MAX STIRNER:

Az egyetlen és tulajdona

(Részletek)


1. Az önösség

"Nem szabadságra szomjúhozik-e a szellem?" - Ah, nekem nemcsak a szellemem, de testem is minden órán azután epekedik! Ha orrom az illatozó kastélykonyha küszöbén az ízes étkekről mesél ínyemnek, melyeket odabenn főznek, ínyem a száraz kenyér falása közben iszonyatosan epekedik; ha szemem puha paplanról mesél kérges hátamnak, melyen kellemesebb a fekvés, mint az agyonpréselt szalmán, hátamat elkeseredett harag önti el; ha - de ne soroljuk tovább e kínokat. - És ezt nevezed szabadságvágynak? Mitől akarsz megszabadulni? A komiszkenyértől és a szalmavacoktól? Hát hajítsd el őket magadtól! - Ám úgy látszik, ez nem sokat segít rajtad; az a szabadság kell inkább néked, hogy ínyenc étkeket élvezhess és dagadozó párnák közt aludjál. Az emberektől várod ezt a "szabadságot" - az ő engedelmükre vársz? Nem az emberbaráti szeretettől várod, mert magad is jól tudod, hogy hozzád hasonlóan mindnyájan azt gondolják; "Minden ember önmaga felebarátja!" Hogyan kívánsz akkor hát hozzájutni az ínyenc falatokhoz, s a kényelmes ágyhoz? Nyilván nem másképpen, minthogy tulajdonoddá teszed őket! Ha belegondolsz, nem a szabadság kell neked, hogy megszerezhesd e szépséges dolgokat, mert a szabadsággal még nem lesznek tiéid; valóban meg akarod szerezni őket, a tiédnek akarod hívni, s tulajdonként akarod birtokolni őket. Minek a szabadság, ha semmi hasznod belőle? S ha mindentől megszabadulnál, semmid se maradna; mert a szabadság tartalmatlan. Aki nem tud bánni vele, annak felesleges ez a haszontalan engedély; márpedig az, hogy mire használom, az önösségemtől függ.

Semmi kifogásom a szabadság ellen, de többet kívánok neked a szabadságnál; nem pusztán megszabadulnod kell attól, amit nem akarsz, hanem bírnod is kell, amit akarsz, nem csupán "szabadnak" kell lenned, hanem "tulajdonosnak" is.

Szabad - mitől? Ó, mi mindent lerázhat magáról az ember! A jobbágyság, a felsőbbség, az arisztokrácia és a fejedelmek jármát, a vágyak és a szenvedélyek uralmát; sőt még a saját akarat, az önakarat, a legtökéletesebb önmegtagadás sem egyéb a szabadságnál, szabadság az önrendelkezéstől, önmagunktól; a szabadság mint valamely abszolútum, mint valamely minden árat megérő dolog utáni törekvés fosztott meg bennünket ugyanis a sajátosságtól: teremtette meg az önmegtagadást. Minél szabadabbá válok, annál több kényszer tornyosul fel előttem, annál tehetetlenebbnek érzem magamat. A vadon nem szabad fia még semmit sem érez mindazon korlátokból, melyek egy művelt embert szorongatnak: úgy tűnik, szabadabb a műveltnél. Minél több szabadságot vívok ki, annál több korlátot és feladatot állítok magamnak; felfedeztem a vasutat, és máris gyengének érzem magam, mert nem tudom átszelni a levegőt, mint a madarak; megoldottam egy problémát, melynek homálya nyomasztotta szellememet, s lám, máris számtalan új probléma vár rám, s e rejtélyek gátolják haladásomat, elhomályosítják szabad pillantásomat, fájdalmasan emlékeztetnek szabadságom korlátaira. "Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak a szolgáivá lettetek."[1] Nem lesznek-e a republikánusok nagy szabadságukban a törvény szolgáivá? Hogyan áhítoznak örökösen az igaz keresztény szívek "a szabadulásra", hogyan epekedtek, hogy megváltassanak "e földi élet béklyóitól"; a szabadság földjére vetették tekintetüket. ("De a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja." Pál Apostol levelei a Galátziabeliekhez 4,26).

Szabadnak lenni valamitől - annyit jelent: valami nélkül lenni, valamitől mentesnek lenni. Megszabadult a főfájástól, azaz: mentes a főfájástól. Megszabadult egy előítélettől, azaz: soha nem tette magáévá vagy pedig mentes lett tőle. A valamitől való mentességben érjük el a kereszténység által kínált szabadságot, lásd a bűntelen, az istentelen, az erkölcstelen stb. kifejezéseket.

A szabadság a kereszténység tanítása. "Testvéreim, szabadságra vagytok elhivatva."[2] "Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni."[3]

Fel kell-e adnunk a szabadságot, mert keresztény eszményként elárulja magát? Nem, semmi sem mehet veszendőbe, a szabadság sem; de sajátunkká kell válnia, márpedig szabadság formájában nem lehet a sajátunkká.

Micsoda különbség van a szabadság és önösség között! Sok mindentől mentessé válhat az ember, de mindentől nem. Belül a szolgaság ellenére szabad lehet sok mindentől, de nem mindentől; az úr ostorától, parancsoló szeszélyétől azonban szolgaként nem lehet szabad az ember. "A szabadság csak az álmok birodalmában él!" Az önösség ezzel szemben egész lényem és létem, az önösség én magam vagyok. Szabad attól vagyok, amitől mentesültem, önöse annak vagyok, ami a hatalmamban van vagy amit uralok. Akkor vagyok a sajátom, ha mindig és minden körülmények között tudom birtokolni és nem lököm oda magamat másoknak. A szabad létet nem akarhatom igazán, mert nem hozhatom létre, nem teremthetem meg: csak kívánhatom és - törekedhetem rá, mert eszmény, kísértet. A valóság béklyójának szíja szüntelenül mélyen a húsomba vág. De a sajátom maradok. Egy úr jobbágyaként is csak magamra és előnyömre gondolok; ütései csattognak rajtam; nem vagyok szabad tőlük; de csakis a saját hasznomért tűröm el, azért, hogy megtévesszem a türelem látszatával, vagy hogy ellenkezésemmel ne hozzak még nagyobb bajt a fejemre. Mivel szem előtt tartom magamat és önérdekemet, az első adandó alkalommal széttaposom rabszolgatartómat. Ennek az egoizmusnak a következménye, hogy aztán megszabadulok tőle és korbácsától. Talán most azt mondják, hogy a szolgaság állapotában is "szabad" voltam, tudniillik "alapjában" vagy "belül". Csakhogy az "alapjában" nem "valóban" szabad, és a "belül" nem "kívül". Sajátomnak viszont a sajátom voltam, mind belül, mind kívül. A kínzások okozta szenvedésektől és korbácsütésektől nem "szabad" a testem egy kegyetlen parancsoló uralma alatt; de a kínvallatás alatt csikorgó csontjaim szabadok, porcikáim ránganak az ütések alatt, és én azért nyögök, mert a testem nyög. Sóhajaim, remegéseim azt bizonyítják, hogy még magamnál vagyok, hogy még a sajátom vagyok. Csontjaim nem "szabadok" ugyan az úr ütéseitől, de az én csontjaim, és elszakíthatatlanok tőlem. S ha elszakítja tőlem, megnézheti őket! Mert csontomnak csak a holttestét tartja a kezében; úgy a csontom, ahogy a döglött kutya kutya: a kutyának dobog a szíve, a döglött kutyának nem, tehát nem is kutya.

Ha azt állítja valaki, hogy a szolga belül mégiscsak lehet szabad, akkor a legvitathatatlanabb és legtriviálisabb dolgot állítja. Mert ugyan ki állítaná, hogy bármely emberből is hiányoznék mindennemű szabadság? Nem lehetek-e szabad számos dologtól, ha képmutató vagyok; attól például, hogy higgyek Zeuszban, vagy dicsvágytól stb.? Miért ne lehetne akkor szabad belül egy megkorbácsolt szolga a nem keresztényi érzületektől, például az ellenséggyűlölettől? Ebben az esetben "keresztényként szabad", mentes a nem keresztényitől; no de szabad-e abszolút módon, mindentől, a keresztény őrülettől vagy a testi fájdalomtól?

Úgy tűnhet fel, hogy eleddig a névről és nem a dologról beszéltünk. De közömbös-e a név - nem mindig egy szó, egy sibbolet* lelkesítette és szédítette-e meg az embereket? A szabadság és az önösség között azonban sokkal mélyebb szakadék tátong a szavak közötti különbségnél.

* Sibbolet (héber): varázsszó
Az egész világ szabadságra áhítozik, mindenki a szabadság birodalmát kívánja. Ó, káprázatos, szép álom a virágzó "szabadság birodalmáról", a "szabad emberi nemről"! - Ki ne álmodott volna rólad? Legyen minden ember szabad, teljesen szabad, szabad minden kényszertől! Minden kényszertől - valóban mindentől? És soha többé semmire se kényszerítsék magukat? "Hát persze, valóban, az nem is kényszer!" Nos, meg kell szabadulniuk a vallásos hittől, az erkölcs szigorú kötelmeitől, a törvény kérlelhetetlenségétől, a - de "Minő rettenetes félreértés!" Nos, mitől is kellene megszabadulniuk és mitől nem?

Szertefoszlott a kedves álom, hunyorgó szemünket dörzsölve meredünk a prózai kérdezőre. "Mitől szabaduljanak meg az emberek"? Hát a vakhittől, kiált fel valaki. Ugyan már, így a másik, hisz minden hit vakhit; a hittől kell megszabadulnia az embernek. Nem, nem, az isten szerelmére - folytatja az előbbi - ne vessetek el magatoktól minden hitet, mert akkor rátok tör a brutalitás hatalma. Legyen köztársaság, veti közbe a harmadik, és szabaduljunk meg minden parancsoló úrtól. Ezzel mit sem segítenénk magunkon, vélekedik egy negyedik; csak újabb urat, az "uralkodó többséget" hoznánk a nyakunkra - inkább a borzasztó egyenlőtlenségtől szabaduljunk meg. Ó, szerencsétlen egyenlőség, újra hallom csőcseléküvöltésedet! Mily gyönyörűségeset álmodtam az imént a szabadság paradicsomáról, és mily pimaszul és gát nélkül zúdul most rám dörgedelmetek! Így panaszkodik az első, és már pattan is, hogy kardot rántson a "mértéktelen szabadság" ellen. Hamarosan a pártos szabadságálmodók kardcsörgése tölti be a levegőt.

A szabadságtörekvés mindenkor egy bizonyos szabadság utáni vágyakozást kívánt kielégíteni, például a hit szabadságát, ami azt jelenti, hogy a hívő ember szabad és független akart lenni; mitől?, mintegy a hittől?, nem!, hanem a hit inkvizítoraitól. Most pedig a "politikai vagy polgári" vágyak kielégítésére irányul. A polgár szabadon akar élni, no nem a polgárságtól, hanem a hivatalnoki uralomtól, az uralkodói önkénytől stb. kíván megszabadulni. Metternich herceg azt mondta egyszer, hogy "talált egy olyan utat, amely minden jövő számára az igazi szabadság ösvényére vezethet". Provence grófja épp abban az időben menekült el Franciaországból, amikor Franciaország a "szabadság birodalmának" megteremtésén fáradozott, mondván: "képtelen voltam elviselni börtönömet, egyetlen szenvedély munkált bennem - a szabadság utáni vágyakozás, kizárólag erre gondoltam".

Egy bizonyos szabadságra való törekvés mindig magában foglalja egy új uralom szándékát is, a forradalom saját "védőinek adhatta ugyan azt a felemelő érzést, hogy a szabadságért harcolnak", holott valójában egy bizonyos szabadságra, egy új uralomra, a "törvény uralmára" törekedtek.

Szabadságot akartok mindahányan, a szabadságot akarjátok. Miért kufárkodtok akkor? A szabadság csak a teljes szabadság lehet; egy darabka szabadság nem a szabadság. Kételkedtek benne, hogy elnyerhető a teljes szabadság, mindenki szabadsága, s akár csak kívánni is őrültségnek tartjátok? - Nos, akkor hagyjatok föl a fantomüldözéssel, és valami jobb dologra fordítsátok fáradozásaitokat az - elérhetetlennél. "Igen, de a szabadságnál nincs jobb!"

És ugyan mi történnék, ha van szabadságotok, mármint tökéletes szabadságotok? - mert ezekről a ti szabadságmorzsáitokról nem kívánok beszélni. Akkor mindentől, az égvilágon mindentől megszabadulnátok, ami feszélyez benneteket, és akkor nem lenne semmi, ami az életben feszélyezne benneteket és kényelmetlen volna. És miért akartok mindentől megszabadulni? Nyilván Magatokért, azért, mert saját magatok útjában álltok! De ha valami nem volna számotokra kényelmetlen, hanem ellenkezőleg, helyénvalónak éreznétek, mint például szeretőtök lágy, ám ellenállhatatlanul parancsoló pillantását - akkor nem akarnátok megszabadulni tőle. Miért nem? Megint csak magatok miatt! Magatokat tekintitek hát mércének és bírának mindenek fölött. Hagyjátok elszaladni a szabadságot, ha ínyetekre való a gúzs, az "édes szerelmi szolgálat"; alkalmasint pedig, ha újra kezd megtetszeni nektek, visszahozzátok a szabadságot, persze csak akkor, amiről e helyen nincsen szó, ha a szövetség más okból (mondjuk vallási okból) történő hatálytalanításától nem tartotok.

Miért nem meritek magatokat teljes mértékben valóban középponttá, lényeggé tenni? Miért kapkodtok a szabadság után, álmotok után? Álmodozók vagytok? Ne álmaitokat, képzelgéseiteket, gondolataitokat kérdezzétek először, mert ezek pusztán "üres teóriák". Magatokat kérdezzétek magatok felől - ez volna igazán praktikus, és ti olyan szívesen lennétek "praktikusak". Egyikőtök viszont máris fülel, hogy mit szól ehhez az istene (természetesen az az istene, amit ő annak vél), a másik meg azon töri a fejét, mit rendel erkölcsi érzéke, lelkiismerete, kötelességtudata, a harmadik meg azt fontolgatja, mit gondolnak róla akkor az emberek - és miután mindegyikőtök megkérdezte úristenét (az emberek éppolyan jó, sőt még szilárdabb úristenek, mint a túlvilági, elképzelt úristen: vox populi, vox dei)*, beletörődik ura akaratába, és egyáltalán nem hallgat arra, amit ő maga mondana, ahogyan maga döntene.

* Vox populi, vox dei (latin): a nép szava isten szava
Forduljatok hát inkább magatokhoz, mint isteneitekhez vagy bálványaitokhoz. Hozzátok felszínre, ami bennetek rejlik, tárjátok fel, nyilatkoztassátok ki magatokat.

A keresztények "Istent" úgy képzelik, mint aki önmagából cselekszik, és nem kérdez senkit és semmit. Úgy tesz, "ahogyan tetszik neki". A balga ember pedig, aki ugyanezt tehetné, ahelyett azt teszi, ami "Istennek tetszik". Ha azt mondják, hogy Isten örök törvények szerint cselekszik, akkor az rám is igaz, mert én sem bújhatok ki a bőrömből, törvényem egész természetemből, önmagamból fakad.

De elegendő, ha csak önmagatokra figyelmeztetnek benneteket, s máris kétségbe estek. "Mi vagyok én?" - kérdezitek mindnyájan. Szabálytalan- és törvénytelen ösztönök, vágyak, kívánságok, szenvedélyek szakadéka, fény és vezércsillag nélküli káosz vagytok! Hogyan kaphatnék helyes választ, ha sutba vetem Isten parancsolatait vagy az erkölcs által előírt kötelességeket, nem hallgatok az ész hangjára, ami a történelem folyamán keserű tapasztalatok árán a legjobbat és legésszerűbbet emelte törvényre, és csupán magamat kérdezem? Szenvedélyem épphogy a legbotorabb tanáccsal szolgálna. - Ekképpen tartja magát minden ember - ördögnek, mert ha nem törődne vallással stb., csak állatnak tartaná magát, könnyen rájönne, hogy a saját ösztönét (mintegy tanácsát) követő állat nem a "legbotorabb" tanácsot adja magának és nem is ebbe az irányba sodródik, hanem igen helyes lépéseket tesz. Pusztán már a vallásos gondolkodásmód szokása is olyannyira gúzsban tartja szellemünket, hogy mezítelenségünkben és természetességünkben megrettenünk önmagunktól, ez a szokás annyira lealacsonyított, hogy eredendő bűnösnek, született ördögnek képzeljük magunkat. Persze most azonnal eszetekbe jut, hogy hivatásotok azt követeli, hogy "jól", erkölcsösen, helyesen cselekedjetek. Hogyan csendül fel hát belőletek a jó, a helyes, igaz utat mutató hang, ha magatokat kérditek? Hogyan dönt Isten és Beliál?*

* Beliál (héber): ártó, rontó, alvilági lény; az ördög neve (a. m. alávaló)
De vajon mit gondolnátok, ha valaki azt felelné néktek erre: Isten, lelkiismeret, kötelesség, törvény stb. csak mese, amivel teletömték a fejeteket és a szíveteket és bolondítottak benneteket? És ha ez a valaki azt kérdezné, honnan tudjátok hát olyan bizonyosan, hogy a természet hangja tévútra csábít? És ha megfordítaná a dolgot, és azt mondaná, hogy Isten hangja és a lelkiismeret hangja az ördög műve? Vannak ilyen elvetemült emberek; hogyan felelnétek meg nekik? Papjaitokra, szüleitekre és a jó emberekre nem hivatkozhattok, mert hisz ezek az elvetemültek épp ezeket tartják a ti csábítóitoknak, akik elcsábítják és megrontják fiatalságotokat, buzgón vetegetik az önmegvetés és istenimádat gyomját, és eliszaposítják ifjúi szíveteket, elbutítják ifjúi fejeteket.

De ezek az alávalók csak folytatják tovább és megkérdik: Mit törődtök Istennel meg a többi parancsolattal? Csak nem azt képzelitek, hogy Isten tetszésére cselekedtek? Nem, megint csak - magatok miatt cselekedtek. - Vagyis megint csak magatok a lényeg, mindnyájan elmondhatjátok: magamnak vagyok a mindene, mindent magamért csinálok. Megértitek-e valaha, hogy az Isten, a parancsolatok stb. csak ártanak nektek, csak megrövidítenek és megnyomorítanak benneteket: no persze, ellöknétek őket magatoktól, ahogyan egykoron a keresztények elátkozták Apollót, Minervát vagy a pogány erkölcsöt. Aztán persze Krisztust meg Máriát meg keresztény erkölcsöt tettek a helyükre; de azt is csak saját lelki üdvükért, vagyis egoizmusból vagy önösségből tették.

És ez az egoizmus, ez az önösség volt az, ami mentessé tette, megszabadította őket az istenek régi világától. Az önösség új szabadságot teremtett; mert az önösség mindenek teremtője, mint ahogyan a zsenialitást (ami egy meghatározott önösség), ami mindig eredetiség is, új világtörténelmi alkotások teremtőjeként tartják számon.

De jusson érvényre egyszer a "szabadság" a ti törekvésetek szerint, nem győztök eleget tenni követelményeinek. Ki legyen szabad? Te, én, mi. És mitől? Mindentől, ami nem te, nem én, nem mi. Én vagyok tehát a mag, amelyet minden buroktól, minden szorító héjtól meg kell szabadítani. És mi marad, ha mindattól megszabadultam, ami nem én vagyok? Én, és semmi egyéb, csupán én. Ennek az énnek azonban a szabadság semmit sem tud nyújtani. Hogy mi történjék azután, hogy szabad lettem, arról hallgat a szabadság, ahogyan kormányzataink is csak elbocsátják, elhagyatottságba taszítják a foglyot büntetése leteltével.

Miért ne lehetne az én kezdet, közép és vég, ha a szabadságra úgyis az én kedvéért törekszem? Nem érek tán többet a szabadságnál? Nem én vagyok-e, aki megszabadítottam magamat, nem én vagyok-e az első? Megkötve, ezernyi gúzsba kötve is vagyok, nemcsak a jövőben, nemcsak reményekben létezem, mint a szabadság, hanem a legelvetemültebb szolgaként is - jelenvaló vagyok.

Gondoljátok meg jól, és döntsétek el, hogy a "szabadság" álmát vagy az "egoizmus", az "önösség" elhatározását tűzitek-e lobogótokra. A "szabadság" felgerjeszti haragotokat mindaz ellen, ami nem vagytok; az "egoizmus" arra szólít fel benneteket, hogy örüljetek magatoknak, élvezzétek magatokat. A szabadság vágy és az is marad, romantikus panaszkiáltás, túlvilágba és jövőbe vetett keresztény remény; az önösség valóság, ami magától éppen annyi kötöttséget szabadít meg, amennyi saját utatokat gátolja. Ami nem zavar benneteket, attól nem kívántok megszabadulni, és ha zavarni kezd, tudjátok, hogy "magatokra kell inkább hallgatnotok, és nem másokra!"

A szabadság csupán ezt tanítja: szabaduljatok meg, váljatok meg minden tehertől; de arra nem tanít, hogy kik vagytok. Szabaduljatok meg, szabaduljatok meg! Íme, ez jelszava, ti pedig mohón követitek hívó szavát, és még magatoktól is megszabadultok, "magatokat is megtagadjátok". Az önösség viszont magatokhoz hív vissza benneteket, így szól hozzátok: "Térj magadhoz!" A szabadság égisze alatt sok mindentől megszabadultok, de minduntalan új dolgok szorongatnak; "megszabadultok a gonosztól, de a gonosz nem szűnik meg". Mint önnön magatok valóban mindentől megszabadultok, és ami rátok tapad, azt elfogadtátok, azt magatok választottátok tetszésetek szerint. Az önös szabadnak született természeténél fogva az; a szabad viszont csak betegesen vágyakozik a szabadságra, álmodozó és rajongó.

Az önös eleve szabad, mert semmi mást nem ismert el, csak magát; nem kell megszabadítania magát, mert magán kívül eleve elvet mindent, mert semmit nem értékel jobban, tart többre magánál, röviden: magából indul ki és "magához tér vissza". Gyermeki tisztelet feszélyezi, de azon fáradozik, hogy "megszabaduljon" ettől a feszélyezettségtől. Az önösség munkálkodik a kis egoistában, és megszerzi számára a hőn áhított - szabadságot.

Évezredek kultúrája elhomályosította, hogy mik vagytok. Nem vagytok egoisták, arra vagytok hivatva, hogy idealisták ("jó emberek") legyetek. Rázzátok ezt le magatokról! Ne a szabadságot keressétek, ami épp magatoktól foszt meg benneteket az "önmegvetésben"; magatokat keressétek, legyetek egoisták, legyetek mindnyájan mindenható ének. Avagy érthetőbben: Ismerjétek meg magatokat, csak magatokat ismerjétek meg, hagyjátok az álszent törekvéseket, balgatag vágyakozástokat, hogy mások legyetek, mint amik vagytok. Álszentnek nevezem őket, mert az évezredek alatt is egoisták maradtatok, szunnyadó, önámító, őrült egoisták, önkínzók. Vallás még soha nem tudta nélkülözni az ígéreteket, akár evilágra, (hosszú élet stb.), akár a túlvilágra irányult; mert az ember jutalomra éhes és "ingyen" nem hajlandó semmire. Na és a "jóért jót tenni", a jutalom reménye nélkül? Mintha a jó cselekedet okozta kielégülés nem volna jutalom. Tehát a vallás is egoizmuson alapul, és a vallás kizsákmányolja az egoizmust; vágyainkra épít, és sok mindent elfojt valamiért. Ez okozza a megcsaltság jelenségét, amikor is nem magamat elégítem ki, csupán egyetlen vágyamat, például a boldogságösztönömet. A vallás a "legfőbb jót" ígéri; és ennek eléréséért nem törődöm többi vágyammal, nem elégítem ki őket. - Minden tevékenységetek és mesterkedésetek be nem vallott, titkos, rejtett, elkendőzött egoizmus. Ezt az egoizmust azonban nem akarjátok bevallani magatoknak sem, magatok előtt is eltitkoljátok, tehát nem nyílt és közismert, ennélfogva nem tudatos egoizmus, és ezért nem is egoizmus, hanem szolgaság, szolgálat, önmegtagadás. Egoisták vagytok és mégsem, mert tagadjátok az egoizmust. Amikor a leginkább egoistának látszottatok, az "egoista" szót iszonyattal és megvetéssel aggattátok tele.

Szabadságomat a világgal szemben annyira biztosítom, amennyire sajátommá teszem, vagyis amennyire "megnyerem és magamévá teszem" a világot, bármilyen úton is, rábeszéléssel, kéréssel, kategorikus követeléssel, sőt akár képmutatással, csalással stb.; az eszközök ugyanis az énemtől függenek. Ha gyenge vagyok, a fent említett gyenge eszközökhöz nyúlok, melyekkel azonban a világ jókora részét meghódíthatom. Egyébként is a csalás, a képmutatás, a hazugság rosszabbnak tűnnek fel, mint amilyenek valójában. Ki nem csapta volna be a rendőrséget, a törvényt, ki ne vágott volna már törvénytisztelő képet a fogdmeg láttán, hogy véka alá rejtse az elkövetett törvénytelenséget stb.? Aki nem így viselkedik, az hagyja, hogy erőszakot tegyenek vele, az gyáva - lelkiismeretből. Szabadságomat már akkor megnyirbáltnak érzem, ha akaratomat valaki mással szemben (legyen az akarat nélküli, akár a szikla, vagy akarjon, mint a kormányzat, vagy egy személy stb.) nem tudom érvényesíteni; önösségemet tagadom meg, ha - a másik szemszögéből - feladom magamat, tehát engedek, elállok szándékomtól, alázatból, megadásból visszalépek. Mert a másvalaki az oka annak, ha felhagyok korábbi módszeremmel - nem célravezető, letérek hát a rossz útról -, és a másvalaki az oka, ha hagyom, hogy gúzsba kössenek. Az utamban álló sziklát kikerülöm, amíg nem gyűlik össze elegendő puskapor, hogy felrobbantsam; egy nép törvényeit kikerülöm, amíg nem gyűjtök annyi erőt, hogy megdöntsem őket. "Szentként", Asztartéként* tiszteljem a Holdat, azért csupán, mert nem érem el? Ha elérhetnélek, bizony megragadnálak, s ha megtalálom a módját, hogy felkerüljek hozzád, bizony nem rettenek meg tőled! Te, megfoghatatlan, csak addig maradsz megfoghatatlan, amíg meg nem szerzem a megragadás hatalmát, és sajátomnak nem nevezlek; nem adom meg magam neked, csak kivárom, amíg elérkezik az időm. S ha belátom is, hogy most nem tehetek veled semmit se, azért meg nem feledkezem rólad!

* Asztarté (sémi): a szerelem és a termékenység istennője az ókori elő-ázsiai népeknél
Az erős emberek öröktől fogva így cselekszenek. Midőn az "alázatosak" egy győzedelmes hatalmat neveztek ki uruknak és imádták őt, és mindenkitől megkövetelték, hogy imádja őt, megjelent egy effajta természetfia, megtagadta az alázatost, és elkergette az elérhetetlen Olümposzról az imádott hatalmat. Megálljt parancsolt a keringő Napnak, és keringésbe hozta a Földet: az alázatosak kénytelenek voltak eltörni; fejszéjével nekiment a szent tölgyeknek, az alázatosak pedig ámultak, hogy nem emészti el mennyei tűz; lependerítette a pápát Péter trónusáról, s az alázatosok nem tudták megakadályozni; lerombolja az isteni kegyelem zsibvásárát, és az alázatosak csak nyöszörögnek, hogy aztán eredménytelenül végleg elnémuljanak.

Szabadságom csak akkor lesz teljes, ha hatalmammá válik; ezáltal viszont megszűnök pusztán szabadnak lenni, és önössé válok. Miért "üres szó" a népek szabadsága? Mert a népeknek nincs hatalma! Az eleven én egyetlen leheletével - akár Néró, akár a kínai császár, akár egy nincstelen poéta leheletével - népeket fújok szanaszét. Miért epekednek a német kamarák hiába a szabadság után, és miért leckéztetik meg őket a miniszterek? Mert nem "hatalmasak"! A hatalom szép dolog, és sok mindenre használható; mert "egy maréknyi hatalommal messzebbre jutsz, mint egy zsák joggal". Szabadságra vágytok? Ti balgatagok! Ragadjátok meg a hatalmat, és a szabadság elétek jön. Mert lássátok, akinek hatalma van, "a törvény fölött áll az". Mit szóltok e kilátáshoz, "törvénytisztelő" emberek? Más a ti ízlésetek!

Körös-körül felcsendül a "szabadság" követelésének hangja. De érzik-e, tudják-e az emberek, mit jelent az ajándékba adott vagy rájuk erőszakolt szabadság? Nem ismerik fel a szó teljes bőségét, hogy minden szabadság lényegében önfelszabadítás, vagyis hogy az énnek csak annyi szabadsága lehet, amennyit önössége által szerez magának. Mit számít a birkának, hogy senki sem nyirbálja meg szólásszabadságát? Úgyis csak béget. Egy mélyen hívő mohamedán, zsidó vagy keresztény szabadon beszélhet: úgyis csak sületlenségeket hord össze. De ha egyes emberek tőletek vonják meg a szólás- és hallásszabadságot, akkor nagyon is tisztában vannak az ebből fakadó átmeneti előnyükkel, ti ugyanis esetleg olyasmit mondanátok és hallanátok, ami őket hitelüktől fosztaná meg.

Ha mégis szabadságot adnak nektek, akkor bizony csirkefogók, mert többet adnak, mint amennyi van nekik. Mert akkor nem a sajátjukból adnak, hanem lopott áruval traktálnak, a saját szabadságotokat kínálják, amit magatoknak kellene elvennetek; és csupán azért adják, nehogy úgy vegyétek el, és még a tolvajokat és a csalókat is felelősségre vonjátok. Amilyen ravaszok, jól tudják, hogy az adott szabadság nem szabadság, mert csak azt a szabadságot repítik dagadozó vitorlák, amelyet úgy vesz magának az ember, tehát az egoisták szabadságát. Az ajándékozott szabadság bevonja vitorláit, mihelyt vihar támad vagy szélcsend köszönt be: csakis enyhe és közepes szélben tud haladni.

Itt van a különbség önmegszabadítás és emancipáció (felmentés, felszabadítás, elbocsátás) között. Aki manapság "ellenzékben van", az "felmentésre" sóvárog. Az uralkodók "nyilvánítsák nagykorúnak", vagyis emancipálják népeiket! Viselkedjetek nagykorúként, akkor azok lesztek nagykorúsítás nélkül is, s ha nem úgy viselkedtek, akkor nem is érdemlitek meg, és semmiféle nagykorúsítással sem váltok nagykorúvá. A nagykorú görögök elűzték zsarnokaikat, a nagykorú fiú függetleníti magát atyjától. Ha a görögök arra vártak volna, hogy zsarnokaik kegyesen jóváhagyják nagykorúságukat, bizony sokáig várhattak volna. Azt a fiút, aki nem akar nagykorú lenni, az okos apa kidobja a házából, a házat pedig megtartja magának; úgy kell a málészájúnak.

A felszabadított nem más, mint szabadon bocsátott, libertinus, láncát vonszoló kutya: rabszolga a szabadság köntösében, oroszlánbőrbe bújt szamár. Az emancipált zsidók lényegében semmivel sem lettek jobbak, csak mint zsidók kerültek könnyebb helyzetbe, bár aki könnyít állapotukon - mindenesetre nem keresztény egyházi értelemben -, az képtelen volna az emancipációt következetesen véghezvinni. No, de emancipált vagy nem emancipált: a zsidó zsidó marad; az, aki nem magát szabadítja meg, emancipált. A protestáns állam persze felszabadíthatja (emancipálhatja) a katolikusokat; mivel azonban nem magukat szabadítják meg - katolikusok maradnak. Az önzésről és önzetlenségről beszéltünk már. A szabadság hívei felbőszültek az önzésen, mert vallásos szabadságtörekvésükben nem tudnak megszabadulni a fennkölt "önmegtagadástól". Az egoizmusra lesújt a liberálisok haragja, mert az egoista, ha egy dologra törekszik, nem a dolog, hanem a maga érdekében törekszik rá: a dolognak kell őt szolgálnia. Egoistának azt nevezzük, ha egy dolognak nem tulajdonítunk saját vagy "abszolút" értéket, hanem értékét magunkban keressük. Az egoista magatartás legvisszataszítóbb vonásai közé szokás sorolni az általánosan elterjedt, gyakorlati haszonnal kecsegtető stúdiumok választását, mivelhogy ez állítólag a tudomány leggyalázatosabb megszentségtelenítése volna; de mi egyébre szolgálna a tudomány, ha nem arra, hogy felhasználjuk? Aki kenyérkeresetnél többre nem tudja használni, annak az egoistának az egoizmusa kicsinyes ugyan, mert hatalma korlátozott, ám e miatt az egoizmus miatt s a tudomány megszentségtelenítése miatt csak egy megszállott sopánkodhat.

Mivel a kereszténységben az egyes ember nem érvényesülhet egyes emberként; mivel a kereszténység az egyes embert függő helyzetűnek szánta, és a kereszténység nem volt egyéb, mint szociális elmélet, az együttélés tana, ember és isten, ember és ember együttélésének a tana: ezért a kereszténységben minden "önös" a lehető legrosszabb hírbe keveredett; az önérdek, az önfejűség, az önakarat, az önösség, az önszeretet stb. A keresztény felfogás tisztességes szavakat fokozatosan tisztességtelennek bélyegzett; miért ne szereznénk vissza tisztességüket? A Schimpf (szidalom, gyalázat) régi értelemben tréfát jelent, a keresztény komolyság számára azonban a mulatságból becstelenség lett, mert a kereszténység nem érti a tréfát; a Frech (pimasz, hetyke) korábban merészet, bátrat jelentett; a Frevel (bűn, gaztett, kihágás) csupán merészség volt. Tudjuk, sokáig milyen ferde szemmel néztek az "ész" szóra.

Nyelvünk ily módon ugyancsak alkalmazkodott a keresztény állásponthoz, a köztudat pedig még mindig eléggé keresztény ahhoz, hogy mint valami tökéletlen vagy gonosz dologtól visszariadjon mindentől, ami nem keresztény. Ezért áll rosszul az "önérdek" szó ügye is.

Az önérdek keresztény értelemben körülbelül ezt jelenti: csak azt nézem, mi használ nekem, érzékelő embernek. Akkor azonban az érzékek jelentenék minden önösségemet? Magamnál vagyok-e, ha az érzékek kerítenek hatalmukba? Magamat követem-e, saját rendeltetésemet, ha az érzékeimet követem? Akkor vagyok a sajátom, ha nem az érzékek - és semmi más sem (isten, emberek, felsőbbség, törvény, állam, egyház stb.) - tartanak a hatalmukban, hanem én magam tartom hatalmamban magamat; önérdekem arra irányul, ami nekem, ennek a saját magát bírónak és saját magához tartozónak használ.

Egyébként örökösen úgy érezzük, hogy úgy kell gondolnunk az agyongyalázott önérdekre, mint egy mindent legyőző hatalomra. Az 1844. február 10-i ülésen Welcker megindokol egy indítványt, melynek tárgya a bírók függősége, és részletes beszédben kifejti, hogy az eltávolítható, elbocsátható, áthelyezhető és nyugdíjazható bírók - röviden: egy bíróság azon tagjai, akik adminisztrációs úton megrövidíthetők vagy veszélyeztethetők - a legcsekélyebb mértékben sem megbízhatók, és elveszítik a nép tiszteletét és bizalmát. Az egész bírói kart, jelenti Welcker, demoralizálja a függőség! Száraz szavakkal szólva ez annyit jelent, hogy a bírók jobban megtalálják számításukat, ha miniszteri értelemben, s nem a törvény értelmében ítélkeznek. Hogyan segíthetnénk ezen? Talán úgy, hogy a bíróknak szemére hányjuk szégyenüket, és aztán bizakodunk, hogy magukba szállnak és ezután jobban értékelik az igazságot, mint az önérdeket? Nem, a nép nem ragadtatja magát efféle romantikus bizakodásra, mert érzi, hogy az önérdek hatalmasabb minden más indítéknál. Ezért maradnak meg hivatalukban a régi bírók, bármennyire is meggyőzték őket arról, hogy önző módon bíráskodnak; ne érezzék továbbra is, hogy a jog megvesztegethetősége támogatja őket, s a kormánytól függetlenül ítélkezzenek úgy, hogy ha szakszerű ítéletet hoznak, ne kelljen a háttérbe szorulnia saját ügyüknek és "jól felfogott érdeküknek", hanem jó fizetséget kapjanak, és élvezzék a polgárok tiszteletét.

Welcker tehát, és a badeni polgárok, csak akkor érzik biztosítva magukat, ha az önérdekre számíthatnak. Következésképpen mit gondoljunk arról a számtalan önzetlenségi frázisról, melyektől máskülönben csak úgy fröcsög a nyáluk?

Ahhoz, amit önérdekből csinálok, más a viszonyom, mint ahhoz, amit nem önérdekből teszek. A következőképpen lehetne jellemezni ezt: az előbbi ellen vétkezhetek, azaz bűnt követhetek el ellene, az utóbbit elüthetem tréfával, ellökhetem magamtól, megfoszthatom tőle magamat, vagyis butaságot követhetek el. Mindkétfajta szemléletmód ismeretes a cselekvés szabadságában, amit részben olyan szabadságnak tekintenek, amely bizonyos körülmények között biztosított, de megvonható is, részben pedig olyannak, melyet minden körülmények között szentként meg kell tartani.

Ha valami alapjában véve nem érdekel, és nem önmagáért kívánom, akkor csupán célszerűsége miatt, más cél miatt vágyom rá, ahogyan például az osztrigát zamata miatt kívánom. Az egoista számára nem eszköz-e minden, ha végső célja önmaga, miért védene hát olyasmit, mint a proletár államot, aminek semmi hasznát sem látja?

Az önösség minden önöset magában foglal, és újra becsületet szerez annak, amit a keresztény nyelvezet megbecstelenített. Az önösség nem ismer idegen mércét, mivelhogy nem eszmény, mint a szabadság, az erkölcsösség, emberség stb.: az önösség csupán az önösnek egyfajta ábrázolásmódja.



2. Az önös

Én - a liberalizmus által jutok-e el magamhoz s az enyémhez? Kit tekint a liberális magához hasonlónak? Az embert! Légy hát csak ember - de hisz úgyis az vagy -, és a liberális testvérének hív. Nem sokat kérdezősködik magánvéleményed, bogaraid felől, ha csak az "embert" látja meg benned. Mivel nemigen törődik vele, hogy ki vagy privátim, sőt, ha szigorúan ragaszkodik elveihez, ügyet sem vet rá, csak azt látja benned, ami generatim* vagy. Más szóval: nem téged lát, hanem a nemet; nem Hansot vagy Kunzot látja, hanem az embert; nem a valódit vagy az egyetlent, hanem a lényedet vagy a fogalmadat; nem a testet öltöttet, hanem a szellemet.

* generatim: általánosságban, általában
Mint Hans nem volnál olyan, mint ő, mert ő Kunz, tehát nem Hans; mint ember ugyanaz vagy, mint ő. És mivel ő liberális, hacsak öntudatlanul nem egoista, és te a számára mint Hans egyáltalán nem is létezel, nem okoz neki gondot a "testvéri szeretet": nem a Hansot szereti benned, akiről nem tud és nem is akar megtudni semmit se, hanem az embert.

Ne lássunk egymásban mást, csak az "embert", ezt a parancsolatot fokozza a végsőkig a keresztény szemléletmód, e szerint az egyik ember a másik számára pusztán fogalom (például üdvösségre hivatott teremtmény stb.).

Az igazi kereszténység egy még kevésbé általános fogalomba sorol be bennünket: "Isten fiai" vagyunk, akiket "Isten Lelke vezérel".[4] Nem mindenki büszkélkedhet azonban azzal, hogy Isten gyermeke, mert - ugyanaz a lélek, amelyik lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk, nyilatkoztatja ki azt is, hogy kik az ördög gyermekei.[5] Ennélfogva nem lehet Isten gyermeke az, aki az ördög gyermeke; "Isten gyermekének lenni" - ez kizár bizonyos embereket. Ha azonban ember gyermekei, azaz emberek akarunk lenni, elegendő, ha az emberi nemhez tartozunk, ha ennek a nemnek a példányai vagyunk. Hogy mi vagyok én, mint én, az téged, derék liberális, mit sem érdekel, az csak az én magánügyem; elég, ha mindkettőnket anya szült, ha mindketten az emberi nem gyermekei vagyunk: mint "emberfia", hasonlatos vagyok hozzád.

Mi vagyok én hát neked? Netán ez a testet öltött én, amelyik ide-oda jár-kel? A legkevésbé sem ez. Ez a testet öltött én gondolataival, döntéseivel és szenvedélyeivel a te szemedben "magánügy", amihez semmi közöd, "magáért való". Mint "érted való" csak a fogalmam, nem fogalmam létezik, pusztán az a Hans nevezetű ember, akit hívhatnának akár Peternek vagy Michaelnek is. Nem engem látsz, nem a testet öltöttet látod bennem, hanem egy valótlan valamit, egy kísértetet, azaz egy embert látsz.

A keresztény évszázadok során a legkülönbözőbb embereket tekintettük "magunkhoz hasonlatosnak", de mindig mértékül szolgált az a szellem, amit éppen elvártunk, kezdetben például azokat, akikben megvolt a megváltás igényének a szelleme, később azokat, akikből nem hiányozhatott a becsületesség szelleme, végezetül azokat, akiknek emberi szellemük és emberi ábrázatuk volt. Ekképpen váltakozott az "egyenlőség" alapelve.

Amikor az egyenlőséget az emberi szellem egyenlőségeként fogták föl, egy minden embert magában foglaló egyenlőséget fedeztek fel; mert ugyan ki tagadhatná, hogy nekünk, embereknek emberi, semmilyen más, csakis emberi szellemünk van.

De mentünk-e előbbre ezáltal a kereszténység kezdete óta? Akkor állítólag isteni szellemünk volt, most emberi van; de ha az isteni nem fejezett ki bennünket, hogyan fejezhetné ki az emberi azt, amik vagyunk? Feuerbach például úgy véli, hogy ha emberivé teszi az istenit, megtalálja az igazságot. Nem, ha Isten gyötört bennünket, akkor az "ember" még gyötrelmesebben megszorongat. Röviden: az, hogy emberek vagyunk, csupán a legcsekélyebb rész bennünk, és csak az a jelentősége, hogy egyik tulajdonságunk, tehát tulajdonunk. Többek között ember is vagyok, ahogyan például eleven lény, vagyis állati lény vagy állat, európai, berlini stb. vagyok; aki azonban pusztán az embert vagy a berlinit kívánja figyelembe venni, az igencsak közömbösen szemlél. És miért? Mert csupán egyetlen tulajdonságomat veszi figyelembe és nem engem.

Éppígy áll a dolog a szellemmel is. A keresztény, a becsületes vagy valami hasonló szellem lehet ugyan szerzett tulajdonságom, azaz tulajdonom, de ez a szellem nem én vagyok: ő az enyém, de én nem vagyok az övé. A liberalizmus ezért pusztán folytatása az én, a hús-vér ember régi, keresztény megvetésének. Ahelyett, hogy elfogadnának annak, ami vagyok, pusztán a tulajdonomat, tulajdonságaimat nézik, és becsületes szövetségre lépnek velem, de csakis a tulajdonom miatt; nem velem lépnek házasságra, hanem mintegy a tulajdonommal. A keresztény a szellememhez fordul, a liberális az emberségemhez. De miként a szellem, amit nem a hús-vér én tulajdonának, hanem magának az énnek tartanak, kísértet, úgy az ember, akit nem tulajdonomként, hanem énként kezelnek, sem egyéb kísérletnél, gondolatnál, fogalomnál.

A liberális ezért ugyanabban a körben mozog, mint a keresztény. Mivel az emberi lét szelleme, vagyis az ember benned lakozik, ember vagy; miként keresztény vagy, ha Krisztus szelleme lakozik benned, de mivel csak mint másodlagos - még ha tulajdon vagy "jobb" - éned lakozik benned, túlvilági marad számodra, neked pedig arra kell törekedned, hogy teljesen ember légy. Éppolyan meddő törekvés ez, mint amikor a keresztény teljesen üdvözült lélek kíván lenni!

Most, miután a liberalizmus proklamálta az embert, kijelenthetjük, hogy ezzel csupán a kereszténység végső konzekvenciájához jutott el, és hogy a kereszténység valójában eredetileg is az "ember", az "igaz ember" megvalósítását tűzte ki célul. Innen származik az az illúzió, hogy a kereszténység végtelen értéket tulajdonít az énnek, amint az a halhatatlanság tanában, a lelkipásztorkodásban stb. megmutatkozik. Nem, ezzel az értékkel csupán az embert ruházza fel. Kizárólag az ember halhatatlan, és én csak azért vagyok halhatatlan, mert ember vagyok. A kereszténységnek valóban azt kellett hirdetnie, hogy senki sem kárhozik el, ahogyan emberként a liberalizmus is mindenkit egyenlőnek tekint, de az örökkévalóság, miként a liberalizmus egyenlősége is, csak az embernek szól bennem, nem pedig énnekem. Csak az ember hordozójaként és szállásadójaként nem halok meg, ahogyan köztudottan "a király sem hal meg". Ludwig meghal, de a király tovább él; én meghalok, de szellemem, az ember tovább él. Azért, hogy teljesen azonosuljak az emberrel, kitalálták és felállították a következő követelményt: légy "valódi nembéli lény".[6]

Az emberi vallás pusztán a keresztény vallás végső metamorfózisa. A liberalizmus vallás, mivel leválasztja rólam lényemet és fölébem helyezi, mivel "az embert" ugyanúgy felmagasztalja, ahogyan más vallások isteneiket vagy bálványaikat felmagasztalják, mivel az enyémet túlvilági síkra emeli, és mivel az enyémből, tulajdonságaimból és tulajdonomból valami idegent, valami "lényt" csinál, röviden: mivel az emberek közé sorol és ezáltal "hivatást" teremt számomra. De a liberalizmus formálisan is vallásnak nyilvánítja magát, mert hitbuzgóságot követel a legfőbb lény, az ember számára, "olyan hitet, amelyik egyszer majd óriási buzgalomról, leküzdhetetlen buzgalomról tesz majd tanúbizonyságot".[7] Mivel a liberalizmus emberi vallás, hitvallói toleránsok minden más (katolikus, zsidó stb.) vallás hitvallóival, mint ahogyan Nagy Frigyes is türelmes volt azon alattvalóival, akik - az üdvözülés bármely formájának hódoltak is - eleget tettek alattvalói kötelezettségeiknek. Ezt a vallást most általános érvényűvé kívánják tenni és a többitől mint "magánostobaságtól" elkülöníteni: ezekkel szemben lényegtelenségük miatt amúgy is fölöttébb liberálisan viseltethetnek.

Államvallásnak, a "szabad állam" vallásának nevezhetjük, nem a szokásos értelemben, mármint hogy az állam előnyben részesíti vagy privilegizálja, hanem mint olyan vallást, amely nemcsak hogy jogosult, hanem rá is van kényszerülve, hogy mindenkitől, legyen az privátim zsidó, keresztény vagy bármi más, megkövetelje a "szabad államot". Ugyanis ugyanolyan szolgálatot tesz az államnak, mint a pietás* a családnak. Ha azt akarjuk, hogy a családot minden tagja elismerje és megtartsa, akkor a vér kötelékét minden családtag szentnek köteles elfogadni, és a pietás, a tisztelet érzésével kell iránta viseltetnie, és ekkor a vérrokonok megszenteltté válnak egymás számára. Ekképpen az államközösség minden tagja is szentnek kell hogy tekintse ezt a közösséget, és az állam számára legfőbb fogalmat neki is legfőbb fogalomként kell tisztelnie.

* pietás: jámborság, kegyelet; odaadó, mély ragaszkodás, vallásosság
Mely fogalom a legfőbb az állam számára? Bizonyára az, hogy valóban emberi társadalom legyen, olyan társadalom, amelybe minden olyan tag felvételt nyer, aki valóban ember, tehát nem embertelen ember. Bármeddig terjed is egy állam toleranciája, az embertelen emberrel és az embertelenséggel szemben megszűnik. Pedig ez az "embertelen ember" is ember, és az "embertelenség" is csak valamiféle emberi vonás, csak az ember képes rá, az állat nem, tehát az "ember számára lehetséges valami". Jóllehet minden embertelen ember ember, az állam mégis kirekeszti, azaz becsukja, az állampolgárból börtöntölteléket (a kommunizmus pedig bolondokházába zárt őrültet vagy kórházba zárt beteget) csinál.

Nem nehéz megmondani, hogy mi az embertelen ember: olyan ember, aki nem felel meg az ember fogalmának, miként az embertelenség olyan emberi dolog, ami nem illik bele az emberi fogalomba. A logika ezt "értelmetlen ítéletnek" nevezi. Hozhatnánk-e olyan ítéletet, hogy valaki ember anélkül, hogy ember volna, akkor, ha nem fogadnánk el azt a hipotézist, miszerint az ember fogalma elválasztható az egzisztenciától, a lényeg a jelenségtől? Úgy mondják: emberként jelenik meg, de nem ember.

Az emberek hosszú évszázadokon keresztül éltek ezzel az "értelmetlen ítélettel"! Sőt mi több, ebben a hosszú időszakban csak - embertelen emberek léteztek. Melyik egyes ember felelt volna meg az ember fogalmának? A kereszténység csak Egy embert ismer, és ez az Egy - Krisztus - máris embertelen ember, nevezetesen emberfeletti ember, "isten". Valódi ember csak - az embertelen ember.

Mi mások volnának azok az emberek, akik nem emberek, mint kísértetek? Minden valódi ember, mivel nem felel meg az "ember" fogalmának vagy mert nem nembéli ember, kísértet. De vajon még akkor is embertelen ember maradok-e, ha az embert - aki csak mint eszményem, lényegem vagy fogalmam emelkedett fölébem - feladom, és ami maradt, a számomra túlvilági, saját és inherens tulajdonságommá fokozom le úgy, hogy az ember emberségemmé, emberlétemmé lesz, és mindaz, amit teszek, épp azáltal lesz emberi, hogy én csinálom, és nem azért, mert megfelel az "ember" fogalmának? Én valóban ember és embertelen ember vagyok egy személyben: mert ember vagyok és egyúttal több is annál, puszta tulajdonságom énje vagyok.

Be kellett következnie annak, hogy immár nem pusztán arra tartanak képesnek bennünket, hogy keresztények legyünk, hanem arra is, hogy emberek legyünk; mert ugyan keresztények sem lettünk igazán sohasem, csupán "szegény bűnösök" voltunk (a kereszténység is elérhetetlen eszmény volt), de azért az értelmetlenség nem tudatosult annyira és az ámítás is egyszerűbb volt, mint most, amikor ennek a követelménynek kell eleget tennünk, nekünk, akik emberek vagyunk és emberileg cselekedünk, mert nem lehetünk mások és nem tehetünk másképpen: minthogy emberek legyünk, "valódi emberek".

Mivel az anyaegyháztól még sok minden rájuk tapad, mai államaink bizonyos kötelmeket (például intézményesített vallásosságot) rónak ki övéikre, amihez az államoknak valójában már semmi köze sincsen; egészében azonban mégsem tagadják jelentőségüket, amikor emberi társadalmaknak kívánnak feltűnni, melyeknek az ember mint ember lehet tagja, még ha kevésbé privilegizált is, mint más tagok. A legtöbb társadalom békén hagyja a vallásos szekták követőit, és befogadja az embereket faji vagy nemzeti megkülönböztetés nélkül; zsidók, törökök, mórok stb. francia polgárok lehetnek. Az állam tehát csak azt tartja szem előtt, ha befogad valakit, hogy az illető ember-e. Az egyház mint hívők társadalma, nem ölelhetett kebelére minden embert; az állam mint emberek társadalma, megteheti ezt. Ha azonban az állam tisztán megvalósítja azon elvét, hogy az emberi léten kívül nem szab feltételt övéinek (eleddig még az észak-amerikaiak is feltételül szabják övéiknek, hogy vallásosak legyenek, legalábbis hogy a becsületesség, a tisztesség vallását gyakorolják), akkor saját sírját ássa meg. Miközben az állam azt képzeli, hogy az övéi tiszta emberek, ezek az emberek tiszta egoistákká válnak, akik az államot önző céljaikra használják fel. Az "emberi társadalom" az egoistákba pusztul bele: mert már nem mint emberek hivatkoznak egymásra, hanem mint ének, egoistán lépnek fel a tőlem teljesen különböző és ellenséges te-kkel és ti-kkel szemben.

Ha az államnak számolnia kell emberségünkkel, akkor az ugyanaz, mintha azt mondom: számolnia kell erkölcsösségünkkel. Az állam azt nevezi erkölcsös magatartásnak, ha egymásban az embert látjuk és egymást emberként kezeljük. Ez teljes egészében megegyezik a kereszténység "lelki szeretetével". Ha ugyanis az embert látom benned, miként magamban is az embert látom, és az emberen kívül semmi mást sem látok, akkor úgy bánok veled, mint magammal, mert mindketten a következő matematikai tételt alkotjuk: A=C és B=C, következésképpen A=B, tehát én nem vagyok semmi más, mint ember, te sem vagy más, mint ember, következésképpen én és te egyenlőek vagyunk. Az erkölcsösség nem fér meg az egoizmussal, mert az erkölcsösség nem engem fogad el, hanem csupán az embert bennem. Ha azonban az állam emberek társadalma és nem ének egyesülete, akik kizárólag önmagukkal törődnek, akkor az állam nem maradhat fenn erkölcsösség nélkül, ragaszkodnia kell az erkölcsösséghez.

Ezért vagyunk mi - az állam és én - ellenségek. Nekem, az egoistának, nem szívügyem ennek az "emberi társadalomnak" a jóléte, nem hozok érte áldozatot, csak kihasználom; ahhoz, hogy tökéletesen kihasználhassam, tulajdonommá és teremtményemmé alakítom át, azaz megsemmisítem és helyette az egoisták egyesületét hozom létre.

Az állam tehát azáltal árulja el ellenséges szándékát, hogy azt követeli tőlem, legyek ember, ami azt feltételezi, hogy nem vagyok az, hanem az állam számára "embertelen ember" vagyok: az emberlétet kötelességként szabja ki rám. Továbbá azt követeli, hogy ne tegyek semmit, ami akadályozhatná fennállását; fennállásának tehát szentnek kell lennie számomra. Vagyis nem lehetek egoista, hanem "tisztességes, becsületes", tehát erkölcsös embernek kell lennem. Az állammal és fennállásával szemben tehetetlennek és tiszteletteljesnek stb. kell lennem.

Ez az állam, ami mindenesetre még nem létezik, még megteremtésre vár, a haladó liberalizmus eszménye. Olyan igaz "emberi társadalom" lenne ez, amelyben minden "ember" megtalálná a helyét. A liberalizmus "az embert" akarja megvalósítani, azaz világot akar neki teremteni, és ez volna az emberi világ, avagy az általános (kommunista) emberi társadalom. Úgy mondták: "Az egyház csak a szellemet vette figyelembe, az állam az egész embert figyelembe fogja venni."[8] De nem "szellem"-e az "ember"? Az állam magja éppen "az ember", ez a valótlan valami, az állam pedig csupán "emberi társadalom". Azt a világot, amelyet a hívő (hívő szellem) teremt magának, egyháznak hívják, azt a világot pedig, amelyet az ember (emberi vagy humánus szellem) teremt, államnak hívják. Ez azonban nem az én világom. In abstracto* sosem cselekszem emberit, hanem mindig önöset, tehát az én emberi cselekedetem különbözik minden egyéb emberi cselekedettől, és csupán ez által a különbözőség által valódi, hozzám tartozó cselekedet. Ebben a cselekedetben az emberi csak absztrakció, és mint ilyen, szellem, tehát absztrahált lény.

* in abstracto (latin): elméletben; a maga elvontságában, minden mástól függetlenül
Bruno Bauer A zsidókérdésről című könyve 84. oldalán például azt állítja, hogy a kritika igazsága a végső, mégpedig a kereszténység által keresett igazság, nevezetesen "az ember". Ezt mondja: "A keresztény világ története a legfőbb igazságküzdelem története, mert benne - és kizárólag benne! - van szó a végső vagy első igazság - az ember és a szabadság - felfedezéséről."[9]

Nos, jó, fogadjuk ezt el, és tekintsük az embert a keresztény történelem és egyáltalán az emberek vallási vagy eszményi törekvésének végre meglelt eredményének. Ki tehát az ember? Én vagyok! Az ember - a kereszténység vége és eredménye mint én - az új történelem kezdete és kiaknázandó anyaga, az élvezet történelméé, ami az áldozatok történelme után következik, nem az ember vagy az emberiség, hanem az én történelmének kezdete. Az ember az általános. Akkor hát az én és az egoisztikus a valóban általános, mivel mindenki egoista és mindennél fontosabb. A zsidó mint olyan még nem tisztán egoista, mert a zsidó ember feláldozza magát Jehovának, a keresztényi sem az, mert a keresztény ember Isten kegyelméből él és aláveti magát Istennek. Az ember mint zsidó vagy mint keresztény csak bizonyos igényeit elégíti ki, pusztán bizonyos szükségleteit, s nem magát: fél egoizmus ez, mert egy fél ember egoizmusa, aki félig maga, félig zsidó vagy félig tulajdonosa magának, félig szolga. Ezért zárják ki egymást félig a zsidók és a keresztények, vagyis mint emberek elismerik, mint szolgák kizárják egymást, mert két urat szolgálnak. Ha tökéletesen egoisták lehetnének, teljesen kizárnák egymást, és annál jobban összetartanának. Nem az a szégyenletes, hogy kizárják egymást, hanem hogy csak félig zárják ki egymást. Ezzel szemben Bauer úgy véli, hogy zsidók és keresztények csak akkor tudják egymást "embernek" tekinteni és emberként kezelni, ha feladják az őket egymástól elválasztó és örök elkülönülésre kötelező különleges lényt, és elismerik és "igaz lényüknek" tekintik az "ember" általános lényét.

Véleménye szerint mind a zsidóknak, mind a keresztényeknek az a hibája, hogy valami különlegességre törekednek, ahelyett hogy csak emberek lennének és emberi dolgokra, nevezetesen az "általános emberi jogokra" törekednének. Bauer azt mondja, hogy alapvetően a hitben tévednek, "privilegizáltak", előjogaik vannak, illetve magában az előjogba vetett hitben áll tévedésük. Ezzel szemben az általános emberi jogot mutatja fel nekik. Az emberi jogot![10]

Az ember az általános értelemben vett embert jelenti, és csak annyiban egyes ember, amennyiben ember. Nos, hát minden egyes ember rendelkezni fog az emberi jogokkal, és a tökéletes demokráciában, vagyis helyesebb elnevezéssel az antropokráciában,* a kommunisták véleménye szerint élvezni fogja ezen jogokat. De csak nekem van meg mindenem, mindaz, amit - megszerzek magamnak; mint embernek semmim sincs. Azt szeretnék, ha minden embernek mindenféle jó dolog hullana az ölébe, pusztán azért, mert az "ember" címet viseli. Én azonban magamra helyezem a hangsúlyt, nem arra, hogy ember vagyok.

* antropokrácia (görög): "emberuralom"; az emberi nem, az emberiség uralma
Az ember mint tulajdonságom (tulajdonom) csak olyasvalami, mint a férfiasság vagy a nőiesség. A régiek eszménye szerint az embernek teljes értelemben férfinak kellett lennie; erényük a virtus és arete,* vagyis férfiasság volt. Mit gondoljunk egy nőről, aki tökéletes "nő" kívánna lenni? Ez nem adatik meg mindenkinek, sokan elérhetetlen célt tűznének ezzel maguk elé. Ezzel szemben természettől fogva minden nő nőies, a nőiesség tulajdonsága, nincs szüksége "igazi nőiességre". Ember vagyok, ahogyan a föld csillag. Amilyen nevetséges volna azt követelni a földtől, hogy "igazi csillag" legyen, olyan nevetséges az is, ha azt róják ki rám, hogy legyek "igazi ember".

* arete: Arész nevéből, aki a harc és háború istene volt a görög mitológiában
Amikor Fichte azt mondja, hogy "az én minden", akkor úgy tűnik, hogy ez tökéletesen harmonizál az én elképzelésemmel. Csakhogy nem az én minden, az én szétzúz mindent és csak a magát feloldó én, a soha nem lévő én - a véges én valóban én. Fichte "abszolút" énről beszél, én viszont magamról beszélek, a mulandó énről.

Mennyire közeli az a vélemény, hogy az ember és az én ugyanaz, ám mégis azt láthatjuk, Feuerbachnál például, hogy az "ember" kifejezés az abszolút énre, a nemre vonatkozik, nem pedig a mulandó, egyes ént jelenti. Az egoizmusnak és az emberségnek (humanitásnak) ugyanazt kellene jelentenie, de Feuerbach szerint az egyes (az individuum) "csak individualitásának korlátai fölé emelkedhet, nemének törvényei, pozitív lénymeghatározásai fölébe viszont nem". A nem önmagában semmit sem jelent, és ha az egyes individualitásának korlátai fölé emelkedik, akkor sokkal inkább önmaga, mint egyes, mégpedig éppen a felemelkedése által, csak azáltal, hogy nem marad az, ami; máskülönben vége volna, meghalna. Az ember eszmény csupán, a nem csak gondolatban létezik. Egy embernek lenni nem azt jelenti, hogy megvalósítom az ember eszményét, hanem hogy magamat, az egyest valósítom meg. Feladatom nem abban van, hogy miként realizálom az általános emberit, hanem hogy mennyire felelek meg önmagamnak. Én magam vagyok a nemem, nincs normám, törvényem, előképem stb. Lehetséges, hogy nagyon keveset tudok kihozni magamból; ez a kevés azonban mindent jelent, és jobb, mintha hagynám, hogy mások hatalma, az erkölcs, a vallás, a törvények, az állam stb. dresszúrája alakítson ki belőlem bármit is. Jobb - ha már szóba kell hoznunk a jobbat - egy neveletlen gyerek, mint egy koravén, jobb egy kelletlen, mint egy mindenre kapható ember. A neveletlen és kelletlen még azon az úton van, amelyen saját akarata szerint alakítja magát; a koravént és a készségest a "nem", az általános követelmények stb. határozzák meg, a "nem" jelenti a törvényt számára. Ez határozza meg: mert mi más számára a nem, mint az "elrendelése", "hivatása"? S hogy az "emberiséget", a nemet tartom-e szem előtt ennek az eszménynek az elérésében, avagy Istenre és Krisztusra vetem-e pillantásomat ugyanazon törekvéssel: hogyan lehetne ebben lényeges különbség? Legfeljebb annyi, hogy az előbbi ködösebb az utóbbinál. Ahogyan az egyes jelenti az egész természetet, úgy jelenti az egész nemet is.

Az, ami vagyok, mindenesetre feltételezi mindazt, amit teszek, gondolok stb., röviden: feltételezi kijelentésemet vagy kinyilatkozásomat. A zsidó például csak egyféleképpen akarhat, csak egyféleképpen "viselkedhet"; a keresztény csak keresztény módjára viselkedhet és nyilatkozhat stb. Ha zsidó vagy keresztény lehetnél, akkor természetesen zsidó vagy keresztény módjára nyilvánulnál meg; csakhogy ez lehetetlen, mert a legszigorúbb változás után is egoista maradsz, vétkezel a zsidó fogalom ellen, azaz te nem vagy zsidó. Mivel az egoista minduntalan kiütközik, egy tökéletesebb fogalomra volt szükség, ami valóban teljesen kifejezi, hogy mi vagy, és ami - mivel igaz természetedből fakad - tevékenységed minden törvényét magában foglalná. A legtökéletesebb fogalmat az "emberben" találták meg. Zsidóként túlságosan kevés vagy és a zsidóság nem a te feladatod; nem elég görögnek, németnek lenni. De légy - ember, akkor mindened megvan; az emberit tekintsd hivatásodnak.

Ím, tudom már, mit kell tennem, megfogalmazhatom az új katekizmust. Megint a szubjektum van alárendelve a predikátumnak, az egyes az általánosnak; megint egy eszmének biztosíttatott az uralom és egy új vallás alapjai tétettek le. Ez a vallásban, és különösen a kereszténységben jelent előrehaladást, ám annak túlhaladását nem jelenti.

Túlhaladása a kimondhatatlanba vezet. Számomra a szegényes nyelvnek nincs szava, "a szó", a logosz, "puszta szó" számomra.

A lényegemet keressük. Nem a zsidó, a német stb. őrzi, hanem az ember. "Az ember a lényegem." Kellemetlen, visszataszító vagyok magam számára; irtózom, undorodom magamtól, iszonyatot érzek magammal szemben, soha nem vagyok elég, nem teszek elegendőt magamnak. Efféle érzésekből fakad az önfelbomlás vagy az önkritika. A vallásosság az önmegtagadással kezdődik és a beteljesedett kritikával ér véget. Megszállott vagyok és meg akarok szabadulni a "gonosz szellemtől". Hogyan látok hozzá? Nyugodtan elkövetem a keresztény számára legsúlyosabb bűnt, káromlom a Szentlelket. "De aki a Szentlélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó."[11] Nem akarok bocsánatot nyerni, és nem félek az utolsó ítélettől.

Az ember a végső gonosz szellem vagy kísértet, a legmegtévesztőbb, legravaszabb, tisztességes ábrázatú hazudozó, a hazugságok atyja. Miközben az egoista a jelenkor feltételezései és fogalmai ellen fordul, kíméletlenül roppant megszentségtelenítést végez. Semmi sem szent a számára.

Balgaság volna azt állítani, hogy nem létezik nagyobb hatalom az enyémnél. Csakhogy az én hozzáállásom gyökeresen más, mint a vallásos koré: én minden magasabb hatalom ellensége vagyok, amíg a vallás azt tanítja, hogy nyerjük meg a hatalmat és alázzuk meg magunkat előtte.

A szentségtelenítő az istenfélelemnek szegezi erejét, mert az istenfélelem mindazt döntően meghatározza, amit meghagy szentnek. Hogy az istenemberben Istené vagy pedig az emberé-e a megszentelő hatalom, hogy tehát bármit is Isten vagy az ember (humanitás) kedvéért tartunk-e szentnek, az mit sem változtat az istenfélelem lényegén, ugyanis az embert mintegy "legfőbb lényként" tiszteljük, miközben egy speciálisan vallásos álláspontról Isten mint "legfőbb lény" félelmet és tiszteletet parancsol nekünk, és mindkettő egyformán bámulatot kelt bennünk. Az igazi istenfélelem már régen megrendült, és egy többé-kevésbé tudatos egoizmus - ami külsőleg egy széles körben elterjedt "egyháztalanságról" ismerhető fel - kezdett tért hódítani. Amitől Isten megfosztatott, azt az emberre ruházták át, a humanitás hatalma olyan mértékben erősödött meg, amilyen mértékben a vallásosság veszített a súlyából: a mai kor istene "az ember", és az istenfélelem helyébe az emberfélelem lépett. Mivel azonban az ember is csak egy - másfajta - legfőbb lény, a legfőbb lény valójában csak metamorfózison ment át, az emberfélelem pedig pusztán az istenfélelem megváltozott alakja.

Ateistáink hívő emberek.

Az úgynevezett feudális korban mindent Istentől kaptunk hűbérbe: ugyanez a hűbéri viszony a liberális korszakban is fennáll, csak mostanra az ember foglalta el az Isten helyét. Akkor Isten volt az úr, most az ember az; korábban Isten volt a közvetítő, most az ember az; korábban Isten volt a szellem, most az ember az. Ebben a hármas vonatkozásban a hűbéri viszony változáson ment át. Manapság ugyanis a mindenható embertől kapjuk hűbérbe hatalmunkat, amit - mivel nem magasabb helyről származik - nem hatalomnak vagy erőszaknak, hanem "jognak" hívnak: "emberi jognak"; továbbá a világban elfoglalt helyünket is tőle kapjuk hűbérbe, mert ő, a közvetítő, közvetíti kapcsolatainkat, ami épp ezért nem lehet más, mint "emberi". - A hatalom az emberé, a világ az emberé, én az emberé vagyok.

Hogyan ne állna akkor jogomban, hogy magamat kiáltsam ki feljogosítottnak, közvetítőnek és saját önnön lényemnek?

Íme, a helyzet a következő:

A hatalmam a tulajdonom.

A hatalmam tulajdont ad nekem.

A hatalmam én magam vagyok, és általa vagyok a tulajdonom.



3. A hatalmam

A jog a társadalom szelleme. Ha van a társadalomnak akarata, akkor ez az akarat jelenti a jogot: a társadalom csak a jog által képes fennállni. Mivel azonban csak úgy áll fenn, ha az egyesek felett hatalmat gyakorol, a jog uralkodó akarat. Arisztotelész azt mondja, hogy az igazságszolgáltatás a társadalom haszna.

Minden fennálló jog - idegen jog, olyan, amit úgy "adnak", úgy "szolgáltatnak" nekem. De jogom volna-e attól, ha az egész világ joggal traktálna? És mégis, mi más volna az a jog, amit az államban, a társadalomban megszerzek, mint idegenek joga?

Ha egy tökfilkó igazat ad, akkor meginog a bizalmam az igazamban; nem kell az ő igaza. Ám ha egy bölcs ad igazat, attól sem lesz még igazam. Hogy igazam van-e, teljesen független a tökfilkók és bölcsek igazától.

Mégis, idáig törekedtünk erre a jogra. Jogot keresünk, és ezért bírósághoz fordulunk. Milyen bírósághoz? Királyi, pápai, népbírósághoz stb. Képviselhet-e a szultáni bíróság más jogot, mint amit a szultán elrendelt? Igazat adhat-e nekem, ha a szultáni igazságszolgáltatástól eltérő jogot keresek? Igazat adhat-e nekem például a felségárulásban, ha szultáni értelemben nincs hozzá jogom? Biztosítja-e nekem a szabad véleménynyilvánítás jogát a cenzúrabíróság, ha a szultán erről a jogomról hallani sem akar? Mit keresek hát akkor ezen a bíróságon? Szultáni jogot, de nem az én jogomat; - idegen jogot keresek. Mindaddig, amíg ez az idegen jog megegyezik az én jogommal, természetesen azt is megtalálom benne.

Az állam nem engedélyezi, hogy két férfi szemtől szemben megküzdjön egymással; ellenzi a párbajt. Még azokért a verekedésekért is büntet, amelyekhez nem hívják ki a rendőrséget, amikor például egy én ver egy te-t, akkor nem büntet; amikor egy családfő veri a gyerekét: a családnak joga van hozzá, s a család nevében az apának, de nekem, mint egyetlennek, nincs hozzá jogom.

A Vossische Zeitung bemutatja a "jogállamot". A jogállamban mindenben a bírók és a bíróság döntenek. A felsőcenzúra-bíróság szerinte "bíróság", ahol "igazságot szolgáltatnak". De miféle igazságot? A cenzúra igazságát. Ahhoz, hogy ennek a bíróságnak az igazságszolgáltató jogát elismerjük, a cenzúra jogát is el kell ismernünk. Mindazonáltal azt gondolhatnánk, hogy ez a bíróság védelmet nyújt. Igen, védelmet, az egyes cenzorok tévedéseivel szemben: csak a cenzúratörvény-hozót védi akaratának hamis értelmezésétől, a keresetet benyújtókkal szemben viszont annál jobban megszilárdítja törvényét a "jog szent hatalma által".

Hogy jogomban áll-e valami vagy sem, arról nem tud dönteni más bíró, csak én magam. Mások csak arról ítélkezhetnek és ítélhetnek, hogy csatlakoznak-e az én jogomhoz, s hogy számukra is jogot jelenthet-e az én jogom.

De nézzük meg ezt a kérdést egy másik oldalról is. A szultanátusban a szultáni jogot, a köztársaságokban a népjogot, a katolikus községben a kánonjogot stb. kell tisztelnem. Alá kell vetnem magamat ezeknek a jogoknak, szentnek kell tekintenem őket. Ez az "igazságérzék" és "jogérzék" olyan erősen bevésődött az emberek fejébe, hogy napjaink legforradalmibb erői egy új "szent jognak", a "társadalmi jognak", a societas* jogának, az emberiség jogának, "mindenki jogának" stb. akarnak alávetni bennünket. A "mindenki" joga eszerint előbbre való az én jogomnál. Ha mindenki joga, akkor az én jogom is, mivel én is hozzátartozom a mindenkihez; csakhogy mások, sőt mindenki más joga is, és ezért nem ragaszkodom hozzá. Nem mindenki jogaként, hanem az én jogomként fogom megvédeni, és más is azzal törődjön, hogyan őrzi meg ezt a jogot magának. Mindenki joga (például a táplálkozásé) minden egyes ember joga. Ha minden egyes ember maradéktalanul megtartja ezt a jogot, akkor mindenki magától gyakorolja azt; de ha mégsem törődik mindenkivel, akkor ezt azért teszi, mert ezért a jogért nem úgy lelkesedik, mint mindenki jogáért.

* societas (latin): társaság, egyesület; társadalom
A szociális reformerek viszont "társadalmi jogról" papolnak nekünk. E szerint az egyes ember a társadalom szolgája, és csak akkor van joga, ha a társadalom jogot ad neki, vagyis ha a társadalom törvényei szerint él, vagyis ha - lojális. Ha zsarnoki rendszerben vagy egy weitlingi "társadalomban"* vagyok lojális, az egy és ugyanaz a jogtalanság, mert jogom mindkét esetben nem sajátom, hanem idegen jog.

* Weitling Wilhelm Christian (1808-1871): német utópista kommunista nevéből.
A jog esetében mindig felmerül a kérdés: "Ki vagy mi ruház fel valamilyen joggal?" Felelet: Isten, a szeretet, az ész, a természet, a humanitás stb. Nem, csakis a te erőszakod, a te hatalmad adja neked a jogot (például az eszed).

A kommunizmus, ami feltételezi, hogy az embereknek "természettől fogva egyenlő jogaik vannak", saját tételét cáfolja abban az értelemben, hogy az embereknek egyáltalán nincs joguk természettől fogva. Mert azt például nem hajlandó elismerni, hogy a szülőknek "természettől fogva" jogaik vannak gyermekeikkel szemben vagy fordítva: a kommunizmus megszünteti a családot. A természet a szülőknek, testvéreknek stb. egyáltalán nem ad jogot. Ez az egész forradalmi vagy babeufi* alapelv,[12] úgy ahogy van, vallásos, tehát hamis nézeten nyugszik. Ugyan kit érdekelne "a jog", aki nem vallásos?

* Babeuf François-Noël (1760-1797): francia utópista szocialista. A föld és a vagyonok egyenlő elosztása és a forradalmi diktatúra híve.
Nem vallásos fogalom-e, tehát nem valami szent dolog-e a "jog"? A forradalom által bevezetett "jogegyenlőség" csupán más formája a "keresztény egyenlőségnek", az Isten gyermekei, a testvérek, a keresztények stb. egyenlőségének, röviden tehát fraternité.* A jog mindennemű számonkérése csupán arra érdemes, hogy Schiller szavaival mintegy kipellengérezzük:

     Hosszú esztendők óta szaglásra használom orrom:
     Ám adatott-e ehhez nékem valóban jogom?

* fraternité (francia): testvériség
Amikor a forradalom az egyenlőséget "jognak" kiáltotta ki, a vallás területére menekült, a szent, az eszmény vidékére. Innen származik az azóta tartó küzdelem a "szent és elidegeníthetetlen emberi jogokért". Az "örök emberi jog" helyébe teljesen természetesen és egyenjogúan a "fennálló szerzett jog" lépett: jog jog ellen, és közben persze a jogok egymást "jogtalanságnak" minősítik. Ez a jogvita a forradalom óta tart.

Azt akarjátok, hogy "igazatok" legyen másokkal szemben. De nem lesz, soha "nem lesz igazatok"; mert nem állnának szemben veletek, ha nem volna nekik is "igazuk": ők soha nem ismerik el a ti igazatokat. A ti igazatok viszont magasabb rendű, nagyobb, hatalmasabb, mint másoké, nemde? De nem ám! A jogotok sem hatalmasabb, ha ti nem vagytok hatalmasabbak. Joguk van-e szabadsághoz a kínai alattvalóknak? Ajándékozzátok meg őket szabadsággal, majd meglátjátok, mennyire melléfogtatok: mivel nem tudnak élni a szabadsággal, nincs joguk hozzá, avagy még érthetőbben, mivel nincs szabadságuk, nincs is joguk hozzá. A gyerekeknek nincs joguk a nagykorúsághoz, mivel nem nagykorúak, vagyis mivel gyerekek. Azoknak a népeknek, melyek hagyják, hogy kiskorúságban tartsák őket, nincs joguk a nagykorúsághoz; csak ha felhagynának a kiskorúsággal, lenne joguk a nagykorúsághoz. Ez pedig azt jelenti: amihez hatalmad van, ahhoz van jogod. Én minden jogot és jogosultságot magamból vezetek le; mindarra jogosult vagyok, ami a hatalmamban van. Ha tudom, hogy jogom van megdönteni Zeuszt, Jehovát, Istent stb.; ha nem tudom, akkor az isteneknek lesz joguk és hatalmuk velem szemben, én pedig tehetetlen "istenfélelemben" félem jogukat és hatalmukat, betartom parancsolataikat, és azt hiszem, hogy mindenben jogosan cselekszem, amit az ő joguk szerint cselekszem, miként az orosz határőr is feljogosítottnak tartja magát arra, hogy agyonlője a gyanús szökevényeket, mert "magasabb autoritásból", azaz "joggal" gyilkol. Én viszont magamat jogosítom fel a gyilkolásra, ha nem tiltom meg magamnak és nem félek attól, hogy a gyilkosság "jogtalanság". Ezt a nézetet tükrözi Chamisso Gyilkos völgy című költeménye, amelyben a gyilkos ősz indián a meggyilkolt fehér ember embertársából tiszteletet kényszerít ki. Csak ahhoz nincs jogom, amit nem önszántamból teszek, vagyis amire nem jogosítom fel magamat.

Én döntöm el, mi a jogos énbennem; rajtam kívül nincsen jog. Ha nekem jogos, akkor jogos. Lehetséges, hogy másoknak nem jogos; de az ő bajuk, nem az enyém: védekezzenek. És ha valami nem volna jogos az egész világnak sem, nekem azonban az volna, vagyis én akarnám, akkor nem érdekelne az egész világ sem. Így cselekszik mindenki, aki becsülni tudja magát. És annyira becsüli magát, amennyire egoista, mert az erőszak előbbre való a jognál, éspedig - teljes joggal.

Mivel "természettől fogva" ember vagyok, egyenlő jogom van mindenféle földi jó élvezetére - mondja Babeuf. Nem kellene-e hozzátennie: mivel "természettől fogva" elsőszülött herceg vagyok, jogom van a trónra? Az emberi jogok és a "szerzett jogok" egy dologra irányulnak, tudniillik a természetre, ami jogot ad nekem, például a születésre (továbbá az öröklésre stb.). Emberként jöttem a világra, ez egyenlő azzal, hogy hercegként jöttem a világra. A természeti embernek csak természeti joga van, mivel hatalma és természeti igényei vannak: születési joga és születési igényei vannak. A természet azonban nem jogosíthat fel, nem tehet alkalmassá és képessé arra, amire egyedül önnön tettem jogosíthat fel. Az, hogy a herceg a többi gyermek fölött áll, már saját tettéből következik, ami biztosítja számára azt az előnyt, az pedig a többi gyermek azon tettének következménye, hogy elfogadják és elismerik a herceg tettét, és ez által a tettük által lesznek méltók arra, hogy alattvalók legyenek.

Akár a természet, Isten, a nép stb. ad jogot, mindig egyformán idegen jogról van szó, amit nem magam adok vagy veszek.

A kommunisták ezt mondják: az egyenlő munka az embereket egyenlő élvezetre jogosítja fel. Korábban felmerült a kérdés, hogy az "erényesek" nem érdemelnek-e a földi életben "boldogságot". A zsidók ebből a következő megállapításra is jutottak: "Arra törekedjél, hogy jól menjen sorod a földön." Nem, az egyenlő munka nem jogosít fel erre, pusztán az egyenlő élvezet jogosít fel az egyenlő élvezetre. Élvezz, akkor jogod van az élvezethez. De ha dolgoztál és hagyod, hogy elvegyék tőled az élvezetet - akkor "joggal teszik ezt veled".

Ha elveszitek az élvezetet, akkor jogotok van hozzá; de ha csak sóvárogtok utána és nem ragadjátok meg, akkor továbbra is azoknak a "szerzett joga" marad, akiknek előjoga az élvezet. Az ő joguk, mint ahogyan a tiétek lehetne, ha magatokhoz ragadnátok.

Heves vita zajlik a "tulajdonjog" körül. A kommunisták azt állítják, hogy "a föld jog szerint azé, aki megműveli, terménye pedig azé, aki megtermeli".[13] Én azt gondolom, hogy azé, aki el tudja venni, vagy aki nem hagyja, hogy elvegyék, megfosszák tőle. Ha megszerzi a földet, akkor nemcsak a föld az övé, hanem a hozzá való jog is. Ez az egoista jog, nekem így jó, ezért hát jog.

Egyébként a jog "fityiszt mutat". A tigrisnek joga van megtámadni, nekem is jogom van a tigrist ledöfni. De ezzel nem a jogomat védem, hanem magamat.

Mivel az emberi jog mindig adott jog, ezért valójában mindig arról a jogról van szó, amit az emberek egymásnak adnak, "biztosítanak". Ha az újszülöttnek biztosítják a léthez való jogot, akkor megvan a joga; de ha nem biztosítják neki, mint a spártaiak vagy a régi rómaiak, akkor nincs meg ez a joga. Mert ezt a jogot csak a társadalom adhatja meg, "biztosíthatja" neki, ő maga nem veheti vagy adhatja magának. Ezzel szemben felmerülhet kifogásként, hogy a gyerekeknek "természettől fogva" joguk van a létezéshez; csakhogy a spártaiak nem ismerték el ezt a jogot. És így nem volt joguk ehhez az elismeréshez, mint ahogy ahhoz sem volt joguk, hogy arra kényszerítsék a vadállatokat, amelyek elé lökték őket, hogy elismerjék az élethez való jogukat.

Oly sokat emlegetik a vele született jogokat, és így panaszkodnak: a jogról, mi velünk született, sajnos nem esik szó.

Miféle jog született ugyan velem? A majoresco* joga, hogy trónt örököljek, hercegi vagy nemesi nevelést élvezzek, vagy pedig - mivel szegény szülők nemzettek - ingyenes oktatásban részesüljek, alamizsnából öltöztessenek, és végül szénbányában vagy a szövőszék mellett keressem meg a betevő falat kenyeremet és heringemet? Azok nem vele született jogok, melyek a szülők révén a születéssel rám szállottak? Ti azt mondjátok: nem; azt mondjátok, csak visszaélnek a jog névvel, ti ezeket a jogokat a valóban vele született jogokkal meg akarjátok szüntetni. Ennek megindoklásáért a lehető legegyszerűbb módszerhez nyúltok, és kijelentitek, születésénél fogva mindenki egyenlő, mindenki ember. Elismerem, hogy mindenki emberként születik, ennélfogva az újszülöttek abban egyenlők, hogy emberek. De miért? Csak azért, mert még semmi egyebek, pusztán "emberfiak", csupasz emberkék. Ily módon azonban máris különböznek azoktól, akik már csináltak magukból valamit és nem csupasz "emberfiak", hanem - önnön teremtményük gyermekei. Az utóbbiaknak nem csupán vele született joguk van: jogot szereztek maguknak. Micsoda ellentét, micsoda harcmező! A vele született emberi jogok és a szerzett jogok régi harca dúl. Hivatkozzatok csak vele született jogaitokra; nem fogjátok megúszni egykönnyen, ellenetek szegezik a szerzett jogokat. Mindkettő a "jog talaján" áll; mert mindegyiknek van "joga" a másikkal szemben, az egyiknek vele született és természetes joga, a másiknak "szerzett" joga.

* Majoresco (spanyol): az a rendszer, amelyben az elsőszülött fiú a majorátus várományosa, a hitbizomány örököse.
Ha a jog talaján maradtok, megmaradtok az "akaratoskodásnál".[14] A másik nem adhat nektek jogot, nem "szolgáltathat nektek jogot". Akié a hatalom, azé - a jog; ha nincs hatalmatok, nincs jogotok sem. Oly nehéz felfogni ezt a bölcsességet? Nézzétek meg a hatalmasokat és cselekedeteiteket! Persze most csak Kínáról és Japánról beszélünk. Próbáljátok csak meg, és ne adjatok igazat a kínaiaknak és japánoknak, megtapasztalhatjátok, hogy azonmód tömlöcbe vetnek benneteket. (Ne tévesszétek ezt össze a "jó szándékú tanáccsal", ami - Kínában és Japánban - megengedett, mert nem gátolja, hanem inkább támogatja a hatalmasokat.) Aki meg akarná fosztani őket joguktól, annak csak egyetlen lehetősége volna rá, az erőszak. Aki megfosztja őket hatalmuktól, az valóban megfosztja őket joguktól is, mást nemigen tehet - titokban ökölbe szorítja a kezét vagy locska bolond módjára feláldozza magát.

Röviden: ne kérdezgessétek a kínaiakat és a japánokat a jog felől, a vele született jog felől, és akkor a szerzett jog felől sem kell kérdezősködnötök.

Visszahőköltök a többiektől, mert a jog kísértetét vélitek látni oldalukon, ami úgy támogatja őket a harcban, miként az istennők segítették a homéroszi harcokat. Mit csináltok? Elhajítjátok a dárdát? Nem, körbelopakodtok és megpróbáljátok megnyerni magatoknak a kísértetet, hogy a ti oldalatokon harcoljon: a kísértet kegyét hajhásszátok. Az ellenségetek egyszerűen ezt kérdezné: Azt akarom, amit az ellenségem akar? "Nem"! Akkor pedig ezer ördög vagy isten harcolhat érte, szétcsapok közöttük!

A "jogállam", ahogyan azt többek között a Vossische Zeitung képviseli, azt követeli, hogy a tisztségviselőket kizárólag saját hivatalának bírói bocsáthassák el, a közigazgatás ne. Ez hiú ábránd. Ha a törvény írná elő, hogy az a hivatalnok, akit egyszer is ittasan látnak, elveszíti hivatalát, akkor a bírónak a tanúk vallomása alapján kellene őt elítélni stb. Röviden: a törvényhozónak csupán az összes lehetséges jogalapot kellene felsorolni, amelyek a hivatal elvesztését vonják maguk után, bármennyire nevetségesek is (például aki felettese képébe nevet, vasárnaponként nem jár templomba, havonta nem vesz úrvacsorát, adósságokba veri magát, tisztességtelen kapcsolatai vannak, nem eltökélt, az elbocsátandó hivatalából), és akkor a bíróknak csak azt kellene megvizsgálniuk, hogy a vádlott "elkövette-e a nevezett bűncselekményt", majd ha bizonyítást nyerne, hogy igen, akkor "jog szerint" kimondaná az illető elbocsátását.

A bíró abban a pillanatban elveszett, ha nem ítél mechanikusan, ha "nem veszi figyelembe a bizonyítási szabályokat". Akkor csak véleménye lehet, mint bárki másnak, és ha e vélemény alapján dönt, akkor ez már nem hivatalos eljárás; mint bíró, kizárólag a törvény alapján dönthet. Akkor már inkább a régi francia parlamentek mellett maradok, amelyek maguk vizsgálták meg és csak saját megállapodásuk után regisztrálták, mi jogszerű. Ők legalább saját jog alapján bíráskodtak és nem kívántak a törvényhozók gépezetévé válni, még ha bíróként saját gépezetükké váltak is.

Úgy mondják, joggal nyeri el büntetését a bűnöző. Csakhogy a büntetlenség is éppúgy joga. Ha sikerül a bűntény, "jogosan" cselekedett, de ha melléfog, akkor is "jogosan" cselekedett. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ha valaki fittyet hány a veszélyekre és elpusztul, azt mondjuk: joggal pusztult el, maga akarta a vesztét. De ha legyőzi a veszélyeket, azaz győz a hatalma, akkor azt mondjuk, hogy joggal győzedelmeskedett. Ha egy kisgyermek késsel játszadozik és megvágja magát, joggal vágja meg magát. A bűnöző is joggal szenved, ha megbukik kockázatos vállalkozása: minek kockáztatott, mikor tudta, hogy mi vár rá! A büntetés kiszabására viszont csak nekünk van jogunk, neki nincs. A mi jogunk reagál az ő jogára, ő pedig "jogtalanságban marad", mivel mi kerekedtünk fölül.

Hogy egy társadalomban mi jog, mi jogszerű, azt a törvény szabályozza.

Bármilyen is a törvény, a lojális polgárnak tiszteletben kell tartania. Ezért dicsérik Old England törvényhez való érzékét. Ezt igazolják Euripidész szavai is: "Az isteneket szolgáljuk, bárkik legyenek is."[15] Törvény és isten, eleddig jutottunk.

A törvényt megpróbálják különválasztani az önkényes parancstól, az utasítástól: a törvényt feljogosított autoritás hozza. De az emberi cselekvést szabályozó törvény (erkölcsi törvény, államszervezeti törvény stb.) mindig akaratnyilvánítás, vagyis parancs. Még ha magamnak hoznám is a törvényt, az is csak parancs volna, az én parancsom, amit bármelyik pillanatban megtagadhatok. Bárki kinyilváníthatja, hogy mit hajlandó elviselni, ennek ellenkezőjét pedig törvényekkel elháríthatja, a szabálysértőket pedig ellenségeként kezelheti; az én cselekedeteimet azonban senki nem szabhatja meg, és senki nem törvénykezhet róluk. Elfogadom, hogy bárki az ellenségének tekintsen, de azt soha nem tőröm el, hogy úgy packázzon velem, mintha saját kreatúrája volnék, és hogy az ő eszét vagy esztelenségét szabja zsinórmértékemül.

Minden állam csak addig marad fenn, amíg van uralkodó akarata, és ameddig ezt az uralkodó akaratot mindenki egyenlő értékűnek tekinti saját akaratával. Az úr akarata - törvény. Mi haszna a törvényeidnek, ha senki sem tartja be őket, ha senki nem hagyja, hogy parancsoljanak neki? Az állam nem mondhat le azon igényéről, hogy meghatározza az egyes emberek akaratát, spekuláljon vele, számítson rá. Az állam számára elengedhetetlen, hogy senkinek ne legyen saját akarata; ha bárkinek is saját akarata volna, azt az államnak ki kellene közösítenie (bebörtönöznie, száműznie stb.); ha minden embernek saját akarata volna, akkor az állam megszűnne. Az állam elképzelhetetlen uralom és szolgaság (alattvalói magatartás) nélkül; mert az államnak azt kell akarnia, hogy mindenkinek az ura legyen, akit csak magában foglal, ezt az akaratot nevezik "államakaratnak".

Akinek saját fennmaradásához mások akaratnélkülisége kell, az másoknak a tákolmánya, ahogyan az úr a szolga tákolmánya. Ha megszűnne a leigázás, véget érne az uralom is.

Az én saját akaratom az állam megrontója; ezért az állam "önakaratnak" bélyegzi. A saját akarat és az állam halálos ellenségek, lehetetlen közöttük az "örök béke". Ameddig az állam fennáll, addig acsarkodó ellenségét, a saját akaratot értelmetlennek, rossznak stb. állítja be, a saját akarat pedig elhiszi ezt, sőt valóban értelmetlenné stb. is válik, mivel hagyja, hogy bemagyarázzák neki: nem tért még magához, nem ébredt méltósága tudatára, ennélfogva még tökéletlen, rábeszéléssel befolyásolható stb.

Minden állam önkényuralom, akár egy, akár sok zsarnoka van, vagy - ahogyan a köztársaságban képzeli az ember - mindenki úr: tehát az egyik ember despotáskodik a másik fölött. Ez a helyzet akkor következik be, ha a mindenkori törvény, például egy népgyűlés akaratnyilvánítása az egyes ember számára törvény értékű, aminek engedelmességgel tartozik, vagy köteles engedelmeskedni. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a népben minden egyes embernek egyazon az akarata, és ily módon tökéletes "összakarat" jön létre: a lényeg mégsem változna. Nem kötne-e ma és holnap is tegnapi akaratom? Megmerevedne az akaratom. Átkos stabilitás!

Teremtményem, egy bizonyos akaratnyilvánításom, parancsolómmá válna. Engem pedig, a teremtőt, gátolna a szabad folyásban, felbomlásban. Amiért tegnap bolond voltam, örökre bolondnak kellene maradnom. Az állami életben a legjobb - de éppúgy azt is mondhatnám, hogy a legrosszabb - esetben saját magam szolgája lennék. Tegnapi akaratom következtében mára akarat nélkülivé válnék: tegnap önként cselekedtem, ma gúzsba vagyok kötve.

Hogyan érhetek el tehát változást? Csak úgy, hogy semmiféle kötelességet nem ismerek el, vagyis nem kötöm magam, illetve nem hagyom magam megkötni. Ha nincs kötelességem, nem ismerek törvényt sem.

"Csakhogy meg fognak kötni!" Akaratomat senki nem kötheti meg, ellenakaratom szabad marad.

"De hisz minden a feje tetejére állna, ha mindenki azt csinálhatná, amit akar!" Ki állíthatja, hogy mindenki mindent csinálhat? Minek vagy, ha nem azért, hogy ne tűrj el mindent? Védd magad, és akkor senki sem árthat neked! Aki meg akarja törni az akaratodat, szembe kerül veled és az ellenségeddé válik. Ellenségként is bánj hát vele. Ha védelmedre milliók sorakoznak fel mögötted, akkor impozáns hatalmat képviselsz és könnyűszerrel győzöl. De még ha hatalmaddal imponálsz is az ellenfélnek, azért még felszentelt autoritásként nem fogad el téged, különben szerencsétlen flótás volna. Nem tisztel, még ha hatalmad láttán jobban odafigyel is rád.

Az államokat a "legfőbb hatalom" birtokosa alapján szoktuk osztályozni. Ha egy személy gyakorolja a hatalmat, monarchiáról beszélünk, ha mindenki, demokráciáról stb. A lényeg tehát a legfőbb hatalom. Hatalom - kivel szemben? Az egyes emberrel és "önakaratával" szemben. Az állam "hatalmat" gyakorol, az egyes ember ezt nem teheti. Az állam az erőszakra épül és ezt a hatalmát "jognak" titulálja, az egyes ember erőszakát pedig "bűntettnek" nevezi. Tehát bűntett a neve az egyes ember hatalmának, és csak bűntettel töri le az állam hatalmát, ha úgy véli, hogy nem az állam áll fölötte, hanem ő áll az állam fölött.

Ha nevetségessé akarnám tenni magamat, jó szándékkal azt tanácsolhatnám nektek, hogy ne hozzatok olyan törvényt, ami gátolja önfejlesztésemet, öntevékenységemet, önteremtésemet. De nem tanácsolom ezt nektek. Mert ha megfogadnátok tanácsomat, ostobák volnátok, és megfosztanátok a nyereségemtől. Nem követelek tőletek semmit, mert bármit követelnék is, szükségképpen parancsoló törvényhozók lennétek, kutyából ugyanis nem lesz szalonna.

Azt kérdem inkább azoktól, akik egoisták kívánnak lenni, mit tartanak egoistábbnak; azt-e, hogy hagyják magukra erőltetni törvényeiteket és respektálják a már meglévő törvényeket, avagy az önfejűséget, a teljes engedetlenséget. Jó szándékú emberek úgy vélekednek, hogy a törvényeknek csak azt kellene előírniuk, amit a nép érzülete amúgy is jogosnak és igazságosnak tart. De mi közöm nekem a néphez? A nép talán szembeszáll az istenkáromlókkal; nosza, törvényt hoz az istenkáromlás ellen. És ezért ne káromoljak? Többet jelentsen nekem a törvény a "parancsnál"? Kérdezem!

Az összes kormányzási mód abból az alapelvből született, hogy minden jog és minden hatalom a nép egészéé. Mert egyetlenegy kormányzat sem mulasztja el, hogy a nép egészére hivatkozzon, a despota éppúgy az "állam nevében" cselekszik és parancsol, mint az elnök vagy bármely arisztokrata. Ők birtokolják az "államhatalmat", az pedig egyre megy - ha egyáltalán lehetséges -, hogy ezt az államhatalmat a nép mint az egyes emberek egésze, vagy csak ennek az egésznek képviselője - sok képviselője, mint az arisztokráciákban, vagy csupán egyetlen képviselője, mint a monarchiákban - gyakorolja-e. Az egész mindig az egyes ember fölött áll és hatalma van, és ezt a hatalmat jogosnak, vagyis jognak hívják.

Az állam szentségével szemben az egyes ember csupán a becstelenség gyűjtőmedre, amelyben gőg, gonoszság, gúnyolódó és gyalázkodó szomj, frivolitás stb. marad hátra, mihelyt az egyes ember nem ismeri el ezt a szentséget, vagyis az államot. Az állam-szolga és állam-alattvaló ájtatos fennhéjázása elragadó büntetést tartogat a tarsolyában a hitetlen "gőg" számára.

Ha a kormányzat a szellem minden játékát mint az állam ellen irányuló megnyilvánulást büntetendőnek minősíti, jönnek a mérsékelt liberálisok, és ezt mondják: hadd buzogjon kedélyesség, szatíra, tréfa, humor stb., s élvezzen szabadságot a lángelme. Tehát nem az egyes ember, hanem a lángelme legyen szabad. Az államnak, vagy az állam nevében a kormányzatnak teljesen igaza van, amikor azt mondja: aki nincs velem, az ellenem van. A szeszély, az elmésség stb., vagyis röviden az államszervezet karikírozása az államot mindig is gyengítette: a karikírozás nem "ártatlan" dolog. Továbbá, hol húzható meg a határ ártalmas és ártatlan tréfa között? A mérsékeltek erre a kérdésre zavarba jönnek, és azon óhajukra redukálják a választ, hogy az állam (kormányzat) ne legyen annyira érzékeny, csiklandós; ne szimatoljon az "ártatlan" dolgokban is mindjárt gonoszságot, és egyébként is, legyen egy kicsit "toleránsabb". A túlzott érzékenység mindenesetre gyengeségre utal, elkerülése dicséretes erény lehet; csak háborús időkben nem lehet kíméletes az ember, és ami békés viszonyok között megengedett, az a hadiállapot kihirdetésével tiltottá válik. Mivel a jó szándékú liberálisok sejtik ezt, gyorsan kijelentik, hogy ha a "nép alázatos", nincs mitől tartani. A kormányzat azonban okosabb annál, semhogy bedőljön efféle magyarázkodásnak. Nagyon jól tudja, hogyan lehet valakit szép szóval megetetni, ezért nem elégszik meg ezzel a látványos tálalással.

Az embernek azonban szüksége van a játéktérre, mert gyermek, és nem olyan higgadt, mint az öregember: az ifjúságnak nincs erénye.

Kizárólag ezért a játékért, néhány órányi vidám ugrándozásért folyik az alkudozás. Csak azt kívánják, hogy az állam ne dohogjon örökké, mint egy morcos nagypapa. Engedje meg a szamárkörmeneteket, a bolondozást, ahogyan a középkorban az egyház is engedélyezte őket. Csakhogy elmúltak már azok az idők, amikor minden további nélkül engedélyezni lehetett efféle mulatságokat. Ha a mai gyerekek kijutnak a szabadba, ahol egy órát mogyoróvessző nélkül tölthetnek, bizony nem akarnak visszamenni a cellába. Mert a szabad immár nem a zárka kiegészítéseként szolgál, nem felüdítő pihenés, hanem épp az ellentéte ennek, egyfajta aut-aut.* Röviden: az állam vagy semmit nem enged meg, vagy mindent, akkor azonban elpusztul; vagy mindenre érzékeny, vagy - mint egy halott - teljesen érzéketlen. A toleranciának befellegzett. Ha az állam az ujját mutatja, a kezét kérik. Nem lehet már "tréfálkozni", mindenféle tréfa, kedélyesség, vicc, humor stb. halálosan komollyá vált.

* Aut-aut (latin): nagyot vagy semmit; az "aut Caesar, aut nihil" (Caesar leszek vagy semmi) mondásból.
A "szabadelvűek" sajtószabadságot követelő kiáltozása saját elve, voltaképpen saját akarata ellen munkálkodik. Azt akarják, amit nem akarnak, vagyis áhítoznak. Ezért buknak meg oly könnyen, ha megjelenik az úgynevezett sajtószabadság, akkor persze cenzúrát követelnek. De ez természetes is. Az állam, miként az erkölcs stb., számukra is szent. Csak úgy viselkednek, mint a neveletlen kölykök, mint a furfangos gyerekek, akik megpróbálják kihasználni szüleik gyengéit. Az állam-papa megengedheti nekik, hogy egy kicsit jártassák a szájukat, de joga van hozzá, hogy egy szigorú pillantással véget vessen kotnyeles locsogásuknak. Ha az államban apjukra ismernek, mint a gyerekeknek, bele kell törődniük a szólás megcenzúrázásába.

Ha eltűröd, hogy mások adjanak neked jogot, azt is el kell tűrnöd, hogy nem adják meg ezt a jogot, ha elfogadnak, megdicsérnek, de ugyanakkor számíthatsz vádaskodásukra és büntetésükre is. A jog oldalán a jogtalanság lépked, a törvényesség oldalán a bűnözés. Mi vagy te? - Te - bűnöző vagy!

"A bűnöző az állam legsajátabb bűntette" - mondja Bettina.[16] Igaz ez a mondás, még ha Bettina nem egészen így értette is. Az államban ugyanis a féktelen én, az én - úgy, ahogyan csak én vagyok én - nem tud beteljesülni és megvalósulni. Minden én születésétől fogva bűnöző a néppel, az állammal szemben. Az állam ezért ellenőriz mindenkit, mindenkiben egoistát lát, az egoistától pedig retteg. Mindenkiről a legrosszabbat feltételezi, és ügyel, rendőrséggel ügyel arra, "nehogy kár érje az államot", ne quid respublica detrimenti capiat. A féktelen én - márpedig eredetileg mindnyájan azok vagyunk és bensőnk mélyén azok is maradunk - örökös bűnöző az államban. Azt az embert, akit merészsége, akarata, gátlástalansága és rettenthetetlensége vezérel, az állam, a nép besúgókkal figyelteti. Igen, népet mondtam - ámuljatok csak melegszívű emberek -, a népet minden ízében áthatja a rendőri érzület. - Csak az kedves a népnek, aki megtagadja énjét, "önmegtagadást" gyakorol.

Bettina eléggé galambszelídségű ahhoz idézett könyvében, hogy az államot csupán betegnek vélje és reménykedjék gyógyulásában, amit "demagógok"[17] révén kíván elérni. Csakhogy az állam nem beteg, hanem ereje teljében van, amikor az egyes embernek, "mindenkinek" segíteni szándékozó népvezéreket elutasítja. Hívői személyében a legjobb demagógokra, népvezérekre talál. Bettina szerint "az államnak az emberiség szabadságcsírája fejlesztésén kell fáradoznia, máskülönben az állam gonosz szülő, aki gonosz táplálékkal eteti gyermekét".[18] Az állam nem is tehet mást, mert miközben az "emberiséget" táplálja (ez már önmagában "humánus" vagy "szabad államot" jelentene), az "egyest" gonosz eledelként kezeli. Ezzel szemben milyen helyesen beszél a polgármester[19]: "Hogyan? Az államnak nem volna más kötelessége, minthogy pusztán a menthetetlen betegeket ápolja? - Nem így van. Az egészséges állam kezdetektől fogva kiüríti magából a beteg anyagot, és nem keveredik vele. Ennyire gazdaságosan nem szükséges bánnia nedveivel. A vadhajtásokat félelem nélkül lemetszi, hogy a többi hajtás virágozzék. - Az ember nem lázonghat az állam szigora miatt, erkölcse, politikája és vallása parancsolja ezt neki; ne vádolja érzéketlenséggel, bár részvéte berzenkedik ellene, tapasztalata viszont csak ebben a szigorban leli meg üdvét! - Vannak kórságok, amelyeknél csak erős hatású szerek segítenek. Az az orvos, aki felismeri ugyan a betegséget, de óvatosságból csak palliatívumot* javall, sosem fogja leküzdeni a kórt, csupán csak a páciensét dönti vesztébe hosszabb vagy rövidebb nyavalya után!" A tanácsos asszony kérdése: "Hogyan segít az az orvos, aki a halált mint erős hatású szert alkalmazza?" - nem helyénvaló. Mert az állam a halált nem maga ellen, hanem csak egy gonosz tagja ellen alkalmazza; kitépi egyik szemét, ha gonoszkodik stb.

* Palliatívum (latin): a betegség tüneteit átmenetileg szüneteltető, de a betegséget nem gyógyító szer.
"A beteg államnak egyetlen útja a menekülésre az, ha hagyja az embereket gyarapodni."[20] Ha Bettina embereken az "ember" fogalmát érti, akkor igaza van: a "beteg" államot "az ember" gyarapodása gyógyítja meg, mert minél jobban bele van bolondulva az egyes ember az "emberbe", annál jobban áll az állam szénája is. De ha az embereket az egyesekre, "mindenkire" vonatkoztatjuk (félig-meddig a szerző is ezt teszi, mert nem tisztázza "az ember" fogalmát), akkor a helyzet valahogyan így festene: egy beteg rablóbanda számára az egyetlen út a menekülésre az, ha hagyja, hogy a lojális polgár gyarapodjék! Mivel azonban épp emiatt semmisülne meg a rablóbanda, és mivel érzi is ezt, inkább agyonlő mindenkit, aki hajlandó "tisztességes fickóvá" válni.

Bettina ebben a könyvben patrióta vagy még inkább filantróp, emberbarát. Ugyanúgy elégedetlen a fennálló viszonyokkal, mint a könyve címében szereplő kísértet és mindazok, akik a régi, jó hitet minden kellékével egyetemben vissza kívánják hozni. Csakhogy ő, ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy a politikusok, az állami szolgálatban lévők, az állam kiszolgálói és a diplomaták teszik tönkre az államot, miközben ők ezt a vádat továbbhárítják a rosszindulatú "népbolondítókra".

Mi más a közönséges bűnöző, mint egy olyan ember, aki elkövette azt a végzetes hibát, hogy arra törekszik, ami a népé, ahelyett, hogy a sajátját keresné. A megvetendő idegen javakat kereste, úgy viselkedett, mint a hívők: akik arra törekednek, ami istené. Mit csinál a pap, amikor a bűnözőt inti? Azt a nagy jogtalanságot veti a szemére, hogy tettével megszentségtelenítette az állam által szentesítettet, az állam tulajdonát (ide tartozik az állampolgárok élete is); ehelyett inkább azzal vádolhatná, hogy bemocskolta magát, mivel az idegent nem vetette meg, hanem elrabolta: de erre csak akkor lenne képes, ha nem pap volna. Ha úgy beszél az úgynevezett bűnözővel, mint egoistával, akkor az nem azért fog szégyenkezni, mert vétkezett törvényeitek és javaitok ellen, hanem azért, mert kívánatosnak tartotta kijátszani törvényeiteket és megszerezni javaitokat; azért fog szégyenkezni, hogy nem vetett meg benneteket, hogy nem volt eléggé egoista. De ti nem tudtok egoista módon beszélni velük, mert nem értek fel a bűnözőkhöz, ti nem - bűnöztök! Nem tudjátok, hogy az önös én nem tehet mást, egyszerűen bűnöző, a bűnözés az élete. Pedig tudnotok kellene, mert hiszitek, hogy "mindnyájan bűnösök vagyunk"; ti azonban azt gondoljátok, hogy szélhámoskodással kibújhattok a bűn alól, nem fogjátok fel - mivel ördögvélők vagytok -, hogy a bűn emberi érték. Ó, ha bűnösök lennétek! De "igazak" vagytok. Nosza, cselekedjetek uratok kénye-kedve szerint!

Ha a keresztény tudat vagy a keresztény ember büntető törvénykönyvet ír, a bűnözés fogalmát a lelketlenséggel azonosítja. A lelki kapcsolat megszakítása vagy megsértése, a szent lénnyel szemben tanúsított lelketlen magatartás bűnözésnek minősül. Minél lelkibb a kapcsolat, annál égbekiáltóbb a megcsúfolása, annál büntetendőbb a gaztett. Az urat minden alattvalónak szeretnie kell: e szeretet megtagadása halálos büntetést érdemlő felségárulás. A házasságtörés büntetendő lelketlenség, a házasságtörő lelketlen, nem érez elragadtatást, pátoszt a házasság szentsége iránt. Ameddig a szív és a lelkület diktálja a törvényt, addig csak az érző lelkületű emberek élvezik a törvény védelmét. Az, hogy az érzelem embere alkotja a törvényeket, azt jelenti, hogy az erkölcsös ember alkotja őket; ami ezeknek az embereknek az "erkölcsi érzékét" sérti, azt kárhozatra ítélik. Hogyan ne volna például a hűtlenség, a hittagadás, az esküszegés, röviden: az ősi kötelék mindennemű radikális megszakítása, széttépése ezeknek a szemében szentségtelenség, bűntett? Aki szakít a lelkület e követelményeivel, azzal szembefordul az erkölcsösség, az érzelem embere. Csak a görbe utakon járók és bűntársaik a megfelelőek arra, hogy következetesen elkészítsék a szív büntető törvénykönyvét, ahogyan arról egy bizonyos törvénytervezet kellőképpen tanúskodik. A keresztény állam következetes törvényhozását teljesen a papok kezébe kell letenni, mert nem lesz tiszta és következetes mindaddig, amíg csupán a papok szolgái, a félig papok készítik el. Csakis akkor számít majd minden lelketlenség megbocsáthatatlan bűnnek, csak akkor átkozzák ki a lelkület minden rezdülését, a kritika és kételkedés minden kifogását; s csak akkor lesz az önös ember a keresztény tudat számára bizonyítottan - bűnöző.

A forradalmárok a nép "jogos bosszúját" sokszor a nép "jogaként" emlegették. Bosszú és jog ebben az esetben egybeesnek. Az én énnel szembeni magatartásáról lenne szó? A nép kiabál, hogy az ellenpárt "bűntettet követ el ellenem anélkül, hogy feltételezném azt, hogy az illetőnek úgy kellene cselekednie, ahogyan nekem megfelel"? És ezt a cselekedetet nevezem helyes, jó stb. cselekedetnek; az ettől eltérőt pedig bűntettnek. Így tehát azt gondolom, hogy a többiek velem együtt egy célra törnek, vagyis nem egyesként kezelem őket, akik magukban hordozzák törvényeiket és azok szerint a törvények szerint élnek, hanem olyan lényekként, akik valamely "értelmes" törvénynek engedelmeskednek. Leszögezem, hogy mi az "ember" és mi az "igazán emberi" cselekedet, és mindenkitől megkövetelem, hogy ezt a törvényt normaként és eszményként elfogadja, máskülönben mint "bűnöst és bűnözőt" kiközösítem. És a "vétkesre" lesújt a "törvény büntetése"!

Láthatjuk, már megint az "ember" az, aki a bűnözés, a bűn, és ezzel a jog fogalmát megalkotja. Az az ember, akiben nem ismerek "az emberre", "bűnös" vagy "vétkes".

Csak a szenttel szemben létezhet bűnöző; te nem lehetsz bűnöző velem szemben, csak ellenfelem lehetsz. De még ha csak nem is gyűlöljük azt, aki megsérti a szentséget, akkor bűntettet követünk el, ahogyan Saint-Just fakad ki Danton ellen: "Nem vagy tán bűnös és felelős, amiért nem gyűlölted a haza ellenségeit?"[21]

Ha - miként a forradalomban - az "embert" "jó polgárként" értelmezik, akkor az "embernek" ebből a fogalmából adódnak az ismert "politikai bűncselekmények és bűntettek".

Az egyest, az egyes embert minden esetben söpredéknek tekintik, és vele szemben az általános embert, "az embert" értékelik. Attól függően, hogy ezt a kísértetet kereszténynek, zsidónak, muzulmánnak, derék polgárnak, lojális alattvalónak, szabadnak, hazafinak stb. nevezik, buknak el a győzelmes "ember" számára azok, akik ettől eltérő emberfogalmat kívánnak érvényre juttatni, illetve azok, akik maguk akarnak érvényesülni.

És minő kenetteljesen mészárolnak le embereket a törvény, a szuverén nép, isten stb. nevében!

Ha pedig az üldözöttek elrejtőznek a szigorú, papos bírók elől, akkor "képmutatónak" gúnyolják őket, miként Saint-Just szidalmazta azokat, akiket a Danton elleni beszédében megtámadott.[22] Legyen bolond az ember, és adja át magát a Molochnak.

A bűntett rögeszméből születik. A házasság szentsége ilyen rögeszme. A szentségből az következik, hogy a hűtlenség bűntett, ezért egy bizonyos házassági törvény hosszabb-rövidebb büntetést szab ki rá. Ezt a törvényt viszont szabadság elleni bűntettnek tekintik mindazok, akik a "szabadságot" kiáltják ki "szentnek", csakis ebben az értelemben bélyegezte meg a közvélemény a házassági törvényt.

A társadalom azt akarja ugyan, hogy minden egyes ember elnyerje jogát, de csak a társadalom által szentesített társadalmi jogot nyerje el, ne pedig saját jogát. Én azonban saját teljhatalmamból merítem a jogomat, és minden túlerővel szemben a legmegátalkodottabb bűnöző vagyok. Saját jogom tulajdonosa és teremtője vagyok, és nem ismerek el más jogforrást, csak - magamat, nem ismerek el sem istent, sem államot, sem természetet, sem embert "örök emberi jogaival", semmiféle isteni vagy emberi jogot.

"Önmagában és önmagáért való" jog. Tehát nincs kapcsolata hozzám! "Abszolút jog." Tehát független tőlem! Önmagában és önmagáért való létező! Abszolút létező! Örök jog, olyan, mint egy örök igazság!

A jog a liberális elképzelés szerint kötelező rám nézve, mivel az emberi ész ilyennek alkotta meg - ez viszont az én eszem számára "értelmetlenség". Korábban az isteni ész nevében ágáltak a gyenge emberi ésszel, manapság mint "esztelenséget" az erős emberi ész nevében vetik el az egoista észt. Sem az isteni, sem pedig az emberi ész, hanem kizárólag a te és az én mindenkori esze valóságos, ahogyan és amiért te és én valóságosak vagyunk.

A jog gondolata eredetileg az én gondolatom, vagy legalábbis belőlem fakad. Amint azonban kipattant belőlem, kipattant az "Ige", "testté lett", rögeszmévé. Immár nem szabadulhatok a gondolattól; bármerre fordulok is, mindig előttem van. Ekképpen nem váltak az emberek újra mesterévé a "jog" gondolatának, amit pedig maguk teremtettek meg: a teremtmény faképnél hagyta őket. Az általam abszolvált, a tőlem levált jog az abszolút jog. S miközben abszolútként tiszteljük, nem emészthetjük fel újra, s ez az abszolút jog megfoszt bennünket a teremtő erőtől; a teremtmény több, mint a teremtő, a teremtmény "önmagában és önmagáért való".

Próbáld meg egyszer, és ne hagyd, hogy a jog szabadon futkározzon összevissza, térítsd vissza eredetéhez, magadba, és akkor a te jogod lesz, és az lesz jó, ami neked jó, ami számodra helyénvaló.



II.

Az egyesületet nem természetes és nem is szellemi kötelék tartja össze, az egyesület nem természetes, nem szellemi szövetség. Nem vér, nem hit (tehát nem szellem) hozza létre. Egy természetes szövetségben - amilyen a család, a törzs, a nemzet, sőt az emberiség - az egyeseknek csak példány értékük van; egy szellemi szövetségben - mint amilyen a közösség, az egyház - az egyes csak az adott szellemnek a tagjaként számít; ami benned mindkét esetben egyetlen - azt elnyomják. Egyetlenként kizárólag az egyesületben maradhatsz fenn, mert nem az egyesület birtokol téged, hanem te birtokolod vagy hasznosítod a magad számára az egyesületet.

Az egyesületben - és csakis itt - ismerik el a tulajdont, mivel a magadét immár nem hűbérül birtokolod. A kommunisták következetesen továbbviszik azt, ami a vallásos fejlődés során és különösen az államban már régóta megvan, tudniillik a tulajdonnélküliséget, vagyis a hűbériséget.

Az állam a vágyakozók megfékezésén fáradozik, más szóval, a vágyat megpróbálja magára irányítani és azzal kielégíteni, amit ő tud nyújtani. Az az eszébe sem jut, hogy a vágyat a vágyakozó kedvéért csillapítsa: ellenkezőleg, a zabolátlan vágyakozástól égő embert "egoistaként" szidalmazza, márpedig az "egoista ember" az ellensége. Az ellensége, mivel az állam nem tud boldogulni vele, nem tudja "megérteni" az egoistát. Mivel az állam csupán magával törődik - ez másként nem is lehetne -, nem törődik az én igényeimmel, hanem csak azzal törődik, hogy meggyilkoljon, vagyis hogy átformálja az énemet, jó polgárt faragjon belőlem. "Erkölcsjavító" intézeteket alapít. - És mivel sikerül megnyernie az egyes embert? Önmagával, illetve azzal, ami az övé, állami tulajdonnal. Szakadatlan azon munkálkodik, hogy mindenkit részesítsen "javaiból", mindenkit megajándékozzon a "kultúra javaival": megajándékozza nevelésével, megnyissa előtte kulturális intézményeinek kapuit, az ipar révén tulajdonhoz, azaz hűbéri tulajdonhoz juttassa stb. Ezekért a hűbéradományokért csupán az örök hála megfelelő kamatát követeli. Ám a "háládatlanok" elfelejtik leróni hálájukat - lényegében a "társadalom" sem működik másképpen, mint az állam.

Az egyesületbe beviszed teljes hatalmadat, képességedet, és érvényesíted magadat, a társadalomban pedig csak alkalmazzák a munkaerődet; az egyesületben egoistaként élsz, a társadalomban emberként, azaz vallásosan, "az úr egy testrészeként"; a társadalomnak adósa vagy mindazzal, amid van, elkötelezettje vagy, a "szociális kötelességek" rabja vagy, az egyesületet használod, és bármikor otthagyhatod "kötelességek nélkül és hűtlenül", amikor nem tudsz hasznot húzni belőle. Ha a társadalom több nálad, legázol; az egyesület csak eszközöd, avagy akaratod, amivel természetes erődet élesíted és gyarapítod; az egyesület érted és általad van, a társadalom viszont ellenkezőleg, éppen hogy igénybe vesz téged és nélküled is létezik; röviden: a társadalom szent, az egyesület sajátod: a társadalom használ téged, az egyesületet te használod.

Mindazonáltal felmerül a kifogás, hogy a létrejött megegyezés újra terhes lehet majd nekünk és korlátozhatja szabadságunkat; azt vetik majd a szemünkre, hogy végeredményben mi is csak arra törekedtünk, hogy "minden egyes ember áldozza fel szabadságának egy részét a köz javára". Ám éppen hogy nem a "köz javáért" születne az áldozat, mint ahogyan nem a "köz javáért" vagy akár csak valamilyen más ember javáért jutottam megegyezésre; kizárólag saját érdekemből, önérdekből álltam rá erre a megegyezésre. Ami pedig az áldozatot illeti, csak olyasvalamit tudok feláldozni, ami nem áll hatalmamban, vagyis semmit sem "áldozok fel".

Térjünk vissza a tulajdonhoz - a tulajdonos az úr. Válassz, te akarsz-e lenni az úr, vagy legyen inkább a társadalom az urad! Attól függ, önös vagy pedig hitvány alak akarsz-e lenni: az egoista önös, a szociális ember hitvány alak. A hitványság vagy tulajdonnélküliség a feudalitás, a hűbériség lényege, a hűbériségben a múlt század óta csak a hűbérúr változott meg, Isten helyére az "ember" került, és az ember adományozta a hűbéri javadalmakat, melyek korábban Isten kegyelméből származtak. Korábban már rámutattunk, hogy a kommunizmus hitványságát a humánus elv abszolút hitványsággá, vagyis a leghitványabb hitványsággá teszi, és egyúttal rámutattunk arra is, hogyan csaphat át a hitványság önösségbe. A régi hűbériséget a forradalom olyannyira szétzúzta, hogy azóta meddőnek bizonyult minden reakciós fortély, és meddő is marad, mert a halott - halott marad; ám a feltámadásnak mint igazságnak a keresztény történelemben be kellett igazolódnia, és be is igazolódott: mert egy a túlvilágon megdicsőült testtel "az ember" főhűbéruraságával feltámadott egy új hűbériség.

A kereszténység nem semmisült meg, igazuk volt a hívőknek, akik a kereszténység ellen vívott küzdelmekről bizakodva azt gondolták, hogy a harc csak megtisztítja és megedzi a kereszténységet; mert valóban csupán megdicsőült, "a felfedezett kereszténység" - az emberi kereszténység. Még mindig benne élünk a keresztényi korban, és épp azok járulnak hozzá a legbuzgóbban "beteljesedéséhez", akik a legtöbbet bosszankodnak miatta. Minél emberibbé lett a hűbériség, annál kedvesebbé vált számunkra; mert annál kevésbé hisszük, hogy még mindig hűbériség, és annál bátrabban fogadjuk el önösségnek, és úgy véljük, hogy immár "az emberi" felfedezésével megtaláltuk "legönösebb önösségünket".

A liberalizmus az "enyémet" akarja adni, de nem az "enyém" címén, hanem az "emberi" címén. Mintha ebben az álarcban elérhetőbb volna! Az emberi jogoknak, a forradalom értékes művének az az értelme, hogy a bennem lévő ember bizonyos dolgokra feljogosítson engem, én, mint egyes nem vagyok feljogosítva, az embernek van joga, és ő jogosít fel engem.

Mint embernek lehet tehát jogom, mivel azonban több vagyok mint ember, különös ember vagyok, meg is tagadható tőlem, különöstől ez a jog. Ti azonban mégis ragaszkodjatok adottságaitok értékéhez, szabjátok meg az árát, és ne hagyjátok, hogy potom áron kicsikarják tőletek, ne hagyjátok, hogy rászedjenek és bebeszéljék nektek, hogy az árutok fabatkát sem ér; ne tegyétek magatokat nevetségessé "nevetségesen alacsony árakkal", hanem kövessétek a bátrak példáját, akik ezt mondják: drágán adom el az életemet (tulajdonomat), az ellenség nem jut hozzá olcsón: és akkor rájöttök, hogy a helyes út ellentétes a kommunizmussal, és nem az a jelszó, hogy mondjatok le a tulajdonotokról, hanem hogy értékesítsétek tulajdonotokat!

Korunk portája fölött nem ama apollói "Ismerd meg magad!", hanem az "Értékesítsd magad!" jelszó áll.

Proudhon "rablásnak" (le vol) nevezi a tulajdont. De ez az idegen tulajdon - és Proudhon kizárólag erről beszél -, ami lemondás, átengedés és alázat révén létezik, vagyis ajándék. Mi értelme szegény kirablottként szentimentálisan részvétért könyörögni, amikor csak balga, gyáva adakozók vagyunk? Mi értelme már megint mások nyakába varrni a bűnt, mintha ők raboltak volna ki bennünket, holott mi magunk vagyunk a bűnösök, amiért nem mi raboljuk ki őket. A szegények bűne, hogy vannak gazdagok.

Senki sem lázadozik saját tulajdona ellen, hanem csak az idegen tulajdon ellen. Valójában senki nem a tulajdont támadja, hanem a tulajdon elidegenítését. Az ember többet és nem kevesebbet akar a magáénak mondani, mindent a magáénak akar mondani. Az ember tehát az idegenség (Fremdheit) ellen küzd, vagy egy a tulajdonhoz (Eigentum) hasonló szót képezve a Fremdentum ellen harcol. Na és hogyan segít magán az ember? Ahelyett, hogy az idegent sajátjává tenné, megjátssza a pártatlant, és azt kívánja, hogy minden tulajdon egy harmadik (például az emberi társadalom) kezébe kerüljön. Az idegen ellen nem saját nevében, hanem egy harmadik nevében tiltakozik. És ezzel el is van törölve az "egoista" máz, és immár minden olyan szép tiszta és - emberi!

Tulajdonnélküliség vagy hitványság, ez tehát "a kereszténység lényege" és minden vallásosság (jámborság, erkölcsösség, emberség) lényege, ami az "abszolút vallásban" jelenik meg a legtisztábban és válik fejlődőképes evangéliummá. A legbeszédesebb fejlődést a tulajdon ellen jelenleg vívott harc szolgáltatja - ez a harc "az embert" viszi diadalra, és teljesen megvalósítja a tulajdonnélküliséget: a diadalmas humanitás a kereszténység diadala. A "felfedezett kereszténység" azonban a tökéletes, mindent átfogó hűbériség, vagyis - a tökéletes hitványság.

Jönnie kell hát még egy "forradalomnak" a hűbériség ellen?

A forradalmat és a lázadást nem tekinthetjük azonosnak. A forradalom a viszonyok, a fennálló viszonyok vagy a státus, az állam és a társadalom átalakítását jelenti, tehát politikai vagy szociális tett; a lázadásnak is szükségszerű következménye a viszonyok átalakulása, de nem az átalakulás végett, hanem az emberek elégedetlensége miatt jön létre; nem valakinek a pajzsra emelését, hanem az egyes ember felemelését jelenti - olyan feltörekvés, ami nincs tekintettel a vele kialakuló intézményekre. A forradalom új intézményeket teremt; a lázadásnak az a következménye, hogy nem hagyjuk magunkat intézményesíteni, hanem magunk intézményesítjük önmagunkat, és a lázadás semmit sem remél az intézményektől. A lázadás nem a fennálló elleni harc, mert ha kiteljesedik, a fennálló úgyis összeomlik magától, a lázadás az én megszabadítása a fennállótól. Amint elszakadok a fennállótól, az elpusztul és rothadni kezd. Mivel célom nem a fennálló megdöntése, hanem az, hogy fölébe emelkedjem, szándékom és tettem se nem politikai, se nem szociális, hanem kizárólag rám és önösségemre irányul, vagyis egoista.

A forradalom azt parancsolja, hozz létre intézményeket, a lázadás arra buzdít, állj talpra, kelj fel. Milyen alkotmányt válasszunk, ez a kérdés foglalkoztatta a forradalmi koponyákat, alkotmányi küzdelmektől és alkotmányjogi kérdésektől hangos az egész politikai időszak, és a szociális talentumok is társadalmi berendezéseken (falanszter stb.) törik a fejüket. A lázadó alkotmánynélküliségre törekszik.[23]

Miközben a jobb érthetőség kedvéért hasonlat után kutatok, váratlanul a kereszténység alapítása jut az eszembe. A liberálisok rossz néven veszik az első kereszténytől, hogy a fennálló pogány államrenddel szemben engedelmességet prédikált, a pogány felsőbbség elismerését követelte, és nyugodtan azt parancsolta, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré". Hányan lázongtak abban az időben a római fennhatóság ellen, hogyan bujtogattak a zsidók, de még a rómaiak is saját világi kormányzatuk ellen, azaz mennyire kedvelt volt a "politikai elégedetlenség"! Ám erről a keresztények nem vettek tudomást; nem csatlakoztak a "liberális irányzatokhoz". A kor politikailag olyannyira felbolydult, hogy - miként az evangéliumból ismeretes - még a kereszténység alapítóját sem vádolhatták volna sikeresebben mással, mint "politikai bujtogatással"; az evangéliumok továbbá arról is szólnak, hogy épp ő vett részt legkevésbé politikai bujtogatásban. De miért nem volt forradalmár, népvezér, aminek a zsidók szerették volna látni, miért nem volt liberális? Azért, mert nem a viszonyok megváltoztatásától várt üdvöt és mert az egész felfordulás közömbös volt számára. Nem forradalmár volt, mint például Caesar, hanem lázadó volt, nem államok megdöntője, hanem egyvalaki, aki felemelkedett. Ezért számított neki egyedül a "legyetek okosak, mint a kígyó", ami általánosan ugyanazt jelenti, mint konkrétan az "adjátok meg a császárnak, ami a császáré"; nem folytatott liberális vagy politikai harcot a fennálló uralom ellen, hanem fittyet hányt a felsőbbségre, és saját útját kívánta járni. Ugyanolyan közömbösen fogadta a kormányzat ellenségeit, mint magát a kormányzatot, mert amit ő akart, azt egyikőjük sem értette, és csak a kígyó okosságával tudta őket távol tartani magától. De ha nem volt is néplázító, népvezér vagy forradalmár, a régi keresztényekkel együtt lázadó volt, aki mind annak fölébe emelkedett, ami a kormányzatnak és ellenlábasainak fennkölt volt, és mindattól elszakadt, amihez a többiek kapcsolódtak, és mégis betemette az egész pogány világ éltető forrását, ami egyébként is kiszáradt volna; épp azáltal volt a fennálló halálos ellensége és valódi megsemmisítője, hogy elutasította magától a fennálló átalakítását, mert miközben higgadtan és kíméletlenül ráépítette templomát a fennállóra, befalazta azt, és mit sem törődött a befalazottak fájdalmával.

Nos, az történik-e a keresztény világrenddel is, ami történt a pogánnyal? Forradalom nem okozza a végét, hacsak nem előzi meg lázadás!

Kapcsolatom a világhoz - mire is irányul? Élvezni akarom a világot, ezért kell hogy a tulajdonom legyen és ezért akarom megnyerni. Nem szabadságot akarok, nem egyenlőséget az emberek között; csak az én hatalmamat akarom megszilárdítani fölötte, tulajdonommá, vagyis élvezhetővé akarom tenni. És ha nem sikerülne, nos, az élet és halál fölötti uralmat is a magaménak vallom, amit az egyház és az állam kisajátított magának. Annak a katonatisztnek az özvegye, akinek az oroszországi menekülés közben ellövik a lábát, majd aki szétlőtt lábáról lehúzza a harisnyáját és megfojtja vele gyermekét, és maga is elvérzik a halott gyermek mellett - az az özvegy megbélyegzi a gyermekgyilkos anya emlékét. Ki tudja, mennyit "használhatott volna a világnak" ez a gyermek, ha életben marad! Az anya azért gyilkolta meg, mert elégedetten és nyugodtan akart meghalni. Ez az eset talán még simogatja szentimentalitásotokat, és semmi egyebet nem vontok le belőle. A ti dolgotok; nekem arra példa, hogy az én elégedettsége a döntő az emberekhez való viszonyban, és hogy az élet-halál hatalmáról semmiféle alázatosság miatt sem mondok le.

Ami a "szociális kötelmeimet" illeti, nem más határozza meg kapcsolatomat másokhoz, vagyis nem isten vagy az emberiség írja elő kapcsolatomat az emberekhez, hanem én magam alakítom ezt a kapcsolatot. Érthetőbb, ha a következőképpen fogalmazok: nincs kötelességem másokkal szemben, mint ahogyan magammal szemben is csak addig van kötelességem (például önfenntartás öngyilkosság helyett), amíg megkülönböztetem magamat magamtól (hajthatatlan lelkemet földi létemtől stb.). Nem alázkodom meg semmilyen hatalom előtt sem, és felismerem, hogy minden hatalom az én hatalmam, amit azonnal leigázok, ha ellenem akar fordulni vagy fölém kerekedni: minden hatalom csak eszközként szolgálhat saját magam megvalósításához, miként a vadászkutya is a hatalmunk, amit a vad ellen fordítunk, de végzünk vele, ha nekünk ugrik. Minden engem uraló hatalmat arra kényszerítek, hogy szolgáljon. A bálványokat én alkotom: ha nem teremtem újjá őket, nem léteznek; "magasabb hatalmak" csak azáltal léteznek, hogy felmagasztalom őket, magamat pedig megalázom előttük.

Viszonyom a világhoz tehát a következőképpen fest: nem teszek a világért semmit sem "isten kedvéért", "az ember kedvéért", amit teszek, azt a "magam kedvéért" teszem. Csakis ily módon elégít ki a világ, míg a vallást az jellemzi - és én ide sorolom az erkölcsöt és a humánumot is -, hogy a világon minden jámbor óhaj (pium desiderium), azaz túlvilág, elérhetetlen marad. Ilyen az ember általános boldogsága, az általános szeretet erkölcsi világa, az örök béke, az egoizmus megszűnése stb. "Semmi sem tökéletes ezen a világon." A jók eme gyalázatos jelmondattal fordulnak el a világtól és menekülnek kamráikba istenhez vagy büszke "öntudatukhoz". Mi azonban itt maradunk ebben a "tökéletlen világban", mert mi így is használni tudjuk - az önélvezetre.

A világhoz való kapcsolatomat az jellemzi, hogy élvezem és önélvezetemre használom. Ez a kapcsolat világnézet és - önélvezetem része.


(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Max Stirner: Der Einzige und sein Eigentum. Stuttgart, Philipp Reclam, 1972. 171-226., 349-358. o.)




Kezdőlap