PIERRE JOSEPH PROUDHON:

Mi a tulajdon?

(Részlet)


A közösségiség és a tulajdon jellemzői?

I. Nem titok, hogy még senki sem gondolt el másfajta lehetséges társadalmat, mint a tulajdonon vagy a közösségiségen alapulót: ez a sajnálatos tartós tévedés élteti a tulajdont. A közösségiség hátrányai oly evidensek, hogy a kritikusok soha nem vesztegettek túl sok ékesszólást arra, hogy elvegyék tőle az emberek kedvét. Jóvátehetetlenül igazságtalan, erőszakot tesz a rokonszenveken és ellenszenveken, vasra veri az akaratot, erkölcsi kínokat okoz a tudatnak, elgyengíti a társadalmat - vagyis, s ez mindent elmond -, állati és stupid egyformasággal láncolja le az ember szabad, aktív, gondolkodó, le nem igázott személyiségét. Mindez felháborította az általános józan észt, és visszavonhatatlan ítéletet mondott a közösségiség fölött.

A közösségiség mellett felvonultatott tekintélyek és példák ellene fordulnak: Platón kommunista köztársasága rabszolgaságot feltételez; Lükurgoszé helótákkal szolgáltatja ki magát, akik mindent megtermelvén uraiknak, lehetővé teszik számukra, hogy kizárólag a testgyakorlásnak és a háborúnak szenteljék magukat. Rousseau is összekeveri a közösségiséget és az egyenlőtlenséget, midőn valahol azt mondja, hogy rabszolgaság nélkül nem képzelhető el a lehetséges körülmények egyenlősége. A korai egyház közösségei csak az első század végéig maradtak fönn, és hamarosan kolostorokká alakultak; a paraguyai jezsuita közösségekben élő feketék körülményei minden utazó előtt legalább olyan nyomorúságosaknak tűntek, mint a rabszolgákéi; és tény, hogy a derék atyáknak, neofitáik szökését megakadályozandó, árkokkal és falakkal kellett körülvenniök magukat. A babeufisták, akiket sokkal inkább a tulajdon túlfűtött utálata vezetett, mint a letisztult hit, elveik túlságba vitelén buktak el; a közösségiséget és egyenlőtlenséget összeházasító saint-simonisták egy álarcos karnevál résztvevői. A legnagyobb veszély, mely ma a társadalmat fenyegeti: hogy újra e zátonyra fut.

Milyen furcsa! A szisztematikus közösségiség a tulajdon eltökélt tagadása előítéletének közvetlen hatása alatt született; így a kommunisták minden elmélete mélyén a tulajdon rejlik.

Igaz, a közösség tagjainak nincsen semmijük, de a közösség tulajdonos, éspedig nemcsak a javak, hanem az egyének és az akaratok tulajdonosa. A szuverén tulajdonnak ez az elve az oka annak, hogy a munka, melynek az ember számára csupán természet által diktálta feltételnek kell lennie, minden közösségben emberi paranccsá és ezáltal gyűlöletessé válik; hogy szigorú előírás a passzív engedelmeskedés, mely a gondolkodó akarattal összeegyeztethetetlen; hogy a bármilyen bölcsnek is vélt, mégis mindig hiányos szabályozás semmiféle szembeszegülést nem tűr meg; hogy az élet, a tehetség és az összes emberi képesség az állam tulajdona, melynek az általános érdekében joga van azt arra használni, amire neki tetszik; hogy a partikuláris társaságokat minden tehetség- és karakterbeli szimpátia és antipátia ellenére keményen meg kell tiltani, mert tolerálásuk kis közösségeket, következésképpen kis tulajdonokat vezetne be a nagyba; hogy az erősnek kell elvégezni a gyenge feladatát, bár ez szívesség volna, nem pedig kötelezettség, s önként, nem pedig utasításra kellene történnie; a szorgalmasnak a lustáét, bármily igazságtalan is ez; az ügyesnek az idiótáét, bármily abszurd is ez; hogy végül az embernek, levetvén énjét, spontaneitását, szellemét, érzelmeit, alázatosan meg kell semmisülnie őméltósága és őhajthatatlansága, a közös törvény előtt.

A közösségiség egyenlőtlenség, de a tulajdonnal ellentétes értelemben az. A tulajdon a gyenge kizsákmányolása az erős által; a közösségiség az erős kizsákmányolása a gyenge által. A tulajdonban a körülmények egyenlőtlensége az erőből származik, bármilyen nevet is visel: a fizikai és intellektuális erőét, az események erejét, a véletlenét, a szerencsét vagy a megszerzett tulajdon erejéét stb. A közösségiségben az egyenlőtlenség a tehetségnek és a munkának az erőhöz hasonlóan felmagasztalt középszerűségéből származik. Ez az igazságtalan egyenlősítés fellázítja a lelkiismeretet és zúgolódásra indítja az érdemet; mivel ha a gyenge segítése kötelessége lehet is az erősnek, azt nagylelkűségből óhajtja tenni, és soha nem fogja eltűrni az összehasonlítást. Legyenek egyenlők munka és fizetés szerint, de a közös feladathoz való hűtlenség kölcsönös gyanúja soha ne keltse fel buzgalmukat.

A közösségiség elnyomás és szolgaság. Az ember szívesen veti magát alá a kötelezettség törvényének, szolgálja hazáját, lekötelezi barátait, de azon akar dolgozni, amit akar, akkor, amikor akar, s annyit, amennyit akar; rendelkezni akar órái fölött, s csak a szükségszerűnek akar engedelmeskedni; barátait, szórakozását, tanulmányát meg akarja választani; szolgálatot megfontolva, nem pedig parancsra tenni; önmagát egoizmusból, nem pedig szolgai kötelességből feláldozni. A közösség lényegileg ellentétes képességeink szabad gyakorlásával, legnemesebb hajlamainkkal, legbensőbb érzelmeinkkel: mindaz, amit a közösségiségnek az individuális ráció és akarat követelményeivel való kibékítése érdekében el tudunk képzelni, a dolog megváltoztatásához vezetne változatlan név alatt; ha tehát jóhiszeműen keressük az igazságot, el kell kerülnünk a szavak vitáját.

A közösség tehát erőszakot tesz a tudat autonómiáján és az egyenlőségen: az előbbin úgy, hogy a cselekvésben és a gondolkodásban elfojtja a szellem és a szív spontaneitását, a szabad akaratot; az utóbbin úgy, hogy a jólét egyenlőségével egyenlíti ki a munkát és a lustaságot, a talentumot és az ostobaságot, sőt a bűnt és az erényt. Ha lehetetlen vetélkedni a tulajdonért, hamarosan vetélkedni fognak a semmittevésben.



II. A tulajdon ezzel szemben a kizárás és a haszon jogával az egyenlőségen, az önkénnyel a szabad akaraton tesz erőszakot. Mivel a tulajdon első következményét az előző három fejezetben* már részletesen kifejtettem, most arra szorítkozom, hogy végső megközelítésben a lopással való teljes azonosságát vázoljam fel.

* Proudhon itt könyve előző fejezeteire utal.
Tolvaj (voleur) latinul fur és latro, az első a görög phor, phero, a latin fero, "elveszi" származéka; a második a lathroo, "zsivány", amelynek töve a létho, "elrejtőzik". A görögben van még kleptés, a kleptóból, "elragad", melynek mássalhangzói azonosak a kalupto, "eldug", "elrejt" mássalhangzóival. Emez etimológia szerint a tolvaj azt az embert jelenti, aki bármilyen módon elrejt, elvesz, elkülönít valamit, ami nem az övé.

A zsidók ugyanezt a fogalmat a gannab, "tolvaj" szóval fejezik ki; ez a ganab igéből származik, amely annyit jelent: "félretesz", "eltulajdonít": othi-gnob (Nyolcadik parancsolat), "ne lopj", azaz ne vegyél el, ne tegyél félre semmit magadnak. Annak az embernek a cselekedete ez, aki belépvén egy társaságba, ahol bár ígéretet tesz, hogy mindenét, amivel bír, átadja, egy részét titokban megőrzi, miként a nevezetes Anániás tette.[1]

A mi voler, "lopni" igénk etimológiája még kifejezőbb. A voler vagy faire la vole, a latin vola, "tenyér" szóból ered, mely annyit tesz: minden ütést elnyerni a kártyában, vagy a tolvaj mintegy haszonélvező - az oroszlánrész birtokosa. Valószínű, hogy a voler ige eredetileg a tolvajok argójából származik, onnan ment át a családi nyelvhasználatba, és innen tovább, egészen a törvények nyelvéig.

A lopás számtalan módon érvényesül, melyeket a törvényalkotók, kegyetlenségük vagy érdemük foka szerint nagyon ügyesen elkülönítettek és osztályoztak avégből, hogy az egyik lopás jutalmaztassék, a másik pedig büntettessék.

Lopni lehet: 1. közterületen gyilkolva; 2. egyedül vagy csapatban; 3. betöréssel vagy bemászással; 4. sikkasztással; 5. galád csalással; 6. köz- vagy magánokirat-hamisítással; 7. pénzhamisítással.

A fenti csoport azokat a tolvajokat tartalmazza, akik az erőn és a nyílt csaláson kívül más segítséget nem vesznek igénybe mesterségük gyakorlásakor: útonállók, zsiványok, haramiák, szárazföldi és tengeri kalózok - a hajdani hősök ezekkel a tiszteletre méltó nevekkel büszkélkedtek, és hivatásukat éppoly nemesnek tekintették, mint amilyen jövedelmezőnek. Nimród, Thészeusz, Iaszón, és az Argonauták; Jefte, Dávid, Cacus, Romulus, Clovis és összes Meroving leszármazottja; Robert Guiscard, Tancrède de Hauteville, Bohemund és a normann hősök legtöbbje, mind útonállók és tolvajok voltak. A tolvaj hősi jelleme jól kitűnik Horatius Akhilleuszról szóló verséből: Jura neget sibi nota, nihil non arroget armis,[2] és azokból a Jákob testamentumából (Genezis 48. fejezet.) vett szavakból, melyeket a zsidók Dávidra, a keresztények pedig az ő Krisztusukra vonatkoztatnak: Manus ejus contra omnes; "Az ő keze mindenek ellen." Napjainkban a tolvajt, a régiek erős emberét a végsőkig üldözik, mestersége a törvénykönyv szerint testi és megszégyenítő büntetést von maga után, a börtöntől egészen a vérpadig. Szomorú forgandósága az evilági vélekedésnek!

Lopni lehet: 8. csalással; 9. szélhámossággal; 10. bizalommal való visszaéléssel; 11. játékkal és sorsjátékkal.

Ezt a csoportot Lükurgosz törvényei, a fiatal emberek elméjét és invencióját élesítendő, bátorították. Nemkülönben Odüsszeusz, Szolón, Szinón, a régi és modern zsidók Jákobtól Deutzig, a cigányok, az arabok, az összes vadak törvényei is. XIII. és XIV. Lajos alatt a játékban való csalást nem büntették, ez bizonyos értelemben a szabályokhoz tartozott, és az urak nagy részének nem okozott gondot, ha ügyesen korrigálták a szerencsét. A parasztoknál, a kis- és nagykereskedelemben még ma is igen nagy tekintély övezi minden országban azt, aki tud üzletet kötni, vagyis rá tudja szedni a vevőt. Ez olyannyira elfogadott, hogy aki hagyja magát becsapni, nem is haragszik a másikra. Tudjuk, kormányunk milyen nehezen szánta el magát a sorsjáték megszüntetésére: érezte, hogy a tulajdonra mér csapást. A csirkefogó, a csaló, a szemfényvesztő saját kézügyességét, szellemének finomságát, az ékesszólás tekintélyét és a találékonyság bőségét használja fel, ezért a büntető törvénykönyv, mely előtt az intelligencia tekintélyesebb, mint a nyers erő, jónak látta a fent említett négy változatot külön kategóriába sorolni, melyet csupán meg nem szégyenítő szankciókkal büntet. Vádolják hát a mai törvényt materializmussal és ateizmussal.

Lopni lehet: 12. uzsorával.

Ez az evangélium megjelenése óta oly gyűlöletes és oly szigorúan megtorolt lopásfajta átmenetet képez a tiltott és az engedélyezett lopások között. Kétértelműségénél fogva egy sor ellentmondást teremt a törvényekben és az erkölcsben, melyeket a paloták, a pénzügyek és a kereskedelem emberei rém ügyesen aknáznak ki. Így az uzsorás, aki 10, 12 és 15% jelzálogra kölcsönöz, hatalmas büntetést kockáztat, ha tetten érik; a bankárt azonban, aki ugyanezt a kamatot beszedi - igaz, nem kölcsönzés, hanem átváltás vagy eszkomptálás, vagyis eladás címén -, királyi privilégium támogatja. De az uzsorás és a bankár megkülönböztetése tisztán névleges; az uzsorás ingó vagy ingatlan értékre kölcsönöz, a bankár értékpapírra; a bankár éppúgy, mint az uzsorás, előre kéri a kamatot, éppúgy, mint az uzsorás, fenntartja a jogot, hogy bepanaszolja a kölcsönkérőt, ha a zálog megsemmisült, ha a kötelezvény nincs törlesztve - vagyis pontosan azt csinálja, amit az, aki pénzt kölcsönöz, nem pedig elad. Csakhogy a bankár rövid lejáratra kölcsönöz, míg az uzsorakölcsön lejárata lehet éves, kétéves, hároméves, kilencéves stb.; a lejárati idő különbsége és néhány formális különbség az aktusban nem változtatja meg a szerződés természetét. A kapitalisták viszont, akik 3, 4, 5%-ra akár az államba, akár a kereskedelembe fektetik vagyonukat, vagyis kisebb uzsorát hajtanak be, mint a bankárok vagy uzsorások, ők a társadalom színe-virága, az úriemberek krémje. A mérséklet a lopásban maga az erény.[3]

Lopni lehet: 13. járadékkal, földbérlettel, haszonbérlettel, bérbe adással.

A Vidéki levelek szerzője a XVII. századi becsületes keresztényeket a jezsuita Escobar és a Mohatra-szerződés történetével szórakoztatta. "A Mohatra-szerződés abban áll - mondotta Escobar -, hogy az, akinek pénzre van szüksége, a kereskedőtől árut vásárol, éspedig drágán és hitelre, s aztán még ugyanabban a pillanatban újra eladja ugyanannak a kereskedőnek, készpénzért és olcsóbban." Escobar talált érveket, melyek az uzsorának ezt a fajtáját igazolják. Pascal és a janzenisták ezért kigúnyolták őt. De mit mondott volna a szatirikus Pascal, a tudós Nicole s a legyőzhetetlen Arnaud, ha Antoine Escobar de Valladolid atya ezt az érvet szegezte volna nekik: a lakásbérlet olyan szerződés, amellyel drágán és hitelre ingatlant vásárolnak, majd egy bizonyos idő után olcsóbban visszaadják ugyanannak a személynek; csak az eljárás egyszerűsítése végett a vásárló megelégszik a két eladás különbözetének kifizetésével. Vagy ha tagadják a lakásbérlet és a Mohatra-szerződés azonosságát, és egy pillanat alatt összezavarom magukat; vagy beismerik a hasonlóságot, és így elméletem helyességét is, ha csak el nem törlik egy csapásra a haszonbérletet és a földbérletet.

A jezsuita borzasztó érvelésére Sire de Montalte megkondította a vészharangot, és kiderült, hogy a társadalom veszélyben van, hogy a jezsuiták egészen az alapokig ássák alá.

Lopni lehet: 14. kereskedéssel, ha a kereskedő haszna meghaladja munkájának legitim ellenértékét.

A kereskedelem definíciója ismert: Annak művészete, hogyan vásároljunk három frankot, ami hatot ér, és adjunk el hatot, ami hármat ér. Az így definiált kereskedelem és a rafinált lopás közötti különbség az elcserélt értékek egymáshoz viszonyított arányában áll, egyszóval a haszon nagyságában.

Lopni lehet: 15. a termék hasznát behajtva, szinekúrát elfogadva, nagy fizetést élvezve.

Lop a gazdálkodó, aki eladván a fogyasztónak búzáját, méréskor belemeríti tenyerét a vékába és kivesz egy marék magot; lop a tanár, akinek óráiért az állam fizet, de a könyvkereskedő közvetítésével még egyszer eladja őket a közönségnek; lop a szinekurista, aki hiúsága ellenében nagy jövedelmet húz; lop a hivatalnok, a munkás, bárki, aki egyet állít elő és négyet, vagy százat és ezret fizettet; e könyv kiadója és jómagam, a szerző, midőn a dupláját akarjuk megfizettetni annak, amit ér.

Összefoglalva:

Az igazság, kilépvén a negatív közösségből, amelyet az egykori költők aranykornak neveztek, az erő jogává változott. A szervezetét kereső társadalomban a képességek egyenlőtlensége az érdem gondolatát ébreszti; a méltányosság azt sugallja, hogy nemcsak a megbecsülést, de az anyagi javakat is személyes érdemek alapján kellene eloszlatni; és mivel az első és csaknem kizárólagos elismert érdem akkoriban a fizikai erő, a legerősebb, az "arisztosz", egyben a legérdemesebb, a legjobb; az "arisztosz" lesz az, akié a legjobb rész joga; és ha ez megtagadtatik tőle, teljesen természetesen elveszi. Innen aztán már csak egy lépés minden dolog birtoklásának követelése.

Ez volt a heroikus jog, amelyet legalábbis a tradíció megőrzött a görögöknél és a rómaiaknál köztársaságuk utolsó szakaszáig. Platón a Gorgiaszban egy bizonyos Kalliklészről ír, aki nagy éleselméjűséggel védelmezi az erő jogát, és akit Szókratész, az egyenlőség, a "tú iszú" védelmezője, keményen visszautasít. A nagy Pompeiusról azt mesélik, hogy könnyen elpirult, egy napon mégis így kiáltott fel: "Tiszteljem a törvényt, amikor fegyver van a kezemben!" Ez a felkiáltás olyan férfit fest, akiben harcol egymással az erkölcsi érzék és az ambíció, és aki hősi és zsiványmaximával próbálja igazolni az erőszakot.

Az erő jogából származik embernek ember általi kizsákmányolása, másképpen mondva a rabszolgaság, az uzsora vagy az adó, melyet a győztes ró ki a legyőzött ellenségre és az adók, járadékok, regálék, robotok, bérletek, haszonbérletek oly népes családja - egyszóval a tulajdon.

Az erő jogát követte a csalás joga, az igazság második megnyilvánulása, melyet a hősök, akik nem tündököltek vele és túl sokat vesztettek, megvetettek. Ez is erő, de nem a testi tartományból, hanem a lelki képességekéből való. Az ellenség álnok javaslatokkal való megcsalatásában tanúsított ügyesség dicsérendő érdemnek minősült, miközben az erősek mindig az őszinteséget magasztalták. Ebben az időben az adott szó megtartását és az eskü tiszteletét inkább betű szerint, mint logikailag vették komolyan. Uti lingua nuncupassit, ita jus esto, "amint a nyelv szólt, mondja a jog is úgy" - így szól a tizenkét római törvény egyike. A régi Rómának csaknem egész politikáját a ravaszság, vagy más szóval az álnokság vezérelte. Egyebek között Vico idézi és Montesquieu is átveszi a példát, mely szerint a rómaiak biztosították a karthágóiakat, hogy megtarthatják javaikat és városukat, készakarva a "civitas", azaz "társadalom", "állam" szót használtak, a karthágóiak viszont a tényleges várost, az "urbs"-ot értették alatta; és mikor újra kezdték húzni falaikat, szerződésszegés címén támadták meg őket a rómaiak, akik ebben a heroikus jogot követték, és nem gondolták meg, hogy mikor ellenségeiket kétértelműséggel becsapják, igazságtalan harcot vívnak.

A ravaszság jogából származnak az ipar, a kereskedelem és a bank jövedelmei, a gazdasági csalások, mindazok a törekvések, melyeket tehetség és szellem névvel illetnek, és melyeket a csalás és ravaszság legmagasabb fokának kellene tekintenünk, végül pedig a társadalmi egyenlőtlenség összes formája.

A lopásban, melyet tilt a törvény, az erő és a csalás önmagában és leplezetlenül nyilvánul meg; az engedélyezett lopásban ezek a megtermelt haszonba burkolóznak, ezt használják az áldozat kifosztásának leplezésére.

Az erőszak és a csalás direkt használata már korán és egyhangúlag elvetendőnek minősült; de egyetlen nemzetnek sem sikerült még megszabadulnia a tehetséggel, munkával és birtoklással szövetkező lopástól. Innen a jogtudomány kazuisztikájának minden bizonytalansága és megszámlálhatatlan ellentmondása.

Az erő joga és a csalás joga, melyet az Iliászban és az Odüsszeiában rapszódoszok ünnepeltek, inspirálta a görög törvényhozást és ezen keresztül meghatározta a római törvények szellemét, ami átment a mi erkölcseinkbe és törvényeinkbe is. A kereszténység semmin sem változtatott; de ne vádoljuk az evangéliumot, amit a papok, éppoly kevéssé ihletetten, mint a törvénytudók, nem tudtak sem magyarázni, sem megérteni. A zsinatok és a főpapok tudatlansága mindazzal kapcsolatban, ami a morált illeti, egyenlő a fóruméval és a praetorokéval; ez a joggal, igazsággal, társadalommal kapcsolatos tudatlanság öli meg az egyházat és hoz mindörökre szégyent tanítására. A római egyház és a többi keresztény egyház hűtlensége szembeszökő; valamennyien félreértették Krisztus tanítását; valamennyien tévedtek az erkölcsben és a tanban; valamennyien hibás, képtelen, méltánytalan és gyilkos tételekben bűnösek. Ez az egyház, amely csalhatatlannak mondta magát és romlásba vitte az erkölcsöt, kérje Isten és az emberek bocsánatát; reformált nővérei alázzák meg magukat a nép, mely kiábrándult, de hívő és kegyes, ítélni fog.[4]

A jog fejlődése, különböző kifejeződési formákban, ugyanazt a fokozatosságot követte, mint a tulajdoné; mindenütt előtte járni látjuk a lopást, és látjuk, amint egyre szűkebb határok közé szorítja azt. Az igazság győzelmei az igazságtalanon, az egyenlőségéi az egyenlőtlenségen ösztönösen és kizárólag a dolgok ereje folytán valósulnak meg; de társadalmiságunk utolsó győzelme gondolkodásunknak lesz köszönhető, hacsak nem zuhanunk vissza valamilyen feudális káoszba: a dicsőséget intelligenciánknak, a nyomorúságot pedig méltatlanságunknak tudhatjuk be.

A tulajdon másik következménye a despotizmus. Mivel a despotizmus az elmében szükségszerűen a legitim tekintély gondolatához kapcsolódik, az előbbi természetes okait fejtegetve, ismertetnem kell az utóbbi elvét.

Milyen kormányzási formát válasszunk?

- Eh, minek kérdezi? - feleli bizonyára fiatal olvasóim egyike -, hisz maga republikánus.

- Republikánus, igen: de ez alig fejez ki valamit. Res publica, a köz dolga, vagyis bárki, aki a köz dolgát tartja elsődlegesnek, bármilyen kormányzati formában, köztársaságinak nevezheti magát. A királyok is republikánusok.

- Eh! Maga demokrata?

- Nem.

- Mit? Talán monarchista?

- Nem.

- Alkotmányozó?

- Isten őrizz!

- Tehát arisztokrata?

- A legkevésbé sem.

- Vegyes kormányt szeretne?

- Még kevésbé.

- Mi hát ön?

- Anarchista vagyok.

- Értem már, ön szatírát ír, a kormánynak címezve.

- Semmiképpen: ön őszinte és éretten átgondolt hitvallásomat hallgatta, s bár a rend barátja vagyok, mégis a kifejezés legteljesebb értelmében anarchista. Hallgasson ide!

A csoportokban élő állatok között "a fiatalok gyengesége az alapelve annak, hogy engedelmeskedjenek az öregebbeknek, akiknek már van erejük; és a megszokás, a tudat egy különös fajtája az oka, hogy a hatalom a legöregebbé marad, még ha időközben ő lett is a leggyengébb. Minden alkalommal, mikor a társadalom egy vezér irányítása alatt áll, ez a vezér majdnem mindig valóban a csoport legöregebbje. Azt mondom: majdnem mindig, mert a fennálló rendet erőszakos érzelmek felforgathatják. Akkor a hatalom másé lesz, és miután az erővel újrakezdődött, ismét a szokás segítségével őrzik meg. A vadlovak csordában járnak; van egy vezérük, amelyik az élen megy, akit bizalommal követnek, ő ad jelet számukra a menekülésre vagy a harcra."

"A birka, melyet felneveltünk, követ minket, de a nyájat is követi, amelyben született. Az ember csak nyájának fejét látja... A háziállatok számára az ember csak a csapat egyik tagja; egész művészete abban áll, hogy szövetségesként elfogadtassa magát; így hamarosan vezérük lesz, annyira fölöttük álló, amennyire intelligenciája szerint az. Nem változtatja meg tehát az állatok természetes állapotát, miként Buffon állította; ellenkezőleg, azt a természetes állapotot használja fel. Más szavakkal, megtalálván a társas állatokat, háziasítja őket azzal, hogy a szövetségesükké, a vezérükké válik. Az állatok háziasítása tehát nem egyéb, mint különleges eset, egyszerű kiegészítés, a társas ösztön szoros következménye. Minden háziállat természete szerint társas állat..." (Flourens: Résumé des observations de F. Cuvier.)

A társas állatok ösztönszerűen követnek egy vezért; de jegyezzük meg, amit Cuvier elmulasztott megemlíteni: ez a vezér intelligens. A vezér nem tanítja meg a többieket egyesülni, a vezetése alatt csoportosulni, szaporodni, menekülni, védekezni: ezeken a pontokon alárendeltjeit éppen olyan bölcsnek találja, mint magát. De a vezér az, aki tapasztalata alapján számít a váratlanra; az ő intelligenciája pótolja nehéz helyzetekben az általános ösztönt; ő az, aki megfontol, dönt, vezet, egyszóval ő az, akinek felvilágosodott óvatossága mindenki hasznára irányítja az általános gyakorlatot.

Az ember, aki természetesen társadalomban él, szintén természetesen követ egy vezért. Eredetileg ez a vezér az apa, a pátriárka, az öreg, a tapasztalt férfiú, a bölcs, akinek tevékenysége következésképpen megfontolt és intelligens. Az emberi fajnak, miként az összes társas állatnak, megvannak az ösztönei és vele született adottságai, az érzelem és az értelem kategóriái: a vezérek, törvényhozók vagy királyok soha semmit nem alkottak, nem feltételeztek, nem találtak ki; annyit tettek csupán, hogy tapasztalatuk alapján vezették a társadalmat, de mindig a véleményekhez és hitekhez alkalmazkodva.

A filozófusok, akik sötét, demagóg kedéllyel ítélik meg az erkölcsöt és a történelmet, s azt állítják, hogy az emberi nemnek kezdetben nem volt sem vezére, sem királya, semmit nem tudnak az ember természetéről. A királyság és az abszolutisztikus királyság a kormányzás primitív formája, legalább annyira, sőt sokkal inkább, mint a demokrácia. Mivel a legrégibb időktől fogva látjuk, hogy hősök, útonállók, kalandlovagok nyernek koronát és királlyá teszik magukat, ezt a két dolgot - a királyságot és a despotizmust - összekeverjük: de a királyság az ember kialakulásától datálódik; létezett az ősközösség idején is; a hősiesség és az általa teremtett despotizmus ezzel szemben az igazságfogalom első meghatározásával kezdődött, vagyis az erő uralmával. Amint az érdemek összemérésével a legerősebb ítéltetik a legjobbnak, az agg átadja neki helyét, és a királyság despotikussá lesz.

A királyság spontán, ösztönös, és, hogy úgy mondjam fiziológiai eredete kezdetben emberfölötti jelleget adott neki; a népek az istenekig vezették vissza, akiktől, mondták az első királyok származtak: innen a királyi családok isteni genealógiája, a messianisztikus mesék; innen az isteni jog doktrínái, melyeknek oly rendkívüli bajnokai vannak.

A királyság először választásra épült, mivel egy olyan korban, midőn a keveset termelő embernek nincs semmije, a tulajdon túl gyenge ahhoz, hogy létrejöjjön az öröklés gondolata, és garantálja a fiúnak apja birodalmát. De amint feltörték a földeket és felépítették a városokat, minden feladatot, mint minden más dolgot, kisajátítottak; innen származik az öröklött királyság és a papság; innen a legközönségesebb mesterségek öröklése, ami elvezetett a kasztok elkülönüléséhez, a rangkórsághoz, a polgárság megvetéséhez; és ez erősíti meg azt, amit az apajogú örökösödés elvéről mondottam, hogy tudniillik ezt a formát a hatalom természete jelölte ki a betöltetlen funkciókra és egy elkezdett mű befejezésére.

Időről időre feltámadt a bitorlók, a királyságra igényt formálók ambíciója: ez adott teret annak, hogy egyes királyokat jogszerű, legitim királyoknak, másokat tirannusoknak nevezzenek. De a szavaknak nem szabad minket befolyásolniok: voltak gyűlölt királyok és nagyon is elviselhető tirannusok. Minden királyság lehet jó, ha ez az egyetlen formája a kormányzásnak; legitim sohasem lesz. Sem örökösödés, sem választás, sem az általános szavazati jog, sem az uralkodó kiválósága, sem a vallás és a kor megszentelése nem teszi a királyságot legitimmé. Bármilyen formában mutatkozzék is meg, legyen monarchikus, oligarchikus, demokratikus, a királyság, vagyis az embernek ember általi kormányzása képtelen és törvénytelen.

Az ember, hogy a leggyorsabban és legtökéletesebben kielégíthesse szükségleteit, keresi a szabályt: kezdetben ez a szabály élő, látható és megfogható volt számára: atyja, mestere, királya. Minél tudatlanabb az ember, annál engedelmesebb, annál tökéletesebb vezetőjébe vetett bizalma. De az ember, akinek törvénye a szabályhoz való alkalmazkodás, tehát annak reflexió és gondolkodás segítségével való feltárása, az ember elgondolkodik urai parancsain: az ilyen gondolkodás pedig szembeszállás a tekintéllyel, az engedetlenség kezdete. Attól a pillanattól, amikor keresni kezdi az uralkodó akarat motívumait, az ember lázadó. Többé nem azért engedelmeskedik, mert a király parancsol, hanem azért, mert a király bizonyít; tehát állíthatjuk, hogy most már semmilyen tekintélyt nem ismer el, és önmagát teszi saját királyává. Jaj annak, aki vezetni meri és törvényei ellenében nem ajánl egyebet, mint a többség tiszteletben tartását; mert előbb vagy utóbb a kisebbség többséggé lesz, és a vigyázatlan despotát megdöntik, törvényeit megsemmisítik.

Amilyen mértékben felvilágosultabbá válik a társadalom, úgy csökken a királyi hatalom: e tény mellett az egész történelem tanúskodik. A nemzetek születésekor hiába gondolkodnak az emberek: módszerek nélkül, elvek nélkül, érveiket nem tudván használni, nem tudják, helyesen látnak-e avagy tévednek; ekkor korlátlan a királyok hatalma, semmilyen megszerzett ismeret nem áll útjában. De a tapasztalat apránként szokásokat teremt; ezek pedig szokásjogot; a szokásjog maximákká válik, vagyis törvényekké, melyeket a király, az élő törvény, kénytelen tiszteletben tartani. Eljön az idő, amikor a szokások és törvények úgy megsokasodnak, hogy az általános akarat mintegy befonja az uralkodó akaratát; mikor magához veszi a koronát, meg kell esküdnie, hogy a szokásjoghoz alkalmazkodva fog kormányozni, és hogy ő maga nem egyéb, mint egy olyan társadalom végrehajtó hatalma, melynek törvényei nélküle készültek.

Idáig minden ösztönösen történik, és, hogy úgy mondjuk, a felek tudta nélkül: de lássuk e folyamat fatális végeredményét.

Az ember, midőn tanul és gondolatokat formál, végül eljut a tudomány ideájáig, egy olyan ismeretrendszer eszméjéig, amely megfelel a dolgok valóságának és a megfigyelésből származik. Kutatja tehát a tudományt, vagyis a szervetlen testek rendszerét, a világ rendszerét: hogyan ne kutatná a társadalom rendszerét is? De erre a pontra érkezvén megérti, hogy az igazság vagy a politikai tudomány az uralkodói akarattól, a többség véleményétől és a néphittől teljesen független dolog; hogy a királyok, miniszterek, bírák és népek mint akaratok a tudomány előtt semmik, szót sem érdemes rájuk vesztegetni. Azt is megérti ekkor, hogy ha az ember társadalminak született, azon a napon, amikor gondolkodása kialakult és tanulása befejeződött, apja tekintélye megszűnik számára, apjának szövetségesévé lesz; hogy a politika tudomány, nem pedig rafinéria; és hogy a törvényalkotó munkája végső soron az igazság módszeres keresésére redukálódik.

Így egy adott társadalomban az embernek más emberek feletti hatalma fordított arányban van a társadalom fejlettségi fokával, és e hatalom valószínű időtartama egy igaz, tehát tudományos kormány többé-kevésbé általános óhaja alapján kiszámítható. És ahogy az erő és a csalás jogát az igazság egyre szélesebb elterjedése korlátozza, az végül kihuny az egyenlőtlenségben, az akarat uralma ugyanúgy megtörik az ész uralmán, hogy végül kihunyjon a tudományos szocializmusban. A tulajdon és a királyság a világ kezdete óta bomlik; az ember az igazságot keresi az egyenlőségben, a társadalom pedig a rendet az anarchiában.

Anarchia: a vezető, az uralkodó hiánya[5] - ehhez a kormányzási formához közeledünk napról napra; de ama meggyökeresedett szokás következtében, hogy az embert szabálynak, akaratát pedig törvénynek veszik, az anarchiát a rendetlenség és a káosz kiemelkedő megnyilvánulásának tekintik. Mesélik, egy XVII. századi párizsi polgár, azt hallván, hogy Velencében egyáltalán nincsen király, nem győzött csodálkozni, és attól tartott, halálra neveti magát e mulatságos dolog hírére. Ilyen az előítélet: valamennyien vezért vagy urat akarunk magunknak; jelenleg egy füzetet tartok a kezemben, melynek szerzője, buzgó kommunista, új Marat-ként a diktatúráról ábrándozik. A leghaladóbbak közülünk azok, akik a lehető legnagyobb számú uralkodót akarják, legvérmesebb reményeik tárgya a nemzeti gárda királysága, s egyikük, a polgári milíciára való féltékenységében, nemsokára bizonyára kijelenti: Mindenki király; de ha ez az illető megszólalt, én azt fogom mondani: Senki sem király; akár tetszik, akár nem, szövetségesek vagyunk. Minden belpolitikai kérdést a megyei statisztika adatai alapján kell intézni; minden külpolitikai kérdés nemzetközi statisztikai ügy. A kormányzás tudománya jog szerint a tudományos akadémia egyik szekciójára tartozik, amelynek örökös titkára szükségszerűen a miniszterelnök; és mivel minden polgár javaslatot tehet az akadémiának, minden polgár törvényhozó; de minthogy bárkinek a véleménye csak annyit nyom a latban, amennyire bizonyított, senki sem emelheti akaratát az ész helyére, senki sem király.

Minden, ami törvényhozási és politikai kérdés, a tudomány tárgya, nem pedig a közvélemény dolga; a törvényhozó hatalom a módszeresen felismert és bizonyított észérvekre tartozik. Bármely hatalomnak vétó- és szankcionálási jogot tulajdonítani a zsarnokság csúcsa. Igazság és legalitás olyan dolgok, melyek éppúgy nem függenek hozzájárulásunktól, mint a matematikai igazság. Hogy kötelező erejűek legyenek, elegendő megismerni őket; meglátásukhoz csak meditációra és tanulmányozásra van szükség. Mi tehát a nép, ha nem uralkodó, ha nem tőle származik a törvényhozó hatalom? A nép a törvény őre, a nép a végrehajtó hatalom. Minden polgár állíthatja: ez igaz, ez helyes, de meggyőződése csakis őt kötelezi; hogy az igazság, melyet proklamál, törvény legyen, elismertnek kell lennie. Nos, mit tesz az, elismerni egy törvényt? Annyi, mint egy matematikai vagy metafizikai műveletet igazolni; megismételni egy kísérletet, megfigyelni egy jelenséget, konstatálni egy tényt. Egyedül a nemzetnek van joga azt mondani: Követeljük és parancsoljuk!

Belátom, hogy mindez ellentétes az elfogadott eszmékkel, és úgy tűnik, a jelenkori politika megfordításának feladatát veszem magamra; de kérem az olvasót, vegye tekintetbe, hogy ha helyesen gondolkodom, ha már paradoxonnal kezdtem, minden lépésemnél paradoxonokba kell ütköznöm, és paradoxonokkal kell végeznem. Egyébként nem látom, milyen veszély fenyegetné a polgárok szabadságát, ha a törvényhozó tolla helyett a törvény pallosa adatna vissza kezünkbe. A végrehajtó hatalom, lényegileg az akaratra tartozván, nem lehet meghatalmazottakra bízva: ez a nép valódi szuverenitása.[6]

A birtokos, a tolvaj, a hős, az uralkodó (hiszen ezek szinonimák), rákényszeríti akaratát és nem tűr ellentmondást vagy ellenőrzést, tehát egyszerre tart számot rájuk. A tudományos és igaz törvény alárendelése a királyi akaratnak nem megy kegyetlen harc nélkül, és ez a szüntelen alárendelés a tulajdon mellett a történelem leghathatósabb eleme, a politikai mozgalmak legtermékenyítőbb oka. Túl számosak és túl nyilvánvalók a példák, hogy most elkezdjem felsorakoztatni őket.

Nos, a tulajdon szükségképpen nemzi a despotizmust, az önkényes kormányzatot, az érzéki hatalom uralmát: ez olyannyira lényegét alkotja a tulajdonnak, hogy ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, elegendő emlékezetünkbe idézni, mi is történik körülöttünk. A tulajdon a használás és a kihasználás joga. Ha tehát a kormányzás gazdálkodás, hogyha egyetlen tárgya a termelés és a fogyasztás, a munkák és a termékek elosztása, hogyan is ne lennének a tulajdonosok uralkodók és önkényurak, mégpedig anyagi helyzetük függvényében? És ha minden tulajdonos önkényúr a saját tulajdona területén, sérthetetlen uralkodó birtoka egésze fölött, a tulajdonoskormány hogyne volna káosz és konfúzió?



III.
A harmadik társadalmi forma meghatározása. Konklúzió

Semmiféle kormányt tehát, semmiféle közgazdaságot, adminisztrációt a tulajdon alapján.

A közösségiség az egyenlőséget és a törvényt keresi: a tulajdon, mely az ész autonómiájából és a személyes érdem érzeményéből született, minden dologban a függetlenséget és az arányosságot óhajtja.

De a közösségiség, mely a törvényben az egyformaságot alkalmazza és egy szintre hozva egyenlősít, önkényessé és igazságtalanná válik: a tulajdon pedig despotizmusa és burjánzása miatt hamarosan elnyomóvá és összeférhetetlenné lesz.

Az, amit a közösségiség és a tulajdon akar, jó; az, amit létrehoznak, rossz. És miért? Mert mindkettő kizárólagos, és mindkettő félreismeri a társadalom két elemét. A közösségiség elveti a függetlenséget és az arányosságot, a tulajdon nem elégíti ki az egyenlőséget és a törvényt.

Ha tehát egy olyan társadalmat képzelünk el, amely az egyenlőség, a törvény, a függetlenség, az arányosság négy alapelvén nyugszik, a következőket találjuk:

1. az egyenlőség, amely csak a feltételek, tehát az eszközök egyenlősége, nem pedig a jólété, amely az egyenlő eszközök által a munkás műve kell hogy legyen, semmilyen módon nem sérti az igazságosságot és a méltányosságot;

2. a törvény, amely a tények tudományára épül, következésképpen magára a szükségszerűségre támaszkodik, nem sérti a függetlenséget;

3. az egyének kölcsönös függetlensége vagy az egyéni gondolkodás autonómiája, amely a tehetségek és képességek különbségéből fakad, fenyegetettség nélkül létezhet a törvény keretei között;

4. az arányosság, amely csak az értelem és az érzelem szférájában megengedett, nem pedig a fizikai dolgokéban, betartható anélkül, hogy megszegné az igazságosságot vagy a társadalmi egyenlőséget. Ezt a harmadik társadalmi formát, a közösség és a tulajdon szintézisét szabadságnak fogjuk nevezni.[7]

A szabadság meghatározásához nem egyesítjük egyszerűen a közösséget és a tulajdont, ez képtelen eklektika volna. Analitikus módszerrel azt keressük, ami igazat tartalmaznak, a természet és a társadalom törvényeinek megfelelőt, s kiirtjuk belőle az idegen elemeket; az eredmény az emberi társadalom természetes formájának, egyszóval a szabadságnak adekvát kifejezése lesz.

A szabadság egyenlőség, mert a szabadság csak társadalmi állapotban létezik, és egyenlőség nélkül nincsen társadalom.

A szabadság a végtelen változatosság, mert a törvény keretei között tiszteletben tartja az összes akaratot.

A szabadság arányosság, mert szabadjára engedi az érdem ambícióját és a vetélkedést a dicsőségért.

Cousinnel most azt mondhatjuk: "Alapelvünk igaz, jó, szociális; ne féljünk levonni belőle a következtetéseket."

Az emberben rejlő társadalmiság, amely a gondolkodás révén igazságossággá, a képességek egymásba illeszkedése révén méltányossággá lesz, formája pedig a szabadság - ez az igazi alapja az erkölcsnek, alapelve és szabályozója minden cselekedetünknek. Ez az általános mozgatóerő, amit a filozófia kutat, amit a vallás erősít, amit az egoizmus kiszorít, a tiszta ész pedig soha nem pótol. A kötelesség és a jog a szükségletből születik bennünk; a szükséglet, ha a külső dolgokkal kapcsolatban tekintjük, jog, ha velünk magunkkal, kötelesség.

Szükséglet az evés és az alvás: jog, hogy megszerezzük magunknak az álomhoz és a táplálkozáshoz szükséges dolgokat; ezek használata kötelesség, amikor a természet megköveteli.

Szükséglet az életért való munkavégzés: egyben jog, feladat.

Szükséglet, hogy szeressük feleségünket és gyermekeinket: kötelezettség gyámolítójuknak és támaszuknak lenni, jog mindenekelőtt szeretve lenni. A házastársi hűség igazság szerint való; a házasságtörés társadalomellenes bűn.

Szükséglet termékeink más termékekre való elcserélése: jog viszont, hogy ez a csere arányos legyen, és mivel előbb fogyasztunk, mint termelnénk, kötelesség is volna, ha a dolog tőlünk függne, ha utolsó termékünk utolsó fogyasztásunkat követné. Az öngyilkosság hamis csőd.

Szükséglet feladatunk teljesítése értelmünk fényében: szabad akaratunk fenntartása jog, a másoké tiszteletben tartása kötelesség.

Szükséglet felebarátaink megbecsülése: dicséretük kiérdemlése kötelesség, jog viszont, hogy munkánk alapján ítéltessünk meg.

A szabadság egyáltalán nincs ellentmondásban az öröklés és örökhagyás jogával: megelégszik azzal, hogy az egyenlőség sértetlenségén őrködjék. Két örökség közül, mondja, válasszanak, ne halmozzanak fel. Minden közvetítésre, helyettesítésre, örökbefogadásra, ha használhatom ezt a szót, koadjutorságra vonatkozó törvényt újra kell alkotni.

A szabadság kedvezményezi és nem akadályozza a vetélkedést: a társadalmi egyenlőségben a vetélkedés egyenlő feltételek mellett folyik, jutalmát önmagában hordja: senki nem szenved a győzelemtől.

A szabadság helyesli és tetszéssel fogadja az önfeláldozást; de nélkülözni is képes azt. Az igazság elegendő a társadalmi egyensúlyhoz, az önfeláldozás már kötelességen túli. De boldog, aki mondhatja: feláldozom magamat.[8]

A szabadság lényege a szervezés: hogy biztosítsa az egyenlőséget az emberek között, az egyensúlyt a nemzetek között, szükséges, hogy a mezőgazdaság és az ipar, az ipari, kereskedelmi és raktárcentrumok minden ország földrajzi és éghajlati viszonyai, a termékek fajtái, a lakosok természetes jelleme és adottságai szerint osztassanak el olyan pontos, bölcs, jól kiszámított arányban, hogy sehol se mutatkozzék sem fölösleg, sem hiány a népességben, a fogyasztásban a termékekben. Itt kezdődik a közjog és a magánjog tudománya, a valódi közgazdaságtan. Az immár a tulajdon hamis elvétől megszabadult jogtudósok feladata, hogy rögzítsék az új törvényeket és békét teremtsenek a világon. A tulajdon és a szellem náluk nem hiányzik: a támpont pedig adott.[9]

Bevégeztem a művet, melyet ígértem; a tulajdon legyőzetve; nem támad föl többé. El van vetve a tulajdon halálának csírája mindenütt, ahol ezt az előadást közlik, olvassák és továbbadják: előbb vagy utóbb eltűnnek a privilégiumok és a szolgaság; az akarat despotizmusát az ész uralma követi. Milyen szofizmák, valóban, miféle makacs előítéletek maradhatnak fenn ezen állítások egyszerűsége előtt?

I. Az egyéni birtoklás[10] a társadalmi élet feltétele; ötezer év tanúsítja: a tulajdon a társadalom öngyilkossága. A birtoklás jogszerű; a tulajdon jogellenes. Szüntessétek meg a tulajdont, megőrizvén a birtoklást; ezzel az elvi módosítással mindent megváltoztattok a törvényekben, a kormányzásban, a gazdaságban, az intézményekben: elűzitek a romlást a földről.

II. Lévén a felhasználás joga mindenkinél egyenlő, a birtoklás a birtoklók száma szerint változik; tulajdon nem alakulhat ki.

III. Lévén a munka eredménye mindenki számára ugyanaz, megszűnik az idegen kizsákmányolás és bérlet általi tulajdon.

IV. Minden emberi munka szükségszerűen egy kollektív erőből származván, minden tulajdon ugyanezen oknál fogva kollektív és oszthatatlan lesz: pontosabb kifejezéssel, a munka lerombolja a tulajdont.

V. Lévén minden munkaképesség éppúgy, mint minden munkaeszköz, felhalmozott tőke, közös tulajdon, a fizetés és a vagyon a képességek egyenlőtlensége ürügyén szerzett minden egyenlőtlensége igazságtalanság és lopás.

VI. A kereskedelemnek szükségszerű feltétele a szerződők szabadsága és az elcserélt termékek arányossága: mivel az érték azt az időt és költséget fejezi ki, amelybe minden termék kerül, a szabadság pedig sérthetetlen, a dolgozók szükségképpen egyenlőek lesznek a bérben, amiként egyenlőek jogokban és kötelességekben.

VII. Termék csak termékkel vásárolható: mivel minden csere feltétele a termékek egyensúlya, a haszon lehetetlen és igazságtalan. Tartsátok be ezt a legelemibb gazdasági szabályt, és a pauperizmus, a luxus, az elnyomás, az erkölcstelenség, a bűn az éhséggel együtt eltűnik közülünk.

VIII. Az emberek szövetségesek a termelés fizikai és matematikai törvénye alapján még mielőtt beleegyezésüket adnák hozzá: a feltételek egyenlősége tehát igazság szerint való, a társadalmi jog így a szigorúan vett jog szerint való; a tisztelet, a barátság, az elismerés, a csodálat viszont a méltányos és arányos jog körébe tartozik.

IX. A szabad szövetkezés, a szabadság, amely a termelési eszközök egyenlőségének és a csere egyensúlyának fenntartására terjed ki, az egyetlen formája a lehetséges társadalomnak: az egyetlen igazságos, az egyetlen valós.

X. A politika a szabadság tudománya: embernek ember általi kormányzása, bármilyen nevet viseljen is, elnyomás; a társadalom legnagyobb tökéletessége a rend és az anarchia egyesülésében van.

Az antik civilizáció vége elérkezett; a földfelszín új nap alatt fog megújulni. Múljék el egy generáció, tűnjenek a semmibe a vén kötelességszegők: a szent föld nem fogadhatja be csontjaikat. Ifjú ember, te, akit felháborít a század korrupciója, és hevít az igazság tüze, merd magadhoz ölelni a szabadság ügyét. Vesd le az ősi egoizmust, merítkezz meg a születő egyenlőség népi hullámaiban; megedződött lelked ismeretlen erőt és esélyt merít onnan; elgyengült szellemed fékezhetetlen energiákat nyer; szíved, amely talán megviselt, megifjodik. Minden megváltoztatja képét megtisztult szemeid előtt, új érzemények új gondolatoknak adnak benned életet; vallás, morál, poézis, művészet, nyelv emelkedettebb és szebb formát öltenek; és ettől fogva hitedben megerősödve, gondolkodva és lelkesedve az egyetemes újjászületés hajnalát köszöntöd majd.

Szabadság istene! Egyenlőség istene! Isten, aki szívembe helyezted az igazság érzeményét, mielőtt elmém megérthette volna, hallgasd meg hű imámat! Te mondtad tollba mindazt, amit írtam. Te formáltad gondolatomat, Te irányítottad tanulmányomat, Te választottad el bennem kíváncsi szellememet és ragaszkodó szívemet, hogy közzétegyem az igazságot úr és szolga előtt. Beszéltem erőm és talentumom szerint, mely Tőled adatott; Neked kell művedet bevégezned. Te tudod, hogy saját érdekemet vagy a Te dicsőségedet keresem-e, ó szabadság istene! Ó vesszen el emlékem és az emberiség legyen szabaddá; csak lássam homályomban a végül kiművelt népet; nemes tanítók világosítsák fel; önzetlen szívek vezessék. Szabd rövidre a gőg és kevélység próbájának idejét, ha lehet; hallgattasd el a dicsőség bálványozását, mely lealjasodásban tart minket; tanítsd meg szegény gyermekeidnek, hogy a szabadság kebelén nincsenek többé sem hősök, sem nagy emberek. Sugalmazd a hatalmasnak, a gazdagnak, annak, akinek nevét soha nem venném a számra előtted, harácsolásának utálatát; elsőként kérje, hogy befogadtassék az átalakulásban, csakis sietős megbánása adjon számára feloldozást. Akkor nagyok és kicsinyek, bölcsek és tudatlanok, gazdagok és szegények kimondhatatlan testvériségben egyesülnek majd; és valamennyien együtt, új himnuszt énekelve emelünk Számodra oltárt, szabadság és egyenlőség istene!


(Fordította: Lenkei Júlia. A fordítás alapja: P. J. Proudhon: Qu'est-ce la Propriété? In: Oeuvres Complètes de P. J. Proudhon. Paris, Rivière, 1926. 325-347. o.)




Kezdőlap