CÍMLAP
|
TARTALOM, BEVEZETÉS, SUMMARY |
Tartalom
1. "Basic" marxizmus
2. A marxista ideológia konfliktusorientáltsága
3. Az "éberség" mint politikai kategória
4. ÁVH-s konspirációk
5. Magyarország vs. USA - 1951
6. A belügyi szervek szerepváltozásai az ötvenes évek elején
7. Az ellenségfelfogás ideológiája
8. "Az ellenség köztünk van..."
9. "Az állambiztonsági szervek titkos segítőtársainak összessége"
10. A politikai ideológia a médiában
11. Médiaesetek
Béla Révész: Political and Legal Aspects of the Meaning of "Class Struggle" in the '50s
Bevezetés
A Truman-doktrinától Sztálin haláláig terjedő hat év a hidegháború klasszikus korszaka - mégha kezdetének és végének időpontját olykor eltérően is jelöli meg az irodalom. Tartalmát az USA és a Szovjetunió fokozódó szembenállása nyomán létrejött világméretű polarizálódás jelentette. Az elhúzódó konfliktusért mindkét fél a másikat vádolta, és nagy erővel készültek a harmadik világháborúra - miközben a legvégsőkig elmentek, hogy elkerüljék annak valóban bekövetkeztét. Mivel a "meleg háború" technikáinak kivételével minden egyéb eszköz a szembenálló felek rendelkezésére állt, így érthető, hogy egyes szerzők a hidegháború egészét elsősorban a demokrácia és a kommunizmus ideológiai konfrontációjának tekintették, amelynek célja végül is a közvélemény megnyerése volt.
Amerika világpolitikai helyzete és szerepe 1945 után alapvetően megváltozott. A hirtelen kialakult szuperhatalmi státusza globális politizálásra kényszerítette, pedig a második világháború előtt Európa belső problémáival gyakorlatilag nem foglakozott. Ekkor viszont az Egyesült Államoknak egyre inkább tudomásul kellett vennie s Szovjetunió kelet-európai térhódításait. Ennek ellensúlyozására pedig határozottan fel kellett lépnie minden olyan kísérlet ellen, amely az így kialakuló keleti tömb további, nyugati irányú terjeszkedését jelentette volna.
A klasszikus hidegháború nyitányát gyakran 1947 tavaszára datálják. Truman, amerikai elnök a görög polgárháború kapcsán - 400 milliós támogatást ítéltek oda Görög- és Törökországnak - nyilvánosan is meghirdetette gyorsan híressé vált doktrínáját a kommunizmus feltartóztatásáról. 1947. március 22-én pedig a Kongresszus előtt kijelentette: "a szabad népekre erőltetett totalitárius rezsimek aláaknázzák a nemzetközi béke alapjait, és így az USA biztonságát is... A világ népei tőlünk remélik szabadságuk megőrzését." De 1949-re a SZU is atomhatalommá lett és ettől kezdve az ez a háború lesz a végső víziója jelent meg a nagyhatalmak szeme előtt. Érthető, hogy ettől kezdve mindent megtettek egy közvetlen szuperhatalmi konfliktus kirobbanásának elkerülésére. Ez jelentette az 1950-53 között dúló koreai háború sajátosságát is. Szinte többet jelentettek a rejtve maradt intenciók, mintsem a valódi háborús események. Mivel egy könnyen végzetessé váló konfliktusba egyik fél sem kívánt belebonyolódni, ezért - nyugati elemzők zsargonja szerint - a hátsó udvarban, közvetve, egy pótháborúban tették próbára egymás katonai potenciálját, tesztelték a feltartóztatási politika hatékonyságát, amely végül manifesztálta az erőegyensúly tényét, megerősítette a patthelyzetet, és nem utolsó sorban a katonai lobbik igényeinek is megfelelt.
A bizalmatlanság racionalitása azonban egy idő után irracionálissá kezdett válni. A háborús hisztériát a saját közvélemény meggyőzésére, miszerint az ellenség végső leszámolásra készül, már alig lehetett fokozni. 1955. március 16-án Eisenhower elnök bejelentette: az USA háború esetén taktikai nukleáris fegyvert vetne be.[1] A háború valószínűsége ezzel elért a szélső határáig. Két hónappal később létrejött a Szovjetunió és szatellit államai részvételével a Varsói szerződés, amelyre az USA egyszerűen úgy tekintett, mint a csatlósok megszállásának újabb igazolására.
Annak belátása, hogy már csak az utolsó lépés következhet, tárgyalóasztalhoz kényszerítette a nagyhatalmakat. 1955 október- november fordulóján a négy nagyhatalom külügyminiszterei csúcstalálkozón vettek részt Genfben. Dulles, amerikai külügyminiszter kijelentette: a háborús veszély csökkent, a hidegháború a vetélkedés jegyében folytatódik. Ez volt az a pont, amikor az Egyesült Államoknak - esetleg ki nem mondva, de világossá téve - a status quo fenntartása iránti igénye erősebbé vált, mint esetleg befolyási övezeteinek kiszélesítésére irányuló törekvései. A lassan induló hangsúlyeltolódást a szuezi válság és a magyar '56-os tragédia csak megtorpantotta, de meg nem állította, míg a direkt konfrontációt a '60-as évek elején fokozatosan a détente irányába történő elmozdulás váltotta fel.
A frontvonal két oldalán az érintett országok belpolitikai folyamatai híven követték a világtáborok szembenállásának aktuális eseményeit, érzékenyen reagáltak a taktikai-stratégiai fordulatokra és erős ideológiai érvrendszerrel közvetítették saját, belső közvéleményük felé a másik fél háborús készülődéseiből, a gyorsuló "fegyverkezési hajszá"-ból adódó globális fenyegetettség képét. A szovjet érdekszférába betagolt kelet-európai államok proletárdiktatúra/személyi kultusz időszaka nem egyoldalú reflektálása a kor történéseinek. A kölcsönös félelem nyugaton is kitermelte a maga hidegháborús pszichózisát, kezdve az atomtitok fölötti monopólium elvesztése okozta társadalmi méretű sokktól a McCarthy-féle hisztérikus baloldal-ellenességig, melynek szcenáriói nemigen különböztek a kommunista tábor klasszikus koncepciós pereitől. A lassan feltáruló levéltárak olyan újabb és újabb adalékokkal szolgálhatnak a ezeknek a politikai eseményeknek a megértéséhez, amely folyamatok makrostrukturális leírásai már viszonylag pontosan rávilágítanak az elmúlt évtizedek nagy fordulópontjaira; várat magára azonban a mélyben húzódó viszonyok finomszerkezetnek a feltárása, amely pedig éppen a hétköznapiság szintjén teheti a politikatörténeti analízist teljessé és hitelessé. A következő politika és jogi vonatkozású dokumentumok a hidegháború éveinek hazai története azon vonatkozásához kívánnak adalékot szolgáltatni, amely a marxista- leninista-sztálinista (dogmatikus) ideológiának a politikai gyakorlatot a legközvetlenebbül kiszolgálni képes alapkategóriájához, az osztályharc fogalmához kapcsolódik.
Summary
'Class struggle' is a fundamental category of Marxist theory and a practical way to get the political power, as well. The instrumental character of every political power in civil society, the subsumtion of the state, of the political under the economic, had difficult consequences for the Marxist theory. If power, if the political, if the state, is nothing more than the superstructure of production, that is, property relations if political power cannot determine property relations because the latter unambiguously determine the former, then one has to abolish private property to deprive all political power of its footing. However, if there is any meaning to distroying the state machinery during the revolution, it is only because, as an instrument of economically dominant class, the state machinery could hinder the abolition of private property. For Marx, the dictatorship of the proletariat was only a brief transitional phenomenon which prepared the way for true democracy, that is, power-free social relations. It has but to destroy the rearguard of the old order in order subsequently and automatically to lose every of power. But the state bureaucracy, which wants to maintain the existing form of political power because it is its own power, will suppress every movement that protests against this power. The general interest which the political power is called upon to defend is a truly general interest only in appearance. In truth it is merely the general social interest of the political elite. It is no accident that both types of twentieth- century movement which were permeated by the idea of community - namely, fascism, whose major version of the myth of community was the nation or the race, and socialism, whose central idea was the community-myth of proletariat - could construct nothing, but class- struggle, revolution and totalitarian rule. So the political and ideological terror of state is a structural component of these society, as we can see in Hungary in the '50s.