ÉLETFA

Életfa ábrázolás egy szügyelővereten
Életfa előtt ábrázolt állatfigura egy bronz varkocskorongon
A bezdédi tarsolylemez 2.
Az életfa (világ-, virág-, tetejetlen-, égigérő-, isten-, lélek-, sámánfa) a kereszténység előtti magyar hiedelemvilágban központi helyet foglalt el. Olyan mitikus óriásfa, amely a föld köldökét, amely áldozati- és temetkezőhely, köti össze az ég köldökével, a Sarkcsillaggal, és tükörképszerűen átnyúlik a túlvilágba (másvilág, alvilág, pokol, a halál birodalma, a nyugati égtáj), ahol kígyók, békák, férgek élnek.

A fa minden ágára egy-egy külön világot képzeltek, ahol az elhalt ősök éltek nemzedéki sorrendben. Az ágak hét (kilenc) régióban az eget képviselték, s ezen vándoroltak az ősök szellemei. Ezzel hozható talán kapcsolatba az a honfoglalás kori temetkezési szokás, hogy a halott mellé a régiók megjárásához különböző számú nyílhegyet mellékeltek. Amikor az égboltot végigjárták, s letelt az idejük, visszatértek az evilági életbe. Más néphit szerint innen a fa csúcsáról szállt le egy madár, Isten küldötte, ami elhozta a lelkeket a földre. E fát közönséges ember nem láthatta, megmászni is csupán a felesleges csonttal születő táltos (sámán) vagy mint a mesékben, a kis kanászbojtár tudta, és csak ők tudtak kapcsolatot tartani az ősök szellemeivel. Sokszor állatalakban tértek vissza, ami a totemizmus meglétére utal.

A samanizmus alapja a sámánutazás, amikor a sámán extázis révén megmássza az életfát, a sámánlétrát. Életfa-motívum szerepel a sámándobokon is. A világfa-szimbólum a megújuló Világegyetemet képviseli, a Tejutat, ahol a sámán a szellemekhez, Napatyához utazik. A sámánhit világfája már az uráli korszakban is meglehetett. Ez a jelkép délről jutott Szibériába. A honfoglalás kori művészetben a magyarok szinte minden fontosabb tárgyán fellelhető mint növényi (palmetta) dísz. Kozmikus voltára utal, hogy lombján a bolygók, a Nap (aranykastély) és a Hold (ezüstkastély), ágain a csillagok, a sátorszerű üstön, a lyukas égbolton keresztül csillognak. Az életfa minden élet szülőanyja és megtartója, a jólét és a világegyetem éltetője. Gyümölcse az aranyalma, amit esténként a tündérek elrabolnak - ez a motívum a mesében található. A fa tövénél lyuk van, ez vezet az alvilágba. Itt fakad az élet-halál vize vagy a tej-vértó. Innen ered az a szokás a sámánáldozatban, hogy a halott ősök táplálékára a tűzbe, a fa tövére ételt, italt öntenek. Elterjedt hiedelem, hogy ha megsebzik, vére, teje, nyirok (az életnedve) folyik a sebéből. A jobb termés kedvéért baltával megfenyegették vagy körüljárták (termékenységvarázslás). A fától való származás tudata megmaradt szólásainkban: "Nem esett messze a fájától", "Mi fán terem?" Népdalban is helyet kapott: "Édesanyám rózsafája, engem hajlott utoljára."