BENJAMIN R. TUCKER:

Államszocializmus és anarchizmus


Találkozási és elágazási pontok[1]

Tán sohasem volt még eszme, mely oly jelentőségre tett volna szert - akár híveinek számát, akár hatókörét tekintve - mint a modern szocializmus, és amelyet ugyanakkor oly kevéssé értettek meg s oly igen félreértettek nemcsak ellenfelei és az iránta közömbösek, hanem a rokonszenvezők, sőt híveinek sokasága is. Ez a szerencsétlen és igen veszélyes körülmény részben annak köszönhető, hogy azok az emberi viszonyok, amiket e mozgalom - ha egy ilyen kaotikus valami egyáltalán mozgalomnak nevezhető - meg akar változtatni, nemcsak egy meghatározott osztályt vagy osztályokat érintenek, hanem gyakorlatilag az egész emberiséget; részben annak, hogy ezek a viszonyok mérhetetlenül összetettebbek és sokszínűbbek, mint azok, melyek megváltoztatását eddig a reformok feladatuknak tekintették; végül pedig annak tudható be, hogy a nagy társadalomformáló erőket, a tudást és a híráramlás csatornáit szinte kizárólagosan oly csoportok tartják kezükben, kiknek közvetlen anyagi érdekei kibékíthetetlen ellentétben állanak a szocializmus fő követelésével, vagyis hogy munkájával végre mindenki maga rendelkezzék.

A szocialisztikus erők szélsőséges szárnyainak vezetői, s talán még a pénzfejedelmek közül néhányan az egyedüliek, akikről elmondható, hogy akárcsak megközelítőleg fölfogták a szocializmus jelentőségét, elveit és céljait. Nagy divattá vált újabban a szónokok, egyetemi tanárok és az írásaikat oldalszámra mérők körében az e témával való foglalkozás, s munkájukkal jórészt nem értek el mást, minthogy fölkeltették az avatott ítészek gúnyolódását s szánakozását. Hogy a szocialisztikus nézetek sokaságában középutat választók nagyjai nem igazán értik, mit is akarnak ők valójában az elfoglalt helyzetüknél fogva, az magától értetődik. Ha mégis megértették; ha következetesen és logikusan gondolkodtak, ha azok voltak, amit a franciák konzekvens személyiségnek neveznek, akkor érvelésük logikája már régóta valamelyik szélsőséges szárnyhoz sodorta őket.

Meglehetősen különös, hogy a hatalmas hadsereg két szárnya - bár egységesek követelésükben, hogy, mint azt már korábban említettük, munkájával mindenki maga rendelkezzék - a politikai cselekvés alapelveit és az elérendő célok megvalósítási módjait tekintve ádázabb ellenfelei egymásnak, mint bármelyikük a közös ellenségnek - a fennálló társadalmi rendnek.

A két szárny két elvet követ, mely elvek szembenállásának története szinte egyidejű az emberiség történetével. A középutas pártok, a fennálló rend támogatóit is beleértve, a két szélsőség közötti kompromisszumot választották. Így hát világos, hogy minden, a fennálló renddel szembeforduló megfontolt és mélyről fakadó ellenzékiség e két szélsőség egyikéből ered, mivel bármi, amit más szellemi forrás táplál, csak afféle felületi változtatások híve lehet, s mint ilyen, teljességgel képtelen arra, hogy olyan fokú figyelmet és érdeklődést keltsen fel maga iránt, mint amilyet korunk a modern szocializmus eszméjének szentel.

A két elv, amiről beszéltünk, az autoritás és a szabadság, a szocialista gondolatot valló két iskola pedig - melyek tisztán, a maga valóságában képviselik az egyik, illetve a másik elvet - az államszocializmus és az anarchizmus. Aki tudja, mi e két iskola célja, és hogy hogyan akarják azt elérni, az érti a szocialista mozgalmat. Hiszen, ahogy a mondás tartja, vagy víz, vagy bor - vagy államszocializmus, vagy anarchizmus. A szocialisztikus erők magjából két áramlat ered, az egyik bal, a másik jobb felé hajlik. Amennyiben a szocializmus győzne, könnyen lehetséges, hogy miután a két ág elkülönülése teljessé válik és a fennálló rend szétmorzsolódik a két tábor között, eljön a végső és engesztelhetetlen leszámolás ideje. És ekkor minden "napi nyolcórás", minden szakszervezeti aktivista, mindenki, aki a munka lovagja, a földállamosítás harcosa és minden "greenbacker"* vagyis mindenki, aki tagja a munka hatalmas hadseregét alkotó ezer és ezer harci tábornak, elhagyja majd régi őrhelyét, és miután felsorakozott az egyik vagy a másik zászló mögött, kezdetét veszi a végső küzdelem. Jelen írásunk célja, hogy röviden kifejtsük, mit is jelent majd a végső győzelem az államszocialisták és mit az anarchisták számára.

* greenbacker (angol): a (jelen szövegkörnyezetben) fizetésből élő kereső (a greenback [dollár] szóból).
Az érthetőség kedvéért először közös gyökereiket tárom föl, azokat a sajátosságokat, amelyek e két szellemi irány követőit szocialistává teszik.

A modern szocializmus gazdasági eszméi a nemzetek gazdagsága első fejezeteiben Adam Smith által lefektetett elvek logikus továbbgondolásainak tekinthetők. Adam Smith azonban, miután a lehető legtömörebb és legérthetőbb formában felállította legfontosabb tételét - nevezetesen, hogy a munka az ár igazi mértéke -, rögvest felhagyott e gondolat további boncolgatásával, s annak fejtegetésébe kezdett, hogy mi határozza meg ténylegesen az árat, ennélfogva hogyan megy végbe az adott korban a javak elosztása. Azóta a politikai gazdaságtan tudorai szinte kivétel nélkül követik Adam Smith példáját és megmaradnak a meglévő társadalom iparának és kereskedelmének taglalásánál. A szocializmus azonban továbbmegy ennél és nemcsak azt írja le, hogy milyen a társadalom adott állapota, hanem azt is, hogy milyennek kellene lennie, s keresi az eszközöket, amikkel e kívánatos állapot megvalósítható. Több mint fél évszázaddal azután, hogy Smith fent említett tételét meghirdette, a szocializmus ott folytatta, ahol Smith abbahagyta és levonva elméletéből a logikus következtetéseket, tanait egy új gazdaságfilozófia alapjaivá tette.

Ezt a munkát egymástól függetlenül három különböző ember is elvégezte; három különböző nemzet fia, három különböző nyelven: egy amerikai, Josiah Warren; egy francia, Pierre Joseph Proudhon; és egy német zsidó, Karl Marx. Hogy Warren és Proudhon önállóan, minden segítség nélkül jutott következtetéseire, az bizonyos, azt azonban már kétségbe vonnám, hogy Marx nem Produhontól vette kölcsön közgazdaságtani eszméinek jó részét. De még ha így is van, Marx értelmezése olyannyira sajátos, hogy nem veszít semmit az eredetiség hiteléből. Hogy e figyelemre méltó hármas szinte párhuzamosan fejtette ki munkásságát, mintha azt jelezné, hogy a szocializmus már a levegőben volt, hogy megérett az idő s a feltételek kedvezőek voltak az új iskola megjelenéséhez. Ha már az idő jelentőségéről beszélünk, ne felejtsük el, hogy az elismerés Warrent, az amerikait illeti - amit jó lesz, ha a hordószónokok is eszükbe vésnek, akik előszeretettel ágálnak a szocializmus ellen, mondván, hogy az importált áru. Ráadásul Warren ereiben a legtisztább forradalmi vér csörgedezik, mivelhogy attól a Warrentól származik, aki elesett Bunker Hillnél.*

* Bunker Hill-i csata: az amerikai forradalom második csatája, amely 1775. július 17-én zajlott a Boston melletti dombokon. Bár az angol csapatok leszorították a felkelőket a dombokról, az amerikaiak jelképessé vált erkölcsi győzelmet arattak bátorságukkal és fegyelmükkel.
Smith tételéből, miszerint a munka az ár igazi mértéke - vagy ahogy Warren megfogalmazta, az árat a ráfordítás szabja meg -, e három gondolkodó az alábbi következtetéseket vonta le: hogy a munkatermék a munka természetes bére; hogy jogosan csak ebből a bérből, illetve munkatermékből származhat jövedelem (kivételt képez természetesen az ajándék, az örökség stb.); hogy mindazok, akiknek jövedelme más forrásból származik, azt közvetve vagy közvetlenül a munka természetes jussából, a munkabérből orozták el; hogy ez az eltulajdonítási folyamat általában e három forma egyikét ölti magára - kamat, járadék, profit; hogy ezek hárman alkotják az uzsora triumvirátusát, s valójában nem mások, mint a tőkehasználat megadóztatásának különböző módozatai; hogy miután a tőke nem más, mint felhalmozott munkám, mely járandóságát már teljes összegben megkapta, használatának is ingyenesnek kéne lennie abból az elvből kifolyólag, hogy az ár alapja csakis a munka lehet; hogy a tőkehitelezőnek arra és csakis arra van joga, hogy tőkéjét érintetlenül visszakapja; hogy a bankár, a részvényes, a földesúr, a gyáros és a kereskedő csak azért képes a munkán uzsorát behajtani, mert a törvény előjogokat, illetve monopóliumot biztosít számára; és hogy a monopóliumok megdöntése az egyetlen módja annak, hogy a munkás végre teljes mértékben rendelkezzék munkájának eredményeivel, vagyis természetes jussával.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy Warren, Proudhon vagy Marx megfogalmazása is pont így hangzott, vagy hogy pont ezt a gondolatmenetet követték; arra azonban éppen elegendő volt e felsorolás, hogy érzékeltessük hármójuk közös kiindulási pontjait, felfogásuk lényegét, amennyiben az közös gondolatot követ. S még mielőtt az a vád érne, hogy hűtlenül tolmácsolom e három gondolkodó álláspontját s érvelését, hadd bocsássam előre, hogy munkásságukat általánosságban szemléltem, hogy az élesebb, szemléletesebb s nyomatékosabb összehasonlítás és szembeállítás kedvéért gondolataikat meglehetősen szabadon kezeltem, saját elveimnek s gyakran saját fogalomrendszeremnek megfelelően rendezve át őket, anélkül azonban - s ez nagy megelégedésemre szolgál -, hogy gondolatmenetüket akár egyetlen lényeges ponton is meghamisítottam volna.

A monopóliumok megdöntésének szükségessége volt az a pont, ahol útjaik elváltak egymástól. Válaszút elé értek. Dönteniük kellett, jobbra vagy balra térnek - az Autoritás vagy a Szabadság ösvényére lépnek-e. Marx az előbbit választotta, Warren és Proudhon az utóbbit. Így született meg az államszocializmus és az anarchizmus.

Az államszocializmus úgy írható le, mint az a tan, mely szerint az emberek minden ügye a kormányzat hatáskörébe tartozik, függetlenül az egyén döntésétől.

A tan alapítója, Marx arra a következtetésre jutott, hogy az osztályelőjogok megszüntetésének egyetlen módja, ha az ipari és kereskedelmi érdekeket, a termelési eszközöket és elosztási rendszereket egyetlen hatalmas monopóliumban, az állam kezében egyesítjük. Az állam legyen bankár, gyáros, földműves, szállító és kereskedő egyszerre, és ebben a minőségében ne legyen versenytársa. Ki kell csavarni az egyén kezéből a földet, a szerszámokat, az összes termelési eszközt és a közösség tulajdonába kell adni azokat. Csak a fogyasztásra kerülő termékek maradhatnak az egyén tulajdonában, az előállításukra szolgáló eszközök semmiképpen. Enyém lehet a ruha, ami rajtam van és az étel, ami tányéromra kerül, de nem a varrógép, ami ingeimet varrja, vagy az ásó, ami kiforgatja burgonyámat a földből. A munkatermék és a tőke lényegüknél fogva különböző dolgok. Az előbbi az egyént illeti, az utóbbi a társadalomé. A társadalomnak birtokba kell vennie a tőkét, ami az övé - ha lehet, szavazócédulával, ha kell, forradalommal. S ha már egyszer birtokba vette a többségi elv alapján kell kezelnie legfőbb szervén, az Államon keresztül; az Állam hasznosítja a tőkét a termelésben és az elosztásban, az Állam rögzíti az árakat a befektetett munkának megfelelően és alkalmazza az embereket műhelyeiben, gazdaságaiban és boltjaiban stb. A nemzetnek egyetlen hatalmas bürokratikus apparátussá kell rendeződnie, az egyéneknek pedig Államhivatalnokokká kell válniuk. A költségelv alapján készül minden, mivel az embereket semmi sem ösztönzi arra, hogy haszonra dolgozzanak. Miután egyéneknek nem lehet tőkéjük, senki sem alkalmazhat munkára mást, vagy akár saját magát. Mindenki bérből él és az Állam az egyetlen bérkifizető. Aki nem az Államnak dolgozik, annak számára nem marad más, mint az éhezés vagy ami még valószínűbb, a börtön. Eltűnik a kereskedelem szabadsága. Megszűnik a verseny. Minden ipari és kereskedelmi tevékenység egyetlen óriási, gigantikus, mindent elnyelő monopóliumban olvad össze. A monopóliumok ellenszere a monopólium.

Ez az államszocializmus gazdasági programja, Karl Marx elképzelései alapján. Fejlődésének és alakulásának történetét itt most nem részletezzük. Híveit hazánkban vagy szocialista munkáspártnak hívják - ők úgy tesznek, mintha Karl Marx követői lennének - vagy nacionalistáknak, akik Karl Marxot Edward Bellamy szűrőjén át kapják, vagy keresztényszocialistáknak, akik Karl Marxot Jézus Krisztus szerint értelmezik át.

Hogy az autoritás elve - ha már egyszer a gazdasági szférában alkalmazásra került - milyen más megoldási lehetőségeket fog még kifejleszteni, az igencsak nyilvánvaló. Az államszocializmus az egyén tetteinek teljes ellenőrzését jelenti a többség által. Az államszocializmus elismeri a többségnek ezt a jogát, de mindamellett fenntartja követelését, hogy az egyén kapjon jóval nagyobb szabadságot - de ne követelhesse azt mint őt megillető jogot. A társadalom alapját ne a lehető legteljesebb szabadság garantált egyenlősége alkossa. Az efféle szabadságot nem néznék jó szemmel, s bármelyik percben megvonhatnák azt. Hiábavaló lenne minden alkotmányos garancia. Az államszocialista ország alkotmányába egyetlen cikkely lenne beiktatva: "A többség joga korlátlan."

Mindamellett az államszocialisták azon állítását, miszerint ezt a jogot nem gyakorolnák az emberek legbensőbb magánügyeiben, a történelem nem igazolta. A hatalom mindig saját kiterjesztésére, hatókörének növelésére törekedett, mindig benne rejlett a lehetőség, hogy túllépjen a számára megszabott határokon. És ahol nem honosodott meg az ellenállás szokása az effajta terjeszkedéssel szemben, ahol az állampolgárt nem tanították meg rá, hogy féltékenyen őrizze jogait, ott az egyéniség fokozatosan eltűnik, és az állam vagy a kormány mindenhatóvá válik. Az irányítás természetesen felelősséggel jár. Ebből következik, hogy az államszocialista rendszerben - amelyben a társadalom felelős az egyén egészségéért, vagyonáért és tudásának fejlettségéért - a közösség egyre több és több jogot követel magának az egészség, a vagyon és a tudás fölött, s ily módon csonkítja meg, végül pedig rombolja le az egyéni függetlenséget és vele együtt mindenféle egyéni felelősségtudatot.

Bármit is tanít az államszocializmus, rendszere - ha már egyszer uralomra került - elkerülhetetlenül arra van ítélve, hogy államvallássá váljon, vallássá, amelynek kiadásaihoz mindenkinek hozzá kell tennie egy garast, és amelynek oltára előtt mindenkinek le kell borulnia; olyan állami gyógymód ez, melynek doktorai betegeiket szüntelenül gyógyítják; olyan állami egészségügyi szabályzat, mely előírja, kinek mit szabad ennie, innia, viselnie és tennie; olyan állami erkölcskódex, mely nem elégszik meg azzal, hogy a bűnöket büntetéssel sújtja, hanem azt is tiltja majd, ami a többség szerint vétek; olyan állami oktatási rendszer, mely elsorvasztja a magániskolákat, főiskolákat és egyetemeket; olyan állami óvoda, ahol minden gyermeket közköltségen és együtt nevelnek; s végül egy olyan "államcsalád", amely fajtanemesítéssel, illetve tudományos tenyésztéssel kísérletezik, amelyben egyetlen férfinak vagy asszonynak sem lehet gyermeke, ha az állam tiltja, és amelyben egyetlen férfi vagy asszony sem mondhatja, hogy nem nemz gyermeket, ha azt az állam előírja számára. Így hág fel az Autoritás a csúcsra, így éri el a Monopólium hatalmának tetőpontját.

Ez hát a következetes állam szocialista eszményképe, ez a cél, amihez a Karl Marx által választott út vezet. És most kövessük Warren és Proudhon sorsát, azét a két férfiét, akik a másik utat választották - a Szabadságét.

Ezen az úton az anarchizmushoz jutunk. Az anarchizmus úgy írható le, mint az a tan, mely szerint az ember minden ügye az egyének, illetve önkéntes társulások hatáskörébe tartozik, és amely szerint az államot fel kell számolni.

Warren és Proudhon azon dolgozott, hogy igazságot szolgáltasson a munkának. Amikor azonban kutatásaik során beleütköztek az osztályelőjogok emelte korlátokba és ráeszméltek arra, hogy ezek az előjogok a hatalomból táplálkoznak, nem arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmat meg kell szilárdítani és ily módon egyetemessé tenni az előjogokat, hanem pont ellenkezőleg; Warren és Proudhon szerint a feladat az, hogy a hatalmat gyökerestül kiirtsuk, és az ellentétes elv, a szabadság általánossá tételével az előjogok tagadását - a versenyt tegyük egyetemessé. Azt gondolták, hogy a verseny fogja egy szintre hozni az árakat a termelésbe fektetett munkával. Ezen a ponton egyetértettek a politikai gazdaságtan művelőivel. A kérdés innen már szinte magától vetődött fel: miért nincs minden ár arányban a munkaráfordítással; hogyan származhat jövedelem másból is, mint munkából; egy szóval, miért vannak kamatszedők, profitból és járadékból élők, vagyis uzsorások. A választ a versenyről alkotott egyoldalú felfogásban találták meg. Rájöttek, hogy a tőke már oly mértékben manipulálta a törvényhozást, hogy az a termelőmunka területén korlátlan versenyt tesz lehetővé, ily módon szorítva le a béreket az éhezés szintjére vagy legalábbis oly közel hozzá, amennyire csak lehetséges; hogy az kiterjedt versenyt tesz lehetővé az elosztás munkája területén, vagy más szóval a kereskedő osztályok tevékenységében, ily módon szorítva le nem a termék árát, hanem a kereskedő tényleges hasznát addig a szintig, ami még úgy-ahogy méltányos fizetség a kereskedő munkájáért. Rájöttek viszont arra is, hogy ez a manipulált törvényhozás azt már egyáltalán nem engedi meg, hogy a tőke világában is legyenek versenytársak - a tőke világában, amitől mind a termelő, mind az elosztó munka olyannyira függ, hogy rendeltetésüket nélküle be sem tudnák tölteni - ily módon tornászva fel a kamatlábakat, a ház- és földbéreket olyan magasságokba, ami az emberek számára még épp hogy elviselhető.

Amikor Warren és Proudhon eljutottak idáig, azzal a váddal álltak elő, hogy a politikai gazdaságtan tudorai megijednek saját tanításuktól. Azzal vádolták a manchesterieket, hogy következetlenek. E jeles gondolkodók csak addig hittek a szabad versenyben, amíg az a munkások között folyt és a bérek alacsonyan tartását szolgálta; mihelyst azonban arra került volna a szó, hogy a tőkések is versenytársak legyenek s ily módon az uzsora is kordában tartassék, elpártoltak a szabad verseny eszméjétől. A laissez faire jó körítés volt a munka, de nem a tőke számára. A kérdés, hogy hogyan lehetne helyrebillenteni e következetlenséget, hogyan lehetne ezt a körítést mindkét esetben megfelelően tálalni, hogyan lehetne a tőkét költségáron, illetve uzsoramentesen a kereskedő és a munkás szolgálatába állítani, még megoldásra várt.

Amint láttuk, Marx úgy lépett túl ezen a problémán, hogy élesen elkülönítette egymástól a tőkét, illetve termelési eszközt és a munkaterméket, kijelentve, hogy a tőke az egész közösségé, s így társadalmasítása, a köz szolgálatába állítása elkerülhetetlen. Proudhon számára azonban nevetségesnek tűnt ez a megkülönböztetés termelési eszköz és munkatermék között. Azt állította, hogy a termelési eszköz és a használati tárgy nem az anyagi javak különböző formája, hanem egyszerűen ugyanannak a vagyontárgynak egymást követő állapota, illetve funkciója; hogy az anyagi javak szakadatlan változásban vannak, termelési eszközből használati tárggyá, használati tárgyból termelési eszközzé lesznek; hogy termelési eszköz és használati tárgy pusztán formális fogalmak; hogy ami az egyik ember kezében használati tárgy, az a másikéban termelési eszköz és fordítva; hogy ha csak egyetlen ember élne a földön, számára egyszerre lenne minden vagyontárgy termelési eszköz és használati tárgy; hogy ami A verejtékének gyümölcse, az az ő használati tárgya, de ha eladja E-nek, akkor az már B számára tőke (kivéve, ha B olyan fogyasztó, aki nem termel, mert ez esetben A terméke pusztán elfecsérelt fáradság, ami kívül esik a politikai gazdaságtan körén); hogy a gőzgép ugyanúgy használati tárgy, mint a köntös, és hogy a köntös ugyanúgy termelési eszköz, mint a gőzgép; végül pedig, hogy az egyiknek, illetve a másiknak a megszerzésére az igazságosságnak ugyanazok a szabályai érvényesek.

Ezek s még sok más ok vezette Proudhont és Warrent arra, hogy ódzkodjanak minden olyasfajta elképzelés szentesítésétől, mint a termelési eszközök társadalmasítása. Mégis - annak ellenére, hogy a tőketulajdon társadalmasításával szembehelyezkedtek - a tőke produktumainak társadalmasítását már igenis elengedhetetlennek tartották, s ezt úgy akarták megvalósítani, hogy a termelési eszközöket - ahelyett, hogy a kisebbség jóléte érdekében a többség nyomorba taszítására használnák - mindenki számára elérhetővé teszik. És amikor mindez megvilágosodott előttük, rádöbbentek, hogy egyetlen módon válthatják valóra elképzeléseiket, ha a termelési eszközöket a verseny természettörvényének rendelik alá, ily módon szállítva le költségszintre használatuk árát, ami annyit jelent, hogy felhasználásukért semmivel sem lehet többet kérni, mint amennyi a kezelésükkel és szállításukkal kapcsolatos ráfordítások összege. Felvonták hát a korlátlan kereskedelmi szabadság zászlaját - szabad kereskedelem belföldön és szabad kereskedelem az idegen országokkal; a manchesteri doktrína végkövetkeztetése; a laissez faire általános szabállyá tétele. E zászló alatt kezdték meg harcukat a monopóliumok ellen, legyen szó akár az államszocializmus mindent elnyelő monopóliumáról, akár a korunkban uralkodó különböző osztályelőjogokról.

Az utóbbiaknál maradva, Warren és Proudhon négy elsődleges fontosságú monopóliumot különböztetett meg: pénzmonopólium, földmonopólium, vámmonopólium és szabadalmi monopólium.

Kártékony hatását tekintve a pénzmonopóliumot tették első helyre. A pénzmonopólium a forgalomban lévő csereeszköz kibocsátásának előjoga és a kormányzat csak bizonyos egyének vagy egyes tulajdonfajták birtokosai számára biztosítja. Hazánkban a pénzkibocsátás privilégiumát jelenleg úgy juttatják érvényre, hogy tíz százalék adóval terhelnek meg mindenki mást, aki megkísérel csereeszközt forgalomba hozni, ráadásul az állami törvények bűncselekménnyé nyilvánítják a fizetési eszközként történő kibocsátását. A pénzmonopólium birtokosai ellenőrzik a kamatlábakat, a ház- és épületbéreket, valamint az áruk árát - az első közvetett, a második és a harmadik közvetlen ellenőrzést jelent. Proudhon és Warren szerint ugyanis, ha mindenki előtt megnyílna a banküzlet, egyre többen és többen kérnének részt belőle, míg végül a verseny elég késhegyre menő lenne ahhoz, hogy a pénzkölcsönzés árát a munkaráfordítás szintjére szorítsa, ami pedig a statisztikák szerint kevesebb, mint háromnegyed százalék. Ha ez bekövetkezne, sok ezer ember útjából gördülnének el az akadályok, akik ma nem mernek vállalkozásokba fogni, mert visszarettennek a tetemes kamatköltségektől, amik az üzletkezdéshez, illetve fennmaradáshoz szükséges tőke kölcsönvételével járnak. Ha a vállalkozók nem akarnák eladni és pénzzé tenni vagyonukat, a bank zálogul köthetné le azokat, és piaci értékük meghatározott százalékáig nyújtana hitelt a tulajdonosoknak, kevesebb, mint egyszázalékos leszámítolás mellett. Ha azonban vagyontalan, de szorgos, tisztességes és rátermett polgárok lennének, váltóikat ismert és hitelképes üzlettársak meghatározott számú csoportjával forgattathatnák, és az ilyen értékpapírokra a bank hasonlóan kedvező feltételek mellett nyújtana hitelt. A kamat ilyen körülmények között zuhanásszerűen esne. Igazából a bankok egyáltalán nem is hiteleznének tőkét, hanem üzleti vállalkozásokba fognának ügyfeleik tőkéjével. Az üzleti vállalkozás keretében a bankok az ismert és a részükről széles körben rendelkezésre álló hitelt adnák az ügyfelek rejtett és hozzáférhetetlen, de ugyanolyan jó kölcsönpénzéért cserébe olyan árért, mely ilyenformán kevesebb lenne, mint egy százalék, s nem kamatul szolgálna, hanem a bank működési költségeit fedezné. Az ilyen, mindenki számára elérhető tőkeforrás soha nem látott módon lendítené föl az üzletet, és eleddig példátlan keresletet támasztana a munkaerő iránt - olyan keresletet, mely a kínálatot mindig meghaladná, ellentétben a munkaerőpiacon jelenleg uralkodó viszonyokkal. Saját szemeinkkel látnánk akkor Richard Cobden szavainak igazolását, aki azt mondta, ha két munkás áll a gyárkapu előtt, a bérek esnek, de ha két gyárkapu áll nyitva a munkás előtt, a bér emelkedik. Olyan helyzetbe kerülne akkor a munka, hogy maga szabhatná meg saját árát, biztosítva maga számára a természetes bért, vagyis mindazt, amit megtermelt. És ekkor ugyanaz az erő, melynek hatására a kamatlábak zuhanni kezdtek, a béreket a magasba emeli. De ez még nem minden. A profit ugyanúgy zuhanni fog. A kereskedő ahelyett, hogy magas áron hitelre vásárolna, a banktól fog kevesebb mint egy százalékra kölcsönvenni pénzt, és az árut alacsony áron készpénzért fogja beszerezni, hogy aztán ennek megfelelően saját árait is csökkentse. Így fognak járni a házbérek is. Ugyanis, ha az ember egyszázalékos hitellel saját házat is építhet, miért egyezne bele, hogy ennél magasabb bért fizessen egy háziúrnak. Ez volt hát Proudhon és Warren nagyszabású elképzelése a pénzmonopólium eltörlésének következményeiről.

A fontossági sorrendben a földmonopólium következik a második helyen, amelynek kártékony hatásait elsősorban olyan egyoldalúan fejlett agrárországokban vehetjük szemügyre, mint amilyen Írország. A monopóliumoknak ez a fajtája olyan földbirtokkal kapcsolatos, a kormányzat által érvényre juttatott jogosultságokra utal, melyek sem saját foglaláson, sem saját művelésen nem alapulnak. Jól látta Warren és Proudhon, hogy mihelyst az embereket nem támogatják másban társaik, csak saját foglalásban és saját művelésben, a földjáradék eltűnik és így még egy lábat kihúznak az uzsora alól. E két jeles gondolkodó mai követői készek bizonyos mértékig módosítani e kijelentést, amennyiben elismerik, hogy a földjáradék egy csekély hányada, amely nem a kizárólagos tulajdonból, hanem a talaj, illetve a telek minőségéből ered, egy ideig - talán örökre - fennmarad, habár a szabadság körülményei közepette folyamatosan csökkenő tendenciát mutatva. A talajminőségnek a gazdasági jellegű földjáradék emelkedését előidéző egyenetlenségei - ugyanúgy, mint az emberi képességekben mutatkozó másságok, amelyek a tehetségek vásárán okoznak gazdasági eredetű árkülönbségeket - az uzsora legádázabb ellenségeiben sem keltenek komoly aggodalmat; ugyanis nem ezek a fajta magok azok, amelyekből az egyenlőtlenségek más, veszélyesebb hajtásai kikelnek, inkább nevezhetnők őket elhaló ágaknak, melyek elszáradván lehullanak az eleven törzsről.

Harmadjára a vámmonopóliumot vesszük sorra, ami nem jelent mást, mint hogy a kormányzat "adóbüntetéssel" sújtja azokat, akik alacsony áron és előnyös feltételek mellett termelnek azért, hogy a költséges és kedvezőtlen körülmények között történő gyártást támogassa. Ez a monopólium olyanfajta káros következményeket idéz elő, amit helyesebb, ha "visszuzsorának", mintha uzsorának hívunk, mivel a munkának itt nem azért kell fizetnie, mert a tőke használatával él, hanem sokkal inkább azért, mert visszaél vele. Ennek a monopóliumnak az eltörlése hatalmas árcsökkenést eredményezne a megadóztatott árucikkek körében, és ez a megtakarítás további lépést jelentene afelé, hogy a munkás - aki e cikkek fogyasztója - hozzájusson természetes béréhez: ahhoz, amit megtermelt. Mindazonáltal Proudhon elismerte, hogy kegyetlen, sőt végzetes játék lenne a vámmonopóliumot a pénzmonopólium előtt eltörölni, először is azért, mert a pénznek az országból való kiáramlása fokozná a pénzmonopólium következtében előálló pénzhiányt, és ami ezzel együtt jár, a kereskedelmi mérleget a behozatal javára billentené; másodszor pedig azért, mert az ország védett iparágakban dolgozó munkásait az éhezés sanyarú sorsára juttatná, mivel nem részesülhetnének a kompetitív pénzrendszer áldásában, a munka iránti kereslet ugrásszerű megnövekedésében. Legyen szabad pénzkereskedelem az országon belül, bőséggel álljon rendelkezésre a pénz és a munka - ezt követelte Proudhon az idegen országokkal folytatott szabad árukereskedelem elsődleges feltételeként.

A szabadalmi monopólium a negyedik a sorban. Ez a monopólium a feltalálókat és tudósokat védi meghatározott ideig a versenytársaktól. Ez a védelmi időszak éppen elég hosszú ahhoz, hogy a feltalálók és tudósok akkora árat csikarjanak ki szolgálatukért, ami jóval meghaladja munkájuk mértékét - más szóval e monopólium egyes emberek számára a természeti törvények és ismeretek felett biztosít rendelkezési jogot s lehetőséget, hogy sarcot szedjenek másoktól azért, mert részt kérnek a természet e gazdagságából, ami pedig egyaránt mindenkié. A szabadalmi monopólium eltörlése a versenytől való egészséges félelemmel töltené el haszonélvezőit, arra kényszerítve őket, hogy már akkora fizetségnek is örüljenek, mint amekkorát mások kapnak munkájukért, kikerülhetetlenné téve számukra, hogy pénzükért piacra dobják műveiket s tudományos munkájuk eredményeit, kezdetben oly alacsony áron, hogy hivatásuk semmivel sem lenne csábítóbb versenytársaik számára más foglalkozásoknál.

A monopóliumok szétzúzását s a korlátlan kereskedelmi szabadságot meghirdető gazdasági program kidolgozása rávezette szerzőit arra a felismerésre, hogy minden elgondolásuk mögött egy alapvető elv áll, az egyéni szabadság; az a jog, hogy az egyén szabadon rendelkezhessék maga, munkájának terméke s ügyei felett; a jog, hogy szembeszállhasson a külső hatalom parancsával. Ahogy a kiindulási pontból - mely szerint a tőkét ki kell venni az egyén kezéből s azt a kormányzat kezébe kell adni - Marx azt a következtetést vonta le, hogy az államot mindenhatóvá s az egyént semmivé kell tenni, ugyanúgy Warren és Proudhon felfogása - miszerint a kormányzat védelme alatt álló monopóliumoktól el kell ragadni a tőkét s azt mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni - azt a következtetést eredményezte, hogy az egyénnek mindenné, a kormányzatnak pedig semmivé kell lennie. Ha az egyénnek joga van saját magát irányítania, akkor minden külső hatalom zsarnokság. Egyszóval az államot el kell törölni. Ez volt az a végpont, ahová Warrennek és Proudhonnak el kellett jutnia, az a gondolat, mely politikai filozófiájuk alapjává vált.

Proudhon an-archizmusnak nevezte ezt a tanítást - a szó a görög nyelvből származik, és nem feltétlenül a rend hiányát jelöli, ahogy azt általában feltételezik, hanem egy uralom nélküli állapotra utal. Az anarchisták egyszerűen csak rettenthetetlen jeffersoniánus demokraták. Meggyőződésük, hogy "az a kormány a legjobb, mely nem kormányoz", s ha már nem uralkodik, nem is kormány többé. Még a kötelező adóból fenntartott, egyszerű, személy- és vagyonvédelmet szolgáló rendőri funkciót is megtagadták a kormányzattól. Úgy gondolták, hogy a biztonságot önvédelmi célból létrejött önkéntes társulások és szövetkezetek együttműködése fogja megteremteni, de azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a védelem is áruvá válik, amit majd ugyanúgy, mint minden más árut, attól kell beszerezni, aki a jobb minőséget alacsonyabb áron kínálja. Szerintük az állami oltalom már önmagában véve is támadás az egyén ellen, mivel arra kényszeríti az embert, hogy egy soha nem kért s nem kívánt védelmet fizessen, illetve tűrjön el. Még azt is megjövendölték, hogy miután gazdasági programjuk megvalósultával eltűnik a szegénység és következésképpen a bűnözés, a védelem eladhatatlan áruvá válik. A kötelező adózás számukra minden monopólium életelvét jelentette, és úgy vélték - ha majd eljön az idő -, az adószedőkkel szembeni passzív, de szervezett ellenállás lesz szándékaik megvalósításának egyik leghatékonyabb eszköze.

Állásfoglalásuk e kérdésben minden más politikai vagy társadalmi természetű kérdéssel szembeni magatartásukat megmagyarázza. Ami vallásos meggyőződésüket illeti - ateisták, az isteni hatalom és a morál vallásos szentesítése ugyanis szerintük csak jó ürügy a kiváltságos osztályok számára, hogy saját hatalmukat gyakorolhassák. "Ha van Isten - írja Proudhon -, akkor az ember ellensége." És Voltaire híres epigrammájával szemben: "Ha nem lenne Isten, ki kellene találni", Mihail Bakunyin, a nagy orosz nihilista jelszava így szól: "Ha lenne Isten, le kéne trónjáról taszítani." Habár az anarchisták elutasítják az isteni hierarchiát mint az anarchia tagadását, szent meggyőződésük, hogy mindenkinek joga van hinni benne. Nyíltan kiállnak a vallásszabadságért, minden támadással szemben.

Elveik szerint így mindenkinek jogában áll saját papot választani vagy saját papjává lenni, de ugyanígy kell hogy megadassék számára az orvosválasztás vagy akár az öngyógyítás joga is. Ha nincs monopólium a teológiában, ne legyen az orvostudományban sem. Mindig és mindenhol verseny - a lelki vagy orvosi jó tanács saját érdemei szerint használtassék fel. És ne csak az orvostudományban, de az egészségügyben is a szabadságnak ugyanez az elve érvényesüljön. Az egyén döntse el ne csak azt, hogy hogyan akar meggyógyulni, hanem azt is, hogyan kívánja egészségét megőrizni. Semmiféle külső hatalom nem szabhatja meg számára, hogy mit egyen vagy igyon, milyen ruhát viseljen, mit tegyen vagy ne tegyen.

Az anarchisták az egyénre kényszerített erkölcsi normákat is száműzni szeretnék. "Törődj a magad dolgával" - ez az egyetlen erkölcsi törvény. Beleavatkozni más dolgába bűn, sőt az egyetlen bűn, így hát harcolni kell ellene. Az anarchisták - e véleményükkel összhangban - már azt is bűnnek tartják, ha valaki az önkény eszközeivel próbál meg fellépni a bűnözés ellen. Meggyőződésük, hogy a szabadság s a szabadság nyomában járó társadalmi jólét minden gyógymódnál alkalmasabb a bűnözés felszámolására. Mindamellett az anarchisták elismerték, hogy az iszákosoknak, kártyásoknak, korhelyeknek és örömlányoknak is joguk van a saját életüket élni mindaddig, míg önként jó útra nem térnek.

Ami a gyermeknevelést és a gyermekekről való gondoskodást illeti, az anarchisták nem kívánják meghonosítani az államszocialisták által előnyben részesített kommunisztikus oktatási módszereket, ugyanakkor azonban a jelenlegi közösségi jellegű iskolarendszert is fel akarják számolni. Az orvoshoz és a paphoz hasonlóan a dajkát és a tanárt is választani kell, s aki megválasztotta őket, fizessen is szolgálataikért. Nem kell elvenni a szülői jogokat, de nem is kell a szülői kötelességeket más nyakába varrni.

Az anarchisták még az olyan kényes kérdésekben, mint a nemek kapcsolata, sem ijednek vissza elveik alkalmazásától. Elismerik és védik minden férfinak és nőnek azt a jogát, hogy addig szeressék egymást - legyen az bármilyen hosszú vagy rövid idő - ameddig tudják, akarják vagy ameddig lehetséges. Törvényes házasság és törvényes válás a szemükben egyaránt badarság. Várva várják már azt az időt, amikor önellátó lesz minden ember, akár férfi, akár nő; amikor mindegyiküknek önálló otthona lesz, és saját házában lakhat vagy külön szobában egy másokkal közös házban; amikor a független egyének közötti szerelmi kapcsolatok olyan sokfélék lesznek, mint hajlamaik és vonzódásaik; és amikor a gyermekek, kik ezekből a kapcsolatokból születtek, csakis édesanyjukhoz fognak tartozni, mindaddig, míg elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy ne szoruljanak rá másra.

Ezek hát az anarchista társadalomeszmény fő jellemvonásai. Megvalósításuk legmegfelelőbb módja tekintetében híveik a legkülönbözőbb nézeteket vallják. Sajnos az időszűke nem engedi meg, hogy e témára itt bővebben kitérjünk. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az eszmény nem fér össze azoknak a kommunistáknak az elképzeléseivel, akik, miközben tévesen anarchistának nevezik magukat, egy olyan anarchista rezsim létrehozásán fáradoznak, mely semmivel sem kevésbé despotikus, mint az államszocialisták által megálmodott rendszer. Olyan cél ez, melyhez a Johann Most és a Kropotkin herceg által javasolt erőszakos tulajdonkisajátítás ugyanúgy nem visz közelebb, mint ahogy nem késleltethetik eljövetelét seprőnyelükkel azok a bírói széken terpeszkedő Mrs. Partingtonok, akik börtönbe küldték őket. Olyan eszménykép ez, amelynek megvalósításáért sokkal többet tettek a chicagói mártírok a bitófán a szocializmus közös ügyéért vállalt dicső halálukkal, mint életükkel, melyben az erőszakot ostobán forradalmi erőnek, a hatalmat pedig az új társadalmi rend őrének kiáltották ki, és mindezt az anarchizmus nevében. Az anarchisták szerint a szabadság egyszerre eszköz és cél, és szembeszállnak mindennel, ami ennek ellentmondana.

Nem vágnék neki a feladatnak, hogy összefoglaljam anarchista szempontból ezt az egészében véve már amúgy is túl sommás áttekintést, ha nem végezte volna ezt már el előttem egy ragyogó tollú francia újságíró és történész, Ernest Lesigne egy sor frappáns ellentétpár formájában. Befejezésül hadd idézzem hát sorait, remélve, hogy elmélyítem velük azokat a benyomásokat, amiket írásommal kelteni törekedtem.

"Két szocializmus létezik.

Az egyik kommunisztikus, a másik a szolidaritáson alapul.

Az egyik diktatórikus, a másik a szabadság elvét követi.

Az egyik metafizikai, a másik pozitív.

Az egyik dogmatikus, a másik tudományos.

Az egyik indulati, a másik gondolati.

Az egyik destruktív, a másik konstruktív.

Mindkettő arra törekszik, hogy az emberiség számára a lehető legteljesebb jólétet biztosítsa.

Az egyik boldoggá akarja tenni az embereket, a másik képessé tenni őket arra, hogy a maguk módján teremtsenek maguknak boldogságot.

Az egyik úgy tekinti az államot, mint egy mindenek előtt való sui generis társadalmat, amely egyfajta, a társadalmon kívül és felül álló isteni hatalom terméke, különleges jogokkal rendelkezik és képes arra, hogy engedelmességre bírjon.

A másik szerint az állam csak egy a létező társulások között, amit azonban általában a többinél rosszabbul vezetnek.

Az egyik az állam szuverenitását hirdeti, a másik nem ismer el semmiféle szuverenitást.

Az egyik mindenféle monopóliumot az állam kezébe adna, a másik eltörölné a monopóliumokat.

Az egyik az elnyomott osztályt uralkodó osztállyá tenné, a másik azt szeretné, ha az osztályok megszűnnének.

Mindkettő úgy véli, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan.

Az egyik a forradalmat a fejlődés elengedhetetlen eszközének tekinti, a másik azt tanítja, hogy az elnyomás az evolúcióból revolúciót csinál.

Az egyik a kataklizmában hisz.

A másik tudja, hogy a társadalmi fejlődés az egyéni erőfeszítések szabad kibontakozása nyomán jön létre.

Mindnyájan tisztában vannak azzal, hogy egy új történelmi korszak határához értünk.

Az egyik azt szeretné, ha mindenki proletárrá lenne.

A másik azt szeretné, ha soha többé nem lennének proletárok.

Az egyik az embereket mindenüktől megfosztaná.

A másik mindenkit meghagyna saját birtokában.

Az egyik mindenkit kisajátítana.

A másik mindenkit kisajátítóvá tenne.

Az egyik így szól hozzád: »Tedd, amit az állam parancsol.«

A másik azt mondja: »Saját lelkiismereted parancsát kövesd.«

Az egyik zsarnoksággal fenyeget.

A másik szabadságot ígér.

Az egyik az állampolgárt az állam alávetettjévé teszi.

A másik az államot az állampolgár szolgálatába állítja.

Az egyik azt hirdeti, hogy az új világ hosszú vajúdás árán fog megszületni.

A másik azt vallja, hogy az igazi fejlődés nem járhat szenvedéssel.

Az egyik a társadalmi küzdelembe veti reményét.

A másik csak a béke teremtő erejében hisz.

Az egyik parancsolni, szabályozni, törvénykezni akar.

A másik arra vágyik, hogy a lehető legkevesebb parancs, szabály és törvény legyen.

Az egyik a legiszonytatóbb reakciókat váltaná ki.

A másik beláthatatlan távlatokat nyit meg a fejlődés előtt.

Az egyik bukásra van ítélve; a másik győzni fog.

Mindannyian egyenlőségre vágynak.

Az egyik úgy, hogy a magasak lealacsonyodjanak.

A másik úgy, hogy az alacsonyak felmagasztosuljanak.

Az egyik az egyenlőséget közös igába hajtva képzeli el.

A másik a tökéletes szabadságban látja az egyenlőség biztosítékát.

Az egyik türelmetlen, a másik türelmes.

Az egyik rémületbe ejt, a másik bizalmat ébreszt.

Az egyik mindenkit nevelni akar.

A másik mindenkit képessé akar tenni arra, hogy önmagát nevelje.

Az egyik mindenkiről gondoskodni akar.

A másik mindenkit képessé akar tenni arra, hogy önmagáról gondoskodjék.

Az egyik imigyen szól: a föld legyen az államé; a bánya legyen az államé; a termelési eszköz, a munka terméke legyen az államé.

A másik így beszél: a föld legyen azé, aki megműveli; a bánya legyen a bányászé; a termelési eszköz a munkásé; a munka terméke a termelőé.

Csak ez a két szocializmus létezik. Az egyik a szocializmus gyermekkora; a másik férfivá érése. Az egyik immár a múlt; a másik a jövő.

Az egyik fel fogja váltani a másikat.

Itt az idő, hogy mindenki döntsön az egyik vagy a másik szocializmus mellett, vagy ha nem, bevallja, hogy nem kívánja szocialistának nevezni magát."


(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Benjamin R. Tucker: Anarchism and State Socialism. In: Instead of Book. New York, 1893. 3-18. o.)




Kezdőlap