Evolúció és revolúció
Ez a két szó, az evolúció és a revolúció, nagyon hasonlít egymásra, politikai és társadalmi értelmükben mégis úgy használják őket, mintha jelentésük egymás szöges ellentéte volna. Az evolúció szó a szokások és eszmék fokozatos és folyamatos fejlődésével rokonértelmű, egyes körökben úgy használják, mintha a félelmetes revolúció szó antitézise volna, amely többé-kevésbé hirtelen lezajló változásokkal jár, s valamiféle katasztrófát von maga után. És lehetséges-e mégis, hogy végbemenjen valamiféle változás az eszmékben anélkül, hogy váratlan elmozdulásokat idézzen elő az élet egyensúlyában? Nem követi-e szükségszerűen revolúció az evolúciót, ahogy a cselekvés a cselekvés vágyát? E kettő alapvetően egy és ugyanaz, csak megjelenésük idején tekintve különböznek. Ha egyfelől hiszünk az eszmék normális fejlődésében, másfelől ellenállásra számítunk, akkor szükségképp hiszünk azokban a külső megrázkódtatásokban, amelyek megváltoztatják a társadalom formáját.
Ezt próbálom megmagyarázni, s nem veszek igénybe elvont fogalmakat, csak mindenki megfigyeléseire és tapasztalataira hivatkozom, s olyan érveket használok, amelyeket általában használni szoktak. Vitathatatlanul azok közé a személyek közé tartozom, akiket "félelmetes forradalmárként" ismernek, mert hosszú éveken át ahhoz a törvényesen rossz hírű társasághoz tartoztam, amely "Nemzetközi Munkásszövetségnek" nevezi magát, s melynek puszta neve gonosztevőknek kijáró bánásmódot idéz minden résztvevőre. Végül az "utálatos" kommünt szolgáló férfiak közé tartoztam, amely "minden tisztességes ember megvetésének tárgya". De legyek bármilyen vad is, tudom, hogyan helyezzem magam pártomon kívülre vagy inkább pártom fölé, s hogyan vizsgáljam az emberi faj jelenlegi evolúcióját és közelgő revolúcióját szenvedély és elfogultság nélkül. Mivel azok közé tartozunk, akiket a világ támad, jogunk van megkövetelni, hogy meg is hallgasson bennünket.
Először is világosan meg kell állapítanunk azt a tényt, hogy ha a forradalmárokra borzadállyal tekintő emberek készségesen elfogadják az evolúció szót, ennek az az oka, hogy nem ismerik fel világosan, mi következik a fogalomból, mert azt a dolgot semmi áron nem akarnák. Általában szívesen beszélnek haladásról, de minden speciális irányú haladást elleneznek. Úgy gondolják, hogy a fennálló társadalmat, még ha rossz is, ahogyan ezt ők is elismerik, érdemes megőrizni; számukra elég az, hogy megvalósítja gazdasággal, hatalommal, kényelemmel kapcsolatos ideáljaikat. Minthogy vannak gazdagok és szegények, uralkodók és alattvalók, urak és szolgák, Cézárok, hogy vezessék a harcot, gladiátorok, hogy elöl menjenek és meghaljanak, a megfontolt embernek nincs más dolga, mint hogy a gazdagok és hatalmasok oldalára álljon, s udvaroljon Cézárnak. Gyönyörű társadalmunk kenyeret, pénzt, helyet és becsületet ad nekik, miért panaszkodnának? Könnyedén meggyőzik magukat, hogy mindenki olyan elégedett, mint ők. Annak szemében, aki épp befejezte az ebédet, az egész világ jóllakott. Fogpiszkálójával játszadozva higgadtan elmélkedik a rabszolgák "hitvány sokaságának" nyomorúságáról. Minden jól van: kárhozat az éhezőkre, akiknek kesergése zavarja emésztését! Ha a társadalom a bölcsőtől kezdve gondoskodik az egoista vágyairól és szeszélyeiről, akkor ő mindenképp reménykedhet abban, hogy helyet talál benne magának áskálódás vagy hízelgés, kemény munka vagy a sors kegye révén. Mit számít neki az erkölcsi evolúció? Egyetlen ambíciója, hogy vagyont gyűjtsön!
Ám ha az evolúció szó pusztán egy hazugság elleplezésére szolgál azok szájában, akik a legkészségesebben ejtik ki, a forradalmárok számára valóság; ők a valódi evolucionisták.
Megszabadulva minden formulától, mely számukra elvesztette jelentését, az iskolák tanításán kívül keresik az igazságot; mindent bírálnak, amit az uralkodók rendnek, a tanítók erkölcsnek neveznek, növekednek, fejlődnek, élnek és kommunikálni akarják életüket. Amit megtanultak, azt hirdetik, s amit tudnak, azt gyakorolni akarják. A dolgok fennálló állapotát bűnösnek látják, s egy új igazságideállal összhangban meg akarják változtatni. Nekik nem elég, hogy saját lelküket felszabadították, másokét is emancipálni kívánják, meg akarják szabadítani a társadalmat minden szolgaságtól. Evolúciójukból logikusan következően kívánják, amit értelmük felismert, s kívánságuk szerint cselekszenek.
Néhány évvel ezelőtt Európa hivatalos és arisztokrata világa nem szűnt meg ismételgetni, hogy a szocializmus halott. Egy kis dolgokban igen tehetséges, nagy dolgokban rendkívül tehetségtelen ember, egy képtelenül hiú parvenü, aki gyűlölte a népet, mert a népből emelkedett ki, azzal dicsekedett hivatalosan, hogy ő mérte a halálos csapást a szocializmusra. Azt hitte, hogy véget vetett neki Párizsban, s a Père-Lachaise sírjaiba temette. Új-Kaledóniában, az antipódusokon* található a néhai szocialista párt nyomorúságos maradványa, gondolta ő. Európában minden méltó barátja sietett elismételni Thiers** úr szavait, s ezek mindenütt győzelmi dalok voltak. Nem tartja-e a német szocialistákon a szemét az urak ura, az az ember, akinek egy szemöldökrándításától egész Európa reszket? És az orosz nihilisták? Kik és mik azok a nyomorultak? Furcsa szörnyek, hunok és baskírok leszármazottai, akikkel a civilizált nyugatiaknak szükségtelen törődniük!
A szocializmus eltűnése fölött érzett öröm azonban rövid ideig tartott. Fogalmam sincs, miféle kellemetlen bűntudat fedte fel először a konzervatívok előtt, hogy néhány szocialista azért megmaradt, s ezek korántsem olyan halottak, mint ahogy a baljós vénember állította. Mára viszont senkinek sincsenek kétségei afelől, hogy feltámadtak. Nem jelentik-e ki a francia munkások minden gyűlésen egyhangúan, hogy mellette vannak a föld és a gyárak kisajátításának, amit már az új gazdasági rendszer kiindulópontjának tekintenek? Nem visszhangzik-e Anglia "Társadalmasítani a földet!" kiáltásoktól, s nem várják-e a nagy földbirtokosok a népi kisajátítást? Nem a termőföld lefoglalásának ígéretével udvarolnak-e az ír választóknak a politikai pártok, jó előre elkötelezve magukat a tulajdon háromszor is szent jogának megsértésére? És nem láttuk-e, hogy az Egyesült Államokban a munkások egy hétig uralták Indiana összes vasútvonalát, s az atlanti tengerpart vasútvonalainak egy részét is? Ha megértették a helyzetet, nem egy nagy forradalom zajlott le szinte egyetlen ökölcsapás nélkül? S akik ismerik Oroszországot, nem tudják-e vajon, hogy a parasztok egyenként és összességükben igényt tartanak a termőföldre, a termőföldek összességére, s el akarják kergetni uraikat? Az evolúció tehát zajlik. A szocializmus, vagy más szavakkal, a társadalmi feltételeket megváltoztatni kívánó egyének hadserege megkezdte menetelését. A mozgó tömeg eltökélten folytatja útját, s egyetlen kormány sem merészeli ma figyelmen kívül hagyni sűrű sorait. Ellenkezőleg: a hatalmak felnagyítják a számát, s képtelen törvénykezéssel és bosszantó beavatkozással próbálnak harcolni ellene. A félelem rossz tanácsadó.
* antipódus: a földgömbnek pontosan az ellenkező oldala, ill. az ott élő ember; ellenlábas.
** Thiers, Louis Adolphe (1797-1877): francia liberális politikus, történetíró.
Kétségkívül megtörténhet néha, hogy minden tökéletesen csendes. A mészárlás másnapján kevés ember mer a golyók útjába állni. Amikor egy szót, egy gesztust börtönnel büntetnek, kevés és ritka az az ember, akinek van bátorsága, hogy kitegye magát a veszélynek. Ritka az az ember, aki nyugodtan vállalja az áldozat szerepét egy olyan ügyben, amelynek győzelme még távoli, s talán kétséges is. Nem mindenki olyan hősies, mint az orosz nihilisták, akik ellenségeik odújában szerkesztik manifesztumaikat, és két őrszem között ragasztják ki azokat a falra. Nagyon buzgónak kell lennie annak, aki kivetnivalót talál azokban, akik nem vallják szocialistának magukat, amikor munkájuk, vagyis szeretteik élete függ ettől a vallomástól. De ha nem is minden elnyomott hősies vérmérsékletű, azért nem kevésbé érzik szenvedéseiket, s sokan közülük komolyan fontolóra veszik saját érdekeiket. Sok olyan városban, ahol egyetlen szervezett szocialista csoport sincs, a munkások kivétel nélkül többé-kevésbé tudatos szocialisták már; ösztönösen megtapsolják azt az elvtársat, aki olyan szocialista államról beszél nekik, amelyben a munka minden terméke a munkások kezében lesz. Ez az ösztön tartalmazza a jövendő revolúció csíráját, mert napról napra pontosabbá válik, egyre határozottabb öntudattá alakul. Amit a munkás tegnap ösztönösen érzett, azt ma tudja, s minden új tapasztalat arra tanítja, hogy még jobban tudja. S vajon a parasztok, akik épp hogy csak tengődnek, mert nem tudnak eleget termelni falatnyi földjükön, s az a még népesebb osztály, amelyik egy morzsányi saját földdel sem rendelkezik, nem kezdik-e ők is mind felfogni, hogy a föld azé kell legyen, aki megműveli? Ösztönösen mindig érezték ezt, ma tudják, s készek arra, hogy nyíltan kimondják követelésüket.
Így állnak a dolgok; mi a probléma? Nem vezet-e a munkások, vagyis a nagy tömegek lelkében zajló evolúció szükségszerűen revolúcióhoz? Kivéve persze, ha a privilégiumok védelmezői jó szívvel engednek az alulról jövő nyomásnak? A történelem arra tanít bennünket, hogy ilyet soha nem tesznek. Első pillantásra nagyon is természetesnek tűnnék, hogy harc nélkül is jó egyetértés alakulhat ki az emberek között. A föld hatalmas kebelén mindannyiunk számára van hely; elég gazdag ahhoz, hogy mindannyiunknak nyugodt életet biztosítson. Elég termést hozhat, hogy mindenkinek jusson élelem; elég rostos növényt növeszt, hogy mindenkit ellásson ruhával, elég követ és agyagot tartalmaz, hogy mindenkinek lehessen háza. Minden felebarátunknak jut hely az élet lakomáján. Ez az egyszerű gazdasági tény.
Mit számít ez? - kérdezik egyesek. A gazdag kedvtelésből annyit herdál el ebből a gazdagságból, amennyit akar, a középosztálybeliek, a sokfajta spekuláns és alkusz elintézi a többit, a hadseregek rengeteget rombolnak, az emberek tömegének meg marad a hulladék. "Mindig lesznek szegényeink" - mondják az elégedettek, olyan megjegyzést idézve, amely szerintük Isten szájából hangzott el. Bennünket nem érdekel, hogy az ő istenük azt kívánja-e, hogy egyesek nyomorultak legyenek-e vagy sem. Mi másképp akarjuk újrateremteni a világot! "Nem, nem lesznek többé szegények! Mivel minden embernek szüksége van fedélre, ruhára, melegre és élelemre, legyen meg mindenkinek, amire szüksége van, és senki se fázzon vagy éhezzen!" A rettenetes szocialistáknak nincs szükségük istenre, aki e szavakat ihlesse; ők emberek, s ez épp elég.
Az emberek között tehát két ellentétes társadalom létezik. Ezek össze vannak keveredve, különféle szövetségeket hoznak létre köztük itt-ott olyan emberek, akik nem ismerik saját lelküket, s csak azért mennek előre, hogy visszaléphessenek. De felülről nézve, s figyelmen kívül hagyva a bizonytalan és közönyös egyéneket, akiket ide-oda sodor a sors, mint a tenger hullámait, biztos, hogy a valódi világ két táborra oszlik, azokéra, akik fenn akarják tartani a szegénységet, mármint a másokét, s azokéra, akik jólétet követelnek mindenki számára. Első pillantásra nagyon egyenlőtlennek látszanak e két tábor erői. A fennálló társadalom támogatóinak határtalan birtokaik vannak, jövedelmeik százezrekre rúgnak, az állam minden hatalma - hivatalnokseregével, katonáival, rendőreivel, elöljáróival, törvényei és rendeletei egész arzenáljával - az övék. S mit állíthatnak szembe a szocialisták, az új társadalom kézművesei ezzel a szervezett erővel? Úgy tűnik, hogy semmit sem tehetnek? Pénz és csapatok nélkül valóban meg kellene adniuk magukat, ha nem ők képviselnék az eszmék és az erkölcsiség evolúcióját. Ők semmik, de az ő oldalukon van az emberi gondolat haladása. Együtt haladnak a kor áramával.
A társadalom külső formájának a kényszerítő belső erőknek megfelelően kell átalakulnia; ennél megalapozottabb történelmi tény nincs. A nedv élteti a fát, s növeszt rajta leveleket és virágokat; a vér teszi az embert; az eszmék a társadalmat. És még sincs olyan konzervatív, aki ne siránkoznék azon, hogy az eszmék és az erkölcsök, s minden, amiből az ember mélyebb élete felépül, megváltozott "a régi jó idők" óta. Vajon nem szükségszerű eredménye-e az emberi lélek belső munkájának, hogy a társadalmi formáknak meg kell változniuk, s egy ennek megfelelő forradalomnak kell végbemennie?
Állapítsa meg mindenki a saját emlékei alapján, hogy milyen változások zajlottak le a gondolkodás és a cselekvés módszereiben a század közepe óta. Vegyük például azt a lényeges tényt, hogy csökkent az engedelmesség és a tisztelet. Menjünk nagy emberek közé: mire panaszkodnak? Hogy úgy kezelik őket, mint a többi embert. Nincs többé elsőségük, az emberek mellőzik üdvözlésüket; kevésbé kiváló emberek megengedik maguknak, hogy csinosabb bútorokkal és jobb lovakkal rendelkezzenek, a kevésbé gazdag emberek feleségei fényűzőbben öltözködnek. S mire panaszkodik a közönséges középosztálybeli férfi vagy nő? Nem lehet elég cselédet kapni, kiveszett az engedelmesség szelleme. Ma a szakácsnő úgy tesz, mintha jobban értene a főzéshez, mint úrnője; nem marad jámboran egy helyzetben, nagyon is hálásan a neki nyújtott vendégszeretetért, a legjelentéktelenebb kellemetlen megjegyzés miatt, vagy két fillérrel nagyobb fizetésért helyet változtat. Még olyan országok is vannak, ahol azt várja, hogy cserébe azért, hogy tiszteli úrnőjét, az is tisztelje őt.
Való igaz, a tisztelet tűnőfélben van; nem a valódi tisztelet, amely a becsületes és odaadó embert illeti meg, hanem az a megvetendő és szégyenletes tisztelet, amely a gazdagságot és a hivatalt kíséri, az a rabszolgai tisztelet, amely tömeggé egyesíti a lézengőket, amikor elhalad egy király, s csodálatot vált ki egy nagy ember lakájai és lovai iránt. És nemcsak a tisztelet tűnik el, de azok kompromittálják elsőként felsőbbrendű ember voltukat, akik a leginkább igényt tartanak a többiek előzékenységére. Régebben az ázsiai uralkodók jól értettek önmaguk csodáltatásának művészetéhez. Palotáik messziről látszottak, mindenütt szobrot emeltek nekik, rendeleteiket olvasták, maguk azonban sohasem mutatkoztak. A legmeghittebbek sem szólították meg őket másként, mint térden állva; időnként szétvált egy félig leeresztett fátyol, hogy mintegy villámfényben megmutatkozzanak, majd hirtelen újra összezárult, döbbenetet hagyva a szemlélődők szívében. Akkoriban elég mély volt a tisztelet ahhoz, hogy dermesztő legyen: az elítéltnek néma küldönc vitte a selyemzsinórt, s ez elég volt, akár egy gesztus is fölösleges lett volna. Most meg azt látjuk, hogy az uralkodók telefonon rendelnek páholyt a színházban, hogy végignézzék az Orpheusz az alvilágban vagy A gerolsteini nagyhercegnő előadását, vagyis részt vegyenek annak kigúnyolásában, amit hajdan a legtiszteletreméltóbbnak tartottak - az istenség és a királyság kigúnyolásában! Melyik az igazi királygyilkos? - az az ember, aki megöl egy uralkodót, megtisztelve azzal, hogy egy egész társadalom képviselőjének tekinti, vagy az az uralkodó, aki gúnyt űz magából a gerolsteini hercegnőn vagy Boum generálison kacagva? Arra legalább megtanít bennünket, hogy a politikai hatalom idejétmúlt intézmény. A formáit megtartotta, de az az egyetemes tisztelet, amely az értékét adta, eltűnt. Nem más, mint külső állványzat, az épület megszűnt létezni.
Nem járulna-e hozzá az egyenlőség felé való haladásunkhoz az oktatás elterjedése, amely mindenkinek azonos elgondolásokat nyújt a dolgokról? Ha tájékozottságot csak az iskolában lehetne szerezni, a kormányok reménykedhetnének abban, hogy szolgasorban tudják tartani az emberek lelkét; a legtöbb tudást azonban az iskolán kívül szerezzük. Az utcán, a műhelyben, a vásári bódék előtt, a színházban, a vasúti kocsikban, a gőzhajókon, új tájak megpillantásával, idegen városok meglátogatásával. Ma szinte mindenki utazik luxusként vagy szükségletből. Ezeken a helyeken Oroszországot, Ausztráliát vagy Amerikát látott emberek találhatók, s ha a kontinenseket váltogató utazók elég gyakran találkoznak, elmondhatjuk, hogy senki sincs, aki ne mozgott volna eleget ahhoz, hogy ismerje a város és a vidék, a hegy és a síkság, a föld és a tenger ellentétét. Igaz, a gazdagok többet utaznak, mint a szegények, de az ő utazásuknak általában nincs célja, ha országot változtatnak, nem változtatnak környezetet, bizonyos értelemben mindig otthon vannak: a szállodai élet fényűzései és élvezetei megakadályozzák őket abban, hogy észrevegyék a lényeges különbségeket ország és ország, nép és nép között. A szegény ember, aki idegenvezető vagy cicerone* nélkül kerül összeütközésbe az élet nehézségeivel, alkalmasabb arra, hogy megfigyeljen és emlékezzék. S nem mutatja-e meg egyformán gazdagnak és szegénynek a külvilág nagy iskolája az emberi szorgalom csodáit, azoknak, akik életre hívták őket, s azoknak, akik hasznot húznak belőlük? A nyomorgó számkivetett éppúgy láthat vonatokat, távírókat, hidraulikus döngölőket, lyukasztókat, öngyújtókat, mint a hatalmas, s nem kevésbé hatnak rá. A tudomány e néhány nagy diadalának élvezetében eltűntek a kiváltságok. Alábbvalónak tekinti-e magát mozdonyát vezetve, s kedve szerint növelve vagy csak csökkentve a sebességét a mozdonyvezető az uralkodónál, aki aranyozott szalonkocsijában mögé van zárva, s reszket, tudván, hogy élete egy gőzsugártól, egy fogantyú elmozdulásától, vagy egy dinamitbombától függ?
A természet s az ember műveinek látványa, s a gyakorlati élet - ezek azok az egyetemek, ahol a kortárs társadalom valódi elsajátítása folyik. Az úgynevezett iskolák viszonylag sokkal lényegtelenebbek, ám ezek is átmentek a maguk evolúcióján az egyenlőség irányába. Voltak korok, s nem olyan régen, amikor az oktatás puszta formulákra, misztikus frázisokra és szent könyvek szövegeire korlátozódott. Menjünk el egy mecset mellett nyitott muzulmán iskolába. A gyermekek ott teljes órákat töltenek a Koránból vett versek betűzésével vagy szavalásával. Menjünk el egy keresztény - protestáns vagy katolikus - papok által fenntartott iskolába, s ostoba himnuszokat és képtelen szavalatokat fogunk hallani. De az alulról jövő nyomás még ezekben az iskolákban is véghezvitte, hogy az unalmas rutin egy újfajta oktatással váltakozzék; a tanítók ma ahelyett, hogy formulákon kívül semmit sem tanítanának, tényeket magyaráznak, hasonlóságokra mutatnak rá, s végigkövetik a törvények működését. Bármilyen megjegyzésekkel kíséri is a tanár a tanításait, a számok azok maradnak, amik. Melyik oktatás fog győzni? Az, amelyik szerint kettő meg kettő az négy, és semmi sincs semmiből teremtve, vagy pedig a régi, amelyik szerint minden dolog a semmiből teremtetett, s három személy annyi, mint egy?
* cicerone (olasz): idegenvezető
Igaz, az elemi iskola nem minden: nem elég egy pillantást vetni a tudományra, minden irányú alkalmazására is képesnek kell lenni. A szocialista evolúció ezért megköveteli, hogy az iskola állandó intézmény legyen minden ember számára. Miután az elemiben "általános felvilágosításban" részesült, mindenkinek képesnek kell lennie arra, hogy teljesen kifejlessze azokat a szellemi képességeit, amelyekkel rendelkezik, egy olyan élet során, amelyet szabadon választott. Ez alatt se hagyjuk a munkást kétségbeesni. A tudomány minden nagy diadala köztulajdonná válik. A hivatásos tudósok hosszú korszakokon át kénytelenek kutatással és hipotézisekkel küszködni, kénytelenek tévedés és hamisság közepette harcolni; de amikor végül győz az igazság - gyakran ellenükre, néhány megvetett forradalmárnak köszönhetően -, tisztán és egyszerűen ragyog teljes fényében. Mindenki erőfeszítés nélkül megérti, olyan, mintha mindig ismerték volna. Régebben a tudós emberek azt képzelték, hogy az égbolt kerek kupola, fém fedél, vagy még inkább égboltok, három, hét, kilenc, sőt tizenhárom égbolt sora, mindegyiknek megvannak a maga csillagai, a maga külön törvényei, sajátos rendszere, melyet angyalok és arkangyalok seregei vigyáznak! De mióta ezek a lépcsőzetesen egymásra helyezett egek, amelyeket a Biblia is, a Talmud is megemlít, eltűntek, nincs olyan gyerek, aki ne tudná, hogy a föld körül végtelen és korlátlan tér van. Mondanunk sem kell neki, hogy tanulja meg. Igazság ez, amely a továbbiakban az egyetemes örökség részét alkotja.
Ugyanez a helyzet minden nagy vívmánnyal, különösen a szokások és a politikai gazdaságtan területén. Voltak idők, amikor az emberek nagy többsége szolgaként született és élt, és nem volt más ideáljuk, mint a szolgaság megváltoztatása. Sohasem jutott eszükbe, hogy "az egyik ember épp olyan jó, mint a másik". Mára megtanulták, s megértik, hogy az evolúció során létrejött virtuális egyenlőséget valódi egyenlőséggé kell változtatnia egy revolúciónak.
A munkások, akiket az élet tanít, bizonyos gazdasági törvényeket még a hivatásos közgazdáknál is jobban értenek. Létezik olyan munkás, aki közömbös a progresszív vagy az arányos adózás kérdése iránt, s aki ne tudná, hogy hosszú távon minden adó a legszegényebbeket sújtja? Létezik olyan munkás, aki ne ismerné a "vastörvény" szörnyű sorsszerűségét, amely arra ítéli őt, hogy csak nyomorúságos éhbért kapjon, olyan bért, amely megakadályozza, hogy éhen haljon, mialatt dolgozik? A keserű tapasztalat épp eléggé megtanította neki a politikai gazdaságtannak ezt a végzetes törvényét.
Így tehát bármi is az ismeret forrása, mindenki profitál belőle, s a munkás nem kevésbé, mint mások. Akár egy burzsoá, egy nemes, egy plebejus fedez fel valamit, akár Bernard Palissy, akár lord Bacon, akár Humboldt báró a művelt ember, kutatásuk az egész világ hasznára válik. A kivételezett osztályok bizonyára szívesen megtartanák maguknak a tudomány áldásait, és tudatlanságban hagynák a népet, de ezután ez az önző vágy nem teljesülhet. Az történik velük, ami az "Ezeregyéjszaka" mágusával, aki feltörte egy palack pecsétjét, amelybe egy szellemet zártak, hogy tízezer évig aludjon. Szeretnék visszakergetni pihenőhelyére, s háromszoros pecséttel odazárni, de elfelejtették a varázsigét, s a szellem örökre szabad.
Az emberi akaratnak ez a szabadsága ma minden irányban érvényesülni kíván: nem kis és részleges forradalmakat, hanem egyetlen egyetemes revolúciót készít elő. A teljes társadalmat mint egészet, s tevékenységének minden ágát előkészítették a változások. A konzervatívok egyáltalán nem tévednek, amikor általánosságban úgy beszélnek a forradalmárokról, mint a vallás, a család és a tulajdon ellenségeiről. Való igaz: a szocialisták elvetik a dogma tekintélyét s a természetfölötti beavatkozását a természetbe, s ebben az értelemben, bármilyen komolyan küzdenek is ideáljuk megvalósításáért, ellenségei a vallásnak. Való igaz: a házassági piac megszüntetését kívánják, azt kívánják, hogy az egyesülések legyenek szabadok, csak a kölcsönös vonzalomtól, valamint az én és a többiek méltóságának tiszteletétől függjenek, és ebben az értelemben bármilyen szeretetteliek és odaadók is azok iránt, akiknek az élete összekapcsolódott az övékkel, biztosan ellenségei a törvényes családnak. Való igaz: véget akarnak vetni a föld és a tőke monopóliumának, s vissza akarják ezeket adni mindenkinek, s ebben az értelemben bármilyen boldogok lennének is, ha mindenki számára biztosíthatnák a föld gyümölcseinek élvezetét, ellenségei a tulajdonnak.
Vagyis a jelenlegi evolúció, a dagály, egy olyan jövő felé visz bennünket, amely gyökeresen eltér a fennálló körülményektől, és hiú kísérlet akadályt állítani a végzet útjába. A messze legszilárdabb védőgát, a vallás, elvesztette erejét, recseg-ropog minden oldalon, szivárog és düledezik, s előbb vagy utóbb menthetetlenül ledől.
A jelenkori evolúció teljes egészében a kereszténységen kívül zajlik. Volt idő, amikor a keresztény szónak, éppúgy, mint a katolikusnak, univerzális jelentősége volt, és valóban testvérek világára utalt, akiknek bizonyos fokig azonosak voltak a szokásaik, az eszméik, s egy azonos természetű civilizáció részesei voltak. De vajon nem teljesen igazolhatatlan a kereszténységnek az az igénye, hogy jelentését egynek tekintsék napjainkban a civilizációval? És amikor Angliában vagy Oroszországban azt mondják, hogy hadseregeik arra valók, hogy elvigyék a kereszténységet és a civilizációt távoli régiókba, nem nyilvánvaló-e mindenki számára a kifejezés iróniája? A kereszténység ruhája nem illik minden népre, amelyik kultúrája és szorgalma jogán része a kortárs civilizációnak. A bombayi párszik, a benáreszi brahmanok készségesen üdvözlik tudományunkat, de hideg udvariassággal fogadják a keresztény misszionáriusokat. A japánok, noha nagyon is hajlamosak utánozni bennünket, gondosan ügyelnek arra, hogy ne fogadják el vallásunkat. Ami a kínaiakat illeti, ők nagyon is ravaszak és óvatosak ahhoz, hogysem engednék magukat megtéríteni. "Nincs szükségünk a papjaitokra" - olvassuk egy angol versben, amit egy kínai írt. "Nincs szükségünk a papjaitokra. Magunknak is túl sok van belőlük, hosszú hajú is, borotvált is. Szükségünk van a fegyvereitekre és a tudományotokra, hogy harcoljunk ellenetek és kiűzzünk benneteket hazánkból, ahogy a szél elsodorja a fonnyadt leveleket!"
A kereszténység tehát még névlegesen sem fedi a civilizált világ felét, s még ahol mindenek felett valónak gondolják, ott is nyomozni kell utána; inkább forma, mint valóság, s még azok körében is, akik látszólag a legbuzgóbbak, alantas képmutatás. Eltekintve mindazoktól, akiknek a kereszténysége mindössze abból áll, hogy megszórják őket keresztvízzel és bevezetik őket az egyházközség anyakönyvébe, hányan vannak azok, akiknek a napi élete megfelel az általuk vallott dogmáknak, s eszméik mindig egy másik világ eszméi, ahogy lennie kellene? A tökéletes őszinteségük miatt tiszteletre méltó keresztényeket nem sok sikerrel kereshetjük még a "protestáns Rómában", abban a városban sem, amelynek pedig erős hagyományai vannak. A legfőbb gondok sem Genfben, sem Oxfordban, sem a vallási központokban, sem másutt nem egyházi természetűek, politikaiak és még gyakrabban üzletiek. Az úgynevezett keresztény társadalom legfőbb képviselői a zsidók, "a korszak királyai". S azok körében, akik magasabbrendű elfoglaltságoknak - a művészetnek, a tudománynak, a költészetnek - szentelik magukat, hány foglalkozik - hacsak nem kényszerítik rá - teológiával? Menjünk el a genfi egyetemre. Minden előadáson, legyen az orvostudományi, természettudományi, történelmi, matematikai, sőt akár jogi, önkéntes hallgatókkal találkozunk, mindegyiken, kivéve a teológiai előadásokat. A keresztény teológia olyan, mint egy napon olvadozó hókupac: itt-ott még láthatók hónyomok, de a piszkos fehér foltok alól előtűnik a zúzmarától mentes föld.
A vallás, amely tehát levethetővé válik az európai civilizációról mint egy ruha, roppant kényelmes volt a nyomorúság, az igazságtalanság és a társadalmi egyenlőtlenség magyarázatára. Egy megoldása volt mindenre: a csoda. Egy felsőbbrendű akarat mindent eleve elrendelt. Az igazságtalanság nyilvánvaló rossz volt, de eljövendő jó dolgokat készített elő. "Isten élelmezi a kismadarakat. Örök boldogságot készít elő a megszomorítottaknak. Lenti nyomorúságuk csak fenti boldogságuk előhírnöke!" Ezeket a dolgokat ismételgették szüntelenül az elnyomottaknak, amíg azok hittek bennük; de mostanra az ilyen állítások minden hitelüket elvesztették, s már nem is találkozunk velük, hacsak nem a vallási traktátusok jelentéktelen irodalmában.
Mi a teendő a távozó vallás helyettesítésére? Minthogy a munkások már nem hisznek a csodákban, arra kell talán rábírni őket, hogy higgyenek a hazugságokban? A művelt közgazdászok, akadémikusok, kereskedők és bankárok szerét ejtették, hogy bevezessék a tudományba azt az arcátlan állítást, hogy a tulajdon és a gazdagság a munka jutalma! Tűrhetetlen volna effajta állításokról vitázni. A közgazdászok, amikor azt állítják, hogy a vagyon munkából származik, nagyon is jól tudják, hogy nem mondanak igazat. Pont olyan jól tudják, mint a szocialisták, hogy a gazdagság nem az egyéni munka, hanem mások munkájának a terméke: nem igaz, hogy nincs tudomásuk arról, hogy a nagy vagyonokat létrehozó jó passzoknak a tőzsdén vagy a spekulációknak nincs több közük a munkához, mint a brigantik erdei hőstetteinek. Nem merik azt állítani, hogy az az egyén, akinek ötezer fontja van egy nap, épp annyi, amennyi százezer hozzá hasonló egyén eltartásához lenne elég, abban különbözik másoktól, hogy százezerszer nagyobb az intelligenciája az átlagosnál. Botrány volna vitába bocsátkozni a társadalmi egyenlőtlenségnek erről az áleredetéről. Balekság, majdhogynem bűnrészesség volna időt vesztegetni efféle képmutató érvekre.
De másfajta érveket is felhoznak, amelyeknek legalább az az érdemük megvan, hogy nem hazugságon alapulnak. Ma a legerősebb jogát hangoztatják a társadalmi igényekkel szemben. Úgy hiszik, hogy Darwin elmélete, amely nemrég jelent meg a tudományos világban, ellenünk szól. És tény, hogy a legerősebb joga győzedelmeskedik, amikor a vagyon monopolizálva van. Aki anyagilag a legrátermettebb, a legravaszabb, aki születésénél, neveltetésénél és barátainál fogva a legkedvezőbb helyzetben van, aki a legjobban fel van fegyverezve és a leggyengébb ellenféllel áll szemben, annak van a legnagyobb esélye a sikerre; a többieknél alkalmasabb arra, hogy fellegvárat építsen, amelynek tetejéről lenézheti szerencsétlen embertársait. Ily módon determinált az egymással ellentétes egoizmusok durva harca. Korábban ezt a tűz-vér elméletet nem vallották nyíltan, túlságosan erőszakosnak tűnt volna, s jobban kedvelték a mézes-mázosabb szavakat. De a tudomány felfedezései a létért való küzdelemről a fajok között, s a legrátermettebb fennmaradásáról, lehetővé tették az erő híveinek, hogy kifejezésmódjukat megtisztítsák mindattól, ami túl arcátlannak látszott. "Látjátok? - mondják. Ez egy szükségszerű törvény. Így hát meghatározza az emberiség sorsát!"
Szerencsésnek kell neveznünk magunkat, hogy a kérdés így leegyszerűsödött, mert így jóval közelebb került megoldásához. Az erő uralkodik, mondják a társadalmi egyenlőtlenség hívei. Igen, az erő uralkodik - hirdeti egyre hangosabban a modern ipar durva tökéletességében. De miért ne vehetnék át a forradalmárok, a közgazdászok és a kereskedők szavait? A legerősebb akarat törvénye nem mindig és nem szükségképpen a kereskedelem javára dolgozik. "A hatalom túltesz a jogon" - mondta Bismarck másokat idézve; de van arra lehetőség, hogy készek legyünk arra a napra, amelyen a hatalom áll majd a jog szolgálatában. Ha igaz az, hogy terjednek a szolidaritás eszméi; ha igaz az, hogy a tudomány győzelmei végül behatolnak a legalsó rétegbe is; ha igaz az, hogy az igazság köztulajdonná válik; ha az igazságosság irányába zajló evolúció valóban zajlik - nem fogják-e a munkások, akik egyszerre rendelkeznek a joggal és a hatalommal, mindkettőt arra használni, hogy véghezvigyenek egy forradalmat mindenki javára? Mit tehetnek az elszigetelt egyének, bármilyen erősek is pénz, intelligencia és ravaszság tekintetében, az egyesült tömegek ellen?
Nem ismeretes olyan modern forradalom, amelyben a kiváltságos osztályok harcoltak volna saját csatáikban. Mindig a szegények seregeitől függtek, akiket arra tanítottak, amit a lobogóhoz való hőségnek, s arra treníroztak, amit "a rend fenntartásának" neveznek. A felsőbb- és alsóbbrendű rendőrséget nem számítva ötmillió embert alkalmaznak erre a munkára Európában. Ezek a seregek azonban felbomolhatnak, eszükbe juthat, hogy saját múltjuk és jövendő kapcsolataik a néptömegekhez kötik őket, s az őket irányító kéz elbizonytalanodhat. Minthogy nagyrészt a proletariátusból származnak, azzá válhatnak a burzsoá társadalom számára, amivé a birodalom zsoldjában álló barbárok Róma számára: bomlasztó elemmé. A történelem bővelkedik az őrjöngés példáiban, amely elragadta a hatalmon levőket. Amikor a föld nyomorultjai és kisemmizettjei saját érdekükben egyesülnek - mesterség a mesterséggel, nemzet a nemzettel, faj a fajjal -, amikor teljesen tudatára ébrednek szenvedéseiknek és céljuknak, nem kétséges, hogy elő fog állni az az alkalom, amikor hatalmukat a jog szolgálatába állítják, s lehet bármilyen hatalmas azoknak a napoknak az ura, gyenge lesz az ellene szövetkezett éhezők tömege előtt. A ma zajló nagy evolúciót követni fogja a rég várt, a nagy revolúció.
Ez megváltás lesz, és más megváltás nincs. Mert ha a tőkének sikerül a maga oldalán tartani az erőt, mindannyian a tőke gépezetének szolgái leszünk, vasfogakat és acéltengelyeket összekötő hajtószíjak csupán. Ha a kizárólag saját pénztárkönyveiknek felelős partnerek által kezelt új zsákmányokat szünet nélkül hozzáteszik a bankárok pénzszekrényeiben már felhalmozott megtakarításokhoz, akkor nincs irgalom, senki sem hallja majd panaszainkat. A tigris lemondhat áldozatáról, de a bankárok pénztárkönyveinek ítélete ellen nincs fellebbezés. A szörnyű gépezetből, melynek könyörtelen munkáját e könyvek néma lapjai tartják számon, emberek és nemzetek jönnek ki porrá őrölve. Ha a tőke győzedelmeskedik, elsirathatjuk aranykorunkat: hátranézhetünk majd azon az órán, és kihunyó fényként látjuk a szeretetet, az örömöt és a reményt, mindazt, ami a világban édes és jó volt. Az emberiség megszűnik élni.
Ami minket illet, akiket az emberek "modern barbároknak" neveznek, a mi vágyunk: igazságosság mindenkinek. Amilyen gazemberek vagyunk, minden megszületendő számára kenyeret, szabadságot és haladást követelünk.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Elisée Reclus: Evolution and Revolution. London, W. Reeves, é. n.)
