már a reformköri mozgalom szegedi tanácskozásához intézett üdvözlésében is megnyilvánult; ezzel szemben az Orbán Viktor képviselte álláspont nemcsak megállította ezt a folyamatot, hanem az Ellenzéki Kerekasztal baloldal felé nyitását stratégiai okokra hivatkozva el is utasította. Orbán Viktor metamorfózisa ezekben a hetekben rendkívül felgyorsult, a Nagy Imre temetésen mondott beszédében - tehát alig két hét múlva - radikális antikommunista beszédet tartott, amely nemcsak a baloldali kapcsolódást utasította el, hanem egyértelműen a jobboldal felé való nyitás lehetőségét jelentette. Paradoxon, amit állítok, de az 1989. június 16-i Orbán beszédtől, a jobboldal felé kinyitott kapun át nyílegyenes út vezetett az 1998-as jobboldali Orbán kormányhoz, mert - végső soron, kissé leegyszerűsítve a problémát - ezt a társaságot nem a bensőből választott értékek vezérelték és vezérlik, hanem a hatalom imádata, amelyért - pontosabban, a hatalom gátlástalan felhasználásáért - mindent hajlandók feláldozni.

Sajnos az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei 1989-ben elfogadták az Orbán Viktor mutatta utat, és ahogy e pártok tömegbázisa nőtt, úgy mind határozottabban egy általános antikommunista propaganda keretében - nem tudva differenciáltan viszonyulni a volt kommunistákhoz, az MSZMP volt tagjaihoz - felléptek azok ellen is, akik a demokratikus Magyarország megteremtésében a szövetségeseik lehettek volna.

Igaz, ez csak a dolog egyik oldala volt; a másik oldal, a reformköri mozgalom többségi irányzata, majd az új baloldali párt, az MSZP sem volt képes felnőni a történelmi szükségszerűség megkívánta helyzethez - melyekről a későbbiek során még bőven lesz szó -; és ezek, a mindkét oldal által elkövetett, egymást kölcsönösen erősítő tévedések-politikai hibák és az ezek által is erősödő kölcsönös félelmek - máig tartó determinációval - együttesen eredményezték azt, hogy a magyar köztársaság Alkotmányának elfogadásában, a parlamentáris demokrácia alapintézményeinek a létrehozásában, majd megszilárdításában nem sikerült minden szükséges jogelvet - intézkedést meghozni, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy napjainkban megkérdőjelezhetővé vált - a sajtószabadság, a kormány parlament általi ellenőrzése, az állam és az egyház következetes elválasztása, stb. terén - a parlamentáris demokrácia intézményeinek szilárdsága.


Az MSZMP KB Grósz-Fejti-vonalának viszonyulása a békés átmenetet előkészítő tárgyalásokhoz a szegedi reformköri tanácskozás után; harcuk a Budapesti Reformkörrel

A szegedi tanácskozás eredményei, mindenekelőtt az előkészítő tárgyalásokkal kapcsolatos állásfoglalásunk nemcsak aggodalommal, hanem felháborodással és dühvel töltötte el Grósz Károlyékat. Hamarosan rájöttek, hogy hibát követtek el, amikor lebecsülték a reformköri mozgalmat; ezért elhatározták, hogy felveszik velünk a kapcsolatot. Ezt a hibájukat Vastagh Pál a május 26-i PB-ülésen, közvetve, a következőképpen ismerte el:

"Önkritikusan meg kell állapítani, hogy ami hát politikai hibaként a tanácskozás előkészítése során kialakult, ehhez én azt a lépést, illetve annak elmaradását tudom sorolni, hogy a rendezők, szervezők nem hívták meg az MSZMP tárgyaló delegációjának akár a szakértőit, akár a képviselőit, és ennek következtében a kérdés vitája az úgynevezett V. szekcióban más irányú fordulatot vehetett volna."[79]

E kapcsolatfelvételnek volt első lépése, hogy Szántó Györgyöt és engem május 25-én behívattak a Pártközpontba, és ott Forgács Imrével és Tóth Andrással találkoztunk. A következő lépés az volt, hogy május 27-én Fejti György fogadta a "szegedi küldöttséget": Kerényi Györgyöt, Lovászi Józsefet, Novák Zoltánt és Vajda Jánost.

A közbülső napon, május 26-án volt a Politikai Bizottság ülése, amelyen egyik fő problémaként a reformkörök szegedi tanácskozását vitatták meg. (Mivel ezzel az üléssel már részben foglalkoztam, ezért itt csak annak a szegedi tanácskozás békés átmenettel kapcsolatos állásfoglalásáról szóló vitájáról számolok be.)

A PB-ülésen Fejti György a velünk való kapcsolatfelvételről a következőket mondta:

"Én a Fórum egyik szervezőjétől, Lovászi Józseftől megkaptam az Ellenzéki Kerekasztallal kapcsolatos tárgyalásokra vonatkozó külön álláspontot tegnap, ha jól emlékszem. Én felajánlottam neki, illetve a szerzőknek, hogy célszerű lenne talán konzultálni a dologról, úgy, hogy holnap délelőtt nyolc-tíz reformkörössel erről beszélgetnénk. A munkatársaimnak ugyancsak azt ajánlottam, hogy a Budapesti Reformkörnek a képviselőivel lépjenek kapcsolatba, és hát ajánlják föl, hogy hallgassuk meg egymást. Ez meg is történt az 1. sz. reformkör képviselőjével, Novák Zoltánnal és Szántó Györggyel kapcsolatba kerültek, akik a szerdai gyűlésükön felvetették ezt az indítványt. Ott elég nagy vita bontakozott ki arról, hogy az 1. sz. reformkör igényt tart-e arra, hogy a Központi Bizottság szakértőinek az álláspontját ebben megismerje. És ez a vita úgy zárult, hogy ez időszerűtlen már, tekintettel arra, hogy ők inkább az Ellenzéki Kerekasztallal lépnének közvetlen kapcsolatba. Közben bent járt a Novák Zoltán és a Szántó György is, itt a munkatársaimmal beszélgettek erről. Itt kiderült - csak mint érdekességet mondanám el -, hogy egyikük sem ismerte a Központi Bizottságnak a vonatkozó kérdésre elkészített javaslatát. Tehát nagy nóvum volt, mert a munkatársaim azt mondták, hogy kérem, hát vegyük végig pontonként, hogy mi a baj a KB-állásponttal, ehhez képest a reformkörnek, az 1. sz. Budapesti Reformkörnek mi a javaslata. Hát erre lényegében úgy reflektáltak, hogy ők ezt nem ismerik, de nem is nagyon érdekli őket, mert az MSZMP politikája úgy rossz, ahogy van, tehát itt ilyen nüánszokon nem érdemes vitát folytatni. Hát ezt azért csak az egészében hasznos reformköri törekvéseken belüli árnyalatként szerettem volna elmondani. Végül is aztán abban maradtak, hogy miután holnap én találkozom néhány, a dokumentum szerzésében, elkészítésében részt vett reformköri vezetővel, megvárják és ezek után talán mégis ez az 1. sz. reformkör a fővárosban meghallgatja szakértőinket."[80]

Fejti György később sem feledte a PB ülésen elmondott bírálatát, még tíz év múlva is - egyik nyilatkozatában - úgy emlékezik vissza a reformköri mozgalomra, hogy folyamatos nyomás alatt állt "azon neofita, túlbuzgó reformkörösök részéről, akik a teljes önfeladást és a naponta megismételt "bűnbánatot" kérték számon rajtunk."[81]

Fejti rólunk szóló szavait - a tíz évvel későbbieket is - dicséretnek vehetjük, mert az MSZMP politikája valóban úgy volt rossz, ahogy volt, és dicséretes dolog, hogy mi ezt ki is mondtuk. Fejti szövegéből nem derül ki, hogy mi milyen KB javaslatot nem ismertünk; hisz a Budapesti Reformkör május 11-én reagált a KB május 8-i, "Javaslat a politikai egyeztető fórum létrehozására" c. állásfoglalására, és mi azt mondtuk, hogy ez a javaslat valamiféle elmozdulás ugyan az előzőekhez képest, de nem áttörés, és hogy az MSZMP egész tárgyalási taktikája kudarchoz vezetett. Szántó Györggyel május 25-én talán még emlékeztünk erre az állásfoglalásunkra és talán el is tudtuk azt mondani, hogy miért ez a reformkör véleménye?!

Forgács Imrével és Tóth Andrással való találkozásunkon ugyanis részletesen kifejtettük, hogy miért nem értünk egyet az MSZMP tárgyalási taktikájával; elmondtuk, hogy az a véleményünk: az MSZMP az előkészítő tárgyalások érdemi megkezdése helyett csak húzza az időt, holott ez az idő nem az MSZMP-nek dolgozik. Elmondtuk, hogy nem egyeztető fórumra van szükség, hanem érdemi tárgyalásokra; ennek érdekében az Ellenzéki Kerekasztalt egyenlő jogú partnerként kell elfogadni és az EKA tárgyalási feltételeit tudomásul kell venni, mert az érdemi tárgyalást mindenképpen, minden körülmények között el kell kezdeni. Álláspontunk kifejtése során - annak ellenére, hogy Forgács és Tóth ködös határozatlansággal, valamiféle szerepet ajánlott a Budapesti Reformkörnek a tárgyalások során - indulatos vitába keveredtünk a meghívókkal, de nem tudtuk egymást meggyőzni.

Visszatérve a május 26-i PB-üléshez: Grósz Károly, a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciójának anyagával kapcsolatban, Jassó által elmondottakhoz kapcsolódva, - hogy ezt az egész "zűrt" csak néhány ember, a Budapesti Reformkör szervezőbizottságának az öt tagja csinálja - azon tanakodik: "Persze felvetődik egy kérdés. Ha ez így van, hogy néhány ember, akkor hogy születhet ilyen okmány? (...) Mert az okmány zavaros, az okmány gyanakvó, és van még egy dolog benne, hogy példátlan a politika történetében, hogy egy párton belüli csoport, mikor a pártokról való tárgyalás folyik, a saját vezető testületének kényszerpályát próbál kiírni és fenyegetőzik. Ez a politika történetében egyedülálló.

Nyers Rezső: Szerintem ez a csoport szerkeszti ezeket.

Grósz Károly: Mert, hogy a gazdaságpolitikai blokk az olyan, amilyen, hát istenem, hát erre mit lehet mondani, hogy a többi, hát az, nem okoz nekem problémát.

Nyers Rezső: Nem, nem az egész rossz, kérem szépen, ez a budapesti 1., ugye, amit elolvastam, hát ez kb. azon alapszik. Abban azért nagyon érdekes gondolatok is vannak, és van olyan csapnivaló párton belüli - mit mondjak? - denunciálás, ezt régen így hívták.

Fejti György: Hát én sem szeretnék egy olyan pártnak hosszú ideig tagja maradni, ahol hát az elemi szolidaritás sem érvényesül, az elemi tárgyszerűség nem érvényesül, sőt kifejezetten durva bizalmatlanság és inszinuáció érvényesül."[82]

Ezen a május 26-i PB-ülésen a szegedi tanácskozás ötödik szekciójában elkészült anyagot, az Ellenzéki Kerekasztalnak elküldött válaszlevelet a hozzászólók mindennek elmondták, és kijelentették, hogy az a csoport, amely ezt megalkotta, az a politika történetében "példátlan" és "egyedülálló" módon cselekedett: "saját vezető testületének kényszerpályát próbál(t) kiírni és fenyegetőzik", "denunciált", és "inszinuált". És e pártbűnök elkövetői - a hozzászólók szerint - elsősorban mi voltunk, a Budapesti Reformkör képviselői.

E Politikai Bizottsági ülés után, május 27-én Fejti György négyünket, Kerényi Györgyöt, Lovászi Józsefet, Novák Zoltánt és Vajda Jánost fogadott. Négy pártmunkást, akik közül hárman apparátusokban dolgoztak; én voltam a viszonylag függetlenebb értelmiségi, én a Politikai Főiskolán tanítottam. Nekem volt a legkevesebb veszíteni valóm. Naplómban e találkozásról a következők vannak: "Május 27.: Fejti György (és csoportja) fogadja a Pártközpontban (10-13/h) a "szegedi küldöttséget". Lovászi J., Kerényi Gy., Vajda J. és én. Igazán csak én bíráltam azt, amit Fejti előadott. Lényeg: minden körülmények között tárgyalni!" Ez az utóbbi mondat minden bizonnyal azt rögzíti, hogy az én mondandómnak, mi volt a lényege. (Naplóm bejegyzését csak azzal tudom "igazolni", hogy nem volt az talán véletlen, hogy a megbeszélésről tudósító újságíró nem ábécé sorrendben sorolta fel a meghívottak neveit, hanem velem kezdte.)

A találkozóról ugyanis Dolecskó Kornélia tudósított a Népszabadság 1989. május 29-i számában. A tudósítás nagyon "fésülten" közölte, hogy mi is történt ezen a találkozón. E szerint: "A megbeszélések középpontjában a "nemzeti kerekasztal", a politikai érdekegyeztető tanácskozás ügyének a holtpontról való kimozdítása állt. A szegedi reformköri tanácskozás megállapításait értelmezve vetették fel: sürgető, hogy mielőbb asztalhoz üljön az MSZMP tárgyalócsoportja, az Ellenzéki Kerekasztal és a többi, a társadalom jövőjéért tenni kész és felelős szervezet és mozgalom képviselője.

Novák Zoltán, Lovászi József, Kerényi György és Vajda János, a reformkörök képviseletében azt szorgalmazták, hogy a helyi ellenzéki kerekasztalok és a reformkörök között kezdődjön meg a kapcsolatfelvétel: ez ösztönzően hathat a "nemzeti kerekasztal" létrejöttére. Szóltak arról is, bővítsék ki az MSZMP pártdelegációját, (...)

Fejti György a reformköri javaslatokat értékelve azt hangoztatta, hogy az MSZMP szorgalmazza a kerekasztal létrehozását, kész egy méltósággal elfogadható kompromisszumra."[83]

* * *

Ezek után, 1989. május 29-én ült össze az MSZMP Központi Bizottsága, és a Különfélék résznél, melynek egyik előadója Fejti György volt, foglalkoztak az Ellenzéki Kerekasztallal való tárgyalások kérdésével. E napirendhez kapcsolódva az ülésre, 14. sz. A. függelékként került egy "Jelentés a Központi Bizottságnak a politikai egyeztető fórummal kapcsolatos tárgyalásokról", amelyet Fejti György írt alá; B. függelékként előterjesztették "Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. május 29-i Javaslatait a politikai érdekegyeztető tárgyalások előkészítésére."[84]

A Jelentés... - többek között - megállapítja, hogy "Az MSZMP reformköreinek országos tanácskozása a társadalmi kiegyezés fontosságát hangsúlyozva a patthelyzet kialakulását az MSZMP halogató taktikájának tulajdonította."[85] A Jelentésnek e mondata egyértelműen mutatta, hogy a szegedi reformköri tanácskozás állásfoglalását a Grósz-Fejti-vonalnak tudomásul kellett venni és komolyan számolni kellett vele; ezért nem felesleges ismétlés, ha e tény megállapításánál újra hangsúlyozom, hogy a reformköri mozgalom - benne a Budapesti Reformkör - nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Grósz-féle vezetés a tárgyalóasztalhoz kényszerüljön.

Sem a jelentést, sem a javaslatot részletesen nem vitatták meg; a 2. napirendi pontnál - amelyben az őszi pártkongresszus összehívásáról döntöttek - voltak néhányan, akik az ellenzékkel való tárgyalások kérdését is érintették. E hozzászólások közül Boros László felszólalására utalnék; ő "az alternatívokkal való tárgyalásról" a következőket mondta: "Szóval, lehet, hogy egy kicsit furcsán fog hangzani, de valahogy úgy tűnik a dolog, hogy szeretnénk szeretkezni, de szűzen akarunk maradni. Szóval nekem az a véleményem, hogy ez a dolog így nem megy. Ezt vagy el kell dönteni, hogy tárgyalni akarunk, és akkor tárgyaljunk, vagy pedig döntsük el, hogy nem, és akkor aszerint kell cselekedni."[86]

A KB-ülés megítélésénél sokat mondó az a tény, hogy Fejti György, aki a téma előadója volt, nem kívánt szóban semmit sem hozzáfűzni az előterjesztéshez, és még furcsább volt, hogy sem kérdés, sem észrevétel, de egyetlen hozzászólás sem volt e napirendi pont kapcsán; a Központi Bizottság mindkét anyagot egyhangúlag elfogadta. Ezt a helyzetet és az ülésen résztvevők magatartását én nem a KB-tagjai magabiztosságának, az előterjesztésekkel való abszolút egyetértésének, hanem a fásult és rezignált beletörődésnek tudom be; olyan hallgatólagos tudomásulvételnek, hogy nincs mit tenni, e "sorscsapást" el kell fogadni, s majd csak lesz valahogy.

Közben már a KB-ülés előtt - május 27-28-án - a nyilvánosság mellőzésével, az MSZMP képviselőinek kompromisszum-keresési szándékával, folytatódtak az MSZMP-EKA előkészítő tárgyalásai; ezek a KB-ülés után, június 1-2-án is tartottak és elvezettek ahhoz a megegyezéshez, hogy a június 8-ára tervezett, következő megbeszélésen az előkészítő szakaszt lezáró jegyzőkönyv-tervezetet el fogják készíteni. Ez meg is történt, mellyel a tárgyalások előkészítő szakasza lezárult. Az előkészítő tárgyalások sikeres befejezése annak a következménye volt, hogy az MSZMP tárgyalóküldöttsége tartotta magát - a reformköri mozgalom szegedi tanácskozása által kikényszerített és - a Fejti György által először négyünknek bejelentett azon ígéretéhez, hogy az MSZMP "kész egy méltósággal elfogadható kompromisszumra."

Az Ellenzéki Kerekasztal június 9-i ülése hagyta jóvá a megállapodás-tervezetet, amelyet június 10-én a tárgyalófelek aláírtak.

* * *

Ezzel az aláírással véget ért egy szakasz a parlamentáris demokráciába való békés átmenet érdekében folyó politikai harc történetében; itt a helye, hogy a sikeres előkészítő tárgyalások befejezésének a fényében levonjam a szükséges következtetéseket és hangsúlyozzak néhány - a későbbiek során sokak által elfelejtett, vagy tagadott - történelmi tényt.

Az eddig elmondottakból azt hiszem nyilvánvaló, hogy az MSZMP Grósz-irányította vezetése kezdetben nem akart érdemi tárgyalásokat; olyan politikai egyeztető fórum létrehozását akarták, melynek szerepe kimerült volna a résztvevők véleményének a meghallgatásából, a kölcsönös tájékoztatásból. Amikor kiderült, hogy az ellenzék ezt nem fogadja el, akkor - várva az Ellenzéki Kerekasztal széthullását - az időhúzás taktikáját választották, melynek során azt hitték, hogy az ellenzéket meg lehet osztani és a "kezelhetőbbekkel" majd lehetséges lesz valamiféle különtárgyalásokat folytatni, és a koalíciós szerep ígért mézesmadzagával biztosítani lehet, hogy a létrehozandó politikai pluralizmus "szocialista pluralizmus" legyen, az MSZMP előre biztosított meghatározó szerepével. Tapasztalva a pártvezetés ezen magatartását az ellenzéki pártok alappal kételkedhettek Grószék őszinteségében és jogosan voltak kétségeik, sőt félelmük a "békés átmenet" jövőjét illetően.

A Grósz-Fejti-vonal úgy vélte, hogy ehhez a törekvésükhöz megkapják a párttagság teljes támogatását. Ez azonban nem így történt. Az 1989 márciusában-áprilisában kibontakozó reformköri mozgalom májusra a párton belül komoly tömegmozgalommá vált, és a Grósz-féle vezetéssel mindinkább konfrontálódva, a párton belül mélyen átérezte és tudatosította az ország súlyos válságát; mind erőteljesebben kezdte hangoztatni, hogy ebből a mély válságból csak a legkülönbözőbb politikai erők társadalmi kiegyezésével, a parlamentáris demokráciába való békés átmenettel lehet csak kijutni. Ez a mozgalom azt is tudatosította, hogy e célokat csak az MSZMP állampárti jellegének a megszüntetésével lehet elérni és helyette egy gyökerében megújított, új baloldali pártot kell létrehozni. A Budapesti Reformkör amellett, hogy egyetértett a reformköri mozgalom ezen törekvéseivel, ezen az úton tovább akart menni, az új pártot szociáldemokrata jellegűnek képzelte, és a tulajdonformák egyenjogúságán alapuló szociális piacgazdaságot (amely a rendszerváltást is jelenthette) akart. A reformköri mozgalmon belüli különböző törekvések a szegedi tanácskozáson napfényre kerültek ugyan, de a mozgalmat ez sem akadályozta meg abban, hogy az 5.-ik szekcióban kidolgozott javaslatot elfogadja a parlamentáris demokráciába való békés átmenet programjaként. Az ebben foglaltak egyértelműen elutasították az MSZMP Grósz irányította Központi Bizottságának a szocialista politikai pluralizmussal kapcsolatos elképzeléseit, továbbá a Grósz-Fejti-vonal ellenzékkel kapcsolatos tárgyalási taktikáját és rákényszerítették a pártvezetést az ellenzékkel való tárgyalásra, jórészt az általa kívánt feltételek alapján.

A reformköri mozgalom ezzel a történelmi tettével 1989 május havában az Ellenzéki Kerekasztal partnerévé vált; a Grósz irányította MSZMP-t az ellenzékkel együtt fogtuk "harapófogóba" és együtt kényszerítettük arra, hogy elkezdődhessenek a nemzeti kerekasztal tárgyalások a parlamentáris demokrácia megteremtése céljából.

A reformköri mozgalomnak ezt a történelmi szerepét - és ebben a Budapesti Reformkör kitüntetett helyét - mindkét oldal elismerte: az Ellenzéki Kerekasztal 1989. májusi üléseinek anyagai, különösen a május 24-i, Pető Iván által előterjesztett nyilatkozattervezet, amely szerepünket dicsérőlég méltatta és az ellenzéki pártok nevében tevékenységünket megköszönte; a másik oldal, az MSZMP Grósz-irányította vezetése, pedig a Politikai Bizottság 1989. május 26-i ülésén - a dolog természeténél fogva, ellenkező előjelű értékeléssel - ismerte el azt a szerepet, amelyet a reformköri mozgalom - benne a Budapesti Reformkör - betöltött a pártvezetés céljai megvalósításának a megakadályozásában.

Az Ellenzéki Kerekasztal és a reformköri mozgalom májusi összefogása és ezzel az MSZMP Grósz-vezette törekvései elleni politikai sikere a magyarországi demokratikus erők nagy, közös győzelme volt, amely egyúttal előre vetítette Grósz Károly bukását is; mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltozáshoz vezető út, a rendszerváltás feltételeinek a biztosítása már a kezdetekkor is, bár nem tudatosan vállalt, de igazi "csapatmunka" volt, és vissza kell utasítani minden olyan törekvést, amely e történelmi igazságot meghamisítva, a maga számára akarja kisajátítani a rendszerváltoztatás érdemét.


III./ Nagy Imre és mártírtársai temetése és a reformköri mozgalom

Nem kívánom Nagy Imre politikai-erkölcsi rehabilitálását szándékozó törekvések hosszú előtörténetét bemutatni, csak a temetést közvetlenül megelőző eseményeket törekszem felvázolni.

Ennek során elsőként, az 1988. június 5-én kelt, Történelmi igazságtételt! Felhívás a magyar társadalomhoz-t említeném, amely Londonban, a Magyar Októberben jelent meg és melyet több mint harminc személy - a forradalomban részt vett, illetve azok hozzátartozója - írt alá és Nagy Imre kivégzésének 30-ik évfordulója kapcsán tettek közzé.[87]

A felhívás nemcsak az 56-os forradalom utáni megtorlás áldozatainak, halottainak és élőinek, teljes politikai, jogi és erkölcsi rehabilitálását követelte, hanem az 1945 utáni koholt koncepciós perek - így a Rajk-per; Demény Pál és Weisshaus Aladár bebörtönzése; a Magyar Közösség és az úgynevezett kisgazda összeesküvők perei; az FM-per; a Mindszenty- és Grősz-per; a Maort-per és a Standard-per; a szociáldemokrata-perek - felülvizsgálatát és a benne résztvevők politikai, jogi, erkölcsi rehabilitálását, valamint anyagi jóvátételben való részesítését is szükségesnek tartotta.

A felhívás rámutatott arra is, hogy "minimális jogi rehabilitációja is elmaradt" azoknak a több tízezreknek, akiket internáltak, kitelepítettek, illetve kényszermunkára hurcoltak a recski bányába, Hortobágyra és más táborokba.

A felhívásban kinyilvánították:

"A múlttal való becsületes szembenézés, a történelmi igazságtétel az egész nemzettel szembeni erkölcsi tartozása a megújulást hirdető párt- és államvezetésnek. A párttagság ama részét pedig, mely lelke mélyén soha nem értett egyet a jogtipró erőszakkal és véres megtorlással, súlyos lelkiismereti tehertől szabadítaná meg az igazságtalanságok lehető jóvátétele."[88]

Az aláírók közölték, hogy létrehozzák a Történelmi Igazságtétel Bizottságát, és a magyar társadalomhoz fordultak, hogy az, velük együtt követelje a kivégzettek méltó eltemetését és egy olyan emlékmű felállítását, amely emléket állít a sztálinista önkény áldozatainak.

Az MSZMP KB - e felhívás után - 1988. december 15-én tartott ülésén foglalkozott Nagy Imre perével, valamint az 1956-os elítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdésekkel. Egyetértett azzal, hogy az illetékes kormányzati szervek hozzanak létre egy munkacsoportot a kivégzett személyek exhumálása és újratemetése feladatai megvalósításának az elősegítésére. Az ülés úgy foglalt állást, hogy "a földi maradványok eltemetéséről az érvényes általános szabályoknak és rendelkezéseknek megfelelően a hozzátartozók gondoskodjanak."[89]

A Kormány gyorsan lépett; 1989. január 26-án közlemény jelent meg, hogy Nagy Imrét és társait exhumálják és lehetővé válik nyilvános eltemetésük. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága a következő nap nyilatkozatban üdvözölte a Kormány elhatározását, de azt is közölte, hogy ezt csupán az első lépésnek tekinti: "1956 forradalmának minden megtorlásul kivégzett áldozatát emberi végtisztesség illeti, megköveteli tehát, hogy a Kormány több mint harminc év múltán tegye végre közzé a kivégzettek teljes névsorát; hogy emléküknek hozzátartozóik emberhez méltó s nevüket viselő sírok előtt adózhassanak; hogy emlékezetüket nyugvóhelyükön valamennyiük nevét feltüntető közös emlékmű őrizze meg az utókor számára."[90]

* * *

Nagy Imre tevékenysége elválaszthatatlan 1956-tól, ezért 1956 párton belüli újraértékelése is napirendre került; ebben a folyamatban Pozsgay Imre 1989 január végi bejelentése, hogy 1956 népfelkelés volt, csak egy - igen fontos és jelentős - epizód volt. Ennek az újraértékelésnek elkerülhetetlenül el kellett vezetni Nagy Imre szerepének a mérlegre tevéséhez is, ahhoz a kérdéshez, hogy Nagy Imrét, mint 1956 miniszterelnökét, az MSZMP egyik alapítóját rehabilitálni kell-e, vagy sem?

Pozsgay Imre az MSZMP KB 1989. február 10-11-én tartott ülésén - védekező pozícióban - arról beszélt, hogy a többpártrendszerre való átmenet érdekében, a néppel és az ellenzékkel való kiegyezés céljából 1956 ellenforradalomnak minősítése tarthatatlan, forradalomnak nevezése az MSZMP számára elfogadhatatlan, ezért kell népfelkelésnek tekinteni.

A KB-ülés e kérdéssel és a Nagy Imre temetéssel kapcsolatos vitáján Berend T. Iván arról beszélt, hogy "óriási politikai hibát csinálunk, azt hisszük, ha mi kimondtuk, hogy ez egy humanitárius kérdés, akkor ezzel el van intézve, és ezzel mi a magunkét megtettük. Hallatlan politikai hibát követnénk el, ha ennyivel itt megállnánk. (...) Nagy hiba lenne, ha ránk kényszerítenék ezt a dolgot kívülről utólag, anélkül, hogy mi ezt megnéznénk, hogy vizsgálandó-e a kérdés. Én most csak ezt javaslom: úgy látom, hogy feltétlenül vizsgálandó, (...) (továbbá) vajon nem lenne-e időszerű az 56-ban tragikus módon bármely oldalon meghaltak számára is egy emlékmű emelése (...) Ezek mind fel fognak merülni rövidesen szerintem."[91]

Az előzőekben láttuk, a Budapesti Reformkör platformjának II. részében 1956-ot igyekezett összetett folyamatként bemutatni; elmondtuk, hogy az események egyrészt forradalmi jellegűek voltak, másrészt nemzeti felszabadító harc volt, de az események során a konzervatív, keresztény-nemzeti kurzushoz visszatérni akaró, ellenforradalmi jellegű törekvések is megjelentek. Az összetett jelleg miatt tartottuk megfelelőnek 1956-ra a népfelkelés kifejezést.

Az eseményeknek ez a jellemzése is túl ment az MSZMP ekkor vallott álláspontján.

Még tovább mentünk akkor, amikor elítéltük "a november 4-ét követő véres megtorlást és leszámolást", továbbá: követeltük "e megtorlások vétlen áldozatainak rehabilitálását, az okozott sérelmek valamilyen formában történő jóvátételét. A fegyveres harcok során a barikádok mindkét oldalán elesetteket egy nemzeti tragédia áldozatainak tekintjük, emléküket kegyelettel őrizzük" - jelentettük ki.

Nagy Imre megítélésében jutottunk legtávolabb a Grósz-féle vezetés álláspontjától; az volt a véleményünk, hogy a Nagy Imre-per, koncepciós per volt, célját tekintve pedig, politikai gyilkosság. Azonosultunk a TIB felhívásában foglaltakkal és mi is kijelentettük, hogy a koncepciós perek valamennyi áldozatával egyetemben Nagy Imre és társai politikai, jogi és erkölcsi rehabilitálását is elengedhetetlennek tartjuk.

Platformunk III. részében Nagy Imrét, mint az MSZMP egyik alapító tagját példaképünknek mondtuk és kijelentettük, hogy a Budapesti Reformkör az általa 1956-ban képviselt reformszellemhez kíván visszatérni, az MSZMP-nek csak ezzel a vonulatával vállalunk kontinuitást, a kádári vonulattal nem, mert csak ez vezethet el a párt teljes megújításához, a többpártrendszeren és az önigazgatáson alapuló jogállamisághoz.

Ezért nem véletlen, hogy Grósz Károly az MSZMP KB 1989. április 12-i ülésén - ahogy ezt már bemutattam - platformunkat elsősorban 1956-tal és Nagy Imrével kapcsolatos felfogásunkért bírálta.

A reformkörök szegedi országos tanácskozása a platformunkban írottak szerint foglalt állást: nyilatkozatunkban kijelentettük, hogy Nagy Imre koncepciós per áldozata lett, a felelősök helyett mi követtük meg az áldozatok hozzátartozóit; kértük az MSZMP Központi Bizottságát, hogy még a június 16-i gyászszertartás előtt ebben a szellemben foglaljon állást; kinyilvánítottuk azon szándékunkat, hogy részt kívánunk venni Nagy Imre temetésén.

* * *

A temetéssel kapcsolatos események eközben mentek a maguk útján. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 2-i ülésén Mécs Imre adott tájékoztatót a június 16-i temetéssel kapcsolatos különböző elképzelésekről. Ebből a tájékoztatóból az derült ki, hogy az elképzelések még nagyon cseppfolyósak; különböző alternatívák merültek fel a ravatalozást illetően (Köztemető, Kossuth Lajos tér, Hősök tere), a politikai kérdéseket (különösen a hatalommal való tárgyalást) illetően. Mécs kérte a Kerekasztalban résztvevő szervezeteket, hogy tárgyalják meg e problémákat és alakítsanak ki valamilyen közös álláspontot.[92]

Az MSZMP KB május 8-i ülésén Fejti György tájékoztatást adott arról, hogy a szakértők részlegesen áttekintették Nagy Imre és társai ellen folytatott büntetőeljárás anyagait "és arra a következtetésre jutottak, alapos a gyanúja annak, hogy a nevezett per tényállása nem megalapozott."[93] Ezek után a per teljes anyagát megkapja a legfőbb ügyész és ezzel megkezdődik a bírósági per felülvizsgálata.

Fejti szükségesnek tartotta nyomatékosan kinyilvánítani, hogy ez kizárólag jogi szempontú felülvizsgálat, amely nem Nagy Imre politikai szerepét hivatott megítélni és előadta, hogy jó lenne, ha ez még június 16.-a előtt befejeződne.

A Magyar Hírlap 1989. május 24-i számában jelent meg Földes Péter interjúja, aki a TIB részéről adott tájékoztatást Nagy Imre és sorstársainak temetésével kapcsolatban. Ez a tájékoztató már az után történt, hogy a TIB, és a hatalom részéről Pozsgay Imre megegyezett a temetéssel kapcsolatos alapvető kérdésekben.

Földes Péter elmondta, hogy a temetés két szakaszból, és ehhez kapcsolódva két helyszínből, áll: a Hősök terén 10 órakor kezdődik, ahol hat koporsó lesz felravatalozva; ismertette, hogy itt kik szólalnak meg. Itt, a téren lesz a nyilvános koszorúzás is. A koszorúzás után a Köztemetőbe, a 301-es parcellához szállítják a koporsókat, ahol csak a meghívottak lesznek jelen.

Földes Péter rövid nyilatkozatában fontosnak tartotta kijelenteni:

"Valami nagyon fontos és nagyon nagy dolog történik ebben az országban. Ehhez kérjük - az áldozatok hozzátartozói nevében is - a magyar nép halk, áhítatos tisztelet adását; (...) Ez a búcsúztatás azonban nem kínálhat alkalmat egyéb politikai célok demonstrálására."[94]

E napon az Ellenzéki Kerekasztal újra foglalkozott e témával; napirendre került "Nagy Imre és mártírtársai június 16-i temetésének megrendezése, az ezzel kapcsolatos tárgyalások, teendők" kérdése. Az ülésen Mécs Imre arról számolt be, hogy - egyesek ellenzése ellenére - Vásárhelyi Miklós, Újhelyi Szilárd és Erdélyi Tibor elfogadták Fejti György meghívását a temetéssel kapcsolatos kérdések megvitatására; majd Vásárhelyi Miklós Németh Miklóssal is találkozott, s a TIB ezek után véglegesítette a programot, amelyről Földes Péter nyilatkozott. Az ülésen Szabad György érintette a "hivatalos fél" részvételének a kérdését a temetésen. Mécs erre azt közölte, hogy egyelőre a reformkörök vetették fel, hogy koszorúzni akarnak, de "Nem elképzelhetetlen az, hogy ripsz-ropsz rehabilitálják Nagy Imrééket, még a temetés előtt és akkor a kormányzat megkísérli, hogy részt vegyen a temetésen. Én úgy gondolom, hogy mind Nagy Imre saját akaratával ez mérhetetlenül szemben állna, mind pedig az elemi tisztességgel."[95] Mécs ehhez még azt is hozzátette: egyes hozzátartozók (Szilágyi Juli) azt mondták, hogyha a hatalom is koszorúzni akarna, akkor ők botrányt csinálnának és "elviszik koporsóikat."

Orbán Viktor - közbevetőleg - megkérdezte, hogy a reformkommunisták koszorúzhatnak-e? Mécs válasza: "Ez az egy, ami határon van (...) hiszen ezek zömmel fiatal emberek. Akik személyesen semmiképp sem vehettek részt a hatalmi struktúrában. Úgyhogy ez sem dőlt el. Hát ugye itt van az, hogy magánszemélyként miért ne koszorúzhatnának. Mert ilyen szempontból tiszták. De hát ők nyilván mint reformkörösök akarnak koszorúzni. Igen. Na most, ott lesz egy szpíker és egy bizottság, amelyhez be fognak futni a koszorúzási bejelentések, hogy mondják, hogy most ez koszorúz, most az. És ezeknek kell majd ott eldönteniük, hogy bemondják-e vagy sem."[96] Orbán Viktort ez a válasz nem elégítette ki és azt javasolta, hogy kellene hozni egy elvi állásfoglalást, amely kimondaná, hogy a kormány, vagy a reformkörök koszorúzhatnak-e vagy sem?! Mécs Imre: "Igen. Én javasoltam (...) tehát semmiféle hivatalos szerv, vagy pártszerv nem koszorúzhat. Magánemberként részt vehet, ezt nem lehet ellenőrizni, de ott hivatalosan nem vehetnek részt."[97]

A Kerekasztal ezen május 24-i ülésén, Mécs Imre minden bizonnyal egyéni véleményét mondta el, ami arra utal, hogy a TIB ezekben a kérdésekben ekkor még nem alakította ki álláspontját. Ez azonban hamarosan megtörtént - s nagyon valószínű, hogy nem volt egységes a vélemény, ezért többségi álláspontot fogadtak el, mert - Mécs Imre véleményével szembeni, ellentétes állásfoglalás született. A Népszabadság 1989. június 9-i számában jelent meg a híradás a Történelmi Igazságtétel Bizottság sajtótájékoztatójáról. Ezt a tájékoztatást a TIB-nek a Kormány- és az Országgyűlés elnökével való találkozása után tartották meg és Vásárhelyi Miklós - a TIB elnöke - kijelentette: "A Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a hozzátartozók üdvözlik a Kormány és az Országgyűlés elhatározását, hogy a temetésen részt vesznek."[98] A TIB-nek ez a megbékélést segítő állásfoglalása a reformköri mozgalom törekvésének a helyességét igazolta.

* * *

Nemcsak az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült szervezetekben és a TIB-ben volt vita, és fogalmazódtak meg különböző vélemények a temetéssel kapcsolatban, hanem az MSZMP vezetésében is. A Népszabadság 1989. május 22-i száma hírül adta, hogy Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke az olasz állami televíziónak adott nyilatkozatában állást foglalt Nagy Imre teljes politikai és jogi rehabilitációja mellett.

A temetés napja gyorsan közeledett és a pártnak még mindig nem volt - a Berend T. Iván által már a februári KB-ülésen nyomatékosan hangsúlyozott, majd a reformkörök szegedi tanácskozása által is kért - Nagy Imrével kapcsolatos álláspontja. A Grósz-féle vezetés az utolsó pillanatig várt e problémával való szembenézéssel, és csak a KB május 29-i ülésén tárgyalta Berecz János előterjesztésében a Nagy Imre temetéssel kapcsolatos MSZMP közlemény tervezetét. Berecz arról tájékoztatta a KB-t, hogy a Politikai Bizottság 1989. május 26-i döntése szerint az MSZMP hivatalosan nem képviselteti magát a temetésen, de azon a párt tagjai résztvehetnek. Berecz ehhez hozzátette, hogy előfordulhat, hogy ez a döntés nem lesz végleges, mert az elkövetkező két és fél hétben még másként is alakulhatnak a dolgok. Arról is tájékoztatott, hogy a hozzátartozókkal és a szervezőkkel tárgyalások folynak a Kormány és az Országgyűlés tisztségviselőinek a temetésen való részvételéről. E kérdés előadása kapcsán is a legnagyobb bizonytalanságot mutatta; azt mondta, hogy a miniszterelnök és az Országgyűlés elnöke, mint magánszemélyek esetleg résztvesznek a temetésen, illetve - tovább fokozva a zavart - azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy az Országgyűlés elnöke hivatalosan vesz azon részt.[99]

A Nagy Imre temetés egyik utolsó fordulópont volt az MSZMP történetében: itt volt az a kényszerű lehetőség, hogy a párt a 24-ik órában szembenézzen múltjával és eldöntse, melyik úton akar tovább haladni, az 1956-ban alakult MSZMP Nagy Imre által is képviselt korrektív forradalmat irányító, a demokratikus többpártrendszert elfogadó és a nemzeti függetlenség védelmének a talaján álló úton, vagy továbbra is Kádár Jánossal vállal kontinuitást, őt tekinti példának, aki szovjet segítséggel leverte az 56-os forradalmat és szabadságharcot. Ez volt az utolsó alkalom - s ezt a megváltozott nemzetközi helyzet, főképp Gorbacsov főtitkárrá választása is lehetővé tette -, hogy a pártvezetés külső nyomás és kényszer nélkül 1956 kapcsán történeti önvizsgálatot tartson, netán kollektív megbánást tanúsítva levonja a párt eddigi politikájában szükségszerűen végrehajtandó alapvető változásokat és személyi konzekvenciákat, hisz a temetés után az ellenzéki pártok egyre fokozódó tevékenységük és növekvő tekintélyük következtében - ha el is jutottak volna ehhez a belátáshoz, de nem jutottak el - erre már nem adtak lehetőséget.

Grósz Károly és az őt támogató KB nem értette meg a temetés által létrejövő új politikai helyzet lényegét, azt, hogy ha az MSZMP vezetése nem képes Nagy Imre és mártírtársai teljes rehabilitálására, ha nem képes 1956 forradalommá nyilvánítására, akkor az egyértelművé és visszafordíthatatlanná teszi az MSZMP legitimációs válságát, bármennyire hangoztatja is, hogy szakítani akar a sztálini államszocializmussal és hogy reformpártként meg akar újulni. Ha valaki - olvasva ezeket a sorokat - úgy véli, hogy könnyű most utólag ezekkel a megjegyzésekkel elmarasztalni az MSZMP KB-t és Grósz-féle vezetését, annak azt mondom, hogy én nem kérek rajtuk többet számon, mint amit a május 29-i KB-ülés előtt két hónappal a Budapesti Reformkör platformjában elfogadott és egyértelművé tett: kijelentettük, hogy az 1956-ban alakult MSZMP Nagy Imre által képviselt politikájával vállalunk kontinuitást, és tevékenységünkben ennek megfelelően cselekedtünk.

Grószék súlyos politikai vakságukat tovább fokozták azzal a bután és/vagy cinikusan morbid döntésükkel, hogy Berecz János, az "ellenforradalom" fő teoretikusa előterjesztésében tárgyalták a KB temetéssel kapcsolatos közlemény-tervezetét, amely nem tartalmazta Nagy Imre teljes rehabilitálását, így politikai rehabilitációja szükségességének a kimondását sem.

Grósz Károly ezzel kapcsolatban a részletes vita előtt nem kis szofizmussal úgy érvelt, hogy a jogi rehabilitálással együtt jár a politikai rehabilitáció is, de ez nem azonos a pártpolitikai rehabilitációval, mert - ha arra a következtetésre jutnak, hogy ezt napirendre kell tűzni - ezt csak egy kongresszus végezheti el.[100]

A KB-ülésen ugyan néhányan nem értettek egyet ezzel a Grósz véleménnyel (Ormos Mária, Berend T. Iván, Horváth István, Eötvös Pál), és szükségesnek tartották a teljes politikai rehabilitációt, de ezt nagyon óvatosan, nem kellő eréllyel fogalmazták meg, így határozottan nem álltak ki álláspontjuk érvényre juttatásáért.

Az ülésen hozzászóló KB-tagok jelentős hányada nagyfokú politikai érzéketlenségről és többen tudatlanságról tettek tanúbizonyságot; ez az egész vita újra megmutatta, hogy ez a testület teljesen alkalmatlan a helyzet kikényszerítette történelmi feladatok megoldására.

Az ülés az előterjesztett közlemény-tervezetet nem fogadta el; Nyers Rezső vezetésével egy szerkesztőbizottságot küldtek ki, melynek tagjai: Andics Jenő, Balogh Sándor, Berend T. Iván, Ormos Mária voltak. E bizottság feladata az volt, hogy új közlemény-tervezetet fogalmazzon meg, melyet majd a Politikai Bizottság hagy jóvá.

A KB-ülés végén Grósz Károly felolvasta Kádár János, május 26-án, a Központi Bizottsághoz írott levelét, amely Nagy Imre perével kapcsolatos szerepének a kivizsgálását kérte. A levelet Kádár Jánosné írta, de Kádár írásával oda volt írva, hogy: "Láttam: Kádár János" A levélben - többek között - az volt olvasható, hogy: "Az 1958. évi ítélet 31 esztendeje, az akkori jogi és törvényszerűség alapján folyt le. Kérem vizsgálják felül ez ügyben saját szerepemet, beleszóltam-e a vizsgálatok(ba), beleszóltam-e az ítéletbe stb. Amennyiben a bíróság meghallgat, a legjobb tudomásom szerint minden kérdésre válaszolok. Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy ezt mondja ki. Ha nem vagyok (bűnös), úgy kérem a Központi Bizottságot hasson oda, szűnjenek meg a személyemet illető (inszinuálások) célozgatások."[101]

Kádár János a KB április 12-i ülésén egy megbomlott elme összefüggéstelen, zavaros hozzászólásában már védekezően körbenjárta 1956-os szerepét, kifejezésre juttatva, hogy bűntudat gyötri; tetteinek súlya eljuttatta a pszichés összeomláshoz. Ez a levél Kádár Jánosné megfogalmazásában folytatása volt e védekező törekvésnek.

Grósz Károly a levéllel kapcsolatban kijelentette, hogy semmiféle vizsgálatot nem kezdeményeznek Kádár Jánossal szemben.

* * *

Grósz Károly május 30-án a TV-ben interjút adott Aczél Endrének és ebben Nagy Imre politikai rehabilitációja is szóba került. Grósz itt újra megismételte a KB-ülésen általa mondottakat, azt, hogy az esetleges jogi rehabilitáció - ami szerinte valószínű - az egyúttal politikai rehabilitáció is, de gyorsan hozzátette: "Más kérdés azonban a párt által történő politikai rehabilitálás. Nagy Imre a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagja. Hogy Nagy Imre párttagsága milyen minősítést kap, az nem a bíróság dolga, hanem a párté. - A mostani ismereteim alapján változatlanul azt tudom mondani - szögezte le a főtitkár -, hogy nem áll rendelkezésünkre olyan információ, hogy az ezzel kapcsolatos korábbi döntést meg kellene változtatni, de nem fejeződött be a Nagy Imre-ügy felülvizsgálata."[102]

Ezek után, 1989. június 1-jén jelent meg a Népszabadságban "Az MSZMP Központi Bizottságának közleménye Nagy Imre és sorstársainak temetéséről." Ez a közlemény szinte semmiben sem hasonlított a KB-ülésen előzőleg előterjesztett tervezethez. Elsősorban Berend T. Iván keze nyomát viselte magán, aki már a KB-ülésen azt mondta, hogy nyilatkozatként "a nemzeti megbékélés jegyében egy kis politikai remekművet kellene fogalmazni."[103]

Ez több okból nem sikerült, egyrészt azért, mert megfogalmazói a lehetetlenre vállalkoztak: úgy méltatták Nagy Imre történelmi érdemeit, hogy nem szakították meg a kádári MSZMP-vel a párt kontinuitását; azt a lehetetlen történetírói bűvészmutatványt akarták létrehozni, hogy egyszerre fogadják el, részletesen taglalva és kimondva, Nagy Imre példamutató örökségét, és lényeges kritika nélkül - a történelmi szükségszerűség kikényszerítette adottságként tényként elfogadva - Kádár János tevékenységét. Továbbá, másrészt azért nem sikerült az igazság teljes és következetes kimondása, mert a pártvezetésben lévő reformerek - itt elsősorban Nyers Rezső felelősségét kívánom kiemelni, aki PB-tag lévén, politikailag tehát legrangosabb tagja volt a Közleményt újrafogalmazó bizottságnak - saját politikai pozícióik megszilárdítása, sőt növelése érdekében szövetséget készültek kötni Grósz Károllyal és az őt támogató KB-val, ami a június végi KB-ülésen be is következett, holott 1956 és Nagy Imre értékelése kapcsán szakítaniuk kellett volna Grósz Károllyal.

Ízelítőül idézek a Közleményből is, amely 1956-hoz kapcsolódva kimondta:

"Nagy Imre nem vállalta az akkori külső és belső körülmények által kikényszerített kompromisszumokat, nem vállalta a régi politikai intézményrendszer részleges megjavításával elérhető reformokat. Ez vezetett személyes tragédiájához, a politikai okokból reá szabott igaztalan halálos ítéletig.

Az MSZMP Központi Bizottsága tiszteletben tartja a pártalapításban résztvevő Nagy Imrének és küzdőtársainak emlékét. A párt megújulása során épít az 1956. október végi megalakulásának elveire, (...)

A temetés legyen mementó: a nemzeti megbékélés jelképe."[104]

Ezzel együtt is Grósz Károly TV-interjújában és a KB nevében kiadott közleményben annyira ellentétes álláspontok fogalmazódtak meg, hogy ezúton is kiderült: a párt vezetésében 1956 és benne Nagy Imre kapcsán sincs egységes, a történelmi igazságot kifejező álláspont; ami e téren is igazolta, hogy - szemben a Grósz-irányította Központi Bizottsággal - a párttagságnak, jelesül a reformköri mozgalomnak kellett kézbe venni 1956-hoz és Nagy Imréhez kapcsolódó történelmi igazságok kimunkálását és őszinte kimondását. Ez történt meg a Budapesti Reformkör platformjában és a szegedi tanácskozás Nagy Imrével kapcsolatos nyilatkozatában.

* * *

A fentebb elmondottak belátásától vezérelve alakította ki a Budapesti Reformkör Nagy Imre és mártírtársai temetésével kapcsolatos álláspontját és a szervező-bizottság megbízásából Szántó György és én fogalmaztuk meg a Történelmi Igazságtétel Bizottság-nak szóló levelünket, amely a következő volt:

"Történelmi Igazságtétel Bizottsága
Elnökségének

Budapest


Tisztelt Elnökség!

A reformkörök szegedi országos tanácskozása az alábbi nyilatkozatot fogadta el:

"Nagy Imre a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagja, az ország 1956-os törvényes miniszterelnöke politikai koncepciós per áldozata lett. Az MSZMP reformköreinek országos tanácskozása a felelősök helyett megköveti a hozzátartozókat, egyúttal javasolja, hogy az MSZMP Központi Bizottsága még a június 16.-i gyászszertartás előtt ebben a szellemben foglaljon állást.

A reformkörök képviselői részt kívánnak venni Nagy Imre és társai temetésén és kérik a szertartás szervezőit, hogy helyezhessék el a síron koszorúikat."

A budapesti reformkör 1989. május 24-i ülésén egyhangúlag azonosult a fenti nyilatkozattal.

Mi, az MSZMP Budapesti Reformköre szervezőbizottságának a tagjai csalódottan értesültünk arról, hogy az MSZMP KB nem tette maradéktalanul magáévá a szegedi állásfoglalást. Kijelentjük egyben, hogy az MSZMP főtitkári nyilatkozat Nagy Imre sorsáról számunkra elfogadhatatlan.

Az MSZMP Budapesti Reformköre megerősíti, hogy szeretné elhelyezni koszorúját Nagy Imre és mártírtársai koporsóinál a gyászszertartás keretében. Kérjük, hogy a lebonyolításról szíveskedjenek értesíteni bennünket.

Őszinte tisztelettel:

Budapest, 1989. június 2.

Kerekes György, Szántó György, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Vajda János
Az MSZMP Budapesti Reformköre szervezőbizottságának tagjai"[105]

* * *

A rehabilitációs folyamat közben haladt előre; a Legfőbb Ügyészség június 10-én befejezte a Nagy Imre ügy vizsgálatát, és törvényességi óvást nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz. (A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án tárgyalta a Nagy Imre-perben a legfőbb ügyész által benyújtott törvényességi óvást, és rehabilitálta a per elítéltjeit.)

Az események során meg kell emlékeznem arról is, hogy a magyarországi egyházak és felekezetek június 13-án ünnepélyes nyilatkozatot tettek közzé a temetéssel kapcsolatban, amely egyebek között hangsúlyozza:

"kössön össze mindnyájunkat a gyász szomorú napjaiban az újat kezdő akarás szent és eltökélt szándéka. Legyen ez a június 16-a a megbocsátásnak és az igazi megbékélésnek a napja. Az indulatok felkorbácsolása és a gyűlölködés csak újabb nemzeti tragédiának mérges magvetése lenne.

Ma országunknak, egész népünknek mindennél inkább higgadtságra, nyugalomra és összefogásra van szüksége, hogy a világ népeinek bizonyítsuk Széchenyi igazságát: "egy népnél sem vagyunk alábbvalók" (...)"[106]

(Most, 2001 novemberében, amikor gépelem ezeket a sorokat, szomorúan konstatálom, hogy e figyelmeztetésnek nem lett foganatja; és ma különösen időszerűek ezek a kívánságok, amelyeket a jobboldali - a vallásos értékeket állítólag mindennél jobban tisztelő és az egyházak támogatását élvező - Orbán-kormány tudomásul vehetne és elfogadhatna. Ez a kormány azonban nem ezt teszi; 1956-ból még most is napi politikai ügyet csinál; Dávid Ibolya, a kormány igazságügyminisztere az Országgyűlésben "magyarázatot" talált a MIÉP-es csőcselék azon viselkedésére, hogy ez a társaság a Nemzeti Sírkertben, a november 4-i koszorúzáson kifütyülte és lehazaárulózva sértegette Mécs Imrét, az 56-os forradalom egyik halálra ítéltjét: ennél nem lehet tovább zülleni, mert ez a kormány már a jövő évi választásokra spekulálva, önző, pártpolitikai érdekektől vezérelve, a politikai alvilág támogatásának elnyerésére sandítva, a történelmet meghamisítva szítja a nemzeti békétlenséget.)

* * *

Így érkeztünk el június 16-ához, a gyászszertartás napjához.

A Történelmi Igazságtétel Bizottságával való megállapodás alapján a temetésen a Kormány- és az Országgyűlés képviseletében Németh Miklós, Szűrös Mátyás, Medgyessy Péter és Pozsgay Imre koszorúzott, illetve álltak díszőrséget a felravatalozott koporsóknál.

A reformköri mozgalom koszorúzásával kapcsolatos egyeztetéseket a TIB-bel a Budapesti Reformkör végezte; a Kör szervezőbizottsága részéről Szántó György feladata volt ennek kézben tartása. (A TIB megkapta a reformköri koszorúzó delegáció névsorát, amely kb. húsz fő volt.) Abban állapodtunk meg, hogy a reformkörök képviselői 10 óra körül helyezhetik el koszorúikat és a TIB gondoskodik arról, hogy a rádió és a televízió tudósítson erről az eseményről. A reformkörök delegációja 10 óra körül koszorúzott, de a TIB előző ígérete ellenére, technikai okokra, a koszorúzó küldöttségek nagy számára hivatkozva, nem vettek fel bennünket a protokoll-listára, így küldöttségünk koszorúzásáról sem a rádió, sem a televízió nem tudósított.

* * *

Nem áll szándékomban itt a gyászszertartáson elmondott beszédeket részletesen ismertetni, az elhangzottakhoz megjegyzéseket fűzni. A beszédek döntő többsége méltó volt az alkalomhoz; különösen igaz ez a 301-es parcellánál elmondott beszédeket illetően.

A Budapesti Reformkör Orbán Viktor és Rácz Sándor megnyilatkozását tartotta méltatlannak a temetési szertartás emelkedett légköréhez. Kettejük megnyilatkozása közül azért kell mégis Orbán Viktort nyomatékosabban elítélni, mert esetében személyes életsorsának tragédiája és ebből származó személyes igazsága fedezetként nem járulhatott hozzá - mint Rácz Sándornál - az általa elmondottak igazolásához.

Orbán Viktor - annak ellenére, hogy a hozzátartozók és TIB nevében Földes Péter "a magyar nép halk, áhítatos tisztelet adását" kérte és azt mondta, hogy "a búcsúztatás nem kínálhat alkalmat egyéb politikai célok demonstrálására"; továbbá, annak ellenére, hogy Vásárhelyi Miklós a hozzátartozók és a TIB nevében üdvözölte a Kormány és az Országgyűlés megbízottainak elhatározását, hogy résztvesznek a gyászszertartáson - nem törődve ezekkel az egyértelmű és határozott kérésekkel, militáns antikommunista beszédet mondott; részigazságok általánosításával a volt kommunistákat, az MSZMP egész tagságát kollektív bűnösként vonta felelősségre; a magyar társadalom különböző rétegeinek egymás elleni uszítására, populista pártpropagandára használta fel az alkalmat, ahelyett - ahogy a szónokok döntő többsége tette -, hogy a nemzeti megbékélést, a demokratikus erők kiegyezését egyengette volna, amely a reformkommunisták, reformszocialisták, szociáldemokraták és az MSZMP-ből kimaradó százezrek nélkül - hisz az egykori "kommunisták" ekkorra már ilyen csoportokra bomlottak - nem valósulhatott meg. Orbán Viktor - fiatal titánként - már ekkor kimutatta foga fehérét, bizonyítva, hogy neki a hatalomhoz vezető út mindenekfeletti akarásán kívül nincs más célja, hogy a hatalmon kívül más értéket nem ismer, hogy éppen ezért a hatalom megszerzéséért mindenre képes. (Ezt igazolja az is, hogy alig három év múlva, 1992 márciusában, a FIDESZ pécsi kongresszusán, a kormányzásra készülő Orbán Viktor - elfelejtve mindazt, melyet a temetésen mondott -, megelőlegezve az MSZP szociáldemokrata párttá válását, jövendő koalíciós partnernek tekintette azt. Később Orbán Pécset is feledte és újra elkezdte a "kommunistázást"...)

* * *

A temetés után, délután ½ 2 órakor, a reformkörök Budapesten lévő képviselői a Politikai Főiskolán találkoztunk véleménycserére, ahol - többek között - érintettük a temetéssel kapcsolatos kérdéseket, továbbá az őszi, budapesti reformköri tanácskozás előkészítését is. Ezen a találkozón közös elhatározás született, hogy reagálunk a reformköri mozgalom temetésen való mellőzésére.

Ennek az elhatározásnak eleget téve a Budapesti Reformkör szóvivői a következő - a Népszabadságban nyilvánosságra hozott[107] - levelet intézték a Történelmi Igazságtétel Bizottságához:

"Tisztelt Bizottság!

Hisszük, hogy a magyar nép döntő többségének a véleményét fejezzük ki, amikor köszönetet mondunk Önöknek a június 16-i gyászszertartás megrendezéséért, azért, hogy a nemzet 31 éve temetetlen holtait végre tisztességgel elhantolva megindulhatott a megbékélés és a kiegyezés bizonnyal rögös, de hazánk felemelkedését egyedül szolgáló útján. Ha - mint hisszük és reméljük - lesz végre magyar újjászületés, annak történetében kitörölhetetlen dátum lesz ez a június 16-a, amelyen a magyar nép a múlt lezárásaként leróhatta kegyeletét mártírjai emléke előtt, és melynek eljöveteléért Önök modern Antigonéként vállalták a reménytelennek tűnő és egyáltalán nem veszélytelen harcot. A nemzet őszinte hálával és köszönettel tartozik ezért Önöknek.

A mi szánkban azonban ez a szertartás, sajnos, keserű ízt is hagyott. Az MSZMP reformkörei közzétett nyilatkozatukban kinyilvánították: részt kívánnak venni a szertartáson és el akarják helyezni koszorújukat az MSZMP politikai koncepciós per áldozatává lett alapító tagjának, az ország 1956-os törvényes miniszterelnökének, Nagy Imrének ravatalánál. Az MSZMP Budapesti Reformkörének szervezői minderről külön levélben is tájékoztatták Önöket, kinyilvánítva sajnálkozásukat, hogy az MSZMP KB nem tette maradéktalanul magáévá a reformkörök állásfoglalását, továbbá, hogy az MSZMP főtitkárának ezzel kapcsolatos, televízióban kifejtett álláspontja számunkra elfogadhatatlan. A levelet a szervezők az Országos Sajtószolgálat útján nyilvánosságra is hozták.

Az ezt követő egyeztető megbeszélések során - melyeken az Önök képviselői részéről mindvégig messzemenő jóindulatot tapasztaltunk - az alábbi megállapodás körvonalazódott:

Az Országgyűlés és a kormány képviselőinek jelentkezése után a TIB további koszorúzni kívánó delegációk jelentkezését már nem tudja elfogadni. A reformköri mozgalom koszorúzási szándékát illetően a TIB-nek semmiféle politikai kifogása nincs, de a program zsúfoltsága miatt ez nem történhet a 11 órakor kezdődő "protokoll" koszorúzások sorában. A TIB azonban gondoskodik arról, hogy a reformkörök koszorúzásáról a rádió és a televízió tudósítson, e célból a Budapesti Reformkör eljuttatja Önökhöz a koszorúzó delegáció névsorát.

A gyászszertartást követően azonban kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy: 1. A reformköri mozgalom jelentkezését nem az Országgyűlés és a kormány jelentkezése után kellett volna elfogadni, mivel szándékunkat már május 23-án jeleztük; 2. a "protokoll" koszorúzás 11 óra 55 percig tartott, az ezt követő 35 percből 20 másodpercet vett volna igénybe a mi koszorúnk ünnepélyes elhelyezése; 3. a reformköri mozgalom 10 óra körüli koszorúzásáról - az Önök ígéretével ellentétben - a televízió és a rádió nem tudósított.

Mindebből nem következtethetünk másra, mint hogy bizonyos politikai erők részéről kivédhetetlen nyomás nehezedett Önökre annak érdekében, hogy a mai reformkommunistákat ne engedjék oda (legalábbis a nyilvánosság előtt ne) a tegnapi reformkommunisták ravatalához, hogy az MSZMP-n belüli antisztálinisták egy jelentős csoportját tartsák távol a sztálinizmus elleni harc mártírjainak koporsójától. Azon politikai erők részéről, amelyek fő törekvése, hogy a múltért az MSZMP egész tagságát, kollektív bűnösként vonja felelősségre, hogy a kommunistákat - múltbeli tetteiktől és vállalt politikai programjuktól függetlenül - a nemzeti kiegyezés folyamatából kirekessze. E törekvések eredménye az olyan kegyeletsértő "gyászbeszéd", amely a kommunista Nagy Imre ravatalánál antikommunista, a Szovjetuniót második hazájának tekintő Nagy Imre ravatalánál szovjetellenes politikai propagandát folytat - egy-két százaléknyi majdani szavazatnyereség reményében.

Hangsúlyoznunk kell: bennünket nem ért veszteség, hiszen másokkal ellentétben mi nem kívántuk ezt az alkalmat politikai korteskedés céljaira felhasználni. Képviselőink így is elhelyezték az MSZMP reformköreinek koszorúját a ravatalnál és meghajtották fejüket a megtorlás valamennyi áldozatának emléke előtt. Veszteség érte viszont a nemzeti megbékélés ügyét, amelyből aligha lehet az MSZMP 700 ezres tagságát kizárni és súlyos veszteség érte a TIB szavahihetőségét. Azt a szavahihetőséget, amelyet éppen a megtorlás tragikus sorsú áldozataira emlékezve teljes joggal kérnek számon Önök is az MSZMP három évtizeddel ezelőtti vezetésén.

Nem kívánunk a fentieknek a ténylegesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Számunkra - többek között - Fónay Jenő, Király Béla, Kopácsi Sándor, Mező Imréné, Vásárhelyi Miklós megnyilatkozásai iránymutatóak, akik összehasonlíthatatlanul súlyosabb egyéni sérelmeiken felülemelkedve tudták nyilatkozataikkal és beszédeikkel szolgálni a nemzeti megbékélés ügyét. Köszönet nekik érte.

Budapest, 1989. 6. 19.

Somos Iván, Sóskuti Márta, Szabó Zoltán
az MSZMP Budapesti Reformkörének
szóvivői"[108]


A Budapesti Reformkör 1989. június 21-i összejövetele is foglalkozott a temetéssel, illetve szóvivőink levelével és az alábbi állásfoglalást hozta:

"A Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Reformkörének 1989. június 21-i gyűlése megerősíti szóvivőinek 1989. június 19-én a Történelmi Igazságtétel Bizottságához intézett levelét.

Sajnálja, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában nem sikerült elérni Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József párton belüli teljes rehabilitációját és felszólítja a Központi Bizottságot, hogy ezt haladéktalanul tegye meg. Ezt annál is inkább fontosnak tartja, mert az egyes külföldi körök részéről hazánkat ért bírálatok elutasításához a nemzet teljes egységére van szükség.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Reformkörét mélységesen megdöbbentette, hogy a temetési szertartás emelkedett légkörében Orbán Viktor és Rácz Sándor a demokratikus átalakulást akadályozni törekvő, gyűlöletre szító kijelentésekre ragadtatták el magukat. A Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Reformköre bízik abban, hogy a demokratikus jogállamért küzdő pártok és szervezetek vezetői és tagjai elhatárolják magukat Rácz Sándor és Orbán Viktor kijelentéseitől. Csak remélni tudjuk, hogy a nemzetközi közvélemény magyarországi átalakulásokra szimpátiával tekintő része a nemzeti megbékélés alapján álló szónokok és nem Rácz Sándor vagy Orbán Viktor kijelentései alapján ítélik meg a hazánkban folyamatban lévő változásokat.

Budapest, 1989. június 21."[109]

* * *

A fentiekben láttuk, hogy mind az MSZMP soraiban, mind az ellenzék képviselői között jelentős felfogásbeli különbségek voltak a Nagy Imre-temetés által felszínre hozott problémák megítélésében. Az MSZMP Grósz-féle vezetése nagyfokú politikai vakságról tett tanúbizonyságot, amikor nem értette meg, hogy a temetéssel új politikai helyzet áll elő, amelyben az MSZMP-vezetésének színt kell vallania, hogy a párt képes-e egy olyan megújulásra, amely egyik biztosítékává válhat a demokratikus jogállamiságba való békés átmenetnek. Az ellenzéki pártoknak pedig arról kellett tanúbizonyságot tenniük, hogy hajlandóak-e - a többpártrendszerű, demokratikus jogállamiság megteremtése érdekében - a nemzeti megbékélésre, mert azt nyilvánvalóan tudniuk kellett, hogy ezt a történelmi jelentőségű átmenetet az összes demokratikus erő, így az MSZMP-ben is létező, e békés átmenetet akaró reformerőkkel együtt, csak közösen, csapatmunkában lehet békésen, vér és erőszak nélkül megvalósítani.

A Grósz-féle vezetés Nagy Imre temetése kapcsán is megbukott a vizsgán: újra beigazolódott, hogy Grósz Károly és az őt támogató Központi Bizottság alkalmatlan a történelmi szükségszerűség által felvetődő feladatok megoldására; csak a párt következetes reformerei, a reformköri mozgalom, mint tömegmozgalom jutott el annak belátásához - ha ez eddig nem történt meg, akkor ez az utolsó alkalom -, hogy 1956 értékelése, Nagy Imre temetése kapcsán részt kell vennie a nemzeti egység megteremtésében, az ellenzékkel való kiegyezésben.

Ezt az MSZMP KB 1989. június 23-24-én megtartott ülésén többen is elismerték; így pl. Horn Gyula kijelentette: "a párt nem állt a helyzete, a feladata magaslatán június 16-a kapcsán."[110]

Az ellenzék is fordulóponthoz érkezett: míg május végéig - a nemzeti kerekasztal tárgyalások kikényszerítéséig - úgy tűnt, hogy az Ellenzéki Kerekasztal a reformköri mozgalmat partnerének tekinti, addig a temetés teremtette új politikai helyzet, az ott napfényre kerülő disszonáns megnyilvánulások, az ellenzék számára is szükségessé tették álláspontjának megfogalmazását a nemzeti megbékéléssel kapcsolatban.


IV. A nemzeti megbékélés történelmi szükségessége

Azt hiszem nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az államszocializmusból a többpártrendszerű parlamentáris demokráciába való békés átmenethez, még inkább e folyamatban létrehozott demokratikus intézmények szilárdságához és megfelelő működésükhöz nemzeti megbékélésre van szükség, és hogy ez a megbékélés a különböző politikai törekvésű felek közös akarata és együttműködése nélkül nem valósítható meg. Az is kétségtelen, hogy ez a nemzeti megbékélés csak bizonyos feltételek teljesülése esetén valósulhat meg, mely feltételek biztosítása elsősorban az uralkodó rezsim feladata, de ebben a folyamatban a sértetteknek is partnerként kell viselkedniük.

E feltételek egyikével, a Nemzeti Kerekasztal létrejöttéhez vezető politikai tárgyalásokkal már foglalkoztam, melynek lényege az volt, hogy az uralkodó rezsimnek tudomásul kellett vennie és el kellett fogadnia az ellenzéki pártok alapvető politikai követelését, azt, hogy az ország társadalmi, gazdasági, politikai válságából egyedüli kivezető út az, hogy az államszocializmusból békés úton el kell jutni a többpártrendszerű parlamentáris demokráciába. A Nemzeti Kerekasztal az egymással azonos jogokkal rendelkező, egyenjogú felek érdemi tárgyalásának a kereteként jött létre, amelyben a felek a tárgyalások befejeződésével e békés átmenet politikai és alkotmányos-jogi feltételeiben való megegyezésre tettek ígéretet.

A nemzeti megbékéléshez legalább ennyire fontos feltétel, hogy a proletárdiktatúra által elkövetett bűnök, törvénytelenségek, az emberi személyiség jogainak megsértéséből és emberi méltóságának megalázásából, valamint a legkülönbözőbb diszkriminációkból fakadó következmények - amelyek a magyar lakosságból milliós nagyságrendű polgártársunkat érintettek - a lehetséges mértékig jóvá legyenek téve, beleértve a bizonyítható elkövetők elsősorban erkölcsi, politikai, de bűncselekmény esetén jogi felelősségre vonását is. E feltétel teljesítésének alapja az elkövetett hibáknak, bűnöknek, törvénytelenségeknek az MSZMP-vezetése általi elismerése és e cselekedetekért a nemzet megkövetése, továbbá a bűnöket elkövetőkkel szemben erkölcsi követelményként az őszinte megbánás elvárása.

És végül, a harmadik feltétel, hogy az addig külön oldalon álló felek, tehát mindkét fél - minden következményével együtt - akarja is ezt a nemzeti megbékélést, melynek során talán fontosabb, mert nehezebb, a volt áldozatok döntése, hogy elfogadják-e a feléjük kinyújtott kezet?

Az 1956-os forradalom rehabilitálásával, továbbá Nagy Imre és mártírtársai újratemetésével a második feltételnek egy fontos része teljesült, de mégis csak egy része; ezért meg kell néznünk, hogy milyen intézkedések kezdődtek el, milyen elképzelések fogalmazódtak meg, hogy a második feltételben foglaltak teljesítésével kapcsolatban mi is volt 1989-ben a helyzet? Továbbá meg kell néznünk, hogy a szembenállók akarták-e és hogyan akarták ezt a nemzeti megbékélést, nem annyira a nyilatkozatok és a kijelentések, mint inkább az első és második feltétel megvalósításában testet öltő tényleges cselekedetükkel.

Mindezt nem tudom valamelyest is kielégítő összegző általánosításként bemutatni, sokkal inkább csak arra törekedhettem, hogy a fentebb megfogalmazott problémákat a Budapesti Reformkör e téren végzett tevékenységének a kereteként rajzoljam meg.

* * *

Az előzőekben már láttuk, hogy az 1988-as májusi országos pártértekezlet után az új vezetés hozzákezdett a "szocialista pluralizmus" megvalósítása feltételeinek a megteremtéséhez, a jogállamiság felé való nyitás bizonyos kezdeti lépéseinek a megtételéhez. Az ennek következtében létrejött szabadabb közállapotok elősegítették a civil társadalom formálódását, az alternatív szervezetek-pártok létrejöttét, majd egyes ellenzéki törekvések élénkülését. Mindez azt mutatta, hogy az uralkodó párt - remélve, hogy kézben tarthatja a változásokat - gesztusokat tesz az ellenzéknek és elindul valami jó irányú változás.

E változások őszinteségét kérdőjelezte meg, hogy Grósz Károly utasítására 1988. november 15-én szétverték a brassói munkástüntetésre emlékező demonstrációt, majd e folyamatba robbant be Grósz Károly 1988. november 29-i, sportcsarnoki beszéde, melyen Grósz az ellenforradalom víziójának felrajzolásával ijesztgette, sőt hergelte az összegyűlt kommunista aktívát. E félelemnek bár volt alapja a kommunisták soraiban, de Grósz Károly e veszély eltúlzásával nem szolgálta a nemzeti megbékélés ügyét, magatartásával hozzájárult ahhoz a jellemzéséhez, hogy kiszámíthatatlan és hajlamos a meggondolatlan, a következményekkel nem számoló cselekedetekre.

Láttuk, ennek ellenére - alig két hét múlva - december 15-én elindult Nagy Imre és mártírtársai exhumálása, majd temetésük előkészítésének a folyamata. Ezt követte a Politikai Bizottság 1989. február 7-i határozata, amely kimondta, hogy "indokoltnak tartja mindazoknak a büntetőpereknek a számbavételét, amelyekről nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy koncepciós elemeket tartalmaznak. (...) a büntetőperek számbavételével kapcsolatos pártpolitikai feladatok ellátása céljából bizottság működését tartja szükségesnek. Ennek vezetésével Fejti György elvtársat megbízza."[111]

Az MSZMP KB 1989. február 20-21-i ülése ezt a PB határozatot vitatta meg és hagyta jóvá; elhatározták, hogy Fejti György vezetésével a koncepciós perek politikai összehangolására a párton belül egy bizottságot hoznak létre, egyúttal felkérik a kormányt, hogy - az igazságügy-miniszterrel egyetértésben - történészekből, jogászokból hozzon létre egy bizottságot, amelynek a perekkel kapcsolatos történeti-jogi problémák megvizsgálása lenne a feladata.

A február 23-i kormányszóvivői tájékoztatón Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter már be is jelentette, hogy felülvizsgálják a koncepciós pereket, és közölte, hogy e feladat történeti-jogi alapjainak kimunkálására létrehoztak egy bizottságot és már ki is nevezték a bizottság tagjait.[112]

Ez a bizottság - ahogy erről Dr. Földvári József, büntetőjogász professzor, a bizottság társelnöke nyilatkozott[113] - rendkívül bonyolult és összetett feladatot kellett hogy megoldjon:

"- A mi feladatunk nem a rehabilitáció, hanem e késői igazságtétel tudományos-történelmi-jogi megalapozása. Annak a vizsgálata, hogy a különböző büntetőügyekben volt-e koncepció, s ez hogyan hatott, milyen következményekkel járt. Nekünk tulajdonképpen az igazságszolgáltatási munka átfogó értékelése a dolgunk. (...) A koncepciós pereknek olyan mennyiségét szeretnénk elemezni, ami már megalapozhatja az átfogó következtetések levonását is. Mindez pedig megalapozhat egy törvényi aktust, jogszabályi rendelkezést arról, hogy ezekben az ügyekben az elítéltek ártatlanul elitélteknek tekintendők, e megállapítás minden jogi-, erkölcsi és anyagi következményével együtt."[114]

A riporter kérdésére, hogy mennyi időre szól a mandátumuk, azt mondta:

"- A minisztertanácsi határozat értelmében 1990. március 31-ig kell letenni javaslatunkat az asztalra. A bizottság tagjai abban a meggyőződésben végzik ezt a felelős munkát, hogy az ártatlanul meghurcoltak számára végre sikerül teljes körű elégtételt szolgáltatni. Olyan törvényt szeretnénk megalapozni, amely a koncepciós perek ügyében mindenki számára megnyugtatóan és végérvényesen képes megfogalmazni az utókor ítéletét."[115]

A fent nevezett bizottság létrehozása után a Történelmi Igazságtétel Bizottsága is nyilatkozott[116], amelyben egyrészt üdvözölték a Kormány addig megtett lépéseit, másrészt aggodalmukat fejezték ki a bizottság összetétele miatt. Sérelmezték, hogy a bizottságnak olyan tagjai vannak, mint pl. Dr. Szíjártó Károly legfőbb ügyész, aki az 1950-es évek közepén a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának tagjaként politikai ügyekben maga is ítélkezett.

* * *

Nemcsak az MSZMP és a Kormány, hanem - a TIB mellett - más szervezetek és pártok is foglalkoztak a diktatórikus szocializmus törvénytelenségeivel és ennek során megfogalmazták a nemzeti megbékéléssel kapcsolatos álláspontjukat is.

1989. február 19-én Budapesten megalakult a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége; megalakulásuk indoklásaként és céljaikról a következőket mondták:

"A politikai önkény éveiben százezrek járták meg a diktatúra börtöneit, szenvedték el az internálások, deportálások keserveit, vagy vesztették életüket. A konstrukciós és titkos perek, a csöndben megöltek emléke kiált általunk nemzeti és egyéni igazságtételért. Igazságért és nem bosszúért!

Fónay Jenő, a szövetség elnöke céljukról és ennek megvalósítási módjáról közölte:

- Számunkra legfontosabb a nemzeti megnyugvás... Mi bosszúvágy nélkül törekszünk igazságunk kinyilvánítására... Arra, hogy kiderüljön végre az 1956-os teljes valóság. ...még egyszer hangsúlyozom: mi börtönviseltek vagyunk, de nem gondolunk bosszúra és felelősségre vonásra."[117]

Hogy elkezdődjék a két oldal között a párbeszéd a másik oldalnak, különösen ezen oldal fundamentalistáinak is fel kell nőni ehhez az emberi emelkedettséghez. 1989 tavaszán ezen a téren még nem volt minden rendben. Nagy megdöbbenést keltett és az egész magyar tömegkommunikációt 1989. március végén bejárta a hír, hogy a Munkásőrség szentesi baráti körének alakuló ülésén egyes reformpárti személyekkel kapcsolatban elhangzott, hogy ki kellene őket zárni a pártból, mire az egyik résztvevő közbeszólt: nem kizárni-felakasztani! Keserű Imre, aki tanúja volt e kijelentés elhangzásának, feljelentést tett, majd, amikor ez nem vezetett eredményre, a sajtónyilvánossághoz fordult: "az MSZMP centrumának nyilvánosan el kellene határolnia magát, nemcsak az erőszak alkalmazásától, hanem az azzal való fenyegetőzéstől is. Azt hiszem, ebben a kérdésben közös nyilatkozatot tehetne az MSZMP és az alternatív szervezetek vezetősége. Ez olyan minimális konszenzust jelentene, amely biztosítja az átmenet békés jellegét"- nyilatkozta Keserű Imre.[118]

Amikor ez a híradás a Népszabadságban megjelent (1989. március 29), akkor Keserű Imre éppen vendége volt a Budapesti Reformkör vitaestjének; az esettel kapcsolatban mi is osztottuk az ő felháborodását és a sajtóban megjelent véleményével teljesen egyetértettünk.

Nem mondható ez el a megszólított "centrumról", az MSZMP Grósz-féle vezetéséről; ez a vezetés ebben az időben még nem nézett szembe a diktatórikus szocializmusból a képviseleti demokráciába való békés átmenet katonapolitikai következményeivel, ezzel is okot szolgáltatva az ellenzéki erők félelmének. Csak ezzel magyarázható, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter az MSZMP KB 1989. március 29-i ülésén - talán nem függetlenül az aznapi Népszabadságban megjelent Keserű-nyilatkozattól - a következőket mondta:

"Ennek a hadseregnek, ki kell mondjuk - én legalábbis úgy látom, ha kell vitassuk meg - nemcsak a határok védelme a szerepe, hanem ennek a rendszernek a védelme is a feladata. Ez nem azt jelenti, hogy úgy vesz részt a politikai, a pártharcokban, hogy a másikat legyőzi fegyverrel. A rendszert kell, hogy védje. Nem ismerek olyan társadalmat, olyan országot a világon, a történelem során nem ismertem - tanulmányoztam a történelmet -, amely azért tart fenn fegyveres erőt, ha a rendszert meg akarják dönteni, akkor az bezárkózzon valahova és végignézi, hogy hogyan fogják megdönteni a rendszert. Persze lehet vitatni, hogy vajon fenyegeti-e a rendszert valaki valahonnan, és így tovább. Tovább lehet menni, úgy gondolom, nem a mi feladatunk ez. Ezért elkötelezett a hadsereg. Ettől ne féljünk ezt kimondani. Mi a szocialista társadalom, a rendszer mellett vagyunk elkötelezve."[119]

Ez világos beszéd volt. A kérdés csak az, hogy a hadsereg mily mértékig osztotta minisztere fenti kijelentéseit? Nagyon valószínű, hogy a tisztikar jelentős hányada ekkor még egyetértett miniszterével, de remélhetően nem mindenki, és ami még ennél is fontosabb volt, hogy a helyzet rendkívül gyorsan változott. Ez - ahogy majd látni fogjuk - egyrészt köszönhető a reformköri mozgalomnak, mert a reformkörök itt is alakultak, másrészt a tisztikar józanabb, iskolázottabb és műveltebb részénél a gyors politikai tudatváltozásnak.

Erről a gyorsan változó helyzetről adott hírt Sebők János vezérőrnagy az Országgyűlés márciusi ülésén, illetve - még határozottabb megfogalmazásban - a Magyar Nemzetnek adott, 1989. április 25-i nyilatkozatában. Ez utóbbinak a címe is, Lesz-e katonai diktatúra?, ráirányította e kérdésre a figyelmet. Sebők János véleménye szerint a Magyar Néphadsereg többségében támogatja a reformokat s már csak azért sem fordul velük szembe "mert az ellenálláshoz támogató tömeg is kellene. A fegyver nem elég. Katonáink nem fognak erőszakot alkalmazni.

- A hadsereg közvetlen pártellenőrzés és irányítás alatt állt. De hát többpártrendszer esetén ilyen elképzelhetetlen. Nekünk a népszuverenitás alapján megválasztott Országgyűlés és kormánya által kidolgozott honvédelmi politikát kell végrehajtanunk."[120]

Ez a Sebők nyilatkozat azért is volt nagyon fontos, mert - ahogy a II. részben erről már részletesen szóltam - néhány nappal előtte Grósz Károly a KISZ kongresszusán elkerülhetetlennek mondta a gazdasági szükségállapot bevezetését. Félő volt, hogy Grósz Károly ilyen indokkal próbálja az erőszakot, esetleg a fegyveres erőket is bevonva, mozgásba hozni s a parlamentáris demokráciába való békés átmenetet lelassítani, esetleg megakadályozni.

A hadsereg mellett legalább olyan fontos volt a Belügyminisztérium állományának a magatartása. Grósz Károly 1989 tavaszán végigjárta az erőszak-szerveket, így járt a Belügyminisztériumban is, ahol a BM pártbizottsági ülésen kijelentette, hogy a párt innét nem fog kivonulni, és ha az MSZMP elveszíti a választásokat akkor polgárháború lesz.[121] A Budapesti Reformkör április 26-i ülésének szünetében - amikor tiltakoztunk Grósz Károly gazdasági szükségállapotot fontolgató nyilatkozata ellen és megvitattuk: politizáljon-e a rendőrség? - a Magyar Nemzet interjút készített Rekvényi László rendőr századossal, Körünk egyik aktív tagjával. Az interjú címe, Miként politizáljon a rendőrség?,[122] a Kör vitájára kérdezett rá. Rekvényi - ismerve Grósz BM pártbizottsági kijelentéseit - interjújában elmondta, hogy a Belügyminisztérium depolitizálását nagyon fontosnak tartja; Bibó István szavait idézte, hogy: "rövidlátó dolog a rendőrséget politikai pozícióként értékelni. Ennek csak a hamarosan bekövetkező polgárháborúra való tekintettel volna politikai értelme." Elmondta, hogy ő is kilépett a BM pártszervezetből és egy újpesti területi szervezetbe jelentkezett át - majd később Újpesten megalakította a IV/ 19-es reform alapszervezetet -; arról is beszélt, hogy szükségesnek tartja a független rendőrszakszervezet megalakítását, amely hamarosan megalakult és Rekvényi lett az első főtitkára.

Rekvényi Magyar Nemzet-beni nyilatkozatának következményei lettek: "Ezután velem ún. igazoló jelentést írattak, majd elrendeltek egy fegyelmit. Ennek lefolytatásával a közvetlen parancsnokomat bízták meg. Ő egy nagyon rendes ember volt (és még ma is az!), szerencsére az esze is megvolt ahhoz, hogy elsumákolja az ügyet. Mindenféle állásfoglalásokat kért az eset megítélésére vonatkozóan az ügyészségtől. Azok is féltek már, így nem lett semmi az ügyből. Én ezt a főnököm szemére is vetettem, mondván, hogy én lehettem volna az utolsó politikai fogoly. Az biztos, én meg az utolsó vérbíró, válaszolt nevetve." - írta hozzám intézett levelében 2001 nyarán Rekvényi László.

Az események folyamatában, ha újra visszatérek a hadseregben történtekhez, akkor Kárpáti Ferenc 1989. május 20-i Magyar Nemzet-beni nyilatkozatát kell említenem. Kárpáti e nyilatkozatában "Emlékeztetett azokra a megjegyzésekre, melyek szerint hazánkban fennáll a katonai hatalomátvétel veszélye. A miniszter nyomatékkal kijelentette: ilyen tervek és elképzelések nincsenek, a hadsereg valamennyi tagjának érdeke, hogy a társadalmi átalakulás minél hamarabb, de kizárólag demokratikus folyamat eredményeképpen menjen végbe."[123] Nyilván, ha voltak is ilyen tervek és elképzelések, azt Kárpáti Ferenc nem ismerte volna be, de az a tény, hogy a fentieket nyilatkozta - a március 29-én, a KB-ülésen mondottakkal ellentétben - az már önmagában is értékelendő; és legyünk jóhiszeműek, fogadjuk el, hogy Kárpáti Ferenc álláspontjában - a valóság kényszerítő nyomására - a katonai doktrínát illetően, két hónap alatt, alapvető változás ment végbe.

* * *

Az ellenzék bizonyos csoportjai is elérkezettnek látták az időt, hogy a demokratikus átmenet folyamatát felgyorsítsák, a nemzeti megbékélés útjában lévő akadályokat - a maguk elképzelése és megítélése szerint - megpróbálják felszámolni.

Ennek a törekvésnek volt egyik korai megnyilvánulása a Magyar Függetlenségi Párt 1989. április 19-i felhívása a Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság létrehozására.[124]

A felhívás szövege a következő volt:

"(OS) A működését felújított Magyar Függetlenségi Párt a nemzet sorsa iránt felelősségtől áthatva és történelmi elkötelezettsége tudatában, továbbá

- mert meghirdetett programja a múlttal (különösen az elmúlt 40 esztendővel) való nyílt, igazságos elszámolás és megbocsátás,

- mert mindezek érdekében elengedhetetlenül szükségesnek tartja az ország jelen helyzetének kialakulásáért felelős vezető személyiségek egyéni (de nem büntetőjogi) elszámoltatását,

- az egész magyar társadalomnak, minden politikai szervezetnek javasolja, hogy állíttassék fel egy Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság az alábbi feladatokkal:

1. a politikai és egyéb koncepciós büntetőügyek 1945-től kezdődően történő és egy éven belüli felülvizsgálata, az ezen ügyekben megfelelő elégtételt kimondó határozat meghozatala;

2. az 1956-os forradalom és szabadságharc valóságnak megfelelő, történelmi értékelése (ennek körében október 23-a, nemzeti ünneppé nyilvánítása);

3. az Új köztemető 301-es parcellájának Nemzeti Pantheonná nyilvánítása, a parcellában a magyar szabadságért 1956-ban elesett hősök nevének feltüntetésével méltó emlékmű emelése a költségvetésből;

4. az 1956-ot követő időszakban történelmileg, politikailag és gazdasági téren országrontó tevékenységet folytatott vezetők személyi elszámoltatása az általuk a nép terhére szerzett mindennemű előnyökkel, kiváltságaik és erkölcsi alap nélküli anyagi juttatásaik azonnali megvonása (beleértve az alaptalanul magas nyugdíjak megszüntetését);

5. a hatalmat kisajátított, korábbi monolitikus politikai szervezetek tulajdonában vagy kezelésében lévő ingatlanok és egyéb létesítmények feletti jog három hónapon belüli felülvizsgálata, s ezek nemzeti célú hasznosításra való átadása (a helyenként ezekkel megindult "ügyeskedő" átrendezés megakadályozásával).

A Magyar Függetlenségi Párt - történelmi elemző munkája és gyakorlati tapasztalatai alapján is - szilárd meggyőződéssel vallja, hogy az elmúlt negyven évben egy mára végképp meghaladott és történelmileg utópiának bizonyult ideológia és hatalmi rendszer gátlástalan, a hatalom mámorától humanitárius voltából kifordult, józan belátási képességétől saját maga által megfosztott szűk vezető rétegének diktatúrája, alapjaiban téves és nemzetellenes érdekpolitikája juttatta az országot jelenlegi súlyos helyzetébe.

Az említett szűk vezetői réteg ezért felelős tetteiért és a nemzetnek köteles visszaadni mindazokat a társadalmi előjogokat, valamint vagyoni előnyöket, amelyekhez "országlása" alatt jutott.

Nem leszámolást kívánunk és nem büntetőeljárások lefolytatását, hanem tisztességes elszámol(tat!)ást, amely a javasolt bizottság útján a javasolt határidőn belül és a magyar társadalom minden rétegét képviselő szervezetek részvételével történik.

A nemzeti kiegyezéshez elengedhetetlenül szükséges mindezen történelmi vétkek deklaratív (de csak deklaratív!) megállapítása és az okszerű konzekvenciák levonása.

A Magyar Függetlenségi Párt tudatában van annak, hogy ezzel párhuzamosan mielőbb le kell bontani a fejlődést gátló politikai és jogi struktúrákat, amely mögé évtizedeken keresztül eredményesen lehetett elbújni; s ki kell építeni a gazdasági átalakulást is segítő demokratikus jogállamot. Ennek érdekében a Magyar Függetlenségi Párt készségét nyilvánítja a többoldalú tárgyalásokra és kidolgozza kül- és belpolitikai, valamint gazdasági-szociális programját.

Jelen Felhívás - bár a kívánatos politikai-gazdasági kibontakozás gondolatát is magában hordozza - egyelőre a megtisztulás érdekében és a megbocsátás jegyében fogant, illetve tétetett közzé.

A nemzet tárgyalóasztalához leülni ugyanis csak a múltjuktól és felelőtlenségükért felelős politikusaiktól megszabadult szervezetekkel lehet; azokkal, amelyek minden rejtett szándéktól és demagógiától, a hatalom és a gondolat kizárólagos helyességének fikciójától mentesen, progresszív elkötelezettséggel és gyakorlati tettekkel vállalják a nemzet felemelkedéséért az együttműködést és kötelezettségeket."

Mivel 1989 tavaszára Magyarországon rendkívül kiéleződött a politikai helyzet, ezért a Budapesti Reformkör tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb, de ezekkel a problémákkal szembe kell nézni, és hogy a különböző politikai szándékok és indulatok egymásnak feszülő közegében, a baloldalon nem kis félelmet keltő "elszámoltatás" követelése során, a reformköri mozgalomnak több irányban is mérséklő hatást kell kifejteni; ezen belátástól vezéreltetve, amikor az MFP felhívása megjelent, Körünk szervező-bizottsága elhatározta, hogy ki kell alakítanunk álláspontunkat és válaszolnunk kell a felhívásra.

A szervezőbizottság engem bízott meg az előterjesztés elkészítésével, amelyet a Kör 1989. április 26-i vitája előtt a bizottság megvitatott és jóváhagyott. A Budapesti Reformkör április 26-i vitája rendkívül alapos és éles volt; az előterjesztés vitáján több mint százan vettek részt.[125]

Az első nagy kérdés az volt, hogy reagáljunk-e az MFP felhívására? A szervezőbizottságnak az volt az álláspontja, hogy reagálnunk kell! A Kör vitáján 69 szavazat volt amellett, hogy válaszoljunk a felhívásra, és 39 szavazat, hogy ne válaszoljunk.

A másik vitatott kérdés, hogy azonnal reagáljunk-e és elfogadják-e az általam előterjesztett szöveget, vagy várjuk meg április 29-ét, az MFP ugyanis erre az időpontra hívta össze tanácskozását a Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság létrehozására. E kérdés szavazásán 41 szavazat volt, hogy elfogadva előterjesztésemet, azonnal reagáljunk, 42 szavazat volt amellett, hogy várjuk meg április 29-ét és az ott történtek figyelembevételével, illetve a Kör vitáján elhangzottakat is felhasználva reagáljunk a felhívásra. Mivel ez utóbbi álláspont volt a többségi, az ülés háromtagú bizottságot választott Benkő Judit, Novák Zoltán és Szabó Zoltán személyében és azzal bízta meg azt, hogy az április 29-e után készítse el az állásfoglalást és ezt a Budapesti Reformkör nevében hozza nyilvánosságra.

Ez a későbbi időpont azért is megfelelőbb volt, mert a felhívás megjelenésekor nem tudtuk, hogy a Magyar Függetlenségi Párt mögött milyen politikai erők állnak, és a többi ellenzéki párt és szervezet időszerűnek látja-e és mennyiben támogatja a felhívásban foglaltakat? E kérdésekkel kapcsolatban hamarosan kaptunk bizonyos információkat. A Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság ugyanis 1989. április 29-én megalakult; megalakítását a Magyar Függetlenségi Párt kezdeményezte, 16 pártot-szervezetet - köztük az MSZMP-t és a SZOT-ot is - hívtak meg az alakuló ülésre. Ezek közül megjelentek: a Magyar Függetlenségi Párt, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fidesz, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt; megfigyelőként jelen voltak a Független Kisgazda és Polgári Párt, valamint a Kereszténydemokrata Párt képviselői. Ez a névsor azt mutatja, hogy a meghívottak többsége nem ment el az alakuló ülésre.

Az alakuló ülésen a bizottság megalakulásán túl vitát folytattak a megalakítandó albizottságokról, melyek feladatait abban rögzítették, hogy ezek megyénként állapítsák meg az MSZMP, a KISZ, a Munkásőrség, a Hazafias Népfront, a szakszervezetek vagyonát; elhatározták, hogy vizsgálat tárgyává teszik Magyarország nemzetközi szerződéseit, 1948 óta felvett hiteleit, ezek felhasználási módját, különösen az egymilliárd feletti nagyberuházásokat; továbbá elhatározták, hogy képviselőket delegálnak a koncepciós-pereket felülvizsgáló bizottságokba.[126]

Ezek után hoztuk nyilvánosságra "Az MSZMP Budapesti Reformköre az Elszámoltatási Bizottságról" szóló állásfoglalásunkat:

"A Magyar Függetlenségi Párt 1989. április 19-én felhívásában Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság létrehozására hívott fel, majd április 29-én - más szervezetekkel együtt - e bizottságot létre is hozta.

Az MSZMP Budapesti Reformköre a Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottsággal kapcsolatban az alábbi állásfoglalást hozza nyilvánosságra.

1. Jogosnak ismerjük el azt az igényt, hogy az MSZMP az elmúlt 40 év során gyakorolt egyeduralmáról számoljon el a társadalomnak. E célból az MSZMP, illetve annak vezetése - járuljon hozzá az elmúlt négy évtized történelmének teljes és elfogulatlan feltárásához, hozza nyilvánosságra, tegye mindenki számára hozzáférhetővé ezen időszak politikai, állami és pártdokumentumait, bírósági, rendőrségi aktáit stb.

- a lehető leggyorsabban és leghatározottabban nézzen szembe az elmúlt négy évtizedben folytatott tevékenységével, határolódjék el az elkövetett bűnöktől, az országot másodszor is válságba sodró politikától;

- vonja le a személyi konzekvenciákat, politikailag és erkölcsileg elmarasztalva mindazon párttagokat, akik a bűnök és az országot válságba vivő súlyos hibák felelős részesei voltak;

- nyilvánosan számoljon el a pártvagyonnal.

2. Meggyőződésünk, hogy saját múltjával, negyvenéves kormányzásának eredményeivel - az általunk alapvető fontosságúnak tartott nemzeti megbékélés és a parlamenti demokráciára való békés átmenet első lépéseként - magának az MSZMP-nek kell szembenéznie. Jogosnak tartjuk és elfogadjuk, hogy a nemzeti megbékélés érdekében elvégzendő elszámolásban más politikai pártok, szervezetek megbízottai és független személyiségek is részt vegyenek.

3. Hazánk jelenlegi helyzetében az előrehaladáshoz az egyedüli esélyt a nemzeti megbékélésben, a válságból kivezető minimális program körül kialakítandó nemzeti közmegegyezésben, a fő veszélyt viszont a konfrontációban, az egyik agresszív szélsőség megállíthatatlan spiráljának elszabadulásában látjuk. Éppen ezért elutasítjuk a Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottság tevékenységének tervezett, a Magyar Függetlenségi Párt április 19-i felhívásában körvonalazott törekvéseit, különösen annak 4. pontját, mert a felhívásban megfogalmazottak - bizonyos részigazságok ellenére - zavaros és egymásnak is ellentmondó állításai, még inkább azok esetleges gyakorlati megvalósítása a nemzeti megbékéléssel ellentétes következményeket, az indulatok felkorbácsolását, parttalan elszabadulását, a társadalom széles rétegeinek meghurcolását, sőt üldözését eredményezhetné.

Ezen álláspontunkat megerősíti az a tény is, hogy a nevezett bizottság létrehozására a Magyar Függetlenségi Párt által meghívottak több mint kétharmada az április 29-i tanácskozáson nem jelent meg, kifejezvén azt, hogy a bizottság létrehozásával nem ért egyet; a távolmaradók felelősségteljes magatartásáért köszönetünket fejezzük ki.

4. A nemzeti megbékélés megítélésünk szerint folyamat, melynek lényege nem a bosszú, hanem a kiengesztelés; nem a vétkesek felkutatása, szégyenpadra ültetése és meghurcolása, hanem az okozott sérelmek lehető jóvátétele. Követeljük ennek megfelelően:

- az igazságtalanul elítélt, meghurcolt személyek rehabilitációját, kártalanítását, a hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesítését;

- a közélet porondjáról antidemokratikusan kiszorított politikai szervezetek újjáalakulásának segítését, indulási feltételeik biztosítását, egyenjogúságuk, partneri szerepük elismerését és érvényesítését;

- a nemzet számára intézményes garanciák kimunkálását, amelyek biztosítékot nyújtanak az elmúlt negyven év hibáinak és bűneinek megismétlődése ellen.

Mindehhez elengedhetetlennek tartjuk az ellenzékkel való tárgyalások haladéktalan megkezdését a választások időpontjáról, az átmeneti időszakban a hatalom gyakorlásáról, kormányzati kérdésekről, a gazdasági válságból kivezető útról.

5. Felhívjuk az MSZMP reformköreit és a párt minden tagját, alakítsák ki a fentiekkel kapcsolatos álláspontjukat és keressenek kapcsolatot mindazon szervezetekkel, amelyek a nemzeti megbékélés hívei, a válságból kivezető, közösen elfogadható út megtalálása, történelmi feladataink megvalósítása céljából."[127]

Az MFP felhívása és a Budapesti Reformkör erre reagáló állásfoglalása alapjában azonos gondolatokat tartalmaz, a két dokumentum azonos feladatok megoldását tartja szükségesnek a nemzeti megbékélés érdekében. Mégis el kellett utasítanunk az Elszámoltatási Bizottság tervezett tevékenységét, mert az általunk is szükségesnek tartott feladatok elvégzése mellett - amelyeket mi az MSZMP önvizsgálataként, önmagával és a múlttal való szembenézésként tartottunk szükségszerűen megvalósítandónak - a Felhívás olyan parttalan "személyi elszámoltatásról" beszélt, amelynek végrehajtása a nemzeti megbékéléssel ellentétes következményeket, az indulatok felkorbácsolását, a lakosság nagy tömegének félelmét, a személyes bosszúállás lehetőségét, ebből fakadóan a társadalom széles rétegeinek meghurcolását, sőt üldözését eredményezte volna.

Azt, hogy az MFP felhívása és az erre reagáló állásfoglalásunk ennek ellenére milyen közel állt egymáshoz, az is mutatja, hogy a Népszabadság 1989. május 6-i számában egymás után két rövid - egymással ellentétes - tájékoztatás jelent meg. Az első arról tudósít, hogy az MSZMP Budapesti Reformköre elutasítja a Magyar Függetlenségi Párt és más szervezetek által létrehozott Elszámoltatási Bizottság felhívásában foglaltakat. A második - közvetlenül az utána következő - tudósítás, s számunkra most ez a fontosabb, az Országos Sajtószolgálat alapján közölte:

"A Magyar Függetlenségi Párt egy lehetséges nemzeti megbékélés csíráját látja abban, hogy az MSZMP budapesti reformkörének vitája állást foglalt az MFP Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottságának céljai mellett."[128]

A Magyar Függetlenségi Párt a fentieket azért is nyilatkozhatta, mert a Magyar Hírlap - ellentétben a Népszabadsággal - a következőképpen tájékoztatott állásfoglalásunkról:

"Az MSZMP budapesti reformkörétől származó állásfoglalás mintegy válaszol a Magyar Függetlenségi Párt április 19-én kiadott felhívására, miszerint életre kívánják hívni a Nemzeti Megbékélési és Elszámoltatási Bizottságot. Az állásfoglalás jogosnak ismeri el azt a társadalmi igényt, hogy az MSZMP az elmúlt 40 év alatti egyeduralmáról számoljon el, a lehető leggyorsabban és leghatározottabban nézzen szembe eddig folytatott tevékenységével, határolódjék el az elkövetett bűnöktől, az országot másodszor is válságba sodró politikától, mindezekből vonja le a személyi következtetéseket is. Ebben az állásfoglalásban fejti ki a budapesti reformkör azt az egységes nézetét, miszerint hazánk jelenlegi helyzetében az előrehaladáshoz az egyedüli esélyt a nemzeti megbékélés nyújthatja."[129]

Szembe kellett állítanom a Népszabadság meg a Magyar Hírlap beszámolóit; a két ellentétes beszámoló azt mutatja, hogy az állásfoglalásunk összetett volta miatt mód volt arra, hogy annak egy-egy oldalát kiragadva, ahogy ezt az említett lapok tették, teljesen ellentétes képet adjanak a történtekről. A napilapok közül a Magyar Nemzet volt az, amely - ha nem is teljes terjedelemben, de - kiegyensúlyozottan, tehát álláspontunk mindkét vonatkozását ismertetve tájékoztatott az eseményről.[130]

Úgy vélem, hogy a Budapesti Reformkör álláspontja megalapozott, a nemzeti megbékélést segítő állásfoglalás volt; úgy utasítottuk el az MFP által létrehozott bizottságot és e bizottság túlzó, félelemkeltő és veszélyeket is magában foglaló célkitűzéseit, hogy az általuk megfogalmazott jogos igényekkel egyetértettünk, azokat méltányoltuk és az MSZMP-vezetésétől ilyen irányú döntéseket követeltünk.

Azt gondolom, hogy állásfoglalásunk nemcsak a mi véleményünket fejezte ki, hanem megértésre talált az ellenzéki pártok többségének a részéről is. E pártok tudták és elfogadták azt, hogy céljaikat csak az MSZMP vezetésével való megegyezés során érhetik el, amely nem teszi lehetővé ezt a fajta számonkérést. Ezt azzal - a közvetett bizonyítékkal - tudom igazolni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal hogyan viszonyult az MFP felhívásához. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 2-i ülésén Varga Csaba vetette fel kérdésként, hogy "a Hornyákék által rendezett nemzeti - nem tudom én - elszámoló tanácsba, számonkérő székbe a nyolc szervezet elmegy-e vagy nem megy el."[131] A vita először arról folyt, hogy egyáltalán megtárgyalják-e ezt a kérdést, majd miután elkezdtek róla vitázni Varga Csaba, Orbán Viktor, Vigh Károly, Magyar Bálint, Őry Csaba kijelentették, hogy nem kívánnak részt venni a Magyar Függetlenségi Párt által kezdeményezett bizottságban (holott a Jurta-színházi alakuló ülésen a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság és a Fidesz képviselője is ott volt).[132] Úgy vélem, hogy az Ellenzéki Kerekasztal ezzel az álláspontjával azt a véleményét fejezte ki, hogy nem kíván az államszocializmus időszakában politikai szerepet vállaltakkal szemben a lusztráció igényével fellépni! {Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az akkori ellenzék a későbbiek során elfeledte ezt a magatartását és különböző osztagai a legkülönbözőbb módon - arra hivatkozva, hogy az államszocializmus nem volt jogállam - akarták a volt kommunistákat, a különböző közéleti - politikai funkciókat betöltőket felelősségre vonni. Volt ellenzéki urak, miért nem akkor álltak elő ezzel a problémával, amikor ott lett volna az ideje?! A Budapesti Reformkör ezzel kapcsolatos magatartása - ahogy ezt bemutattam - az akkori ellenzéknél elvszerűbb volt.}

Nekem most úgy tűnik - melyet akkor nem tudtunk -, hogy az Ellenzéki Kerekasztal, a "számonkérés" kinyilvánított elvi elutasítása mellett (amelyet a szemben álló felek hallgatólagos, közösen elfogadott megegyezésének is tekinthetünk) nemcsak nem tartotta kellő politikai súlyúnak a Magyar Függetlenségi Pártot, hanem kezdeményezését - hozzánk hasonlóan - politikailag veszélyesnek tartotta; számomra ezt jelzi, hogy a vitában, amely arról szólt, hogy részt vegyenek-e az említett bizottságban vagy sem, egy, a Magyar Függetlenségi Párthoz szóló, a számonkérésben való részvételüket elutasító levélben állapodtak meg, és ekkor Magyar Bálint a levél szövegébe azt javasolta: "Szerencsés lincselést kíván önöknek, addig is... (Nevetés.),"[133] - amely egészében minősítette és sommázta az Ellenzéki Kerekasztal elutasító véleményét.

Mindezek ellenére úgy vélem, hogy fontos volt állásfoglalásunk megszületése az MFP felhívására. Fontos volt először azért, mert a Budapesti Reformkör ennek kapcsán szembe kellett hogy nézzen ezekkel a problémákkal és ki kellett alakítanunk az ezekkel kapcsolatos álláspontunkat. A Budapesti Reformkör komolyan vette állásfoglalását, a későbbiek során gyakorlati tevékenységében az ott elfogadott elvekhez tartotta magát; így pl. az 1989. május 10-i ülésünkön követeltük Aczél György, Maróthy László és Sarlós István - akik ekkor még KB-tagok voltak - minden pártfunkciójukból való felmentését, mert 1975 és 1987 között tagjai voltak a Politikai Bizottságnak, és így személyes felelősség terhelte őket is az ország válságba juttatásáért.[134]

Fontos volt állásfoglalásunk másodszor azért, hogy a pártvezetés figyelmét felhívjuk ezekre a kérdésekre. Az MFP felhívása nélkül is az MSZMP vezetésének foglalkoznia kellett volna a nemzeti megbékélés problematikájával. De Grósz Károlyék itt is politikai érzéketlenségről tettek tanúbizonyságot; ők - mivel nem értették meg, hogy a nemzeti megbékélés érdekében az MSZMP-nek milyen súlyos mulasztásai voltak és vannak, ezért - az elhallgatáson kívül nem tudtak mit kezdeni az MFP felhívásával, így nekünk - a KB helyett - kellett állást foglalnunk.

Ezt annál is inkább nyomatékosítani kell, mert a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége a Világ 1989. június 1-i számában közzétette a "Nyílt levél az MSZMP centrumához és reformköreihez a koncepciós ügyekről" megnevezésű felhívását. E felhívásban a Szövetség két súlyos problémára koncentrált és marasztalta el mind az MSZMP vezetését, mind a reformköri mozgalmat. Az egyik probléma az volt, hogy a Szövetség úgy érzékelte - s ezt a reformkörök szegedi országos tanácskozása Nagy Imrével kapcsolatos állásfoglalásával vélte igazolhatónak -, hogy a hivatalosság és a reformkörök csak Nagy Imrét és legfeljebb néhány társát gyászolja, holott rajtuk kívül "még a mártírok százai léteznek koncepciós perek áldozataiként."[135] A másik súlyos kifogásuk az volt, hogy azokat a jogszabályokat, amelyek lehetővé tették a koncepciós pereket miért nem vizsgálták már felül és helyezték hatályon kívül.

Levelüket részben az magyarázza, hogy a Kormány - Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter - 1989. február 23-án ugyan bejelentette, hogy történészekből-jogászokból létrehozta azt a bizottságot, amely a koncepciós pereket vizsgálja, de hónapokon keresztül semmiféle tájékoztatást nem adott e bizottság munkájáról. Az első alapos tájékoztatás 1989. június 2-án - talán éppen e Szövetség felháborodásának a hatására - jelent meg, amikor Dr. Földvári József, e bizottság társelnöke, interjút adott a Népszabadságnak.

Ami a reformköröket ért bírálatot illeti, az is információ hiányon alapult. Az ugyan igaz, hogy a szegedi tanácskozás csak Nagy Imre és mártírtársairól beszélt, de pl. a Budapesti Reformkör mind platformjában, mind a Magyar Függetlenségi Párt felhívására adott állásfoglalásában, mind a Nagy Imre-temetés kapcsán a TIB-nek írott levelében "a megtorlás valamennyi áldozatának emléke előtt" tisztelgett és a diktatórikus szocializmus egész rendszerének a bűneit ítéltük el, a koncepciós perek összes áldozatának a teljes rehabilitálását követeltük.

* * *

Az idő múlásával - és talán a fentiekben bemutatott események hatására is - a párt vezetése megmozdult és bátortalanul ugyan, de hozzáfogott a cselekvéshez.

A Politikai Bizottság 1989. június 20-ra összehívta a megyei pártbizottságok első titkárait; az értekezlet témája: a Nagy Imre és társai temetése után kialakult politikai helyzet megvitatása volt.

A Politikai Intéző Bizottság július 11-én foglalkozott az 1956-os népfelkeléssel kapcsolatos megemlékezésről szóló javaslattal; majd e javaslat Barabás János előterjesztésében "Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása a nemzeti megbékélés napjáról" címen került a Központi Bizottság 1989. július 28-án megtartott ülése elé.[136] Az előterjesztés vitája során több hozzászóló értetlenségét fejezte ki az anyaggal kapcsolatban. Jól jellemezte a helyzetet Berend T. Iván hozzászólása: "szomorúan hallgattam a vitát ezt meg kell jegyeznem. (Mert) ez a párt a most következő hónapokban és években a nemzeti megújulás élén és egy nemzeti megbékélés jegyében kíván fellépni. És itt százan sem tudunk ilyen fontos politikai kérdésben egyfajta belső megbékéléshez eljutni.

Itt ez a vita mintha két párt vitája lett volna, és nem egy párté, nem egy egységes párté, egy egységesen fellépő párt vezető testületéé, és ez rendkívüli veszélyeket rejt magában."[137]

A KB-ülés vitáját figyelembe véve a pártvezetés a PIB 1989. augusztus 4-i ülésén az anyagot, mint javaslatot véglegesítette és az Alapszervezeti Tájékoztató 1989/17. számában közreadta. E javaslatot a KB tovább "görgette" maga előtt; legközelebb a KB 1989. szeptember 25-i ülése tárgyalta, egy olyan összefoglalóval együtt, amely áttekintést adott az Alapszervezeti Tájékoztatóban közzétett anyag vitájáról. Ebben az "Összefoglalóban" olvashatjuk, hogy a véleményt-nyilvánítók "többsége elfogadja a KB-kezdeményezés politikai szükségességét, (...)"[138]; bár 192 pártalapszervezet és pártbizottság állásfoglalása, illetve 15 egyéni vélemény, amelyek a vitában megfogalmazást nyertek nem tarthatók a 700 ezres párttagság reprezentatív véleményének.

Ez a KB-ülés az anyagot végül "Az MSZMP Központi Bizottságának javaslata a nemzeti megbékéléssel kapcsolatos kongresszusi állásfoglalásra" címen fogadta el[139]. Ez a javaslat - anélkül, hogy részletesen elemezném és bemutatnám, jelzem - arra a bűvész-mutatványra vállalkozott, hogy egyformán igazolja és pozitívan értékelje Kádár János és Nagy Imre tevékenységét. A javaslat sorsa végül is az lett, hogy párt XIV. kongresszusa e javaslattal nem foglalkozott, így az nem került elfogadásra.

Az MSZMP vezetése és a nemzeti megbékélés kérdésének itt bemutatott folyamata sokfajta tanulsággal szolgál és újólag bizonyít néhány fontos politikai tényt. Ezek közül a legfontosabbak a következők: az MSZMP Központi Bizottságát a konzervatív, politikai vaksággal és érzéketlenséggel bíró többség uralta, amely többség teljesen alkalmatlan volt a történelmi szükségszerűség megértésére és annak megfelelő politizálásra; ennek fényében érthető, hogy képtelenek voltak a nemzeti megbékélésből fakadó kérdésekkel szembenézni, még kevésbé voltak képesek azt mindkét oldal számára elfogadható módon megoldani, olyan helyzetbe került ez a konzervatív többség, hogy saját árnyékát kellett volna átlépnie, vagy a mocsárból saját magukat a hajuknál fogva kellett volna kirántania, s ez tudvalévő, hogy nem megy; továbbá, az MSZMP vezetésében lévő reformerek nemcsak, hogy - az esetek többségében - nem tudták ezt a konzervatív többséget alapvető kérdésekben befolyásolni, hanem a Grósz Károllyal kötött szövetséggel foglyaivá váltak ennek a konzervatív többségnek, mert tőle várták-elfogadták a politikai hierarchiában kiküzdött helyük megszilárdítását és személyes ambícióik teljesülését. Ez azonban nagyon rövidlátó politikai magatartás volt, ezért nem válhatott egyikőjükből sem magyar Jelcin. Ezek és mindaz, ami ebből a helyzetből szükségszerűen következett vezettek az újjáalakult párt 1990-es választási vereségéhez; így a volt MSZMP vezetés reformerei is megérdemelték azt, hogy egyéni ambícióik kudarcot szenvedtek.

És volt még egy tanulság. Annak ellenére, hogy a Budapesti Reformkör számtalan megnyilatkozása - platformja, a Magyar Függetlenségi Párt felhívására közzétett állásfoglalása, a TIB-nek, Mező Imrénének szóló levele stb. - szólt a nemzeti megbékélés fontosságáról és fogalmazta meg e kérdésben az MSZMP kis csapataként a politikailag egyetlen helyes álláspontot, az MSZMP vezetése minderről nem vett tudomást, több hónapon keresztül a legkülönbözőbb fórumokon rugaszkodtak neki eredménytelenül e problémának, PB, PIB, KB-ülések sora tűzte napirendre sikertelenül e kérdést, és egyetlen egy alkalommal sem, egyetlen egy szóval sem történt arról említés, hogy a Budapesti Reformkörnek van kialakult álláspontja erről a számukra megoldhatatlan kérdésről. Történelmi paradoxon, hogy az MSZMP vezetése képtelen volt, a nemzet sorsát és jövőjét ilyen meghatározóan érintő kérdésben, egy szükséges és kölcsönös kompromisszumok kimunkálása által mindkét oldal számára elfogadható álláspontot kialakítani, hogy ez a feladat és ennek társadalom előtti felelőssége az MSZMP-nek egy kis frakciójára, az MSZMP Budapesti Reformkörére várt, amely feladatot Körünk becsülettel megoldotta. Külön hangsúlyozandó, hogy azt nemcsak megoldotta, hanem e kiküzdött igazságot tevékenységében alkalmazni is tudta, bár nem volt képes a felismert igazságait a pártban többségi állásponttá tenni, az MSZMP-vezetésével azt elfogadtatni.

* * *

A nemzeti megbékélés kérdéskörével kapcsolatban eddig bizonyos történéseket és a szemben álló felek kezdeti megnyilatkozásait ismertettem. Ahogy múlt az idő és közeledett június 16-a, majd maga a temetés, az ott elhangzottak felerősítették a közvélemény érdeklődését e kérdéshez tartozó problémák iránt. Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, elsősorban a Budapesti Reformkörhöz-, illetve az általa is felvetett problémákhoz kapcsolódó kérdésekről, eseményekről kívánok szólni.

A diktatórikus szocializmus évtizedeiben a "másként gondolkodó", még inkább az "ellenzéki" megnevezés pejoratív értelmű volt. A parlamentáris demokráciába való békés átmenet, az ehhez szükséges nemzeti közmegegyezés, megkívánta ezeknek a fogalmaknak az újraértelmezését is. Ebbe a sorba illeszkedett az az interjú is, amely a Magyar Hírlap 1989. május 6-i számában jelent meg Kerekes Györggyel, a Budapesti Reformkör szervezőbizottsági tagjával. Kerekes itt elmondta, hogy a parlamentáris demokráciában az ellenzék léte a rendszer demokratikus működésének a velejárója; ezért az államszocializmus diktatórikus jellegét az is mutatta, "hogy az ellenzékiek szüntelen üldöztetésnek voltak kitéve: elbocsátották őket állásukból, szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, megakadályozták nyilvános fellépésüket, állandó rendőri zaklatással számolhattak, korlátozva voltak állampolgári jogaik gyakorlásában, nem kaptak útlevelet vagy éppen "eltanácsolták" őket az országból."[140] Kerekes az interjúban arról is beszélt, hogy Magyarországon a súlyos társadalmi konfliktusok eleddig nagy véráldozatokkal jártak, és ideje lenne, hogy megtörjük ezt a sorozatot, és az MSZMP az Ellenzéki Kerekasztallal a békés tárgyalásokon jutna el a megegyezésig.

Magyarország 1989. június 9-i számában a másik oldalról szólt hozzá ezekhez a problémákhoz Ruttner György, szociáldemokrata érzelmű ügyvéd. Az ellenzéki mozgalmak szükségszerű kialakulásának az okairól szólt; majd elmondta, hogy az ellenzéki pártok teljes joggal bizalmatlanok az MSZMP-vel szemben, mert "a kommunista párt egész eddigi története azt bizonyítja, hogy ha a helyzet úgy kívánta, kíméletlenül leszámolt ellenfeleivel."[141] Éppen ezért a párton belüli reformereknek sokkal határozottabban el kellene határolódniuk a fundamentalistáktól, hogy az ellenzék számára egyértelművé válhasson, hogy kivel tud együttműködni.

Az ország jelenlegi súlyos válságából való kiútnak különböző feltételei vannak; Ruttner ezek közül legfontosabbnak a következőt tartotta:

"Mindennek azonban az az előfeltétele, hogy létrejöjjön a társadalmi közmegegyezés, a nemzeti megbékélés. Ez azonban nem megy magától, és még csak nem is elhatározás kérdése, nem elegek hozzá - néha egyoldalú - deklarációk. A megbékélés csak kemény, következetes erőfeszítés gyümölcse lehet.

Ma már nincs szükség arra, hogy leszámoljunk a korábbi évtizedekben politikai hibákat, olykor bűnöket elkövetett vezetőkkel. Ugyanakkor az elszámolást meg kell követelni: a társadalmi igazságosság nem teremthető meg, ha a levitézlett politikai kalandorok kiváltságait (kiemelt nyugdíj, mesébe illő villalakások stb.) nem szüntetjük meg. Az lenne a kívánatos, ha a barikádok szemközti oldalán helyet foglalók jelképesen kezet fognának egymással. Erre én október 23-át látom alkalmasnak, ugyanis június 16-án még túlságosan túlfűtöttek lesznek az érzelmek a kívánt megbékéléshez. Küzdeni fogok egy olyan emlékmű felállításáért, mely 1956 valamennyi áldozatának szólna. Csak annyit kellene rávésni, hogy "A hazáért haltak" (...)"[142]

Ruttner György és a Budapesti Reformkör álláspontja a kérdések döntő többségében megegyezett egymással; egy kérdésben, az elszámoltatás kérdésében nem értettünk egyet, ahogy az MFP felhívásában lévő "személyi elszámoltatással" sem. Ezért álláspontunkat bővebben kell indokolnom. Ugyanis hiba lenne azt gondolni, hogy a Budapesti Reformkör tagságának döntő többsége - de elmondható ez a párttagság döntő többségéről is - egyetértett "a levitézlett politikai kalandorok kiváltságaival"; ezeket mi is a társadalmi igazságtalanság megnyilvánulásainak tartottuk. Azzal is egyetértettünk, hogy a kommunista nómenklatúra néhány száz, legfeljebb néhány ezer tagja megérdemelné, hogy csökkentsék kiemelt nyugdíját, az alig lakott nagy villákból kisebb lakásokba költöztessék át őket. De kik azok, vagy mely az az e célra létrehozott bizottság, akik el tudnák dönteni, illetve, amely meg tudná állapítani - újabb igazságtalanságok elkövetése nélkül -, hogy hol az a határ és mi az a mérték, melyek megvalósítása a valóban arra rászolgáltakat sújtja. Hisz magában a Ruttner-szövegben is az általa jogosan sérelmezett kiváltságok felsorolásánál stb. következik, melyet komolyan kell venni, és amely arra utal, hogy teljesen szubjektív megítélés kérdése az, hogy ki mit tart jogtalan kiváltságnak. Ezek egyértelműen azt jelentik, hogy mind a társadalmi retorziók számát, mind azok számát, akikre érvényesíteni akarnák, a szubjektív megítélés alapján parttalanul lehetne szaporítani; és akkor még nem is beszéltem a jogos méltányosság legkülönbözőbb lehetséges formáiról, melyeket figyelembe kellene venni és ennek ellentétéről, az egyesekkel szembeni lehetséges bosszúállás eseteiről, melyeket el kellene kerülni stb.[143]

Az elszámoltatás során - a fentebb elmondottak miatt - lehetetlen lenne elkerülni, hogy tízezrek, esetleg százezrek ne kerüljenek olyan félelmet keltő helyzetbe, amikor védekezve bizonygatniuk kellene, hogy méltatlan és igazságtalan a velük szemben szándékolt társadalmi retorzió. Az a néhány ezer "politikai kalandor" nem érdemli meg, hogy a társadalomban széles politikai együttérzés alakuljon ki körülöttük is; az az erkölcsi-politikai ítélet, és ennek publikussá tétele, amelyet a történelem mért rájuk, az sokkal nagyobb büntetés, mint bizonyos anyagi-jellegű szankciók velük szembeni alkalmazása. Úgy gondoltuk, hogy a társadalmi retorziók alkalmazása, az elszámoltatás, az ennek megvalósítása során elkövethető hibák vagy félelmek a lehetséges hibáktól, sokkal több kárt okozhatnának a nemzeti megbékélés ügyének, mint a társadalmi igazságosság azon kétségtelen sérülése, hogy néhány ezer "politikai kalandor" nem nyeri el, amúgy kétségtelenül megérdemelt büntetését. (Természetes, hogy a bizonyítható és el nem évült bűncselekmények szankcionálása esetében más volt a Kör álláspontja, de ezekkel kapcsolatos kérdések az ellenzékkel való vitában ekkor nem merültek fel.)

Tudtuk, hogy a méltányos elszámoltatás elmaradása ugyan a "mi" oldalunkat kedvezményező kompromisszum, de abban is biztosak voltunk, hogy - az elmondottak miatt - ez egy olyan értelmes kompromisszum, egy olyan rövid távú "társadalmi méltányosság", amely figyelembe veszi azt, hogy a baloldal is tevékeny részese a parlamentáris demokráciába való békés átmenetnek, mi több a rendszerváltásnak. A rendszerváltásban résztvevő baloldal a maga tevékenységével "vezekelve a múlt bűneiért", igyekezett valamit jóvátenni az államszocializmus idején elkövetett hibák-bűnök sokaságából; ezért is remélhette, hogy a másik oldal a rendszerváltásban résztvevő baloldal kéznyújtását elfogadja és maga is hozzájárul a társadalmi megbékéléshez. Számunkra egyértelmű volt, hogy e kölcsönös kéznyújtás egy olyan cselekedet, melynek hosszabb távon az egész nemzet élvezheti a hasznát.

Tudom, hogy a másik oldalnak sem volt könnyű e kéznyújtást elfogadni, e gesztust megcselekednie, de a történelmi szükségszerűség mindig nagy úr, melyet Antall József is felismert, és ezért válaszolhatta a későbbiekben az SzDSz-es ügynöktörvény-javaslatnak parlamenti elutasítása kapcsán támogatóinak - azoknak, akik ellenezték e kéznyújtás elfogadását, és akik e helyett "elszámoltatást", az államszocializmusban politikai-közéleti szerepeket betöltők átvilágítását, lusztrációt s ennek keretében jogaik korlátozását akarták - a "kéznyújtással" szembeni szemrehányásaikra: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A polgári ellenzék 1989-ben azonban nem tudott forradalmat csinálni; egyrészt azért nem, mert ebben az időben maga is létrejövőben-alakulóban volt, ezért nem volt kellő támogatottsága és legitimitása, másrészt azért nem, mert a magyar lakosság döntő többsége - mivel a nemzeti történelem részeként elfogadta a Kádár-rendszert, mellyel identitását össze tudta egyeztetni - nem akart forradalmi módon fellépni az államszocializmus ellen, és ezek következtében a polgári ellenzék a magyar lakosságot - ha ez szándékában is állt volna - sem tudta volna forradalomba vinni.

Ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, mert ide tartozik, hogy a szemben álló politikai erők kölcsönös bizalmatlanságból, egymás iránti félelemből, a közvetlen-napi politikai érdekeik biztosításának igényéből fakadóan a jogállami forradalmat gyorsan be akarták fejezni, ezért bizonyos kérdésekben ezt nem sikerült kellően megalapozni; így ahelyett, hogy a békés átmenet folyamatát szakaszosan vitték volna végbe, megelégedtek a szabad választások feltételeinek a biztosításával és az ehhez kapcsolódó legfontosabb alkotmányos kérdésekben való megállapodással, valamint az államszocializmus jogállamiságot akadályozó törvényeinek a kiiktatásával; ezért nem tűzték ki célul az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását, hogy ezt a jogállami forradalmat megalapozottabban-átgondoltabban fejezzék be, ebben az esetben az elfogadásra kerülő új Alkotmány kiegyensúlyozottabb, kevesebb hibával rendelkező, hosszabb távra szóló alaptörvényként jöhetett volna létre (így pl. a hatalmi ágak megosztásánál a törvényhozásnak kisebb, a végrehajtó hatalomnak nagyobb jogosítványokat lehetett volna adni). Ez a tartalma az első részben írott azon megjegyzésnek, hogy az 1989-es jogállami forradalomban elfogadott alkotmány a rendszerváltás történelmi alkotmánya. Ez a helyzet azonban azt is mutatta, hogy az időszak magyar politikai elitje csak a közvetlen politikai érdekei által vezéreltetett és már ekkor sem volt képes távlatosan gondolkodni, a történelmi igazsággal őszintén szembenézni. E hiba elkövetésében mindkét oldalt felelősség terheli, amelyet utólag nem lehet csak a baloldal rovására írni.

Igaz, a fenti kritika élét nagymértékben csökkenti az a tény, hogy Magyarországon békés- konszenzusos rendszerváltás történt, amely azért mehetett békésen végbe, azért "nem volt szükség" forradalomra, mert a jogállami forradalom minimumában való kölcsönös egyetértés és az ennek végrehajtásában létrejövő csapatmunka e forradalmat helyettesítette; hisz a volt kommunisták közül is sokan tevékeny részesei voltak a rendszerváltásnak, akik részvétele nélkül e rendszerváltás sokkal nehezebben, esetleg áldozatokkal is járva valósulhatott volna csak meg. 1989-ben ezt az ellenzék még jól tudta és számított az MSZMP-n belüli reformerők tevékeny együttműködésére. (Az előzőekben láttuk, hogy Kis János a rendszerváltás egyik szükséges feltételének éppen azt tartotta, hogy az MSZMP-ben a reformerők kerekedjenek felül.) A későbbiek során erről megfeledkezni nemcsak politikai cinizmus, hanem "politikai erkölcstelenség" is; e történelmi tények elfeledése jelenleg hatályos történelmi Alkotmányunkban foglaltak negligálási törekvését is jelenti, amellyel a jobboldal a múltat - napi politikai érdekei szerint - szeretné meghamisítani.

A konszenzusos rendszerváltás politikai megegyezésével és intenciójával szembenállónak tartom a lusztráció irányába mutató későbbi törvényeket, különösen a 2000. évi XCIII. törvény-módosítást, amely a bírók, ügyészek, az elektronikus és az írott sajtó esetében parttalanná tette az átvilágítást, kimondva, hogy e terület azon képviselőit, akik "... a politikai közvélemény alakítására közvetve ...befolyást gyakorolnak", át kell világítani - azaz ebben a körben bárkit, mindenkit át lehet világítani. Az átvilágítandók körének e példátlan kiterjesztését a törvény azzal indokolta, hogy "...tekintettel arra, hogy olyan közbizalmat kívánó tisztséget töltenek be, mely összeegyeztethetetlen a korábbi politikai rendszer gátlástalan kiszolgálásával". E törvény intenciója szerint a mai magyar társadalmi-, politikai közéletben szereplők jelentős részének az átvilágítása is megindokolható, hisz a lakosság többsége vádolható "a korábbi politikai rendszer gátlástalan kiszolgálásával", márcsak azért is, mert ennek megítélésére nincs objektív mérce, így az ebben való állásfoglalás - politikai kérdés. Ezzel a törvénnyel a lusztrációt szorgalmazók törekvéseinek - amúgy is ingatag - alkotmányos mércéi teljesen bizonytalanná váltak!

Még anakronisztikusabb, sőt tragikomikus a mai jobboldal azon törekvése, hogy a polgári ellenzék, 1989-ben kényszerűen elmulasztott forradalma után, több mint tíz évvel a rendszerváltás után (amely lényegét illetően forradalom volt), akar forradalmat csinálni! Ne feledjük azonban, hogy a jobboldali forradalom - jobb esetben - a parlamentáris demokrácia kiherélése, esetleg diktatúra; - rosszabb esetben - fehérterror!

* * *

Június 16-a, a temetés napja rohamosan közeledett; nagyon sok helyen fogalmazódott meg az az óhaj, hogy Nagy Imre és társai temetésének napja legyen a kegyelet és a nemzeti megbékélés napja.

A Népszabadság 1989. június 8-i száma tette közzé Mező Imréné levelét, melyet a Budapesti Pártbizottságnak írt; a levél így hangzik:

"Tisztelt Budapesti Pártbizottság!

Nagyon sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt a testület legutóbbi ülésén nem tudtam részt venni. Mint kommunistának s mint Mező Imre özvegyének különösen fontos, mélyen megrázó kérdésekről is szó esett ezen a tanácskozáson. A nemzet felemelkedéséért, a szocializmusért sokat szenvedett család tagjaként érzem át mindazok fájdalmát, akiknek szerettei meggyőződésüktől, hitüktől vezérelve küzdöttek 1956 őszén, és vétlenül vesztették életüket.

Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus. Bízom benne, hogy az áldozat nem volt hiába való. A nemzet akkori tragédiája, családok tragikus sorsa, ha lassan és ellentmondásosan is, az emberséges szocializmus gyakorlatát hozhatja létre, éppen mert örök mementóként figyelmeztet a torzulások következményeire.

Magammal, a világgal megbékültem már, gyógyított az idő is. A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végig járni. Emberileg meg kell érteni azokat, akik nyilvánosan ma gyászolják halottaikat. Meg kell adni az elégtételt, a lehetőséget a megbékélésre.

Egyetértek mindazokkal, akik június 16-át, Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés, és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánjuk megélni. Azokat támogatom, akik a békesség, a kéznyújtás, az együtt haladás őszinte szószólói. Erre kötelez a gyermekeinkért, unokáinkért, az ország jövőjéért viselt felelősség.

Balatonfüred, 1989. június.

Elvtársi üdvözlettel:

Mező Imréné"[144]


A Népszabadság 1989. június 13-i számában jelent meg Vásárhelyi Miklós levele Mező Imrénéhez:

"Tisztelt Asszonyom!

Mélységesen megrendítettek a Népszabadság június 8-i számában közölt sorai. Engedje meg, hogy kifejezzem Ön iránt érzett őszinte tiszteletemet. Férje, Mező Imre halálával 1956 októberében Önt is súlyos csapás, jóvátehetetlen igazságtalanság érte. Több mint három évtized eltelte sem hozhatott vigaszt szomorúságára és keserűségére. Mint levelében írja: A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végigjárni. Annál megrázóbb gondolkodásának emelkedettsége, lelkének nemessége. Az Ön szívében a múlt harcát - József Attilát idézve - békévé oldja az emlékezés. Felülemelkedve saját fájdalmán, az ország, a nép jelenéért és jövőjéért aggódik. Osztozom fájdalmában, felelősségérzetében és reménykedésében is.

Ismertem, tiszteltem és szerettem Mező Imrét. Tudom milyen humánus volt a Rákosi-rendszer legnehezebb esztendeiben is. Ember maradt az embertelenségben. 1953 után pedig keményen és bátran vívta a harcot a hatalmat minden eszközzel védelmező régi vezetéssel szemben. Rokonszenvezett velünk, Nagy Imrével és harcostársaival, támogatta reformtörekvéseinket, és ez elkötelezettségét több ízben nyíltan is kifejezte. Ő is egy emberséges szocializmusról álmodott már az ötvenes évek közepétől. A sors kegyetlen tragédiája, hogy éppen ez a Mező Imre, a levélben említett sok tiszta szándékú emberrel együtt, a történelem áldozata lett.

Egyetértek Önnel. Legyen június 16-a a gyász, a kegyelet, az emlékezés és a megbékélés napja. És akkor a tisztesség arra kötelez, hogy ezen a napon szívünkben lerójuk tiszteletünket Mező Imre emléke előtt is.

Asszonyom! Köszönöm üzenetét, amely erre a kötelességemre emlékeztetett.

Tisztelettel és nagyrabecsüléssel:

Vásárhelyi Miklós

Budapest, 1989. június 12."[145]


E két személyiség levélváltása - a kommunista Mező Imre özvegye, és Vásárhelyi Miklós, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke -, de méginkább a két levél tartalma egybehangzóan azt mondja, hogy 1956 nemzeti tragédia volt. Azért volt az, mert a Rákosi-Gerő-klikk a szocializmus tömegek számára szép eszméit a sarkából forgatta ki, és ezzel belekényszeríttette a népet a felkelésbe; de voltak-voltunk sokan, akik ezek után is hittünk az eszmében és még egy lehetőséget kívántunk adni - a bűnösök félreállításával, megújult politikával - a szocializmus megvalósításának. De voltak sokan, akik az eszmében már, vagy eddig sem hittek és nem akarták az addig megismert szocializmust. Mindezt a véleménykülönbséget nekünk, azoknak, akik hittek és azoknak, akik nem hittek kellett volna demokratikus módon megoldani - melynek a lehetőségeit a forradalom megteremtette, hisz az újjáalakult párt, az MSZMP elfogadta a többpártrendszert - parlamenti választással, a többség döntésével. 1956 nemzeti tragédiáját betetőzte, hogy a demokratikus megoldás lehetőségét a szovjet katonai beavatkozás kizárta.

A levelekből egyértelműen kiderül, hogy íróiknak nem az a véleményük, hogy a barikád egyik oldalán a jók álltak, a másik oldalán pedig csak a gonoszok; sokszor nem is volt barikád, mert nem tudták, hogy a másik oldalon ki, mit akar; eközben a "történelem áldozataiként" hullottak azok is - mindkét oldalon -, akik hitük és meggyőződésük szerint a magyar nép jobb jövőjéért harcoltak.

Csak így érthető, hogy Mező Imréné azt írhatta, hogy átérzi mindazok fájdalmát, akiknek szerettei 1956 őszén életüket vesztették, valamint az is, hogy Vásárhelyi Miklós szívében lerótta tiszteletét Mező Imre emléke előtt is. Mindez egybecseng Ruttner, az elesettek emlékművére javasolt soraival: "A Hazáért haltak."

A két levélben egyként kívánták - s ez a két levél végső konklúziója és a magyar társadalomnak szóló legfőbb üzenete -, hogy 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai végtisztességének a napja, legyen a gyász, az emlékezés, a kegyelet és ezáltal a nemzeti megbékélés napja.

Itt kell - éppen Mező Imréné levelére utalva - a nemzeti megbékélés és a megbocsátás kapcsolatáról szót ejteni. Míg a megbocsátás személyes ügy, melyet nem lehet kérni, elvárni, szorgalmazni, azt az egyén önmagától indíttatva vagy képes megtenni, vagy nem, addig a nemzeti megbékélés közösségi ügy, a politikai törekvések, ezáltal a történelmet alakító pártok ügye. Ezért a nemzeti megbékélés érdekében megfogalmazhatóak és elvárhatóak bizonyos politikai törekvésekkel szembeni igények; hisz a nemzeti megbékélés szférája túlemelkedve személyes sorsokon, a nép, a nemzet érdekeit érintő problémákat foglal magába és egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a problémák milyen megoldást nyernek. Ugyanakkor a megbocsátás, mint személyes ügy össze is függ a nemzeti megbékélés problematikájával. Mező Imréné esetében láttuk, hogy a megbocsátás útját nehezen tudta "egészen végig járni", és mégis elfogadta, mi több szükségesnek tartotta a nemzeti megbékélést. Özv. Asztalos Jánosné a megbocsátás útját nem tudta végigjárni, holott férje, Asztalos János honvéd ezredes, Mező Imrével együtt halt meg. Ő, özv. Sziklai Sándornéval együtt intézett levelet az MSZMP Központi Bizottságához, amelyben az őket ért tragédia felidézésével együtt - több vitatható nézetet is előadva - elmondják, hogy számukra miért "nem hozta el a megnyugvás és megbékélés érzését 1989. június 16-a."[146] Ők nem tudtak megbocsátani, a nemzeti megbékélés szükségességét nem tudták elfogadni; ezért nem marasztalhatjuk el őket: 1956 nemzeti tragédiájában a történelem kegyetlenebbül sújtotta őket, mint másokat.

Mező Imréné és Vásárhelyi Miklós levelei a Budapesti Reformkör tagjait "felzaklatták" és mélyen meghatották; a szervezőbizottság elhatározta, hogy a Kör tagsága ezen érzéseinek hangot kell adni, ezért levelet intéztünk Mező Imrénéhez:

"Mező Imréné elvtársnőnek

Balatonfüred

Kedves Mező Imréné Elvtársnő!

Mély megrendüléssel olvastuk a Népszabadságban közzétett levelét. Most, amikor népünk 1956 őszének polgárháborúba torkolló napjaira, véres tragédiájára emlékezik, amikor megkerülhetetlen a történelmi felelősség kérdése, amikor a kommunisták soraiban szégyenérzet és elbizonytalanodás uralkodik el, felemelő érzés volt megismerkedni az Ön nyilatkozatával. Erkölcsi nagyságról és elkötelezett felelősségérzetről tanúskodó bátor kiállása teljes összhangban van feledhetetlen elvtársunk, Mező Imre mártírhalállal megpecsételt hősi, önfeláldozó életútjával.

Köszönjük Önnek, hogy a mai nehéz pillanatban, amikor a koncepciós per áldozatául esett Nagy Imre és társai temetésére sor kerül, állásfoglalásával példa-értékűen hozzájárult a nemzeti megbékélés ügyéhez.

Fogadja nagyrabecsülésünket és őszinte jókívánságainkat.

Tisztelettel:

az MSZMP Budapesti Reformköre

Budapest, 1989. június 14."[147]


Az itt közölt három levél, a levelekben foglaltak kifejezik 1956 rendkívül összetett, sok vonatkozásban ambivalens-paradox jellegét. A levelekből az derül ki, hogy Nagy Imre és Mező Imre - akik annak ellenére, hogy mindketten ugyanazért, a szocializmus megújításáért, azaz a korrektív forradalomért küzdöttek - a történelem áldozatául válva a barikád két különböző oldalán estek el, haltak mártírhalált. A történelmet itt mindenekelőtt Jalta, és annak minden következménye testesítette meg: a Szovjetunió által ránk kényszerített szocializmus-modell, amely szükségszerűen vezetet el az 1956-os népfelkeléshez, szabadságharchoz, korrektív forradalomhoz, majd a forradalomhoz, és benne vétlen áldozatként Mező Imre és mások halálához. Ez a történelem folytatódott a november 4-i szovjet beavatkozással, amely megakadályozta, hogy a polgárháború küszöbén lévő ország demokratikus módon oldja meg az államszocializmus felszámolását, a többség akaratának megfelelő rendszer megteremtését. E beavatkozás következménye volt az a politikai gyilkosság, amely Nagy Imrével végzett. A Szovjetunió által ránk kényszerített történelemnek voltak magyar végrehajtói: Rákosi Mátyás, Kádár János és támogatóik, akiket hol csak a szovjet szuronyok tartottak hatalomban, hol az időleges társadalmi béke és ehhez kapcsolódó szerény életszínvonal emelkedés legitimált. Hisz tudnunk kell, hogy a magyar nép döntő többsége békében, biztonságban és jobban akart élni, és amikor ez megadatott számára, akkor meg volt békélve a rendszerrel. Ezért a magatartásáért a népet sem akkor, sem később nem lehetett elítélni, még kevésbé "leváltani". És ebben a ránk kényszeríttet történelemben itt voltunk mi, az MKP, az MDP, majd az MSZMP tagjai, akik - amíg reménykedhettünk - hosszú időn keresztül hittünk a szocializmus jövőjében, ha jelenével kapcsolatban mind többen és mind erőteljesebben kritikával is éltünk; így érkeztünk el 1989-hez, amikor - mert ezt az emlegetett történelem is lehetővé tette - mind a múlttal, mind a jelennel el kellett végeznünk a végelszámolást. Ezt az elszámolást a Budapesti Reformkör is elvégezte: ennek volt a következménye - amit Mező Imrénének is írtunk -, hogy a történelmi felelősség miatti szégyenérzet volt sorainkban, vallottuk, hogy mint az MSZMP tagjai - ugyan elhatárolódva a múlt bűneitől, benne az 1956-os forradalom leverésétől és az utána következő megtorlásoktól - mi is felelősek vagyunk ezért a múlttért, már csak azért is, mert a Kör idősebb generációja közül többen hosszabb-rövidebb ideig számosan támogattuk és egyetértettünk a Kádár-rendszer politikájával; ezért megkövettük a magyar népet és elhatároztuk, hogy tevékenységünkben annak az MSZMP-nek a politikáját kívánjuk folytatni, amely megalakulásakor 1956-ot forradalomnak tartotta, amely elfogadta a többpártrendszert és amely párt adott irányvonalát Nagy Imre neve szimbolizált; ezzel együtt megtagadtuk mindazt, melyet a Kádár János képviselte MSZMP irányvonalának, még inkább ezen irányvonal bűnöket elkövető gyakorlati megvalósításának tartottunk.

Úgy gondolom, hogy az 1945 utáni magyar történelem, benne 1956 összetetten ellentmondásos jellegének és a Budapesti Reformkör e történelemhez való viszonyának a megértéséhez, továbbá a három levélben foglaltak magyarázatához e lecsupaszított történelmi vázlatra szükség van. Mert csak ezek fényében érthető, hogy Nagy Imre és Mező Imre hogyan lehetett egyaránt 1956 mártírja Mező Imréné, Vásárhelyi Miklós és a Budapesti Reformkör számára, hogy 1956 történelmi igazságnak megfelelő értékelése nem lehetett akadálya a nemzeti megbékélésnek, és hogy ezt a megbékélést a különböző irányból érkezők - legyenek bár egyaránt a történelem áldozatai, ha volt bennük a magyar nemzet sorsa iránt érzett felelősség, akkor - szükségesnek tartották és elfogadták.


A temetés és az ott elhangzott beszédek a nemzeti megbékélés szempontjából

Elkövetkezett június 16-a, a temetés napja. Nem kívánom a gyászszertartáson elhangzott beszédeket újra ismertetni, az ott elhangzottakra csak a nemzeti megbékélés szempontjából kívánok utalni. Ami első szempillantásra egyértelmű, hogy a hozzászólók nagy többsége beszélt a nemzeti megbékélés szükségességéről, arról, hogy a temetés váljon a megbékélés napjává. Ha részleteiben szemlélem a gyászszertartást, akkor azt mondhatom, hogy a 301-es parcellánál mindenki, míg a Hősök terén Vásárhelyi Miklóson, Zimányi Tiboron, Király Bélán kívül - akik szintén szükségesnek mondták a megbékélést - egyedül Orbán Viktor volt az, aki olyan beszédet tartott, amely egyértelműen a nemzeti megbékélés ellen volt, de Rácz Sándor és Mécs Imre beszédeiben is voltak olyan elemek, amelyek nem segítették elő a nemzeti megbékélést.

Nem véletlen, hogy a Hősök terén és a 301-es parcellánál elmondott beszédek a nemzeti megbékélés szempontjából különböztek egymástól: a Hősök terén a szónokok a nagyvilágnak szóltak, politizáltak, míg a 301-es parcellánál - ahol a családtagok kérték fel a gyászbeszédet mondókat - sokkal személyesebb, a kegyeleti aktust inkább figyelembe vevő, a megbékélést hangsúlyozó nézetek fogalmazódtak meg. Ez a különbség különösen Orbán Viktor esetében volt tetten érhető, aki - nem törődve a TIB és a hozzátartozók kérésével - a gyászszertartást csak apropónak használta fel arra, hogy a Fidesz-t és saját magát a politikai érdeklődés centrumába helyezze; ezért nem túlzás azt mondani, hogy Orbán Viktor populista antikommunista retorikával ekkor kezdte el a következő választás szavazat-gyűjtő akcióját. Ezért nem is szándékozom az általa mondottakkal részletesebben foglalkozni.

Nem tehetem ugyanezt Mécs Imre következő mondataival:

"A lelkiismeret-vizsgálat napja van, amikor mindenki magába néz: hogyan élt 32 évig, hogyan tudott úgy élni? Szabadság nélkül. Nézzenek magukba a gyilkosok, az őket segítők, a passzív gyilkosok, a mindent elnézők, a semmit sem tudni akarók, a beletörődök, a fejüket igába hajtók, a kényelmesek, tunya lelkűek, a posvány jelleműek, a hazát pusztítók, az árulók, a semmi emberek."[148]

Furcsa ez a felsorolás: a politikailag-jogilag jellemezhető magatartások - gyilkosok, segítőik, passzív gyilkosok(?), fejüket igába hajtók, hazát pusztítók, árulók - mellett, bizonyos erkölcsi-politikai személyiségjegyekkel jellemezhetők - mindent elnézők, beletörődök, kényelmesek, tunya lelkűek, posvány jelleműek, semmiemberek -, továbbá erkölcsi és kulturális szintet jelez a semmit sem tudni akarók csoportja; majd a következő szakaszban a "tiszta" embereket is elmarasztalja, hogy "Miként tűrhették mindezt évtizedekig."[149]

Mivel a felsorolásban semmiféle logikailag elfogadható felosztási alapot nem találok, de a téma és az alkalom nem engedi, hogy analizáljam a mondottakat és ennek során élcelődjek Mécs Imre szavain, ezért csak megkockáztatom azon benyomásom jelzését, hogy bizony a magyar lakosság döntő többsége beletartozik a Mécs Imre által elmarasztaltak sorába. Ha igaz ez a feltételezésem, akkor őszintén szembe kell nézni azzal, hogy a magyar nép döntő többsége elmarasztalható-e azért - ahogy ezt Mécs Imre tette -, hogy nem volt polgári forradalmár, hogy nem volt a szocializmusnak nevezett rendszerrel szemben ellenzéki, hogy - amikor a Kádár-rendszer ezt lehetővé tette - megalkudott a rendszerrel és elfogadta azt, mert egyszerűen élni akart. (Most nem beszélek azokról a jelentős tömegekről, akik nemcsak elfogadták a rendszert, hanem - Mécs Imre minden felháborodása ellenére - jól is érezték magukat e rendszerben.)

Mécs Imre sommás elmarasztalását nem lehet elfogadni; egy nép többségétől nem lehet elvárni, hogy a Mécs Imre által felállított mércének tegyen eleget, és azért, mert nem tesz ennek eleget, ezért kollektív bűnösnek tartani. Nem lehet egy nemzetet súlyosan elítélni azért, mert élni akart; az általa - az adott időben - megváltoztathatatlan körülményeket tudomásul vette, a rendszert elfogadta és jelentős többsége nemcsak megbékélt vele, hanem egyet is értett vele.

Alaposabb vizsgálatot igényel azok magatartása, akik egyetértettek és jól érezték magukat a szocializmusnak mondott rendszerben. A Történelmi felvezetőben már bemutattam, hogy a Kádár-rendszer egyik legitimációs tényezője a szerény, de folyamatos életszínvonal emelkedés volt, és hogy ez mit eredményezett. A magyar lakosság jelentős többségének rendszert elfogadó magatartása megítélésekor ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni és ezért a népet elítélni. Azt, hogy a Kádár-rendszer a széles tömegek számára nem volt "egy eleve rossz" rendszer (Mécs Imre), az is mutatja, hogy tíz évvel a rendszerváltás után az Élet és Irodalomban (és nem a Munkáspárt lapjában!) a következőket olvashatjuk: "Napjainkban a lakosság kétharmada többé-kevésbé egyetért azzal, hogy a rendszerváltás több kárt okoz az országnak, mint amennyi hasznot hajt, négy emberből három legalább részben egyetért azzal, hogy a Kádár-rendszer igazságosabb volt a jelenleginél, és ennél is többen osztják azt a véleményt, hogy a múlt rendszerben többet törődtek a kisemberek gondjaival."[150] Ezért el kell gondolkodnunk - mert sok igazságot rejt magában - azon a paradoxonon, hogy a magyar szocializmus 1962 utáni időszakában a dogozó tömegek számára e szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett.

Az ilyen és ehhez hasonló megállapításokat csőstől idézhetném - beleértve alapos szociológiai kutatások megállapításait is, pl. Ferge Zsuzsa kutatásait -, én azonban messzemenő következtetéseket ezekből itt nem kívánok levonni, csak arra szorítkozom, hogy Mécs Imre temetésen mondott differenciálatlan, sommás rendszer-kritikája és a nép döntő többségének ennek során való elmarasztalása tarthatatlan magatartás, hibás álláspont volt, ami eltorlaszolta a nemzeti megbékélés irányába vezető utat.

A magyar nép fentiekben bemutatott elmarasztalását a Kádár-rendszer időleges elfogadásáért könnyen vissza lehetett utasítani, de mi a helyzet a volt párttagok megítélésével, amely csoport a hozzátartozókkal együtt a lakosságnak szintén egy jelentős hányadát jelentette. Mécs Imre nem fogalmazott pontosan, helyette Orbán Viktor és mások mondták ki: a múlttért a kommunista diktatúrát, a kommunista politikusokat, a kommunistákat kell felelősségre vonni, így általában, a tényleges történelmi folyamatok figyelembevétele, minden differenciálás és minden egyéni mérlegelés nélkül. Mivel mi, a Budapesti Reformkör tagjai is a múltban hosszabb-rövidebb ideig kommunisták voltunk, szembe kell nézni ezzel a problémával is, méghozzá a legélesebben, legkritikusabban megfogalmazott formájában.


Viták a volt kommunisták felelősségéről

Ungváry Rudolf - tíz évvel a rendszerváltás után, a Magyarországon éppen megjelent, francia szerzők által írott, Kommunizmus fekete könyve vitája idején - Tar Sándor író ügynökmúltjának lelepleződése kapcsán a következőket írta:

"Tar Sándor iránti megbocsátás mintha jelképpé vált volna mindazok számára, akik egykor, 1945 után szégyenteljes dolgot cselekedtek (ők, vagy szüleik): a világ baloldali megváltásának illúziójától hajtva, vagy egyszerűen csak félelmükben odaálltak a kommunista rendszerhez. Akik közül sokan előbb vagy utóbb rájöttek, hogy nem ilyen lovat akartak. Akik "hittek", és ma felmentésként abba kapaszkodnak bele, hogy aki hitt, annak nincs miért szégyenkeznie. (Ezzel a hittel nem állt egészen máskép a sok millió egykori náci párttag sem.)

Akármennyire is hittek akkor: azt pontosan tudniuk kellett, hogy diktatúrával értenek egyet. Ezt a "hit" talán jóvá teheti? Miben hittek? Hogy "keresztül hazudják magukat az igazságig"? Abban, hogy mégse proletárdiktatúra lesz? De hiszen éppen ezt helyeselték. Akkor meg nem állíthatják, hogy nem tudtak az elnyomásról, a kommunista ideológia bikacsökjéről, melyet folyton felmutattak, biztatva mindenkit: no, ugorj, elvtárs (mert ugye te is elvtárs vagy, nem?), ez itt a haladás mércéje; és hát ugye, ki ne akarna haladó lenni, ha ennyire kötelező. Ennek a szörnyű mércének a fenntartásához mindenki hozzájárult, aki lélekben nyitott volt a rendszer politikai alapja iránt. Éppen azzal értettek egyet, hogy jobboldaliaknak "kuss". Mindenkinek, aki helyeselte a rendszert, tudnia kellett, hogy "kuss" volt minden más politikai irányzatnak, függetlenül attól, hogy fasiszta volt-e vagy demokrata (...) Nehéz lehet tudni és elfojtani, hogy szégyenteljes volt a kommunista diktatúrát támogatni, de még csak lélekben egész picit helyeselni is."[151]

Ungváry Rudolf az általánosításokat illetően egyrészt nagyvonalúbb még Mécs Imrénél is, hisz a gyermekeket is elmarasztalta "szüleik" esetleges kommunistaságáért, továbbá mindazokat, akik akár csak lélekben, "egész picit" is helyeselték a kommunista rendszert; másrészt szűkebb, mert alapjában főként a kommunistákról akart ítéletet mondani. Ungváry általánosításának abszurditásaival nem kívánok foglalkozni, mert Mécs Imre beszéde kapcsán az ide tartozó valóságos problémákról már elmondtam véleményemet.

Az alábbiakban - Ungváry Rudolf fentebb idézett véleménye kapcsán - azzal a kérdéssel kívánok szembenézni, hogy az MKP, az MDP, majd az MSZMP volt tagjai szégyelljék-e magukat, elmarasztalhatóak-e azért, mert kommunisták voltak és "odaálltak a kommunista rendszerhez." Ezt a szembenézést azonban messze kezdődő történelmi tanulságok figyelembevételével kell kezdenem éppen azért, mert Ungváry Rudolf véleményének megfogalmazásában teljesen eltekintett ezektől a tanulságoktól általában, a kommunizmus történetének tényeitől és e rendszer elfogadásának okait illetően pedig különösen.

Ha ugyanis a történelmet tanítómesterül hívjuk - nem tehetünk mást, nincs ennél jobb eszközünk a történelmi folyamatok igazságának a megállapításához -, akkor azt látjuk, hogy az emberiség történelmében jól ismert törésvonalak voltak, melyek hagyományosan a vallások, osztályok, fajok vagy nemzetek határvonalain jöttek létre és e törésvonalak keretében az egész világtörténelem során a történelmi változások egyik legfőbb bábája az erőszak volt. Különösen így volt ez - Európában is egészen a múlt század végéig, amely részleges megszorítás világtörténeti okait a magyarországi rendszerváltás bemutatása során próbálom vázolni - az osztályok közötti törésvonalak esetében, amikor egy-egy társadalmi rendszer megváltoztatása során a meglévő rendszer alapjait, lényegét érintették ezek a változások. Ezekben az esetekben a történelmi erőszak egyik fő formája, a forradalmi erőszak és az általa létrehozott diktatúrák nemcsak a meglévő politikai intézményeket és tulajdonviszonyokat semmisítették meg, hanem magát az addig fennálló jogrendszert is felfüggesztették, a meglévő erkölcsi magatartások érvényességét tolták félre azért, hogy szabad teret nyissanak e diktatúrák céljai megvalósításának, egy új, fejlettebb társadalmi rendszer megteremtésének.

Igaz, a mai posztmodern társadalminak nevezett történetfelfogás divatos szemléletrelativizmusa elveti a történelmi értékítéletek lehetőségét és tagadja a megkülönböztetést a fejlett és fejletlen társadalmak között, ezzel azonban kihúzza a talajt a történelmi folyamatok objektív megítélése alól, így a történelmi erőszak - benne a forradalmi erőszak - valóságos szerepét sem tudja értékvonatkozások szerint minősíteni; én azonban bevallottan továbbra is az objektíven megismerhető és értékvonatkozások alapján minősíthető történelmet fogadom el tanítómesternek és tanúságait kívánom az alábbiakban érvényesíteni.

Ugyanakkor nem lehet célom a történelmi erőszaknak - benne a forradalmi erőszaknak - az emberiség történetében játszott szerepének részletes, történelmi tényekkel való bizonyítása, csak néhány történelmi példát, illetve hozzájuk kapcsolódó történetfilozófiai megfontolást kívánok felidézni Ungváry Rudolf nézetei bírálatának előfeltételeként.

* * *

Közismert, hogy a római birodalom, a rabszolgatartó rend bukásának egyik fő oka a szabadok és a rabszolgák egymás elleni harca volt, amely kiegészült a hódító háborúkkal, illetve a szabadok különböző rétegei közötti érdekellentétekkel és az ezekből fakadó polgárháborúkkal; majd az ennek folytán meggyengült római birodalomra a barbár törzsek támadása adta meg a kegyelemdöfést. Az évszázadok során ezekben a harcokban milliók pusztultak el; a rabszolgalázadások leverése során százezreket öltek meg (így csak a Spartacus rabszolgalázadás leverése után, az elfogott rabszolgák közül 6 ezret feszítettek keresztre; azt, hogy a 70 ezer fős rabszolgaseregből a harcban hányan estek el, nem tudjuk). A milliós nagyságrendű elpusztultakra kell gondolnunk, amikor a római jog azon klasszikus tételére emlékezünk, hogy az állam java (érdeke) a legfőbb törvény. (Az itt jelzett társadalmi-történeti konfliktusok vezettek el milliók pusztulásán keresztül a feudalizmus társadalmi rendszerének a kialakulásához.)

* * *

Nem kisebb vérben-erőszakban született és szilárdult meg maga a kapitalista társadalmi rendszer sem. Nem kívánom részletezni az eredeti tőkefelhalmozás folyamatát: az Újvilág őslakossága többségének a kiirtását; az európai tőkés országok gyarmatosításban játszott szerepét, a gyarmati háborúkat és áldozatainak a sorsát; az újkori rabszolgaság kialakulását és áldozatait; a volt jobbágyok proletársorba süllyesztését és nyomorát, stb. Ezek kapcsán csak azt jegyezném meg, hogy mindezek, annak a történelemben szerepet játszó erőszaknak a megnyilvánulásai voltak, amelyről eddig is beszéltem. A polgári forradalom néhány, a történelmi erőszak szerepét egyértelműen bizonyító jellemvonását azonban Anglia és Franciaország kapcsán érinteni kívánom.

A XVII. századi Angliában az új, árutermelő nemesség, a kialakuló burzsoáziával szövetségben, felhasználva a paraszti és plebejus tömegek antifeudális tömegmozgalmait, megdöntötte a feudális abszolutista monarchiát, és győzelemre vitte a polgári forradalmat. Ez a győzelem azonban nem ment egyik napról a másikra, a harc - a szemben álló felek váltakozó sikerével - közel ötven évig tartott.

A polgári forradalom az 1640 végén tartott parlamenti választással kezdődött, melyen az abszolút monarchia ellenzéke döntő győzelmet aratott, és tartott 1689-ig, III. Vilmos királlyá választásáig, akinek első tette a Bill of Rights, az alkotmányos királyság alapokmányának az elfogadása volt.

I. Károly 1642 elején megpróbálja letartóztatni az ellenzék vezetőit, de azok elmenekültek és ezzel megkezdődött a polgárháború, amely 1648 végéig tartott. A polgárháborúban az ellenzék győzött, melyben kiemelkedő szerepe volt Cromwell Olivérnek, aki megszervezte a forradalom hadseregét; I. Károlyt 1649 januárjában a bíróság halálra ítélte és lefejezték.

A forradalomban résztvevő különböző politikai törekvések közötti harc 1653 végén Cromwell katonai diktatúrájához vezetett, amely 1658 szeptemberében bekövetkező haláláig tartott. Az angol burzsoázia a katonai diktatúrával elégedetlen volt, ezért a régi földbirtokosokkal átmeneti szövetséget hozott létre: bekövetkezett a Stuart-restauráció, és 1660-ban II. Károlyt királlyá választották. Uralkodása alatt a wighek (a burzsoázia képviselői) és a toryk (földbirtokosok) váltakozó sikerrel folytatják egymás ellen a harcot; II. Károly 1681-ben a toryk mellett beavatkozik a harcba és a wigh vezetők többségét kivégeztette.

Ezt a rövid vázlatot a közel ötven évig tartott polgári forradalomról azért adtam, hogy lássuk: ezekből az évekből 7 év polgárháború, 5 év katonai diktatúra, és 28 év restauráció volt; és e harcokban I. Károly lefejezése, a wigh politikusok kivégzése az erőszak megnyilvánulásának a szempontjából csak a jéghegy csúcsa volt.

Ennek ellenére vagy tán éppen ezért úgy tűnik, hogy az angol forradalom hosszantartó időszaka előnyökkel is járt, a szemben álló felek ez idő alatt "összecsiszolódtak", volt elég idejük a kölcsönös kompromisszumok megkötésére és elfogadására, ezért tudták együttesen 1689-ben III. Vilmost meghívni a trónra, elfogadni a Bill of Rights-t és ezzel megteremteni egy máig tartósan jól működő demokrácia intézményrendszerét.

Az angol polgári forradalom alapvető változásokat eredményezett mind a mezőgazdaságban, mind az iparban, mind a szellemi élet területén. A mezőgazdaságban a XVIII. században a parasztság mint osztály megszűnik, helyébe a tőkés bérlők és a mezőgazdasági munkások lépnek. A felszabadult munkaerő az iparba áramlott, ahol a természettudományok rohamos fejlődésének a segítségével, a gépek feltalálásával (pl. Watt gőzgépe) a meginduló ipari forradalom forradalmasította a termelést és ezzel hosszú időre megalapozta Anglia vezető helyét a világgazdaságban. De nemcsak ezt eredményezte: egyértelművé tette, hogy a tőkés társadalom termelési kultúrája, a termelő erők olyan mennyiségi és minőségi fölényét hozta létre, amilyennel eddig egyik létező társadalmi rendszer sem rendelkezett. Ez a termelési kultúra a kapitalizmusnak az egész világ gazdaságát átformáló nagy győzelme volt.

E fejlettebb, produktívabb társadalom létrejötte annak a következménye volt, hogy a szemben álló britek képesek voltak olyan osztály és nemzetiségi kompromisszumokat kötni, hogy annak alapján megfelelő állami-politikai kereteket hozhattak létre a győztes polgári forradalom adta lehetőségek kihasználásához. Tanulhatnánk az angoloktól a nemzeti megbékéléshez elengedetlenül szükséges kompromisszumkészséget - amely feltétele egy ország, egy nép alkotóképessége és ezzel teljesítménye kibontakozásának -; bár - ha őket vesszük példának - még ehhez van közel negyven évünk.

* * *

A francia polgári forradalom a párizsi kézművesek és a francia gárda felkelésével, Bastille 1789. július 14-i bevételével kezdődött és tartott 1794. június végéig, a jakobinus diktatúra bukásáig.

A nemzetgyűlés 1789. augusztus végén fogadta el politikai nyilatkozatát, az Emberi Jogok Kiáltványát, amely felszámolta a feudalizmust és alkotmányos monarchia keretében erősítette meg a kapitalista rendszert. A király, XVI. Lajos - aki, míg élt, végig kétkulacsos politikát folytatott - elfogadta a változásokat.

1789 szeptemberében a monarchisták jobboldali csoportja megkezdte az ellenforradalom szervezését; ez a belső ellenforradalom, kiegészülve a külső ellenforradalommal, az Anglia által szervezett Franciaország-ellenes koalícióval, katonai lázadásokat, vidéken kirobbant royalista felkeléseket jelentett, és a forradalom egész időszaka alatt váltakozó sikerrel tartott, de végül is a köztársaságiak győzelmével fejeződött be.

1789 novemberében - a forradalom támogatására - elkezdődött a jakobinus klubok szervezése; ezek terjedése miatt a monarchisták 1791 júliusában megkezdték a köztársaságiak üldözését (a Mars mezőn tüzet nyitottak rájuk).

Egy évre rá, 1792 júliusában a törvényhozó gyűlésben a jakobinus baloldal többségbe került, XVI. Lajost megfosztották trónjától, majd börtönbe zárták; és az általános választójog alapján összehívták a konventet, az új alkotmányozó gyűlést. A megválasztott konvent 1792 szeptemberében ült össze és eltörölte a királyságot, kikiáltotta a köztársaságot. Ez év végén megkezdődött XVI. Lajos pere, a konvent halálra ítélte és 1793 januárjában a királyt kivégezték.

1792 szeptemberében a külső ellenforradalom (a porosz katonai sikerek) és a vidéki royalista felkelések ellensúlyozására a jakobinus baloldalt támogató sans culotte-ok lemészárolták a párizsi börtönök 1100 royalista foglyát, az akció egyik vezetője Danton volt.

1792 decemberében a konvent Franciaországot forradalmi hatalommá nyilvánította és szövetséget ajánlott mindazon országoknak, melyek elfogadják a köztársaság forradalmi diktatúráját.

1793 márciusától megkezdték a forradalmi törvényszékek felállítását, halálbüntetés várt mindazokra, akiket fegyverrel a kézben fogtak el.

1793. június 2-án Párizs népe felkelt; a konvent elfogadta a felkelők követeléseit. A hatalom a sans culotte-okra és a szegény- és közép-parasztokra támaszkodó jakobinus baloldal kezébe került; kezdetét vette a jakobinus diktatúra, amely 1794. július 27-ig tartott.

1793 nyarán fokozódtak az ellenforradalmi-föderalista lázadások a jakobinus uralom ellen; ennek ellensúlyozására Robespierre javaslatára a konvent általános népfölkelést rendelt el, majd szeptemberben felállították a forradalmi hadsereget. A teljes hatalmat a Közjóléti Bizottság diktatúraként gyakorolta, megszervezte a forradalmi kormányzatot, melynek alapja a forradalmi terror volt.

Az egész országra kiterjesztették a párizsi Forradalmi Törvényszék hatáskörét; az esküdtek erkölcsi bizonyítékok alapján is ítélkezhettek, eltörölték a vádlott előzetes kihallgatását és védekezési lehetőségét, a nép ellenségeinek fogalmát jelentősen kiterjesztették. A külföldre emigrált és az ellenforradalmi lázadásban résztvevők földbirtokait elkobozták, a katolikus egyház birtokait kártalanítás mellett felosztották; az egyházak, mindenekelőtt a katolikus egyház és papság tevékenységét és a szabad vallásgyakorlást jelentős mértékben korlátozták. Robespierre javaslatára a köztársasági erkölcs alapjává - amely a vallást és annak erkölcsi értékeit volt hívatva helyettesíteni és ezzel az egész valláshoz kapcsolódó erkölcsöt hatályon kívül helyezni - rendeletileg a Legfelsőbb Lény kultuszát és a közerkölcs megingathatatlanságát tették.

1793 októberében a konvent 136 tagját a konventből eltávolították, közülük 41 girondistát forradalmi törvényszék elé állítottak és kivégeztek; 1793 októberében a volt királynő, Marie Antoinette pere és kivégzése volt. 1794 márciusában a héberista anarchisták, majd a terror gyengítését kívánó Danton és társai kivégzésére került sor.

Mivel a jakobinus diktatúra elsősorban a francia kis- és középburzsoázia törekvéseit képviselte és több esetben sértette a nagyburzsoázia érdekeit, ezért az szembefordult a diktatúrával és az általa megvalósított terrorral; 1794. július 27-én a konvent többsége Robespierre ellen fordult, másnap 21 társával együtt letartóztatták és a párizsi községtanács 70 tagjával együtt minden bírósági ítélet nélkül mindnyájukat kivégezték. Ez a jakobinus diktatúra bukását és a thermidoristák győzelmét jelentette, mellyel a hatalom a francia nagyburzsoázia kezébe került; akik első intézkedéseikkel megkezdték a forradalmi kormányzat likvidálását, rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését (pl. 1795. május 20-án megnyíltak a jakobinus diktatúra által bezárt templomok, stb.).

Ez a fordulat szintén az erőszak és a terror eszközeinek alkalmazásával valósult meg és a konventben a jobboldal felülkerekedésével járt együtt; ez a folyamat felerősítette vidéken a fehérterrort, mely tömeges gyilkosságokkal és kivégzésekkel járt, továbbá a sans-culotte-ok lefegyverzésével és szétzúzásával.

1795. október elején a királypártiak felkelést kíséreltek meg, melyet a konvent Napóleon tábornok segítségével vert le; a konvent ezek után feloszlott és egy direktórium jött létre, amely az alkotmányos polgári köztársaság megszilárdítására és a háború befejezésére törekedett - sikertelenül. A mintegy négy éves átmeneti időszakban - a háborús sikerek következtében - Bonaparte Napóleon szerepe a köztársaság katonapolitikai életében mind jelentősebbé vált.

Napóleon e tekintélyét felhasználva 1799. november 9-én a hadseregre támaszkodva államcsínyt hajtott végre és katonai diktatúrát hozott létre, majd 1804 decemberében császárrá koronáztatta magát.

Úgy vélem, hogy a francia polgári forradalom eseményei egyértelműen bizonyítják a forradalmi erőszak szerepét egy új társadalmi rend megszületésében, és jelentőségét a világtörténelem folyamatainak alakításában. Mert ha dióhéjban összegezni akarom az elmondottakat, azt kell mondanom, hogy a francia forradalom terrorral és diktatúrával elért győzelme, köztársasági hadseregének háborúi, majd a napóleoni háborúk hozzájárultak a feudalizmusnál fejlettebb kapitalista társadalmi rend európai létrejöttéhez-megszilárdításához, ezáltal a polgári Európa megteremtődéséhez, és ezzel a kapitalizmus világméretű győzelméhez.

* * *

Az európai történelemből a történelmi folyamatokban megnyilvánuló erőszaknak három olyan esetét mutattam be, melyek egyértelműen új, fejlettebb társadalmi rendszerek megszületését segítették elő. A történelem során azonban nemcsak ilyen erőszakkal találkozhattunk. A teljesség minden igénye nélkül csak utalni kívánok az i.u. IV. évszázad második felében kezdődő, a népvándorlás különböző hullámaihoz kapcsolódó, barbár-, majd később a nomád törzsek zsákmányszerző rablóháborúira (az V. században a hun Attila, vagy a magyarok IX. századi kalandozásai) vagy a jellegében teljesen azonos XIII. századi nomád mongolok rablóháborúira, melyek jellemzői a rablás, a foglyok ejtése, a városok kifosztása mellett a szervezett pusztítás volt, a lehetséges ellenállók tudatos és tömeges kiirtásával együtt. Nem sokban különböztek ezektől a XI-XIII. századi keresztesháborúk sem; az első keresztes háborúban, 1099-ben pl. a keresztesek nemcsak kifosztották Jeruzsálemet, hanem a várost el is pusztították, és lakóit kiirtották.[152]

A sztálini önkényt - és nem a "létező szocializmus" Szovjetunióbeli létét és értelmét -, továbbá Hitler fasiszta rendszerét, a holokauszttal együtt, a történelmi erőszak e formájánál tartom számon.

* * *

Ungváry Rudolf idézett sorai kapcsán azt is szóvá tettem, hogy ő a kommunizmust és e rendszer évtizedeken keresztül történő százmilliók általi elfogadását is teljesen történetietlenül szemléli; azt, az egyes országokban létrejött lényeges különbségeik mellőzésével bírálja. Ezért kénytelen vagyok, Ungváry állításának konkrét bírálata előtt, röviden ezzel is foglalkozni.

Az Európában megvalósulásra kerülő proletárforradalommal kapcsolatban Marx és Lenin forradalom-elméletét kell megemlítenem. Marx a proletár forradalmat a legfejlettebb tőkés országokban vélte megvalósíthatónak, melyekben a proletariátus és lehetséges szövetségesei a lakosság többségét teszik ki. Nézeteit a történelem addigi, és az 1871 tavaszán két hónapig fennállt párizsi Kommün tapasztalataival igyekezett megalapozni, és a proletariátus diktatúráját a lakosság többségének a diktatúrájaként tartotta megvalósíthatónak; melynek szükségességét azért is tartotta elkerülhetetlennek, mert a Kommün leverése után a francia burzsoázia, 30 ezer párizsi kivégzésével és 40 ezer elítélésével és deportálásával, kegyetlenül bosszút állt a Kommünért.[153] Ha a Kommün képes lett volna a lakosság többségét maga mellé állítani, ha képes lett volna a forradalmi terrorral és az általa megteremtett proletárdiktatúrával a tőkés termelési módot felülmúló eredményeket produkálni, és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavában foglaltakat a széles tömegek számára valójában megvalósítani, akkor nem történt volna más, mint ami a történelem során eddig már többször is megvalósult: a forradalmi erőszak, jelen esetben a proletariátus diktatúrája egy új, a megelőző rendszert felülmúló, társadalmat hozott volna létre. Mivel a Kommün ennek megvalósítására nem volt képes - most ne vizsgáljuk azt, hogy miért nem -, a Kommünnek szükségszerűen el kellett buknia.

Lenin forradalomelmélete a kapitalizmus megváltozott természetéből indult ki; úgy vélekedett, hogy az imperializmus időszakában a proletár forradalom nem a legfejlettebb országokban fog győzni, hanem ahol az imperializmus lánca megszakad. Mivel ezekben az országokban a proletariátus a lakosság jelentős kisebbsége volt, ezért nem lehetett a proletárdiktatúrát a lakosság többségének a diktatúrájaként tételezni. E kisebbség diktatúrájának a hatalmi bázisát éppen ezért a munkás-paraszt szövetség megvalósításával akarták szélesíteni. Lenin úgy vélte, hogy a szocializmus építésének előrehaladási folyamatában ez a bázis állandóan szélesedni fog és idővel a proletárdiktatúra a többség diktatúrájává válik. Ezt a bolsevik felfogást sokan bírálták és nem fogadták el. Ezt tette Lukács György is, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma, 1918 októberében írott tanulmányában. Lukács elutasításának lényege az volt, hogy számára a szocializmus és demokrácia egymástól elszakíthatatlan entitások voltak és nem fogadta el Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regénye ajánlását, hogy a rosszból jó származhat, ahogy ezt Razumihin mondta: ha az igazsághoz keresztül hazudjuk magunkat.

Lukács néhány hónap múlva, miután jobban megismerte az oroszországi helyzetet, alapvetően megváltoztatta álláspontját, elfogadta Lenin forradalomelméletét. Oroszországban az 1917-es februári forradalom ugyan elsöpörte a cárizmust, de Kornyilov tábornok 1917. júliusi ellenforradalmi lázadása azt mutatta, hogy az oroszországi változások alternatívája nem a polgári demokratikus berendezkedést megteremtő klasszikus kapitalista fejlődés, vagy a bolsevizmus, hanem az egyedüli reálisan megvalósítható alternatíva a bolsevizmus, vagy az ellenforradalmi feudálkapitalista diktatúra. Ezt igazolták a később történt események is: 1918 tavaszán a belső ellenforradalom támadásba ment át a szocialista forradalom ellen és több évig tartó véres és kegyetlen polgárháború folyt az országban, majd 1919 tavaszán az antant hadjáratot indított Szovjet-Oroszország ellen.

Lukács e két rossz véglet közül a bolsevik diktatúra elfogadása mellett döntött az 1918 decemberében írott, Taktika és etika c. tanulmányában. Döntését nagymértékben elősegítette az, hogy a hamarosan megvalósuló világforradalomban reménykedett, melyet a bűnös polgári világ utolsó ítéletének tartott. Ennek a világforradalomnak a győzelméhez, az ehhez való átmenethez Lukács időlegesen szükségesnek ismerte el a proletárdiktatúrát, mint elkerülhetetlen eszközt, amely azonban a rövidesen bekövetkező világforradalom győzelme után átnő proletár demokráciába, amely hamarosan megteremti az osztálynélküli társadalmat. (Lukács e világforradalom első fecskéit látta nem sokkal később a magyar-, illetve a bajor tanácsköztársaságokban. És ahogy a Francia Köztársaság forradalmi hatalommá nyilvánította magát és szövetséget, ezzel segítséget ígért minden országnak, amely forradalma érdekében a polgári köztársasági diktatúra megvalósításának az útjára lép, a szocialista forradalom elkötelezettjei ugyanúgy elfogadták és történelmi szükségszerűségnek tartották Szovjet-Oroszország világforradalmat támogató szerepét, mert e forradalmárok úgy gondolták - a római jog egyik, már bemutatott alaptételét úgy módosították és ezt őszintén hitték -, hogy a forradalom érdeke a legfőbb törvény.)

Lukács a szocialista forradalmat, a bolsevizmust és vele a társadalom kisebbségét képviselő proletárdiktatúrát azonban csak úgy tudta elfogadni, hogy egyúttal tudatosította: a forradalmakban elkerülhetetlenné váló terror alkalmazása óriási erkölcsi felelősséget igényel, ami szükségessé teszi a forradalmi időszak etikájának a kidolgozását. Lukács erre vállalkozott a Taktika és etika c. művének megírásával. Anélkül, hogy ismertetném Lukácsnak ezt az írását azt azért jelzem, ő megtette az első lépéseket a felé a helyes belátás felé, hogy a politika és az etika viszonya kettős szempontú, kölcsönös meghatározottságon alapul úgy, hogy a helyes politikai gyakorlat - rendelkezvén bizonyos viszonylagos önállósággal - bizonyos határokon belül független az etikai megítéléstől, sőt egy világtörténeti mértékkel mért szükségszerűség esetén - mint például láttuk ezt az angol és a francia polgári forradalmak esetében - szembe is kerülhet bizonyos létező etikai normákkal, etikai értékekkel, létrehozva a forradalmi politika és az egzisztáló erkölcs konfliktusait; de ennek a szembekerülésnek történelmi perspektívában - és itt van a meghatározottság másik oldala - egy, az emberi képességek kibontakoztatását jobban lehetővé tevő s ezért fejlettebb, hatékonyabb társadalmat-, benne az emberiség nembeli fejlődését reprezentáló, új erkölcsi értékeket, magasabb rendű erkölcsi normákat kell eredményeznie.

Lukáccsal együtt sokan hittek-hittünk abban, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal egy ilyen új társadalom születése kezdődött meg az emberiség XX. századi történelmében. A későbbiek során azonban - ki előbb, ki később, de - mind többen szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ez a forradalomban való hit egy világtörténeti tévedés, amellyel le kell számolni.

Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy melyek voltak az okai annak, hogy az Októberi Forradalommal nem kezdődött új szakasz az emberiség történetében, de azzal röviden igen, hogy százmilliók - köztük az európai baloldali értelmiség százezrei, sőt milliói - miért voltak évtizedeken keresztül foglyai ennek a világtörténeti tévedésnek. Az egyik fő ok kétségtelenül a polgári társadalommal szembeni elégedetlenség volt, a vele szembeni elvárások teljesülésének az elmaradása, a francia forradalom által meghirdetett szabadság, egyenlőség, testvériség ígéreteinek teljesületlensége; a nyugat-európai munkásosztály és a baloldali értelmiség jelentős része kiábrándult a kapitalizmusból és ezért a szocialistának nevezett forradalmat szimpátiával fogadta és saját boldogabb jövőjét vélte megtalálni a szovjet kísérletben. A szocialista forradalom által meghirdetett célok és megvalósításuk ugyanis az emberiség évezredes álmainak a beteljesülését ígérték. Ugyanakkor a szocialista világforradalom elmaradása, a többéves polgárháború és külföldi intervenció, a szocializmus egy országban, méghozzá egy elmaradott országban való felépítésének nehézségei, majd a második világháború a maga pusztításaival és áldozataival, mindezek hosszú időn keresztül kéznél lévő magyarázatul szolgáltak ezen álmok beteljesülése elmaradásának és megakadályozták a szovjet szocializmussal kapcsolatos világtörténeti tévedés felismerését. Az sem vitatható, hogy e tévedésre való ráeszmélést akadályozták a Szovjetunió e nehézségek ellenére elért kétségtelen sikerei is. (Bármi legyen is e sikerekkel kapcsolatosan egyesek véleménye, azt senki sem tagadhatja, hogy a Szovjetuniónak - a Hitler-ellenes koalíció tagjaként - világtörténeti jelentőségű érdemei voltak a fasizmus szétzúzásában, s ezzel az egész emberiség progresszív továbbélése lehetőségeinek a biztosításában.) Még inkább élt ez a Szovjetunió iránti szimpátia és hatott ez a tévedés a kapitalizmus perifériáin, a kelet-európai államok lakosságának jelentős részében már csak azért is, mert ezen országok többsége a második világháborúban a Szovjetuniónak köszönhette a fasizmus, valamint az ezen országok többségében a háború előtt létező reakciós-konzervatív rezsimek alóli felszabadulását. Továbbá e világtörténeti tévedést szolgálta - melynek rendkívül összetett, szerteágazó részleteit és szörnyűségeit itt nem tudom taglalni -, hogy 1956-ig, az SzKP XX kongresszusáig a világ közvéleménye nem ismerte a Sztálin által létrehozott rendszer, a szocializmus hirdetett értékeivel teljesen összeegyeztethetetlen, elfajult diktatórikus jellegét, az általa megvalósított önkény valóságos méreteit; vagy amit ezekkel kapcsolatban addig hallott, mert annyira irracionális volt, azt nem hitte el.

Az SzKP XX. kongresszusának anyagaival való megismerkedés a világtörténeti tévedésre való ráeszmélésnek azonban csak az első, igaz a legdöntőbb, lépése volt: nyilvánvalóvá vált, hogy az, ami a Szovjetunióban az Októberi Forradalommal kezdődött, az valahol utat tévesztett, hogy ami ott volt és van, az nem szocialista forradalom, az általa létrejött rendszer nem szocializmus, hogy a szovjet modell világtörténeti zsákutcának bizonyult. A világtörténeti tévedés felismerésének a második lépését is meg kellett azonban tenni; ennek bemutatásához vissza kell térnem Ungváry Rudolf által mondottak közvetlen bírálatához.

Ungváry Rudolf írásának legjellemzőbb vonása, hogy képtelen volt a szocialista forradalmak születését, az általuk létrehozott kommunista rendszereket belehelyezni egy valóságos történelmi folyamatba és azokat tényleges cselekedeteik, általuk megvalósított teljesítményeik alapján objektíven értékelni; számára a kommunista rendszerek mind egyformák, a Gonosz megtestesülései: így nem lát semmi különbséget a fogolytáborokat tömegesen létrehozó sztálini önkény rendszere és a Kádár-rendszer 1962 utáni időszaka között, vagy a Pol-Pot-ista, több millió embert megsemmisítő, népirtó-rendszer és a Föld lakosságának kb. 20%-át kitevő, jelenleg gazdaságilag a világ egyik legdinamikusabb fejlődését biztosító, kínai kommunista rendszer között. Ennek következtében Ungváry arra még képtelenebb volt, hogy egy-egy kommunista rendszert a maga változó, történeti alakulásában minősítsen, holott - éppen a magyar államszocializmus történetének, a Történelmi felvezetésben bemutatott bírálatánál mutattam meg, hogy - az egyes rendszereken belül is, azok különböző szakaszai között, óriási különbségek voltak. Úgy vélem, hogy Ungváry kommunista rendszereket egyenlősítő nézeteinek bírálatára nem kell sok szót vesztegetnem. Megteszi ezt helyettem a szovjetológia un. revizionista iskolája is.

Ungváry Rudolf nemcsak a különböző kommunista rendszereket azonosítja, hanem a kommunistákat is, és ezért minden differenciálás nélkül mond súlyos ítéletet róluk. A kommunistáknak ez az általában való elmarasztalása ugyanakkor azt is jelenti, hogy a kommunista mozgalomhoz tartozókat személyiségüktől, egyéni jellemvonásaiktól, tényleges céljaiktól és cselekedeteiktől fosztják meg, és ezt az embercsoportot olyan tömegként kezelik, akiket, mint a Gonosz képviselőit megvetéssel sújthatnak. Történelmi tények azt is bizonyítják, hogy ennek során a kommunistákat úgy általában elmarasztalni volt állítólagos cselekedeteikért gyakran nem más, mint primitív antikommunista fecsegés, amelynek sanda napi politikai céljai vannak.

Ungváry, a kommunista rendszereket és a kommunistákat egy kalapba helyező és differenciálatlanul elítélő, történelemszemlélete elvont moralizálás, amely nem alkalmas a történelmi folyamatok objektív megítélésére. E szemlélet bírálataként ezért voltam kénytelen egyrészt az előzőekben megrajzolt történelmi vázlat adására, másrészt Lukács György kapcsán a politika és az erkölcs valóságos viszonya lényegének rövid bemutatására, (no meg azért is, mert Ungváry Razumihint idézve, maga is utalt Lukács vonatkozó tanulmányára, tevékenységére).

Ezek előrebocsátása után kell szembenéznem Ungváry Rudolftól hozott idézetben foglalt állításaival.

Az első ilyen állítása, hogy a kommunisták állítólag azzal védekeznek, hogy ők "hittek" és hogy, "aki hitt, annak nincs miért szégyenkeznie." Ungváry ezt a maga állította érvet azután azzal cáfolja, hogy az egykori náci párttagok is hittek, tehát a kommunisták olyanok mint a nácik, vagy legalábbis éppen annyira elfogadhatatlan a hitre hivatkozó védekezésük, mint a náciké. Ungváry nem gondolhatja komolyan, hogy a kommunistákat azért azonosíthatja a nácikkal, mert mindketten "hittek". Ezen az alapon szinte mindenkit azonosítani lehetne a nácikkal.

Az esetleges azonosítás lehetséges alapja ugyanis nem a hit általában, hanem a hit tartalma lehetne, az, hogy miben hittek a kommunisták és miben hittek a nácik?! Ungváry ezek után felteszi ugyan a kérdést, hogy miben is hittek a kommunisták (és ad egy maga kreálta, hamis választ), de arról meg mélyen hallgat, hogy miben hittek a nácik, hisz ha egymás mellé állítaná a két hit tartalmát, kiderülne, hogy nincs tartalmi azonosság közöttük.

Mivel a kommunisták és a nácik ilyen primitív antikommunista azonosítása nemcsak Ungváry Rudolf sajátja, ezért idéznem kell - a kommunistasággal egyáltalán nem vádolható - Timothy Garton Ash, neves angol történészt, aki ezzel kapcsolatban a következőket mondta: "A kommunizmus rendelkezett egy alapvetően humánus utópiával. A nácizmus pedig alapvetően embertelen, hegemonikus elképzelésekre épült."[154]

Ungváry a kommunistáktól éppen ezt, az "egy alapvetően humánus utópiát" akarja elhazudni és ezért ő akarja megmondani, hogy miben is hittek a kommunisták!? Nem azt mondja, hogy egy olyan új társadalom megvalósításában hittünk - amelynek a jelen korban való megvalósítása ugyan világtörténeti tévedésünk volt, de -, amely az emberiség évezredes vágya volt, hanem azt állítja, hogy a proletárdiktatúrában hittünk, melyről tudnunk kellet, hogy az elnyomás volt, hogy az a jobboldalnak azt jelentette, hogy "kuss". Ungváry tehát itt is ködösít, csúsztatással meg akarja hamisítani a kommunisták igazi célját, szándékosan összekeverve a célt (az új társadalom) és megvalósítása eszközét (proletárdiktatúra).

Az igazság ezzel szemben az, hogy ha figyelembe vesszük a történelem eddigi tanulságát, akkor a kommunisták hosszú időn keresztül hihették, 1956-ig mindenképpen, és ezért utólag sem kell szégyenkezniük, hogy a szocialista forradalommal egy új, az emberiség progresszív fejlődését elősegítő, társadalmat fognak létrehozni, melynek létrehozásához szükség lehet a proletárdiktatúrára; mert a kommunisták e proletárdiktatúrát az új társadalom megteremtésének érdekében ugyanúgy vállalhatták (és ennek vállalásáért sem kell szégyenkezniük), mint az angol burzsoák Cromwell katonai diktatúráját, vagy a francia burzsoák a jakobinus diktatúrát. (Láttuk, hogy ezekben a polgári forradalmakban az azzal szembeszegülőknek nemcsak "kuss", hanem "nyissz" is volt.) A proletárdiktatúra lehetséges történelmi szükségességének a kimondásával ugyanakkor nem akarom az ún. szocialista forradalmakban megnyilvánuló erőszakot általában igazolni, különösen nem a sztálini önkényt és az elfajult állami terrornak hozzá hasonló megnyilvánulásait, mert ezek nem egy új, fejlettebb társadalomért való, történelmileg szükségszerűvé váló forradalmi terrort valósítottak meg, hanem a repressziók-bűnök tömegméretű alkalmazását. E helyzet történetfilozófiai megértése miatt kell figyelembe venni a Lukács kapcsán bemutatott politika és erkölcs kölcsönös meghatározottságáról mondottakat; továbbá azt is tudatosítani kell, hogy a kommunista rendszerek között alapvető különbségek voltak és ezeket, beleértve az általuk alkalmazott erőszakot is, csak a maguk konkrét történetiségükben szabad megítélni. Ugyanakkor e konkrét vizsgálat igényének a hangoztatása mellett is el kell ismerni, hogy mivel a szovjet típusú szocialista forradalom Európában való XX. századi történelmi szükségszerűségének a vélelmezése a kommunisták világtörténeti tévedése volt, ezért e nem létező forradalom érdekében a proletárdiktatúra által elkövetett tényleges bűnökért a kommunistáknak szégyelniük kell magukat és mindent meg kell tenniük, hogy e bűnök következményeit a lehetséges mértékig jóvá tegyék és hogy e bűnök elkövetésének lehetősége többé ne fordulhasson elő.

A magyar 1956 egyik kirobbantója az a világtörténeti felismerés volt, hogy mindaz, ami a Szovjetunióban végbement az nem volt szocialista forradalom, hogy a szovjet modell, a sztálinizmussá torzult leninizmus, az világtörténelmi zsákutca, amellyel a szocialista forradalmat akaró kommunistáknak szakítani kell. Az 1956-os forradalomban megszülető MSZMP - amely az eseményeket kezdetben korrektív forradalomnak minősítette, majd a nemzeti demokratikus forradalom folyamatában elfogadta a többpártrendszert, ezzel a szocializmus megvalósításának szándékát csak a parlamentáris demokrácia alapján tartotta kitűzhetőnek, amivel lemondott a proletariátus diktatúrájáról - volt az elsők egyike, amely ezt a szükséges második lépést megtette a világtörténeti tévedés felismerése érdekében. De a nyugat-európai országok legjelentősebb kommunista pártja, az Olasz Kommunista Párt is ezt az irányt választotta, amikor meghirdette "történelmi kompromisszumát", a szocializmus megvalósításának "demokratikus alternatíváját." Ezek a tények egyúttal azt is bizonyítják, hogy a volt kommunisták egy jelentős része a történelmi szükségszerűséget képes volt felismerni és ennek hatására az e csoporthoz tartozók képesek voltak politikai nézeteiket-törekvéseiket lényegileg megváltoztatni, melyet a későbbiek során nem észrevenni, nem elfogadni, méginkább tagadni, nem más mint napi politikai érdekeket szolgáló antikommunista magatartás.

A november 4-i szovjet beavatkozás után, annak következményeként a Kádár János vezette MSZMP "visszavette" ugyan a második lépésben elért felismeréseket - tehát azt, hogy a szocializmust csak demokratikus keretek között lehet megvalósítani -, de az első lépés felismeréseit - azt, hogy a szovjet modell nem alkalmas a magyarországi szocializmus építésére -, sokszor ugyan csak hallgatólagosan, de elfogadta, nem tagadta meg. Ez a Kádár irányította MSZMP-nek azt a történetfilozófiai elképzelését testesítette meg, hogy a szocialista forradalom - szakítva a személyi kultusszal és a proletárdiktatúra ehhez kapcsolódó elfajulásával, valamint az ebből származó hibákkal, bűnökkel - folytatható. Ezt a törekvést gyakorlatban mutatta a Történelmi vázlatban bemutatott általam konzervatív reformnak nevezett folyamat meg-meginduló és jelentős eredményeket felmutató politikája is, melynek centrumában az 1968-as gazdasági reform állt, mely kétségtelenül túlmutatott a szovjet típusú szocializmuson. Ezt a meggyőződést - a magyar politikai gyakorlaton kívül - az a történelmi tapasztalat is megerősíteni látszott, hogy a kommunista rendszerek eddig is különböztek egymástól, és ami az egyiknek nem sikerült, azt más módon, más történeti feltételek közepette, a másik sikerre viheti. (Az itt elmondott történetfilozófiai okfejtés pl. Ázsiában továbbra is valóságos lehetőséget jelent, amit a kínai kommunista rendszer jelentős sikerei napjainkban is bizonyítanak. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: Kínában a proletárdiktatúra alkalmazásának következtében a demokratikus szabadságjogok, benne az emberi személyiségek jogai, súlyos torzulásokat szenvednek, de az egymilliárdot meghaladó kínai lakosság életének, létfeltételeinek növekvő színvonalon való biztosítása fontosabb pozitívum, mint a szabadságjogok korlátozásának kétségtelen negatívuma.) E közbevetett történelmi példa után visszatérve a Kádár-rendszerhez: a magyar kommunisták e rendszerben való felelősségéről a Történelmi vázlatban már szóltam, azt itt újra nem akarom megismételni.

Kádár bukása utáni időszakot tekintve és továbbra is Ungváry Rudolfnak válaszolva, a magyar kommunisták felelősségéről a következőket kell elmondanom. Az MSZMP Grósz Károly irányította Központi Bizottsága 1989. február 20-21-i ülésén, amikor elfogadta a többpártrendszert, akkor elvileg lemondott - a már amúgy sem létező - proletárdiktatúráról. Az ebben az időszakban megszülető reformköri mozgalom - benne a Budapesti Reformkör - egyértelműen nemcsak elítélte a kommunista mozgalom addigi tevékenységének jelentős hányadát - benne az elfajult proletárdiktatúrát -, világtörténeti zsákutcának minősítve a szovjet típusú diktatórikus szocializmust, hanem az MSZMP-n belül a legfontosabb nyomásgyakorló-csoportja volt annak, hogy a Grósz-féle vezetést az ellenzékkel való tárgyalóasztalhoz kényszerítse és elkezdődjenek a tárgyalások a demokratikus jogállamba való békés átmenetről.

Mindez azért történhetett meg, mert - s ez nem volt véletlen, hogy - a kelet-európai kommunista pártok közül egyedül az MSZMP-ben jött létre egy tömegmozgalom, a reformköri mozgalom, amely vállalta a múlt bűneivel való őszinte leszámolást, a parlamenti demokráciába való békés átmenettel együtt. Igaz, e mozgalomhoz tartozók többsége nem tudta saját árnyékát átlépni, továbbra is hitt a kapitalizmus nélküli demokratikus szocializmus utópiájában, de ezt a hitét, a demokratikus szocializmust, a többpártrendszerű parlamenti demokráciában akarta megvalósítani, amelyre legfeljebb azt lehet mondani, hogy ezzel a hitükkel nagyfokú politikai naivitásról tettek tanúbizonyságot.

A reformköri mozgalom kisebbsége volt az - benne motorként a Budapesti Reformkör domináns irányzata -, amely saját jószántából képes volt, ha nem is azonnal, hanem fejlődése során, a harmadik lépést is megtenni és tudatosítani, hogy az európai fejlődés jelenlegi szakaszában nem lehet a kapitalizmus nélküli demokratikus szocializmust társadalmi célként kitűzni, hogy éppen ezért rendszerváltásra van szükség és a dolgozó tömegek érdekeit ennek keretében kell képviselni; ezért a mozgalom kisebbsége e rendszerváltás érdekében - az ellenzéki pártok által is elismerten - mind tudatosabban tevékenykedett, ezzel részesévé vált annak a csapatmunkának, amely elvezetett a rendszerváltáshoz. (Történelmi példaként el kell mondani, hogy az Olasz Kommunista Párt utódpártja is képes volt erre a harmadik lépésre, miniszterelnököt is adva a polgári Olasz Köztársaságnak, míg az MSZMP utódpártja az MSZP csak a történelmi kényszer és nem az önként vállalt elhatározás következtében helyezkedett erre az álláspontra.)

A reformköri mozgalom azért csak a Magyar Szocialista Munkáspártban jöhetett és jött létre, mert a Kádár-rendszer 1962 után alapvetően különbözött a többi, kelet-közép-európai szovjet típusú szocializmusoktól; a Kádár-rendszer 1962 után inkább tekintélyuralmi rendszer, mint kemény diktatúra volt, annak minden jellemzőjével és sajátosságával együtt. Ezért ebben a pártban százezrével lehettek és voltak tisztességes, becsületes, hazájukat szerető és azért tenni akaró emberek, akik úgy gondolták, hogy párttagként többet tehetnek ezért az országért és ezzel együtt családjuk jobb jövőjéért. A reformköri mozgalomhoz tartozók és a vele szimpatizálók ezekből a százezrekből kerültek ki, akik párttagságának fő motívuma nem az önző, egyéni karrier könnyebb megvalósítása volt, hanem párttagként is képességeik-tehetségük-munkás életük által megvalósítható értelmes élet, mellyel mind a maguk érdekét, mind a haza és a remélt haladás szolgálatát megvalósíthatták. Nem volt az véletlen, hogy a magyar értelmiség jelentős hányada volt az MSZMP tagja, majd ez az értelmiség hozta létre a reformköri mozgalmat.

Mindezeket Ungváry Rudolfnak és a hozzá hasonlóknak tudomásul kellene vennie, mielőtt hozzákezdenének általában fecsegni a kommunisták felelősségéről és arról hogy a kommunistáknak - úgy általában - mennyire kell szégyenkezniük a múlt történései miatt.

Ugyanakkor nem akarom azt állítani, hogy az MSZMP volt tagjainak - ahogy erről már az előzőekben is részletesen beszéltem - nem kell önvizsgálatot tartani, a mozgalom által elkövetett bűnökért szégyenkezni és ennek során a szükséges következtetéseket levonni, mivel a párttagok között is voltak szép számmal olyanok, akik a magyar államszocializmus különböző időszakaiban súlyos bűnöket, a haza érdekeivel ellentétes, súlyos hibákat követtek el; továbbá, azt sem állítom, hogy ne lettek volna a pártban sokan karrieristák, akik előnyökért, érdekből lettek az MSZMP tagjai. De minden politikai mozgalom, méginkább az uralmon lévő párt felhígul olyan emberekkel, akik csak hasznot akarnak húzni a párttagságból. Azt is el kell mondanom, hogy nem egy ún. "pártonkivüli bolsevikot" ismertem, akik nem léptek ugyan be a pártba, de legalább annyira, vagy még inkább kihasználták a pártot, mint a pártban lévő karrieristák. Sőt, azt is tudom, hogy egyesek, megbízhatóságukat bizonyítandó, még jobban kiszolgálták a rendszert, mint a párton belül lévő, annak különböző szintű vezetőivel vitázó párttagok, akiket nyugodtan nevezhetek párton belüli ellenzékinek. Ezen volt "pártonkívüli bolsevikok" közül, a rendszerváltás után ma nem egy - volt pártonkívüliségük dicsfényében tetszelegve és arra hivatkozva -, a legkülönbözőbb magas tisztségeket töltötték-töltik be, egészen a legmagasabb állami méltóságokig.

A fentebb elmondottak azt jelentik, hogy a volt kommunistáknak, a kommunista-szocialista mozgalomnak önvizsgálatot kell tartania. Ennek kapcsán újra utalni szeretnék a Budapesti Reformkör Elszámoltatási Bizottsággal kapcsolatos állásfoglalására, melyben jogosnak ismertük el azt az igényt, hogy az MSZMP a nyilvánosság előtt számoljon el a társadalomnak az elmúlt 40 év során gyakorolt egyeduralmáról, határolódjon el az elkövetett bűnöktől és ennek során kövesse meg a nemzetet; a bűnöket elkövetőket politikailag-erkölcsileg ítélje el és várja el tőlük, hogy megbánást tanúsítsanak; majd az MSZMP működjön közre abban, hogy a lehetséges mértékig tegyék jóvá az elkövetett törvénytelenségeket.

Jólesően kell megállapítanom, hogy az elszámoltatással és az önvizsgálattal kapcsolatban a Budapesti Reformkör és Timothy Garton Ash neves angol történész álláspontja a lényeget illetően megegyezett egymással, hisz már a vele készült riport címe is azt állította: "A történelmi leckék a pereknél jobbak arra, hogy szembenézzünk a múlttal."

A történész ennek során a riportban a következőket mondta: "Az utolsó módszert tartom a legfontosabbnak, azt, amit úgy nevezek, hogy nyilvános társadalmi és magán történelem órák. Az összehasonlító irodalom is ezt nevezi a múlttal való leszámolásnak, vagy ahogy mások mondják, ezek az igazságkeresések vagy igazságkimondások."[155]

A Budapesti Reformkör - tíz évvel a történészt megelőzve és az általa mondottaknál egy konkrétabb és pontosabb megfogalmazásban - a Magyar Függetlenségi Párthoz intézett, már idézett állásfoglalásában, ezzel kapcsolatban a következőket mondta: az MSZMP múltjával számoljon el a nyilvánosság előtt, "járuljon hozzá az elmúlt négy évtized történelmének teljes és elfogulatlan feltárásához, hozza nyilvánosságra, tegye mindenki számára hozzáférhetővé ezen időszak politikai, állami és párt dokumentumait, bírósági, rendőrségi aktáit stb."

Így nem alaptalanul hibáztatom mindenekelőtt az MSZMP vezetését, de az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártokat is, hogy a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain nem néztek szembe megfelelően ezekkel a kérdésekkel és nem fogadtak el megfelelő törvényeket annak érdekében, hogy elfogulatlanul fel kell tárni a múltat; ez elkerülhetetlen részét képezte volna a rendszerváltásnak, mert ezáltal rendelkezhetett volna az utókor hiteles történelmi ismeretekkel a múltról, és a diktatórikus szocializmus áldozatai ezáltal kaphattak volna információs elégtételt. Ez az őszinte szembenézés a múlttal, a létrejövő konfliktusok katarzisa által, hozzájárult volna a nemzeti megbékéléshez és elejét vehette volna a később bekövetkező azon eseményeknek, hogy a múltat a különböző politikai erők egymás zsarolására, aktuálpolitikai harcokra használják fel. Több mint tíz évvel a rendszerváltás után a mai napig e kérdés megnyugtatóan nem lett megoldva, bár ezt a történelmi önvizsgálatot konszenzussal ma már sokkal nehezebb megvalósítani, ennek ellenére nyilvánvaló - ahogy ezt a Budapesti Reformkör egykor felismerte -, hogy a történelemmel való őszinte szembenézés nélkül nem lehet a múltat lezárni.

Igaz, a múlttal való szembenézésnek és a bűnöket-hibákat elkövetők felelősségre vonásának a formája szerintünk nem azonos az ún. lusztrációs céllal való felelősségre vonással. De az eddig előadottakból is kiderül, hogy a Budapesti Reformkör miért tartotta e helyett elégségesnek és a nemzeti megbékélés szempontjából alkalmasabbnak "a történelmi leckéket" a múlt lezárására. Ha a különböző politikai irányból jött erők - a történelmi szükségszerűség által determinálva, a rendszerváltás békés megvalósításának érdekében - kimondva-kimondatlanul megegyeztek abban, hogy a múltért jogi felelősségre vonás csak köztörvényes bűncselekmények esetén történhet, és szó sem lehet arról, hogy a későbbiek során bárkit bármiféle hátrány érhet csak azért, mert az államszocializmus idején politikai vezető szerepet játszott, akkor ezt a helyzetet el kell fogadni, akkor a későbbiek során ezt a hallgatólagos megegyezést, mint a békés, konszenzusos rendszerváltás "árát" tudomásul kell venni. Azért is tudomásul kell e helyzetet venni, mert a rendszerváltás lényege a jogállami forradalom olyan értelmezése volt, hogy szabad választások lesznek, melynek során a szavazók (a magyar nép) eldönthetik, hogy kiket választanak, kiket juttatnak a hatalomba és ezzel ítéletet mondhatnak az államszocialista rendszerben politikai szerepet betöltő személyekről is. (A magyar választópolgárok - ellentétben a polgári jobboldal és a doktriner jogi dogmatizmus későbbi képviselőivel - fel tudtak nőni e történelmi szükségszerűségből adódó megegyezés tudomásul vételéig-elfogadásáig: a második szabad választáson úgy juttatták be a hatalomba abszolút többséggel az MSZP-t, hogy miniszterelnök jelöltje az 1956-os karhatalmista Horn Gyula volt.)

Igaz, ezt a jogállami forradalmat szilárdabban, hosszabb távra szólóan lehetett és kellett volna megalapozni; a Budapesti Reformkör ezért javasolta, hogy a békés átmenetet több lépcsőben kell megcélozni, amelynek a befejeződése a mi javaslatunk szerint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásával és az új rendszer általa való jogi megalapozásával ért volna véget. A későbbiek e javaslatunk helyességét is igazolták, de az adott időben - a különböző politikai erők közötti bizalom hiánya és a közvetlen politikai érdekek túlsúlya miatt - e hosszabb távú szempontok mérlegelése elmaradt. Ami akkor, mindkét oldal hibájából elmaradt, azt ma, semmiféle doktriner jogi dogmatizmus hangoztatásával kikényszerített lusztráció követelésével nem lehet helyettesíteni. Hogy miért nem, erre már Antall József annak idején megadta az ismert választ: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!"

Visszatérve Mécs Imre-Ungváry Rudolf történelmietlen, elvontan moralizáló antikommunista álláspontjához, a rendszerváltás után eltelt időszak történései nem igazolták nézeteiket sem a Kádár-rendszer, sem a volt kommunisták általában való elítélésének vonatkozásában. Az elmúlt tíz év történetéből csőstől idézhetném az ezzel kapcsolatos tényeket (bár tudom, hogy az antikommunista urak ezen nem gondolkodnak el, úgy vélik, hogy ha ez így is van, akkor annál rosszabb a tényeknek). Néhány jellemző példát azért mégis idézek.

1999-ben a prágai közvélemény-kutató intézet (IVVM) magyar és lengyel partnereivel együtt készített egy felmérést a rendszerváltással kapcsolatban; ennek során a rendszerváltást a lengyelek 67%-a, a csehek 55%-a, de a magyaroknak csak 46%-a helyeselte, értékelte pozitív változásként. Ennek ellenpróbájaként a szocialista rendszer bukását a lengyelek 22%-a, a csehek 32%-a, de a magyarok 40%-a sajnálta.[156]

A volt szocialista országokban azóta megtartott választásokon a volt kommunista pártok utódpártjai nem egy választáson győztek; így pl. 1994-ben abszolút többséget szerzett az MSZP, a volt karhatalmista Horn Gyulával az élen, vagy Lengyelországban már kétszer köztársasági elnökké választották (először Lech Walesá-val szemben) Aleksander Kwasniewski-t, a volt kommunista minisztert, a volt kommunista párt elnökét.

Az az Orbán Viktor, aki a temetésen vad antikommunista beszédet mondott, az 2000-ben a jobboldali kormány fejeként kijelentette: "Én bízom minden miniszteremben, függetlenül attól, hogy tagjai voltak-e 1990 előtt az MSZMP-nek."[157] Ezt igazolja, hogy Stumpf István, aki a Budapesti Reformkör körül is forgolódott, ma a kormányban a kormányfő helyettese; hogy Martonyi János, (aki Németh Miklós kormányának privatizációs kormánybiztosa volt akkor, amikor a kommunista nómenklatúra tagjai állítólag - ezt is az antikommunista urak állítják, hogy - politikai hatalmukat gazdaságira váltották át, ellopva az ország vagyonának egy jelentős részét) - külügyminiszter stb. De hogyan lehet ezt összeegyeztetni azzal, hogy Kövér László, a 2002-es Fidesz választásokat irányító elnök, Medgyessy Pétert, az MSZP pártonkívüli kormányfőjelöltjét, kommunista kutyának titulálta, akiből nem lesz nemzeti szalonna. Csak úgy, hogy az "én volt kommunistám, az jó kommunista volt", az ellentáborban lévő volt kommunista, pedig gazember!

Mécs Imre, Ungváry Rudolf, Orbán Viktor, Kövér László urak és a hozzájuk hasonlók tanulhatnának Adam Michnik-től - aki egyedül több érdemet szerzett az ellenzéki mozgalomban, mint ezek az urak együttvéve -, amikor a következőket írja:

"Lengyelország, és talán egész Európa szerencséjére a lengyelek képesek voltak a tárgyalásra és kölcsönös megértésre. Ebben nagy érdeme volt annak a két férfinak, akik nem sokkal korábban még halálos ellenségek voltak: Lech Walesanak, a Szolidaritás vezetőjének, és Wojciech Jaruzelski tábornoknak, a diktátornak, aki bevezette a rendkívüli állapotot, de aki később a kommunista diktatúrát is lerombolta. Lengyelország köszönettel tartozik ennek a két férfinak, akik nélkül a "kerekasztalnál" létrejött kompromisszum nem lett volna lehetséges."[158]

Fentebb említett és hozzájuk hasonló antikommunista urak: a történelmi folyamatokat így is lehet, pontosabban, ha igényt tartunk a történelmi igazságra, csak így lehet szemlélni és értékelni.

* * *

Ne legyünk azonban igazságtalanok. Nagy Imre és mártírtársai temetésén meghatározó többségben voltak azok a beszédek, amelyek a nemzeti megbékélést hirdették. A Budapesti Reformkör a Történelmi Igazságtétel Bizottságához intézett levelében köszönetet mondott a gyászszertartás megrendezőinek azért, hogy a temetés megszervezésével hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzet megindulhatott a kiegyezés és megbékélés útján.

A gyászszertartáson ennek adott hangot - többek között - Vásárhelyi Miklós, a TIB elnöke; Zimányi Tibor, aki az internáltak, recski rabok és a kitelepítettek nevében szólalt meg; Király Béla, aki az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka volt.[159]

E gyászbeszédekből kiderült, hogy a történelmi változásokat befolyásolni akaró politikai elit többsége a nemzeti megbékélés szükségességének elismerése alapján áll, amely szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus jogállamba való átmenetnek. E nemzeti megbékélést megteremtő politikai erőknek az együttműködés folyamatában ki kell alakítani az egymás iránti politikai bizalomnak azt a minimumát is, amely elengedhetetlenül szükséges a demokratikus rendszer jogi megalapozásához, kialakuló intézményeinek működéséhez. E bizalmi "rádiusz" nélkül a társadalom intézményei, gazdasága nem tud megfelelően működni; különösen így volt ez a rendszerváltozás folyamatában, amikor a békés átmenet során kellett megteremteni a jogállamiságot. A Budapesti Reformkör ettől a felismeréstől vezérelve kereste a kapcsolatot az ellenzéki pártokkal és ezért örült az e téren elért minden kis eredménynek.

* * *

A fentieken túl a nemzeti megbékélés kérdéseit általánosabb dimenzióba-, és a mát megelőlegező közegbe helyezve, a későbbiek igazolták Budapesti Reformkör tagságának azt a meggyőződését, hogy az államszocializmus múltjával a megújuló baloldalnak szembe kell nézni, és a volt kommunistáknak az elkövetett hibákért-bűnökért az erkölcsi és politikai felelősséget azért is kell vállalni, hogy a múltat le lehessen zárni. Ez a lezárás nem jelentheti - már csak a tanulságok állandó figyelembevétele miatt sem - a múlt elfeledését, de jelentheti és kell, hogy jelentse azt, hogy a múltat ne a mindenkori napi politikai érdekek igazolására, esetleg a politikai ellenfelek zsarolására használják fel; a pártokat ne elődpártjaik alapján, hanem saját, valóságos tevékenységük figyelembevételével ítéljék meg. A megbékélés érdekében meg kell szüntetni az antikommunista propagandának olcsó és napi politikai érdekeket szolgáló azon tevékenységét, hogy a szocialista-szociáldemokrata baloldal elleni harcában a múlt olyan felemlegetésével rágalmazzák e megújult és alapjában megváltozott baloldal jelenkori tevékenységét, amelyhez a jelenben lévő politikájának semmi köze. A baloldal is találhatna a jobboldal "eszménykép-előd-pártjainál" éppen elég bírálni valót, elég ha csak a volt jobboldali pártok és a fasizmus kapcsolatára utalok (arról nem is beszélve, hogy e mai jobboldali pártok a napi politikai érdekeik miatt nemcsak nem hajlandók elhatárolódni a szélsőjobb törekvéseitől, hanem jelentős részben fel is vállalják ezeket a törekvéseket).

A nemzeti megbékélés nem valósulhat meg a múlt hibáinak-bűneinek bevallása, lehetséges jóvátétele és ezzel lezárása nélkül; ez a lezárás egyúttal azt is jelenti, hogy tudomásul kell venni a különböző politikai-ideológiai törekvések legitim létét: így pl. a konzervatív jobboldalnak és a liberális, illetve szociáldemokrata baloldalnak - "váltógazdálkodásban" - egymás mellett kell élni, mivel egymást nem tudják a politikai életből "kiküszöbölni". Ezért tudomásul kell venni és kölcsönösen el kell fogadni, hogy az egymással szemben állók nem egymás ellenségei, hanem ellenfelei, vitáik-ellentéteik mellett is mindkét oldalnak vannak értékei, amelyek együtt jelentik a magyar nemzet értékeit; éppen ezért a köztük lévő politikai harcban meg kell találni és el kell fogadni azt a közös nevezőt (a politikai értékeknek az egymás által kölcsönösen tudomásul vehető és veendő azon körét), amelyen munkálkodva mindkét politikai törekvés a maga értékeivel közösen járul hozzá a demokratikus, köztársasági Magyarország felvirágoztatásához.

A politikai értékeknek ez a legkisebb "közös többszöröse" megfogalmazást nyert a negyedik Magyar Köztársaság Alkotmányában, amelyet mindkét oldalnak mind betűjében, mind szellemében tudomásul kell venni és el kell fogadni, és politikai-törvényhozói tevékenységüket szigorúan erre az Alkotmányra támaszkodva szabad csak folytatni. Azzal együtt is így kell cselekedni, hogy ez az Alkotmány a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások bizalmatlan légkörében született, és ebből fakadóan a napi politikai érdekek a kelleténél jobban rányomták bélyegüket erre az Alkotmányra. A későbbi események egyértelműen igazolták, hogy e kérdésben is messzebbre látó volt a Budapesti Reformkör platformjának azon javaslata, hogy a parlamentáris demokráciába való békés átmenetet szakaszosan kell megvalósítani, és annak befejező szakaszát az általunk javasolt Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, a jogállami forradalmat kiteljesítő törvényalkotó tevékenységével kell befejezni.

E hiátussal együtt is a jobboldalnak tudomásul kell vennie és el kell fogadnia, hogy ez az Alkotmány köztársasági alkotmány, melynek keretében az a politikai pluralizmus és ebből fakadóan a különböző politikai értékek egyenjogúságának az elismerésén, az állampolgárok lelkiismereti szabadsága elfogadásának az alapján áll, melynek egyik fontos eleme hogy az állam és az egyház egymástól való szétválasztását képviseli, és mindazt, ami ebből következik. Így pl. a lelkiismereti szabadság következtében, saját döntése folytán, bármelyik magyar állampolgár bekapcsolódhat a Vatikán által meghirdetett és a magyar katolikus egyház által is kívánatosnak tartott "újraevangélizációs"-nak nevezett folyamatba, de ennek szorgalmazása, támogatása nem lehet a magyar állam ügye, ahogy a keresztény Magyarország célkitűzése meghirdetésének a támogatása sem, még kevésbé e célnak a kormányzati politika rangjára való emelése. A Magyar Köztársaság számára a keresztény Magyarország olyan történelmi értékek foglalata, amely Magyarország múltjához (és nem jelenéhez!) kapcsolódik, amely kellő megbecsülést és tiszteletet érdemel.

Bármelyik oldal sérti meg a köztársasági Alkotmányban foglaltakat az csak a köztársasági intézmények gyengítését, rosszabb esetben működésképtelenségét eredményezheti; olyan "kultúrharcot" teremthet, amely lehetetlenné teszi a különböző politikai törekvések együttműködéséhez elengedhetetlenül szükséges "bizalmi rádiusz" kialakulását és hatékony működését.


Hogyan tovább?

1989. május 29-e és június 16-a közötti időszak sajátos fordulópont volt a magyar politikai életben; több területen is új szakasz kezdődött a békés átmenet feltételeinek megteremtéséhez vezető úton.

Az MSZMP KB 1989. május 29-i ülése fogadta el az őszi, rendkívüli pártkongresszust, amelyet a reformköri mozgalom oly kitartóan szorgalmazott: ezzel megkezdődött a kongresszusra való felkészülés, a platformok-programok alapján célul kitűzött küldöttválasztás. E KB-ülés után gyorsult fel Grósz Károly bukásának folyamata, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a főtitkár nem képes megbirkózni a párt előtt álló feladatokkal és hogy a párt irányítása átszervezésre szorul, ami a KB következő ülésén be is következett.

1989. június 10-én megszületett a megállapodás a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdéséről, amelyek június 13-án el is kezdődtek. Itt említendő június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai temetésének a napja, amely lezárt egy szakaszt a nemzeti megbékéléshez vezető folyamatban.

A reformköri mozgalom is hozzákezdett II. országos, szeptemberi budapesti tanácskozásának a megszervezéséhez, amely céljában a pártkongresszusra való felkészülést szolgálta.

Ezek a politikai folyamatok nemcsak egymással párhuzamosan, hanem sokszor egymásra hatva, egymást keresztezve haladtak előre, megoldva és létrehozva újabb és újabb konfliktusokat az MSZMP-vezetése, az ellenzék és a reformköri mozgalom között.

Ebben a bonyolultan összetett, az egyes szálakat sokszor szétválasztani sem lehetséges folyamatban a reformköri mozgalomnak - benne a Budapesti Reformkörnek - meg kellett próbálni létrehozni saját platformját, ennek során meghatározni az MSZMP-n belül létező többi platformhoz (így a pártvezetés programjához) való viszonyát; meg kellett szerveznie a platformját támogató küldöttek megválasztását, egyúttal kialakítani a küldöttválasztás egész rendszerével kapcsolatos álláspontját; közben figyelemmel kellett kísérnie a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások menetét és egy-egy vitatott kérdésben állást kellett foglalnia.

Mindezek mellett szerveznünk, majd meg kellett tartanunk a reformköri mozgalom budapesti tanácskozását, továbbá saját arcunk megőrzésére törekedve részt kellett vennünk a párt rendkívüli kongresszusán.

A továbbiakban az itt felsorolt feladatok megoldásában való részvételünkről kívánok szólni. Ezek előadását nagymértékben megnehezíti, hogy a párhuzamosan futó, sokszor egymásba gabalyodó problémákat egymástól elválasztva, egymás után kell elmondanom, ami kénytelen ismétléseket is eredményez; továbbá elkerülhetetlenül sérül a történeti-logikai egység megvalósítása, mert az események előadása folyamán hol az egyik, hol a másik rovására kell kompromisszumot kötnöm.

 


Ötödik rész
A Budapesti Reformkör a mozgalom két országos tanácskozása között.
Az MSZMP platformjai, és küzdelem a platformok alapján
demokratikusan megválasztott kongresszusi küldöttekért.
A párt Elnökségének létrejötte: új kompromisszum a párt vezetésében.
A Budapesti Reformkör harca a Grósz-Jassó-vonallal

E résszel hozzákezdek az MSZMP KB 1989. május 29-i ülésétől szeptember végéig, a budapesti pártértekezletig tartó időszak problémái egy jelentős részének az áttekintéséhez. Ebben az időszakban a KB június 23-24-i ülésén bukott meg Grósz Károly, mint első számú vezető és jött létre a pártvezetés új kompromisszuma. Ekkor kezdődött az állampárt lebontásának és az új párt megteremtése soron következő fő harci feladatának, a kongresszusi küldöttválasztásnak az elindulása. Erre az időszakra esett a reformköri mozgalom II. budapesti tanácskozásának a megszervezése. Ebben az időszakban folytak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások, melyeket állandó figyelemmel kellett kísérnünk, mert ezek a tárgyalások a pártállam lebontását szolgálták.

A budapesti tanácskozás sikeres megvalósítása érdekében június 7-én a budapesti tagok megválasztásával létrehoztuk a tanácskozás Előkészítő Bizottságát és szorgalmaztuk a vidéki tagok delegálását; június 23-án hoztuk létre az MSZMP Budapesti Reformkörök és reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsát.[1a] (A Budapesti Reformkörnek mindkét szervezet megteremtésében kezdeményező szerepe volt; a Koordinációs Tanácsot a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága irányította, mondhatom azt is, hogy a Tanács, a szervezőbizottság fedőszerve volt. Állandó tagjai a Budapesti Reformkörből kerültek ki, ezenkívül a budapesti reformkörök és alapszervezetek egy-egy tagot delegálhattak a Tanácsba.)

Május végén a XIII. kerületben néhány párttag (Bacsák Gábor, Kispál Zoltán, Dr. Kiss István, Szécsényi Tibor) létrehozta XIII/31. számú reformalapszervezetét; a Budapesti Reformkör ezzel az alapszervezettel együttműködve teremtette meg a budapesti reformkörök és alapszervezetek információs szolgálatát és a Koordinációs Tanácsot is ezen a bázison, minden páratlan hét péntekjén, 17 órakor kezdődő ülésekkel, a XIII. ker. Rajk László u. 40-ben működtettük. Ez az együttműködés rendkívül termékeny volt; ezzel a munkával oldottuk meg azt a feladatot, melyet eredetileg a budapesti II. sz. Reformkörnek szántunk.

Dr. Somos Iván, Sóskuti Márta, Szabó Zoltán, Szántó György személyében szóvivőket választottunk.

Folytatódott a reformkörök és reformalapszervezetek létrehozása; ebben a Budapesti Reformkör tagjai meghatározó szerepet játszottak: nem egy tag több helyen is - munkahelyi, területi, kerületi reformkör, vagy alapszervezet, Budapesti Reformkör - tevékenykedett, pártszervezetekben előadásokat tartott, sajtómegnyilvánulásokban vett részt. (Ezek konkrét és részletes bemutatása nagymértékben kitágítaná a vizsgálódás kereteit és átvezetne a budapesti reformkörök történetéhez, melynek tárgyalására a jelen munka nem vállalkozik.)

A Budapesti Reformkör szokásos és eddig hetente szerdán rendszeresen megtartott összejövetelei-vitái fellazultak, rendszerességük valamelyest csökkent.

Az MSZMP vezetésében lévő Grósz-Jassó-vonal és a Budapesti Reformkör közötti konfrontáció ebben az időszakban nemcsak folytatódott, hanem ki is éleződött és a Budapesti Pártbizottsággal való nyílt sajtópolémiába torkollott. A Kör tovább élte a párton belüli frakció-jellegű életét, és rendkívül élesen bírálta mindazt, amellyel a párt vezetésében nem értett egyet. Ez nemcsak a pártvezetésnek nem tetszett, a reformköri mozgalomban is voltak olyanok, akik ezzel nem értettek egyet.

Az egyik ilyen megnyilvánulás Szenes Imrének, Körünk reformkommunista tagjának a véleménye volt, aki 1989. június 14-én kelt naplófeljegyzésében a következőket írta: "A budapesti reformkör szokásos szerda esti összejöveteléhez hasonlóan a fő téma mellett ma is napirendre kerültek az aktuális politikai kérdések. Ezek vitája során néhányszor már korábban is szembe kerültem egyes hangadók "ultrareformerkedő" nézeteivel. Ezek jellemzője az, hogy lehetőleg mindig a nyilvánosság felé is dokumentálni, bizonygatni akarják, hogy mi mennyire szemben állunk a Grósz-féle pártvezetéssel. Erőltették ezt olyankor is, amikor bár igazuk volt, de taktikai okok miatt én nem tartottam célszerűnek a nyilvános polémiát, csak a párton belülit; például nem sajtónyilatkozattal, hanem a pártvezetéshez intézendő határozott hangvételű kritikai levéllel. Taktikai szempontként az olyan nyilvános vitát tartottam elkerülendőnek, amelynek témáját az ellenzék az egész párt ellen kihasználhatja."[1b]

A másik megnyilvánulás Nagy Mihály, Új Fórumban megjelent írásából való:

"A mozgalom belsőleg megosztott lett. Néhány reformkör vezetősége szinte a kezdetektől arra törekedett, hogy a megújulás bizalmi és mozgalmi tőkéjét egy önálló pártidentitás megteremtésére és nem elsősorban az MSZMP-n belüli folyamatok befolyásolására fordítsa. Ennek szerves része a mai vezetés lejáratása. Hangzatos nyilatkozataik, kérlelhetetlen arroganciájuk mögött nem áll ott a reformköri mozgalom egésze."[2]

Nagy Mihály bár itt nem nevezi meg név szerint a Budapesti Reformkört - más írásaiban, felszólalásaiban ezt nem egyszer megtette -, de megjegyzéseit minden bizonnyal nekünk (is) adresszálta, melyek egy részét el kell fogadnom: valóban egy önálló párt megteremtésére irányult tevékenységünk és már az MSZMP-n belül létrehozott frakcióval e célból tevékenykedtünk.

* * *

E részben - a Kör heti összejöveteleinek bemutatása és az azokon tárgyalt témák mellett - négy nagyobb kérdéskörrel fogok foglalkozni. Először is be akarom mutatni az MSZMP-n belül létrejött platformok döntő többségét: mikor és kik hozták őket létre, melyek a legjellemzőbb tulajdonságaik. Ha ugyanis a reformköri mozgalom a kongresszusi küldöttek választását platformok szerint kívánta megvalósítani, akkor ismernünk kell ezeket a platformokat. De ismernünk kell őket azért is, hogy lássuk: milyen törekvések voltak az MSZMP-n belül a párt megújítására, milyen összecsapások voltak várhatóak a kongresszuson a jövendő párt politikájának kialakítására?

Másodszor foglalkozni kívánok azzal, hogy mi jellemezte ezt a kongresszusi küldöttválasztást, hogy sikerült-e elérnünk a platformok alapján álló demokratikus küldöttválasztást vagy sem, hogy a reformköri mozgalom milyen eredményt ért el a küldöttválasztáson, sikerült-e a delegálható küldöttek többségének a megnyerésével belülről elfoglalni a pártot?

Harmadszor meg kell vizsgálni a párt legfelsőbb vezetésében ezen időszakban létrejött hatalommegosztás természetét, célját, jelentőségét és ennek programatikus eredményét, a Pozsgay bizottság által előkészített: Az MSZMP programnyilatkozat-tervezeté-t; továbbá, negyedszer, ennek az új vezetésnek az idején a Budapesti Reformkör harcát a Grósz-Jassó-vonallal szemben.


A Budapesti Reformkör 1989. május 31-i ülése

A Budapesti Reformkör tevékenységében e szakasz nyitánya a Kör 1989. május 31-i ülése volt: ezen Kerekes György számolt be a helyi ellenzéki szervezetekkel való tárgyalásokról (elmondta, hogy az ellenzék bizalmatlan velünk szemben; a helyi kerekasztalokkal kellene hatni a csúcson lévő tárgyalásokra); Szántó György javaslatot terjesztett elő a Budapesti Reformkör munkamódszerére; én a Tóth Andrással, Forgács Imrével és Fejti Györggyel való találkozásunkról adtam tájékoztatást; az ülés legfontosabb témája a kongresszusra való felkészülés vitája volt, mellyel kapcsolatos javaslatokat Szabó Zoltán terjesztette elő.

Az ülés vitáján a következő előterjesztéseket fogadtuk el és állásfoglalásokat hoztuk:

Szántó György javaslata az MSZMP Budapesti Reformkörének munkamódszerére és az elkövetkező legfontosabb feladatokra a következőket foglalta magában:

"A Kongresszusra való felkészülés is szükségessé teszi, hogy energiáinkat a kerületi, lakóterületi és munkahelyi tevékenységre összpontosítsuk. Ezzel párhuzamosan kell megszerveznünk az MSZMP-reformkörök országos tanácskozását Budapesten.

Mindannyian tevékenyen vegyünk részt egy kerületi reformkör munkájában, illetve alakítsunk ilyeneket. Haladéktalanul létre kell hozni a budapesti és országos Információs Szolgálatot, megszervezni a hírláncot, mindenki kapjon listát a résztvevőkről.

Sokszorosítani és terjeszteni szükséges saját platformunkat, a szegedi platformtervezetet, valamint eddigi állásfoglalásaink teljes szövegéből egy összeállítást. Alakuljanak a feladatokra munkacsoportok.

A szerdai ½ 6-os összejövetelek a Villányi úton Reformklubként folytatódjanak. Legfeljebb kéthetente rendezzünk itt nyilvános vitákat, előre meghirdetve. Ha állásfoglalást kívánunk kibocsátani, annak tervezetét előzetesen hozzáférhetővé kell tenni, vagy a vita alapján utólag szövegezzen egy közzétételre is felhatalmazott szerkesztőbizottság. Az összejövetelek időtartamát szavazással előre ésszerűen korlátozzuk. Szavazáshoz a nyitólétszám fele szükséges.

A reformkör 3 szóvivőt választ. Ők - e minőségük feltüntetése mellett - nyilatkozhatnak. A maga nevében a Szervező Bizottság is nyilatkozhat.

Javasoljuk a budapesti reformkörök összehívását, június 6-án ½ 6-ra a Villányi útra.

Az összejövetelen javasolni fogjuk az MSZMP Bp.-i reformkörei Koordinációs Bizottságának a létrehozását. A Koordinációs Bizottság nem irányít, hanem koordinál és képvisel. A reformkörök teljes önállóságát a Koordinációs Bizottság nem korlátozhatja.

1989. május 31.

Szántó György"[3]


A javaslatot az ülés elfogadta, de ennek ellenére a későbbiek során a benne foglaltaknak csak egy része valósult meg.

Az ülésen Szabó Zoltán a kongresszussal kapcsolatban két javaslatot terjesztett elő - állásfoglalás a pártkongresszusról és határozati javaslat a pártkongresszus megrendezéséről -, melyeket alapos vita után elfogadtunk és felkértük az Országos Sajtószolgálatot, hogy bocsássa azokat a sajtó rendelkezésére.

Ez meg is történt és a Népszabadság 1989. június 12-i számában közölte mindkét anyagot:

"Az MSZMP Budapesti Reformkörének állásfoglalása a pártkongresszusról

Az MSZMP Budapesti Reformköre üdvözli az MSZMP KB május 29-én elfogadott határozatát, miszerint - korábbi döntését megváltoztatva, a párttagság kívánságának megfelelően - 1989 őszére összehívja a párt kongresszusát. Megítélésünk szerint e kongresszus és az azt megelőző viták történelmi jelentőségű feladata az MSZMP megújítása, korszerű, a többpártrendszerű, szabad választások követelményeinek megfelelő, baloldali politikai párttá alakítása. A kongresszus előkészítésével és lebonyolításával kapcsolatos, nyilvánosságra került elképzelések azonban azt az aggodalmat alapozzák meg, hogy ez csak részleges és időleges megújulás lesz, s abban döntően nem a párttagság, hanem az apparátus akarata fog tükröződni.

Véleményünk szerint a kongresszus demokratikus előkészítését az szolgálja, ha a párttagság egészének módot adunk a párt megújításával kapcsolatos álláspontok, elképzelések megismerésére, megvitatására és arra, hogy küldötteit az e vitákban kifejtett vélemények alapján válassza meg. Nem a csúcson folyó előkészületekbe kell tehát a tagság előre megválasztott képviselőinek egy részét bevonni, hanem a tagság egészével kell párbeszédet folytatni és ennek alapján küldötteket választani. Ilyen szemszögből viszont a küldöttek minél későbbi megválasztása volna kívánatos.

Éppen ezért a jelenleg is folyó küldöttválasztó pártértekezletek megtartása elsietett, ebben a formában nem szolgálják a demokratikus megújulási törekvéseket. Megítélésünk szerint ezt a folyamatot a Központi Bizottságnak le kellene állítani, a már megválasztott küldöttek mandátumát pedig megsemmisítenie. Ennek elmaradását kénytelenek lennénk olyan kísérletnek tekinteni, mellyel a reformszólamokat hangoztatók, de a valódi reformtörekvéseket tetteikben nem vállalók a reformszárny megszerveződését kívánják meggátolni.

Nem értünk egyet azzal az elképzeléssel, hogy a platformok képviselői saját alapszervezetükben harcolják ki küldötti mandátumukat. Az alapszervezeteknek ugyanis csak egy töredéke delegálhat küldöttet, így a kongresszus részvevőit csak további, indokolatlan szűrők beiktatásával lehet az alapszervezetekben megválasztott párttagok közül kiválasztani. Ezzel szemben a közvetlen küldöttválasztást támogatjuk.

Vitatjuk a párt vezető testületeinek megválasztására vonatkozó, eddig körvonalazott alternatív elképzeléseket is. A nagy létszámú, de ritkán ülésező választmány nem tudna érdemi demokratikus ellenőrzést gyakorolni az operatív irányító szervek munkája felett, így súlyos politikai kérdésekben az elnökség és apparátusa döntene. A túlnyomó részt megyei testületek által delegált KB-ban viszont a központi és megyei apparátusok együttes befolyása válna meghatározóvá.

Mindezen megfontolások alapján a mellékelt határozati javaslatokat bocsátjuk vitára a párttagság körében. Kérjük a párt tagjait és szervezeteit, támogassák javaslatunkat. Egyetértő nyilatkozatukat a budapesti XIII/31. reform-alapszervezet információs irodájába (Bp. XIII., Rajk László utca 40.) várjuk.

Határozati javaslatok

az MSZMP KB-nak a pártkongresszus megrendezéséről

1. Az MSZMP KB 1989. november 16-ára összehívja az MSZMP kongresszusát. A kongresszus feladata:

- a pártállamból a jogállamba vezető útra vonatkozó politikai program megalkotása;

- a gazdasági válságból kivezető program kidolgozása;

- a párt új működési szabályzatának elfogadása;

- a párt (új szabályzat szerinti) vezető testületeinek megválasztása.

A kongresszus munka- és ügyrendjére a KB javaslatot fogad el, amelyet pártvitára bocsát.

2. A kongresszusi küldötteket a tagság közvetlenül, a jelöltek által képviselt platformok alapján, körzeti listás választással delegálja. A KB és a KEB tagjai szavazati joggal vesznek részt a kongresszuson.

3. Kongresszusi választókörzetet alkotnak:

- Budapesten a kerületek;

- azon települések, amelyek pártbizottsága által irányított pártszervezetek összesített taglétszáma az ezer főt meghaladja;

- az egy országgyűlési választókerületet alkotó, a fenti két kategóriába nem tartozó települések összevontan.

A választókörzetbe az annak területén működő pártbizottságok által irányított pártszervezetek, továbbá az annak területén működő közvetlen irányítású alapszervezetek tagsága tartozik. A körzet minden (megkezdett) ezer fő után egy küldöttet delegálhat.

4. A választás megszervezéséért és lebonyolításáért a területileg illetékes pártbizottság felelős.

5. Az adott körzetben küldötti mandátumra pályázó párttagok körzeti listákat állítanak össze. A listán - rögzített sorrendben - annyi névnek kell szerepelnie, ahány küldöttet az adott körzet delegálhat. Egy párttag egy körzetben csak egy listán szerepelhet. Egy párttag legfeljebb két körzetben: a munkahelye és a lakóhelye szerinti körzetben pályázhat mandátumra.

6. A közös listán szereplő pályázók a kongresszusi dokumentumokra vonatkozó közös tézisrendszert, platformot, programot állítanak össze, amelyet szeptember 15-ig, a listával együtt be kell nyújtani az illetékes pártbizottsághoz. A listákat és a hozzájuk tartozó platformokat a pártbizottság szeptember 20-ig közzéteszi.

7. A választási kampány szeptember 18-tól október 29-ig tart. A platformok képviselőit a körzetben ez idő alatt tartott minden pártrendezvényről értesíteni kell, ahol azok megjelenhetnek, vitákat folytathatnak, kifejthetik saját álláspontjukat. Nézeteik ismertetésére, népszerűsítésére az egyes platformok képviselői gyűléseket rendezhetnek. Az ezek lebonyolításával kapcsolatos technikai feladatokat az illetékes pártbizottságok vállalják.

8. A választási kampány alatt az egyes platformok szabadon, de egyenlő mértékben vehetik igénybe az illetékes pártbizottság rendelkezésére álló sajtó- és propagandalehetőségeket.

9. A választásokat október 30. és november 2. között a körzethez tartozó pártszervezetekben, titkosan kell lebonyolítani. A párttagok a körzetben megalakított listákra adhatják le szavazatukat. A szavazatokat a - pártbizottság pecsétjével és az egyes listák képviselőinek aláírásával - lezárt urnákban a pártbizottságra kell szállítani. November 3-án, a körzet valamennyi listája képviselőjének jelenlétében kell az urnákat felbontani és a szavazatokat megszámolni. A körzet mandátumain a listák a rájuk leadott szavazatok arányában osztoznak. A töredékmandátumok a legerősebb listát illetik. A listákra jutó mandátumokat a listák élén álló párttagok kapják. Ha egy párttagot két listán is megválasztanak, szabadon dönthet, hogy melyik listán szerzett mandátumáról mond le a sorban utána következő javára.

10. A választások tisztaságával és szabályosságával kapcsolatos panaszokat első fokon az illetékes pártbizottság végrehajtó bizottsága, másodfokon a KEB bírálja el.

11. A KB május 8-i, pártértekezlet összehívásáról szóló határozata nyomán esetleg már megválasztott küldöttek mandátuma semmisnek tekintendő.

12. A párt vezető testületeit és tisztségviselőit a kongresszuson elfogadott működési szabályzatnak megfelelően kell megválasztani.


Az MSZMP Budapesti Bizottságának és a kerületi pártbizottságok újjáválasztásáról

1. Az MSZMP Budapesti Bizottságát és kerületi bizottságait a kongresszusi küldöttek megválasztásával együtt kell újraválasztani.

2. Az egyes kerületi (körzeti) listákon a kerületi pártbizottság létszámának megfelelő számú párttagnak kell szerepelnie.

3. A kerületi pártbizottságokat e listák alapján, közvetlenül választja a kerület párttagsága.

4. A kerületi pártbizottságokban az egyes listák képviselői a rájuk leadott szavazatok arányában foglalnak helyet. A pártbizottsági helyek elosztására nézve a kongresszusi mandátumok elosztásának elveit értelemszerűen kell alkalmazni.

5. Az MSZMP Budapesti Bizottságának tagjait a megválasztott pártbizottságok a kerületek párttaglétszámával arányosan delegálják."[4]


Ezeknek az anyagoknak a megjelentetését minden bizonnyal nagy hezitálások előzték meg; erre enged következtetni, hogy megjelenésük - május 31-e után - mintegy két hetet váratott magára; továbbá, hogy egy lényeges kérdésben nem a reformköri mozgalom álláspontja látott napvilágot.

A Népszabadságban megjelent határozati javaslat 2. pontjában ugyanis a következő olvasható: "A KB és a KEB tagjai szavazati joggal vesznek részt a kongresszuson." Ma már nem lehet kideríteni, hogy e passzus hogyan került a publikált határozati javaslatba? Lehet, hogy ez volt a feltétele az anyagok közlésének, vagy a szerkesztőség megváltoztatta szövegünket? Tény azonban az, hogy 1989. július 18-án a budapesti reformkörök és reformalapszervezetek koordinációs tanácsa, majd szeptember 9-én a reformkörök országos koordinációs tanácsa is kijelentette, hogy nem tartaná demokratikusnak, ha a KB és a KEB tagjai - anélkül, hogy megválasztották volna őket kongresszusi küldötteknek - a pártkongresszus munkájában szavazati joggal rendelkezve vennének részt.[5]

Az MSZMP Grósz-féle vezetése nyilvánosan nem reagált javaslatainkra, egyszerűen nem vett róluk tudomást. Azon, hogy mind Grósz Károly, mind Jassó Mihály hallgatással mellőzték javaslatainkat azért sem kell csodálkoznunk, mert majd a későbbiekben láthatjuk, hogy mindazokat a hibákat a küldöttek választása során elkövették, melyektől javaslatainkban óvtuk a pártvezetést. Így azt kell előre bocsátanom, hogy a kongresszusi küldöttválasztás során nem sikerült elérnünk a platformok alapján megvalósuló demokratikus küldöttválasztást. Ezért nemcsak Grósz Károlyt és - a budapesti választásokat illetően - Jassó Mihályt kellett hibáztatnunk; szintén súlyos felelősség terhelte ez ügyben a hamarosan megválasztásra került elnökség minden tagját, közülük is különösen Nyers Rezsőt, a párt megválasztott elnökét, illetve Vastagh Pált, a Mandátumvizsgáló Bizottság elnökét, aki e posztján is szervilisen kiszolgálta Grósz Károlyt.

* * *

Az előzőekben láttuk, hogy a kongresszusi küldöttek megválasztásával kapcsolatban a Budapesti Reformkör javaslatának sarkpontja a platformok szerinti küldöttválasztás volt, ezért szemügyre kell vennünk az MSZMP-n belül létrejött legjelentősebb platformokat, köztük a reformköri mozgalom platformjait is.


A./ Platformok az MSZMP-n belül

Elöljáróban arra kell utalnom, hogy az MSZMP válsága programválságban is testet öltött. A válság hatására megszülető reformköri mozgalom e programválság kiküszöbölése céljából fogott hozzá a reformszárny platformjának a létrehozásához. E pártválság megoldására ezek után az MSZMP-ben más csoportosulások is megjelentek, amelyek szintén megteremtették saját platformjaikat. Valóságos platform-létrehozási láz tört ki, melyben egyes személyektől kezdve (pl. Dr. Jávorszki András, Kaposvár), pártszervezeteken keresztül (pl. a Németvölgyi úti általános iskola pártszervezete, Budapest), a párton belüli csoportosulásokig (pl. Összefogás...) és egyes csoportosulásokon belül is (pl. a reformköri mozgalomban) különböző platformok születtek; majd egyes kongresszusi küldöttek a kongresszus ideje alatt is - egyesek naponta változtatva hovatartozásukat - létrehozták platformjaikat, miközben létezett a Pozsgay-féle munkabizottság által elkészített és a párt vezetése által javasolt program-tervezet is.

Ez a platform dömping - s majd látni fogjuk, hogy -, az egymással össze nem egyeztethető platformok születése mutatta az MSZMP programválságának a mélységét, melynek előbb vagy utóbb el kellett vezetnie egy szervezeti patthelyzethez, a párt bénultságához, melyet csak egyetlen egy módon lehetett volna értelmesen feloldani: a különböző politikai erők törekvéseinek olyan konfrontálásával, amely szétválásukhoz vezet.

Tudjuk, hogy a reformköri mozgalom a Grósz-vezetés elleni harcában meghirdette a párt elfoglalását, ami azt jelentette, hogy a mozgalom törekvéseit szándékoztunk a pártban győzelemre vinni: ezért is kell ismernünk a pártban lévő különböző platformok jellegét, hogy milyen ellentétek voltak e különböző platformok között és ennek fényében milyen lehetőség kínálkozott a reformköri mozgalom párton belüli győzelmére.

Azt is látjuk majd, hogy a mozgalom reformszocialista többségi irányzata - feladva a párt belülről való elfoglalásának célkitűzését - az őszi budapesti tanácskozás után stratégiát váltott és a pártot - Nyers Rezső hatására - az áramlatok szövetségeként tételezte, ami szintén szükségessé teszi, hogy megvizsgáljuk ezeket az áramlatokat, hisz csak ismeretükben lehet eldönteni, hogy lehetséges-e közöttük a szövetség, vagy sem?

Nincs terem az összes platform részletes bemutatására. Azt a néhány legjelentősebb platformot-programot szándékozom csak szemügyre venni, amelyek a későbbiek során meghatározták az MSZMP sorsát, illetve, melyekkel össze kívánom hasonlítani a Budapesti Reformkör platformját.

* * *

Ízelítőül azonban felsorolom a megszületett platform-, illetve program típusokat a létrejöttük sorrendjében:

- 1989. április 5.: a Budapesti Reformkör platformja; javaslat a megalakítandó reformszárny platformjára, (majd a különböző reformkörök több platformja és a reformköri mozgalom platformtörekvései);

- 1989. május 6.: Felhívás a Magyar Szocialista Munkáspárt marxista egység-platformjának a létrehozására; a platform a június 10-12.-i ülésen jött létre;

- 1989. június 8.: "Népi demokratikus" platformfelhívás; június 29-én megalakul az MSZMP Népi Demokratikus platformja;

- 1989. július 1.: Összefogás az MSZMP megújításáért;

- 1989. július 26.: Mit képviseljünk? Az MSZMP Budapesti Bizottsága Végrehajtó Bizottságának anyaga;

- 1989. augusztus 19.: Történelmi utunk tanulságai. Az MSZMP programnyilatkozata (tervezet);

- 1989. október 5-7.: az MSZMP/MSZP kongresszusán született platformok:

- 1989. október 5.:

Küldöttek szövetsége a tagság pártjáért;

Platform az MSZMP - ért;

Platform a vidék esélyegyenlőségéért;

- 1989. október 6.:

Fiatal küldöttek csoportja;

- 1989. október 7.:

Agrár és élelmiszer-gazdasági platform;

Egészséges Magyarországért platform;

Ifjúságért platform;

Munkás tagozat.

E platformokon kívül még meg kell említenem az MSZMP-vel érintkező, azon belül is, meg kívül is levő két mozgalmat: a Baloldali Alternatíva Egyesülést (1988. szeptember 28) és a Münnich Ferenc Társaságot (1988. november 11), melyek tagságának jelentős része az MSZMP tagja is volt, és tagságukon keresztül igyekeztek törekvéseik szellemében befolyásolni az MSZMP-t.

Ez a felsorolás is sokatmondó: egyrészt jelzi a párton belüli különböző partikuláris érdekek artikulálódását, másrészt a zavarosban halászni akaró karrieristák hatalmat megcélzó talpra ugrását.


I. Az MSZMP reformköreinek platformjai

Az előzőekben jelzett platform-dömping írásban is megfogalmazott produkcióit jórészt a reformköri mozgalom szolgáltatta. Ez egyrészt pozitív folyamat volt, mert megmutatta, hogy a párttagság aktív csoportjainak van véleménye az ország és a párt helyzetéről, s ezt a véleményét tevékenyen, a történelmi folyamatokat befolyásolóan képviselni akarja; másrészt a reformköri mozgalom sokszínűségét is jelezve egyúttal a mozgalom azon gyengeségét is kifejezte, hogy az nem volt képes egy önálló, az egész reformköri mozgalom - vagy annak többsége - által elfogadott platform kidolgozására.

Ez a helyzet azt a paradoxont eredményezte, hogy miközben a reformköri mozgalom által kiharcolt kongresszusra platformok alapján történő demokratikus küldöttválasztást követeltünk, ugyanakkor nem volt országosan elfogadott platformunk.

Több kísérlet is volt e közös platform létrehozására, de e kísérletek mindegyike elbukott a mozgalomban lévő - egyes esetekben kívülről is szított - ellentétek miatt.

Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformját szerettük volna - vita után - a reformszárny platformjaként elfogadtatni; bár a platformhoz több reformkör csatlakozott, még több fejezte ki a benne foglaltakkal való egyetértését, egyesek kiegészítő javaslatokkal is élve, de - ahogy már bemutattam - sem a kecskeméti, sem a szegedi tanácskozás nem mutatott hajlandóságot platformunk elfogadására.

A reformkörök II. országos budapesti tanácskozásának előkészítő bizottsága Vass Csaba vezetésével egy dokumentum-előkészítő, szerkesztőbizottságot küldött ki a reformköri mozgalom közös platformjának a kidolgozására; ez sem vezetett azonban eredményre, mert a késve elkészített javaslat nem kerülhetett a tanácskozás plenáris ülése elé, így az nem került megvitatásra és elfogadásra. Ennek ellenére a tanácskozás után megjelent Állásfoglalás a párt programtervezetéről azt mondja, hogy az országos tanácskozás kialakította álláspontját a Pozsgay vezette bizottság által készített dokumentumokról, és azokat pártvitára elfogadhatóknak tartja; egyúttal - annak tételes megjegyzésekkel, kiegészítésekkel, módosításokkal való kritikája mellett - saját platformjukat is közreadják törekvéseik részletesebb bemutatása végett. A nagy kérdés azonban az volt: hogyan tudtak olyan platformot közreadni, amelyet az arra illetékes grémium (a budapesti tanácskozás) nem fogadott el, tehát közös platformként nem létezett?

Mindebből, a rendkívül zavaros, összekuszálódott és nehezen átlátható helyzetből az következett, hogy a reformköri mozgalom képviseletét vállalni szándékozó kongresszusi küldöttek nem támaszkodhattak a mozgalom által közösen elfogadott platformra, amelyet képviselhettek volna; tovább tetézte a bajt, hogy a mozgalom Országos Koordinációs Tanácsa lényegében elfogadta a Pozsgay-bizottság által elkészített programtervezetet, ezzel feladta a mozgalom önálló arculatát, ami oda vezetett, hogy lemondott a párt belülről való elfoglalásáról és e helyett a pártot az áramlatok szövetségeként képzelte el, ezzel nemcsak hozzájárult, hanem elő is segítette a kongresszuson létrejött elvtelen kompromisszumot.

Az alábbiakban meg kell vizsgálni és be kell mutatni azt, hogy hogyan jöhetett létre ez a helyzet és e folyamatban kell megvizsgálni a Budapesti Reformkör platformját - és a Körben született más törekvéseket -, valamint a szegedi, a kecskeméti reformkörök platformjait, továbbá ezeket a platformokat és a szegedi és budapesti országos tanácskozások anyagait kell egymással, illetve az MSZMP-n belül született más platformokkal (különös tekintettel a Pozsgay-bizottság anyagával) összevetni, figyelembe véve, hogy a rendkívüli kongresszuson milyen politikai törekvések határozták meg a kongresszus menetét.


1. A Budapesti Reformkör platformjáról

Ugyan a Csongrád megyei reformkör alakult meg elsőnek, és az 1988. november 29-i nyilatkozata, Reformköröket a pártban is! volt az első reformköri felhívás, de a 2-3 flekkes szöveget még nagy túlzással sem lehet platformnak tekinteni. A reformköri mozgalom első - és minden bizonnyal legjelentősebb - platformja az MSZMP Budapesti Reformkörének 1989. április 5-én elfogadott platformja volt.

Ez sem volt egy tökéletes, minden kérdésben helyes álláspontot képviselő platform, bár a Kör későbbi állásfoglalásai egyes részeit konkretizálták-pontosították, mégis egyes megállapításait az évek múlásával túlhaladta az idő; de emellett is nem kis büszkeséggel állapíthatom meg, hogy a platformban kifejeződő állásfoglalás megállapításainak döntő többségét az elmúlt történelmi változások hitelesítették.

Melyek e platform legáltalánosabb jellemzői?

a./ A magyarországi kommunista mozgalom valóságnak megfelelő, igaz jellemzése; az MSZMP Nagy Imre által képviselt irányvonalának, mint követendő példának az elfogadása; az új párt legfőbb jellemzőinek a felvázolása;

b./ a kommunista mozgalom pártjai által elkövetett bűnöktől-súlyos hibáktól való következetes és radikális elhatárolódás és ezzel együtt a diktatórikus szocializmus történelmi zsákutcának való minősítése;

c./ a különböző tulajdonformák egyenjogúságát elismerő, tehát szektorsemleges, vegyes tulajdonon alapuló, a piac által vezérelt és a tőke-hatékonyság dominanciáját elfogadó gazdaság megteremtésének a célul kitűzése, melynek elkerülhetetlen modernizációjával leszünk csak képesek létrehozni a szociális piacgazdaságot és csatlakozni az európai gazdasági integrációhoz;

d./ a demokratikus jogállamba való békés átmenet többlépcsős útjának a felvázolása, melyben a jogállami forradalmat az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásával és ennek törvényalkotó tevékenységével fejeznénk be, amely eredményezheti akár a rendszerváltást is;

e./ a társadalom felkészítése a fentiekből fakadó szükségszerűen bekövetkező változásokra (pl. a munkanélküliségre; ennek kezelésére kapcsolatos javaslatok kidolgozása); ezzel a rendszerváltás hallgatólagos tudomásul vétele és elfogadása;

f./ a platform célul tűzte ki az MSZMP-n belül a reformszárny, mint frakció létrehozását, ezáltal az MSZMP elfoglalását, amely elvezethetett volna a politikai pluralizmus keretei között működő szocialista-szociáldemokrata jellegű párt megteremtéséhez, az esetleges rendszerváltásban való aktív részvételhez.

Platformunk történeti helyzetelemzése alapján a Budapesti Reformkör a parlamentáris demokrácia, a jogállamiságba való békés átmenet feltételeinek a megteremtését tartotta a közeljövő legfontosabb megoldásra váró feladatának. Ezért nem volt véletlen, hogy a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciójában eredményt elérő nagy munkát végeztünk platformunk ezzel kapcsolatos állásfoglalásának kifejtése és a tanácskozással való elfogadtatása érdekében.

A fentiek miatt ezért platformunk nemcsak a modellváltás keretében megvalósuló demokratikus szocializmusról nem beszélt, hanem a demokratikus szocializmust közvetlen célként ki sem tűzte; ugyanakkor felvázolta - a gazdaság teljesítőképessége növekedésének arányában -, hogyan lehet a parlamentáris demokrácia társadalmát szociális piacgazdasággá tenni; így platformunk a rendszerváltás kimondása nélkül egész szellemében, a kifejtett problémák és javasolt megoldások jellegében a rendszerváltás szükségességének az alapján állt.

Így elmondhatom, hogy platformunk hídként kötötte össze a régi világot az új világgal: a múlt ismert történeti igazságait kifejezve belőle próbálta kitapogatni a bizonytalan jövőt.

Ez a platform tehát némi pontosítással - a benne ugyan csak implicite létező, de koherensen és egyértelműen a rendszerváltást tételező, majd a Kör későbbi állásfoglalásaival ezt kimondva konkretizáló álláspontjával - egy nyugati típusú szociáldemokrata párt platformjának az előképét jelentette.


2. A Csongrád megyei Reformkör platformjáról

Lovászi József megőrzött anyagaiban található a Milyen pártot akarunk! (Platformjavaslat) c. írás, amelyet ő írt, és ami 1989. április 10-i dátummal van ellátva. Ez a javaslat - amely sehol sem jelent meg - rendkívül kritikusan minősíti az 1956 utáni MSZMP tevékenységét és jószerével csak a párt megújításának a kérdésével foglalkozik. A II/4. pontjában mondja ki, hogy a létrehozandó párt "szövetséget keres és köt a demokratikus szocializmus eszményének megvalósítását támogatni kész baloldali pártokkal." Nem tudom, hogy ezt a javaslatot a szegedi reformkör megvitatta-e és milyen álláspontot alakított ki az anyaggal kapcsolatban?

Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy Lovászi javaslata előmunkálat volt ahhoz az anyagukhoz, amelyet a szegedi tanácskozás kapcsán kiadott Platform újság közölt "Az MSZMP reformja és a társadalom" címen. Ez a szegedi platformjavaslat három fő részből állt: I. Múltunk a jelenben. II. Kinek fontos az MSZMP reformja? III. Milyen pártot akarunk? (E harmadik részen belül van egy kiemelt alrész: Az átmenet MSZMP-n belüli kérdései.)

Ez a szegedi reformköri platform nem adott egy általános áttekintést és ehhez kapcsolódó elemzést sem a magyarországi kommunista mozgalomról, sem az ország társadalmi-gazdasági folyamatainak a helyzetéről, és nem volt érvelően megindokolt javaslatuk az itt felvetődő problémák megoldásáról sem. A vitaanyag részletesen nagyrészt csak a megteremtendő új párttal foglalkozott.

A platformnak - az új párttal kapcsolatos álláspontján kívül - csak egyes kijelentései voltak: így kijelentették, hogy az államszocialista modell modernizációs zsákutcába torkollott; a múlttal el kell számolni, a hibákat-bűnöket fel kell tárni. A sztálini modell lebontását és helyette - már a parlamentáris demokráciába való békés átmenet előtt - egy új modell megteremtését és vele a demokratikus szocializmus célkitűzését szorgalmazták, mert: "A társadalom nagy többségének, szemben bizonyos politikai spekulációkkal, elemi érdeke, hogy a modellváltás itt és most érzékelhető módon beinduljon. A nemzetgazdaság összeomlása túlságosan nagy ár a politika reformjáért, a többpártrendszerért. A radikális átépítés megkezdése nem halasztható a választások utánra."[6]

A modernizációval kapcsolatban azt mondták, hogy: "a modernizáció nem merülhet ki a többpártrendszerben, és a bürokratikus tulajdon reprivatizációjában. Az egyének szabadságának szerves része a közösségek önkormányzata, valamint a vegyes tulajdonú gazdaság közegében a közösségi tulajdonlás változatos formáinak a megjelenése."[7]

Kijelentették, hogy ki kell szabadulni az adósság-csapdából, de ez ne jelentse "a nemzetközi tőkés és pénzügyi köröknek való egyoldalú alárendelődést"[8]

Az új párttal kapcsolatos elképzeléseik jelentős részével egyet lehet érteni, de itt is vannak vitatandó mozzanatok: pl. 1956 értékelésének a megkerülése; a párt programatikus céljának olyan meghatározása, hogy "Végcélként vallja a magántőkés elsajátítás történelmi meghaladását (...)"[9]; továbbá az általuk vázolt jövőképükbe nehezen illeszthető be az az elképzelésük, hogy a párt "választási vereség esetén ellenzékbe vonul. (...)"[10] (Ekkor mi lesz a modellváltás eredményeként létrehozott demokratikus szocializmussal és a közösségi tulajdonlás változatos formáival?)

Egészében a platform jellegét, irányvonalát azért nehéz egyértelműen és pontosan értelmezni, mert kijelentéseinek egy része egymásnak is ellentmondó, kifejtetlen és néhol zavaros szöveg. Az, azért nyilvánvaló, hogy a parlamentáris demokráciába való békés átmenet politikai jelentőségét, annak az ország válságából való kiútban játszott szükségszerű szerepét, lebecsülték. Az is kiderül, hogy a demokratikus szocializmust megteremtő modellváltást a polgári társadalom megteremtése, azaz rendszerváltás nélkül is elképzelhetőnek tartják, mert úgy vélik, hogy a gazdaság összeomlása nagy ár a többpártrendszerért; továbbá, ha mégis létrejön a többpártrendszerhez való békés átmenet, akkor is a "közösségi tulajdonlás változatos formáinak" a megjelenésére számítanak. A platform egésze alapjában két egymásnak ellentmondó és össze nem illeszthető elgondolásból áll: a modellváltás következtében megteremthető demokratikus szocializmus célkitűzéséből és a parlamentáris demokrácia többpártrendszerének az elfogadásából, de a domináns mozzanat - ahogy ezt a létrehozandó párt céljával kapcsolatban ki is mondják - egy antikapitalista irányultság; ezért sorolom e platformot is jellegében a reformszocialista irányzat platformjai sorába.


3. A kecskeméti reformkör platformjáról

A kecskeméti reformkör 1989. augusztus 1-jén tette közzé - sokszorosított formában - platform téziseit a pártkongresszusra. Az anyagot nem annyira önálló platformnak tekintették, mint inkább a Pozsgay-bizottság számára készített javaslatnak, ahogy ez a Népszabadság 1989. augusztus 31-i számában megjelent Brúszel László és Kerényi György által írott beszámolóból kiderül. Ezt igazolja az 1989. augusztus 26-i hajósi találkozójukon kiadott Felhívás is, amelyben az MSZMP Bács-Kiskun megyei reformköreinek és reform-alapszervezeteinek a képviselői kijelentették, hogy az új párt létrejöttéhez "a Pozsgay Imre vezette munkabizottság által közreadott programnyilatkozat-tervezet fő vonalaiban alkalmas."

A fentiek miatt ezért a tézisek taglalásába nem is szándékozom belebocsátkozni, csak néhány általános jellemzőjét kívánom megemlíteni. A tézisek bevezetőjében elmondták, hogy azok több mint húsz összejövetelükön kialakított vitáik szintézise, amelyben a legnagyobb teret ők is a párt reformjának szentelték. A tézisek terjedelme 14 oldal és az a következő részekből áll: Bevezető. Milyen pártot akarunk? (1-5 old.) Rövidtávú gazdaságpolitikai tézisek (6-8 old.). A politikai intézményrendszerről (9-10 old.). Művelődéspolitikai gondolatok (11-12 old.). Elgondolások a szociális és egészségügy területén (13-14 old.).

A platform gondolatisága teljesen elrugaszkodott a magyar valóságtól és meg sem kísérli az országot gyötrő valóságos problémák felvázolását; az egyes témákban megmarad az absztrakt általánosságok szintjén és megelégszik a remények, a vágyak és az óhajok felsorolásával.

Egyetlen egy példán mutatom be az anyagnak ezt a fő jellemző vonását; a megújuló párt céljáról a következőket írják: "A megújuló MSZMP legfontosabb célja az, hogy működése mindenkor a közjót szolgálja. Ezt pedig egy olyan társadalomban látja lehetségesnek, amelyet az egyének szabad akaratán nyugvó közösségek, erős önkormányzatok, az emberi, politikai, gazdasági, kulturális jogok legszélesebb skálája jellemez, ahol esélyegyenlőség van a társadalmi munkamegosztásban és a javak megszerzésében, ahol a társadalom jóléte nem szakad el az egyének boldogulásától."[11] Mindez nagyon szép és jó, csak az a kérdés, hogy mikor, milyen politikai és gazdasági feltételek között, kik és hogyan teremtik meg ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, amelyben a megújult MSZMP képes a közjót szolgálni. Ezekről a kérdésekről a tézisek bölcsen hallgatnak!

Mivel a kecskeméti reformkör lényegében elfogadta a Pozsgay-bizottság program-javaslatát és téziseit csak annak kiegészítésének szánta, ezért téziseit szintén a reformszocialista irányzatosságú törekvések közé sorolom.


4. Az Új Fórum-ban megjelent vitaanyagok

A Harmadik részben ismertettem a szegedi tanácskozás platformtervezetét, amely nem vált a mozgalom elfogadott platformjává, de azt azzal az igénnyel fogadtuk el, hogy a budapesti tanácskozáson ennek továbbfejlesztéséből kell megszületnie a reformköri mozgalom platformjának. Ezért ennek érdekében egy vitaanyag tervezet előkészítése várt a budapesti tanácskozás szervezőbizottságára.

A tanácskozást Előkészítő Bizottság budapesti tagjai első ülésüket június 12-én tartották és ezen létrehoztak egy dokumentum-előkészítő albizottságot, melynek vezetőjévé Kerekes Györgyöt, tagjaivá, Novák Zoltánt és Szabó Zoltánt választották.

Ez a csonka Előkészítő Bizottság első levelét június 14-én intézte a reformkörökhöz és reform-alapszervezetekhez, amelyben - többek között - azt kérte, hogy azok "a szegedi platformtervezetből kiindulva fogalmazzák meg megvitatásra szánt elgondolásaikat, javaslataikat és juttassák el anyagaikat az előkészítő bizottság címére.

Kérünk minden érdeklődőt, hogy kísérje figyelemmel az Új Fórumban megjelenő előzetes vitaanyagokat és megjegyzéseit, gondolatait írásban küldje el címünkre."[12]

Ez a dokumentum-előkészítő albizottság feladatainak megbeszélésére és a munka megosztására először június 16-án ült össze és abban állapodott meg, hogy a budapesti tanácskozás számára négy témában készít elő vita-anyagokat: a./ Valóságlátásunkról (Ideológiánk újrafogalmazásának feladata) - felelős: Kerekes György; b./ Teremtsük újjá pártunkat! (Változatok) - a felelős később lett kijelölve: Benkő Judit; c./ Tézisek az MSZMP reformszárnyának választási programjához-felelős: Szabó Zoltán; d./ Demokratikus műhelymunkát! - felelős: Novák Zoltán.

Az elkészülő anyagokat az Új Fórum augusztusi különszámaként kívántuk megjelentetni, így nagyon kevés idő - szűk három hét - állt rendelkezésünkre, hogy megfelelő vitaanyagokat készítsünk elő. A megjelentetést illetően a határidőt tartani tudtuk,[13] de az anyagok színvonala egyrészt egyenetlen volt, másrészt a Benkő-Kerekes-Patkós anyag nem kapcsolódott a Szegeden kimunkált platform-tervezethez, valamint irányultságában szemben állt a Budapesti Reformkör platformjával.

A Budapesti Reformkör szervezőbizottsága augusztus első hetében - a Különszám megjelenése előtt - ismerkedett meg a megjelenő anyagokkal.(Ez alól talán Szántó György volt a kivétel, aki előbb megkaphatta a Benkő-Kerekes-Patkós tanulmány gépírásos formáját, mert Szántó iratanyagában ezt a példányt megtaláltam.) Az előzőekben már adtam tájékoztatást a szervezőbizottság munkájáról, a viták hangneméről, stb. Ez a szervezőbizottsági ülés volt az egyetlen kivétel, amely rendhagyóan különbözött az addigi ülésektől; ezen az ülésen ugyanis Szántó György rendkívül élesen, sőt durván rátámadt Kerekes Györgyre, hogy az a megjelenő Különszámot saját ambíciói kiélésére használta fel, megtöltve azt saját és közeli barátai-munkatársai (Benkő Judit és Patkós János) írásaival.

Szántó György kritikájának tartalmában sok igazság volt. A Különszám reformkörökre jutó 40 oldalából 11 oldal volt a három említett szerző írása. Az albizottság másik két tagja nem avatkozott be a személyeskedéstől sem mentes vitába; én is inkább csak csitítottam Szántó Györgyöt, annak ellenére, hogy Kerekes György aktivitása az én területemet is elérte, ugyanis ő írta meg annak a résznek a bevezetőjét is, melynek az összegyűjtése az én feladatom volt.

E hiúsági kérdésnél a Budapesti Reformkör szociáldemokrata irányzatosságú többségét sokkal kényelmetlenebbül érintette a szerzőhármas által írott Valóságlátásunkról (Ideológiánk újrafogalmazásának feladata) c. rész, amelyben a szerzők egy új platformjavaslattal álltak elő, amely a demokratikus szocializmus magyarországi megvalósításának szükségességét és lehetőségét fogalmazta meg; ez a vitaanyag nem kapcsolódott sem a szegedi tanácskozás platformtervezetéhez, sem a - sok szempontból ehhez hasonlatos - budapesti Reformkör platformjához. A probléma nem az volt, hogy a szerzőknek nem lett volna joguk egy új platformjavaslat létrehozására, hanem az, hogy bár mindhárman a Budapesti Reformkör tagjai voltak, mégis a Körön kívül, anélkül, hogy a Kör vitáján igyekeztek volna megmérni álláspontjuk támogatottságát, álltak elő a Budapesti Reformkör többsége által (Kerekes György által is) 1989. április 5-én elfogadott és azzal ellentétes, új platformmal; ezzel akarva-akaratlan azon szándékukat nyilvánították ki, hogy a Budapesti Reformkörön belül egy új platformot akarnak létrehozni. Továbbá a szegedi tanácskozás azon intencióját is figyelmen kívül hagyták, hogy az ott jóváhagyott tervezetet kell továbbfejleszteni és ennek alapján kell a mozgalom platformjavaslatát előkészíteni.

Szabó Zoltánnal érzékelve ezt a helyzetet - és ahelyett, hogy beszálltunk volna Szántó György mellé Kerekes György bírálatába -, elhatároztuk, hogy gyorsan cselekszünk és a Népszabadságban népszerű formában újra megfogalmazzuk a Budapesti Reformkör platformjának fő gondolatait; ez meg is történt és írásunk már augusztus 14-én meg is jelent.

Visszatérve a trió-által készített anyagra, nézeteik gerince a következők voltak:

a./ Azt állították, hogy a "létező szocializmus" válsága nem rendszerspecifikus válság; válságok mindig voltak és lesznek is, és ezek sorába tartozik a magyarországi válság is. Ezzel az állításukkal tagadták a válság sajátos, a diktatórikus szocializmushoz kapcsolódó jellegét, így akarva-akaratlan csökkentették a kommunista mozgalom súlyos hibáit-bűneit és nem ismerték el, hogy a "létező szocializmus" világtörténeti zsákutcának bizonyult. Ezzel a véleményükkel egyedül álltak a reformköri mozgalomban és a legélesebben szembekerültek a Budapesti Reformkör platformjával;

b./ kimondták ugyan, hogy a mi korunk a "tőke kora", de érveket próbáltak felsorakoztatni annak igazolására, hogy Magyarország jövője nem a rendszerváltás. Érveik:

- "egy tőkés restaurációs kísérlet alighanem polgárháborúba torkollna"[14];

- "nincs meghatározó súlyú tőkés magántulajdon (...) nem lehet komolyan gondolni, hogy az (...) állami tulajdont a káderoligarchia magántulajdonába adjuk"[15];

c./ a válságból való kiutat a demokratikus szocializmus megteremtésében látták, mert:

- benne ötvöződnek a szocialisztikus értékek a tőke által létrehozott civilizációs értékekkel;

- benne, a fejlett árutermelés keretei között a "személyes köztulajdon" a tőkés magántulajdonnal versenyképessé válhat;

- ez a személyes köztulajdon változatos tulajdonformák együttese: munkásrészvényes tulajdon, kommunális és községi tulajdon, szövetkezetek és szövetkezeti gyárak-tulajdon, de ide sorolják a bérbeadást, a használati vagy rendelkezési jogot is;

- ez a személyes köztulajdon a meghatározó súlyú, de társadalmi ellenőrzés mellett a magánszektornak is lehetőséget kell biztosítani a gazdasági életben.

d./ elfogadják a politikai pluralizmust, a többpártrendszert, de nem vizsgálják, hogy mi lesz a demokratikus szocializmussal, ha a párt ellenzékbe kerül; illetve - s ez a platform végső intenciója - úgy gondolják, hogy a társadalom egy olyan "társadalmi kémcső", amelyben a baloldali mozgalmak "legtávlatosabb feladata hazánkban tehát az, hogy a társadalmi együttműködés demokratizálódása közepette bátran kísérletezzenek olyan közösségi tulajdonlási, társulási formákkal, amelyek racionalitásukat, termelékenységüket, a társadalmi viszonyok szüntelen megújítására való képességüket tekintve illeszkedőképesek - és versenyképesek - a modern magántőke viszonnyal."[16]

Ez utóbbi gondolatukhoz kapcsolódva rendkívül nehéz elképzelni, hogy a személyes köztulajdon alapján álló demokratikus szocializmus hogy tudna "illeszkedőképessé" válni a magántőke viszonnyal; még nehezebb - a sztálini koncentrációs táborok -, a magyarországi államszocializmus általános kudarca, valamint a Pol Pot-i népirtás -, Orwell 1984-e és Állatfarm-ja, stb. után - az általuk javasolt "társadalmi kémcsőre" és a benne lefojtatásra javasolt mégoly demokratikus kísérletekre gondolni. A magyar társadalom megszenvedte és érthetően belefáradt a "létező szocializmus" addigi kísérleteibe; ezért a szerzők felelőtlen gondolatjátéka, az általa szükségszerűen kiváltott asszociációkkal együtt, párosulva a kommunista mozgalom bűnei elsúlytalanításával, csak a baloldali mozgalmak diszkreditálásához vezethet el.

Az itt elmondottak alapján a szerzőhármas platformjavaslatát is a reformszocialista irányultságú platformok közé sorolom.

* * *

A Különszámban megjelent összes anyagot nem kívánom ismertetni; egyről szólok még, a Szabó Zoltán által írott "Tézisek az MSZMP reformszárnyának választási programjához"-ról.

A szerző Néhány előzetes megjegyzéssel kezdi, amelyben elmondja, hogy miért szükséges kialakítani a választásokra való felkészülés koncepcióját, kiemelni a választási propaganda központi témáit, megvonni "a vállalható politikai kiállás határait."

A Tézisek I/2. pontjában - mintegy az előzőekben bemutatott szerzőhármassal is feleselve - olvashatjuk:

"Az MSZMP-nek úgy van esélye a sikerre, ha elméletileg és gyakorlatilag egyaránt szakít ezzel a visszavonhatatlanul történelmi zsákutcának bizonyult, a magyar népre kívülről ráerőszakolt gazdasági-társadalmi berendezkedéssel; ha leszámol az e fejlődési modellhez korábban fűzött illúziókkal, megtagadja az ennek nevében korábban elkövetett bűnöket és hibákat, de vállalja az ezért óhatatlanul reá háruló politikai felelősséget, miközben maga is szorgalmazza a tevékeny részvevők megbélyegzését, politikai felelősségre vonását, félreállítását."[17]

A választási program középpontjába - a Tézisek szerint - a "nemzeti újjáépítési programot" kell állítani, melynek három kulcseleme van: a demokratikus intézményrendszer kiépítése, a piacgazdaság megteremtése és a nagy hatásfokú oktatási, képzési, továbbképzési, művelődési rendszer kimunkálása. (Ez utóbbiról az Új Fórum e számában - Szabó anyagához kapcsolódva - tőlem egy rövid írás jelent meg.[18]) Ezeken a területeken vissza kell helyezni jogaiba az egyéni teljesítményt, melynek az állampolgári szabadságon, a piacgazdaságon és a szakértelmen kell nyugodnia.

A Tézisek... II. része a demokratikus intézményrendszer néhány fő problémáját, mindenekelőtt az önkormányzatiság kérdéseit tárgyalja.

A Tézisek... III. része vizsgálja meg a piacgazdaság kérdéseit és ennek keretében, az itt felvetődő társadalmi szükségletek fényében elemzi az oktatás, képzés, továbbképzés, stb. feladatait.

A piacgazdaság kapcsán foglalkozik az elbürokratizálódott állami tulajdon felszámolásának a szükségességével, ennek során a különböző tulajdonformák egyenjogúságának a biztosításával, valamint azzal, hogy meg kell akadályozni, hogy "jelenlegi bürokratikus hatalmi pozícióját bárki gazdasági előjogok megszerzésére használja fel akár tulajdonosként, akár vagyonkezelőként."[19]

A Tézisek... III/6. pontja foglalkozik a piacgazdaságban elkerülhetetlen munkanélküliség kérdésével; ennek kapcsán olvashatjuk, hogy a strukturális munkanélküliség elkerülhetetlen, de a tömeges munkanélküliség elfogadhatatlan. Ezért az új pártnak a munkanélküliség humánus és komplex kezelésére kell felkészülnie. Ez a következőket jelenti:

- A munkanélkülit saját és családja eltartását biztosító munkanélküli segélyben kell részesíteni;

- az oktatásban és a szakképzésben, valamint az át- és továbbképzési rendszerben a regionális igényeknek megfelelő képzési struktúrákat kell kialakítani;

- különböző segélyekkel - pl. letelepedési segély - kell támogatni a munkaerő piaci igények szerinti térbeli mozgását;

- nagy élőmunka és alacsony eszközigényes közhasznú munkák szervezésével - pl. útépítés, csatornázás stb. - kell biztosítani a szakképzetlen munkaerő foglalkoztatását;

- végkielégítéssel, újrakezdési segéllyel, kedvezményes vállalkozói hitellel kell ösztönözni a vállalkozóvá válást;

- a nyelvoktatás színvonalának emelésével meg kell könnyíteni a külföldi munkavállalást.

Szabó Zoltán Tézisei... a Budapesti Reformkör platformjában foglaltakat konkretizálja a várható hazai viszonyokra; ezért e "választási propagandának" nincsenek délibábos ígéretei, nincs itt szó a tejjel-mézzel folyó Kánaán demokratikus szocializmusáról, hanem csak arról, hogy a tőkehatékonyság dominanciáján alapuló piacgazdaság megteremtésével és modernizációjával, ennek igényeit kielégítő képzési rendszer kialakításával, a munkanélküliség humánus és komplex kezelésével, hogyan lehet a dolgozó tömegek életfeltételeit mind színvonalasabban biztosítani.

Ez a választási program ily módon egy rendszerváltást tudomásul vevő, azt elfogadó és ezekre a viszonyokra kidolgozott szociáldemokrata irányultságú párt programja, amelynek megalapozottságát a rendszerváltás óta eltelt időszak minden vonatkozásban igazolt.

* * *

A Különszámban számtalan más, de különböző színvonalú írás jelent meg; ezek közül említésre méltóak az új szervezeti szabályzattal kapcsolatos javaslatok, a tulajdonreformról szóló írások és a Pénzintézetek MSZMP Reformköre által készített "A talpraállás tennivalói" c. anyag, amely Bokros Lajos irányításával készült.

A Különszámban megjelent az MSZMP Zala megyei reformköreinek a "Javaslat az MSZMP zalai választmányának és koordinációs irodájának a létrehozására" tett július 10-i előterjesztése, amelyet a Zala-megyei pártértekezlet elfogadott és ennek alapján a párt megyei struktúráját - megfosztva a pártbürokráciát hatalmától - alapvetően átalakították.

Az Új Fórum különszámában megjelent anyagokkal kapcsolatban összegzésként el kell mondanom, hogy azok nem váltak a budapesti tanácskozás tényleges vitaanyag tervezetévé; annak bemutatása, hogy mi volt ennek az oka, az a budapesti tanácskozás platformtervezete hamvába holt születésének a tárgyalásánál kerül sorra.


5. Az MSZMP Budapesti Reformkörének többségi irányzata megerősíti platformját

Az Új Fórum Különszámában megjelent Kerekes- trió platformja az őszi, budapesti tanácskozás vitaalapja rangjára tartott igényt, ahogy ezt Kerekes György az Előkészítő Bizottság augusztus 12-i ülésén bejelentette, továbbá ahogy a Különszámban a Szerkesztőség az anyagot bemutatta.

Mi, a Budapesti Reformkör többségi irányzatának képviselői, nem értettünk ezzel egyet és rendkívül gyorsan cselekedtünk. Szabó Zoltán, Kékesi Katalin és kritikai megjegyzésekkel részben én elkészítettük platformunk népszerűen újrafogalmazott változatát, amelyet még az Új Fórum Különszámának megjelenése előtt - hála Kékesi Katalin ügybuzgóságának - a Népszabadság augusztus 14-i számában megjelentettünk.

Az elkészült anyag aláírásához megnyertük még Hazai Istvánt és Vajda Jánost, így az, "Honnan jöttünk, merre tartunk? Néhány gondolat a budapesti reformkörből" címmel, Hazai István, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Vajda János, az MSZMP budapesti reformkör tagjai aláírással jelent meg. Szerettük volna, ha Szántó György is nevét adja az íráshoz, de az kitért ez elől; ezzel megkezdődött Szántó György triumvirátusból való kivonulása. Ennek valószínűsíthető oka az volt, hogy a II. kerületben pályázott a kongresszusi küldöttségért és úgy vélte, hogy az írásban megfogalmazott nézetek ennek sikerét csökkenthetik. (Vajda János megnyerése után - mivel így a szervező-bizottság három tagja is vállalta az írást és ezáltal a szervezőbizottság álláspontjává vált - úgy is aláírhattuk volna, hogy a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága, de Szántó György ellenében nem akartunk élni a formális többségből adódó lehetőséggel).

A reformköri mozgalomban kialakult platformvita keretében, a Budapesti Reformkör törekvéseinek bemutatása folyamatában, ezt az írást dokumentum értéke miatt teljes terjedelmében közlöm:

"Az MSZMP válaszúthoz érkezett: vagy saját, szűken értelmezett pártérdekeit követi, vagy szándékait és tetteit alárendeli a nemzet általános érdekeinek. Vagy taktikai megfontolásokból hátrál, és kényszerből adja fel egyeduralkodói pozícióit, vagy mélyen átérzett történelmi-erkölcsi felelősségtudattal és őszinte elszántsággal munkálkodik a békés átmenetért, a nemzet felemelkedéséért.

Kedvező döntésének az ad majd hitelt, ha önként és a nyilvánosság előtt néz szembe saját múltja elbizonytalanító, elrettentő tényeivel. Ha fenntartások nélkül vet számot ideológiai tabuival, ha végérvényesen lemond az egypártrendszerű uralomról, a "vezető szerepről" és a kommunisztikus elképzelések egyedül üdvözítő, népboldogító dogmáiról, továbbá a pártbürokrácia kiváltságairól és tejhatalmáról. Akkor, de csak akkor lesz jogosult arra, hogy kérje a majdan megvalósítandó szocializmus híveinek bizalmát, az állampolgárok egy részének rokonszenvét és egyetértő támogatását a jövendőről alkotott elképzeléseihez.

Elszámolás a tegnappal

A múlt árnya rávetül a mai MSZMP-re. Az elhatároló nyilatkozatok és a tegnap történtek önkritikus feltárása nem mentesíthetik a posztsztálinista struktúra továbbviteléért viselt szinte kizárólagos felelősség terhétől. Mindazoknak osztozniuk kell a felelősségben, akik hatalmuk érdekében e rendszer éltetői voltak. De a helyeslő vagy rezignáltan hallgató tagság - bár bűntudatra nincs oka - sem vonható ki a morális tehertétel alól. A politikai és gazdasági hatalom összefonódásából monopolisztikus előnyöket kovácsoló új "uralkodó osztály" a történelem előtt kell számot adjon tetteiről; arról, hogy az országot gazdasági-politikai csődbe juttatta, hogy a progresszív erőket morálisan szétzilálta, egzisztenciális hátránnyal sújtotta, hogy asszisztálásra szorított párttagságát és támogatóit lelkiismereti válságba sodorta. Magának a rendszernek a működési mechanizmusa emelte ki és juttatta e réteg tagjait társadalmi szolgálatuk mértékét messze meghaladó hatáskörhöz, javadalmazáshoz, privilégiumokhoz. Ezért bizalomra méltatlannak ítéljük őket és távozásukat szorgalmazzuk. Sokan közülük egyben áldozatai is lettek ezen "uralkodó elit" munkastílusának, életmódjának, mentalitásának.

Az autokratikus-paternalista uralom keményebb és enyhébb változataiban megélt évtizedeink mára végérvényesen bebizonyították: ez a szisztéma a társadalomépítésre alkalmatlan. Egyre messzebbre, a homályos jövőbe utalja a közjó elérését. E sikertelen történelmi kísérlet örök tanulsága, hogy semmilyen, mégoly vonzó társadalmi cél sem közelíthető méltatlan, embertelen vagy álhumánus eszközökkel. A demokrácia, mint a népakarat folyamatos megnyilvánulása és érvényesítési módja a leghaladóbbnak vélt eszmék megvalósítása során sem nélkülözhető vagy korlátozható büntetlenül. Ezért a tanulságért ma mindannyian drága árat fizetünk. Nemcsak az államadósság forint milliárdjaiban mérhető árat. A bizalomvesztés, az erkölcsi alapértékek inflációja révén óriási a nemzeti "tőkeveszteségünk". Mindezért egész népünk, sőt az új generációk is kénytelenek törleszteni. Talpon maradásunk, esélyünk a sorsfordító jövőre a nemzet egészének vállalásától függ. Teljesíthető-e a feladat?

Egyedülálló esély

Minden jel arra mutat, hogy egyedülállóan kedvező nemzetközi helyzetben és jó irányba ösztönző hazai kényszerfeltételek között kezdhetünk az új jövő tervezéséhez. Korábbi kudarcaink nyilvánvalóvá tették, hogy nem egyszerűen a rendszer működését kell korrigálni, hanem egy merőben új gazdasági-politikai-társadalmi rendszert kell felépíteni. A létező szocializmus modellváltással sem igazítható az egyének, a közösségek igényeihez, a modernizáció szükségszerűen érvényesülő követelményeihez. Alkalmatlan a szabadságjogok, a jólét folyamatos gyarapítására.

Az országnak vissza kell térnie a fejlődés azon útjára, amelyet - noha ezt az utat korántsem tekintjük az egyedül üdvözítőnek - 1948-ban a párt, politikai-hatalmi elhivatottságtól vezérelve, nemtelen eszközöket is igénybe véve, megszakított. E mesterséges kitérő idején a világ fejlett régiói folyamatosan javították működésüket. Az egyéni teljesítmények mind hatékonyabb társadalmi hasznosításának újabb és újabb lépcsőfokain jutottak túl. A fejlődés meggyorsítása érdekében s a munkásmozgalmak elemi erejű gazdasági, társadalmi követeléseinek hatására. Mellőzhetetlen tapasztalatokat halmoztak fel a közjó ésszerűbb érvényesítésének különböző módozatairól, az előnyökről és a mindezzel óhatatlanul együtt járó hátrányokról. Valamennyi eddig sikeres gazdaságmegújító és társadalomjobbító modell közös vonása a piacgazdaság működtetése. Ez kikényszeríti az egyéni teljesítményt, a szakértelem megbecsülését, magas szintű teljesítmény elérésére ösztönöz. A korszerű intézményrendszer kiépítésével elérhetővé teszi az állampolgári szabadság fokozatos kiteljesítését, a jólét növelését.

Nemzeti programunk sem nélkülözhet három tartópillért: a következetes piacépítést; a demokratikus érdekérvényesítés és érdekegyeztetés plurális rendszerét; jó hatásfokú, az európai kultúrkör hagyományos és újabb értékeire alapozó, az ország egészét arányosan behálózó képzési-művelődési intézményeket.

Az állampolgár szabadsága az államhatalom korlátozásával és ellenőrzésével valósul meg. Erre csak az alulról építkező, a népszuverenitást korszerű, hatékony önkormányzati szervekben megtestesítő, a hatalmi ágakat következetesen szétválasztó, s az állampolgárok érdemi kontrollja alatt működő, erősen leszűkített hatókörű állam alkalmas. A szuverenitás alapja a történelem folyamán mindig az anyagi javak birtoklása vagy a velük, illetve a jövedelmükkel való rendelkezés joga volt. Ebből következően az önrendelkezés alapja csak a tulajdon lehet, a közösségek esetében éppúgy, mint az egyéneknél. A területi, szakmai, érdekszövetségi stb. alapon szerveződő önkormányzatok hozzá kell férjenek a bürokratikus állami tulajdonba vont javakhoz, ha célszerűbb működtetésüket biztosítani képesek, ha az ebből keletkező hasznot autonóm módon s racionálisan értékesítik. A népi kezdeményezésnek is teret szükséges kapnia a gazdaság "üzemeltetési módjának" kialakításában. Az egyenrangú tulajdonformák lehető legszélesebb választéka alakuljon ki, amiből kizárólag a piac választja ki az életképeset és ítéli - akár csak időlegesen is - életképtelennek a gyarapodásra alkalmatlant.

A felzárkózás stratégiája

A modernizációnak, mint a fejlett gazdaságú régiókhoz való felzárkózás stratégiájának kulcseleme az információs forradalom. A mikroelektronika, valamint az infrastrukturális-kommunális- környezetvédelmi ágazat izmosítása, piacának élénkítése nélkülözhetetlen a gazdaság felzárkóztatásához. Az állam gazdaságszervező és irányító szerepének visszaszorításával, a működő tőke számára kedvező közgazdasági és infrastrukturális feltételek megteremtésével, a vállalkozói tehetség méltó rangra emelésével elérhető, hogy társadalmunk "vállalkozásbarát" legyen. Előrelépésünk további feltétele, hogy a követendő és érvényesítendő értékek rangsorában elsőséget kapjon a szaktudás, a műveltség, létrejöjjön az oktatás, a kultúra önálló anyagi alapja.

A demokratizálás általános igénye a gazdaságban is meg kell jelenjen. Az esélyegyenlőség a mai bürokratikus tulajdonú termelő-szolgáltató javakhoz való hozzájutásban többféleképpen érvényesülhet. Ez az egyéni vállalkozói tehetség és képesség révén éppúgy elképzelhető, mint az úgynevezett népi részvények, avagy egy-egy közigazgatási egység vagyonának közös kezelésével, esetleg bérbeadásával vagy más módon.

A modernizálás ára

Mint minden ismert és működőképes gazdasági szisztémának, természetesen a most formálódónak is lesznek nyertesei és vesztesei. A sikeresen megújuló nemzetgazdaságok a tudásban és a jó üzletmenetben jeleskedő rétegek számára nyújtanak többletelőnyöket. Ezek a középrétegek stabilizáló és egyben lendítő szerepet játszanak a társadalom életében. Más rétegek azonban elveszítik korábbi pozíciójukat, társadalmi státusukat, és többnyire elszegényednek. Míg egyes, többé-kevésbé népes csoportok képtelenek felzárkózni, alkalmazkodni a követelményekhez, a perifériára szorulnak, megint mások elveszítik munkájukat, kiszolgáltatottá válnak. A szociálpolitika elsőrendű feladata e kedvezőtlen hatásokat mérsékelni, minimalizálni azt az emberi árat, melyet az ország a modernizációért fizet. A normatív, tehát az állam polgárainak szükséglete szerint az adott lehetőségek határain belül juttatott szociális támogatás enyhíthet a gondokon. A társadalmi célok által korlátozott piac érvényesülése a szociálpolitika eszköz- és intézményrendszerében az átalakulás veszteseinek is biztosítékot nyújthatnak az emberi életre. A munkanélküliség orvoslására a segélyezés tartósan nem alkalmas. A szakmai átképzés, továbbá a vállalkozási hitel vagy a tisztes munkáltatói végkielégítés révén születő kisvállalkozások viszont távlatot adó megoldást kínálnak.

Átmentett értékek

Az elképzelések csak a nemzet jóváhagyásával válhatnak nemzeti programmá. De ki szólaltassa meg a népet? Hol és hogyan gyűjthetők össze a jövőre vonatkozó "szavazatok"? A többpártrendszer révén a politikai szándékok összegeződhetnek, egy valóságos választás után a parlamenti képviselet a népakarat letéteményese lesz. Félő azonban, hogy a politikai csatározások porondjáról kiszorulnak a nem közvetlenül politikai akaratok, a holnapi élet megszervezésére vonatkozó javaslatok. A helyi lakossági, szakmai, vallási, kultúrörökséget ápoló vagy bármely más alapon álló, önszervező közösség tűnik a legalkalmasabbnak arra, hogy közvetítse az állampolgári szándékokat, helyi akaratokat. Ezek azután politikai állásponttá transzformálódhatnak és alakíthatják az országos politikát. Arra is alkalmasnak tűnnek, hogy felszínre hozzák azokat a hagyományos értékeket, melyek az elmúlt négy évtizedben többnyire rejtve éltek.

A népi-nemzeti, a keresztény, a liberális és nem utolsósorban a szocialisztikus eszmevilág mély gyökereket eresztett Magyarországon, s ma föléleszthetőnek látszik. A nemzeti érzés és azonosságtudat a nemzeti önérzetet és önbecsülést, a különböző, élesen szemben álló érdekek konszenzusát és kohézióját segítheti megteremteni. A kereszténység - más vallásokkal együtt - évezredek óta sikerrel őrzött, az emberi együttélés alapértékeit képviselő normarendszerével a morális újjáépülés egyik pillére, a maradandóság reményének és az emberi szolidaritásnak ihletője. A liberalizmus az állampolgári méltóság, a civil társadalom olyannyira szükséges felértékeléséhez, a polgári szabadságjogok kivívásához szolgál vezérfonalul. A szocialisztikus eszmekör, amely az anarchisztikus, a szociálliberális elképzelésektől a szociáldemokrácián át az eurokommunizmusig, a kommunizmusig terjed, sok áramlatot foglal magában. Olyan aktív utópia, amely az egyéni és a közösségi célok legkedvezőbb ötvözését ígérő, a szabadságon, esélyegyenlőségen, önszerveződésen és szolidaritáson alapuló társadalmi ideál elérésére mozgósít.

Egy, a radikális megújulást vállaló, új MSZMP-ben mindezen eszmei áramlatok értékeiből lehet és kell építkezni. Újrafogalmazva a célokat és változtatva az eszközökön, egy valódi politikai párt arculatát öltheti. Állampártból a politikai szintéren kizárólag politikai eszközökkel küzdő, mélységesen demokratikus, progresszív, baloldali szervezetté lenni - ezt az egyedülálló történelmi leckét kapta az MSZMP.

Mindenkor nyitott

A pártban a progresszió vállalható eszmei közösségén alapuló közmegegyezés csak tartalmas, a nézeteket tiszteletben tartó viták nyomán alakulhat ki. Az eljövendő párt nem kényszerítheti többé tagságát egységes ideológia elfogadására. Csupán rövidebb-hosszabb távú céljainak követését, aktív támogatását várhatja el. Az öntisztulás eredményeként könnyebben köthetők a nemzet javát szolgáló stratégiai vagy taktikai szövetségek más politikai szerveződésekkel, pártokkal. Az új problémák iránt mindenkor nyitott, a legkorszerűbb tudományos eredmények, elemzések, a társadalmi jelzések hasznosítására mindig kész, önkritikus és kritikus, nyitott, alulról építkező mozgalomként érdemelheti ki a baloldali, a szocialista jelzőt. Felhatalmazást a demokratikus, többpárti választásokon kaphat a választási küzdelemben meghirdetett célok követésére. Befolyásának mértékét az ország ügyeiben politikájának és az azt képviselőknek hitelessége, reális céljai, valamint az elért szavazatok szabják meg. A radikálisan megújult párt csak úgy szerezheti vissza hitelét, ha a múlt őszinte, tényszerű feltárása után olyan elveket fogalmaz meg, olyan erkölcsi kritériumokat állít maga elé, amelyek követőiben öltenek testet. Mindez együtt ad garanciát arra, hogy a múlt bűnei nem ismételhetők meg.

A szándék bizonyítékaként az MSZMP lemond valamennyi privilégiumáról. Korlátozza jelenlétét a munkahelyeken, a lehető legkisebb mértékre csökkenti fizetett apparátusát, a költségvetésből származó ingó és ingatlan vagyonát pedig visszaszármaztatja. Egyszer s mindenkorra lemond az erőszakosan manipulatív eszközök alkalmazásáról, mindenkor aláveti tevékenységét a nyilvános megmérettetésnek. Küzd minden, a társadalom védelmére szoruló kisebbség jogaiért, az előítélet-mentességért. Fellép a határainkon túl élő magyarság nemzetiségi jogainak érvényesítéséért, az emberi jogok csorbítása ellen és szolidáris az ezekért harcoló egyénekkel, szervezetekkel, nemzetekkel. Az MSZMP-t minden döntésében egyetlen, megfellebbezhetetlen elv kell vezérelje: a haza és haladás szolgálata.

Hazai István, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Vajda János
az MSZMP budapesti reformkör tagjai"[20]


Ez az írásunk - amelyet a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága álláspontjának is nevezhetek - a platformunkban implicite elfogadott rendszerváltást explicitté változtatva kimondta, hogy a létező szocializmus modellváltással sem korrigálható, hogy helyette "egy merőben új gazdasági-politikai-társadalmi rendszert kell felépíteni", hogy e rendszerváltás során a párt befolyása, a hatalomban való részesedése csak a többpárti szabad, demokratikus választásokon elért szavazatok arányában érvényesíthető; ezzel nyíltan állást foglalva tettünk hitet a rendszerváltás- és egy ezt célkitűző új párt szükségessége mellett. Írásunk egész szellemisége, a benne megfogalmazott problémák és ezek megoldására szolgáló javaslataink is a rendszerváltás szükségszerű bekövetkezésének a tényéből indultak ki, ami egyértelművé teszi, hogy mi a rendszerváltás szükségességét nem ködös és zavaros, többféleképpen értelmezhető kijelentések szintjén fogadtuk csak el, hanem egész jövőképünket, politikai törekvéseinket mind tudatosabban erre alapoztuk.

Platformunkban és ennek népszerű összefoglalásában kifejtett álláspontunk a párt belülről való elfoglalásának a módját és e folyamatban megvalósítandó értékeket fejezte ki, mellyel az új, szociáldemokrata jellegű párt fő jellemvonásait fogalmaztuk meg, amellyel egyúttal a reformköri mozgalom rendszerváltást elfogadó álláspontjának általunk szorgalmazott pártprogramját is képviseltük.

* * *

Az itt elmondottak egyik legékesebb bizonyítéka dr. Somos Iván és Szabó Zoltán a Budapesti Reformkör szóvivőiként adott válasza a budapesti küldöttek munkásszekciójának a felhívására. E válasz is egyértelműen mutatja, hogy mi nem a demokratikus szocializmus szépeket ígérő mézesmadzagját kínáltuk, hanem az elkövetkező polgári Magyarország várható realitásaiból kiindulva őszintén beszéltünk az ország jövőjéről az egyik legtömegesebb dolgozói rétegnek, a munkásoknak a képviselőivel. Szóvivőink válaszlevele a következőképpen hangzott:

"Elvtársak! Örömmel olvastuk felhívásotokat. Üdvözöljük, hogy a munkásság is hallatja hangját, megfogalmazza érzéseit, törekvéseit.

Kételkedtek az ígéretekben, és okkal. Egy emberöltőn át ígértek nektek szebb, igazságosabb jövőt, miközben pártunkat egy szűk réteg uralma eszközévé silányította. Ugyanakkor a proletárdiktatúrát a munkásosztályon, sőt ellenében gyakorolták, a szocializmus az elnyomással, az elszegényedéssel, a tehetetlenséggel rokon fogalommá lett, a kommunista minősítés megtiszteltetésből már-már becsületsértéssé vált. A nektek ígért jobb jövő álmából ébredve érthetően keserű a csalódás.

Ígéretekben persze ma sincs hiány. Önjelölt csodatévők, politikai mágusok, közgazdasági sarlatánok ígérnek nektek politikai szabadságot, abszolút demokráciát, boldog, békés, biztonságos és bőséges jövőt, és mindent már holnapra, ha ma rájuk szavaztok.

A reformerők szerényebbek ígéreteikben. Ha nem is követik Churchill példáját - aki megválasztásakor könnyeket, vért és verítéket ígért az angoloknak - csak annyit mondanak: tudni fogják a módját, hogyan lehet a vért és a könnyeket verítékkel pótolni. Ma ennyi lehet a reális ígéret!

Nélkületek, ellenetekre valóban nem lehet a jövőt felépíteni. Éppen ezért nem csak magatoknak, gyermekeiteknek, unokáitoknak, hanem az egész nemzetnek tartoztok felelősséggel, hogy ezekben a napokban hová álltok, kit támogattok!

Álljatok a reformok mellé, a párt és a társadalom radikális megújítása mellé! Ne hallgassatok az országot csődbe juttató elit szirénhangjaira, amely veletek kiegyezve, a Ti érdekeitekre hivatkozva a társadalom legvédtelenebbjeivel akarja megfizettetni a Ti helyzetetek valamelyes javulása mellett saját hatalma átmentésének árát is! 1972-ben egyszer már szolgáltatok hivatkozási alapul a konzervatív erőknek a reformok leállításához. Az eredmény ismert: az ő uralmuk, jólétük töretlen maradt, de ennek árát a magyar társadalom - és benne Ti is - még sokáig fizetni fogja. Ne hagyjátok ismét becsapni magatokat, ne adjatok nekik még egy esélyt!

Ha valaha volt értelme a közvetlen és a távlati érdek szembeállításának, most van. A Ti igazi érdeketek nem az, hogy sztrájkkal harcoljatok a piaci árak ellen, hanem, hogy kialakuljon végre a piac, hogy a Ti munkaerőtök árát is annak objektív ítélete és ne a vállalatvezetők önkénye szabja meg. Nem az, hogy a gazdaságot végképp csődbe vigye veszteséges munkahelyeitek fenntartása, hanem hogy az általános gazdasági fellendülés biztosítson munkát valamennyiőtöknek. Nem az, hogy béretek automatikusan kövesse az inflációt, hanem hogy a kormány végre hatékony lépéseket tegyen az infláció megfékezésére.

Szervezkedjetek! Hozzatok létre olyan szervezeteket, amelyek a Ti ellenőrzésetek alatt állnak, és válasszatok olyan képviselőket, akik valóban a Ti érdekeitekért küzdenek, nem csupán adunak tekintenek benneteket egy hatalmi játszmában.

Szövetkezzünk! A jobb jövő a Ti kezetekben, mindannyiunk kezében van! Ne hagyjuk, hogy újra kivegyék belőle!!!

Budapest, 1989. szeptember 12.

Szabó Zoltán, Dr. Somos Iván
Budapesti Reformkör szóvivői"[21]


II. Az MSZMP marxista egységplatformja

1989. május 6-án a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének a székházában rendezett munkásgyűlésen a megjelentek Felhívást fogadtak el az MSZMP egységplatformjának a létrehozására. E Felhívásban tiltakoztak az 1988-as májusi pártértekezlet utáni politika ellen, mert - szerintük - a pártvezetés, a párttagság és a dolgozók háta mögött, enged a társadalmi-politikai rendszer megváltoztatására irányuló jobboldali törekvéseknek, a szocialista tulajdonviszonyok teljes megsemmisítésére irányuló cselekedeteknek, az 1956-os ellenforradalom népfelkeléssé minősítésének; álláspontjuk szerint a pártértekezlet utáni politika ezek jegyében deklarálta a többpártrendszer elfogadását. Ezért a létrehozandó platformjuk fő célja az ellenforradalmi veszélynek az elhárítása és ennek érdekében az MSZMP marxista egységének és cselekvőképességének a helyreállítása.

A következő munkásgyűlés június 3-án a Danúvia Művelődési Központban volt, ahol Állásfoglalást fogadtak el, amelyben a szocialista építés demokratikus reformjáért szálltak síkra és tiltakoztak a reprivatizáció ellen; követelték, hogy a termelőeszközök kerüljenek "a dolgozók valóságos közösségi tulajdonába".

A következő Meghívójukban - amely a június 10-i, angyalföldi kommunisták munkásgyűlésére invitál - a következőt olvashatjuk: "Dolgozzunk ki - a párttagság részvételével és támogatásával - alulról kiinduló és szerveződő marxista platformot, amely a szocializmus ügyének feladása és a tőkés visszarendeződés helyett valódi szocialista reformot kíván megteremteni. Erre szólítunk fel minden kommunistát, minden párttagot és minden pártonkívülit, mindenkit, aki felelősséget érez a magyar szocializmus sorsáért."

Platformjukat a június 10-12-i ülésükön vitatták meg és hagyták jóvá.[22] Egy névtelen nyilatkozó - aki az ülésen részt vett - elmondta, hogy Ribánszki Róbert a szocializmus három kritériumát fogalmazta meg; ezek a következők: a mindenki létbiztonsága, a termelőeszközök társadalmi tulajdona és a marxista-leninista párt vezető szerepe. E névtelen azt is elmondta, hogy nagy hangsúlyt kapott a vitán Jánosi Ferenc azon koncepciója, hogy a világon - bizonyos értelemben - minden társadalom a szocializmus felé való átmenet korszakában van. Az ülés elhatárolta magát a reformköröktől és kifejezte szimpátiáját a Münnich Ferenc Társaság iránt, melynek több vezetője is részt vett a platform alakuló ülésén. Ez mutatja, hogy a marxista egységplatform és a Münnich Ferenc Társaság között a szellemi- és személyi szövetség és összefonódás már kezdettől fogva kialakult; ezért nem volt véletlen, hogy Berényi Ferenc a Társaság ügyvezető titkára a Reformpárti est '89. szeptember 21-i számában bírálta "az MSZMP budapesti reformkörének platformját, amely szerinte polgári restaurációs törekvéseket tartalmaz."[23]

Az elfogadott platformot "A dolgozó népért, a hazáért" megnevezéssel illették és a következő jelszavakkal indították: "Demokratikus néphatalmat. Köztulajdoni többséget. Stabilizációt. Válságmentes szocialista fejlődést. Növekvő életszínvonalat. Létbiztonságot. Békés jövőt a dolgozóknak."

A platform négy fő részből áll; terjedelme 43 gépelt oldal. Részei a következők:

I. Amiért cselekedni kell

II. Elveink

III. Programunk

IV. Közvetlen feladatok

Nincs terem a platform részletes ismertetésére; a demokratikusan megreformált szocializmust a szocialista országok közösségének keretében képzelték el, olyan szocialista gazdasági modell létrehozásával, amely a dolgozók valóságos köztulajdonán és a társadalom szükségleteinek a kielégítését szolgáló szabályozott termelésen és e "tervcélokat" biztosító ellenőrzött piacon alapszik. Nézeteik a társadalmi-gazdasági realitásoktól elszakadó utópikus - messianisztikus elképzelések összessége, bár a Közvetlen feladatokban elmondják, hogy Magyarországon ma nincsenek meg a feltételei ennek a szocialista modellnek; a marxista egységplatformnak éppen ezért fő célja a "tudatos és szervezett harc" e társadalmi feltételek megteremtéséért.

A marxista egységplatform eszmei irányultsága - a bemutatott törekvései alapján is egyértelműen megállapítható - ortodox kommunista irányultság.

* * *

E platform bemutatásánál el kell mondanom azt is, hogy a Népszabadság 1989. szeptember 13-i számában megjelent Görög Tibor és S. Horváth Jenő nyilatkozata, amelyben azt sérelmezték, hogy "Az önazonosulás zavarai" című, a Népszabadság 1989. szeptember 5-i számában megjelent írásukat - melyben a Pozsgay-bizottság programtervezetét bírálták - ismeretlenek sokszorosítják és azt az MSZMP marxista egységplatformja aláírással terjesztik.

* * *

A marxista egységplatform tagjairól, reprezentánsairól - noha nem vonultak illegalitásba - a nyilvánosság nem sokat tud. Így nem tudható, hogy a platformnak volt-e tagsága, voltak-e vezetői, ki vagy kik készítették platformjukat, stb. Egyes sajtó-megnyilvánulások apropóján tudom csak, hogy Makai Mária[24], Maróti Imre[25], Ribánszki Róbert[26], Dóczé Kálmán[27], Jánosi Ferenc[28] e platformhoz tartoztak. A későbbiekben majd láthatjuk, hogy Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a marxista egységplatformban jelölte meg a párton belüli azon végletetek egyikét, a baloldali végletet, amelynek a törekvéseit a pártvezetés nem fogadhatja el.


III. Az MSZMP Népi Demokratikus platformja

Az MSZMP Bp.-i XII. ker.-i Bizottsága 1989. június 8-i aktíva értekezletén a Németvölgyi úti Általános Iskola pártvezetősége "Népi demokratikus" platformfelhívást tett közzé.

A felhívás megjelenése után számos támogató észrevételt és üdvözlő biztatást kaptak - melyek között volt Jassó Mihály PB-tag, a budapesti pártbizottság első titkárának a megnyilvánulása is[29]; ezek hatására június 29-én egy vita-ülés végén megalakították az MSZMP Népi Demokratikus platformját.

Az ülés Ideiglenes Egyeztető Bizottságot hozott létre és megbízta azt, hogy a platformfelhívást téziseknek értelmezve, dolgozza ki a platform részleteit, képviselje a platformot és szervezze támogatóit. Az alakuló értekezleten egyetértésre jutottak abban, hogy a jelenlegi viszonyok között a megerősödés útja csak a párton belül kialakuló platformok szövetsége, az áramlatok közötti összhang megteremtése, a politikai szintézis alkotás lehet.[30]

Mivel az MSZMP XIV. Kongresszusán a reformköri mozgalom képviselői a Népi Demokratikus platformhoz tartozókkal együtt alkották a küldöttek döntő többségét és az általuk kialkudott kompromisszumok hozták létre a Magyar Szocialista Pártot, ezért e platformmal részletesebben kell foglalkoznom, valamennyi fontos megnyilvánulását figyelembe kell vennem.

A június 8-i platformfelhívásuk a következő volt:

"A népi demokratikus alternatíva (Platformtervezet)

Az eddig kialakult és nyilvánosságot kapott platformok sok támogatásra méltó elemet tartalmaznak, de megítélésünk szerint olyan megfogalmazásokat is, amelyekkel nem értünk egyet. Úgy véljük, a párttagság viszonylagos passzivitásának ez az ellentmondásos helyzet az oka. Alapszervezetünk vitái alapján, pártvezetőségünk az alábbiakban kísérletet tesz egy népi demokratikus platform megfogalmazására.

1. A magyar társadalom a szocializmus építésében korszakváltáshoz érkezett. A történelmi szükségszerűségként kialakult túlközpontosított társadalomfejlesztési gyakorlat a többszöri változtatási, reformálási kísérletek ellenére alapvetően nem változott, mára a fejlődés gátjává vált. Mindennek oka nem a dolgozó emberekben, munkájukban van. Nehézségeinket a társadalom működési mechanizmusának hibái, a gazdasági és a politikai mechanizmus hibái okozták.

A magyar társadalom e válsághelyzetből a szocializmus modernizációja révén kerülhet ki. A társadalom döntő többségét kitevő, bérből és fizetésből élő dolgozók e modernizációtól várhatják személyes sorsuk javulását is, a modernizációban tehát objektíve érdekeltek.

2. A szocializmusnak nem megváltoztathatatlan lényege a tulajdon állami monopóliuma, sőt átmeneti társadalom jellegéből adódóan a vegyes tulajdon alapvető jellegzetessége. Ez azt jelenti, hogy igent mondunk a vegyes gazdaságra, melyen belül a közösségi tulajdonformák dominanciája mellett helye van a magánvállalkozásnak, a magántulajdonnak is.

Jelenti továbbá a tulajdonformáktól függetlenül a fejlett árutermelés viszonyainak kiépítését, a piaci viszonyok melletti elkötelezettséget. Jelenti egyben mindezek mellett a szociális biztonságot a társadalom minden dolgozója, önhibáján kívül dolgozni nem tudó, illetve munkájával a szociális biztonságra jogot nyerő tagja számára.

3. A szocializmus politikai rendszere csak demokratikus alapokon épülhet. Ez a hatalom ágainak megosztását, a jogállamiság érvényesülését jelenti. Egyben azt is, hogy a politikában az erőszak, a hatalomgyakorlás monopolisztikus formái nem érvényesülhetnek.

4. A szocializmustól idegen mindennemű embertelenség, jelenjék meg az nemzeti, vallási vagy bármilyen más formában. Fellépünk az emberek közötti ellenérzések szítása, a hátrányos megkülönböztetés, a szabadságjogok korlátozása, a személyiség fejlődésének akadályozása ellen. Mindebből következik, hogy egyetértünk és támogatjuk az alkotmányosság alapján önigazgató közösségek működését, általában az elidegenedés ellen fellépő, az emberi értékek, az elesettek felemelése érdekében tett társadalmi kezdeményezéseket.

5. Következetesen képviseljük, hogy a szocializmus a történelmileg kialakult értékeket megbecsülő, s egyben értéktermelő és -teremtő társadalom. Emberközpontú társadalomeszményünk része az egyének és közösségeik tisztelete, szociális védelme, a műveltség és a kultúra tisztelete, ennek megfelelő elosztási-finanszírozási rendszer kialakítása, az emberi értékek - becsület, szeretet, család, barátság, egészség, szolidaritás - tisztelete, a társadalom többségével együttműködő kisebbségek védelme, a társadalmi tolerancia képviselete.

6. A fejlett árutermelő szocializmus viszonyainak megteremtése érdekében szövetségi viszonyt kell kialakítani minden olyan társadalmi erővel, társadalmi szervezettel, amelyek akár csak részletkérdésekben is készek az együttműködésre, a közös cselekvésre.

7. A fejlett árutermelő szocializmussal nem fér össze a nemzetközi elzárkózás. A magyar társadalom boldogulása a világ haladó erőivel való összefogás, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás révén valósulhat meg. A világgazdaság, a világközösség részeként feladatunk a nemzetközi bizalom erősítése, a népek közötti megértés, a politikai és gazdasági együttműködés kibontakoztatása.

8. Meggyőződésünk, hogy a válságot csak egy,

- a dolgozó emberek érdekeit következetesen érvényesítő,

- szervezetileg egységes,

- a legalapvetőbb kérdésekben egyetértő,

- a társadalom minden részét egyaránt tömörítő,

- a párttagságot és az ezzel járó jogokat és kötelezettségeket önként vállaló, szuverén gondolkodású, a pártprogram megvalósításában aktív cselekvő részt vállaló emberekből álló Magyar Szocialista Munkáspárt képes megoldani, a dolgozó emberek boldogulásának megfelelő társadalmat, gazdasági és politikai modellt létrehozni. Ez a párt csak akkor lehet hiteles, ha vezetői is azok.

9. Mit tartunk a pártegység legalapvetőbb kérdésének?

a./ Az MSZMP alapvetően a magyar társadalom dolgozó osztályainak és rétegeinek érdekeit hivatott érvényesíteni. Meggyőződésünk, hogy ez egyben a nemzeti érdekek érvényesítését is jelenti.

b./ Az MSZMP filozófiai bázisa a marxizmus.

c./ Az MSZMP egy demokratikus társadalomban maga is demokratikusan működve érvényesítse törekvéseit.

d./ Az MSZMP működése, az egyes emberek boldogulása és a nemzet boldogulása egymást feltételező, egymással kölcsönhatásban lévő viszonyok.

Budapest, 1989. június 8.

MSZMP XII. ker., Németvölgyi Úti Általános Iskola alapszervezetének vezetősége"[31]


E platformtervezet irányultságát egyaránt minősíti az is, ami benne van, és az is, ami hiányzik belőle. A valóságos szocializmus válságát a szocializmus modernizációjával remélik felszámolni; ennek során a közösségi tulajdonformák dominanciája alapján akarják a piaci viszonyokat megteremteni és ezek segítségével a "fejlett árutermelő szocializmust" létrehozni.

Kijelentik, hogy a szocializmus politikai rendszere csak demokratikus alapon épülhet fel, ami számukra azt jelenti, hogy a politikában az erőszak és a hatalomgyakorlás monopolisztikus formái nem érvényesülhetnek és megvalósul a hatalmi ágak megosztása, valamint a jogállamiság. Az itt elmondottak jelentik a "fejlett árutermelő szocializmus" gazdasági-politikai rendszerének az alapját. Ezek a kellően nem konkretizált tartalmak sokféleképpen magyarázhatók s ezért önmagukban lényeges kérdésekben nem igazítanak el; értelmezésükhöz és megértésükhöz mindenképpen szükség van annak a figyelembevételére, amiről a platform nem beszél.

A platform a szocializmus válságát nem tudja történelmi folyamatban szemlélni, ezért sem jut el ahhoz a következtetéshez, hogy a valóságos szocializmus világtörténeti zsákutcának bizonyult, amelyet nem lehet "modernizálni". E valóságtól elszakadt felfogásuk miatt nem vetődik fel számukra a többpártrendszerű, parlamentáris demokráciába való békés átmenet kérdése sem, ami tartalmatlanná teszi a jogállamiságra való hivatkozásukat. A közösségi tulajdon dominanciája mellett elfogadják ugyan a magántulajdon létét, de a tulajdon működtetésében való érdekeltség, a tőke-hatékonyság kérdése, a két tulajdonforma piaci versenyképességének a problémája fel sem vetődik számukra; ezért evidenciaként számolnak azzal, hogy a közösségi tulajdon dominanciáján alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság - "a tulajdonformáktól függetlenül" - "fejlett árutermelő szocializmust" hoz létre. Holott az államszocializmus egész eddigi története egyértelműen igazolta, hogy valóságos tulajdonosok nélkül nincs hatékonyan működő, fejlett árutermelő piacgazdaság!

A platform ezen tulajdonságai miatt, szerzőinek az emberközpontú társadalommal és a dolgozók szociális biztonságával, szabadságjogaival, "megfelelő elosztási-finanszírozási rendszerével" stb. kapcsolatos kijelentéseit - mivel ígéreteik mögött nem állt teljesítőképes, hatékony gazdaság -, nem lehet komolyan venni; ezek a kijelentések egyúttal a magyarországi politikai-, gazdasági-, társadalmi válság ismeretének teljes hiányáról és szerzőik emberbaráti szeretetükkel takargatott politikai naivitásáról tanúskodnak.

A platformnak e sajátosságai (a hiányosságaival együtt) azt jelentik, hogy politikai irányultsága, jellege az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete állásfoglalásának a keretében mozgott, amely meghirdette a "szocialista pluralizmus"-t, és hozzáfogott az ún. szocialista törvényesség jogi alapjainak a megteremtéséhez; de e platform - azzal, hogy hallgat a többpártrendszerről - visszalépést jelentett az MSZMP 1989. februári állásfoglalásától is, amely a jogállamiság alapjának elfogadta a politikai pluralizmust, a többpártrendszert.

Mindezek alapján a platformot induló formájában utópikus kommunista irányzatosságú platformnak minősíthetem.

* * *

A platform megalakulása után, hónapokon keresztül nem volt különösebben aktív. Így képviselői nem szerepeltek a Népszabadság 1989. szeptember 9-i "Platformteszt"-jében sem. Majd Fábry Béla, az MSZMP Budapesti Pártértekezletének küldöttei részére a platform Ideiglenes Egyeztető Bizottságának nevében írott szeptember 4-i levelében, szeptember 14-re hívott össze egy megbeszélést, a platform budapesti küldöttcsoportjának a megalakítása céljából. E levél mellékleteként a fentebb közölt platform-téziseket küldték el, de annak margójára hozzágépeltek egy rövid szöveget, amely tömörítve a platformban foglaltakat ismételte meg azzal a különbséggel, hogy itt "békés átmenetnek" nevezték a "dirigáló-bürokratikus szocializmus viszonyainak meghaladását".

Ezek után az történhetett, hogy a budapesti pártértekezlet kapcsán megalakult küldöttcsoportba bekerülő neves értelmiségiek (mint pl. Krausz Tamás) nemcsak aktivizálták a platformot, hanem annak egy minőségileg alapvetően más folytatását hozták létre. Ez a metamorfózis azért valósulhatott meg, mert az induló platform kellően nem konkretizált tartalmai éppen ürességük miatt tudták különösebb ellentmondás nélkül magukba foglalni az új törekvéseket; egy kis túlzással az mondható, hogy az induló és a folytatódó platform kontinuitását csak a névazonosság jelentette.

Ez a fordulat alapvető változást hozott a megújult platform aktivitásában és a nevében nyilvánosságra hozott állásfoglalások színvonalában is. E változás első - és talán legjelentősebb - elméleti megnyilatkozása a platform szervezői által közzétett "A stratégiáról, a taktikáról és a taktikázás csapdáiról" megnevezésű állásfoglalás volt.[32] Az a véleményem, hogy ez az anyag tekinthető a csoportosulás igazi elméleti (történetfilozófiai) platformjának, ezért az alábbiakban részletes kritikai bemutatására törekszem.

A szerzők abból indulnak ki, hogy az MSZMP a szétesés előtti állapotba került és szervezetlenül vonul vissza; a platformot ez a helyzet arra készteti, mint írják: "hogy határozottan és egyértelműen állást foglaljunk eme visszavonulás stratégiájáról, a hatalommegtartás, illetve átváltás taktikájáról", és ezért az MSZMP vezetésének e visszavonulásával szemben kívánják megfogalmazni "az elméleti és politikai megújhodás stratégiájának fő irányát, (...)"[33]

Az írás első fő része "A pártvezetés és a tagság" címet viseli. Itt megállapítják, hogy a politikai erők között egyetértés van abban, hogy az országban több mint egy éve "sajátos forradalom" van, amelynek fő célja a régi modell, a sztálinizmus felszámolása; de abban nincs egyetértés, hogy ez a forradalom hova vezessen. A szerzők ezt a forradalmat - általunk vitatott módon - alapvetően az 1988-as pártértekezlet által, "fölülről indított folyamatként" értelmezik és csak felgyorsulásában veszik számításba a külső tényezőket. Ezzel az állásponttal a Budapesti Reformkör - mint azt az előzőekben láthattuk - nem értett egyet.

Ez az első rész nagy teret szentelt a pártvezetés - és részben a kormány - bírálatának. Előadták, hogy a vezetés továbbra is a tagság megkérdezése nélkül dönt minden lényeges kérdésben; a vezetésben kiéleződött a "pártvezérek torzsalkodása", amely "alig leplezett törekvés a párt szétverésére, szervezetének megbénítására."[34] Ez a vezetés csak a túlélésre és hatalmának "átmentésére" és "átváltására" gondol. Ez utóbbival kapcsolatban a későbbiekben majd részletesen foglalkozom és megmutatom, hogy ennél a helyzet sokkal bonyolultabb volt; amit mondtak az elsősorban Pozsgay Imrére volt igaz, de Nyers Rezsőre és Grósz Károlyra, valamint a Központi Bizottság döntő többségére nem, mert ők a meglévő hatalom megtartásában voltak érdekeltek.

A pártvezetés, szerintük, az alsó pártszervezeteket teljesen magára hagyta és "(...) a tudományosan megalapozott önkritikát a kommunisták vég nélküli moralizáló önmarcangolásával helyettesíti, s a vereségtudatot azzal is erősíti, hogy már előre beharangozza a kudarcot, ijesztget és zsarol a pártszakadással."[35] A valóság e téren is bonyolultabb volt, mert a tudományosan megalapozott önkritika valóban hiányzott, de a vezetés a pártmozgalomban semmiféle "moralizáló önmarcangolást" nem szorgalmazott; és a pártszakadást sem a vezetés, hanem elsősorban a reformköri mozgalom fontolgatta, nem a zsarolás, hanem a fundamentalistáktól való megszabadulás céljából.

E rész az elkövetkezendő kongresszus feladatainak felsorolásával fejeződik be.

Az állásfoglalás második - legfontosabb - részében a szerzők "A stratégiáról" fejtik ki álláspontjukat. Az a véleményük, hogy a pártvezetésnek a jövőről és az ahhoz vezető útról az elképzelései "(...) meglehetősen sokfélék, de mindenekelőtt homályosak."[36] Szerintük ez jellemző a közzétett programtervezettre is, "(...), amelyben a kompromisszumkészség diktálta taktikázás miatt hiányoznak az egyértelmű állásfoglalások, elhatárolódások, a lehetséges jövő tartalmának egyértelmű kifejtései."[37] Ez a helyzet szerintük azért van, mert a pártvezetés "(...) nem meri vállalni az egyértelmű állásfoglalást, mert attól fél, hogy azzal veszélyezteti valóságos stratégiáját: hatalmának átmentését, átváltását."[38] Álláspontjuk e kérdésekben sem eléggé konzisztens: ha ugyanis - helyesen - abból indultak ki, hogy a pártvezetésben (és tegyük hozzá a párttagságban még inkább) sokféle elképzelések vannak a jövőt illetően, akkor nyilván a pártvezetés tagjai nem tudták, de nem is akarták vállalni az egyértelmű állásfoglalást, így nem rendelkezhettek közös stratégiával sem. Amit ugyanis ők e stratégiáról kritikusan mondtak az nagyjából egyfelől igaz volt az "átmenteni" akaró Berecz Jánosra, másfelől az "átváltani" akaró Pozsgay Imrére, de nem volt igaz Nyers Rezsőre és Grósz Károlyra (mert ők sem az "átmentésben", sem az "átváltásban" nem gondolkodtak, ők egyszerűen meg akarták őrizni hatalmukat).Továbbá a stratégiára vonatkozó "homályosság" igaz volt a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatára, de nem volt igaz pl. a Budapesti Reformkör platformjára, vagy a marxista egységplatformra. A népi demokratikus platform szerzői szembetalálták magukat a pártban lévő program-válsággal - amelyről az előzőekben már szóltam -, de ennek lényegét félreértve hamis általánosításokkal akartak e jelenségre magyarázatot adni. Mindez azért történt, mert az MSZMP-ben létező csoportosulások és törekvéseik sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb helyzetet hoztak létre, mint ahogy azt e platform leegyszerűsített gondolatisága megmagyarázhatta volna, ezért általánosításaik sokszor nem fejezték ki igaz módon a bonyolultan összetett, konkrét valóságot.

A pártvezetés ezen elnagyolt kritikájánál sokkal fontosabb annak rögzítése, hogy mit akart maga a népi demokratikus platform? Az erre adott válaszuk adja meg ennek az állásfoglalásnak az igazi jelentőségét. Abból indítottak, hogy már a 60-as években látszott, a 80-as években pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a sztálini modell kimerítette történelmi lehetőségeit, csődbe jutott. Ezt tudomásul véve a platform szerzői a történelmet hívták tanítómesterül és azt mondták: a szocialista rezsimnek ebből a válságából - ahogy az 1789-es nagy francia forradalmat és válságait, az utána következő többi (1830, 1848) polgári demokratikus (korrekciós) forradalom követte, úgy - egy újabb, korrekciós szocialista forradalommal lehet kikerülni.

E tetszetősnek tűnő analógiából következően kijelentették, hogy Magyarországon "(...) az új forradalom célja a tőkés restauráció - és persze a sztálini restauráció - megakadályozása, a dolgozók szélesebb rétegeinek a hatalom gyakorlásába való bevonása kell hogy legyen.

Ezt a forradalmat - ha a felülről való kezdeményezést sikerül párosítani nagyarányú tömegmozgalommal - nevezhetjük a dolgozók demokratikus forradalmának.

Ha az MSZMP nem akarja megtagadni forradalmi hagyományait, akkor stratégiája nem lehet más, mint a dolgozók demokratikus forradalmának győzelemre juttatása.

E forradalom tartalma: a dolgozók termelési és lakóterületi önkormányzatának megteremtése-felhasználva a polgári demokrácia vívmányait is; a termelőeszközök és az infrastruktúra modernizációja a dolgozók maguk választotta szervezeteinek ellenőrzése mellett a társadalmi tulajdon régi és új formáinak túlsúlyával, a magántulajdon és a magántőke bevonásával és annak gazdasági, politikai ellenőrzésével."[39] A platform szerzői úgy vélték, hogy e "(...) stratégia és a hozzá kapcsolódó program kidolgozása lenne az MSZMP feladata, méghozzá úgy, hogy részletesen megvizsgálja e forradalom győzelemre juttatásának hazai és nemzetközi feltételeit, tartalékait, lehetséges szövetségeseit, eszköztárát és jelszavait."[40]

Kezdjük az analógiával. Az analógiájuk azért hamis és használhatatlan, mert már a kiinduló pontja is egy (világtörténeti) tévedésen alapszik. Míg ugyanis az 1789-es francia forradalom - ahogy ezt Ungváry Rudolffal vitázva már bemutattam - az őt megelőző feudális társadalmi rendnél valóban teljesítőképesebb, az emberi képességek kibontakoztatását sokkal jobban lehetővé tevő, az emberek sokkal szélesebb körére kiterjedő szabadságjogokat biztosító új társadalmat, a kapitalizmust hozta létre, amelynek a létezéshez való jogát az is bizonyította és bizonyítja, hogy történelmileg rövid idő alatt a fejlett világ egyedüli uralkodó társadalmává lett; addig az oroszországi októberrel kezdődő társadalmi átalakulás Európában a mai napig a polgári társadalom meghaladására való képességének a lehetőségét - ismert, a történelmi gyakorlatban szükségszerű válságokhoz vezető, lényegét illető attribútumai miatt - nem tudta hiteltérdemlően igazolni. Mindez azt jelenti, hogy ez a folyamat, amely a szovjet típusú szocialista rezsimeket létrehozta nem nevezhető új, fejlettebb társadalmat létrehozó forradalomnak, ezért az semmiféle korrekciós forradalommal nem korrigálható, ahogy ez már az 1956-os magyar forradalomban is kiderült. Az orosz Októberrel kezdődő változások - ahogy erről Ungváry Rudolffal folytatott vitában már részletesen szóltam - tehát egy olyan világtörténeti tévedést eredményeztek, amely eleve kizárja azt, hogy ezt a történeti folyamatot az 1789-es francia forradalommal analógiás viszonyba hozzuk.

A népi demokratikus platform stratégiájának alapja - tehát az, hogy az 1989-es magyar változásokat korrekciós forradalomnak tekintik - a történelem által igazoltan hibás, mert Magyarországon sokan voltunk, akik a magyar 56-ot, Nagy Imrével és/vagy Kádár Jánossal egyszer már szintén korrekciós forradalomnak tekintettük; történeti tévedésünk itt is kiderült: a Kádár János vezette MSZMP is csődbe vitte Magyarországot. Ezek után a platform szerzőinek jogosan lehet feltenni a következő kérdést: meddig és hányszor lehet egy nemzet sorsával kísérletezgetni, meg-megpróbálni korrigálni a korrigálhatatlant?!

A népi demokratikus platform stratégiája továbbá azért is elfogadhatatlan volt, mert a második világháború után Európában a kapitalizmus nem egy országban szociális piacgazdasággá vált, és e szociális piacgazdaság néhány országban mindinkább alapjává vált a demokratikus szocializmus létrejöttének. Így történelmi tapasztalatok bizonyították, hogy a kapitalizmus keretében létrehozható a szocializmus. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a kapitalizmus a társadalmi változások utolsó stádiuma, hogy ez a társadalmi rendszer mindenütt és mindenben a lehető legtökéletesebb társadalom, és hogy belső fejlődése szükségszerűen és automatikusan elvezet a demokratikus szocializmushoz. Azért van szükség baloldali, szociáldemokrata jellegű és törekvésű pártra, hogy tevékenysége következtében a kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakítása, majd ennek alapján a demokratikus szocializmus megteremtése valóságos történeti folyamatként mind több országban megvalósuljon. 1989-ben Magyarországon a demokratikus szocializmus célkitűzéséhez a rendszerváltozáson keresztül, a kapitalizmus megteremtésének útján indulhattunk csak el; a Budapesti Reformkör - a szovjet típusú államszocializmus történelmi csődjét szembeállítva a nyugat-európai országok némelyikében megvalósuló demokratikus szocializmus sikereivel - e történelmi tényekből fakadó szükségszerűség tudatosításával jutott el a rendszerváltozás szükségességének az elfogadásához. Az egységesülő Európa, amely a XXI. század elején a megvalósulás stádiumába lépett, melynek során Magyarország is az Európai Unió tagjává válik, ezeket a reményeinket teljesítheti be.

Visszatérve a népi demokratikus platform szövegéhez, láttuk, hogy a szerzők a "dolgozók demokratikus forradalmának" két feltételét - a felülről való kezdeményezés párosítását összekötni egy nagyarányú tömegmozgalommal - tartották különösen fontosnak. Az MSZP létrejöttével az egyik feltétel valamilyen mértékig teljesült, hisz a platform képviselői tagjai lettek az új párt elnökségének; a dolgozó tömegek azonban nem mutattak nagy hajlandóságot a második feltétel teljesítésére, "demokratikus forradalmuk" megvívására. Ez a helyzet azt mutatta, hogy a magyar lakosságot nemcsak a polgári ellenzék nem tudta forradalomba vinni, hanem a baloldal sem. Ez a tény minden elméleti bírálatnál határozottabb kritikáját adta a platform elhibázott voltának, bizonyítva a szerzők politikai naivitását, realitás érzékük hiányát, akik a magyarországi államszocializmus kudarcai után is föltételezték, hogy a fásult, a sokszor becsapott és csalódott tömegek belevihetők egy újabb kísérletbe. Ezért Antall Józsefhez hasonlóan a népi demokratikus platform képviselőinek is joggal mondhatjuk programjuk bírálataként: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!".

A platform harmadik - befejező - része "A taktikáról" értekezik. A pártvezetést elmarasztalja azért, hogy hatalma átmentése érdekében elvtelen kompromisszumokat köt, ennek során a kommunista alapértékek lejáratása, illúzióvá nyilvánítása folyik; a vezetés kész helyzet elé állítva a tagságot, igyekszik ellenőrzésétől megszabadulni és reformterrort alkalmaz, továbbá pártszakadással fenyegetőzik arra az esetre, ha a tagság nem hagyja jóvá az elitekkel kötött megállapodását. A pártvezetés ilyen bírálata az absztrakt általánosság szintjén való bírálat, melynek jó néhány állítása egyszerűen nem igaz (pl. hogy a vezetés "reformterrort" alkalmaz és hogy "pártszakadással fenyegetőzik"; hisz a Grósz-féle vezetés minket vádolt reformterrorral, továbbá a reformköri mozgalom volt az, amely fontolgatta a pártszakadást, még Pozsgay Imre is ellene volt a pártszakadásnak), továbbá a pártelnökség tagjai valóban kötöttek elvtelen kompromisszumokat, de politikailag nem egy irányba mutatót (pl. az elnökség tagjainak Grósszal kötött kompromisszuma kifejezetten "balos" kompromisszum volt), és így tovább; a bírálatukban tehát nincsenek konkrét igazságok, nincsenek megnevezve a tényleges címzettek (pl. a Budapesti Reformkör és a reformköri mozgalom, melyek jelentős mértékben járultak hozzá az "elitek" megállapodásának a kikényszerítéséhez), stb.

Saját platformjuk taktikájáról a következőket írták: "A dolgozók demokratikus forradalma stratégiájához kapcsolódó taktika ezzel szemben a következő lehet: a tagság kényszerítse rá a vezetést, a platformokat és az ellenzéket, hogy fejtsék ki részletesen konkrét terveiket a válságból való kilábalásra - szociális következményeivel együtt!"[41]

Megelégedve nyugtázhatom, hogy a baloldalon egy ilyen konkrét reális tervvel egyedül a Budapesti Reformkör tett eleget a népi demokratikus platform ezirányú kérésének!

E népi demokratikus platform jellege reformkommunista irányultságú.

* * *

A Népszabadság, 1989. szeptember 25-i számában megjelenő "Platformbörze a Politikai Főiskolán" c. riportban már szerepelt Fábry Béla a népi demokratikus platform képviselőjeként; hozzászólásában a Pozsgay-bizottság programtervezetét bírálta, az abban lévő demokratikus szocializmus koncepcióját elosztási szocializmusnak nevezte. Itt is előadta, hogy Magyarországon az árutermelésnek nem a tőkés, hanem a szocialista viszonyait kell kiépíteni.

* * *

Másik jelentős elméleti megnyilatkozásuk - melyet a Népi Demokratikus Küldöttcsoport nevében Iklódi László, Fábry Béla, Krausz Tamás írt alá - "Felhívás a kongresszusi küldöttekhez" volt.[42]

Ezen állásfoglalásuk kapcsán csak néhány programatikus kérdést érintek. Abból indítanak, hogy a párt vallja magáénak a marxi örökséget és jelentse ki, hogy történelmi célja a szocializmus; ezt a polgári demokráciát meghaladó népi demokratikus jellegű fejlődéssel kívánták megvalósítani. Elfogadták ugyan a többpártrendszert, de az anyag V/14. pontjában azt mondják: "A szocialista beállítottságú hatalom tiszteletben tartja a gazdaság törvényeit, de a jövedelemelosztás szabályozása révén csökkenteni igyekszik a társadalmi egyenlőtlenségeket."[43] (Fábry a Politikai Főiskolán, mintha ezért bírálta volna a Pozsgay-bizottság demokratikus szocializmus koncepcióját, azt elosztási szocializmusnak nevezve.) A V/ 16. pontban kijelentették: "A plurális tulajdonviszonyok és -formák hatékonyan működő társadalmi tulajdon dominanciája alapján alakuljanak ki."[44]

Állásfoglalásuk belső ellentmondásai nincsenek feloldva: egész koncepciójuk egy "szocialista beállítottságú politikai hatalom" esetére vonatkozik, de nem tudjuk például, hogyan jön létre, illetve hogyan marad meg a társadalmi tulajdon dominanciája, ha a többpártrendszer folyamán olyan párt kerül többségbe, amelyik nem fogadja el a társadalmi tulajdon dominanciáját, vagy mi történik, ha nem ért egyet az általuk jelzett jövedelem szabályozással, vagy még inkább a hatalom szocialista beállítottságával???


IV. Összefogás az MSZMP megújításáért mozgalom

Berecz János, Kemény László, Szabó Gábor és mások kezdeményezésére 1989. június elején az MSZMP Politikai Főiskoláján létrehozták az Összefogás... koordinációs munkacsoportját. A csoport június 7-i dátummal tette közzé - belső, sokszorosított anyagként - az "Összefogás a Demokratikus Szocializmusért!" felhívását. Az anyag a programjuk előkészítéshez törekedett iránymutatást adni; felhívás része pedig hozzákezdett az Összefogás... szervezéséhez.

Az Összefogás... 1989. július 1-jén, a Pest Megyei Pártbizottság Oktatási és Propaganda Központjában tartotta első országos tanácskozását. Ezen megjelent és felszólalt Barabás János, Hámori Csaba, a PIB tagjai, Berecz János, a KB tagja, Andics Jenő, a KB osztályvezetője, és ... Szabó Zoltán, a Budapesti Reformkör részéről. A tanácskozást üdvözölte Boros László, Burgert Róbert, Iványi Pál, Kovács Jenő, a PIB tagjai, Lukács János, a KEB elnöke, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke. A vitában 58-an szólaltak fel. E protokollt azért is ismertettem, hogy lássuk: nagy ambícióval és jelentős felső támogatással kezdtek a mozgalom szervezéséhez.

A tanácskozásról megjelent egy "Tartalmi összefoglaló az Összefogás az MSZMP megújításáért mozgalom országos tanácskozásáról."[45] Ugyanebben a kiadványban jelent meg egy Nyilatkozat is. Ez az összefoglaló tekinthető az Összefogás ... platformjának; az anyag hat fejezetből áll és választ próbált adni a pártválságból kivezető út legfontosabb kérdéseire.

Előadták, hogy fő céljuk a párt cselekvési egységének a helyreállítása, ezért hirdették meg a párttagság összefogásának a szükségességét: "Mozgalmunkban mindenkivel összefogunk és együttműködünk, aki céljainkat elfogadja, vállalja törekvéseinket, azok megvalósításában részt kíván venni."[46]

Mozgalmuk nem akart pártszakadást, az MSZMP-t együtt akarták tartani, azt a "maga egészében" akarták megújítani. Úgy vélték, hogy a "kialakult helyzetért, a hibás döntésekért az egyszerű párttagokat és a mai tisztségviselők nagy részét személyes felelősség nem terheli."[47] A múlthoz való viszonyuk kapcsán kijelentették: "vállaljuk az MSZMP három évtizedes múltját is (a személyekhez kötődő hibák nélkül!)"[48] A jövőt illetően a modellváltás során demokratikus szocializmust akartak és el akarták kerülni "mind a kapitalista restaurációt, mind a sztálini modellre való visszarendeződést"[49]

Tragikomikus és felháborító mindaz, ami ezekben az idézetekben (és ezzel a platformban) található: hisz könnyű azokkal összefogni, akik egyetértenek velünk, még inkább, akik elfogadják a mi céljainkat és beállnak a zászlónk alá; könnyű úgy a pártot a "maga egészében" megújítani, ha a pártban mindenki jó fiú, hisz még a mai tisztségviselők nagy része sem felelős semmiért (Berecz János sem?); könnyű úgy az MSZMP múltját vállalni, hogy válogatunk a kendermagban és a pártot csak a hibák nélkül vállaljuk (no, és hol maradnak a bűnök, azokat még kevésbé vállalják?!) stb.

Az itt bemutatottak is bizonyítják, hogy ezt a társaságot nem lehetett komolyan venni, ezért nem volt érdemes a jövővel kapcsolatos elképzeléseikre sem odafigyelni, mert amit csináltak az nem volt más, mint politikai bohózat, saját hatalmuk átmentésének tragikomikus kísérlete, s benne az a szomorújáték, hogy voltak, akik a mozgalmat komolyan vették. Éppen ezért voltak ugyanakkor veszélyesek is; így a Budapesti Reformkör megkülönböztetett figyelemmel kísérte tevékenységüket.

A Népszabadság 1989. július 3-i száma számolt be a tanácskozásukról és ennek kapcsán közölt interjút Berecz Jánossal. Ebben az interjúban a riporter Berecztől megkérdezte - de a kérdésében foglaltakkal egyben a tanácskozást is minősítette -, hogy a "tanácskozáson többször szóba került Berecz János 1956-ot taglaló Ellenforradalom tollal és fegyverrel c. könyve. A legmarkánsabb vélemény szerint a könyvet ma is maradéktalanul el kell fogadni. Mi a véleménye ma a könyvéről?

- Nem vagyok felkészülve rá, hogy az egész könyvet most újólag értékeljem, és aligha mondhatnék néhány rövid mondatban véleményt róla. A megírás óta több olyan tény került elő, aminek - ha most kezdenék a könyv megírásához - feltétlenül bele kellene kerülnie."[50] - mondta Berecz János. Ez a válasz nem volt más, mint mellébeszélés, az igazság megkerülése, ami mutatta, hogy Berecz képtelen volt az önvizsgálatra. Az Összefogás... atyja ezzel is minősítette a mozgalmat.

A Népszabadság beszámolójában az is olvasható volt: "Nagy volt a felzúdulás, amikor a budapesti 1. sz. Reformkör meghívottja mondta el felszólalását, s azt hangsúlyozta, hogy "balról" fenyeget ma nagyobb veszély, nem pedig jobbról, illetve amikor ugyanő a fő feladatnak az Európához való csatlakozást jelölte meg."[51]

A Mai Nap, 1989. július 5-én közölte Szabó Zoltánnal való interjúját az Összefogás... országos tanácskozásával kapcsolatban. Szabó itt megismételte: "Szombaton is elmondtam alapelveinket: ne a párt sorsa legyen a központi kérdés, hanem az országé. Az ország megújulása a lényeges. A jövőhöz csakis a piacgazdálkodás és a demokrácia megteremtése vezethet. Akik ezt vállalják, azokkal együtt tudunk működni."[52]

A Népszabadság, 1989. július 26-i számában jelent meg egy interjú Kemény Lászlóval; ő rendkívül magabiztosan nyilatkozott mozgalmukról, kijelentette, hogy az Összefogás ... "a párt gerince kíván lenni" kettős értelemben is: egyrészt, tagsága a párt derékhada, a "csendes többség", másrészt, "politikai vonala tartalmazza azokat az alapelveket, amelyekért az emberek ebbe a pártba beléptek. Tehát az alapvető értékek megőrzésén van a hangsúly, s erre azért van szükség, mert a nagy hangerővel fellépő platformok, amelyek a korábbiaktól túlzottan is eltérő módszereket alkalmaznak, bizalmatlanságot kelthetnek a tagságban."[53]

Kemény nem kis magabiztossággal erősítette meg a riporter által szájába adott kérdésben foglaltakat: "Ezek szerint az Összefogás ... a többséget tudná maga mögött?

- Ennek már vannak jelei is: támogató levelek, telefonhívások sokasága érkezett a koordinációs bizottsághoz; továbbá, területi és üzemi pártszervezetek tárgyalták meg és támogatták a mozgalom felhívását."[54] - jelentette ki Kemény László.

1989. szeptember 5-én az Összefogás... aktivistái összegyűltek, hogy előkészítsék szeptember 24-i, második országos gyűlésüket a kongresszusi dokumentumok megvitatására. Az ülésen nem tudtak megegyezni abban, hogy elfogadják-e vitaalapnak, jobboldali hibái miatt, a Pozsgay-bizottság által elkészített MSZMP programtervezetet; volt, aki Pozsgay Imre magán-programjaként aposztrofálta az anyagot. Az elhangzott referátumok élesen bírálták a kormány politikáját is.

Berecz János szólt a II. országos reformköri találkozóról is; visszautasította a reformköri mozgalom azon értékelését, hogy az Összefogás... a konzervatív erők gyűjtőhelye, továbbá méltánytalannak tartotta, hogy a reformköri tanácskozáson szavazást rendeztünk a KB tagjairól. Ugyanakkor kijelentette: "az Összefogás... mozgalomnak elhatárolnia magát csak a reformkörök radikális szárnyától kell, hiszen tisztességes párttagok által indított reformköri mozgalommal lehetséges együttműködni, az összefogáshoz rájuk is szükség van."[55] Ezt a kijelentését nagy tiltakozó morajlás fogadta a hallgatóság soraiból.

Eközben Kemény László mindinkább aktivizálta magát; a Népszabadság, 1989. szeptember 8-i számában is szerepelt, Körkérdésre válaszolt. Itt ugyan elsősorban az ellenzékre lövöldözött csúzlijából, de azért sunyin, nekünk szóló üzenetet is megeresztett: "S ha mi, az MSZMP tagjai nem készülünk fel a küzdelemre, hanem ehelyett politikai mazochizmussal foglalkozunk, akkor bizony ki is leszünk ütve, s ebben nagyobb részünk lesz nekünk önmagunknak, mint ellenfeleinknek. Fontosnak tartom megemlíteni: folyik a párt tudatos szétzilálása, kívülről és belülről egyaránt."[56] Ez utóbbi állítása kétségtelenül igaz volt, csak arról hallgatott, hogy az állampárt szétverése volt folyamatban, amelynek szétverésére elkerülhetetlenül szükség volt a parlamentáris demokráciába való békés átmenet biztosításához.

Ezek után - talán felpiszkálva az Összefogás... és különösen Kemény László aktivitása által - a Népszabadság, 1989. szeptember 18-i számában jelent meg a "Gyanús kompromisszum" c. írás, amelyben a Szabolcs-Szatmár Megyei Reformműhely két tagja, Juhász Ferenc és Kántor Csaba Áron bírálták az Összefogás... platformot, mert szerintük az a "se hús, se hal" politikáját folytatja, elvtelen kompromisszumokat szorgalmaz és ezek mentén akarja a párttagságot összefogni.

A Népszabadság, 1989. szeptember 23-i számában a "Ki kit címkéz?" főcím alatt közölt három levélhez a Szerkesztőség a következő megjegyzéseket fűzte: "Amikor közreadtuk a Szabolcs-Szatmár Megyei Reformműhely két tagjának a levelét az Összefogás... platform munkájáról, annak kritikájáról, nem gondoltuk, hogy szelet vetünk, s vihart aratunk. A hozzánk érkező levelekből azonban kitűnik, hogy vihar lett belőle, s nem is kicsi."[57]

E levelekből adtak közre hármat: Dobszay Károly, Soó László és Szombath József levelét, melyekben visszautasították az őket ért bírálatokat.

1989. szeptember 24-én tartotta az Összefogás... a II. országos konferenciáját. A napi sajtó részletesen beszámolt az eseményről[58]; közreadták Berecz János tanácskozáson tartott felszólalását.

Berecz János fontosnak tartotta az elhatárolódást a pártot reformanarchiába süllyesztőktől; továbbá "azoktól, akik a szocialista értékeket fel akarják adni. Akik úgy gondolják az újraépítkezést, hogy az egész 40 évünket el kell vetni. Hiszen akkor miért éltünk és hogyan éltünk?"[59]

Az Összefogás... konferenciáján elhangzottak és különösen a Berecz János által mondottak miatt a Budapesti Reformkör szóvivői nyílt levelet intéztek az Összefogáshoz, amelyben sajnálatukat fejezték ki, hogy képviselőink nem vehettek részt a mozgalom szeptember 24-i konferenciáján és így csak a sajtóból értesülhettünk az ott történtekről. Ezek után a levél a következőket tartalmazta:

"Örülünk, hogy Önök is azt kívánják, amit mi: a párt győzelmét. A kérdés csak az: hogyan?

Önök élesen bírálták a kormányt liberális, monetarista gazdaságpolitikája miatt. Tudomásunk szerint a monetarista gazdaságfilozófia receptje: a kiadások csökkentésével egyensúlyba hozni a költségvetést, mérsékelni az adókat és visszafogni a pénzkibocsátást. Önök tehát azt kívánják, hogy a kormány növelje a költségvetési hiányt (még feljebb hajtva ezzel a hitelek kamatait), emelje az adókat, és a bankóprés három műszakos működtetésével szabadítsa el még inkább az inflációt? Gondolják, hogy ez nyerő program?

Önök felháborodottan tiltakoznak, amiért a kormány "hitszegő módon" leállította a bős-nagymarosi építkezést. A közvélemény-kutatási adatok szerint viszont éppen ezt a döntést követően kezdett a kormány (az MSZMP kormánya!) és a miniszterelnök népszerűsége meredeken emelkedni. Eltekintve most a környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolásoktól, Önök szerint elég jól állunk ahhoz, hogy erről a politikai tőkéről lemondjunk?

Önök nem kívánják a párt vezetőjének Nyers Rezsőt. Azt a Nyers Rezsőt, akit a dühös reformdemagógiával egyáltalán nem vádolható budapesti pártértekezlet az érvényes szavazatok több mint 90 százalékával választott kongresszusi küldötté. Hol van hát az a derékhad, amelyre Önök hivatkoznak? Kivel akarnak összefogni?

Önök nem kívánják továbbá a párt vezetőinek pártunk két legnépszerűbb politikusát. Németh Miklóst és Pozsgay Imrét, valamint egyetlen "sikerágazatunk", a külpolitika egy évtizeden át legfőbb irányítóit, Horn Gyulát és Szűrös Mátyást. Szabad kérdeznünk, kit kívánnak Önök köztársasági elnökké jelölni? Kivel kívánják választási győzelemre vezetni a pártot?

Önök úgy gondolják: a párt gerincét kell megerősíteni, megszabadulva a "szélsőségesektől". Az MSZMP-n belül azonban valójában két ellentétes koncepció létezik. Külön-külön mindkét politikai koncepció jelentős választói támogatásra számíthat: együtt viszont, egymás vonzerejét kioltva, megismételhetik a LEMP hatszázalékos szavazati arányát a választásokon. Akkor pedig az MSZMP nem kettéválik, hanem eltűnik a politika színpadáról. Ki akarja ezt? Mi nem, s bízunk benne, Önök sem."[60]

Szóvivőink levelében - a néhány nap múlva kezdődő kongresszusra tekintettel - jó néhány taktikai elem is volt; az igazi probléma az utolsó bekezdésben fogalmazódott meg, melyet a kongresszusnak kellett eldönteni: azt, hogy az új párt a jelzett két koncepció közül melyiket vállalja fel?

Nyílt levelünkre a válasz már a következő nap megérkezett, de - minden bizonnyal ők is a kongresszusra gondolva - érdemi válasz nélkül:

"A Budapesti Reformkör - felületes információk alapján - nyílt levelet intézett hozzánk. Miközben mi mind a reformkörökkel, mind az MSZMP valamennyi áramlatával elvi alapokon álló összefogást hirdetünk, lealacsonyító "címkézés" áldozatai nem akarunk lenni - sem a reformkörök, sem más áramlatok részéről."[61]

* * *

Azért foglalkoztam részletesebben e mozgalommal, mert bennük láttuk az új párt létrehozásának, a békés átmenet feltételei biztosításának egyik legfőbb akadályát. Számunkra kezdettől fogva nyilvánvaló volt - ehhez Berecz János és Kemény László[62] személye elégséges alapot szolgáltatott -, hogy e mozgalom a konzervatív-retrográd pártapparátus mozgalma. Bizonyosak voltunk abban, hogy számukra a legfőbb cél saját hatalmuk, politikai egzisztenciájuk átmentése és hogy ennek érdekében a populista demagógiától a legösszeegyeztethetetlenebb elvek elvtelen hirdetéséig mindenre képesek. Attól féltünk - nem alaptalanul, ennek voltak riasztó jelei -, hogy a királyválasztó pártoligarchák (megyei és városi titkárok, nagyvállalati vezérek, az államhivatalnokok felső rétege, a tömegkommunikáció kinevezett főnökei stb.) bennük látják és találják meg érdekeik képviselőit, és mögéjük sorakoznak fel. Kezdetben voltak is erre utaló jelek, de végül is az oligarchia - valószínű azért, mert nagy tömegtámogatásra az Összefogás... nem számíthatott - nem zárkózott fel mögéjük.

Ez a pártapparátus - látva az Összefogás ... sikertelenségét, melynek létrejöttében a reformköri mozgalomnak jelentős érdemei voltak - újabb vasat is a tűzbe tett; a budapesti pártértekezlet után létrehozták a Platform az MSZMP-ért csoportosulásukat, és szeptember 29-re összehívták első megbeszélésüket: "a pártot nem egyes platformoknak, hanem végre a tagságnak kell elfoglalnia" - szólt a populista szirénhangjuk.[63] (A kongresszus alatt alakultak platformmá, de hangzatos céljukat a küldöttek egy másik csoportja platformnevévé választotta.)


V. Előzetes megjegyzések a platformok összehasonlításához

A különböző platformok bemutatása eddig is végigkísérte munkámat: kezdtem a Budapesti Reformkör platformjának közreadásával, majd a szegedi tanácskozás platform-javaslatának a közlésével; ezek után került sor két reformkör platformjának az ismertetésére, majd az MSZMP-n belüli néhány csoportosulás platformjának a bemutatására. A platformokkal való foglalkozásom azonban ezzel nem fejeződött be.

A következőkben foglalkoznom kell az ún. Pozsgay-bizottság által előkészített, "Az MSZMP programnyilatkozat-tervezeté"-vel; erről az eddigiekben azért nem szólhattam, mert előzőleg meg kell ismerkednünk az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülésével, amelyen a pártvezetés új kompromisszuma alakult ki, ugyanis csak ennek fényében válik érthetővé ez a programnyilatkozat-tervezet. Ezen a KB-ülésen a reformerek - más és más okok miatt - szövetséget kötöttek az újrendpárti Grósz Károllyal és ennek a szövetségnek szolgált elméleti alapjául a tervezet.

Foglalkoznom kell továbbá majd a budapesti reformköri tanácskozásra készülő újabb platformtervezetünkkel is. Ennek az anyagnak az előkészületeit, majd elkészítésének folyamatát nem lehet elválasztani a reformköri mozgalom II. budapesti tanácskozásának a megszervezésétől, majd megtartásától. Hiába tartozna ez a platformtervezet is - a Pozsgay-bizottság tervezetével együtt - az MSZMP-n belül létrejött platformok társaságához, de mivel ezek az anyagok időben egy későbbi szakasz termékei és megértésükhöz a későbbiekben tárgyalt problémák ismeretére is szükség van, ezért a történeti folyamatok figyelembevétele ezekben az esetekben fontosabbnak bizonyult, mint a logikai egység biztosítása.

És csak ezután - minden platform és platformtervezet bemutatása után - vállalkozhatom arra, hogy összehasonlítsam az MSZMP-n belül megszületett platformokat és- tervezeteket, megvizsgáljam közös- és egymástól megkülönböztető sajátosságaikat, mert csak ezek ismeretében válik érthetővé, hogy az MSZMP/MSZP kongresszusán milyen törekvések-célok ütköztek össze és eredményezték azt, ami az MSZP I. Kongresszusán létrejött.

A platformokat és- tervezeteket nemcsak egymással, hanem - a bennük megfogalmazott törekvéseket - a korabeli magyar valóság igényeivel is megpróbálom összehasonlítani, hogy választ kapjunk arra a kérdésre is: az MSZMP-n belüli különböző törekvések mennyire fejezték ki a kor igényeit és milyen válaszokat, megoldásokat kínáltak a magyar politikai, gazdasági, társadalmi válság megszüntetésére.

Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformjában megfogalmazott törekvéseit, ezeket megvalósítani akaró tevékenységét, majd elért eredményeit egy ilyen koordináta rendszer keretében szándékozom minősíteni.


B./ Küzdelem a demokratikus kongresszusi küldöttválasztásért

Nem tudom élesen elválasztani a kongresszusi küldöttválasztásban játszott szerepünk bemutatását a Grósz-Jassó-szárnnyal való harcunktól, hisz a pártvezetéssel való vitánk ebben az időszakban elsősorban a küldöttválasztással kapcsolatos kérdésekben éleződött ki. Ezt az elválasztást részben mégis meg kell tennem, mert a küldöttválasztási harcot - kiemelten fontos volta miatt - összefüggéseiben, részletesen kell bemutatnom. Továbbá e témák mellett - mivel a Kör ebben az időszakban más kérdésekkel is foglalkozott - másokat is jeleznem kell.

* * *

A Budapesti Pártbizottság a KB 1989. május 8-i ülése után - amely úgy döntött, hogy 1989 szeptember végén országos pártértekezletet kell tartani - elkészítette a budapesti pártszervezetek e feladattal kapcsolatos ütemtervét. Bár a KB május 29-i ülése a pártértekezlet helyett - a párttagság nyomására - kongresszus mellett döntött, ez azonban semmiféle változást nem eredményezett a Budapesti Pártbizottság előzetes elképzelésében.

A Budapesti Reformkör már május 31-i ülésén kialakította és a sajtónak 1-2 nap múlva átadta a kongresszus megrendezésével kapcsolatos álláspontját, de a Népszabadság azt - alaposan feltételezhető, hogy nem véletlenül - csak június 12-én közölte, időt adva a Budapesti Pártbizottságnak, hogy állásfoglalásunk megjelenése előtt saját kezdeményezésével állhasson elő.

Ez a saját kezdeményezés 1989. június 6-án meg is történt: a Budapesti Pártbizottság három titkára - Barabás János, Katona Béla és Steiner Arnold - a Villányi úti Propaganda és Művelődési Központban találkoztak a fővárosi reformkörök képviselőivel és ismertették a Budapesti Pártbizottság elképzeléseit-javaslatát a kongresszusi felkészüléssel kapcsolatban.

Az itt előadott javaslatuk egyáltalán nem különbözött az országos pártértekezlet kapcsán kialakított állásfoglalásuktól és semmiben sem vették figyelembe a Budapesti Reformkör határozati javaslatait. A két felfogás között a leglényegesebb különbségek a következők voltak:

- a Budapesti Pártbizottság július 15-ig kívánta megválasztani a kongresszusi küldötteket, és szeptember végi kongresszusi időponttal számolt; a Budapesti Reformkör október 30-a és november 2-a között javasolta megválasztani a küldötteket, és november közepei kongresszusi időpontot akart;

- A Budapesti Pártbizottság a kerületekre bízta a választás lebonyolításának konkrét módját-szabályait, de "előírta", hogy mindenütt biztosítani szükséges:

a./ minden párttag maga által választott, saját küldöttjére javaslatot tehessen és küldöttnek jelölhető legyen;

b./ minden párttag - közvetlenül, vagy az általa közvetlenül ellenőrizhető megbízott útján - részt vehessen pártértekezleti küldötte megválasztásában;

c./ a párttagság előzetesen megismerhesse a küldöttjelöltek politikai nézeteit és közülük ennek alapján választhasson;

d./ a párton belül létrejött platformok támogatottságuknak megfelelő képviselethez jussanak.[64]

A Budapesti Pártbizottság e javaslatainak több, egymást kizáró és ezért együttes teljesítését nem biztosító sajátossága van:

Az első - és legfontosabb - ilyen sajátosság a küldöttek megválasztásának július 15-i időpontja volt. Ugyanis, még ha a legjobb szándékot és a javaslatok megvalósítása érdekében a legnagyobb erőfeszítések megtételét tételezzük is fel a kerületi pártbizottságok részéről, július 15-ig, tehát alig több mint egy hónap alatt a Budapesti Pártbizottság "előírt feltételeit" nem lehetett teljesíteni. Ennek következtében e feltételeket senki nem vette komolyan és nem is törekedett azok biztosítására, ahogy majd az ezzel kapcsolatos vizsgálataink ismertetésénél ezt bizonyítani is fogom.

Továbbá, az a kiskapu, hogy a kerületeknek mérlegelési joguk volt, hogy a párttagok közvetlen vagy közvetett módon választhatják meg küldötteiket, ez eleve lehetővé tette az apparátusok beavatkozását, egyúttal nem biztosította, hogy platformok szerint történjék a küldöttek megválasztása.

A Budapesti Pártbizottság azon "előírását", hogy a platformok támogatottságuknak megfelelő képviselethez jussanak az általuk elfogadott rendszer eleve azért nem tette lehetővé, mert a kisebbségi szavazatok minden szinten elvesztek (és ne feledjük, két jelölt esetén a 49% is kisebbségi szavazat); tehát ez a rendszer eleve nem tudta a támogatás arányosságát érvényesíteni. (Igaz, ez az igazságtalanság különböző irányokban is érvényesülhetett, de mindig az új törekvések azok - különösen ha erre nincs elég idő -, amelyek a meglévő "tehetetlenségi nyomatékot" nehezebben tudják leküzdeni, illetve az apparátusoknak a különböző szinteken módjuk volt befolyásolni az igazságtalan választási rendszer "érvényesülési irányát.")

Ezzel szemben a Budapesti Reformkör javaslatai - melyeket e rész elején teljes terjedelmükben közöltem - mind az időpontokkal, mind a körzeti listás választás megvalósításával, egyértelműen biztosították volna a kongresszusi küldötteknek a platformok támogatottsága alapján való, arányos, demokratikus megválasztását. A június 6-i találkozón Steiner Arnold vázolta a Budapesti Pártbizottság elképzeléseit; ezután csaknem öt órán keresztül éles és szenvedélyes vita folyt, ahogy erről a korabeli sajtó is beszámolt:

"a reformkörök álláspontját tolmácsolók bírálták a pártbizottságnak a kongresszus előkészítéséről vallott felfogását, s szembe állították vele saját koncepciójukat.

A budapesti reformkörök képviselői, Kerekes György, Szántó György, Novák Zoltán, Kürti Judit, Benkő Judit, Nádor György és mások azt indítványozták, hogy a kongresszus előkészítése a különféle platformok összevetésével, megmérkőzésével történjék. (...) Mindehhez azonban idő kell. Ezért a reformkörök nevében felszólalók helytelenítették a Budapesti Pártbizottságnak azt az elhatározását, hogy a küldötteket július 15-ig meg kell választani. (...)

A Budapesti Pártbizottságnak a megbeszélésen résztvevő titkárai, a tanácskozást vezető Steiner Arnold, valamint Katona Béla és Barabás János viszont annak a meggyőződésnek adtak hangot, hogy éppen a küldöttek viszonylag gyors megválasztása teszi lehetővé a kongresszus valóban demokratikus előkészítését. Ily módon ugyanis az előkészítés nem a vezetés, az apparátus, hanem maguknak a küldötteknek a dolga lehet."[65]

A titkár elvtársak bölcsen csak arról hallgattak, hogy ezek a gyorsan, az apparátus tevékeny közreműködésével választott küldöttek nem a tagság többségének a véleményét fogják képviselni, hanem a pártvezetését, de hát ők éppen ezt akarták, melyet mi visszautasítottunk.

A június 6-i tanácskozást és a hozzá kapcsolódó sajtónyilvánosságot igyekeztünk maximálisan felhasználni a reformköri mozgalom törekvéseinek, a küldöttválasztással kapcsolatos céljainak a megismertetésére, hogy ezzel is támogassuk a reformköri küldöttjelöltek hátrányos helyzetének oldását, elősegítsük a választásokon való sikeres szereplésüket.

A budapesti tanácskozás kapcsán az Esti Hírlap a következő napon megszólaltatta Kerekes Györgyöt és Katona Bélát a kongresszusi előkészületekkel kapcsolatban. Kerekes György a Budapesti Reformkör álláspontját képviselve nyilatkozott; Katona Béla viszont világosan és egyértelműen megmondta, hogy rövid az idő a platformok szerinti választáshoz.[66]

Az éppen elkezdődő viták miatt és a küldöttválasztás ellenőrzése érdekében a Kör június 7-i, szokásos szerdai ülésünkön létrehoztunk egy munkabizottságot, hogy az a lehető leggyorsabban tekintse át a Budapesti Pártbizottság küldöttválasztással kapcsolatos javaslatainak a végrehajtása során előálló helyzetet és a tapasztalatokról mielőbb készítsen jelentést. A munkabizottság tagjainak megválasztottuk: Benkő Juditot, Hazai Istvánt és Valér Évát.

Ezen az ülésen voltak a vendégeink a KB tanácsadó testületének a tagjai: Halmai Gábor, Petschnig Mária Zita, Randé Jenő és Romány Pál. A beszélgetésnek két témája volt: tájékoztattak bennünket a testület munkájáról és véleményt cseréltünk a kongresszusi előkészületekről.

Ezen az ülésünkön választottuk meg az őszi budapesti reformköri tanácskozás Előkészítő Bizottságának budapesti tagjait; a szervezőbizottság öt tagja mellett megválasztottuk még Kékesi Katalint, Szécsényi Tibort, Szűcs Attilát és Wilk Jánost tagoknak.

Június 12-én megjelenő, a küldöttválasztással kapcsolatos javaslatunk utáni napon a Népszabadság Jassó Mihállyal közölt egy riportot, amely érintette a küldöttválasztás kérdését is. Jassó előző nap megjelent javaslatunkra és a Budapesti Pártbizottság küldöttválasztással kapcsolatos tevékenységének általunk adott kritikájára úgy válaszolt, hogy megérti a reformköröket, amikor megfelelő számmal akarják képviseltetni magukat a kongresszuson, de tegyék magukat szimpatikussá a saját alapszervezetükben és akkor majd megválasztják őket küldöttnek. "A reformerek a tagság meggyőzésével vegyék át a hatalmat a pártban, ne külön utakat keressenek"[67] - okított bennünket Jassó Mihály.

Jassó véleménye nemcsak sántított, hanem cinikus is volt, hisz az alapszervezetek döntő többsége önmagában nem választhatott kongresszusi küldöttet, és az itt megszerzett kisebbségi szavazatok már ezen a szinten elveszhettek, majd a közvetett küldöttválasztás különböző csatornáin ezek a megszerzett támogató javaslatok egy része tovább szóródott és szintén elveszhetett és az esetek jelentős részében el is veszett; így ebben a rendszerben nem beszélhetünk támogatás-arányos képviseleti rendszerről.

Ennek következményeit egy budapesti felméréssel is be tudom mutatni.[68] Budapesten, a XIV. kerületben a platformok megmérkőztek egymással. Ezen a mérkőzésen a reformköri platform a szavazók több mint 49%-nak a támogatását megszerezte, ugyanakkor a 18 küldöttből - 11 ezer párttag után ennyi küldöttet delegálhatott a kerület - mindössze négyen voltak a reformköri platform kongresszusi küldöttei: Doubravszky Sándor, Kárpáti Zsuzsanna, Kósa Ferenc, Lévai Zoltán. Ez az eset egyértelműen mutatja, hogy a szavazatok szétszóródása, valamint a közvetett választás manipulálhatósága miatt a kongresszusi küldöttválasztás során a zuglói reformköri platform támogatói több mint felének a szavazatai elvesztek, mert a támogatás-arányos választás esetén a zuglói reformköri platformnak 9 kongresszusi küldöttet lehetett volna delegálni. Ennek ellenpróbája is megerősítette az igazságtalan eredményt: a szervezők a már megválasztott 18 kongresszusi küldöttnek is átadták a kérdőíveket, de azok többsége - mivel volt mit takargatniuk - értékelhető módon a kérdésekre nem válaszolt.

Ez az eredmény egyértelműen bizonyította, hogy a Budapesti Pártbizottság által elfogadott választási rendszer velejéig antidemokratikus volt, a párttagság akaratát kiszolgáltatta az igazságtalan választási rendszernek és az apparátus kénye-kedvének.

Jassó megjegyzése a "külön utakkal" kapcsolatban - különösen a zuglói példa fényében - azért is cinikus, mert a mi javaslatunk egy valóban demokratikus, igazságos küldöttválasztási rendszert akart, ahol a rendszer minden politikai irányzatot egyformán kezel és ahol az apparátus nem manipulálhatta volna a választásokat; a Budapesti Pártbizottság választási rendszere volt a "külön út", mert ez biztosított jogtalanul "zsákmányolt" küldött helyeket az apparátus támogatottjainak.

Ha a "külön úttal" kapcsolatban Jassó arra gondolt, csak nem mondta ki, hogy a Budapesti Pártbizottság a budapesti reformköröknek 5-6 kongresszusi küldött-helyet ígért, melyeket a Budapesti Reformkör által választott személyekkel tölthettünk volna be (ahogy az előzőekben az ezzel kapcsolatos szavazást már bemutattam), akkor ezzel kapcsolatban a következő megjegyzéseket teszem: nem mi kértük ezeket a helyeket; azokat a Budapesti Pártbizottság ajánlotta fel, arra hivatkozva, hogy a küldöttek 10%-nak a választását központilag végzik s nekünk ezekből a helyekből biztosítják a keretet. Ez azonban - mint később kiderült - csak mézesmadzag ígéret volt, mikor ugyanis látták, hogy mi tovább járjuk a magunk útját, azonnal megváltoztatták ígéretüket. Az, hogy a Budapesti Reformkör által megválasztott 5 fő, szeptember végén bekerült abba a kb. 110 - 120 fős keretbe (úgy emlékszem, hogy én például a 88. helyen voltam a sorban), amelyből a budapesti pártértekezlet kb. 20 főt megválasztott kongresszusi küldöttnek - akik közül egyetlen egy sem volt az általunk javasoltak közül -, nem minősíthető az eredeti ígéretük teljesítésének.

A Budapesti Reformkörből öten lettek kongresszusi küldöttek: Benkő Judit, Hörich Ferenc, Nádor György, Szabó Zoltán, Szántó Miklós; mindegyikőjüket a kerületekben választották meg kongresszusi küldöttnek. A Kör tagjaiból többen próbálkoztak még, hogy területen válasszák meg őket küldöttnek - pl. Dr. Somos Iván[69], Szántó György -, de törekvésük nem járt sikerrel.

A kongresszusi küldöttválasztással kapcsolatos vitának ez volt az induló helyzete. Amikor meggyőződtünk arról, hogy a Budapesti Pártbizottság nem törődik a küldöttválasztás módjával kapcsolatos javaslatunkkal és nem is hajlandó tárgyalni valamilyen közösen elfogadható álláspont kialakítása érdekében, akkor 1989. június 14-én, - szokásos szerdai ülésén - a Budapesti Reformkör a következő Állásfoglalást fogadta el a pártkongresszus budapesti előkészületeiről:

"Az MSZMP Budapesti Bizottságának határozata alapján megkezdődött a küldöttválasztás. Ezzel kapcsolatos eddigi tapasztalatok megerősítik a már jelzett aggályunkat: az a módszer, ahogyan a kongresszust előkészítik, a régi struktúra konzerválását segíti elő.

A reformköri mozgalom nem mandátumokért, hanem a demokratikus pártélet feltételeinek kialakításáért harcol. Vagyis azért, hogy a párttagság által kezdeményezett platformok alapján menjen végbe az elvi-politikai tisztázódás, és hogy a platformok támogatottságuk arányában jussanak - titkos szavazással - kongresszusi, stb. képviselethez. A választások most keresztülhajszolt módja viszont valójában a bürokratikus centralizmust csempészi vissza, az apparátus igényeinek megfelelő küldöttek kiválogatását eredményezi.

Meggyőződésünk: pártunk tagsága eléggé érett ahhoz, hogy a következő hónapokban kezébe vegye az MSZMP demokratikus megújítását, és hatályon kívül helyezze a kongresszus antidemokratikus előkészítésére vonatkozó döntéseket.

Budapest, 1989. június 14.

MSZMP Budapesti Reformköre"[70]

Ez az Állásfoglalás rendkívül súlyosan marasztalta el a Budapesti Pártbizottságot, egyik-másik kijelentése már-már fenyegetésnek hangzik, de még csak az általánosságok szintjén fogalmazta meg kifogásainkat. Szenes Imre előzőekben idézett június 14-i naplóbejegyzése ezen állásfoglalásunk kapcsán, ezzel egyet-nem-értve született.

* * *

Ezen az ülésen újra foglalkoztunk a reformköri mozgalom budapesti tanácskozása megszervezésének előkészületeivel; megvitattuk a tanácskozással kapcsolatos legfontosabb kérdéseket; tudomásul vettük az Előkészítő Bizottság reszort-megosztását és a reformkörökhöz intézet levelének tartalmát.

Szó volt még Mező Imréné és Vásárhelyi Miklós Népszabadságbeli levélváltásáról; e levelekről való beszélgetés kapcsán határoztuk el, hogy mi is levéllel fordulunk Mező Imrénéhez és fogalmaztuk meg hozzá intézett levelünket.

* * *

A Budapesti Reformkör által június 7-én kiküldött bizottság, amely a kerületi pártbizottságok elképzeléseit, a küldöttválasztások beindulását ellenőrizte, rendkívül intenzív munkával, szűk két hét alatt, június 20-ra elkészítette jelentését. Ez a jelentés a Budapesti Pártbizottság, valamint 11 kerületi és 1 kerületi jogú pártbizottság írásos végrehajtási feladattervének áttanulmányozása alapján készült; szövege a következő volt:

"Az MSZMP Budapesti Reformkörének munkabizottsága áttekintette a Budapesti Pártbizottságnak a kongresszusi előkészületekre vonatkozó javaslatát, valamint 11 kerületi és 1 kerületi jogú PB (I., II., V., VI., VII., VIII., XI., XII., XVIII., XX., XXI., illetve BME) írásos végrehajtási feladattervét.

Legfőbb következtetéseink a következőkben foglalhatók össze:

1. A Budapesti Pártbizottság javaslata elébe megy a Központi Bizottság döntésének, mintegy kész helyzet elé állítva azt a kongresszus tervezett időpontjára és az előkészületek konkrét módjára vonatkozólag. Ezzel feszített munkatempót kényszerít a kerületi és az alsóbb pártszervekre, szervezetekre, mégpedig olyan helyzetben, amikor nem adottak a párttagok érdemi felkészülésének a feltételei, illetve nem zárható ki, hogy a párt felső vezetésének eltérő döntése értelmében az eddigi erőfeszítések hiábavalónak bizonyulnak. Elég arra emlékeztetni, hogy az első kongresszusi dokumentum, az új működési szabályzat tervezete június 19-én jelent meg a Népszabadságban. (A VI. ker. PB például június 5-30 közöttre ütemezte a kongresszusi dokumentumok alapszervezeti szintű megvitatását.)

Az általunk megismert feladattervek közül csak az V. kerületi rögzíti írásban, hogy a PB elfogadhatatlannak tartja a budapesti pártértekezlet küldötteinek program nélkül, június végéig való megválasztását, és csak ez az anyag utal rá, hogy a kerületi pártbizottság javaslatait "befolyásolhatja vagy semmissé teheti" a KB utólagos határozata a választási eljárási szabályzatra vonatkozólag.

2. Az előkészületek rendjének meghatározásában önállósított kerületi és kerületi jogú pártbizottságok változatos, sok tekintetben egymástól is eltérő elképzeléseket alakítottak ki mind a kerületi pártértekezletre, mind a budapesti és kongresszusi küldöttek megválasztására vonatkozólag. Ami ez utóbbit illeti: örvendetes, hogy a koncepciók némelyikében megjelennek a közvetlen, demokratikus küldöttválasztás fontos elemei. Például több kerületben jelezték, hogy minden párttag, alapszervezet, kommunista közösség állíthat jelöltet, sőt önjelöltek is pályázhatnak a mandátumokra. A XX. kerületben pedig a lényegileg platform szerint induló jelöltek "választási küzdelmének" forgatókönyvét is körvonalazták.

Általános tapasztalatnak tekinthető azonban, hogy még az ilyen ígéretes kezdeményezések is elakadnak legkésőbb a kerületi pártértekezlet szintjén belépő ismert régi mechanizmusok korlátján. Így a XX. kerületben a PB elképzelése szerint a februári (!) pártértekezlet küldötteiből összeálló új pártértekezlet hagyja jóvá a kerület kongresszusi álláspontját; mindössze annyi mozgásteret hagyva a közvetlenül, demokratikusan, alulról megválasztott küldöttjelölteknek, hogy visszaléphetnek mandátumuktól, ha a kerületi állásponttal nem értenek egyet. (Helyükre a kerületi pártértekezlet jelöl - majd választ - új küldötteket.)

3. Általános tapasztalatnak tekinthető az is, hogy a budapesti és a kerületi PB-anyagokban deklarált szándék ellenére nem platformok szerint megy a küldöttek kiválasztása: erre sem a szakmai, sem a regionális elv szerinti küldöttcsoportok tevékenysége nem ad biztosítékot. Számos anyagban tételesen is megfogalmazódik a "kerületi álláspont" kialakításának a szükségessége. S különösen elfogadhatatlan e tekintetben az a több helyütt előforduló eljárás, hogy automatikusan a korábbi pártértekezleti küldöttek alkotják a kongresszust előkészítő pártértekezletet.

4. A rendelkezésünkre álló anyagok tanúsága szerint a felkészülési terv értelmében a küldötteknek később sincs módjuk rá, hogy platform szerinti csoportokba tömörüljenek a kongresszusi felkészülés időtartamára. Ilyen formán reálisan számolni kell azzal, hogy a mégoly demokratikusan megválasztott egyes küldöttekkel szemben számszerű arányánál jóval nagyobb súllyal érvényesül a szavazati joggal bíró párttestületek, apparátusok akarata a pártértekezleteken.

A rendelkezésre álló, korántsem teljes anyagból levont első következtetések természetesen nem pótolják a későbbi alapos elemzést. A fentiekben jelzett követelmények és fogyatékosságok azonban - véleményünk szerint - lehetetlenné teszik, hogy a párt megújításra képes, operatív munkakongresszust készítsünk elő. (Ugyancsak erre engednek következtetni az alapszervezeti szintű végrehajtásról szóbeli információk alapján vagy személyesen szerzett, itt nem részletezett ismeretek, tapasztalatok.)

Mindezeket figyelembe véve, ismételten az elvtársak figyelmébe ajánljuk az MSZMP budapesti reformkörének a kongresszusi felkészülésre vonatkozó határozat-tervezetét.

Budapest, 1989. június 20.

Benkő Judit, Hazai István, Valér Éva"[71]

A Jelentést június 21-i ülésünkön vitattuk meg és fogadtuk el; elmondtuk, hogy a Jelentés már a küldöttválasztás beindulásakor igazolja előzetes aggodalmainkat. Különösen elfogadhatatlannak tartottuk, hogy sok helyen a korábbi pártértekezleti küldöttek alkotják a kongresszust előkészítő új pártértekezlet tagságát, és hogy ezek az illegitim testületek még "kerületi álláspontokat" is létrehoznak. A Jelentés egyértelműen igazolta azt a véleményünket, hogy a Budapesti Pártbizottság küldöttválasztási instrukciója nem teszi lehetővé a platformok alapján történő, demokratikus küldöttválasztást.

* * *

Ülésünkön megtárgyaltuk még Nagy Imre és mártírtársai temetésén elhangzott beszédeket és elfogadtuk az ehhez kapcsolódó szóvivői nyilatkozatot.

Az ülésen megválasztottuk a Budapesti Reformkörök és Reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsába Körünk delegáltjait: Kerekes György, Molnár Károly, Novák Zoltán, dr. Somos Iván, Szabó Zoltán, Szántó György, Vajda János, Wilk János személyében. (A Koordinációs Tanácsnak több olyan tagja volt, pl. Benkő Judit, Monostori Ildikó stb., akik a Budapesti Reformkörnek is tagjai voltak, de a Tanácsban területi reformkörüket képviselték.)

* * *

Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. június 23-24-i ülése is - a kongresszusi előkészületek kapcsán - foglalkozott a küldöttválasztás kérdéseivel. Az ülés - az előterjesztéssel ellentétben - egy lényeges kérdésben módosította a pártvezetés álláspontját: megváltoztatta a küldöttválasztás befejezésének az időpontját, annak végét augusztus 27-ében állapította meg. Ez a módosítás másfél hónappal hosszabbította meg a küldöttválasztásra fordítható időt és ezzel a Budapesti Pártbizottság legfőbb érve alól húzta ki a talajt, amely úgy szólt, hogy azért nem lehet platformok alapján küldötteket választani, mert arra rövid az idő. A választási idő jelentősen meghosszabbodott, de a Budapesti Pártbizottság ennek ellenére nem változtatta meg eredeti álláspontját, nem módosította a budapesti küldöttválasztás befejezésének határidejét, legfeljebb elnézte az ettől való eltérést.

A KB-ülés ugyanakkor számunkra kedvezőtlen döntést is hozott, azon álláspontját újra megerősítette, hogy elutasítja a körzeti-listás választási rendszert.

A Budapesti Reformkör ebben a helyzetben nem tudott mást tenni, mint folytatni a budapesti küldöttválasztás vizsgálatát és ezek eredményéről állandóan tájékoztatni a közvéleményt és a pártvezetést.

* * *

E mellett fokozni kívántuk a reformköri mozgalom céljainak, törekvéseinek megismertetésével kapcsolatos tevékenységünket. Elhatároztuk, hogy ennek érdekében nagygyűlést tartunk a Villányi úti Propaganda Központban, hogy ezzel is szolgáljuk a reformköri mozgalom képviselőinek küldötté választását.

A Koordinációs Tanács már június 23-án elkészítette a nagygyűlés megtartását bejelentő Felhívását és azt átadtuk a sajtónak, remélve a Felhívás szövegének gyors és teljes terjedelmű közlését; egyúttal a szöveget sokszorosítottuk és igyekeztünk azt eljuttatni minél több pártszervezethez. A sajtó-nyilvánosságban csalódnunk kellett, mert csak a találkozó előtt egy nappal, egy rövid hírben adtak hírt az országos napi lapok az eseményről. A Felhívás szövege a következő volt:

"Az MSZMP budapesti reformköreinek koordinációs tanácsa találkozóra hívja az MSZMP valamennyi reformelkötelezett fővárosi tagját.

Kongresszusra készülünk. Pártunk és elődpártjai történetében először saját kezünkbe akarjuk venni a párt ügyét. A pártot megalakulása óta kétszer is kisajátította az apparátus, a tagságot megfigyelői szerepre kárhoztatva. Hódítsuk vissza pártunkat!

A pártot kisajátító vezetés bűneit és hibáit megtagadjuk, de nem tagadjuk le. A lengyel választások eredményéből levontuk a tanulságot: ha nem válunk hiteles reformpárttá hiteles vezető testületekkel és személyekkel, ha a demokráciához vezető úton minden lépést fogcsikorgatva, engedményként tesszük meg, akkor a választók ítélete el fog söpörni bennünket. Ne engedjük!

Büszkén vállaljuk előzményként azokat az időszakokat, amikor pártunk, önérdekén túllépve, a munkásság és a polgári baloldal hagyományos szervezeteivel szövetségben a haladás élén járt. Vállaljuk a szociáldemokrácia küzdelmét a választójogért és a társadalmi igazságosságért, a Tanácsköztársaság honvédő harcait, a két munkáspárt küzdelmét az országot a nácizmusnak kiszolgáltató úri Magyarország ellen, a földosztást, a falujáró és a népi kollégiumi mozgalmat, az 1953-56-os reformkommunista koncepciót, a 60-as évek második felének reformgondolatait.

Hagyományainkat őrizzük nem, rítusainkat.

Elődeink, sajnos, csaknem valamennyien mártírok, akik gyakran saját elvbarátaik áldozatává váltak. Mi nem akarunk mártírok lenni! Olyan pártot akarunk, amelyben nem fenyeget többé a mártírrá válás veszélye. Olyat, amelynek központi értéke a haladás, amely mércének a nemzet boldogulását, a szocialista értékek érvényre jutását tekinti. Olyat, amelynek alapelvei a közösségiség, a társadalom kisemmizettjeivel vállalt szolidaritás, a kisebbségek védelme, az emelkedett európai értékekhez igazodás, a környezetünkhöz fűződő barátság.

Célunk: saját moralitásunk erejével gyarapítani, ha kell, visszaszerezni a szocialista mozgalom becsületét egy sokszínű, de erős baloldallal rendelkező új Magyarországban.

Várjuk mindazokat

- akik továbbra is emelt fővel akarnak járni, vállalva a szocialista mozgalomhoz tartozásukat. Akik nem érzik "különös embernek" magukat. Akik párttagságukkal korábban sem hivalkodtak és ugyanezért most sem hajlandók szégyellni magukat;

- akik korábban is az országért dolgoztak, s nem páholyból nézve az eseményeket maradtak tiszták és bűntelenek. Akik "nehéz emberek" voltak, akik európai módon gondolkodtak, gyakran az ár ellen úsztak, akik nem csak maguknak éltek;

- akik most kifosztva érzik magukat, mert ismét elvették tőlük a pártjukat, de akik el vannak szánva azt visszavenni és többé a kezükből ki nem adni;

- akik most a kilépés gondolatával foglalkoznak, vagy már ki is léptek. Akik most nem lépnek át más pártba divatból vagy érvényesülési vágyból, mert be sem ezért léptek;

- akik nem akarnak tovább egy pártban lenni azokkal, akik a párttagságukat nem így élték, élik meg;

- akik egy erős baloldalon belül szeretnék tudni pártjukat, hogy a több évtizedes vargabetű után új fejezetet nyithassunk a szocialista mozgalom magyarországi történetében.

Elvtársak!

Várunk benneteket július 5-én, 17, 30-kor az MSZMP Budapesti Bizottsága Politikai Propaganda és Művelődési Központjában (Bp. XI., Villányi út 11-13.).

Olvassátok és adjátok tovább!

Bp., 1989. 6. 23.

az MSZMP budapesti reformköreinek és reform alapszervezeteinek
Koordinációs Tanácsa"[72]


A július 5-i találkozón több mint hatszázan vettek részt; tőlünk felszólalt Dr. Somos Iván, Szabó Zoltán, Szántó Miklós, Vajda János, a pártvezetés részéről Nyers Rezső. A nagygyűlés meghallgatta és elfogadta az "Üzenet pártunk tagjaihoz" szóló anyagát:

"Elvtársak!

Sorsdöntő pillanatban fordulunk Hozzátok. Azokhoz, akik a májusi pártértekezletből erőt merítve, személyes felelősségérzettől áthatva fáradoznak az MSZMP megújításán. Azokhoz, akik tudják, hogy csak a múlt bűneivel őszintén szembenéző és szakító MSZMP válhat a demokratikus szocializmusért, hazánk felvirágoztatásáért vívott harc meghatározó erejévé. Azokhoz, akik nem tekintik önmagában értéknek az MSZMP létét, odatartozásukat, hanem aszerint ítélnek, hogy a párt és saját munkálkodásuk sikeresen szolgálja-e nemzeti felemelkedésünket. A párt egyre terebélyesedő reformszárnyához, amely el van szánva, hogy a pártot kezébe vegye és hiteles reformpárttá alakítsa.

A reformköri mozgalom is a párt megújításának a reményében és a változtatás igényével szerveződött. Tagjai arra szövetkeztek, hogy annyi évi hallgatás után, végre szembenézzenek az ország valóságos helyzetével, az MSZMP történelmi felelősségével. Arra szövetkeztek, hogy kimondják igazságkereső értékeléseik következtetéseit, bármilyen fájdalmasak is legyenek azok, és keressék a cselekvés lehetőségét. Felismerték, hogy, bár nélkülük, de nevükben is hoztak döntéseket az elmúlt évtizedekben, és ezek erkölcsi terheit viselniük kell. Igaz: a párttagok túlnyomó többsége előjogok nélkül, ugyanolyan körülmények között élt és él, mint saját társadalmi rétegének többi tagja. Igaz: többségük tisztességes emberként, jobbító szándéktól áthatva, nem kevés áldozatot hozva dolgozott, tevékenykedett. Igaz: legtöbbünknek nem volt szerepe nagy horderejű döntések meghozatalában, a hatalom mesterkedéseiről csak annyit tudtunk, mint a párton kívüliek. Mégis: túl sok mindent szavaztunk meg az elmúlt időszakban. Túl gyakran adtunk felhatalmazást olyan döntésekhez, amelyek tartalmáról, következményeiről mit sem tudtunk. Túl sok haladó gondolat, értékes kezdeményezés elfojtásához, túl sok tehetségtelen vagy becstelen ember kinevezéséhez adtunk kézfelnyújtással támogatást. A felelősséget mindezért vállalnunk kell.

A reformköröket a társadalom, a nemzet jövőjéért érzett felelősségük késztette saját platformjuk megfogalmazására. E platformok a párt múltbeli egyeduralkodó szerepének kudarcából a többpártrendszer létrehozásának, a bürokratikus állami tulajdon csődjéből a vegyestulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtésének, a párttagság nevében, de annak feje felett folytatott kamarillapolitika katasztrofális következményeitől a párt demokratikus és nyilvános működésének szükségességére következtettek.

A reformkörök nem pártreformot sürgetnek, hanem az MSZMP reformpárttá válását. Nem csupán a vezetés reformszárnyának győzelméért politizálnak, hanem azért, hogy a párttagság többségét megnyerjék a radikális reformok ügyének. Olyan pártot akarnak, amelyben a társadalom érdeke mindenkor előbbre való a szűk pártérdeknél. Olyat, amely tudatában van az állampárt szerep tarthatatlanságának és maga is küzd ennek felszámolásáért. Olyat, amelyik a többi párttal szigorúan egyenlő esélyekkel mérkőzik meg a politika porondján. Olyat, amely tevékenységével képes visszaszerezni a nemzet bizalmát.

A reformkörök mozgalma a haladó, korszerű baloldali eszmék és értékek elkötelezettje. A szavak és tettek hazánk javát szolgáló egységével, minden progresszív szellemi áramlat iránti nyitottságával szeretné példázni megújulási készségét.

A pártközvélemény rokonszenvvel figyeli e törekvéseket, a reformszárny előretörését a pártvezetésben, sok azonban a kétkedő, az ellentétes vélemény is. A tagság az új szellemiséggel legfeljebb viselős, de eszméit még nem hordta ki, nem szülte meg. Nem kötött egyezséget önmagával, saját áramlataival, a maga harcát még nem vívta meg. Sokan el is fáradtak, csalódottak, elhagyták, vagy elhagyni készülnek sorainkat. A budapesti reformkörök mégis arra kérik a párt tagjait: aktívan vegyenek részt a válság mielőbbi leküzdését célzó erőfeszítésekben. Ki-ki a maga felelősségét vállalva, önmarcangolás nélkül tegyen meg mindent az MSZMP demokratizálásáért, gyökeres megújításáért, az állampolgári jogok és a közösségi érdekek érvényesítéséért.

A reformkörök ehhez a küzdelemhez ajánlkoznak társul. Azért, hogy ne csak egy pártnak legyünk a tagjai, de elveinkben is társak legyünk. Azért, hogy a közelgő kongresszus a reformgondolat győzelmeként nyisson új szakaszt pártunk történetében. Azért, hogy új értelmet nyerjenek az elkoptatott szavak: szolidaritás, esélyegyenlőség, szabadság.

A reformköri mozgalom Szegeden ezen elvek és célok mellett tett hitet, ezek részletesebb, program-értékű kimunkálására tesz kísérletet szeptemberi, budapesti tanácskozásán. Így készülünk pártunk XIV. kongresszusára, mert valljuk, hogy hazánk ritka történelmi esély előtt áll, s akik ezt meg akarják ragadni, azoknak sorainkban a helyük.

Bp., 1989. 7. 5."[73]


Ezt az Üzenetet is sokszorosítottuk és szétosztottuk a találkozó résztvevői között. A sajtó itt sem teljesítette várakozásainkat, az egész szöveget egyik lap sem közölte. Ezzel együtt is ez a nagygyűlés jelentős eseménye volt a budapesti reformköri mozgalomnak, bizonyítéka volt annak, hogy e mozgalom tömegeket tud megmozgatni és rendkívül aktívan dolgozik céljai megvalósításáért.

Mind a Felhívás, mind az Üzenet... a Budapesti Reformkör szervezőbizottságának a munkája volt és funkciójuknál fogva bizonyos taktikai elemeket is tartalmaztak, továbbá azért is, mert a Koordinációs Tanács hagyta jóvá őket; így a Felhívás - bár sokat átvett platformunkból - alapjában reformszocialista jellegű volt.

A nagygyűléshez tartozó esemény volt, hogy Kékesi Katalin ismertette a Koordinációs Tanács azon elhatározását és az ehhez kapcsolódó felhívást, hogy július 10-én, George Bush amerikai elnök Magyarországra látogatásának előestéjén, a Szovjetunió és az USA budapesti nagykövetségeit - nemzetközi politikai akció keretében - "élő-lánccal" kívánjuk összekötni. E nap este nemzetközi sajtótájékoztatót tartottunk, amelyen Kékesi Katalin ismertette tervezett akciónkkal kapcsolatos elképzeléseinket.

* * *

Eközben a Koordinációs Tanács állandóan napirenden tartotta a küldöttválasztás ügyét. Július közepétől kezdve mind a Tanács, mind az általa kiküldött munkabizottság - a küldöttválasztás menetéről alapos és részletes információkkal rendelkezve - többször is megvitatta a választással kapcsolatos helyzetet és mind súlyosabbá váló aggodalmait tárta a nagynyilvánosság elé.

A Népszabadság, 1989. július 19-i számában a következők olvashatók:

"Az MSZMP budapesti reformkörök és reformalapszervezetek koordinációs tanácsa a budapesti kongresszusi küldöttválasztás eddigi tapasztalatai alapján állásfoglalást adott ki, amelyben a következőket szögezte le:

1. A budapesti kongresszusi küldöttek megválasztása előtt számos helyen nem nyílt lehetősége a tagságnak, hogy megismerje a jelöltek politikai álláspontját. Ezért a Központi Bizottság június 23-24-i ülésének határozata alapján megkérdőjelezzük az e helyeken már megválasztott küldöttek legitimitását.

2. Felhívjuk a budapesti és az érintett kerületi pártbizottságokat, biztosítsák, hogy a határozat szellemében a már megválasztott küldöttek ismertessék a tagság előtt politikai álláspontjukat. A tagság ennek alapján erősítse meg a mandátumát, vagy szükség esetén éljen visszahívási jogával. Ahol még nem történt meg a küldöttválasztás, ott követeljük a jelöltek politikai bemutatkozását, és lehetőséget arra, hogy azok platformok szerint szerveződjenek.

3. Az előbbi feltételek teljesíthetősége érdekében javasoljuk a küldöttválasztás határidejének megváltoztatását. Csatlakozunk a dél- és nyugat-dunántúli reformkörök regionális tanácskozásának felhívásához, melyben a pártkongresszusi küldöttválasztás határidejének szeptember 15-re való halasztása mellett álltak ki.

4. Álláspontunk szerint a kongresszus megkezdésével a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság mandátuma szűnjön meg. Nem tartjuk demokratikusnak ugyanis, hogy a KB és a KEB azon tagjai, akiket nem választottak küldötté, a pártkongresszus munkájában teljes joggal vegyenek részt.(OS)"

Állásfoglalásunk megjelenése utáni napon, július 20-án tették közzé a budapesti Mandátumvizsgáló Bizottság jelentését a budapesti küldöttválasztásról; a jelentés megállapította, hogy a kerületi és a kerületi jogú szervezetek több mint felében befejeződött a küldöttválasztás, s addig a küldöttek 65%-át választották meg. A jelentés azt is közölte, hogy a választások eddig az előírásoknak megfelelően, rendben zajlottak.[74]

A jelentés cinizmusa mélyen felháborított bennünket és a Koordinációs Tanács július 21-én ismét megvitatta a küldöttválasztás állását és elhatároztuk, hogy a helyzet súlyossága miatt nyílt levelet intézünk az MSZMP Elnökségéhez. A Népszabadság, 1989. július 22-i számában közreadta nyílt levelünket:

"Reformkörök levele az MSZMP Elnökségéhez

A Budapesti Reformkörök és Reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsa pénteki rendes összejövetelén ismételten megvitatta a kongresszusi küldöttek megválasztásának eddigi tapasztalatait. Erről a témáról egyébként a hét elején állásfoglalást bocsátottak ki, amelyet lapunk szerdai számában közöltünk. Ma a Koordinációs Tanács kérésére közreadjuk ugyane témában elfogadott nyílt levelet, amelyet - ugyancsak a héten - eljuttattak az MSZMP Elnökségének.

"Az MSZMP budapesti reformköreiben és reformalapszervezeteiben tevékenykedő párttagokat mély aggodalommal tölti el az a módszer, ahogy a fővárosi pártbizottságok jelentős része - nem követve a KB erre vonatkozó határozatának szellemét - a területi pártértekezletek küldöttválasztását szervezi és végrehajtja.

A régi beidegződések még mindig érvényesülnek. A centralizmus jegyében igyekeznek megválasztatni mindazokat, akik létszámfölényük tudatában biztosítani tudják a kongresszusi küldöttek számukra "megfelelő" összetételét.

Az eddigi tapasztalatok szerint a leglényegesebb tünetek a következők:

1. A küldöttválasztó taggyűléseket - a tagságnak gondolkodási időt sem hagyva - szinte azonnali hatállyal kellett megtartani, melyeken sok esetben kész listákat terjesztettek elő.

2. A hajszolt ütemű menetrend miatt nem volt mód arra, hogy a választó tagság a jelöltek nézeteit megismerje, így többnyire automatikusan szavaztak arra, akinek a nevét felolvasták.

3. A taggyűlések határozatképességének a megállapítását a legtöbb helyen mellőzték. Gyakran (elsősorban a körzetekben) összevont taggyűléseket tartottak, mert az egyes alapszervezetek jelen lévő taglétszáma legfeljebb 30-40 százalékot képviselt.

4. Azok a jelöltek, akik nyíltan vagy burkoltan a visszarendeződés hívei, olcsó szociális demagógiával és elavult frazeológiával könnyen keltenek pozitív visszhangot azok körében, akik idegenkedve és nyugtalanul szemlélik az MSZMP megújulási törekvéseit.

Összefoglalva: olyan tendenciákat tapasztalunk, melyek a mindnyájunk által oly sorsdöntőnek ítélt kongresszus sikerét és azon keresztül pártunk új, vonzó, a párton kívüli tömegek előtt is bizalmat ébresztő arculatának kialakítását veszélyeztetik.

Az előbbiek miatt javasoljuk és kérjük a következőket:

a/ Az Elnökség soron kívül értékelje (szúrópróbaszerű vizsgálat nyomán) a küldöttválasztás eddigi tapasztalatait, és szerezzen érvényt a KB június 23-24-i határozatának.

b/ A kongresszusi küldöttek a választásra jogosult párttagság előtt széles körben (sajtó, rádió, tv, közvetlen előadások) ismertessék politikai koncepciójukat.

c/ A választó párttagságnak jogot kell biztosítani a jelölt visszahívására és új jelölt állítására.

d/ A párton belül megállapítható konkrét politikai áramlatok (platformok) befolyásuknak megfelelően kapjanak képviseletet a kongresszuson.

Amikor az előbbieket javasoljuk, akkor a kongresszuson túlra, a parlamenti képviselőválasztásokra is gondolunk, pártunk jövőjéért, vezető szerepének megőrzéséért aggódva."[75]


Nagyfokú politikai felelőtlenség és cinizmus kellett ahhoz, hogy az MSZMP Elnöksége nem méltatta figyelemre levelünket, még csak a levél vételét sem nyugtázta. Nem menti az Elnökség tagjainak - Grósz Károlynak, Németh Miklósnak, Nyers Rezsőnek és Pozsgay Imrének - a súlyos felelősségét az sem, amiről jóval később, Németh Miklós egyik nyilatkozatából szereztünk tudomást, hogy a pártelnökség abban állapodott meg: döntéseik csak teljes egyetértés esetén érvényesek. Így az Elnökség ez esetben is Grósz Károly foglyává vált, aki minden bizonnyal ellenezte hozzájuk írott levelünk megválaszolását.

Ugyanezen, a július 21-i ülésén, a Koordinációs Tanács egy - az elfogultság látszatát is kizáró - újabb három tagú bizottságot küldött ki azzal a feladattal, hogy folyamatosan kísérje figyelemmel a budapesti kongresszusi küldöttválasztás menetét és rendszeresen, konkrét ügyek alapján számoljon be a Tanácsnak a helyzetről. A Tanács a bizottság tagjainak D. Füzesi Györgyit, dr. Hörich Ferencet és Molnár Károlyt választotta meg.

Ez a bizottság - felhasználva a Koordinációs Tanács addig összegyűlt rendkívül gazdag és konkrét tapasztalatait -, mivel sürgetett az idő, rendkívül rövid idő alatt, már július 25-én asztalra tette jelentését.

A bizottság jelentését eljuttattuk a Népszabadsághoz és azt kértük, hogy azt teljes terjedelemben közöljék[76], de erre a Népszabadság nem volt hajlandó; helyette D. Füzesi Györgyivel, a bizottság tagjával interjút készített.

Nézzük először a bizottság jelentését:

"Felmérés a kongresszusi küldöttválasztásról a fővárosban

1989. július 20-án a Népszabadságban megjelent egy rövid cikk az MSZMP Budapesti Bizottsága Mandátumvizsgáló Bizottságának megállapításairól, mely szerint "a küldötteket a Központi Bizottság június 23-24-i határozatával összhangban jelölték és választották meg".

Az MSZMP Budapesti Reformköreinek és Reformalapszervezeteinek Koordinációs Tanácsa 1989. július 21-i ülésén három tagú bizottságot küldött ki, mely feladatául kapta, hogy kísérje figyelemmel a kongresszusi küldöttválasztás tapasztalatait Budapesten. A vizsgálat fő szempontja az volt, hogy a küldöttválasztás rendje megfelel-e az MSZMP KB 1989. június 23-24-i határozat 3. pontjának.

A tapasztalatokat - melyet 11 kerületből gyűjtöttünk össze a küldöttértekezleteken részt vett személyek által adott interjúk alapján - ezúton összegezzük:

- A 3/a. pont kimondja: "minden párttag tehessen javaslatot saját küldöttjére és küldöttként jelölhető legyen." Ez a követelmény érvényesült a II., III., VI., XIV., XVIII., és a XX. kerületben. Az I. kerületben azonban ez az elv nem érvényesült maradéktalanul, ugyanis hiányosan tájékoztatta az alapszervezeteket a pártbizottság, mert kísérőlevél nélkül küldték ki a küldöttválasztásra szolgáló nyomtatványokat, valószínűleg ennek következtében az alapszervezetek közel harmada nem tudott élni a küldöttjelölés lehetőségével. A XIII. kerületben a párttagságnak nem volt lehetősége javaslatot tenni a kongresszusi küldöttekre. A IX. kerületben csak 3 nappal a kerületi pártértekezlet előtt tájékoztatták a küldötteket, hogy van lehetőségük a párttagoknak kongresszusi küldöttekre javaslatot tenni a jelölőbizottságnál.

- A 3/b. pont szerint "minden párttag - közvetlenül, vagy az általa közvetlenül ellenőrizhető megbízott útján - részt vehessen kongresszusi küldöttje megválasztásában."

Ettől nem tapasztaltunk eltérést a XX. kerületben, ahol pártszavazás történt és a XVIII. kerületben, ahol szintén ezt tervezik. Nem felel meg ennek az elvnek a XIII. kerület, ahol a küldöttek megválasztását az 1989. áprilisi pártértekezlet még februárban megválasztott küldötteiből alakított küldöttcsoportok végzik. Így a kerületi küldöttek nem rendelkeznek azzal a mandátummal, hogy kongresszusi küldöttet válasszanak. A IX. kerületben kerületi küldöttválasztást írtak csak ki és csak nem sokkal a küldöttválasztás határidejének lejárta előtt derült ki, hogy ezek a küldöttek fogják megválasztani a kongresszusi küldötteket is.

- A 3/c. pont meghatározza, hogy "a párttagság előzetesen megismerhesse a küldöttjelöltek politikai álláspontjait és ezek alapján választhasson." E pont szerint jártak el a II., XVIII. és XX. kerületben, ahol előzetesen bekérték a küldöttjelöltek rövid politikai programját és ezt megismertették az alapszervezetekkel. Ezenkívül a küldöttjelöltekkel fórumokat is szerveztek. A IX. kerületben - ahol egyelőre csak budapesti küldötteket választottak - a pártbizottság felkérte a jelölőbizottságot arra, hogy szervezze meg a 17 budapesti küldött találkozóit a párttagsággal, hogy lehetőség szerint ebből a körből kerüljenek ki a kongresszusi küldöttek. Ez a módszer nem biztosít azonos esélyeket az esetleg még felmerülő küldöttjelölteknek. A III. kerületben megválasztott küldöttek politikai véleményét - egy eset kivételével - a tagság nem ismerhette meg. Hasonló eset fordult elő a VIII/14-es régióban is, ahol a jelölőbizottság döntött arról, hogy a beérkezett 9 javaslatból csak az általa javasolt két jelölt nevét és platformját ismertette. Az I., VI., XI., XIII., XIV. kerületekkel kapcsolatban is kaptunk olyan jelzéseket, hogy a jelöltek platformját a párttagság nem ismerhette meg.

- A 3/d. pont: "a párton belül létrejött nyilvánosan működő platformok támogatottságuknak megfelelő képviselethez jussanak." Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyeznünk, hogy a platformok támogatottságának felmérése hiteltérdemlően nem történt még meg. A XX. kerületben ezt a problémát jelöltekhez kötött platformokra történt pártszavazással oldották meg. Ezt az optimálisnak tekinthető megoldást azonban teljesen feleslegessé teheti az, ha teljesül a kerületi pártbizottság előirányzott ütemterve, amely szerint "szeptember elején - a februári küldöttekkel összehívott - kerületi pártértekezlet összegzi a viták tapasztalatait és kialakítja a budapesti, illetve az országos pártértekezleten - a küldöttek által - képviselendő álláspontját. Amennyiben valamely választott küldött az így kialakult álláspontot eltérő véleménye miatt későbbiekben képviselni nem tudja, úgy ezen fórum dönt esetleges visszahívásáról, új küldött jelöléséről és megválasztásáról." A támogatottság mértékét néhány helyen becsléssel, illetve előre eldöntött aránnyal állapították meg. Ilyen példa a III. kerület, ahol csupán egy helyért versenghetnek a platformok, míg a XIII. kerületben a pártbizottság minden platformnak 1-1 mandátumot ajánlott fel, ezen felül a PB titkárainak fenntartottak négy helyet a budapesti küldöttek körében, akik közül kerülnek ki a kongresszusi küldöttek.

A felsoroltakon kívül további negatív tapasztalatokat is szereztünk. A VIII. és a XIII. kerületben elhangzottak olyan kijelentések, hogy a megválasztott küldöttektől a kerület közösen kialakított álláspontjának a képviseletét várják el, amely gyökeresen ellentétes a választók és a platformok képviseletével. Kirívó esetnek tekinthető a III. kerületi, ahol 10 helyre úgy versenyezhetnek, hogy 8 területi régió adott 8 küldöttet, egyetlen helyért fognak versenyezni a platformok. Egy helyre, nyílt szavazással a kerületi első titkárt választották meg a III. és a XIV. kerületben. Reméljük, hogy a jövőben bizottságunk több kedvező tapasztalatról tud beszámolni.

Budapest, 1989. július 25.

Az MSZMP Budapesti Reformkörök és Reform-alapszervezetek Koordinációs Tanácsának Munkabizottsága: D. Füzes Györgyi, Hörich Ferenc, Dr. Molnár Károly"[77]


Ez a Jelentés is - tényekkel, konkrétumokkal - bizonyította, hogy a budapesti Mandátumvizsgáló Bizottság állításai nem voltak igazak és hogy többszöri tiltakozásunk a budapesti küldöttválasztás antidemokratikus jellege miatt teljességgel megalapozott volt. Ezt annál is inkább mondhatom, mert vizsgálódásunk a budapesti kerületeknek csak a felére terjedt ki, továbbá nem vizsgáltuk a számos kerületi jogú pártbizottságok küldöttválasztási gyakorlatát: így a Jelentésben foglaltak csak a jéghegy csúcsát mutatták, a valóságban ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet.

A Népszabadság július 27-i számában közölte a D. Füzesi Györgyivel készült interjút, a "Milyenek a fővárosi küldöttválasztás tapasztalatai? Vizsgálódtak az MSZMP reformkörök" cím alatt. D. Füzesi Györgyi mondandóját a Szerkesztőség nem a legszerencsésebben rövidítette le, így az gyenge bemutatása volt a bizottság jelentésének; benne a legkritikusabb megjegyzés a következő volt: "Legkirívóbb negatív példánk a III. és a XIII. kerület. (...) Angyalföldön (...) - s ez a Jelentésben nem szerepelt - a jelölteket körtelefonnal hagyatták jóvá."

A bizottság jelentése nyilván csak a legdurvább küldöttválasztási visszásságokat tudta megállapítani; az idő rövidsége sem adott lehetőséget az alaposabb és mélyebb elemzésre, és a tetejében ekkor nem is kapott nyilvánosságot a jelentés - a Népszabadság súlyosan megcsonkítva csak augusztus 3-án, a Reform c. lap végre pontosan-szöveghűen szeptember 1-jén közölte -, mégis a megszelídített interjúra már másnap megjelent a Népszabadságban a XIII. kerületi pártbizottság tiltakozása, amelyben az "mélységes sajnálkozását fejezi ki (...) D. Füzesi Györgyi interjújának igaztalan részei miatt."[78]

Holott a XIII. kerületi Pártbizottság antidemokratikus küldöttválasztását nemcsak a Koordinációs Tanács által kiküldött munkabizottság, hanem - sokkal alaposabban, gazdagabb tény-anyagra támaszkodva - a XIII/31-es reform-alapszervezet is bírálta. Dr. Kiss István - az alapszervezet tagja - írásában[79] elmondta, hogy az angyalföldi pártbürokrácia a küldöttválasztás során tovább erősítette hatalmát; olyan 24 küldöttcsoportot hoztak létre, amelyek mindegyikét egy-egy pártbizottsági tag "instruál", és ez az instruktori rendszer az, amely "az alapszervezeteket az angyalföldi párttitkár engedelmes eszközévé teszi."[80] A pártbizottság egy-egy általa kiválasztott személynek helyet biztosított a budapesti pártértekezletre a BAL, a Münnich Ferenc Társaság, az Összefogás...- és a XIII/31-es reformalapszervezet számára, ezzel igyekezvén bizonyítani a "platformok" támogatását; ezzel az egyenlősítéssel fejezte ki Angyal Ádám - kerületi első titkár - a reformalapszervezettel szembeni antipátiáját: "Ugyanis a reformalapszervezet, amely - nem túlzás - országos hírnévre tett szert tevékenységével, bírja a pártbizottság legmélyebb ellenszenvét."[81] - írta Dr. Kiss István.

Angyal Ádám még ugyanabban a Népszabadság számban válaszolt Dr. Kiss István bírálatára; érdemi-ténybeli vita helyett, személyeskedéstől sem mentes szómágiával magyarázta bizonyítványukat, "A sarat le sem kell törölnöm!" blikkfangos címmel ellátott hozzászólásában.

E számban jelent meg Barát Tamás, a III. kerületi Pártbizottság elsőtitkárának a válasza D. Füzesi Györgyi nyilatkozatára is. Semmivel sem cáfolta azokat a megállapításokat, melyeket a jelentés a III. kerületről állított, sőt annyira érzéketlennek mutatkozott a demokratikus küldöttválasztás lényegének a megértésében, hogy amiket elmondott a III. kerületi küldöttválasztás egész menetéről, az sok vonatkozásban dehonesztálóbb volt, mint D. Füzesi Györgyi kerülettel kapcsolatos kritikája.

Más kerületi reformkörök és -alapszervezetek is figyelemmel kísérték a küldöttválasztást, és információikat továbbították a Koordinációs Tanácsnak, illetve az anomáliákra a sajtóban hívták fel a közvélemény figyelmét. Így pl. az Esti Hírlap interjút közölt Benkő Judittal, majd Rekvényi Lászlóval (mindketten a Budapesti Reformkör tagjai voltak) a küldöttválasztás I. és IV. kerületi tapasztalatairól.[82] Benkő Judit elmondta, hogy az I. kerületi pártértekezlet azért nem fogadta el a reformkör küldöttválasztási modelljét, mert: "a szavazásban a régi rutin győzött a nyitott politizálás igényével szemben."

Közben a Munkabizottság július 25-i jelentésének közzétételével kapcsolatban egyre nőtt a feszültség a Koordinációs Tanács és a Népszabadság Szerkesztősége között, amelyet tovább mélyített a Népszabadság balul sikerült rövidítése, mind D. Füzesi Györgyi interjújával, mind a jelentéssel kapcsolatban. A vita publikussá 1989. augusztus 10-én vált, amikor a Népszabadság közölte a Koordinációs Tanács megbízásából írott levelünket és a Szerkesztőség arra adott válaszát:

"Nyílt levél

Eötvös Pál
Népszabadság főszerkesztője


Tisztelt Főszerkesztő Elvtárs!

Az MSZMP Budapesti Reformkörök és Reform-alapszervezetek Koordinációs Tanácsa munkabizottságot hozott létre azzal a céllal, hogy felmérést készítsen a fővárosi kongresszusi küldöttválasztás eddigi tapasztalatairól, és azt a Népszabadságban hozza nyilvánosságra.

Sajnálattal konstatáltuk azonban, hogy pártunk központi lapja - a korábbi ígérete ellenére - a mai napig nem volt hajlandó felmérésünket leközölni, míg a felmérésünkről készített és erősen lerövidített interjúra való heves reagálásoknak már nemegyszer adott helyet.

Meg kell állapítanunk, hogy az 1989. augusztus 3-án a Népszabadságban "Hírgettó?" címen megjelent cikkben az SzDSz előző napi nyilatkozatából idézettek "számos napilap a szöveget felismerhetetlenségig lerövidíti, gyakran meg is hamisítja annak eredeti jelentését", nemcsak az ellenzéki szervezetek nyilatkozataira igazak. Nem egy reformköri közlemény esett már az SzDSz által is kifogásolt szerkesztői gyakorlat áldozatául.

Mozgalmunk - miután az MSZMP megújulásáért küzd - természetes sajtóorgánumának tekinti a Népszabadságot, azonban a megfelelő együttműködés még nem jött létre. Ezt mutatja a fentiekben említett felmérésünk sorsa is, amelyet többszöri ígéretük ellenére sem közöltek le.

Ezért az Országos Sajtószolgálathoz voltunk kénytelenek fordulni. A leadott közleményünket a Népszabadság a felismerhetetlenségig lerövidítette, és meg is hamisította annak eredeti jelentését, sőt ellenkezőjére fordította azt.

Az jelent meg ugyanis - a nevünkben -, hogy "a vizsgálat tapasztalatai szerint a küldöttválasztások rendje általában megfelelt az MSZMP KB június 23-24-i határozat 3. pontjának".

A közleményünkből egyértelműen kiderül, hogy a küldöttválasztás a vizsgált kerületek többségében jelentősen eltért a KB- határozat 3. pontjában foglaltaktól. A felmérésünkről ugyan volt lehetőségünk némi információt adni - munkabizottságunk egyik tagja, D. Füzesi Györgyivel készült interjú révén -, de ebben sem volt sok köszönet, hisz az erőteljes rövidítés, vágás következtében az interjú egyes részei jogos félreértésekre adtak okot. A nyilatkozó ezzel kapcsolatos sajnálkozását a Népszabadság nem közölte.

A felmérésről az "Országos Sajtószolgálat közleményeként" megjelentetett anyag és az interjú tehát nem bizonyult alkalmas eszköznek a teljes és hiteles tájékoztatáshoz.

Mindezen okok következtében nyomatékosan kérjük Önhöz írt levelünk és a felmérés teljes terjedelmű közlését, még ezen a héten.

Budapest, 1989. VIII. 7.

Elvtársi üdvözlettel!

A Koordinációs Tanács megbízásából

Barcs Anna s.k. Fodor László Bertalan s.k. Molnár Károly s.k."[83]


E Nyílt levélre még a Népszabadság e számában - aláírás nélkül - megérkezett a válasz. Már az is furcsa, de az is mondható, hogy udvariatlan, esetleg talányos - attól függően, hogy ki milyen okot sejt e tény mögött -, hogy egy Eötvös Pálnak szóló levélre a válaszban válaszadóként végig többes szám első személyt használnak. A válaszban elismerték, hogy D. Füzesi Györgyi interjúját lerövidítették, de arra hivatkoztak, hogy "ezt teszi a világ minden lapja." Felmérésünk meghamisításával kapcsolatban szerény és felemás önkritikát gyakoroltak: "a felmérés felületes rövidítését augusztus 3-i számunkban teljes joggal kifogásolják (...) azonban nem szándékos torzításról volt szó a részünkről.[84] De ki hiszi azt el, hogy egy csomó ténnyel teletűzdelt, hosszú jelentést, "szándéktalanul" éppen ellentétes mondandóra lehet fordítani, mint amiről az egész jelentés szól?! Kérésünket, hogy a Jelentést teljes terjedelemben közöljék azzal utasították el, hogy: "A témáról D. Füzesi Györgyivel készült interjú után azonban úgy éreztük, és továbbra is úgy véljük, hogy a felmérés eredeti formájában való közlése már értelmetlen lenne."[85] Ugyanakkor felajánlják, hogy ugyanakkora vagy nagyobb (!) terjedelemben, mint a Jelentés - minden rövidítés nélkül! -, újabb interjút hajlandók közölni, így csak "formai-műfaji jellegű" változtatást akarnak! Nem kell nagy ész kitalálni, hogy a kutya éppen itt, e "formai-műfaji jellegben", volt elásva: a Szerkesztőség - igazából az elutasítást levezénylő Grósz Károly - egy újabb interjútól, amely mögött nincs egy felelősségteljes testület kiállása, attól nem tartott, de a tényektől, a bizottsági Jelentésben foglalt felmérés tényeitől, úgy félt, mint az ördög a tömjénfüsttől, és ezért a legnyakatekertebb érvekkel akarták megindokolni, hogy azt a Jelentést, amelyet egyszer már - nyilván felsőbb utasításra - teljesen ellentétes végkövetkeztetéssel, megcsonkítva közöltek, tehát meghamisítottak, miért nem kell tisztességes módon teljes terjedelmében, valósan közölni. A közlés megtagadásának minden ködösítés ellenére is nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a Jelentés tényei kiáltó módon leplezték le Grósz Károly és csapata azon gátlástalan törekvését, hogy minden eszközzel biztosítani akarták a retrográd pártvezetést támogató kongresszusi többséget.

A Népszabadság válaszában sérelmezte, hogy levelünk előző nap a Magyar Nemzetben már megjelent; a magunk mentségére azt tudom felhozni, hogy nem alaptalanul tételeztük fel, hogy a Népszabadság e levelünket sem közli. Kérdés - amelyre csak feltételezésekkel lehet válaszolni -, ha levelünk a Magyar Nemzetben nem jelent volna meg, vajon a Népszabadság közölte volna???

* * *

A viták által sarkallva, augusztus második felében a Koordinációs Tanács által kiküldött bizottság hozzákezdett, hogy részletesen felmérje a kongresszusi küldöttválasztás tapasztalatait. Augusztus 23-i dátumozással, Molnár Károly aláírással elkészült a "Kérdések a kongresszusi küldöttválasztásokról" megnevezésű levél, amely felsorolja, hogy a bizottság, mely kérdésekre kíváncsi és kéri az érdekelteket, hogy a válaszokat minél előbb küldjék el Molnár Károlynak.

Nem tudtam kideríteni, hogy e levélre hány válasz érkezett és mi lett a sorsuk, illetve, hogy a munkabizottság készített-e valamilyen összefoglaló jelentést!?

Közben a pártvezetés is tevékenykedett: az országos Mandátumvizsgáló Bizottság szeptember 12-én ülést tartott, áttekintette a küldöttválasztás addigi menetét és - egy kivételtől eltekintve - mindent a legnagyobb rendben talált.[86] (Ez az egy kivétel Fót nagyközség és a helyi Vörösmarty Mgtsz pártszervezeteiben lefolytatott szavazás volt; a Bizottság elrendelte azok megismétlését.)

Ezzel a közleményével a Mandátumvizsgáló Bizottság - az előzőeket figyelembe véve - tevékenységét politikai bohózattá silányította és Vastagh Pál elnökletével szemérmetlenül statisztált a Grósz-féle vezetés pártbürokráciát kedvezményező céljai megvalósításához. Grósz Károlynak ez a törekvése részben sikeresnek volt mondható, mert a Mandátumvizsgáló Bizottság jelentése megállapította, hogy a küldöttek több mint 80%-a tölt be párttisztséget; területi és megyei testületekben több mint 40%-uk, de - állították megnyugtatásul - "csak" 16% látja el azt főállásban.

Különösen a budapesti küldöttek esetében lehetett ez az arány magas - erre külön adatot nem hoztak nyilvánosságra, csak azt közölték, hogy a küldöttek 3%-a dolgozik a Központi Bizottságban; akiknek többségét nagy valószínűséggel Budapesten választották meg -, hisz az apparátus Budapesten rendelkezett legnagyobb érdekérvényesítési képességekkel és lehetőségekkel, ahogy ennek az antidemokratikus küldöttválasztási következményeit jelentéseinkben bemutattuk.

A Mandátumvizsgáló Bizottság jelentése egyértelművé tette, hogy a Budapesti Reformkör- és a Budapesti Reformkörök és reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsának számtalan figyelmeztetése a budapesti küldöttválasztás antidemokratikus voltával kapcsolatban süket fülekre talált; az MSZMP-vezetése nemcsak nem vette figyelembe, de cinikusan még csak válaszra sem tartotta méltónak azt a munkát, amelyet a küldöttválasztás demokratizmusának a biztosításáért végeztünk. Ez számunkra egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy ez a pártvezetés méltatlan a bizalomra és tovább kell folytatnunk éles kritikáját, a megnövekedett nyilvánosság erejére támaszkodva kell lelepleznünk a Grósz-Jassó duó és csapata üzelmeit.

Az a munka, amelyet a kongresszusi küldöttválasztás antidemokratikus voltának a leleplezése során végeztünk fontos része volt az állampárt igazi lényege bemutatásának; ezzel a tevékenységével a Budapesti Reformkör jelentős módon hozzájárult az MSZMP tekintélyének aláásásához és annak bizonyításához, hogy új, baloldali pártra van szükség, mert ez a párt - rögzült antidemokratikus jellege és a pártbürokrácia hatalmi túlsúlya miatt - alkalmatlan az előttünk álló történelmi feladatok megoldására.

E munkánk értékelésénél kell arról is szólni, hogy a Rendszerváltók a baloldalon c. kötet szerkesztői a tényekkel egyáltalán nem számolva, csupa rosszindulatból állították azt, hogy a vidéki reformkörök minőségileg is színvonalasabb munkát végeztek a budapesti reformköröknél, így a Budapesti Reformkörnél is. Jó lett volna, ha állításukat megpróbálták volna tényekkel igazolni és például megmutatni, hogy mely város, melyik reformköre végzett a kongresszusi küldöttválasztás demokratizmusának biztosítása, a reformköri mozgalom küldöttjelöltjeinek népszerűsítése érdekében hozzánk hasonló munkát!? Ilyen tényekkel a szerkesztők nem tudtak volna szolgálni!

* * *

Az általunk javasolt, a platformokhoz kötődő körzeti listás rendszer elutasítása különösen a budapesti küldöttválasztás során eredményezett igazságtalan következményeket. Ugyanis - a már elmondott visszaéléseken kívül, ezekhez még hozzájárult az is, hogy - Budapesten, ellentétben a vidékkel, beleértve a vidéki városokat is, a különböző kerületi, majd a fővárosi küldöttértekezleten a résztvevők jelentős része személyesen nem ismerte egymást; éppen ezért lett volna nyomatékosan szükség a jelöltek bemutatkozására, politikai álláspontjuk ismertetésére. Vidéken ennek elmaradását pótolta az a helyi előny, hogy a jelöltek nagy részét a választók ismerték.

A személyes ismertségnek ez a hiánya Budapesten más negatívumokat is eredményezett; így pl. a konzervatív erőknek, illetve a nem a reformköri platformhoz tartozó küldötteknek könnyebb volt elrejtőzni, nagyobb volt a "mimikri" lehetősége. Mivel mással lehet magyarázni az olyan helyzetet, mint például azt, hogy az MSZMP V. kerületi reformkörök és alapszervezetek olyan személyek mellett korteskedtek, üdvözölték küldötté választásukat, illetve "kiemelten fontosnak tartották" és javasolták kongresszusi küldöttnek megválasztani őket, mint Krausz Tamás vagy Sziklai László, akik később a Népi Demokratikus platform vezető személyiségeivé váltak.[87] E példa nyilván csak a jéghegy csúcsa és nagyon valószínű, hogy ennél nagyobb melléfogások is voltak.

Budapesten az apparátus, a pártbürokrácia ezért is rendelkezett nagyobb manőverezési lehetőséggel; itt ezért sem történtek olyan "csodák", hogy kerületi, vagy városi pártbizottsági vezetőket küldöttnek ne választottak volna meg - ha másként nem, akkor nyílt szavazással -, mint vidéken, ahol városi-, illetve megyei első titkárok is erre a sorsra jutottak.

Az eddig elmondottak eredményezték azt a paradoxont, hogy a budapesti reformköri mozgalom, amely ugyan mind számarányában, mind tevékenységének színvonalában jelentősen felülmúlta a vidéki reformköröket, mégis a kongresszusi képviselet dolgában alulmaradt a vidékkel szemben.

Ezt a következő tények mutatják:

A Mandátumvizsgáló Bizottság 1989. szeptember 12-i jelentése azt közölte, hogy 1100 küldöttet választottak meg 660 ezer párttag képviseletében; ebből 180 ezer volt a budapesti párttag[88], akik 300 kongresszusi küldöttet delegáltak. A Kongresszuson október 8-án, 507 küldött tartozott a Reformszövetséghez, közülük 107 volt budapesti- és 400 volt a vidéki küldött.[89]

A 180 ezres párttagságot képviselő 300 budapesti küldöttből 107-en tartoztak a Reformszövetséghez, ez a budapesti küldöttek 35,6%-a volt; a 480 ezres párttagságot képviselő 800 vidéki küldöttből 400-an csatlakoztak a Reformszövetséghez, ez a vidéki küldöttek 50%-a volt. (Adatok hiányában most eltekintek attól, hogy a Reformszövetség és a reformköri mozgalom nem teljesen fedte egymást, de a tendenciát ez a különbség lényegesen nem módosíthatja.)

Az igazi alulmaradást azonban nem is annyira az itt jelzett százalékos különbségek mutatják, hanem az, hogy mivel a reformköri mozgalom értelmiségi mozgalom volt, ezért ebből fakadóan Budapestnek nagy előnye származott, továbbá a budapesti reformköri mozgalom aktivitásban, tevékenysége színvonalában kiemelkedett a vidéki reformkörökkel való összehasonlítás során; ugyanakkor ezt a jelentős minőségi különbséget a megszerzett küldötthelyek (viszonylagos) számában nem tudta realizálni.

Erre két magyarázat lehetséges; az egyik a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány magyarázata:

"A konzervatívok budapesti győzelme megmutatta, hogy a politikai versengés még korántsem dőlt el, s hogy a konzervatívok fő erői a budapesti pártszervezetekben vannak. Nagy tanulság volt a budapesti vereség abból a szempontból is, hogy egyben jelezte a budapesti reformkörök gyengeségét is. Ekkor derült ki ugyanis, hogy az eredeti budapesti reformkörök viszonylag erősek voltak a nyilvánosság fórumain, de gyengék voltak a társadalmi támogatottság megszerzésében."[90]

A másik magyarázat a Budapesti Reformkör történetéből és tevékenysége bemutatásából egyértelműen következik: nem a budapesti reformköri mozgalom - benne a Budapesti Reformkör - volt a gyenge, hanem az MSZMP-vezetése Grósz-Jassó irányította szárnyának oly nagy volt a mozgástere - mivel az Elnökség Grósz Károlynak engedte át a küldöttválasztás kézben tartását -, ezáltal manipulációs lehetősége, s ebből fakadóan a párton belüli demokratikus szabályok felrúgásának olyan tömeges gyakorlatát alkalmazta, melynek következtében a konzervatív erőket olyan privilegizált helyzetbe hozta, amellyel ezen erők nemcsak éltek, hanem többszörösen vissza is éltek; ezek együttesen eredményezték - ahogy ezt részleteiben már bemutattam - a küldöttválasztás részleges budapesti kudarcát.

A budapesti reformkörök társadalmi támogatottságának hiányát azonban azért sem szabad levonni a budapesti küldöttválasztás eredményeiből, mert a zuglói példa is figyelmeztet: egzakt mérések igazolták, hogy Zuglóban a reformkörök támogatottsága közel 50%-os volt és - ennek ellenére - a Zuglóban megválasztott, reformplatformhoz tartozó kongresszusi küldöttek, az ott megválasztott küldöttek 25%-át sem érték el. Ezt eredményezte Zuglóban a Grósz-Jassó-Vastagh-trió és a helyi pártbürokrácia együttműködése; egész Budapesten ennél a helyzet egy kicsit jobb volt, de a zuglói példa mutatja, lehetett volna rosszabb is.

* * *

Az itt elmondottak előre vetítették az 1989. szeptember 23-24-i budapesti pártértekezleten történtek magyarázatát. Egyes objektíven tudósító lapok obstrukciónak is beillő, üresjáratokkal tarkított, lényegtelen kérdésekről nagy hévvel vitázó gittegyletnek mutatták be a budapesti pártértekezletet, ahol elmaradtak a tisztázó viták, a közösen elfogadható állásfoglalások.[91]

A Magyar Nemzet arról tudósított, hogy az értekezlet saját ügyrendjéről órákig vitatkozva végül olyan ügyrendet fogadott el, hogy az egyetlen platformként induló csoportosulás (a Reform-blokk) képviselője, Kósa Ferenc csak két menetben - több órás különbséggel - tudta 14 perces hozzászólását elmondani, amelyet a lap ismertetett is.

Nem úgy a Népszabadság, amely Kósa Ferenc nevét meg sem említette, nemhogy álláspontját ismertette volna; vájt fülűnek kellett lennie annak és bizonyos előzetes kutatásokat kellett végeznie, aki meg akarta érteni a Népszabadság tudósítását. Kádár Katalinra, a XXII. kerületi küldöttre utalva értesülünk arról, hogy "nagyobbak az ellentétek a különböző platformok között, mint az MSZMP és az ellenzék között." Többségben azok voltak, akik a párt együtt maradása mellett foglaltak állást úgy - mondta Dr. Csicsay István -, hogy "a pártot a tagságnak kell elfoglalnia".

Gönci János, az ügyrendi bizottság elnöke sajnálkozva adta elő, hogy a vita során nem alakult ki "döntési helyzet", nem alakultak ki "vitacsomópontok", ezért a szerkesztőbizottságok nem tudják elvégezni munkájukat; majd másnap ugyanez az elnök azt javasolta, hogy "a pártértekezletnek kell arról döntenie, kíván-e még valamilyen kérdésben dönteni."

Ezzel szemben a reformköri küldöttek kritikusan szóltak arról, hogy:

Bartolf József: "El kell dönteni végre, milyen platform mellett tesszük le a voksot. Nem lehet ugyanis tovább a szőnyeg alá söpörni a problémákat, s mi még azt sem döntöttük el, hogy egyáltalán mit kell itt eldöntenünk!?"

Petschnig Mária Zita: "szerinte egy új fantompárt működéséről vitatkoznak itt, amelynek a programjáról még szó sem volt."

Horn Miklós (úgy kellett a nevét kinyomoznom, mert a Népszabadság nem közölte): "Egyre rosszabbul érzem itt magam, mert illúzió, hogy mi itt egyes mondatokkal foglalkozunk, miközben alapvető kérdésekben nem tudunk konszenzusra jutni, s attól félek, ez így lesz a kongresszuson is".[92]

* * *

A budapesti küldöttértekezletnek az is egyik feladata volt, hogy a tartalékolt központi keret terhére kongresszusi küldötteket válasszon. A Budapesti Reformkörök és reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsának a küldöttválasztással kapcsolatos hattyúdala volt az a javaslat (amit nagy valószínűséggel Kerekes György terjesztett elő), amely a budapesti pártértekezlet elé került és sokszorosított anyagként a küldöttek között lett szétosztva:

"Javaslat a kongresszusi küldöttekre

Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk!

Dr. Bayer József

kandidátus, az MSZMP KB TTI tudományos o. v.

Berend T. Iván

akadémikus, az MTA elnöke

Dr. Csáki Csaba

az MKKE rektora

Kerekes György

az MSZMP KB ny. tud. főmunkatárs

Kéri László

kandidátus, az MSZMP KB TTI tud. főmunkatárs

Kiss Péter

a BIT elnöke

Dr. Kovács István

az MKKE adjunktusa, a VOSZ alelnöke

Nagy Imre

a DEMISZ elnöke

Novák Zoltán

esztéta, a Politikai Főiskola docense

Dr. Nyíri János

orvos, reform alapszervezeti párttitkár

Petschnig Mária Zita

kandidátus, Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatárs

P. Szűcs Julianna

a Mozgó Világ főszerkesztője

Rekvényi László

főhadnagy, reform alapszervezeti titkár

Dr. Somos Iván

a Videoton jogtanácsosa, a Budapesti Reformkör szóvivője

Sóskuti Márta

ny. rádiós szerk., a Budapesti Reformkör szóvivője

Szokai Imre

az MSZMP KB oszt. vez. helyettes

Tabajdi Csaba

az MSZMP KB oszt. vez. helyettes

Varga József

ny. főszerkesztő

Dr. Vámos Tibor

akadémikus, a SzTAKI Int. tan. elnöke

Dr. Vitányi Iván

az Orsz. Műv. Központ főig.

Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk! Szavazzon rájuk!


Tisztelt Küldött Elvtárs!

Javaslataink megtisztelő támogatását, a fentebb felsorolt elvtársakra leadott szavazatát ezúton is köszönjük Önnek.

Budapest, 1989. szeptember 22.

Elvtársi üdvözlettel:

Reformkörök és reformalapszervezetek
Budapesti Koordinációs Tanácsa"[93]


A Budapesti Reformkörből hatan szerepelnek e javaslatban (Kerekes György, Novák Zoltán, Rekvényi László, Dr. Somos Iván, Sóskuti Márta, Varga József); e javaslatnak volt egy érthetetlen szépséghibája: az a Szántó György nem szerepelt a javasoltak között, akit a Budapesti Reformkör szavazásán 36 szavazattal a tagság 3-4. helyen választott meg kongresszusi küldötté. Ez azért is méltánytalan volt vele szemben, mert a II. kerületben való indulása sem volt eredményes; hiába hátrált ki a triumvirátusból, hiába fogadta el a pártvezetés programtervezetét - ahogy ezt majd a későbbiekben látjuk -, hiába "fogta vissza magát", amely a budapesti pártértekezleten való hozzászólásában is érzékelhető volt, a pártbürokrácia megakadályozta, hogy kongresszusi küldött legyen.

A budapesti küldöttértekezlet e hat fő közül senkit nem választott meg küldötté. Így nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy azokat, akiket a tanácskozás a mi listánkról küldöttnek választott, nem azért választotta meg, mert mi javasoltuk őket.

* * *

A budapesti kongresszusi küldöttértekezlet megmagyarázandó talánya, hogy a platformok - a reformplatformon kívül - miért nem jelentkeztek a tanácskozáson?!

A magyarázatok során csak találgatásokra szorítkozhatom, nem ismerek olyan tényt, amely egyértelműen megindokolná a történteket. A legvalószínűbb indoknak azt vélem, hogy a rejtőzködő konzervatív erők - tudták, hogy a tanácskozáson ők vannak többségben - nem akarták kártyáikat kiteríteni, nyílt lapokkal játszani, mert azzal is tisztában voltak, hogy nem ezen a tanácskozáson, hanem a kongresszuson kell majd megpróbálni győzni. Ezt mutatja az is, hogy az egész tanácskozás "obstrukciós üres járat" volt, a többség nem akart lényegi kérdésekről, a párt jövendő programjáról, a modellváltás-rendszerváltás kérdéseiről vitázni.

Továbbá szerepet játszhatott ebben a budapesti reformkörök elleni indulat is; magatartásukkal azt akarták bizonyítani, hogy nem volt igaza a Budapesti Reformkörnek, amikor körzeti listás választást akart, hisz itt Budapesten a párt egységének védelméből fakadóan nincs oly mértékű platformosodás, hogy a Budapesti Pártbizottságnak biztosítani kellett volna a körzeti listás küldöttválasztás lehetőségét.

El kell ismerni, hogy a Grósz-Vastagh-Jassó hármas és csapatuk, a pártapparátus, Budapesten sikeresen képviselte a pártbürokrácia érdekeit, meg tudták akadályozni, hogy a budapesti reformköri mozgalom a budapesti pártértekezleten betakarítsa munkájának eredményeit, hisz - ahogy ezt az előzőekben láttuk - a legkülönbözőbb antidemokratikus eszközökkel elérték, hogy a reformköri platform ne társadalmi támogatottságának megfelelő képviselethez jusson.

 


C./ Az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülése: az Elnökség létrehozása,
új kompromisszum a párt vezetésében; kiéleződő harc az MSZMP
vezetésének Grósz-Jassó-szárnya és a Budapesti Reformkör között

Az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülése több szempontból is cezúraként értékelendő: az ülés egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy Grósz Károly megbukott, mint a párt első számú vezetője; másrészt a párt vezetésében Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre között - személyes érdekeken alapuló - kompromisszum jött létre. Az időszakhoz tartozik az is, hogy Grósznak ez a részleges bukása nem akadályozta meg őt abban, hogy Jassó Mihállyal, a budapesti pártbizottság első titkárával karöltve ne indítson újabb, általános támadást a Budapesti Reformkör ellen.


I. Az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülése: Grósz Károly bukása; az Elnökség létrehozása: a pártvezetés új kompromisszuma

Grósz Károly kudarcai 1989-ben is folytatódtak: vonakodva vett részt 1956 újraértékelésében; az ország felzúdulással fogadta a gazdasági szükségállapottal kapcsolatos szándékát; visszautasításra talált a sajátosan értelmezett politikai pluralizmussal és az ehhez kapcsolódó parlamenti választásokkal kapcsolatos elképzelése; bírálatok érték az ellenzékkel folytatandó tárgyalások halasztásáért; nem talált helyeslésre Nagy Imrével kapcsolatos felfogása; elutasításra került vonakodása a pártkongresszus összehívásával kapcsolatban; nem fogadták el a pártszavazással kapcsolatos javaslatát; bírálták azt az elképzelését, hogy a jobboldali veszély a fő veszély stb.

Ezekben a bírálatokban a reformköri mozgalom élen járt, a Budapesti Reformkör különösen; minden nagyotmondás nélkül kijelenthetem, hogy Grósz Károly bukását eredményező megrendítő ütéseket a reformköri mozgalom, főképpen - a reformköri mozgalom ökleként - a Budapesti Reformkör adta.

Grósz a reformköri mozgalom "összehangolt akciójaként", szervezett összeesküvéseként mutatta be az ő félreállítására irányuló törekvéseket; a júniusi KB ülésen ezt a következőképpen fogalmazta meg: "Nem tartom véletlennek, hogy tegnap délután ugyanabban az órában tesz nyilatkozatot - de egymástól függetlenül - a baranyai reformkörök koordinációs tanácsa, az MSZMP nagykanizsai reformköre, az ELTE MSZMP-reformköre, és sok más reformkör: az MSZMP főtitkárának személyéről szólva, követelve lemondását."[94]

A szervezett összeesküvés koncepciója, úgy ahogy ő gondolta, nem volt igaz; senki sem koordinálta a reformköröket, hogy mikor, mely reformkörök követeljék Grósz lemondását. Az ELTE reformköre nyilatkozatának az előzménye például az volt, hogy június közepén a reformkör meghívott engem baráti beszélgetésre, amelyen ismertettem a Budapesti Reformkör tevékenységét és ennek során őszintén és nyíltan elmondtam, hogy egyik fő célunk a Grósz-féle vezetés félreállítása.

Számtalan tény bizonyítja, hogy Grósz bukását nem az ellenzéki szervezetek-pártok, nem a reformértelmiség, nem Pozsgay Imre okozták - bár nyilvánvalóan a felsoroltak is hozzájárultak -, hanem azt a reformköri mozgalom hosszantartó, kemény küzdelme eredményezte.

Grósz Károly bukásával véget ért az MSZMP vezetésében a reformkommunista hegemónia és az új kompromisszummal ideiglenesen létrejött a centrum és a párt felső vezetésében lévő reformerek szövetsége, ezen utóbbiak dominanciájával. Ez a dominancia azonban azért sem volt "túlsúlyos", mert - mint később egy Németh Miklós nyilatkozatból kiderült, hogy - az elnökség tagjai már az első ülésükön abban állapodtak meg, hogy üléseik döntései csak teljes egyetértés esetén válnak elfogadottá. Így az Elnökség számos esetben Grósz Károly "foglyává" vált, mert a személyes érdekekből kötött kompromisszum oltárán feláldozták a reformerők dominanciájából fakadó politika gyors térnyerését. Grósz, annak ellenére, hogy történelmi vereséget szenvedett, mégis fékezni tudta az átalakulás ütemét, a békés átmenet érdekében meghozandó intézkedések mélységét és gyorsaságát. Ennek ellenére ezzel a KB üléssel lezárult az állampárt lebontásának egyik fontos szakasza, és az új párt megteremtésének a feladata került előtérbe.

Az Elnökség között létrejött kompromisszum elsősorban nem az elvekben való megegyezésen, hanem a személyes érdekek tudomásul vételén és elfogadásán alapult. A KB ülésen, előzetes egyeztetések és ennek során kialkudott kompromisszumok alapján, Grósz jelölése és nyomatékos támogatása során döntötték el, hogy Nyers Rezső legyen a párt elnöke és Pozsgay Imre a párt jelöltje a köztársasági elnöki posztra. Grósz nem is rejtette véka alá, hogy ezeknek az érdekeknek a köztük lévő szövetséget kell szolgálniuk; kijelentette: "A szolidaritás szellemében védjük meg egymást a külső támadásoktól. A logikus az lenne, ha a centrumhoz tartozók megvédenék a konzervatívoktól a "reformistákat", ezt idézőjelbe tettem, a "reformisták" pedig védjék meg a reformdemagógiától és a pártunktól jobbra álló politikai erőktől a "centrumot", amit ismét idézőjelbe tettem. Nem engedhetjük meg azt sem, hogy a platformok frakciós, illetve személyi célokat szolgáljanak ki."[95]

Miután a KB-ülés a párt elnökének megválasztotta Nyers Rezsőt, ő tett javaslatot a "négyszemélyes kollektív elnökségre"; ezzel szemben volt azért néhány ellenvetés is. Az ülést megelőzően, majd az ülésen magán is, volt néhány olyan vélemény, hogy Grósz Károly mondjon le (az ülést megelőzően: Hámori Csaba, Pozsgay Imre; az ülésen: Nagy Imre, Szűrös Mátyás); Berend T. Iván azt a véleményét fejezte ki, hogy az elnökség csak három tagú legyen, Grósz Károly ne legyen elnökségi tag, és azt is megfontolásra ajánlotta, hogy megmaradjon-e főtitkári pozíciójában?

A vezetésben lévő reformerek bár örültek Grósz Károly detronizálásának s ebben ilyen-olyan mértékig maguk is szerepet vállaltak, de elismerték és elfogadták, hogy az MSZMP "szemétdombján", az apparátus, a pártbürokrácia süllyedő hajóján ő az úr; ezért történhetett meg - ahogy az előzőekben bemutattam -, hogy a pártkongresszusra való antidemokratikus küldöttválasztást Grósz Károly és csapata háborítatlanul levezényelhette. Ez súlyos hiba volt; az a tény, hogy az Elnökség átengedte a kongresszus előkészítését Grósznak, ez tovább fokozta a politikai helyzet zavarosságát.

A kompromisszum létrehozásában Grósz mellett Nyers Rezsőnek volt a legfontosabb szerepe; ezt nyomatékosan hangsúlyozták is, dicsérőlég nyilatkozva integratív személyiségéről. Azzal, hogy Nyers Rezsőt választották a párt elnökévé, ő ezzel megkapta a párt első embere címet és az ezzel járó hatalmat, amely - ahogy a párt veszített jelentőségéből - egyre kevesebbet ért. Kétségtelen azonban, hogy nézeteiket illetően Grósz és Nyers álltak legközelebb egymáshoz, elsősorban ők akarták egyben tartani a pártot és ennek érdekében ők voltak a kompromisszum kovácsai. Ez teljesen érthető volt: mindkettejük érdeke egy erős, hatalommal rendelkező MSZMP-hez fűződött. Nyers Rezső ezzel együtt is ingadozott Grósz és Németh, valamint Pozsgay között: pozíciója-érdeke Grószhoz, nézetei sok szempontból inkább a másik kettőhöz kötötték.

Pozsgay Imre helyzete volt a legellentmondásosabb. Kétségtelen, hogy négyőjük közül ő tette a legtöbbet a változásokért; az is elmondható, hogy e küzdelmében jórészt eddig elvi megfontolások vezették, de Grósz Károly megtalálta Pozsgay sebezhető pontját - az emberi hiúságot -, hogy bevonja e négyes szövetségébe. Grósznak az a "húzása", hogy az MSZMP Pozsgay Imrét fogja javasolni a köztársasági elnöki posztra-telibe talált.

Pozsgay ezt nem is titkolta. A Magyarország néhány nap múlva, június 30-án interjút készített vele és a riporter feltette a kérdést: mi szeretne lenni? Pozsgay válaszában először arról beszélt, hogy nálunk sok a képmutatás az ambíció, a jelölés körül: "Mintha illetlenség volna nyíltan szólni a funkciókról, a feladatokról, a vállalásokról. (...) Mintha karrierizmus volna az, ha valaki alkalmasnak érzi magát valamely pozícióra, és akkor azt mondja: szeretném az erőmet, képességeimet kipróbálni (...) Ezek után ismétlem meg, én szerencsés embernek tarthatom magamat. Nemcsak azért, mert jellem, alkat és felkészültség dolgában, talán még képességekkel is, megáldott a sors, hanem mert igazából becstelen, galád dolgokra nem kényszerültem."[96]

E Pozsgay nyilatkozattal kapcsolatban nem azt kifogásolom, hogy ő nyíltan vállalta azt, hogy köztársasági elnök szeretne lenni, hogy szerette volna erőit, képességeit kipróbálni, mert ez önmagában valóban nem karrierizmus; Pozsgaynak abban igaza volt, hogy akiben nincs politikai ambíció, az ne válassza a politikusi pályát.

A Pozsgay nyilatkozat azonban nemcsak erről szólt. A nyilatkozatban kifogásolom először azt - amelyet az emberi hiúság megnyilvánulásának tartok -, hogy nem Pozsgay Imrének kell önmagáról kiállítani azt a bizonyítványt, hogy ő alkalmas-e, és miért alkalmas köztársasági elnöknek? És elmondania mindazt saját magáról, melyeket elmondott; mert ha igazak is állításai, az amit tett, az nem más, mint öndicséret. A népi szólás azonban azt tartja: "Az öndicséret büdös!"

Kifogásolom másodszor azt - és ez a lényegesebb kifogásom -, hogy Pozsgay a köztársasági elnöki poszt megszerzése érdekében elvtelen kompromisszumot kötött Grósz Károllyal, rajta keresztül a párt retrográd erőivel és ennek következtében politikusként olyan hibákat követett el, amelyek hozzájárultak a rendszerváltásban érdekelt baloldali-szociáldemokrata törekvések időleges vereségéhez; ezt tetézte azzal, hogy politikai tevékenységét mindinkább alárendelte a köztársasági elnöki poszt megszerzésének. A későbbiek során majd mindezekről még szólni fogok!

Így Pozsgay Imre emberi hiúságából származó elvtelen kompromisszumával saját kudarcát is előkészítette; a hiúság rossz tanácsadó volt: az e miatt választott több szék közül végül is a pad alá esett!

Pozsgay Imre később szépíteni igyekezett ezt a magatartását, de - közvetve - maga is elismerte az itt elmondottak igazságát; az 1989. június 23-24-i KB-üléssel és a köztársasági elnökjelölésével kapcsolatban a következőket írta: "Mégis itt a központi bizottsági ülés forgatagában az indítvány aggodalommal töltött el és taszított. Éreztem, hogy inkább fizetségül szánják vagy a lecsillapításomra."[97] Jól érezte, de - ellentétben az itt idézettekkel - örült a javaslatnak, és a későbbiek során ennek rendelte alá politikai tevékenységét.

Pozsgay Imre hiúsága ugyanis erősebbnek bizonyult elveinél és mivel biztossá akarta tenni áhított célja, a köztársasági elnöki poszt megszerzését - hisz Grósz Károly, állítólag, ígérte már Pozsgaynak a miniszterelnökséget is -, ezért több vasat is a tűzben akart tartani, de ugyanakkor határozottan elkötelezte magát a négyek szövetségének is. (Ez időben a másik vas, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom volt, amely mutatta Pozsgay Imre azon célját, hogy ha lehetséges, akkor saját pártot szervez maga alá, hogy több oldalról tudja megtámogatni a köztársasági elnökségért való versenyfutását. Grósz Károly nem is vette jó néven Pozsgay ezen tettét, "pártszakadással egyenértékű" lépésnek minősítette.)

Pozsgay itt bemutatott magatartását látva érthető, hogy miért nem vállalta azt, hogy a reformköri mozgalom élére álljon. Bár célját ennek megvalósulása is segíthette volna - és amennyire tudta, Pozsgay e nélkül is igyekezett a reformköri szelet is a vitorlájába fogni -, de ezt, a mozgalom élére állását, sem Grósz Károly, sem Nyers Rezső nem fogadta volna el, így ezt Pozsgay nem tudta a velük való szövetséggel összeegyeztetni. De maga Pozsgay is - lebecsülve a reformköri mozgalom tényleges erejét - úgy ítélhette meg, hogy a mozgalom élére állásánál nyerőbb a pártvezetés támogatásával megcélozni az elnöki posztot. A reformköri mozgalom többsége volt annyira naiv - nem látva át Pozsgay igazi törekvéseit és ebből fakadó érdek-szövetségeit -, hogy szinte végig reménykedett abban, hogy Pozsgay - Nyerssel együtt - az élünkre áll és ebből a megfontolásból nemcsak támogatta, hanem csatlakozott is a Demokratikus Magyarországért Mozgalomhoz.

(Mindaz, melyeket Pozsgay Imrével kapcsolatban itt elmondtam - és melyekről a későbbiek során is beszélni fogok - egyáltalán nem hízelgő Pozsgay Imrére nézve, de ... s ezt szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, én nem Pozsgay életrajzot írok, tehát nem törekszem Pozsgay Imre életpályája egészének értékelésére, a magyar politikai életben betöltött szerepének árnyalt, kiegyensúlyozott bemutatására, hanem csak a Budapesti Reformkör és a reformköri mozgalom történetét vizsgálom, valamint ennek történelmi keretet adó bizonyos problémákat érintek, melynek során Pozsgayt is, és a többi politikust is, az én részleges nézőpontom prizmáján keresztül igyekszem objektíven megítélni).

Németh Miklós üstökösként emelkedett a politikai élet csúcsára; alig több, mint fél éve - 1988. november 24-én -, hogy Grósz Károly köpönyegéből előbújva lett a kormány elnöke. Ennek ellenére az Országgyűlésben már 1989. május 18-án deklarálta, "hogy a valóságos politikai hatalom a kormány kezében van."[98] Így reális hatalommal bíró helyzeténél fogva Németh Miklós kihagyhatatlan tagja lett a négyes szövetségnek. Igaz, ő lógott ki leginkább ebből a szövetségből, amelynek személyes és az objektív helyzetből fakadó okai voltak.

A személyes oknak az volt a lényege, hogy Németh - koránál fogva - csak nem régen került a nómenklatúra csúcsára, ezért jóval kevésbé volt felelős a múltért és ez lehetővé tette, hogy nyíltabb, őszintébb, a szükségszerű változásokat előbb és jobban megértő politikusként viselkedjen. Erre nagy szüksége is volt, mert - s ez volt az objektív faktor - az ország válságos helyzetét ő sokkal közelebbről, napi gyakorlatából érzékelte, amelyre gyorsan, tettekkel kellett reagálnia; ezt ő nagyrészt meg is tette és így a kormányt egyesek nem alaptalanul nevezték a rendszerváltás első kormányának. Ezért bármennyire paradoxon is, míg a párton belül a reformerek még 1989 tavaszán is lényegében patthelyzetben voltak, addig a Kormányban domináltak, nem rendelődve alá a párt általi fékeződésének. Ezért még az Elnökség létrejötte utáni pártvezetés - a radikális átalakulás megvalósításának szempontjából - sem hasonlítható össze a Németh-kormány tettekben megnyilvánuló radikalizmusával. Ebből fakadóan ő volt az, aki fokozatosan kihátrált ebből a szövetségből, majd felmondta azt, amelyről a későbbiekben majd részletesen szólnom kell.

A négytagú elnökség létrehozása - mindenek előtt Grósz Károly detronizálása miatt - rövid távon mindenképpen pozitív folyamat volt, a kibontakozás irányába mutatott, de mégis felemás lépés volt, amely már közép távon retrográdnak bizonyult: hisz Grószt és csapatát e kompromisszum, egészen a kongresszusig kénytelen volt cipelni. Továbbá a KB-ülésről kiadott közlemény, az "Állásfoglalás a párt helyzetéről és politikai törekvéseiről" - amely megadta a kompromisszum elvi alapját - előrehozta és a négyes által bebetonozta a Pozsgay-bizottság által készülő programtervezet irányát, kimondta: "Célunk: a demokratikus szocializmus, a jogállamiság, a többpártrendszerre épülő parlamentáris demokrácia, a közösségi tulajdon meghatározó szerepén alapuló piacgazdaság."[99]

A kompromisszum konzervatív-negatív jellege a KB-ülésen a Grósz által megfogalmazott "véd és dac-szövetség" voltából, az Elnökség teljes egyetértésének elvéből, valamint egy reformkommunista pártprogram-tervezet gerincének az elfogadási követelményéből fakadt, mely egyezséget következetesen csak Grósz és Nyers tartottak be, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy lényeges kérdésekben hibás döntések szülessenek.

A reformerek két és feles (Nyers Rezsőt "feleztem" meg) túlsúlyú szövetsége nem volt elégséges a radikális változások gyors kikényszerítéséhez; ez a helyzet szükségszerűen vezetett az Elnökség politikai hibáihoz, mindazokhoz a kudarcokhoz, amelyek a kongresszuson, majd a választáson bekövetkeztek.

Az MSZMP vezetésének a magatartását a békés átmenet feltételei biztosításának az időszakában ugyanis ez, a vezetésben lévő két és fél-másfél erőmegoszlás, a köztük lévő szövetség miatti majdnem patthelyzet határozta meg: a reformkommunista Grósz-szárny kénytelen volt sodródni az eseményekkel, bele kellett egyeznie a számára már igazán nem elfogadható lépésekbe, de még volt annyi ereje, hogy ezeket a szükségszerű lépéseket lelassítsa, egyeseket elodázzon; a két és fél erő-pozíció valamelyest engedte előre vinni az elkerülhetetlenül szükséges változások megszületését, az átalakulást, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy - félresöpörve Grószt és teljesen maga mellé állítva Nyerst - radikálisan felgyorsítsa a békés átmenetet és szociáldemokrata programot kezdeményezzen. Ebben a helyzetben Nyers Rezsőnek volt meghatározó szerepe, az ő ide-oda tartozása azonban nem tette lehetővé, hogy a mérleg nyelve a békés átmenet radikális felgyorsításának az irányába lendüljön át.

Igaz, hogy Grósz Károly és Nyers Rezső ezen magatartása - a pártbürokrácia érdekein túl - sokban kifejezte azoknak a tömegeknek a tudat-állapotát, valós vagy (sokkal inkább) vélt érdekeit, amelyek az MSZMP mögött álltak. Ezek az érdekek - szomorú ezt konstatálni - sokban retrográd érdekek voltak, mert - rövidre zárva az indoklást - egyetlen egy társadalom sem engedheti meg magának, hogy többet fogyasszon, mint, amit megtermel (bár itt a hangsúly legalább oly mértékig a termelés alacsony hatékonyságán van, mint a fogyasztáson); és mivel az államszocializmus eljutott létezésének ehhez a stádiumához és lényegéből fakadóan ennél nem volt többre képes, ezért ezek az érdekek nem estek egybe a haza és haladás érdekeivel. Grósz Károly és Nyers Rezső, valamint a mögöttük állók törekvéseivel szemben az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült erők képviselték a haza és haladás valóságos érdekeit; a Budapesti Reformkör ezt ismerte fel, amikor szorgalmazta az ellenzékkel való feltétlen megegyezést.

Az itt elmondottakat figyelembe véve az Elnökség tagjai szövetségének alapját kitevő kompromisszum abból a hibás történelmi helyzetértékelésből indult ki, hogy radikális, rendszerváltoztató változások nélkül fenn lehet tartani a status quót, hogy az MSZMP a választások után, továbbra is jelentős tényezője marad a magyar politikai életnek, hogy majd ő adja a köztársasági elnököt és - legfeljebb koalíciót alkotva - hatalomban marad. Ezzel a téves prognózisukkal az elnökség tagjai előre ittak a medve bőrére, előre felosztották maguk között azt a remélt hozományt, melyet megkötött kompromisszumuk eredményeként vártak.

Ezek fényében kell mérlegelnünk a több alkalommal felvetődő pártszakadás kérdését. Az elmondottak egyértelműen mutatják, hogy az elnökségbe kerülő négy politikus miért nem tartotta érdekének a pártszakadást: a kompromisszum megkötésekor, és ki-ki még később is, jó-ideig meg volt győződve arról - és ebben sok igazság volt -, hogy elért politikai karrierje csúcsán csak az MSZMP hatalomban maradása esetén maradhat (ez alól részben Pozsgay Imre volt a kivétel, aki - újabb vasként - a hatalom elvesztése esetére is megpróbálta biztosítani magának a köztársasági elnöki posztot).

Ez a helyzet számukra együtt járt annak tudatosításával, hogy egy csónakban ülnek és - tetszik, nem tetszik ez nekik - együtt sírnak és együtt nevetnek!

* * *

A Budapesti Reformkör 1989. június 28-i ülésén tárgyalta meg és értékelte a KB június 23-24-i ülését. Reformkommunista barátunk, Szenes Imre, Füzetében erről az ülésünkről a következőket jegyezte fel: "A KB-ülés reformköri értékelése. A négy tagú elnökség átmenetileg jó megoldás, ha a főtitkár személyében nem is történt változás. Helyes kompromisszum történt, bár ez egyelőre inkább személyi, mint tartalmi változás. (...) ismét kiújult bizonyos korábbi vita egyes reformköri radikáliskodó és a realistább gondolkodású elvtársak között. Hozzászólásom lényegesebb eleme az volt, hogy az új pártelnökség iránt még bírálatainkban is a konstruktívabb hangvétel jellemezze állásfoglalásainkat."[100]

A Kör táviratban köszöntötte Nyers Rezsőt, a párt elnökévé történt választása alkalmából és együttműködési szándékunkról, támogatásunkról biztosítottuk.

A Magyar Hírlap 1989. július 4-i és 5-i száma megszólaltatott több reformköri képviselőt a KB-ülésről. A Budapesti Reformkör részéről Szabó Zoltán, Rekvényi László és Benkő Judit nyilatkozott.

Szabó Zoltán elmondta, hogy "bár nem kielégítő, de üdvözlendő" az állásfoglalás szelleme, amely a reformelkötelezettség irányába mutat. Szabó ugyan hallgatott a kompromisszum konkrét tartalmáról, de a vájt fülűbbek számára nézeteink lényegét megfogalmazta: "Mindezzel együtt egyértelművé kell tenni, hogy itt nem tartalmi, hanem személyekre vonatkozó kompromisszum született. Nem az a kérdés - utalnék az elnökség tagjainak eltérő koncepcióira -, hogy ki milyen gyorsan akar reformokat, a gazdasági vagy politikai reformokat helyezi előbbre, hanem az a lényeg, ki miért akar reformokat. A régi struktúrát lebontani vagy átmenteni akarja. E két szándék nem békíthető össze tartalmi kompromisszumokban, ezért fogalmaznék úgy, hogy "fegyverszünet" született. Törékeny, mert nem politikai megállapodáson, érdekegyeztetésen alapul, hanem a maximálisan megtartható jelenlegi pozícióerőket tükrözi."[101]

Szabó Zoltán ugyan a kompromisszum lényegét - a "megtartható jelenlegi pozícióerőket" - helyesen hangsúlyozta, de még mindig optimista volt a párt reformereit illetően, és azért tartotta a kompromisszumot törékenynek, mert úgy vélte, hogy nem lehet hosszabb ideig összebékíteni azok álláspontját (Németh, Pozsgay), akik a meglévő rendszert le akarják bontani, azok álláspontjával (Grósz), akik e rendszert csak átmenteni akarják. A későbbiek megmutatták, hogy ezt meg lehetett csinálni; a személyes érdekek - a "jelenlegi pozícióerők" további fenntartása és lehetséges megőrzésének biztosítása céljából - az elveken felülkerekedve létrehozták ezt a politikai megállapodást is, és ez, az MSZMP programnyilatkozat-tervezetében megfogalmazásra is került.


II. Az MSZMP programnyilatkozat-tervezete

Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete után a párt Központi Bizottsága Pozsgay Imre vezetésével egy munkabizottságot küldött ki, hogy az 1990-re, a párt következő kongresszusára, készítse el az új pártprogram tervezetet.

A politikai folyamatok felgyorsulása, a kongresszus előrehozatala, a KB június 23-24-i határozata, az "Állásfoglalás a párt helyzetéről és politikai törekvéseiről", amely megszabta az előkészületben lévő új program irányát és kereteit, a bizottság munkájának a határidejét lerövidítette. Így a munkabizottság 1989. július 3-ra elkészítette a "Javaslat a programnyilatkozat téziseire (Tervezet) c. anyagot, majd augusztus 19-én nyomtatásban jelentek meg: a "Történelmi utunk tanulságai, valamint Az MSZMP programnyilatkozata (Tervezet)"-vita-anyagok.

Ezeket az anyagokat a legkülönbözőbb fórumokon (sajtóban, pártszervezetekben, pártaktívákon, kongresszusi küldöttcsoportokban, a KB 1989. szeptember 12-13-i, majd a szeptember 25-i ülésein stb.) vitatták meg.

Ehhez a folyamathoz tartozik az is, hogy Pozsgay Imre 1989. június elején levelet intézet a reformkörökhöz, hogy kapcsolódjanak be az általa vezetett bizottság munkájába, a tárgykörhöz tartozó javaslataikat, értékeléseiket juttassák el a munkabizottság titkárához.[102]

Több reformkör is megvitatta a tervezeteket és nyilvánosságra hozta a róluk alkotott véleményét; a Budapesti Reformkör - nem lustaságból, vagy feledékenységből - nem vitatta meg azokat s így nem alakítottunk ki saját álláspontot az anyagokról.

Az alábbiakban az augusztus 19-én megjelent tervezeteket kívánom röviden bemutatni és - platformunk intenciói alapján - értékelni.

* * *

A munkabizottság részéről helyes volt az az elgondolás, hogy az MSZMP csak úgy léphet a nyilvánosság elé programnyilatkozatával, ha múltjának vállalható és nem vállalható részeiről is tanúságot tesz. A programnyilatkozat ugyanis csak akkor lesz hiteles, ha a társadalom előtt bizonyosságot nyer, hogy az MSZMP őszintén szembenézett történelmével: bűneivel, hibáival gyökeresen szakítani kíván.

Sajnos a "Történelmi utunk tanulságai" nem adja meg olvasójának ezt a bizonyosságot; az anyag a történelmi tények elkenésére, kompromisszumos feloldására törekszik: a párt történetét úgy mutatta be, mintha az a reformokért vívott szakadatlan harc története lett volna és eközben nem foglalkozott több nagyon lényeges, megkerülhetetlen kérdéssel, az államszocializmus idején elkövetett bűnökkel, a súlyos hibákkal és a mindenkori pártvezetés konkrét felelősségével.

Már az anyag bevezetője azt sugallja, hogy a párt a maga jószántából jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a társadalmi szerepét át kell értékelnie és alapjában meg kell újulnia, továbbá azt mondja, hogy a múltban lévő "torzulások" főként a nemzetközi tényezők miatt voltak és ezek játszottak abban is döntő szerepet, hogy a párt "reformerői tragikus vereségeket (1948 és 1956) szenvedtek."[103] Az 1953 utáni évekről azt állítja: "pártunk igazi története a sztálinizmus elleni belső küzdelem története."[104]

Az anyag 1956 kapcsán sem képes a tényekkel (pl. az 1957-1958-as terrorral és megtorlásokkal) őszintén szembenézni, a tragédiáért való felelősséget kizárólag a nemzetközi kommunista mozgalomra és a belső konzervatív csoportokra hárítja.

A történeti elemzésekben az anyag készítői sehol sem hajlandók Kádár és csoportja személyes felelősségét, az államszocializmus történetének súlyos bűneit és hibáit a maga konkrétságában az igazságnak megfelelően megmutatni.

A programnyilatkozat-tervezet folytatta ezt a ködösítést és azt állította, hogy a reformerők mára "felülkerekedtek és megnyitották az utat az államszocializmusból a demokratikus szocializmusba való békés átmenethez. E kezdeményezésnek köszönhető, hogy Magyarország többpártrendszerre épülő jogállam lesz."[105]

A tervezet olyan, mintha különböző fejezeteit nem ugyanazok készítették volna; az egyes fejezetek állításai nincsenek összehangolva, nemcsak ellentmondanak, hanem ki is zárják egymást. Így pl. az I/5. pontban a program-tervezet előadja, hogy a párt "szocialista jóléti államot akar" és ennek jellemzőjeként felsorol mindent, ami szemnek-szájnak ingere; ennek kapcsán kijelenti, hogy a párt "biztosítékokat is nyújt arra, hogy az emberek sorsa hamarosan jobbra fordul. Ezek nem üres szavak."[106] Ugyanakkor az V/19. pontban - helyesen - azt mondják: "Szakítani kell a termelési szintünkhöz képest megalapozatlan, sőt megalapozhatatlan, népszerű, ám teljesíthetetlen ígéretekkel."[107] Vagy ilyen az is, hogy a II/8. pontban a megvalósításra kerülő "társadalmi rendszer szocialista jellegét" ígérik, de a IV/12. pontban kijelentik: "A végső szót az egyenlő esélyű tulajdonformák közötti versenynek kell kimondania: minden területen győzzön a hatékonyabb és selejteződjék ki az alkalmatlan."[108] Mi van akkor, ha ebben a versenyben a tőkés magántulajdon győz, a társadalom akkor is "szocialista jellegű" marad?!

A program-tervezet leglényegesebb mondandója a II. fejezetben található demokratikus szocializmusról szóló eszmefuttatás volt; ez a demokratikus szocializmus a létező szocializmus modellváltása során jönne létre és a sokszínű közösségi tulajdonformák dominanciáján alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság, valamint a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia keretében létezne. Ennek koncepciója történetileg, a társadalmi-gazdasági rendszer jellegét illetően nem volt kellően konkretizálva, ezért lehetővé tette a különböző értelmezéseket; így a párton belüli különböző törekvések mindegyike megtalálhatta benne a neki tetsző értelmezést. Ezzel akarták lehetővé tenni, hogy zavarosan összebékítsék a párton belüli csoportok szembenállását és ezáltal e koncepció azt a célt szolgálta, hogy együtttartható legyen a párt széthullás előtt álló tagsága. Ez a többféleképpen értelmezhető demokratikus szocializmus koncepció volt a "négyek" szövetségének elvi alapja is.

A demokratikus szocializmusnak még ez az ambivalens koncepciója sem volt összeegyeztethető a program-tervezet más megállapításaival és az azokból folyó esetleges következményekkel; így pl. a tervezet III/10. pontja arról beszél, hogy: "A pártállam állampártját a többi párttal alkotmányosan versengő szocialista párttá akarjuk átalakítani. Pártunk tiszteletben tartja a választásokban kifejeződő nemzeti közakaratot, de - miként politikai versenytársai is - meghatározó kormányzati befolyásra törekszik."[109] De a tervezet semmiféle program-alternatívát nem kínált arra az esetre, ha a párt ellenzékbe szorul, ha a választásokon "politikai versenytársai" győznek; ez annál érthetetlenebb volt, mert 1989 tavaszán a Szabad Demokraták Szövetsége közzétette a rendszerváltás programját, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy céljuk a diktatórikus szocializmus felváltása a tőkés jellegű szociális piacgazdasággal. Ezért az alternatívának ez a hiánya nagyképűvé és/vagy komolytalanná tette - kinek-kinek ítélete szerint - az MSZMP-nek ezt a programnyilatkozat tervezetét.

Röviden még meg kell jegyeznem, hogy a viták során a tervezet valamelyest előnyére változott, néhány - nem a lényeget érintő - módosulást a viták eredményeztek, így egyes fejezetek közötti néhány inkoherenciát sikerült feloldaniuk, de a legfontosabb jellemzői nemcsak hogy megmaradtak, hanem hibái tovább súlyosbodtak; így míg a program előzetes tervezete csak kimondatlanul, összefüggései által volt antikapitalista jellegű, addig a KB által elfogadott, végső változat, kimondottan is az: ez ugyanis kijelentette, hogy "minden politikai eszközzel fellépünk a kapitalizmus, a nagybirtokrendszer restaurációja ellen."[110] Ezzel egyértelművé vált, hogy a lényeget illetően a "négyek" szövetségének alapja a Grósz Károly és a Nyers Rezső által képviselt reformkommunista-reformszocialista irányzat, hogy Németh Miklós és Pozsgay Imre elviekben olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyen gyakorlati politikai tevékenységük túlmutatott.

A Pozsgay-bizottság program-tervezete - azáltal, hogy nem volt képes őszintén szembenézni sem a párt múltjával, sem a párt akkori jelenével, és képtelen volt egy, a történelmi szükségszerűséget figyelembe vevő, jövőképet felvázolni - nem járult hozzá a programválság feloldásához, sőt azt tovább mélyítve, hozzájárult a párttagság - benne a reformköri mozgalom tagsága döntő többsége - tanácstalanságának, sőt zavarodottságának további elmélyüléséhez.

* * *

A Budapesti Reformkör - mivel platformja és a Pozsgay-bizottság által előterjesztett program-javaslat, minden alapvető kérdésben ellentmondtak egymásnak, ezért - nem vitatta meg a tervezetet. Ez a tény ugyanakkor jelezte ellentmondásos helyzetünket: arra nem volt elég erőnk, hogy - a pártvezetéssel szemben új frontot nyitva - a tervezetet szembesítsük platformunkkal és kemény kritikáját adjuk, de mellébeszélni sem akartunk, hogy megpróbáljuk elkenni nézeteink és a pártvezetés felfogása közti különbségeket; így inkább hallgattunk, arra számítva, hogy hallgatásunk is jelentőséggel bíró cselekedet.

A Körön belül ez a helyzetünk megvitatásra került és tudatosodott, már csak azért is, mert Kerekes György többször is próbálkozott, hogy valljunk színt és támogassuk a Pozsgay-bizottság anyagát. Kerekes György iratanyagában 1989. augusztus 30-i dátumozással találtam egy, két gépelt oldalas, tervezetet, amely az "Állásfoglalás a KB-bizottság Programnyilatkozatáról (Tervezet)" címet viseli; ennek 2. pontjában - többek között - azt olvashatjuk: "A dokumentumtervezet reformkoncepcióját - kiegészítésekkel - vitaanyagnak tekintjük és szellemi-politikai támogatásunkról biztosítjuk." Azt, hogy semmiféle ilyen állásfoglalásunk nem született, azon kívül, hogy semmiféle ilyen híradás nem jelent meg a sajtóban (márpedig ennél jóval kisebb jelentőségű eseményről is nyilatkoztunk és azt átadtuk az OS-nak), az is bizonyítja, hogy Kerekes György október elején újra próbálkozott e javaslatával. Szenes Imre Napló-füzete örökítette meg, hogy a Kör október 4-i ülésén ezzel kapcsolatban mi történt: "Kerekes György taktikai javaslata: elfogadni a programot és az új szervezeti szabályzatot."[111] Kerekes itt már csak "taktikai" javaslattal élt, melyet szintén nem fogadtunk el.

Az előbb elmondottak újólag bizonyítják, hogy Körünknek volt egy, Kerekes György körül kialakult, reformszocialista kisebbsége, amely meg-megpróbálta - nem sok sikerrel - törekvéseit érvényesíteni; továbbá ez ugyanakkor azt is mutatja, hogy a Budapesti Reformkör domináns irányzata a Kör létezésének egész ideje alatt nem fogadta el az MSZMP vezetésének politikai irányvonalát, így az általa javasolt programnyilatkozatot sem. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy a Budapesti Reformkör többségi irányzata, a Kör létezésének egész időszakában, végig kitartott az 1989. április 5-én elfogadott platformjában foglaltak mellett.

* * *

A Népszabadság 1989. július 26-i számában jelent meg a Mit képviseljünk?, az MSZMP Budapesti Bizottsága Végrehajtó Bizottságának vitaanyaga. Nem kívánom ezt bemutatni, csak azt jegyzem meg, hogy az anyag megmaradt a Pozsgay-bizottság által elkészített programjavaslat keretei között, de ez - már csak terjedelmi korlátai miatt is - annál is általánosabb és absztraktabb volt.

A Budapesti Reformkör 1989. augusztus 2-án, Katona Béla kezdeményezésére és az ő bevezető előadása alapján, megvitatta az anyagot, de a vita tartalmát - mivel ezzel kapcsolatos források nem állnak rendelkezésemre - nem tudom ismertetni.[112]


III. A Budapesti Reformkör kiéleződő harca a pártvezetés Grósz-Jassó-szárnyával

Az MSZMP-vezetése nemcsak a Budapesti Reformkör ellen lépett fel. Az előzőekben már bemutattam, hogy Grósz Károly 1988 decemberében hogyan támadt rá a Csongrád megyei Reformkörre, majd azt is láttuk, hogy a kecskeméti tanácskozásunkon közreadott Nyilatkozatunkra hogyan reagált az MSZMP KB 1989. május 8-i ülésén elfogadott "Állásfoglalás a párton belüli vélemény-nyilvánítás és kezdeményezés szabadságának egyes kérdéseiről" megnevezésű határozatával, amelynek a végrehajtása esetén megszűnt volna a reformköri mozgalom. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a pártvezetés Grósz Károly vezérelte szárnya elsősorban és mindenekelőtt a Budapesti Reformkörrel szemben lépett fel a leghatározottabban. Ez kétségtelenül azért volt, mert a Budapesti Reformkör nemcsak a pártvezetéssel szembeni frakcióként tevékenykedett, hanem mert képes volt felülemelkedni az MSZMP partikuláris érdekein és tudatosan vállalta, hogy alárendelje annak érdekeit a haza érdekeinek. A Budapesti Reformkör csak ezáltal volt képes a rendszerváltáshoz vezető csapatmunkának önként vállalt tudatos tagjává válni, amely eleve kizárta, hogy a Kör és az MSZMP Grósz-féle vezetése között bármiféle kompromisszum létrejöjjön.

Grósz Károly - Jassó Mihállyal karöltve - három hullámban is rátámadt a Budapesti Reformkörre. Az első támadás az 1989. április 12-i KB-ülésen volt, amikor a Kör platformját bírálta; a második támadás a május 26-i Politikai Bizottsági ülésen történt, amikor a szegedi tanácskozás kapcsán, különösen az 5.-ik szekcióban elfogadott, és az Ellenzéki Kerekasztalnak megküldött állásfoglalásunk miatt rontott reformkörünknek. Ezekről már részletesen beszámoltam; láttuk, hogy Grósz fő segédei e támadásoknál Jassó Mihály, Fejti György, Vastagh Pál - és még néhány mellékszereplő - voltak.

Május végétől - ahogy ezt az előzőekben már bemutattam - egy újabb konfliktus vette kezdetét a Kör és a pártvezetés között, amelynek jellemzője az volt, hogy mi voltunk a kezdeményezők, mi bíráltuk a pártvezetést, elsősorban a budapesti pártbizottságot, a kongresszusi küldöttválasztás antidemokratikus jellege miatt; ez a szembenállás eltartott szeptember végéig és összekapcsolódott a Grósz-Jassó-vonal velünk szembeni harcával.

Az ellenünk intézett harmadik támadás a KB június 23-24-i ülésén kezdődött, és abban különbözött az előzőektől, hogy míg azok egy-egy kérdés kapcsán "célzott" támadások voltak, ez utóbbi "általános" támadás volt; Grósz Károly a Budapesti Reformkör tevékenységének egészét - jobboldali frakció-jellege miatt - minősítette a párt vezetése számára elfogadhatatlannak. Ez a harmadik támadás éppen ezért hosszantartó volt, kitartott Grósz Károly pártfőtitkársága végéig, és integrálta az első két hullám tartalmát is.

* * *

Grósz Károly a június 23-24-i KB-ülés előadói beszédében két szélsőséget nevezett meg: "A párton belül formálódó platformok között két szélsőséget képvisel a Budapesti 1. sz. Reformkör és a Marxista Egységplatform. Az előbbi a reformok kisajátítása, az utóbbi pedig a szociális demagógiája miatt jelent veszélyt.

(...) ha nem határolódunk el mindkét szélsőségtől, akkor a párt tekintélye, működőképessége, taglétszáma tovább csökken. Nem az a baj, hogy vita van, hogy platformok keletkeznek, hanem az, hogy nem mutatkoznak egy magasabb rendű egység körvonalai. A párt szétesése fenyeget."[113]

A KB ülésen többen támogatták Grósznak a párton belüli szélsőségekkel szembeni álláspontját, de név szerint a Budapesti Reformkört más nem említette meg; Nagy Imre hozzászólásában volt egy Körünket érintő olyan megjegyzés, hogy Szántó György nevét Rácz Sándorral, Orbán Viktorral, Ribánszki Róberttel együtt emlegette.[114] Nagy Imre ezzel talán azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a párton belüli "szélsőségek" két képviselőjét egyenrangú ellenfélnek tekinti az antikommunista ellenzék képviselőivel.

Fontos rögzítenem - ami, akkor számunkra egyáltalán nem volt nyilvánvaló -, hogy Nyers Rezső a reformköri mozgalomban lévő "szélsőségek" elítélésében teljesen egyetértett Grósz Károllyal; a következőket mondta: "És aki azt mondja, hogy 40 év rossz, az lehet reformkörnek tagja és lobogtathatja a reformot, de annak már azt kell mondani, hogy forradalmi úton a népnek el kell söpörni a rendszert. Ennek ez a logikája. De akkor már nincs a mi pártunk talaján. És aki azt mondja, hogy ez a rendszer megreformálhatatlan, az sincs a mi pártunk talaján.

Ez egy nagyon furcsa szélsőség, mert ez reformszélsőség; reformpolitikát, reformzászlót lobogtató, és valóban nagyon sokszor reformokat akaró emberekből áll, de olyan ultraradikális módszereket és célokat tesznek magukévá, hogy észre sem veszik, hogy átbillennek a reformok tényleges akadályozóinak a pozíciójába. És tulajdonképpen az ellenzékkel fújnak egy követ. Én azt hiszem, hogy ma már kirajzolódik világosan egy olyan politikai kép az országban, hogy nincs egységes reformszárny."[115] Nyers tehát a Budapesti Reformkör nevének említése nélkül, Grószhoz hasonlóan, "reformszélsőségként" ítélte el tevékenységünket, olyanokként, akik az ellenzékkel fújunk egy követ.

A KB-ülésről kiadott közlemény azonban mindezekről nem szólt, csak - a platform nevének említése nélkül - a Marxista Egységplatform nézeteit bírálta, a miénket nem![116]

A Budapesti Pártbizottság 1989. június 26-án foglalkozott a KB ülés értékelésével és a sajtó úgy számolt be erről az ülésről, hogy Jassó Mihály - többek között - a következőket mondta: az ülés "(...) a marxista egységplatformról szólva azt a párton belüli legbaloldalibb irányzatnak minősítette. Az MSZMP "jobboldalán" lévő budapesti 1. sz. reformkör egyes, kizárólagosságra törekvő megnyilvánulásai ultraradikális reformdiktatúrára utaló szándékokat jelentenek."[117] Jassó Mihály beszámolójában tehát nem a KB ülésről kiadott közleményhez - amelyet minden bizonnyal az Elnökség hagyott jóvá -, hanem Grósz előadói beszédéhez tartotta magát és így "kifecsegett" olyan álláspontokat is, melyeket a pártvezetés nem akart nyilvánosságra hozni.

Szabó Zoltán a Magyar Hírlap 1989. július 4-i számában megjelenő nyilatkozatát használta fel arra, hogy visszautasítsa Jassó Mihály megjegyzéseit:

"(...) megdöbbenve olvastam a Népszabadság tudósítását a KB-ülést követő Budapesti Pártbizottság üléséről, amely szerint Jassó Mihály első titkár, a PIB tagja az ultraradikális reformdiktatúra "képviselőjeként" a Budapesti Reformkört nevezte meg, az MSZMP jobboldalának titulálva bennünket. Ezt határozottan visszautasítom, inszinuációnak tekintem. Nekünk nincsenek eszközeink véleményünk kierőszakolására, ez nem is esik egybe szándékainkkal, nekünk pusztán érveink vannak abban a vitában, melynek történelmi jelentőségű feladata az MSZMP megújítása, egy korszerű, a többpártrendszerű szabad választások követelményeinek megfelelő, baloldali politikai párttá alakítása."[118]

Az előzőekben már bemutattam a július 5-i nagygyűlésünket; itt most a nyilvánossá vált vitához kapcsolódó vonatkozásait kell elmondanom.

E nagygyűlés egyik szónoka Szabó Zoltán volt és ezen is visszatért a Jassó Mihály által mondottakra. A Népszabadság erről a következőképpen tudósított:

"Szabó Zoltán sértőnek találta a budapesti pártbizottság legutóbbi ülésén a Központi Bizottság állásfoglalásának azon értelmezését, mely szerint a fő veszélyt a balos visszarendeződés jelenti ugyan, de el kell határolódni az MSZMP jobboldalán működő reformköri mozgalom szélsőséges követeléseitől is. A felszólaló a "jobboldali" címkézést azért utasította vissza, mert ez az értelmezés elfedi a valóságos politikai ellentéteket, és hatalmi törekvésektől indíttatva két, egymásnak ellentmondó politikai törekvést bélyegez szélsőségesnek, miközben magát egy nem létező "arany középút" képviselőjeként tünteti fel.

- A reformköri mozgalom nem a párt jobboldala, inkább avantgárd mozgalom, amelynek állásfoglalásai, javaslatai talán kissé kócosak, de amelyek java részét a pártvezetés eddig magáévá tette. Csakhogy kissé késve, s ez a késedelem elég volt ahhoz, hogy ugyanazt a lépést, amellyel korábban a párt a politikai folyamatok élén haladhatott volna, a vezetés, a tagság és a társadalom egyaránt a hatalom hátrálásaként élje meg."[119]

A következő napon, július 6-án, az Esti Hírlapban jelent meg a budapesti pártbizottság állásfoglalása az elmondottakra:

"A Budapesti Pártbizottság az országban elsők között támogatta a reformkörök működését, kezdeményezte főváros-szerte újabb és újabb körök megalakulását, folyamatos kapcsolatot tart velük, biztosította és biztosítani kívánja a reformkörök tanácskozásainak a feltételeit, mivel azokat a párt megújulása fontos elemeinek tekinti.

A Budapesti Pártbizottság a párton belüli reformfolyamat szempontjából veszélyesnek, a közvélemény tájékoztatása szempontjából manipulatívnak tartja a budapesti reformkörök július 5-i tanácskozásán képviselt olyan nézeteket, amelyek a testület június 26-i ülésén elhangzottakat elferdítették. A Budapesti Pártbizottság állásfoglalását teljes egészében nyilvánosságra hozta. Eszerint az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülésén hozott döntéseket támogatja.

A pártbizottság különösen fontosnak minősítette a reformszellemiség érvényre juttatását a kongresszus előkészítésében, és ebben támogatásáról biztosította a párt központi testületeit. A pártbizottság üdvözölte a Központi Bizottságnak a párton belül is fellelhető szélsőségektől történő elhatárolódását, különösen veszélyesnek tartja a szociális demagógiát, a proletárdiktatúra erőszakával való fenyegetést, a reformdiktatúra szándékát és általában a kizárólagosságra törekvő nézeteket. A testület elkötelezte magát a modellváltás és a demokratikus szocializmus mellett. Saját feladatai között is számon tartja, hogy a pártot alkalmassá tegye a fordulat végrehajtására.

A testület szorgalmazta az MSZMP szervezeti és működési reformját, új programjának kimunkálását. A Budapesti Pártbizottság vezetése ezért is érthetetlennek tartja a budapesti 1. számú reformkör egyes tagjai által képviselt nézeteket, amelyekkel megtévesztették a reformköri tanácskozás résztvevőit és vendégeit, mivel a reformkör képviselőinek az elmúlt héten alkalmuk volt a Budapesti Pártbizottság titkáraival nézeteiket ütköztetni és egyeztetni. Ennek a beszélgetésnek a során tisztázódni látszottak a tegnapi tanácskozáson - általunk nem ismert okból - ismét felvetett és nem valós ismereteken alapuló támadó jellegű nézetek. A Budapesti Pártbizottság továbbra is együttműködik a reformmozgalommal, a fővárosban működő reformkörökkel, az MSZMP megújítása érdekében."[120]

A Budapesti Pártbizottság válasza egyrészt nem más, mint mellébeszélés, hisz nem azzal foglalkozik, amelyet Szabó Zoltán határozottan visszautasított, hanem e helyett azt bizonygatják, hogy mennyire támogatják a KB legutóbbi állásfoglalásait és mennyire hívei a párt megújhodásának. Ez utóbbival kapcsolatban az előzőekben már láthattuk, hogy a kongresszus előkészítésében mit is jelentett számukra a "reformszellemiség".

Másrészt a történtekkel kapcsolatban nem szégyellték azt hazudni, hogy mi a pártbizottsági ülésen elhangzottakat "elferdítettük" - ezt legfeljebb Pogonyi Lajos tehette volna, aki tudósított ülésükről, de tudjuk, hogy ezt ő sem tette, hisz a KB-ülés előadói beszédében szerepeltek ezek az ominózus mondatok, és Jassó Mihály melléfogva, ezeket "kottyantotta ki" ülésükön -; de ők, a helyett, hogy vállalni merték volna szavaikat, letagadták a történteket.

Bátor tiltakozásunk nem volt hiába való, mert Jassóék a nyilvánosság előtt nem merték a maga egészében vállalni a Grósz Károly által rólunk elmondottakat, hazudozásra és védekezésre kényszerültek.

* * *

Ez a nyilvános vita néhány héttel később, a Pártbizottság kezdeményezésére, újra a sajtó hasábjára került. A Népszabadság 1989. július 27-i számában a riporter szembesítette Szabó Zoltánt és Katona Bélát "a félreértések tisztázására". Az igazság e szembesítéskor sem vált nyilvánvalóvá, elsősorban azért, mert feleslegesen nem akartuk tovább élezni a Budapesti Pártbizottsághoz fűződő viszonyunkat; a felek tanulságként azt állapították meg: nem érdemes így üzengetni egymásnak.

* * *

E vita során arról is be kell számolnom, hogy - ellentmondásos módon, reformkörünket név szerint nem említve és sokkal kulturáltabb érveléssel - Nyers Rezső is részt vett a Grósz által kezdeményezett vitában.

Nyers Rezső a június 23-24-i KB-ülés előtti napon interjút adott a Népszabadságnak, amelyben arról beszélt, hogy a "szélsőségek akadályozzák a pártban az integráló centrum létrejöttét"; ő is két szélsőségről beszélt, egyfelől egy "álradikális", proletárdiktatúrát akaró baloldalról, másfelől arról a szélsőségről, akiknek a képviselői "elrugaszkodnak a magyar valóságtól egy illuzórikus magyar reformpolitika jegyében (...) akik úgy gondolják, hogy (...) a magyar pártmozgalom eddigi küzdelme egy szocialista politikáért egészében negatív, hatástalan és eredménytelen volt (...)

Nos, ezt a felfogást is végletesnek tekintem. A végleteknek le kell morzsolódniuk, a rendszer igenis reformálható."[121]

A KB-ülésen magán is - ahogy ezt már bemutattam -, Nyers támogatta Grósz Károlyt[122], majd az ülés utáni napon a Népszabadságban újra megszólalt; itt Grósz érveléséhez közelebb állva, a következőket mondta: "Szélsőségesnek tekintjük emellett azt az ultrareformer felfogást is, amelyik a reformpolitikát diktátumnak szeretné fölfogni, rákényszeríteni az emberekre, rákényszeríteni a párttagságra és a népre, és a mindennapi realitásoktól elszakadva valamilyen új forradalmat hirdetne meg."[123]

Nyers Rezső részt vett és felszólalt július 5-i nagygyűlésünkön. Szabó Zoltán, Jassóval vitázó tiltakozása kapcsán Nyers a következőket mondta: "(...) nem szabad a reformköröket a jobboldaliság bélyegével minősíteni, a párton belül helytelen az ilyenfajta megjelölés", de azt is mondta, hogy "(...) aki nem fogadja el a demokratikus szocializmus eszméjét, az önmagát rekeszti ki a reformpolitikából."[124]

Az idézetekből nyilvánvaló, hogy Nyers Rezső a lényeget illetően osztotta Grósz Károly nézeteit, csak rugalmasabban, taktikusabban képviselte azokat; a Budapesti Reformkört bírálatai során nevén ugyan soha nem nevezte - de a reformdiktatúráról szólva mindig rólunk beszélt -, így közvetlen konfrontáció nem alakult ki Nyers Rezső és Körünk között.

* * *

A nyilvános vita ugyan július végén befejeződött, de a Grósz-Jassó páros a későbbiek során sem változtatta meg a Budapesti Reformkörrel kapcsolatos álláspontját. Ezt mutatja Jassó Mihály, a PIB augusztus második felében tartott ülésén elmondott hozzászólása is: "(...) Van egy, egy szélsőséges reformkör, az I. sz. Reformkör, ahol a vezetés összetétele itt többet árt a személyesen ismert is, és ismertek azok a figurák, akik most a Reformkört vezetik. Ez egy olyan szélsőség, amitől szintén nagyon el kell határolódni, és ők egy, azt a fajta radikalizmust és esetenként, hát, reform demagógiát képviselnek, amit itt a jelenlévők is bíráltak Szegeden, Kecskeméten (Nyers: ez, ez a Novák?) Ez Novák, Kerekes, Szabó, Szántó, Vajda, hát ez a társaság. (Közbeszólás: mint fiatal forradalmár, a Szántó)."[125]

Igaz, mi is megragadtunk minden alkalmat, hogy a velük való szembenállásunkat kinyilvánítsuk.

E szembenállásnak a megnyilvánulása volt az is, hogy Grósz Károlyt nem hívtuk meg a reformkörök II. országos budapesti tanácskozására. Ezt - úgy tűnik - Grósz Károly sérelmezte, mert a szeptember 5-én vele készített rádió-interjúban elmondta, hogy a reformköri tanácskozáson azért nem vett részt, mert a fórum szervezői nem hívták meg. Az Esti Hírlap ezzel kapcsolatban kérdezte meg Kerekes Györgyöt, aki a következőket mondta:

"- Az elmúlt hónapokban Grósz Károly főtitkár több olyan nyilatkozatot is tett, amelyekben elítélőleg szólt a reformkörök szerepéről. - Úgy látjuk a mai napig nem ismerte fel, milyen meghatározó szerepet játszott és játszik mozgalmunk a párt megújításában. Egy korábbi időszakban a budapesti reformkör meghívta a főtitkárt, de nem jött el."[126]

Grósz Károly az ellenünk való harcot tovább folytatta, az 1989. szeptember 12-(13)-i KB ülés elé beterjesztett, kongresszusi beszámolójának téziseiben is a következők olvashatóak: "A Marxista Egységplatform és az 1. sz. budapesti reformkör a platformszabadságot a párton belüli hatalomért harcoló frakciók megszervezésére használták fel."[127] Grósznak abban kétségtelenül igaza volt, hogy a reformszárnyat létrehozva azt valóban párton belüli frakcióvá akartuk szervezni, ami sajnos Szegeden nem sikerült, így a Budapesti Reformkörre vált az a feladat, hogy ennek a szerepnek eleget tegyen. Ennek a szerepnek azonban csak részben tudtunk eleget tenni, annak ellenére, hogy a Budapesti Reformkörök és reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsának létrehozásával e frakcióban mögénk állítottuk a budapesti reformköröket is.

Augusztus második felétől kezdve az ellenünk való harcban egy új hang is megjelent Grósz Károly és Jassó Mihály részéről; ezt a hangot az jellemezte, hogy emberi személyiségünket, politikai hitelünket akarták lejáratni állításaikkal. Az említett PIB-ülésén Jassó "a szerencsétlen Nádor Gyuriról" beszélt, aki Jassó szerint a mi vezérkarunkban volt, de most elhatárolódott tőlünk és neki írt egy platformot; erre Grósz úgy reagált, hogy az amerikai nagykövet fogadásán Nádor azt mondta neki, hogy túl konzervatív neki a mi reformkörünk, és ezek után Grósz kijelentette: "Hát, ebből áll ennek a reformkörnek a vezérkara."[128]

A KB szeptember 12-(13)-i ülésén Grósz Károly a reformkör megnevezése nélkül arról beszélt, hogy neki "(...) nem rokonszenves az az irányzat (...), amelynek szóvivői és vezér alakjai közismert ÁVH-s tisztek voltak, vagy olyanok, akik ebben a házban 20 évig rohangászva a legszektásabb politikát képviselték a kulturális közéletben."[129] Nem tudok róla, hogy a Budapesti Reformkör szóvivői és vezér alakjai között "közismert ÁVH-s tisztek" lettek volna. Ha a "rohangászó" kapcsán Nádor Györgyre gondolt, aki a Kulturális Kapcsolatok Intézetének volt főigazgatója, akkor azt kell mondanom, hogy Nádor György a Budapesti Reformkörnek nem volt "vezér alakja" - ahogy a PIB-ülésen Grósz ezt ki is mondta -; ő egyszerű tagként, alkalmanként felszólalt a Kör vitáin. Nádor szerepe ugyan a későbbiek során - a Reformszövetség küldöttcsoportjában - valamelyest megnőtt, adminisztratív segítséget adott a küldöttcsoportnak, de ehhez már a Budapesti Reformkörnek nem volt semmi köze.

Grósz a szeptember 25-i KB-ülésen is folytatta ezt a személyeskedő hangot, és a mozgalomban meglévő "szélsőségek" - azaz a Budapesti Reformkör - elleni felháborodásaként előadta, hogy a reformkörök pártmozgalomra gyakorolt hatása elismerésre méltó "(...) és csak sajnálni lehet, hogy a tiszta szándékok felhajtóerejét felhasználva, szinte azonnal ki akarják maguknak sajátítani erre méltatlan karrieristák is. A szélsőségek egyik jellemző pólusát éppen ezekben a reformdemagógia mezébe öltözött, ettől egyéni ambícióik érvényesítését váró sikerlovagokban látják konzultációs partnereink."[130] Grósz Károly e szavaival magához méltó hagyományt, Nagy Mihály, Murányi Zoltán, Tátrai Gábor által már régebben elkezdett hagyományt, melyről az előzőekben már elmondtam a véleményemet, folytatatott. (Azt csak találgatom, hogy kik ezek a "konzultációs partnerek"? Talán éppen ezek a hagyományt teremtő urak?!)

* * *

A Budapesti Reformkör Grósz-Jassó törekvései elleni harcát két nagy szakaszra oszthatom. Az első szakasz tartott a szegedi tanácskozással bezárólag: a szegedi tanácskozáson egy huszáros rohammal akartuk megalakítani a párt reformszárnyát, elfogadni e szárny platformját és rákényszeríteni a Grósz-féle vezetést az ellenzékkel való tárgyalásra. Mindezek érdekében Körünk emberfeletti munkát végzett, ennek ellenére - jelentős sikerek mellett is - mindez nem úgy valósult meg, ahogy elterveztük. Ez a részleges kudarc azonban nem rajtunk múlott!

E szakasz nagy eredménye a reformköri mozgalom tömegmozgalommá válása; első országos tanácskozásának a megrendezése és a Grósz-féle vezetés tárgyalóasztalhoz kényszerítése az Ellenzéki Kerekasztallal.

A második szakasz az MSZP létrehozásáig tartott: ennek középpontjában a kongresszusi küldöttválasztási harc állt, kiegészülve a budapesti reformköri tanácskozás megszervezésének a feladatával és a tanácskozás megtartásával. Ezt az időszakot - a huszáros rohammal szemben - a párt belülről való fokozatos elfoglalási törekvése időszakának nevezhetjük. E szakasz vége, a győzedelmes kudarc, az MSZMP/MSZP kongresszusa, amely a párt belülről való elfoglalásának a kudarcát hozta.

E második szakasz első nagy győzelme Grósz Károly egyszemélyes pártvezetői pozíciójának a megszüntetése volt; az ezért való harc a kecskeméti tanácskozás óta tartott és a reformköri mozgalom közös sikere volt. Ez a siker jelentős előrelépés volt mind az állampárt, mind a pártállam leépítésének folyamatában.

A kongresszusi küldöttválasztási harc Budapesten - áldozatos munkánk ellenére - a Grósz-Jassó-szárny részleges sikerét hozta: a pártbürokrácia és az apparátus erejét a fővárosban nem sikerült már a küldöttválasztás idején megtörnünk. Vidéken, szerencsére, sokkal jobb volt a helyzet; a kongresszusi küldöttek fele a reformköri mozgalom delegáltja volt. Külön említésre méltó a zalai-példa, ahol a megyei pártbürokrácia hatalmát teljesen megtörték és a párt szerveződésének egy alapvetően új, a tagság ellenőrző szerepének lehetőséget biztosító struktúráját hozták létre.

A Grósz-Jassó-vonal ellenünk való harca teljesen érthető volt, mert a Budapesti Reformkör nem állt a létező szocializmus megreformálhatóságának a talaján, ezért napirenden voltak az összeütközéseink egymással. Grósz "szélsőségek" elleni harcával - melyhez Nyers Rezső is mindinkább csatlakozott - azt hirdette, hogy a "centrum" politikáját kell megvalósítani, amelyet mi nem fogadhattunk el és ennek nem egyszer hangot is adtunk; így közvetlenül a kongresszus előtti napokban az ezzel kapcsolatos ellenvéleményünket Szabó Zoltán újra megfogalmazta:

"Ebben a pártban azonban nem centrum és szélsőségek vannak, hanem két markáns, kibékíthetetlen elgondolás. Az egyik szerint át lehet és kell menteni a tegnapi-mai hatalmi struktúrát, és ennek érdekében nagyon sok mindent szükséges megreformálni. A másik irányzat azt vallja, hogy ez a létező struktúra menthetetlenül megbukott, le kell bontani, és helyére egy másikat kell felépíteni. A kettő között nincs átjárás, ezek nem köthetnek kompromisszumot."[131]

Az MSZMP-ben ezt az álláspontot - ha nem is sokan, de - mások is vallották; így pl. Berend T. Iván is eljutott ehhez a következtetéshez, amelynek, kissé késve ugyan, de hangot adott.[132]

* * *

A Grósz-Jassó-törekvéseivel való szembenállásunk egy részének a bemutatása még előttem álló feladat; a továbbiakban ezt ki kell majd egészíteni az Elnökség kompromisszumából származó hibás politika általunk adott bírálatának a bemutatásával, mindenekelőtt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások kapcsán; illetve meg kell mutatnom, hogy ez a politika hogyan vezetett el a "négyigenes" szavazáshoz.

Az elkövetkezendő időben ugyanakkor a reformköri mozgalmon belül is folytatódott, majd fokozódott a polarizáció, ami oda vezetett, hogy a mozgalom nem volt képes közös platformját sem elfogadni; a mozgalom reformszocialista többségi szárnya a mozgalom autonómiáját mindinkább feladva, egyesek személyes érdekeinek előtérbe helyezésével, alárendelődött a Nyers Rezső szorgalmazta törekvéseknek, ami az MSZP létrehozásakor a mozgalom dicsőséges bukását eredményezte.

A Budapesti Reformkör szerepe már a szeptemberi tanácskozás megrendezése során, méginkább utána, a reformköri mozgalomban mindinkább háttérbe szorult, az Országos Koordinációs Tanács létrehozása után jelentősége nagymértékben csökkent, ezért a Kongresszus kimenetelére már közvetlenül semmiféle hatást nem tudott gyakorolni. Ennek több oka volt: elsősorban az, hogy a Budapesti Reformkör törekvései összeegyeztethetetlenek voltak a mozgalom autonómiájának a feladásával, ezért képviselőinket igyekeztek a kongresszust befolyásoló folyamatokból (például a személyi kérdések eldöntéséből) kikapcsolni; továbbá formálisan a Koordinációs Tanácsnak kellett volna a mozgalom érdekeit képviselni, de az, e szerepéről mindinkább lemondott és átadta a képviseletet a Reformblokk, majd a Reformszövetség vezetésének, így a Koordinációs Tanácsban lévő képviselőink - mindenekelőtt Kerekes György és Szántó György, akik nem voltak kongresszusi küldöttek - kiszorultak az irányításból.

A Budapesti Reformkör megpróbált az ár ellen úszni, nem sok sikerrel; ebben az időszakban fogalmaztuk meg programatikusan - mondhatom, hogy talán Körünk utolsó üzeneteként -: kiút a szociáldemokrácia; majd az MSZP kapcsán, hogy azt szociáldemokratizálni kell!

 


 

Jegyzetek


A Negyedik részhez

1./ Berecz János: Közös felelősségünkről (In.: A szocializmus fejlődésének időszerű kérdései hazánkban. Kossuth K. Bp. 1987. 176-177 old.)

2./ Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve. 1988. május 20-22. (Kossuth K. 1988. 261-263 old.)

3./ MOL. 288. f. 4/249. ő. e.

4./ Petschnig Mária Zita: Örökségtől örökségig A magyar gazdaság 1990-1994. (Századvég Kiadó-Budapest, 1994)

5./ Kulcsár Kálmán: Két világ között Rendszerváltás Magyarországon 1988-1990. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1994. 118. old.) Továbbiakban: Két világ között.

6./ Halmai Gábor: "Egyesüljetek, gyülekezzetek!" (In.: Magyarország politikai évkönyve 1988. 238-246 old.)

7./ Kulcsár Kálmán: Két világ között, 97. old.

8./ Szalay Péter: "Mi van a "demokrácia csomagterv"-ben?" (Magyarország politikai évkönyve, 1988. 254-264 old.)

9./ Pozsgay Imre: 1989 Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. (Püski K. Bp. 1993. 86-87 old.) Továbbiakban: 1989 Politikus- pálya,

10./ Kulcsár Kálmán: Két világ között, 117. old.

11./ Kulcsár Kálmán: Uo. 115. old.

12./ Földindulás Kelet-Európában 1988-1990. II. (MTI Sajtóadatbank, 11. old.)

13./ Uo. 13. old.

14./ A demokrácia alternatívái hazánkban. Az MSZMP és a Magyar Demokrata Fórum képviselőinek vitafóruma a Politikai Főiskolán 1989. január 20-án. (Kossuth K. Bp. 1989.)

15./ Magyar Nemzet, 1989. január 14.

16./ Magyar Nemzet, 1989. február 16.

17./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 11. old.

18./ U.o. 12-13. old.

19./ U.o. 13. old.

20./ U.o. 13. old.

21./ U.o. 16. old.

22./ U.o. 29.old.

23./ U.o. 66. old.

24./ U.o. 34-35. old.

25./ Pozsgay: 1989 Politikus pálya, 101., 108. old.

26./ Magyar Nemzet, 1989. február 18.

27./ Népszabadság, 1989. február 16.

28./ Magyar Nemzet, 1989. február 18.

29./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 213. old.

30./ Ezzel kapcsolatban legfontosabbaknak én Bihari következő írásait tartom:

a/ "Tervezett és határolt többpártrendszer. Alkotmányozó Nemzetgyűlés. (A diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba átmenet politikai programja. 1988. november 5.)" E javaslat kiegészítése 1988. november 25-én.

b./ "Kormányzati reformcentrum és az "átmenet" főbb feladatai. (Készült a Kormány Tanácsadó Testülete számára). Az átmenet politikai és kormányzati feladatai. (Áttérés egy működőképes és demokratikus többpártrendszerre.1989. április 10.)"

Mindkettő: Bihari Mihály: Reform és demokrácia. Eötvös Kiadó, Bp. 1990.

31./ Magyar Nemzet, 1989. március 6.

32./ Népszabadság, 1989. március 7.

33./ Magyar Hírlap, 1989. április 1.

34./ Országos Sajtószolgálat, 1989. április 6. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 107. old.)

35./ Országos Sajtószolgálat, 1989. április 9. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 112. old.)

36./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 118.-119. old.

37./ U.o. 184. old.

38./ U.o. 180. old.

39./ Szántó György szóbeli közlése.

40./ Szántó György és Vajda János irat-anyaga.

41./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 194. old.

42./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 856. old.

43./ U.o. 867. old.

44./ U.o. 868. old.

45./ Népszabadság, 1989. május 12-i száma csak lerövidítve és a lényegét eltorzítva közölte állásfoglalásunkat. (Lásd a hitelest: MTI OS 146769. sz.)

46./ Népszabadság, 1989. május 16. 3. old. ("Társadalmi ellenőrzés alá helyezzük a pártot. Grósz Károly nyilatkozata a The New York Times-ban.")

47./ Népszabadság, 1989. május 19. 4. old.

48./ U.o. 4. old.

49./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 237-238. old.

50./ U.o. 240. old.

51./ U.o. 240. old.

52./ U.o. 241. old.

53./ U.o. 241. old.

54./ U.o. 248. old.

55./ U.o. 249. old.

56./ U.o. 302. old.

57./ Rendszerváltók a baloldalon, 204. old.

58./ Emlékezetem szerint Kerekes György volt az, aki Forgács Pállal konzultált és ő tanácsolta, hogy a levelet Hegedűs B. Andráshoz juttassuk el. A levelet nem személyesen adtam át Hegedűsnek, hanem azt az V. ker. Gerlóczy utcai lakásának a posta-ládájába tettem be. E levél kézírásos "piszkozata" megmaradt irat-anyagaim között.

59./ Hegedűs B. András Novák Zoltánhoz, 1999. augusztus 30-án írott leveléből.

60./ Népszabadság, 1989. május 23. 4. old. ("Kimozdulni a holtpontról.")

61./ U.o. 4. old.

62./ U.o. 4. old.

63./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 315. old.

64./ U.o. 315. old.

65./ U.o. 318. old.

66./ U.o. 319. old.

67./ U.o. 330-331. old.

68./ U.o. 336. old.

69./ U.o. 336-337. old.

70./ U.o. 347. old.

71./ U.o. 348. old.

72./ U.o. 385. old.

73./ U.o. 392-393. old.

74./ U.o. 453. old.

75./ U.o. 398-399. old.

76./ U.o. 404. old.

77./ U.o. 400. old.

78./ U.o. 404. old.

79./ Rendszerváltók a baloldalon, 213. old.

80./ U.o. 214. old.

81./ Fejti György: "Az egypártrendszerek felett eljárt az idő." (In.: Miért adtuk fel? Tanúvallomások a Kádár-korszakról. Szerk. Kárpáti Sándor. Magánkiadás, 1999. 48. old.)

82./ Rendszerváltók a baloldalon, 215., 218. old.

83./ Népszabadság, 1989. május 29. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 223. old.)

84./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 1083-1084. old.

85./ U.o. 1083. old.

86./ U.o. 1016. old.

87./ Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. (Szabad Tér Kiadó, 1989. 523-527. old.)

88./ U.o. 525. old.

89./ MOL 288. f. 4/249. ő. e.

90./ Magyar Nemzet, 1989. január 27. 5. old.

91./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 106-107. old.

92./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 217-219. old.

93./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 872. old.

94./ Magyar Hírlap, 1989. május 24. 1. old.

95./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 366. old.

96./ U.o. 366. old.

97./ U.o. 366. old.

98./ Népszabadság, 1989. június 9. 5. old.

99./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 1037. old.

100./ U.o. 1032. old.

101./ U.o. 1054. old.

102./ Népszabadság, 1989. május 31. 5. old.

103./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 1052. old.

104./ Népszabadság, 1989. június 1. 1. old.

105./ Novák Zoltán irat-anyaga.

106./ Népszabadság, 1989. június 13. 1. old.

107./ Népszabadság, 1989. június 21. 7. old.

108./ Rendszerváltók a baloldalon, 252-253. old.

109./ Kerekes György irat-anyaga.

110./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1172. old.

111./ MOL 288. f. 5/1051. ö.e.

112./ Magyar Hírlap, 1989. február 24.

113./ Népszabadság, 1989. június 2. 7. old.

114./ U.o. 7. old.

115./ U.o. 7. old.

116./ Népszabadság, 1989. május 12. 6. old.

117./ Magyar Hírlap, 1989. február 24.

118./ Népszabadság, 1989. március 29. 5. old.

119./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 646-647. old.

120./ Magyar Nemzet, 1989. április 25. 5. old.

121./ Rekvényi László Novák Zoltánhoz, 2001. 05. 17-én írott leveléből.

122./ Magyar Nemzet, 1989. április 28. 5. old.

123./ Magyar Nemzet, 1989. május 20. 3. old.

124./ Magyar Nemzet, 1989. április 19. 2. old.

125./ Az ismertetés Vajda János ülésről készített, kézzel írott Emlékeztető-jén alapszik.

126./ Az ismertetés a Magyar Hírlap, 1989. május 2-i számában megjelent (6. old.), tájékoztatója alapján történt.

127./ A Népszabadság, 1989. április 28-i száma (4. old.) tudósított a Budapesti Reformkör 1989. április 26-i üléséről. A Kör állásfoglalása teljes terjedelemben megjelent: Ötlet, 1989. május 18. (8. évf. 20. (361) szám.)

128./ Népszabadság, 1989. május 6. 4. old.

129./ Magyar Hírlap, 1989. május 8.

130./ Magyar Nemzet, 1989. május 8. 4. old.

131./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, 1. köt. 215. old.

132./ U.o. 216. old.

133./ U.o. 216. old.

134./ Magyar Nemzet, 1989. május 12. 4. old.

135./ Világ, 1989. június 1. 46. old.

136./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1407-1408. old.

137./ U.o. 1363-1364. old.

138./ U.o. 1840. old.

139./ U.o. 1839-1840. old.

140./ Magyar Hírlap, 1989. május 6. 4. old.

141./ Magyarország, 1989. június 9. 25. old.

142./ U.o. 25. old.

143./ Azt a tényt, hogy a kommunista nómenklatúrához való tartozás nem jelentette feltétlenül az előnyökben, a kiváltságokban és a jogtalan juttatásokban való dúskálást, saját sorsom alakulásával is igazolhatom. Életem során kétszer is tartoztam e kommunista nómenklatúrához: 1963 májusa és 1966 februárja között az MSZMP KB Kulturális Osztályán dolgoztam politikai munkatársként, a filmügyek előadója voltam (ezek az évek a magyar filmművészet legsikeresebb évei sorába tartoztak, mely sikerekben nekem ugyan semmi szerepem nem volt, de az tény, hogy a Kulturális Osztály nem akadályozta e sikerek megszületését, sőt, s erről sokat beszélhetnék, hogy az Osztály hogyan igyekezett megvédeni olyan filmeket, mint pl. Szabó István: Álmodozások korá-ja, vagy Kósa Ferenc: Tízezer nap-ja a dogmatikus Ilku Pál művelődési miniszter betiltani akaró törekvéseitől); innét - miután Biszku Béla és Selevács Mihály vezérelte csapata, kreált politikai- és személyes ügyek kapcsán KEB vizsgálatot indított ellenem, melyhez az is hozzátartozott, hogy Szirmai István PB-tag és Köpeczi Béla osztályvezető nem védtek meg, holott a támadás, rajtam, az Osztály párttitkárán keresztül, elsősorban ő ellenük irányult - 1966. február 15-i hatállyal kirúgtak és az ELTE BTK Esztétikai Tanszékére helyeztek adjunktusi beosztásba (holott 1963 óta a filozófiai tudományok kandidátusa voltam, és nem egy káder ugyanakkor kandidátusként egyetemi tanár volt). Másodszor 1985 szeptember és 1990 január között tartoztam e nómenklatúrához - amelyre a mindennapi megélhetés kényszere, válásom és a két gyermekem utáni gyerektartás kötelessége kényszerített, így ugyanis az Esztétikai Tanszéken fél-állásban maradhattam -, amikor főállásban a Politikai Főiskola Művelődéspolitikai Tanszékén voltam egyetemi docensi beosztásban és a szellemi kultúra története stúdiumot dolgoztam ki és adtam elő. A Főiskoláról a Művelődéskutató Intézethez mentem át tudományos főmunkatársnak.

Negyven évi munkaviszony után, mint nyugdíjas egyetemi docens és tudományos főmunkatárs, 2001 novemberében, 68 évesen, nyugdíjam 51.988 forint (ezért részben gyermekorvos feleségem tart el). Pesthidegkúti házunkat 1994 novemberében - részben tőzsdei spekulációból szerzett pénzen - feleségemmel együtt vettük.

Ez utóbbi tényekhez a következők szolgálnak magyarázatul:

- az ELTE Bölcsészkarán 1968-ban kidolgoztam a magyar szakos hallgatók kötelező filmesztétikai oktatásának programját és beindítottam a filmesztétikai oktatást, valamint újra megszerveztem és irányítottam az Egyetemi Filmtárlatot, megszerveztem és évekig tanár-elnöke voltam a Filmtudományi Diákkörnek; mindennek ellenére, kandidátusi fokozattal rendelkezve közel tíz évig kellett mégis várnom, míg docensnek kineveztek.

- Lukács György filmelméleti koncepciójáról írott hosszabb tanulmányomat a 70-es évek közepén a Garai Erzsi főszerkesztette Filmkultúra, Zoltai Dénesnek, az Esztétikai Tanszék vezetőjének a kérésére, nem közölte. Sziklai László, a Tanszék akkori pártbizalmija tudomásomra hozta, hogy amíg Lukács képe a Tanszék falán ki van függesztve, addig ilyen írások nem jelenhetnek meg róla. Végül a tanulmány a Magyar Filozófiai Szemlében jelent meg és annak angol nyelvű rezüméje okán az olasz Cinema Nuovó-ban (a világ egyik legrangosabb filmelméleti folyóiratában), négy részletben közölték. (Lásd: "La teoria del cinema nell' opera di Lukács". Cinema nuovo 1980: 266, 267, 268, valamint 1981: 269 számai). Csak ezek után jelentettek meg tanulmányt tőlem a Filmkultúrában.

- Nem jártam jobban Eisensteinnel kapcsolatos tanulmányaimmal sem. A 70-es évek végén Eisenstein Bezsin rétje c. tanulmányom kapcsán Zoltai Dénes tanszékvezető, a Pártközpontban feljelentett, hogy megtagadtam az Agit. prop. Bizottság számára készítendő anyag munkálataiban való részvételt (holott a Bezsini rétről szóló írást ennek során készítettem, és szerencsémre az megjelenés alatt volt a Magyar Filozófiai Szemlében, amelyért a köszönet Balogh Istvánnak jár, a Szemle akkori főszerkesztőjének, aki két filmtárgyú írásomat is közölt, holott a lapnak ez nem volt profilja); Zoltai feljelentésére újabb KEB vizsgálat indult ellenem. Ez időtájt az Akadémia Kiadónál készítettem egy két-kötetes Eisenstein válogatást, amelyhez hosszabb előszót írtam. Sem a válogatás, sem az előszó nem jelent meg. Ezek után Eisensteinről szóló tanulmányaimat szerettem volna kötetben a Filmtudományi Intézetben megjelentetni, de azt Nemes Károly, az Intézet tudományos osztályának vezetője megakadályozta. Végül a Múzsák Kiadó elfogadta a kötetet, de - ugyan az anyagot nyomtatásra előkészítették, néhány példányt ki is szedtek belőle - a kiadás idejére a Kiadó tönkrement. Ez a könyvem (A filmteoretikus Eisenstein) végül a Magyar Filmintézet kiadásában csak 1998-ban jelent meg. Ezek és hasonló esetek hatására annak idején abbahagytam a filmelmélettel való foglalkozást.

- Közben más kutatási területet választottam, a fiatal Lukáccsal kezdtem el foglalkozni. E témában sem volt könnyebb boldogulnom. Első könyvemről (A Vasárnap Társaság) Lendvai L. Ferenc a Társadalmi Szemlében írt ledorongoló kritikát, melyre azért nem tudtam válaszolni, mert a szerkesztő bizottság még durvább szerkesztői megjegyzésekkel együtt lett volna csak hajlandó közölni válaszomat, így a válaszadásról inkább lemondtam. Második könyvem megjelenését (Thomas Mann és a fiatal Lukács) ez a társaság mindenképpen meg akarta akadályozni. Szigeti Katalin, a Kossuth Kiadó filozófiai szerkesztőségének a vezetője, azért nem foglalkozott kéziratommal, mert Lendvai L. Ferenc elvtárssal - mint állította - a Kiadónak e témában már van érvényes szerződése és Lendvaitól hamarosan megkapják a kéziratot, így az én munkám elkésett. (Lendvai L. Ferenc kézirata azóta sem készült el.) Minderről - a Szigeti Katalin által mondottakról - nem tudott Csibra István, a Kiadó igazgatóhelyettese, és Kenyeres Zoltán pozitív lektori véleménye alapján vállalták könyvem kiadását. A maffia még ekkor sem adta fel. Az Élet és Irodalom 2000. május 5-i számában, (13. old.) Mádl Antal "tényei" c. hozzászólásomban már elmondtam, hogyan akarták Aczél György segítségével megakadályozni könyvem megjelenését.

E könyvem kapcsán - amely könyvről Domokos Mátyás, ma Széchenyi-díjas kritikus, úgy vélekedett, hogy a magyarországi Lukács-kutatás egyedüli, Lukácsról szóló objektív műve, amely véleményt Poszler György közölte velem - még a következőket kell elmondanom:

25 éve voltam már kandidátus, Lukácsról két könyvet és több tanulmányt írtam, más témákban is tanulmányaim jelentek meg magyarul és különböző idegen nyelven; e könyvem már a harmadik volt a sorban, tehát minden alapom meg lett volna, hogy e könyvet akadémiai doktori címért benyújthassam. Ezt két okból nem tehettem meg: benyújtás esetén számítanom kellett volna a Lukácsot kisajátítani akaró-maffia erőteljes ellenállására, amelyet csak teljes munkahelyi támogatással ellensúlyozhattam volna. Ez a munkahelyi támogatás azonban kis mértékben sem állt mögöttem. A Politikai Főiskolán lévő tanszékvezetőm, aki ugyan emberileg jóindulatú, de meglehetősen opportúnus lény volt, akiben ezért nem lett volna kellő elhatározás és bátorság, hogy a maffia ellenében kiálljon munkámért, de azért sem, mert neki is csak kandidátusi fokozata volt és azzal volt kinevezve egyetemi tanárnak. Ezért meg sem próbáltam könyvem tanszéki vitáján ezzel a kérésemmel előállni. (Ha a tanszékvezetés e kérdésben mellettem állt volna, akkor magának kellett volna e javaslattal élni, vagy előzőleg engem támogatásukról biztosítani, de ez nem történt meg.)

Politikai nézeteimet-magatartásomat illetően a következőket mondhatom: a "fényes szellők nemzedékének" fiatalabb generációjához tartoztam; az úri Magyarország iránti utálatom és népi kollégista voltom fiatalon kommunistává tett, de szegény-paraszti rokonságom kapcsán ismertem a vidéki Magyarország sorsát és ezért kezdettől fogva nem voltam mindent elhívő - cső-látó kommunista. Ezért nem volt véletlen, hogy a Petőfi Kör filozófiai vitáján - egyedül a filozófia szakos egyetemi hallgatók közül -, felszólaltam. 1956 súlyos erkölcsi-politikai válságba sodort, de - az e részben kifejtett történetfilozófiai megfontolások alapján - egyetértettem Kádár Jánossal és a november 4.-i fordulattal; én ekkor még hittem a korrekciós forradalom lehetőségében, az 1956 végén meghirdetett reformokban, ezért rövid ideig (1957 márciusáig, ekkor ugyanis hosszabb időre tüdőszanatóriumba kerültem) aktív politizálással támogattam az új kormányt. A korrektív forradalom lehetőségében való hitem gyorsan csökkent, mégis néhány évbe került, hogy visszahelyezkedjem a "párton belüli ellenzéki" álláspontjára, amelyen 1956 előtt is voltam; ez a magatartásom jelentkezett a szakmai munkámnál már elmondottak kapcsán is. Ezek együttesen szülték szakmai és politikai konfliktusaimat, melyek során - nem kitüntetéseket, hanem - pártbüntetéseket kaptam, így a KEB "szigorú megrovás-utolsó figyelmeztetés"-ével is dicsekedhettem.

Az itt elmondottak fényében teljesen érthető, hogy az államszocializmus időszakában soha, semmiféle kitüntetésben nem részesültem, hogy tudományos tevékenységem során miért nem szereztem meg az akadémiai doktori fokozatot és hogy a mindenkori fizetésem az adott beosztás legalacsonyabb fizetése volt. (A magyar Ki kicsodá-ba is csak a rendszerváltás után kerültem be.) Ehhez a helyzetemhez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy sohasem tartoztam semmiféle csoporthoz-maffiához, mindig törekedtem véleményem-integritásom megőrzésére, továbbá elvtelenül és jellemtelenül soha sem voltam hajlandó nemcsak kiszolgálni senkit, de senkinek gazsulálni sem.

Az MSZP-ből - 43 évi párttagság után - akkor maradtam ki, amikor a párt 1994-ben megnyerte az országgyűlési választásokat, mert a győztes pártból már nem volt megfutamodás és köpönyegforgatás kimaradni; és azért maradtam ki, mert e párt megújulása sem elveiben, sem vezetőiben, sem politikájában nem volt kellően alapos, és ennek következtében mivel nem folytatta a reformköri mozgalom Budapesti Reformkör által képviselt irányvonalát, így nem akartam tovább asszisztálni ehhez, az előre várhatóan nem-szociáldemokrata politikához.

A velem kapcsolatban itt elmondottak teszik azt is érthetővé, hogy miért vállaltam oly aktív szerepet én is a Budapesti Reformkörben (ennek indoklásaként-bemutatásaként is mondtam el a fentieket). Ugyanakkor ez a történet nemcsak az én történetem volt: hozzám hasonlóan a magyar értelmiség sok tagját sújtotta az elmondottakhoz hasonló sorscsapás (annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül alapjában elfogadta, mint én is, a Kádár-rendszert); különösen azokat, akikben volt kellő önérzet, emberi méltóságérzet, és jellemtelen főnökeik által nem engedték magukat manipulálni, akiket, kisstílű ügyletekben nem lehetett megvásárolni, akik nem önző kis érdekek által vezérelve léptek be az MSZMP-be. A reformköri mozgalom törzsét ezek a volt kommunisták adták; így volt ez a Budapesti Reformkör tagjainak döntő többségével is.

144./ Népszabadság, 1989. június 8.

145./ Népszabadság, 1989. június 13.

146./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1274-1275. old.

147./ Kerekes György irat-anyaga.

148./ Magyar Nemzet, 1989. június 17. 2. old.

149./ U.o. 2. old.

150./ Vásárhelyi Mária: "Politikai esőemberek kora." (Élet és Irodalom, XLIV. évf. 36. sz. 2000. szeptember 8. 4. old.)

151./ Ungváry Rudolf: "Szembenézés a múlttal." (In.: Fundamentum, 2000/1. sz. 85. old.) Egyesekben felvetődhet az a kérdés, hogy Ungváry Rudolf primitív antikommunista nézetei alkalmasak-e, hogy komolyan vegyük és a szerzőt vita-partnerként elfogadjuk? Szeretném a kétkedőket arról tájékoztatni, hogy Ungváry Rudolf megnyilatkozása nem a Magyar Fórumban, vagy a Demokratá-ban jelent meg, hanem abban a Fundamentum-ban, amelyet az Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ alapítvány (főszerkesztő: Halmai Gábor) ad ki és az Emberi Jogok Folyóirata. Ezért - már csak a folyóirat iránti tiszteletből is - mindenképpen komolyan kellett vennem Ungváry Rudolf nézeteit.

152./ A példák bemutatása a Csató-Jemnitz-Gunst-Márkus: Egyetemes történelmi kronológia az őstörténettől 1977-ig c. kiadványon alapul. (Szerk.: Makkai László. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. Harmadik, átdolgozott kiadás.)

153./ U.o. 476. old.

154./ "A történelmi leckék a pereknél jobbak arra, hogy szembenézzünk a múlttal." Timothy Garton Ash angol történésszel Striker Sándor beszélget. (In.: Fundamentum, 2000/1. sz. 63. old.)

155./ U.o. 61. old.

156./ "Cseh felmérés az új NATO-országok hangulatáról." Népszabadság, 1999. november 17. 2. old.

157./ "A kormányfő bízik minisztereiben." Népszabadság, 2000. július 6. 5. old.

158./ Adam Michnik: "A Szolidaritás húsz év múltán." (In.: Élet és Irodalom, XLIV. évf. 36. sz. 2000. szeptember 8. 5. old.)

159./ A beszédek megjelentek: Magyar Nemzet, 1989. június 17-i számában.


Az Ötödik részhez

1.a/ A budapesti Koordinációs Tanács 1989. június 23.-án tartotta alakuló ülését. (In.: Népszabadság, 1989. június 20. 4. old.)

1.b/ Szenes, 6. old.

2./ Nagy Mihály: "Mit is találtunk?" (In.: Új Fórum, Első évfolyam, 11. sz. 1989. szeptember 22. 7. old.)

3./ Sokszorosított anyag; Kerekes György irat-anyaga.

4./ Népszabadság, 1989. június 12. 7. old.

5./ "A budapesti reformkörök a küldöttválasztásról". (Népszabadság, 1989. július 19. 5. old.) és "A platformok a nyilvánosság előtt méressenek meg." (Népszabadság, 1989. szeptember 11. 4. old.)

6./ "Az MSZMP reformja és a társadalom". (Platform, Délmagyarország különkiadása, 1989. május 20. 10. old.)

7./ U. o. 10. old.

8./ U. o. 10. old.

9./ U. o. 10. old.

10./ U. o. 10. old.

11./ "Az MSZMP Kecskeméti Reformkörének platform-tézisei a pártkongresszusra", 2. old.

12./ Rendszerváltók a baloldalon, 244. old.

13./ Új Fórum, Különszám. 1989. augusztus 18.

14./ U. o. 8. old.

15./ U. o. 8. old.

16./ U. o. 10. old.

17./ U. o. 18. old.

18./ Novák Zoltán: "A műveltség helyzetéről és az MSZMP művelődéspolitikájáról". U. o. 27-28. old.

19./ U. o. 19. old.

20./ "Válaszúton az MSZMP. Honnan jöttünk, merre tartunk? Néhány gondolat a budapesti reformkörből." (Népszabadság, 1989. augusztus 14. 7. old.)

21./ Rendszerváltók a baloldalon, 347-348. old.

22./ Világ, 1989. június 20. 35-36. old.

23./ A 4 M kiadványa, Reformpárti est ' 89. szeptember 21. 23. old.

24./ Makai Mária: "Kinek használ?" (Magyar Nemzet, 1989. július 11.)

25./ Platformteszt. (Népszabadság, 1989. szeptember 9. 16. old.)

26./ "Azonosságzavar." (Népszabadság, 1989. szeptember 13. 4. old.)

27./ Platformbörze a Politikai Főiskolán (Népszabadság, 1989. szeptember 25. 10. old.)

28./ Világ, 1989. július 20. 35-36. old.

29./ "Hiába kerestek platformot. Beszélgetés Fábry Bélával." (Új Fórum, Első évfolyam, 7. sz. 20. old.)

30./ Népszabadság, 1989. július 3. 4. old.

31./ "Megszólal a csendes többség? A Népi demokratikus alternatíva (Platformtervezet)." (Népszabadság, 1989. június 12. 7. old.)

32./ "A stratégiáról, a taktikáról és a taktikázás csapdáiról". (Népszabadság, 1989. szeptember 23. 6. old.)

33./ U. o. 6. old.

34./ U. o. 6. old.

35./ U. o. 6. old.

36./ U. o. 6. old.

37./ U. o. 6. old.

38./ U. o. 6. old.

39./ U. o. 6. old.

40./ U. o. 6. old.

41./ U. o. 6. old.

42./ "Küzdelem, történelmi felelősséggel". (Népszabadság, 1989. október 2. 9. old.)

43./ U. o. 9. old.

44./ U. o. 9. old.

45./ "Tartalmi összefoglaló az Összefogás az MSZMP megújításáért mozgalom országos tanácskozásáról. Nyilatkozat." (Felelős kiadó: Dr. Szabó Gábor. 5372. Szikra Lapnyomda) 8 old.

46./ U. o. 3. old.

47./ U. o. 4. old.

48./ U. o. 6. old.

49./ U. o. 7. old.

50./ Népszabadság, 1989. július 3. 4. old.

51./ U. o. 4. old.

52./ Mai Nap, 1989. július 5. 3. old.

53./ "Vitákban kikristályosítani a politikai egységet." (Népszabadság, 1989. július 26. 7. old.

54./ U. o. 7. old.

55./ "Nagygyűlésre készül az Összefogás mozgalom. Vita az MSZMP programjáról." (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 6. 3. old.)

56./ Népszabadság, 1989. szeptember 8. 6. old.

57./ "Ki kit címkéz?" (Népszabadság, 1989. szeptember 23. 6. old.)

58./ "Az Összefogás-mozgalom álláspontja." (Népszabadság, 1989. szeptember 26. 5. old.)

59./ "Berecz János felszólalása az Összefogás az MSZMP megújításáért mozgalom II. országos konferenciáján." (In.: Kongresszus '89. "Összefogás az MSZMP megújításáért." Szikra Lapnyomda, 6-7. old.)

60./ "Nyílt levél az Összefogáshoz." (Népszabadság, 1989. október 4. 8. old.)

61./ "Az Összefogás válaszlevele a Budapesti Reformkörnek." (Népszabadság, 1989. október 5. 4. old.)

62./ Kemény László ideál-típusa volt ennek a figurának: szerény képességekkel, kandidátusi fokozattal, szinte említésre sem méltó tudományos tevékenységgel volt egyetemi tanár és az MSZMP Politikai Főiskolájának rektorhelyettese.

1990 elején, amikor a Politikai Főiskola átkerült a Művelődésügyi Minisztériumhoz, és Stark Antal államtitkár a Főiskolán össztanári értekezletet tartott az iskola jövőjéről, akkor azon egy előre megírt levelet olvastam fel, majd adtam át az államtitkárnak. Ebben azt javasoltam, hogy a Főiskolára hívjuk meg oktatni Bihari Mihályt, Ferge Zsuzsát, Gazsó Ferencet, Gombár Csabát, Huszár Tibort, Lengyel Lászlót, Pataki Ferencet, Vitányi Ivánt és más, hozzájuk hasonlatos személyiségeket. De, hogy ők el is fogadják e meghívást, elemi feltételnek tartottam a Politikai Főiskola akkori vezetésének a lemondását, amely akkor két rektorhelyettesből, Kemény Lászlóból és Benedek Sándorból állt. (A rektor, Romány Pál, előző ősszel nyugdíjba ment.)

Indoklásként Kemény Lászlóval kapcsolatban a következőket mondtam:

"Mint az a bizonyos állatorvosi ló-csontváz - mutatva a lehetséges betegségeket -, úgy reprezentálja Kemény László rektorhelyettesünk a pártállamiság kontraszelekciós, a felkészültséget és a képességet figyelembe nem vevő, csak a mindenkori felsőbbséghez konformistán és opportunusan alkalmazkodni akaró és tudó, a saját érdekeit képviselő, bürokrata típusát."

Kértem a Művelődési Minisztérium vezetését, ha az említettek saját jószántukból nem hajlandók lemondani, akkor mentsék fel őket.

Kemény László közölte, hogy nem mond le, de megfenyegetett, hogy becsületsértésért polgári pert indít ellenem. A pert eddig még nem indította meg...

63./ Népszabadság, 1989. szeptember 28. 7. old.

64./ "Javaslat a Pártbizottságoknak az Országos Pártértekezlet (OPE) előkészítésének fővárosi feladataira". (Sokszorosított anyag). 4. old.

65./ A Népszabadság 1989. június 7-én tudósított a tanácskozásról, de "elmaszatolta" a szembenálló nézeteket. "Tudósítás az MSZMP Budapesti Bizottsága és a fővárosi reformkörök tanácskozásáról. 1989. június 6". (In.: Két Hét, I. évf.. 1989. június 15.)

66./ "Demokratikus küldöttválasztás." (Kőszegi Ferenc) (Esti Hírlap, 1989. június 7. 3. old.)

67./ "Beszélgetés Jassó Mihállyal." (Népszabadság, 1989. június 13. 7. old.)

68./ Szirmai János: "Győztesek a reformkörök". (Népszabadság, 1989. október 4.)

69./ A Népszabadság, 1989. augusztus 31-i számában Láng Zsuzsa készített Dr. Somos Ivánnal interjút, aki elmondta, hogy mit képvisel a kongresszuson, ha küldöttnek választják.

70./ Gépelt szöveg; Kerekes György irat-anyaga.

71./ Rendszerváltók a baloldalon, 248-249. old. A kötetben a jelentés két helyen is csonka, az utolsó két bekezdést megtaláltam, de az elején - a zárójelben - lévő hiányt, nem. (Az egyetlen példányt Kerekes György átadta a kötet szerkesztőinek, és azok az első, bővebb válogatásban, egy helyen-, a kiadásra kerülőben - érthetetlen módon - két helyen is rövidítették a jelentést.)

72./ "Felhívás". Sokszorosított anyag. Kerekes György irat-anyaga.

73./ "Üzenet pártunk tagjaihoz." Sokszorosított anyag. Kerekes György irat-anyaga.

74./ Népszabadság, 1989. július 20. 4. old.

75./ "Reformkörök levele az MSZMP Elnökségéhez." (Népszabadság, 1989. július 22. 5. old.)

76./ A Népszabadság a jelentést - lerövidítve és súlyos hibákkal - az 1989. augusztus 3-i számában közölte.

77./ "További információk a reformkörökből ... Hogyan választják az MSZMP kongresszusi küldötteit?" (Reform, 1989. szeptember 1. 20. old.)

78./ Népszabadság, 1989. július 28. 4. old.

79./ Népszabadság, 1989. augusztus 4. 7. old.

80./ U. o. 7. old.

81./ U. o. 7. old.

82./ Esti Hírlap, 1989. július 25 (Benkő Judit); 1989. augusztus 9 (Rekvényi László).

83./ "Nyílt levél ..." (Népszabadság, 1989. augusztus 10. 5. old.)

84./ "(... és válasz)" U. o. 5. old.

85./ U. o. 5. old.

86./ "Közlemény a kongresszusi Mandátumvizsgáló Bizottság üléséről". (Népszabadság, 1989. szeptember 13. 4. old.)

87./ Rendszerváltók a baloldalon, 268-269. old.

88./ Népszabadság, 1989. szeptember 25. 4. old.

89./ Kongresszus '89. 1989. október 8.

90./ Rendszerváltók a baloldalon, 315-316. old.

91./ Magyar Nemzet, 1989. szeptember 25.

92./ Az idézetek a Népszabadság, 1989. szeptember 25-i számából valók. 4. old.

93./ Rendszerváltók a baloldalon, 357. old.

94./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1096. old.

95./ U. o. 1104. old.

96./ Magyarország, 1989. június 30. 18. old.

97./ Pozsgay Imre: 1989. Politikus pálya ... 151. old.

98./ Kulcsár Kálmán: Két világ között, 143. old.

99./ "A Központi Bizottság június 23-24-i ülése" (Esti Hírlap, 1989. június 26.)

100./ Szenes, 8. old.

101./ Magyar Hírlap, 1989. július 4. 3. old.

102./ Rendszerváltók a baloldalon, 231. old.

103./ Történelmi utunk tanulságai. Az MSZMP programnyilatkozata, tervezet. Vitaanyagok. Az anyag 16 nyomtatásban megjelent oldal; Pozsgay Imre 1989. augusztus 19-én kelt előszavával. Megjelent a Népszabadság mellékleteként; a kiadványon sem a kiadó, sem a kiadás helye, ideje, száma-nem szerepel.

Továbbiakban: Vitaanyagok.

U. o. 3. old.

104./ U. o. 4. old.

105./ U. o. 7. old.

106./ U. o. 8. old.

107./ U. o. 12. old.

108./ U. o. 10. old.

109./ U. o. 9. old.

110./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1833. old.

111./ Szenes, 15. old.

112./ U. o. 11. old.: "... Katona Béla, a bp-i pb akkori titkára ismertette a Népszabadságban megjelent "Mit képviseljünk?" c. bp-i platformot, illetve ennek célját. És most részünkre bevezeti e téma vitáját."

113./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt.1099. old.

114./ U. o. 1145. old.

115./ U. o. 1124. old.

116./ Esti Hírlap, 1989. június 26.

117./ "A Budapesti Pártbizottság értékelése". (Népszabadság, 1989. június 27.)

118./ Magyar Hírlap, 1989. július 4. 3. old.

119./ Népszabadság, 1989. július 6. 1. és 5. old.

120./ "A budapesti pártbizottság állásfoglalása. Tisztázásra törekszünk az MSZMP reformköreivel." (Esti Hírlap, 1989. július 6. 12. old.)

121./ Népszabadság, 1989. június 22. 1. és 3. old.

122./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1124. old.

123./ Népszabadság, 1989. június 26. 3. old.

124./ Népszabadság, 1989. július 6. 5. old.

125./ M-ks-288 f. 15 cs. 1075 ö.e/ 1989, 71 old.

126./ Esti Hírlap, 1989. szeptember 5.

127./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1715. old.

128./ M-ks- 288 f. 15 cs. 1075 ö.e/1989, 71-72. old.

129./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1659. old.

130./ U. o. 1770. old.

131./ Népszabadság, 1989. október 4. 9. old.

132./ Ahhoz, hogy megállapítsuk, Berend T. Iván hogyan jutott el ahhoz a következtetéshez, melynek útját a Budapesti Reformkör már kezdettől fogva járta, érdemes lenne összehasonlítani - melyre én itt nem vállalkozom - a Népszabadság-Műhely-ben, 1989. június 10-én megjelent vitaindító előadását ("A szakadék széle vagy az út kezdete?"), a KB szeptember 12-(13)-i ülésén elmondott hozzászólásával (KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1625-1627. old.), majd ezeket a Népszabadság, 1989. szeptember 23-i számában megjelent, "Történelmi vállalkozás" c. írásával.

Itt ábrázolni lehetne azt az utat, hogy a szocializmus reformjainak hangsúlyozott eredményeitől, mint "kifutó-pálya" koncepciótól, hogyan jutott el fokozatosan - az Olasz Kommunista Párt "történelmi kompromisszuma" tanulságainak figyelembevételével - a rendszerváltás szükségességének az elfogadásáig; annak kimondásáig, hogy "... a párton belül egyre inkább kirajzolódik két, lényegesen eltérő párt körvonalai. A reformszárny európai baloldali szocialista - szociáldemokrata párttá formálódásával a párt hagyományos szárnya nyilván nem tud és nem is akar lépést tartani. Ez utóbbi szárny nem zárkózik el a reformoktól, de nem kíván, nem tud kilépni a megreformált hagyományos kommunista párt kereteiből." (Népszabadság, 1989. szeptember 23. 17. old.)

Grósz Károly a szeptember 25-i KB-ülésen elmondott előadói beszédében hivatkozik erre a Berend írásra (KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1772. old.), de Grósz Károly vagy rendkívül cinikus, amikor az ő "centrum"- politikáját bíráló és azt elutasító Berend írással való egyetértését fejezi ki (feltételezve, hogy a KB tagok nem olvasták az írást), vagy rendkívül felelőtlen, maga sem olvasta el az írást és úgy fejezte ki a vele való egyetértését. Grósz Károlyról mindkét lehetőség feltételezhető!




Hátra Kezdőlap Előre