Zsebeiben bomba, dinamittal töltve, egyik kezében gyilok, a másikban lobogó fáklya - rendszerint ilyennek képzeli ellenfele az anarchistát. Félig bolondnak, félig bűnözőnek látja, aki csak a másként vélekedők meggyilkolásán töri a fejét és akinek célja az általános zűrzavar, a káosz.

Nem csodálkozhatunk az efféle elképzelésen, mert az összes nem anarchista párt lapja évek óta ilyennek rajzolja meg az anarchistát. Még bizonyos munkásszervezetekben is úgy állítják be a dolgot, mintha az anarchista nemes törekvések nélküli erőszakos ember volna, és semmi más; és ezekben a lapokban találkozhatunk a legabszurdabb adatokkal az anarchisták céljait illetően.

...Eltekintve a dinamittól és a forradalomtól való reszketéstől, ami az anarchisták erőszaktaktikája elleni nagy jajveszékeléshez vezetett, az anarchista elvekről ezekben az újságokban szántszándékkal csak hazudnak. Mert mi más volna az az állítás, hogy a jelenlegi kapitalizmus azonos az anarchizmussal, mint hazugság, vagy az, amikor megpróbálják az anarchistákra fogni, hogy a kispolgárisághoz akarnak visszatérni?

Nos, először is, ami az erőszakot illeti, amiről azt állítják, hogy megegyezik az anarchisták törekvéseivel, tagadhatatlan és felesleges volna is tagadni, hogy a legtöbb anarchista valóban azt a meggyőződést vallja, hogy a mai társadalmat nem lehet békés kezdeményezéssel megdönteni; de amint azt a továbbiakban látni fogjuk, ennek a taktikai állásfoglalásnak önmagában nincs több köze az anarchizmushoz, mint bármely taktikának bármely elvhez.

Az anarchizmus mindenekelőtt sokkal inkább egy meghatározott világnézet, egy speciális társadalomfilozófia - sőt mondhatnánk, hogy a társadalomfilozófia - foglalata, mivel aki a világot és az emberi életet teljes mélységében és eddigi fejlődésében szemléli, és az emberi társadalom kívánatos alakulását illetően következetes, az kizárólag az anarchiában találhat nyugvópontot következtetései számára, mert minden egyéb fogalom csak tákolmány, tökéletlen fércmunka.

Az anarchia uralomnélküliséget jelent, következésképp van az anarchizmusban egy olyan társadalmi állapot megteremtésére irányuló törekvés, amelyben megszűnik az embernek ember általi alávetése, és ahol ezért állam, kormányzat, törvény vagy egyéb kényszereszköz feleslegessé válik, és mindenki igazi szabadságot élvez.

Ezek után felmerül a kérdés, kívánatos-e ez az állapot? És ugyan kicsoda állítaná - kivéve azokat, akik a jelenlegi állapotokat kitűnőnek tartják (az uralkodó osztályok tagjai minden bizonnyal többnyire közéjük tartoznak) -, hogy nem vágyódik szabadságra? És kicsoda tartana bárminemű uralmat is kívánatosnak, aki nem akarja szolgalelkűvé lealacsonyítani magát?

Nos, a történelem során lejátszódott politikai küzdelmek kivétel nélkül osztályharcok voltak. Az egyik fél uralmát (az archiát) próbálta fenntartani az általa leigázott és kizsákmányolt embertársai fölött, a másik fél pedig azon fáradozott, hogy a zsarnokság mindenkori rendszerét szétzúzza. És akár anarchistáknak nevezték magukat az utóbbiak, akár nem, mégis azok voltak, mert az uralom ellenlábasai, ha hátsó szándék nélkül cselekedtek, nem akarhatnak mást, mint uralomnélküliséget (anarchiát).

Már az a körülmény is, hogy a népek szabadságküzdelmei manapság hatalmasabbak és egyértelműbbek, mint korábban, hogy ma merőben mások az előfeltételei az ilyen célok elérésének, mint korábban, és hogy ennélfogva pillanatnyilag sokkal közelebb állunk az anarchiához, mintsem hajdanán akárcsak gondolták is volna, a napnál világosabban bizonyítja, hogy ezen a téren az emberiségnek mindazon áramlatai haladó fejlődésen mentek át, melyeknek nyilvánvalóan az a feladatuk, hogy minden szolgait, uralmit (archisztikusat) lesöpörjön a föld színéről és a határtalan szabadság, az uralomnélküliség (anarchia) útját egyengesse. Mi tehát az anarchia? Netán önkényesen kiagyalt eszme, egyfajta utópia? Semmiképpen! Az anarchiában sokkal inkább egyszerűen mindenféle humanitárius törekvés belátható eszményéről, a kulturális fejlődés logikusan és következetesen átgondolt célkitűzéseiről van szó.

De ha az emberiség valamely állapota elérendő és egyúttal logikusan következik a múlt és a jelen emberének cselekedeteiből, akkor az ennek az állapotnak a lehetőségére irányuló kérdés - miként azt kevéssé éles elméjű gondolkodók épp elégszer fel is teszik - végeredményben már nem sokat nyom a latban.

Az eddig elmondottakból az következik, hogy az anarchisták se nem "reakciósak", ahogyan ezt néhányan rosszindulattal állítják, se nem a forradalom utóhadában kullognak, hanem éppen hogy a forradalmárok élcsapatát alkotják. Annál idétlenebb az örökösen ismételgetett megállapítás, miszerint a szocializmus és az anarchizmus kibékíthetetlen ellentétek.

Szocializmuson a szó tágabb értelmében mindazon tant és törekvést értjük, amely az emberi társadalommal foglalkozik; a szó szűkebb értelmében a szocializmus az ember társadalmasításának rendszerét jelenti.

Az emberi társadalmon mostanában bizony sokan törik a fejüket, és a társadalom "megjavításán" is sokan fáradoznak. Vannak királyi, arisztokrata, keresztény, s mindenféle elképzelhető "szocialisták". Mint ismeretes, az "öreg Lehmann" minden alkalommal majd elolvadt a "reformkövetelésektől", ahogyan ő mondta! Néha Bismarck is "szocialistának" nevezte magát, sőt Stöcker lelkész is előhozakodott különféle receptekkel a szociális kérdés megoldására. Idővel meglehetősen tarka társaság alakult ki. Ezért aztán a komolyabb szocialisták már régóta szükségét érezték, hogy olyan megjelölést találjanak magukra, amely az általuk elérni kívánt jövőbéli társadalmat illetően nem engedi meg a félreértelmezéseket. Közismerten kommunistáknak nevezték el magukat. Ezzel rámutattak, hogy törekvéseik célja a vagyonközösség, a földbirtok és minden velejárójának közös tulajdona.

E követelésükben nem jámbor kívánságok vagy önkényesen kiagyalt spekulatív tervek vezérlik őket, hanem a jelenlegi gazdasági viszonyok megismerése, ami kommunista társadalmi átalakulást követel.

A pillanatnyilag uralkodó osztály, a burzsoázia, önkényesen szervezi az egész árutermelést és közlekedést. Az egyes kapitalisták kiszorítják az önálló kézműveseket, őket pedig részvénytársaságok szippantják fel. További következményként monopóliumok, trösztök, poolok és a többi jönnek létre, sőt nemcsak egyes iparágak, hanem gazdasági vállalkozók egész csoportjainak gazdasági generalizálásáról is beszélnek. A dolgok ilyetén alakulásával, melynek lényegében az a célja, hogy minden elképzelhető használati tárgyat az emberi munkaerő egyre kisebb igénybevétele mellett egyre nagyobb tömegben állítson elő, lépést tart a néptömegek elnyomorodása. Ez az állapot - ha még sokáig tartana - az emberi nem fizikai és erkölcsi pusztulását jelentené egy gazdag világ kellős közepén, ami tiszta őrület, és mint említettük, a társadalom új szociális rendszerré való totális átalakítását követelné meg. És mivel a kispolgárisághoz mégsem lehet visszakanyarodni, mert a nagyüzemi termelés előnyei és a szervezett munka mindenkinek szembeötlő, semhogy akár egy pillanatra is félreismerje vagy alábecsülje az ember. Ily módon nyilvánvalóan semmi más nem marad hátra, mint köztulajdonná tenni mindazt, ami elengedhetetlen az árutermeléshez és az emberi igények kielégítéséhez - azaz más szóval: a kommunizmust proklamálni.

Ha mindazok, akik a fennálló viszonyokkal elégedetlenek, és olyan új állapotot akarnak elérni, amelyben mindenki egyenlő, szabad és boldog lehetne, ezekben a kérdésekben tisztán látnának és egyetértenének - hogyan jönnének akkor épp az anarchisták ahhoz, hogy e vonatkozásban ellenkező álláspontra helyezkedjenek azokkal szemben, akik eddig minden szabadságharcban az arcvonalban küzdöttek? Csakis gonoszság vagy értetlenség akarhat ilyesmit a nyakunkba varrni.

Az anarchisták szocialisták, amennyiben a társadalom megjavítására törekednek; és kommunisták, amennyiben meggyőződésük, hogy az átalakítás egyedül az általános vagyonközösség létrehozásában csúcsosodhat ki.

Miért nem elégednek meg hát a szocialista vagy a kommunista elnevezéssel? Azért, mert nem akarják, hogy összetévesszék őket azokkal, akik visszaélnek e szavakkal, és mert azt tartják, hogy a kommunizmus rendszere is tökéletlen volna, ha nem az anarchia szelleme igazgatná. Már csak azért sem mondhatnak le eszményük hirdetéséről, mert különös módon számos (igazi vagy állítólagos) kommunista arra ragadtatja magát, hogy a jövő társadalmában "népállamot", "jövőállamot" stb. lásson, és a kommunista társadalmak számára - mintha ezzel a szabadság minden igaz barátja elrettentő hangtompítót akarna fölszerelni - példátlan kormányosdit, mandarinizmust, tengernyi törvényt és rendeletet jövendöl.

A következetes szocialisták és kommunisták erről hallani sem akarnak. Figyelmeztetnek arra, hogy az állam soha nem volt más - és ma sem más - nádpálcás és leigázó intézménynél, amelyet a mindenkori uralkodó osztály arra használ fel, hogy megvédje privilégiumait és a néptömegeket szolgaságban tartsa, mint ahogy erről meggyőződhet bárki, aki csak egy pillanatra is elgondolkodik az állam egyes céljain.

Mi értelme volna az efféle elnyomó eszköznek egy szabad társadalomban? Miféle privilégiumokat kellene még megvédeni, miért kellene bármely népréteget is leigázni? A kommunizmus megteremtése kizárólag akkor képzelhető el, ha a jelenlegi szolgaság megszűnik. És a helyébe újabb szolgaság kell? Ha nem, akkor az uralomnak sincs semmi értelme, mert az uralom uralkodás nélkül nyeletlen kés penge nélkül.

És ha a kommunizmusból hiányzik mindennemű uralom, vagyis teljes a szabadság és az egyenlőség, akkor ott anarchia (uralomnélküliség) van.

Az állammal és a kormányzattal együtt azonban a törvények is bizonyos értelemben tárgytalanná válnak. A törvények a kommunista társadalomban - feltehetőleg - csak általános emberiességi és rendezőelvet tartalmaznak, melyeket mindenki készséggel követ. Ez esetben olyan helytelen elnevezést használnának az ésszerű és fennkölt cselekvés elveire, amelyeket egyáltalán nem lehetne paragrafusokba foglalni. Mihelyt ugyanis törvényen valami kényszerítő dolgot értünk, mindig ugyanazokra a kényszerítő apparátusokra gondolunk, lelki szemeink előtt rendőrök, bírák, porkolábok és hóhérok jelennek meg, röviden: régi poroszlók - új uniformisban. Ugyan kinek van kedve erre törekedni?

Amikor az anarchisták az államot mint olyat - és nem csupán ezt vagy azt az államot - tekintik a kommunista társadalom számára minden lehetőség és szükségszerűség határán kívülinek, akkor nem csupán az lebeg a szemük előtt, hogy a bűnös szenvedélyek és bűntettek okaival együtt azok okozatainak is - mindenekelőtt, amelyek érdekében az államgépezetet eddig mozgásban tartották - meg kell szűnniük, hanem az a meggyőződés is, hogy a kommunizmus korában minden embernek elegendő ideje és alkalma lesz arra, hogy alaposan kiművelődjék és nemesebbé váljék, és így mindenki tevékenységét a józan ész vezérli, nem pedig a merev, betű szerint értelmezett előírások és hatalmi parancsok.

És ami a szabad társadalomban a kommunisták gazdasági tevékenységét illeti, nincs szükségük kormányzatra, de nem is tudnák előteremteni a hozzá szükséges feltételeket. Az érvényesülő általános szükségletek, a hasznosság, a szükségszerűség, a tapasztalatok és effélék nagyobb hajtóerővé válnak bármiféle kényszertörvényeknél a tekintetben, hogy a szükségletkielégítésre vonatkozó gazdasági cselekvésben a helyeset keressék és találják meg. A gazdasági életben tevékenykedők jobban meg fogják érteni, mit és hogyan kell tenniük, mint az egész társadalmi mechanizmus fölött lebegő bürokrácia.

Ha egyáltalán azt képzeljük, hogy a kommunizmus korában az embereket csak valamiféle kényszerrendszerrel lehet arra bírni, hogy helyesen cselekedjenek és a rossztól távol tartsák magukat, és hogy a néptömegek fölött örök időkre fifikusok válogatott serege anyáskodik és gyámkodik, és amennyiben nem fordul a feje tetejére minden, nos akkor - nos hát akkor jobb, ha megrendül az emberiségbe vetett hitünk, és teljesen kiverünk a fejünkből mindenféle kommunizmust.

A dolog azonban nem így áll. Voltaképpen csak akkor jutunk efféle föltevésekre, ha a ma emberét azonosítjuk a jövő emberével, ami bizony balgaság. A későbbi generációkról sem szükséges szólnunk. A társadalmi viszonyok véghezvitt átalakítását követően még azok az emberek is megváltoznak, akik a mai társadalomban váltak felnőtté. A rendkívüli események mindig módosító hatást gyakoroltak az aktív vagy passzív módon részt vevő emberekre. Szabadítsuk meg az embereket az szolgaság jármától és adjuk nekik a szabadságot; nem fog sok időbe kerülni, míg megtanulnak testvériesen viselkedni egymással. Hiszen az ember önmagában véve jószándékú lény, és csak a tulajdon egoistájaként, egy olyan társadalom tagjaként válhatott azzá, ami jelenleg, amelyben mindenki a maga és senki sem a más érdekét képviseli. A magántulajdon intézményén áll és bukik minden olyan rossz emberi tulajdonság, amely eltorzítja az embert. Az irigységnek, rosszakaratnak, bírvágynak, uralkodhatnámnak a kommunista viszonyok között nincs semmi értelme, másrészt a testvériség, szolidaritásérzés és versengés a közjó érdekében magától értetődő fogalmaknak számítanak. Ezért lehet és lesz az élet a kommunista társadalomban kényszerektől mentes, mégis harmonikus. És ez az állapot nem valósítható meg az állam, hanem csak az anarchia keretei között.

Az egész államosdi, ahogyan azt a kommunista pártok köreiben még dédelgetik, egyedül általában csak a szellemi restségre, a hagyomány slendriánságára és az előfeltételekre vezethető vissza. Néhányan, akik részben a polgári demokrácia soraiból jöttek, még magukon viselik származásuk tojáshéjmaradványait, és ragaszkodnak a megszokott politikai formákhoz. De itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől. Sokan máris annyira emancipálódtak, hogy alig találnak kifogásolnivalót az anarchizmus lényegében, csak az elnevezéssel nem hajlandók megbarátkozni. Íme, a kísértetektől való félelem legvilágosabb példája!

Végezetül az anarchistáknak más kommunistákkal szembeni taktikáját illetően sincs igazában ok a civódásra. Bárki, aki tagadja a mai társadalmat és a vagyonközösségen nyugvó társadalmi viszony megvalósítására törekszik, az a lelke mélyén forradalmár. A különbség az anarchisták és kissé lemaradt harcostársaik között e téren az, hogy az utóbbiak úgynevezett opportunista politikát folytatnak, míg az anarchisták megvetik az efféle képmutatást. Törekvéseiket nem rejtik véka alá, még kevésbé titkolják az eszközöket, amelyeket céljaik eléréséhez szükségesnek tartanak bevetni. Nem vérengző vadállatok, akik az öldöklés és gyújtogatás öröme miatt hangoztatják a forradalom szükségességét, hanem azért fejtenek ki forradalmi propagandát, mert tudják, hogy kiváltságos osztályt még sohasem tudtak békés úton megdönteni, és mert szilárd meggyőződésük, hogy a burzsoázia reagálása a proletariátus mindennemű törekvésére kellőképpen bizonyítja ezt.

És nem lehet őket áltatni. Mi értelme lenne a bújócskának? Az ellenfelet nem szelídíthetik meg, a munkásokat pedig csak demoralizálják azzal, hogy ha a békés és törvényes agitáció hatását tekintve hamis reményeket táplálnak azokban, akiknek az egyik csalódást a másik után kell elszenvedniük.

Ennélfogva az anarchisták abszolút szükségesnek tartják a proletárok figyelmét felhívni arra, hogy óriási harcot kell megvívniuk, mielőtt törekvéseik megvalósítására gondolhatnának. A társadalmi forradalom előkészítésére ösztönöznek és minden eszközzel - élőszóban, írásban vagy tettel, attól függően, melyik hol látszik a legcélravezetőbbnek - megpróbálják a forradalmi fejlődést meggyorsítani. Kicsoda kifogásolja ezt? Aki a szívén viseli a nép ügyét, hogyan helyteleníthetné ezt?

Bármit is mondjunk ma még, egyvalami azért bizonyos: az emberiség boldogulása - ahogyan ezt a jövő elhozza, amit a jövőnek kell elhoznia - a kommunizmusban rejlik. Ez a rendszer logikus módon kizár mindenfajta uralmat és szolgaságot, következésképpen anarchiát jelent. Ehhez a célhoz a társadalmi forradalmon keresztül vezet az út.

Azt, hogy a kapitalisták, a rendőrök, a sajtó és a szószék prédikátorai az álszentek és a filiszterek tiszta szívükből, egész lelkükből, teljes elméjükkel és erejükkel gyűlölnek bennünket, tökéletesen érthetőnek találjuk; mivel ezzel a társadalmi, politikai és "mennyei" klérussal amúgy is egész évben hadakozunk, szükségtelen volna most külön korbácsokat suhogtatnunk. Természetellenesnek érezzük viszont, hogy a munkásmozgalmon belül is lépten-nyomon ellenségeskedésbe ütközünk, amit gyakran hihetetlen rosszakarat, többek között korlátolt fanatizmus és rendszerint több mint szánalomra méltó, valósággal megátalkodott oktalanság táplál. És mivel a harc, melyet erről az oldalról folytatnak az anarchizmus ellen, természetellenes, ezért magától értetődő, hogy bizonyos ellentmondások is felszínre kerülnek. Ez az a körülmény, amely a kevésbé elfogult hallgatókban az egész anarchistaellenes szofisztikával szemben kétségeket támaszt, és így inkább rokonszenvet ébreszt az anarchia iránt.

Valahányszor megnyilatkozunk szóban vagy írásban a modern, azaz a kommunista anarchizmusról, azt kiáltották oda nekünk, ez nem anarchizmus, hanem szocializmus. Amikor rámutatunk, hogy ez a "hanem" szofisták legszembeötlőbb szamárlétrája, mivel az anarchizmus nem más, mint az uralomnélküli társadalmi állapot lényege, és ez lebeg minden szabadságra és egyenlőségre törekvő igazi szocialista szeme előtt, akkor ezen érvünket egyszerűen félretolják és azzal a megállapítással hozakodnak elő, miszerint az anarchizmus és a szocializmus kibékíthetetlen és szigorú ellentétei egymásnak; ezért kell minden szocialistának a lehető leghatározottabban küzdenie az anarchisták ellen. Van-e ebben az érvelésben akárcsak egy szikrányi logika is?

Másrészt ma azt vágják a fejünkhöz, hogy törekvéseink teljesen reakciósak, mivel állítólag a kispolgári individualizmus fantomját üldözzük, míg holnap majd azt vetik a szemünkre, hogy "túlságosan messze" megyünk törekvéseinkben, és hogy az átmeneti fokokat nem lehet átugrani a társadalmi fejlődésben stb. Mármost miként vigyük végbe azt a bűvészmutatványt, hogy egyrészt kibontott vitorlákkal az özönvíz előtti kispolgárság felé vegyük az irányt (persze csak elméletileg, hiszen gyakorlatilag ez kizárt), ugyanakkor olyan messzire mutató jövőeszményeket hajszolunk, amelyeket még a kevésbé kvalifikált szocialista, még ha kívánatosnak is, de egyelőre megvalósíthatatlannak tart - majd egyszer igazán szívesen vennénk, ha egy "tudományos" Oerindur gróf megmagyarázná nekünk a természet e benső meghasonlottságát.

Nos, a helyzet valójában a következőképpen fest: mostohatestvér ellenlábasaink nagyon jól tudják, hogy mi nem kispolgáriaskodunk. Mégis ezt hazudozzák követőinknek, márpedig ez semmi esetre sem tisztességes harcieszköz. S ha felrójuk nekik ezt az enyhén szólva jezsuitizmust, gúnyosan ránkvigyorognak és ujjukkal Benjamin Tuckerra böknek. Így tesznek, holott tudják, hogy ez az ember teljesen kívül áll a proletariátus modern osztálymozgalmán, és nem egyéb, mint megkésve fellépő eszmény-manchesterista...

Mint "igazi" anarchistát (velünk ellentétben, akik a változatosság kedvéért megintcsak "hamis" anarchistákként szerepelünk), időnként Kropotkin nevét is az orrunk alá dörgölik, természetesen azzal a feltételezéssel, hogy akárcsak Tucker, ő sem akar tudni a kommunizmusról, az anarchizmus állítólagos ellentétéről. Úgy tűnik, ebben a kérdésben több a tudatlanság, mint a rosszakarat; de ez önmagában nem javít ellenlábasaink helyzetén. Mert aki olyannyira tudatlan, hogy azt sem tudja, minemű törekvései vannak egy olyan férfiúnak, mint Kropotkin, és aki ennek ellenére fő hangadó az anarchisták kontra szocialisták küzdelmében, az bizony arcátlan tökfilkó, és meg kell leckéztetni, aminek nyomban szerét ejtjük.

Kropotkin ugyanis nem egyszerűen kommunista, hanem éppenséggel a legeslegfellengzősebb kommunista, aki valaha is létezett. Az ő számlájára írható, hogy különböző országokban - nevezetesen Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Belgiumban - az anarchisták kommunista álláspontjukat minden adódó alkalommal tüntető módon fitogtatják. Számára a kommunizmus a fő dolog, és hozzánk hasonlóan az anarchizmusban csupán a kommunista társadalomfelfogás szükségszerű kiegészítő mozzanatát látja. Ez már abból kiderül, hogy évekkel ezelőtt a St. Imier-ben ülésező Jogi Föderáció anarchista kongresszusán azzal a javaslattal állt elő, hogy a fennálló előítéletekkel szemben annyiban hozzanak áldozatot, amennyiben a jövőben többé ne anarchistáknak nevezzék magukat, hanem "szabad kommunistáknak". A javaslat megbukott ugyan, de kétségtelenül fényes bizonyítékul szolgált annak, hogy Kropotkin mindenekelőtt kommunista. Igen, és az imént említett kongresszusról indult ki az a kezdeményezése is, hogy ezentúl minden anarchista, aki korának magaslatán és a forradalmi proletariátus körein belül kíván helyet foglalni, kommunista anarchistának hívja magát. Kropotkint tehát - messze eltávolodva attól, hogy ellenzékben legyen a kommunista anarchistákkal szemben (akik "nem anarchisták, hanem szocialisták" voltak valójában) - épp ezeknek atyjaként tarthattuk számon.

Így hát az álláspont, melyet a munkásmozgalmon belüli ellenfeleink velünk szemben képviselnek, szó szerint tudatlanságon nyugszik, és ezért hosszú távon mindenképpen tarthatatlan.

Ellenséges testvéreinknek egyszer majd komolyan fontolóra kellene venniük mindezeket a dolgokat; és ha a tényállás higgadt és tüzetes tanulmányozása után, ami semmiképpen sem maradhat el, arra az eredményre jutnának, hogy mindezen vonatkozásban nekünk van igazunk, akkor a hamis szégyenérzet nem ösztönözheti őket arra, hogy legjobb tudásuk ellenére az igazsággal szemben a hagyományhoz ragaszkodjanak. Sokkal inkább velünk egyesülve frissen és vidáman kellene harcba indulniuk az egyház, az állam és a tőzsde szentháromsága ellen, amelyet meg kell trónjától fosztani, ha a szabadság, egyenlőség és testvériség útját akarjuk egyengetni.

Az anarchista doktrína botrányköve a nem anarchista szocialisták körében a "szabad szerződés". Az anarchisták ugyanis azt vallják, hogy a szabad társadalomban az emberek egymáshoz fűződő kapcsolataikat nem rájuk kényszerített megegyezések alapján szabályozzák majd - ellenfeleik máris azt hiszik, hogy ez elegendő okot ad a mosolygásra. Az ellenfelek ezáltal azonban csupán a társadalmi erőszak álláspontjára lépnek, és így a lehető legmesszebbre távolodnak bármiféle szabad rendszertől. Legfeljebb azt állapíthatják meg, hogy kényszer- és fegyelmezőrendszerük mindenkit egyformán terhel, és ezért senki nem érzi ezt különösebben fájdalmasnak; de már ez a frazeológia is értelmetlen, mert az általános és a kölcsönösségen alapuló kényszer megszünteti önmagát, és így tökéletesen érvényét veszti. Ha valóban effajta képzelgés lebeg barátaink szeme előtt, akkor - akárcsak mi - kényszernélküliségre törekednek, és végül a "szabad szerződésben" mint társadalmi szabályozóban velünk együtt bizonyosan nyugvópontra lelnek. Ha nem, akkor továbbra is terheli őket az a szemrehányás, hogy legfeljebb azon fáradoznak, hogy a politikai uralkodósdi és a társadalmi gyámság fennálló rendszerének enyhébb formát kölcsönözzenek.

Egyébként sem kell beképzelni magunkat a még ismeretlen új világba - sem a Marson, sem valamely más utópiában - ahhoz, hogy szemléltessük a szabad szerződések működését.

Itt van például az Egyetemes Postaunió. Az egyes postaszervezetek teljesen szabad mérlegelés alapján léphetnek be vagy ki. A szerződő felek kölcsönösen megállapodnak, milyen szolgálatokat kívánnak nyújtani a lehető legpraktikusabb és legjutányosabb postai forgalom érdekében. Nincs nemzetközi joghatóság, amelynél be lehetne perelni vagy végrehajtói úton a kötelesség végrehajtására lehetne kényszeríteni a szerződést megsértő feleket. Mégis betartják a "szabad szerződést" - egyszerűen azért, mert minden szerződésszegés önmaguk megkárosítását vonná maga után, és mert ennélfogva minden szerződéskötő fél érdeke azt kívánja, hogy ne szegje meg a szerződést. Amennyiben mégiscsak jelentkeznek rendellenességek vagy egyéb, előre nem látható visszásságok, akkor konferenciát hívnak össze, és szabadon megállapodnak a szükséges kiigazításokban.

Ez az intézmény, mely egyedül alkalmas arra, hogy az emberek jövőbeni szabad csoportjainak mintaképe legyen a legkülönfélébb életcélok megvalósítására, immár nem egyedüli példa. A trösztöket például olyanok alapítják, akiknek általában átkozottul kevés közösségi érzékük van; sőt ezek az egyesülések szinte minden országban törvényellenesek, ha tehát a szerződő felek nem teljesítenék vállalt kötelezettségeiket, jogilag nem is kényszeríthetők erre. Mindaz, ami a megkötött szerződés értelmében ekkor történik, pusztán a vele összefüggő előnyösség ösztönző hatására megy végbe.

Manapság számtalan dolog van, amely szabad szerződések alapján jön létre és működik anélkül, hogy a betartásukat kényszeríteni tudó törvények és kormányok állnának mögötte. Mindenütt léteznek ének-, torna-, lövész-, kulturális és politikai egyesületek, pártszervezetek, szövetségek a művészet és a tudomány stb. fellendítésére, és az ilyen jellegű érintett helyi szövetkezetek sokszor kötnek egymással szabad szerződést. Ily módon több száz, több ezer testület működik együtt nemzeti, sőt netán nemzetközi szinten is a közös célok megvalósításáért. Azonban kizárólag a tiszta, morális kényszer érvényesülése vezet a kérdéses szerződések betartásához. Abszurd volna azt állítani, hogy ez az egész gépezet nem lenne képes valamely magasabb hatalom, állami vagy más egyéb törvényes tekintély beavatkozása nélkül működni. Ellenkezőleg, kezdettől fogva mindenütt bizonyossá vált, hogy az ebbe való bárminemű beavatkozás, amire az államhatalom törvényhozása és végrehajtó hatalma révén itt-ott vetemedett, csak zavaró és gátló hatásokkal jár együtt; és mindenütt, ahol ez előfordul, az érintett szervezetek hevesen agitálnak az állami gyámkodás felszámolása mellett.

Márpedig ha ez a mai társadalomban, egy egoistáktól nyüzsgő világban előfordulhat, mennyivel könnyebben születhetnek akkor a legkülönbözőbb emberi célú szervezetek, a szabad megállapodások alapján egy olyan társadalomban, amelyre törekszünk, amely vagyonközösségen alapul, és amelyben minden szánalmas - a magántulajdon intézményével szorosan összefüggő - tulajdonság kipusztul. Szabad és egyenlő emberek társadalmában nem létezhet semmi más, csupán szabad szerződés; mert a kényszerű együttműködés ugyanis épp a szabadság és egyenlőség alapfogalmai ellen vétene.

Korlátolt emberek időnként azt az ellenvetést teszik, hogy a gazdasági kapcsolatokban manapság is bizonyos szabadság uralkodik azáltal, hogy az államhatalom nem avatkozik bele a termelők üzleti eljárásaiba, ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a szabálynélküliség milyen kétségbeejtő viszonyokhoz vezetett. Magunkévá tesszük ellenfeleink ezen érvét, és jobb belátásra bírjuk őket. Ha ugyanis a szabad mozgás a gazdaságban, a mai társadalomban olyan szociális kérdéshez vezetett, amelyik kategorikus megoldást sürget, nos akkor ennek lényegében semmi köze sincs a szabad gazdasági mozgáshoz, hanem egyedül és kizárólag a magántulajdon intézményéhez van köze, mely fölött védőpatrónusként az állam őrködik. A magántulajdon azt eredményezte, hogy a szegények a gazdagok rabszolgáivá váltak, hogy egyre nagyobb mértékben tudták kizsákmányolni őket, és hogy ezért a néptömegek egyre kevésbé képesek az általuk termelt javak elfogyasztására. Ha az államhatalom nem tenne meg mindent e viszony fenntartásáért - a nép bizonyára nem soká tűrné el. Csak látszólag élvezünk gazdasági szabadságot, valójában az állam beavatkozása lepleződik le. Igen, az állam nem egyéb, mint a tulajdonosok szervezett hatalma, ami arra törekszik, hogy a kisemmizetteket a tulajdonosok fennhatósága alatt tartsa. Ennélfogva a nincstelen néptömegek az államgépezet szétzúzására kényszerülnek, ha meg akarják szüntetni a magántulajdon intézményét és a vagyonközösséget kívánják a helyébe állítani.

A jelen csak különböző érdekeltségű embereket, a jövő viszont - ami felé közeledünk - csak azonos érdekeltségű embereket ismer. Ahol ez megvalósul, ott a szolidaritás megszűnik társadalmi erény lenni, ez éppenséggel magától értetődik. Miféle oka volna még annak, hogy az emberiség céljait alá- és fölérendeltségi rendszerrel, vagyis az egyik oldalon szolgaság, a másik oldalon felfuvalkodottság és előjogok rendszerével kényszerítenék ki ahelyett, hogy a szabad megállapodásra bíznák őket, melyek kiprovokálják a szükségességet, a hasznosságot és a közjólétet; s ez ebben az esetben egyúttal minden egyes ember jólétét is jelentené. Csak az jut arra a felvetésre, hogy a kommunista társadalom sem nélkülözheti a törvényhozósdit, tehát az államosdit és kényszerítősdit, aki úgy tekint a jövőbe, hogy közben nem tudja teljesen függetleníteni magát a fennállótól, és ezért a jövő emberére ráaggatja mindazokat a rossz tulajdonságokat, amelyek a fennálló viszonyok hatására a ma emberének szükségszerűen el kell sajátítani.

És ha még azt is szem előtt tartjuk, hogy a kommunista társadalomban mindenkire csak nagyon csekély munkateher hárul, mivel egyetlenegy munkaképes ember sem tenné ki magát az általános munkavégzési kötelezettség megtagadásával járó helytelenítésnek a közvélemény részéről, vagyis az egyedül elképzelhető morális hatalomnak, amelyet esetlegesen alkalmaznának bizonyos megátalkodott személyek ellen, és hogy így mindenkinek rendkívül sok idő és alkalom áll rendelkezésére, akkor beláthatjuk, hogy a jövő kommunistái elég okosak lesznek ahhoz, hogy általában és esetről esetre kitalálják, mikor mit tegyenek és mit ne anélkül, hogy bármilyen állami világútmutató a törvény pórázán rángatná őket egész életükben, a bölcsőtől a sírig.

Aki eddig nem volt tisztában minden korábbi törvényalkotgatás lényegével, annak szembe kell néznie egyszer azzal a tökéletesen vitathatatlan ténnyel, hogy minden nemzedék az őt megelőző generáció törvényhozóit legalábbis őrültnek, ha nem még rosszabbnak tartotta. A törvényhozósdi történetét teljes joggal nevezhetjük a legborzongóbb téboly történetének. Avagy nem tekintjük-e tébolynak a boszorkányság, eretnekség és minden olyan elképzelhető dolog ellen hozott törvényeket, amelyet a maga korában kifinomult kegyetlenséggel büntettek, ma viszont büntetlennek tekintünk? Nem volt-e őrültség a tűz-, víz- stb. próba és kínvallatás, bűntett vagy ártatlanság bizonyítására? De igen! Későbbi nemzedékek ugyanolyan értelmetlennek fogják tartani napjaink törvényeit, az akasztófát, a hóhérpallost, a börtönt és rabláncot, mint amilyennek mi látjuk az elmúlt évszázadok törvényeit. Aki objektíve, azaz előítélettől és babonától mentesen közelít a törvényhozás lényegéhez, az Buckle kultúrtörténésszel együtt arra a meggyőződésre jut, hogy azok voltak és jelenleg is azok a legjobb törvények, amelyekkel eltörölték a korábbiakat.

És ezek után törjük a fejünket a jövő törvényhozásán? Ennek puszta feltételezése is óriási naivitásról tanúskodik.

Mármost ami közöttünk és ellenlábasaink között még vita tárgyát képezi, az az a kérdés, hogy vajon (a szabad szerződések alapján létrehozandó) különböző szervezetek a jövő társadalmában centralisztikus vagy föderalisztikus jellegűek legyenek-e. Mi azt mondjuk, hogy az utóbbinak kell bekövetkeznie - nem azért, mintha még be nem következett dolgokkal akarnók foglalkozni, hanem azért, mert a tapasztalat megtanított bennünket arra, hogy a centralizmus minden körülmények között előbb vagy utóbb néhány kézben összefutó roppant teljhatalom-felhalmozódáshoz, s ezzel a hatalommal való visszaéléshez vezet, vagyis egyrészt uralomba, másrészt szolgaságba kell torkollnia. Azonkívül nem látjuk be, hogyan és miért lenne szükséges vagy hasznos a gazdasági szervezeteknek vagy netán magának az egész emberi társadalomnak a centralizálása.

Ha feltételezzük, mi több, reméljük, hogy a kommunista értelemben vett szociális kérdés végül nemcsak egy-egy országban, hanem az egész világon megoldódik, akkor a centralizmus gondolata önmagától a legteljesebb szörnyűséggé változik. Képzeljük csak el, amint a nemzetközi pékek Washingtonban ülésező bizottsága előírja pekingi vagy melbourne-i tagjainak, milyen formájú és mennyiségű zsömlét süssenek! - Tágítsuk ki ezt a képet a különböző szakmai ágazatokra, és vitathatatlanul a "legcsodálatosabb" borzadállyal találjuk magunkat szemben. És mivel a jövő embere nem maradi fajankó, nem is dől majd be egy ilyen badarságnak. Különböző viszonyait úgy fogja szabályozni, ahogyan azt a kielégítendő szükségletek és szükségszerűségek diktálják. Gyakorlat és tapasztalat lesznek a természetes szabályozók.

Ezt a viszonyt azonban mi az uralomnélküliség vagy anarchia rendszerének nevezzük. Ezért hát, ellenséges testvéreink, félre az előítéletekkel, a dogmákba vetett hittel! Tanulmányozzátok az anarchista alapelveket és segítsetek megvalósításukban. Éljen a szociális forradalom!

A kommunista anarchistákkal kapcsolatos fejtegetéseink távolról sem azt célozzák, hogy a közöttük és az inkább jobbra kacsintgató munkáspártok között tátongó szakadékot elmélyítsék, amint ezt talán némelyek előítélettel telve feltételezik, hanem ellenkezőleg, az a szándék szülte őket, hogy áthidalják a társadalmi forradalom talaján keletkezett szakadást. Azért, hogy elérjük, mindenekelőtt az anarchizmusról és kommunizmusról általánosan uralkodó zavaros nézeteket kellett megfelelő kritika alá vetni, és mindkét fogalmat világos és objektív definíciókra cserélni. A kommunizmust közönségesen olyan rendszernek képzelték, amelyben az egyén teljesen feloldódik az összességben, és így nincs önálló saját léte - ez az elképzelés arra túlságosan is alkalmas volt, hogy ne csak az eredeti koponyákat riassza el, hanem még azokat a teljesen szokványos nyárspolgárokat is rémületbe kergesse, akik tulajdonképpen nemigen veszíthették el individualitásukat.

Ezzel szemben azt varrták az anarchizmus nyakába, hogy elszigeteli az embereket, illetőleg "felbomlasztja" az egész emberi társadalmat. Fejtegetéseink során azonban rámutattunk, hogy a vagyonközösség rendszere egyáltalán nem degradálja az egyes embert az anyagi világ pusztán szubjektív függelékévé, hanem inkább arra szolgál majd, hogy minden egyes individualitást szabadon fejlesszen ki és juttasson érvényre. Éppígy kifejtettük, hogy az anarchia (uralomnélküliség) egyáltalán nem zárja ki - aszerint, hogy ez kívánatosnak bizonyul - többek, sokak vagy akár mindenki együttműködését közös célok elérése érdekében.

A szociáldemokrata és anarchista kommunisták között fennálló vitás pontokat azáltal tettük a helyükre, hogy megmutattuk, a különbségek jobbára a jövőre vonatkozó spekulációkon alapulnak, ami viszont a filozófia területére tartozik... És azért, hogy megmutassuk, milyen kevés okot szolgáltathat a gondolkodó szocialistáknak (mind a szociáldemokratáknak, mind az anarchistáknak) ez az érdekszférája a viszálykodásra, ízekre szedtük azokat a hamis előfeltevéseket, amelyek alapján az ilyen viszonyok kirobbanása egyáltalán lehetséges volt. Ezek a viták már hosszú ideje a munkásmozgalomnak éppen a leghaladóbb, legintelligensebb és a legenergikusabb proletárokat tömörítő részét tántorítják el.

Bebizonyítottuk azoknak, akik a polgári-liberális hagyományok befolyása alatt - a kommunista társadalmat illetően is - még mindig ragaszkodtak az állam eszményéhez, hogy a kommunizmusnak nemcsak hogy nincs szüksége államhatalomra szabadság- és egyenlőségpárti alapelvének megvalósításához, de ez inkább zavarólag és gátlólag hatna a kommunizmusra. Igen, rámutattunk, hogy a szociáldemokrata típusú kommunista körökben még mindig gyakran emlegetett "állam" ("népállam", "jövőállam" stb.) valójában nem állam, és Friedrich Engelsszel arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az állam a jövőben a rokka és a csatabárd mellett a régiséggyűjteménybe száműzetik. Fejtegetésünk után legföljebb az a kérdés marad megválaszolatlanul, hogy a jövő embere különböző életcéljai megvalósítására létrehozott szervezeteket centralista vagy föderatív formában működteti-e. Ebben a vonatkozásban, úgy véljük, bebizonyítottuk, hogy a központosítás eszménye is a hagyományok iránti, velünk született előszeretetnek tudható be, míg az idáig szokásos centralizmus előítéletektől mentes szemlélete a centralizmust a szabad társadalom céljai szempontjából éppenséggel alkalmatlannak tünteti fel, tehát a föderatív rendszert jelöli meg kívánatosnak.

E megállapítás után feltehetőleg érthetővé válik, hogy egy végső elvi megegyezés a szociáldemokrata és anarchista kommunisták között nem lehetetlen. Álláspontunk tehát nem lehet ellenséges, sőt nem is volt az soha, bár azt a látszatot keltette, mintha idáig ennek épp az ellenkezőjéről lett volna szó. Ez utóbbi, a dolgok igencsak sajnálatos felfogása lényegében annak köszönhető, hogy a haladó munkásmozgalmon belül különféle személyek között kialakult viszályokat - ahogyan ez a közéletben soha sem kerülhető el teljesen - túlságosan is pártügyként fogták fel, és a tömegeknek ennek megfelelően is tálalták. Ezt az egyenetlenséget még azáltal is fokozták, hogy a kommunista pártok soraiba is - miként minden pártba - mindenféle demagóg alak férkőzött be, akik értették a módját, hogy az egész mozgalmat tönkretegyék, és akikkel ezért a belátóbb elemeknek, akár akarták, akár nem, a leghatározottabban le kellett számolniuk. Ámde ezt a harcot a tömegek sajnos nem mindig értették meg és méltányolni sem tudták azonnal. A tömegek részint helytelen állásfoglalása rettentő sok bajt okozott, és ez a mizéria itt-ott még ma is javában folyik. De visszatérve a lényegre, a kommunizmus különböző válfajainak igazán elvi vitapontjaihoz ezeknek a dolgoknak csak kevés vagy egyáltalán nincs közük.

Úgy tűnik, hogy nincs minden rendben a különböző kommunista pártok taktikája körül sem, amelyről a pártok úgy vélekednek, hogy feltétlenül alkalmazniuk kell őket céljuk eléréséhez. Az egyik oldalon békét és törvényt - s a megváltás eszközeként szavazó urnát - emlegetnek, a mások oldalon forradalomról - a tett propagandájáról - beszélnek; és a harcmódok miatt állhatatosan dúl a heves küzdelem az ellenséges testvérek között.

Rávilágítottunk, hogy a forradalom szükségessége körüli vita végeredményben gyerekes dolog, amennyiben nem pusztán a történelem logikája, hanem még inkább az uralkodó osztályok magatartása a munkások mindennemű törekvésével szemben teljességgel kizárja a szociális kérdés békés megoldását. Az erre vonatkozó egész vita ezért opportunista természetű; és mivel a burzsoázia korántsem dől be a proletár osztálymozgalom természetére vonatkozó bármilyen elképzeléseknek és szelíd szólamoknak, így az egész opportunista politika a munkásmozgalmon belül máris szégyenletessé vált. Előbb-utóbb fel kell adni, és magától értetődő módon a forradalmi taktika lesz az, ami megmarad.

Ami speciálisan a választási játszadozást illeti, azt eleve csak olyan agitációs kísérleteknek tekinthetjük, amely nem vált be. A tömegeket a mellékes dolgok és a felületesség mellékútjára terelte és sok jó erőt kísértésbe vitt, aminek nem mindig tudtak ellenállni. Néhány jó forradalmárt teljesen tönkretett a parlamentarizmusban való részvétel és a képviselőkkel való érintkezés. Mi, anarchisták, ezért mondjuk, nem érdemes törődni a választási játszadozással, hanem mindig tiszta elvi propagandát kell kifejteni, és közben az egyenes utat kell járni.

Másrészt, ha meggyőződéssel valljuk, hogy a forradalmi tettek révén olykor nagyobb propagandát lehet csinálni, mint agitációk százaival, és brosúrák vagy újságok ezreivel, akkor még korántsem gondoljuk azt, hogy minden tetszőleges erőszakos cselekedet, amelyet az uralkodó osztály valamely képviselője vagy védelmezője ellen követnek el, forradalmi hatást váltana ki. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyedül a megfelelő helyen és időben végrehajtott megfelelő tettnek lehet ilyen hatása; és eszünkbe nem jutna az első jöttment ostoba merényletét (még ha forradalmi érzületű emberek jószándékkal hajtották is végre) vakon jóváhagyni.

Egyébként a tett propagandája amúgy sem vált kizárólagos vesszőparipánkká, amelyet állandóan meglovagolva megfeledkeznénk minden más propagandáról. Szóban és írásban fejtjük ki hatásunkat, ott és úgy, ahogyan tudjuk. Ha egyrészt nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy először fel kell világosítani az egész proletariátust, míg hivatott nem lesz a társadalmi forradalom csatáinak megvívására, akkor másrészt nem ismerjük félre annak fontosságát, hogy legalább a szóbeli és írásos agitáció érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Szociáldemokrata pártrokonainkhoz hasonlóan tehát megteszünk mindent a felvilágosításért, még ha közben nem is titkoljuk, hogy a kívánt cél elérése érdekében a felbujtás sójával fűszerezett határozott hangnemet igen fontosnak, a kedélyek lecsillapítására tett hígítási kísérleteket pedig elkerülendőnek tartjuk. Ha mostohafivéreink "tudományos" kiruccanásokat tesznek és elbóbiskolnak is, a balsiker hamarosan majd felrázza és a helyes útra tereli őket, mely utat minden szocialista, illetve kommunista mozgalom természeténél fogva jár.

Mindezen körülmények között elképzelhetőnek és lehetségesnek tartjuk a szociáldemokrata és anarchista kommunistáknak ha nem is azonnali összeolvadását, de egyfajta összekapcsolódását. Ez a közös ellenség leküzdésében igen gyümölcsöző lehetne. Ha mindkét részről megvan a jószándék egy ilyen megegyezésre, akkor az hamarosan létre is fog jönni. Amíg azonban mind az egyik, mind a másik féltől megkövetelik a párthoz való formális csatlakozást, és az ezzel járó program aláírását, addig persze ebben a kapcsolatban semmit sem lehet elérni. Szükségtelen lovagolni az effajta dogmákon, sőt abba kell hagyni, ha a jelzett irányban haladást akarunk elérni.

"Minden eszközzel, energikus, forradalmi és nemzetközi cselekvéssel szét kell zúzni a fennálló osztályuralmat!"

"Meg kell valósítani a termelés szövetkezeti szervezetén alapuló szabad társadalmat!"

Ilyen vagy ehhez hasonló jelszavakkal kellene a szociáldemokratáknak és anarchistáknak karöltve küzdeniük. A többiről majd azok gondoskodnak, akik győzelmes forradalmárokként kezdhetnek a szabad társadalom felépítéséhez.


(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Johann Most: Der Kommunistische Anarchismus. In: Der Rote Hanh. Nr. 53-54. Berlin, 1921. 11-31. o.)