Ha szemügyre vesszük azt a furán remegő, rángó, girbegurba, hóbortos
vonalat, amely egy állam - mondjuk a német birodalom - határait jelöli
rögtön feltűnik, hogy a gyerekessé vált vagy a gyerek szintjén megrekedt
tervező e képződménye mindössze egyetlen valósághű vonást őriz: a
tengerpartot. Magasabb álláspontról persze azt lehet erre mondani, hogy a
tengerpart vonala is eléggé kusza és hóbortos, és a szellem, mely az
államokat megteremtette, éppen azért hasonlatos a teremtő természeti
szellemhez, mert nem az ész munkálkodik benne, csupán a természet céltalan
szükségszerűsége. Az ilyen beszéd valójában paphoz, szofistához vagy
gyávához illenék. Mert tökéletesen figyelmen kívül hagyható, van-e célja a
természetnek, avagy nincs. Az állam azonban nyilván olyan képződmény kíván
lenni, amely az emberi közösség céljait szolgálja. Tudom, e megjegyzés
körül a természetjog, az észjog és a történeti jogi iskola aszott, zörgő
rémei kísértenek; sőt alkalmasint a darwinisták is szívesen jelentkeznének
szólásra. De ezt a tudományos locsogást hagyjuk figyelmen kívül; máris
túlszárnyaljuk, ha minden további nélkül elismerjük - jobban mondva nem
elismerjük, hanem téziseink alátámasztására kijelentjük -, hogy az emberi
történelem és az államok keletkezése valójában vigasztalanul hasonlít a
geológiai rétegződések és más természeti folyamatok alakulásához. Esetleges
katasztrófákkal összekapcsolódva valóban számtalan apró tudattalan, változó,
rugalmas alkalmazkodás és beletörődés felgyülemlése építette föl az
államokat és formálta a történelmet. Az embert azonban mégis az jellemzi,
hogy életét és másokkal való együttélését emlékezete és tudása, viszonyítása
és gondolkodása, ösztönei tudatossága, szükségszerű s ezért hatalmas akarata
alapján határozza meg. Az ember célokat tűz maga elé és használja a
történetileg áthagyományozódott intézményeket és képződményeket, él a
valóság adta lehetőségekkel, de nem úgy, hogy hagyja azokat a nehézségi erő
hatására lomhán tovalendülni vagy a tehetetlenség foglyaivá válni, hanem
úgy, ahogyan ő akarja.
Az állam képtelensége abban áll, hogy az állam, bár célszerű képződmény
ugyan, de térbeli alakzat formáival és határaival bír.
Korunk emberének társas életében csupán egyetlen célszerű térképződmény
van: a közösség és a közösség szervezete.
A közösség határairól beszélni teljesen értelmes dolog (ami persze pusztán a
képtelenséget zárja ki, egyedi esetben az értelmetlenséget és a
célszerűtlenséget viszont nem): a közösség olyan lokalitást foglal magába,
amely természetszerűleg ott szűnik meg, ahol épp megszűnik.
Az állam azonban éppenséggel nem kiterjedt területiség, mint ahogyan a
közösség egy behatárolt lokalitás. Az embereket az államban nem az együttlakás
egyesíti, hanem a történelem, a származás és a hatalom egymásba fonódott
céljainak kusza sokasága.
Azt, hogy az állam a törzsek vándorlása és letelepedése révén jött létre, már
tudjuk. Megjelent egy nép, elfoglalt és ezáltal birtokba vett egy országot.
Állam és ország egyet jelentett: az állam olyan területiség volt, amely
betelepítésre, művelésre várt és védelemre szorult. Ez volt a törzs, az atyák
országa, a haza. A megművelt föld, az emberek, akik együtt éltek rajta
és az intézmények, melyeket maguknak hoztak létre: e hármasság egyet
jelentett; az intézmények és a törvények pedig összefonódtak az ősökkel és az
emberek megbüntetésével. A földben gyökereztek, és mégis, mint mennyei felleg
lebegtek a nép fölött, a hegyek szellemeként. Ez volt az igazi szentháromság:
Atyaisten a föld, rajta gyermeke, az Emberfia, s fölötte a Szentlélek.
Manapság viszont nem létezik többé a törzsi állam és nincs haza, csupán a
szentté avatott szellemnélküliség. Korunk szelleme, nyelve és művészete nem az
állam fölött lebeg; az a valóság, amelynek talaján e képződmények létrejöttek,
olyan valóság és olyan nép, amelynek még el kell jönnie. Ki kell bogoznunk az
állam nevű csomót, szét kell választanunk, szét kell szakítanunk dolgokat,
rombolnunk kell. A szellem közössége nem kötött területiséghez, ám ha néha
mégis, akkor sem az államhoz. A németség nem egy olyan törzs együttélése,
összezártsága, amelynek még a vérében van a hontalanságnak, a vándorlásnak
és a föld megművelésének az emléke, nem harcra kész hódítók carréja, amely
letelepedik a legyőzött nép közé, és az ország külső védelmére szünet nélkül
állig fegyverben áll. (Mindezen dolgok felelevenítése és ébrentartása
szemenszedett hazugság és történeti balgaság.) A németség szellem, összekötő
tulajdonság, nyelv. Ha valóban a nyelvi szellem és a németség volna az
úgynevezett német állam vagy német birodalom alapja, akkor az állam háborúi
összefüggésben volnának mondjuk azzal a háborúval, melyet
Lessing vívott
Corneille-jel, a német birodalom belső intézményei pedig rokonságot mutatnának
fel
Goethe verseinek ritmusával és szellemével. De ebben még a gimnáziumi
tanítók is aligha hisznek.
Jelentékeny dolog volna, ha elérnénk, hogy az emberi szellem a közügyekben
éppúgy megtisztulna a babonától, mint ahogyan a tudás és erkölcs magánügyeiben
némely (nagyon kevés) embert a bölcsek több évszázados munkája megszabadított
tőle. Ezért nem győzzük elégszer hangsúlyozni: az állam nem ország. Az ország
föld, semmi egyéb; ennek másik, átvitt és hazug jelentése csak akkor
keletkezett és vált hitté, amikor az uralkodók többé már nem voltak uralkodók,
azonban még továbbra is azok akartak lenni. A föld a gazdákra, a házépítőkre,
a benne lakókra, a telekkönyvi egyesületekre (ha ilyenek lennének; a
telekkönyv kedvéért azonban az embernek nincs szüksége a szuverén államra),
valamint a közösségekre tartozik. Mindezen egyedi dolgok abban egyesülnek,
amit jó németséggel hivatalnak nevezünk. A hivatal vagy hivatali körzet nem
más, mint közösségi szervezet. Az állam nem az ország védelméért van: sokkal
inkább megfordítva, azért kell hébe-hóba az országot és az otthon melegét
megvédeni, mert léteznek államok.
Közeledünk ahhoz a felismeréshez, mi is voltaképpen az állam. Az állam
rögeszme, avagy ábránd. Ezzel nem mondtunk semmi rosszat; a rögeszme és ábránd
mindaz, amije megmarad az embernek a zabáláson, vedelésen, üzekedésen túl, de
a rögeszme belekerült étkezésünkbe, ivásunkba és szerelmünkbe is. Nemcsak
minden cél, minden eszmény, hanem az élet és a világ értelmébe vetett hit is
rögeszme: de rögeszme minden lobogó is, amely alá emberek sereglenek;
minden, az embereket veszélybe hívó dobszó, minden szövetség, amely egyesíti
az embereket, és az egyedek összességét új képződménnyé, organizmussá alakítja
át. A rögeszme a legtöbb, amivel az ember bír, az ember legfőbb tulajdona;
mindig tartalmaz valamit a szeretetből; a szeretet szellem, és a szellem
szeretet: és a szeretet meg a szellem rögeszme. No, de ne higgyük azt, hogy az
állam egy olyan ódon rögeszme, amelyet sutba kell dobni, meg kell újítani
vagy valamivel pótolni kell. Nincs tiszteletre méltóbb dolog a régi
rögeszménél, még ha elmúlóban van is vagy az utunkban áll is; nincs
hatalmasabb a régi rögeszménél, amely még elevenen él és nemzedékről
nemzedékre száll; és minden új, zavaros, túlzó és bizonytalan rögeszmében van
valami visszataszító, mint a fiatal kutyában vagy az újborban. Az állam nem
egy ilyen régi, ám nem is afféle furamód profán új rögeszme. Az állam soha nem
volt új, és nem is válhat szentté sohasem. Az állam gyalázatos, de merőben más
értelemben az, mint
Voltaire-nél. Létezik viszont valódi és hamis rögeszme.
Van eleven és szükségszerű, gyártott és az emberekre ráerőszakolt rögeszme. Az
igazi rögeszme az egyén belsejében lakozik, míg a többi emberben a külső
alakzat teremti meg a rögeszme hasonlóságát. Az igazi rögeszme összekötő
tulajdonság. A szeretet az emberben lakozó készség és valóság; a szeretet
alapította meg a családot; a szeretet és dionüszoszi odaadása teremtette meg a
tragédiát és az istenképeket; és ekképpen a kereszténységnek még a középkorban
eleven lényegét is a szeretet és az embereket összetartó, a mindent összetartó
szellem jelentette. És ugyancsak ilyen volna a nemzet nyelvi egyesülése, ha
azt az állam nem szorongatná és korlátozná. Ily módon a zsidó faj mindennek
dacára államalkotó; és így van ez mindenütt, ahol valamiféle valóság - klíma,
vérségi összetartozás, vagy történelem vagy összekovácsoló szükség - valahol
a lelkekben egyenlőséget, személyekből szövetséget, nem jogi, hanem szellemi
személyt, magasabb rendű organizmust hozott létre. Ilyen volt a törzsi állam,
amelyről ejtettünk már szót; és ilyen a városköztársaság. De az állam nem
ilyen. Nem él a hozzá tartozók szívében és lelkében. Az állam sohasem vált
egyéni tulajdonsággá, igazsággá, igazi rögeszmévé. Hiába próbálkozott a
középkor vége óta, a hanyatló városköztársaságok, törzsszövetségek, céhek,
vallásos egyesülések, faluközösségek, alapítványok és testületek nyomába lépni.
Az igazi rögeszme mindenbe beleviszi a szellemet, amivel csak érintkezésbe
kerül; a régi városokat, házakat, a holt használati tárgyakat formával és
szépséggel ajándékozta meg, mindent meghagyott hidegnek és holtnak, vagy
mindent hideggé és holttá tett. A halott dolgoknál a forma szükségszerűen
összefügg a szabadság látszatával; az a forma, amelyben eleven lények
szövetségre lépnek, magasabb organizmussá egyesülnek, szükségszerűen párosul
az önkéntesség érzésével. Az állam formája és formátlansága azonban kényszer
és erőszak.
Az állam azért hamis rögeszme, mert olyan célokat kapcsol a lokalitáshoz, a
territóriumhoz, valamely területi egységhez, amelyek nemhogy a területiség
révén, de egyáltalán nincsenek egymással összekötve, és amelyek csak kis
körben vagy átfogó, önmagukban is fennálló szervezetekben érhetők el. Az
állam - bár nem nemzetállam - ezért kénytelen újra meg újra - mintegy
hazugságköpenybe - burkolózni a nemzet csodálatos, igazi rögeszméjébe. Ily
módon azonban a helyzet csak romlik, mivel ebből iszonyatos, mocskos nemzeti
harcok támadnak az államon belül, holott az ügyeket minden nemzetnek önmagának
(azaz nyelvi egyesülésének) kell megoldania. Az állam háborúit hazug módon
motiválják nemzeti túlfűtöttséggel: valójában soha nem viseltek még háborút
nyelvek és szokások miatt. A nemzeti lét eléggé igaz, eléggé szereteten nyugvó
szövetség és szellem; nincs szüksége az államra, hogy célként lakozzék az
emberekben, és a szépség megalkotására késztesse őket. Az egyéb, még államba
zárt célok csak akkor szabadulnak föl és hoznak létre emberi egyesüléseket, ha
a rögeszme igazán és alaposan átitatja, átszellemíti és eltölti őket. Ha az
emberek hasznos munkára irányuló szövetkezése szeretetté válik, mégpedig az
egyenlők, az ügy szeretetévé - végtére is az emberek egymás közötti
kapcsolataik szempontjából a Mindenkivel szembeni igazságosság fontosabb, mint
a Néhány ember iránti szeretet -, és ha ezután a közösségekben és szövetségekben
Mindenki kívánsága és szelleme szerint járulhat a kultúra asztalához, akkor
megszűnik az állam, kivéve az állambarátok egyesületét, akik szívbéli
ostobasággal államosdit játszanak maguk között úgy, ahogyan ma skátot
játszanak, de közben Másokat nem zaklathatnak.
Mivel az emberek számára az összekötő szellem, a csoportszellem és az
össz-szellem, a magátólértetődőség dolgaiban a kölcsönös megértés, az
önállóságot igénylő dolgokban a szabadság és a karakter szelleme elkallódott,
vagy ez a szellem legalábbis elszomorodott, az embereket más módon kell
irányítani, vezérelni és kordában tartani: a szellemet szellemnélküliséggel
vagy állammal pótolták. Az állam, vagyis a törvényekhez kötött és az erőszak
fegyverével fölszerelt bürokrácia a végső instancia mindazon emberi ügyekben,
melyekre érvényessége mindenkor kiterjed, hatalmának mértékét pedig a már-már
divatnak nevezhető eszeveszett érdeklődés és ernyedt közöny váltakozása
határozza meg. Nem létezik az egyéni és a csoportéletnek olyan területe,
amelyet államilag már ne szabályoztak volna, holott a különböző korokban
mindig voltak olyan területek, amelyek éppenséggel függetlenek az államtól. Az
állam korábban a dohányzásra meg a kávézásra irányította a figyelmét, a
házasságkötésekkel ellenben nem törődött; manapság ehelyett illemhelyet
létesített, az egyéb élvezeteket viszont szabadjára engedi. Nem bocsátkozhatom
a részletekbe, meg kívánom őrizni nyugalmamat is, és nem akarom tovább
ecsetelni a gonosztetteket. Pusztán néhány tézist állítok fel.
Először: nem célravezető és nem is kivihető a legkülönfélébb célok állami
központi hatalommal történő szabályozása. Minden célnak szüksége van a maga
különálló célegyesületére, és ahol a célok találkoznak, ott célszervezetek
szükségesek, ahol pedig a célok keresztezik egymást, ott választott bíróságok
szükségeltetnek. Másodszor: a kultúrát gátolja s veszélyezteti az, hogy az
állam nemcsak arra irányul - holott egyedül arra kellene irányulnia -, hogy
elérje az egyesült emberek céljait, hanem arra is, hogy öncél legyen. Öncél
csakis az igazi és a nemes rögeszme lehet. Az emberek az államban egy
láthatatlan és szent hatalmat tisztelnek, amelynek alávetik magukat. Az
embereknek tisztelniük kell a láthatatlan és szent hatalmat, be kell
hódolniuk: az élet minden célján túl lennie kell valamiféle értelemnek,
megszentelődésnek, rögeszmének. Valaminek, amiért élnek, részt vállalnak a
közös életben. Az állam viszont, mihelyst megfosztják a céloktól, amelyeket
nem tud elérni és mindent csak elront, nagy semmivé, tökéletes Semmivé válik.
Kiderül tehát, hogy az állam az emberekért van, de mégsem tud segíteni rajtuk;
az emberek pedig az államért vannak, de az állam semmit sem jelenthet nekik.
Nem leljük meg a Sötétet és Lehengerlőt, ami nekünk, nekünk Mindnyájunknak
közösen jelenthet Valamit; nem leljük az élet és a világ értelmét; keresők
vagyunk. Azt azonban megtalálhatjuk, ami segíthet és szolgálhat az élethez:
célszerű emberi egyesülést haszonért és kultúráért. Ki tudja, vajon nem
jelenik-e meg ismét az új emberi kultúrában az élet rejtélye és a nagy, magával
ragadó rögeszme, ha végre erősen és határozottan megragadjuk az élet céljait,
amelyek voltaképpen teljesen tisztán hevernek előttünk. Lehetséges-e ez vagy
sem: az állam mindenesetre tökéletlen a földi dolgok számára, a mennyei
vágyakozás szempontjából pedig Semmi.
(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Gustav
Landauer: Vom Wahn und vom Staat. Sozialist, 1910. 90-93. o. In: Gustav
Landauer: Enstaatlichung. Westbevern. 1976. 26-31. o.)