Gondolatok a társadalmi szervezetről
Az alább következő gondolatok megvalósítása csak egy forradalmi folyamat útján érhető el.
Nem egyetlen nap alatt duzzad az ár addig a pontig, míg átszakítja a gátat; a víz lassan, fokozatosan emelkedik; ám mikor eléri a megfelelő szintet, az összeomlás hirtelen következik be, és a gát egy pillanat alatt átszakad. Két egymásra következő ténnyel van tehát dolgunk, melyek közül a második szükségszerű következménye az elsőnek: a gondolatok, a szükségletek, a cselekvési módok lassú átalakulásával a társadalom kebelében; majd midőn eljött a pillanat, amikor ez az átalakulás elég előrehaladott ahhoz, hogy teljes mértékben átlépjen a tények világába, előáll a hirtelen és döntő krízis, a forradalom, mely egy hosszú fejlődés végkifejlete csupán, egy régóta előkészített és elkerülhetetlen változás hirtelen megnyilvánulása. Egyetlen komoly embernek sem jut eszébe, hogy előre kijelölje azokat az utakat és módokat, ahogy a forradalom, a társadalmi megújulás elengedhetetlen bevezetője le fog zajlani. A forradalom természeti tény, nem pedig egy vagy több egyéni akarat cselekvése: nem előzetes terv alapján megy végbe, hanem olyan szükségszerűségek ellenőrizhetetlen hatása alatt zajlik, melyeknek senki sem parancsolhat.
Ne várják tehát tőlünk egy forradalmi kampány tervének felvázolását; hagyjuk ezt a gyerekséget azokra, akik még hiszik, hogy az emberi emancipáció beteljesítéséhez lehetséges és kielégítő egy személyi diktatúra. Csak röviden mondjuk el, milyen jellegűnek szeretnénk látni a forradalmat, hogy ne váljon foglyává a múlt megszokottságainak. Mindenekelőtt negatívnak, destruktívnak kell lennie. Nem a múlt bizonyos intézményeinek megjavításáról van szó, hogy azok alkalmazkodjanak az új társadalomhoz, hanem eltörlésükről. A kormány, a hadsereg, a bíróságok, az egyház, az iskola, a bank eltörléséről és mindennek az eltörléséről, ami hozzájuk kapcsolódik.
A forradalomnak ugyanakkor pozitív oldala is van: a munkaeszközöknek és az egész tőkének a dolgozók birtokába vétele. Meg kell magyaráznunk, hogy értjük ezt a birtokbavételt. Beszéljünk először a földről és a parasztokról. Több országban, de különösen Franciaországban a polgárok és a papok azzal próbálták becsapni és félrevezetni a parasztokat, hogy a forradalom el akarja venni tőlük földjeiket. Ez a nép ellenségeinek aljas hazugsága. A forradalom éppen az ellenkezőjét akarja tenni: a polgárok, a nemesek és a papok földjeit akarja elvenni, hogy azoknak a parasztoknak adja, akiknek nincs földjük. Ha a föld egy paraszté, aki maga műveli, a forradalom nem fog hozzányúlni. Ellenkezőleg, garantálja szabad birtoklását, és mentesíti a parasztot a rá nehezedő terhektől. A földet, amely adózott a kincstárnak és súlyos jelzáloggal volt terhelve, a forradalom éppúgy felszabadítja, mint a munkást: nincs többé adó, nincs többé jelzálog; a föld éppolyan szabaddá vált, mint az ember.
Ami a polgárok, a nemesek és a klérus földjeit illeti, azokat a földeket, melyeket mostanáig urainak művelt a szegény vidéki nép; ezeket a forradalom visszaveszi azoktól, akik ellopták őket, és visszaadja jogos tulajdonosaiknak, azoknak, akik megművelik. Hogyan fogja a forradalom elvenni a földet a burzsoáziától, a kizsákmányolóktól amit a parasztoknak ad? Mostanáig, ha a polgárok politikai forradalmat csináltak, amikor győzelemre vitték a mozgalmat, melynek eredménye a nép számára csak urainak cserélődése volt, dekrétumokat bocsátottak ki, kihirdették a nép előtt az új kormány akaratát; a dekrétumot kifüggesztették a községekben, és a prefektus, a bíróságok, a polgármester és a csendőrök végrehajtatták.
Az igazán népi forradalom nem fogja követni ezt a példát; nem fog dektérumokat szerkeszteni, nem fogja a rendőrség és a kormányzati adminisztráció szolgáltatásait igényelni. Nem dekrétumokkal, papírra írott szavakkal, hanem tettekkel akarja felszabadítani a népet.
Ebben a fejezetben azt fogjuk megvizsgálni, hogyan kell a parasztoknak megszervezniök magukat, hogy munkaeszközükből, a földből a lehető legtöbb hasznot nyerjék. A forradalmat követően a parasztok az alábbi helyzetben találják magukat: akik már kistulajdonosok, megtartják azt a földdarabot, amelyet művelnek, és családjukkal tovább művelik. Mások, és ők vannak többen, akik egy nagybirtokos gazdálkodói voltak vagy egyszerű napszámosok egy gazdálkodó szolgálatában, közösen foglalnak el egy nagyobb darab földet, és ezt közösen kell művelniök. Melyik a jobb a két szisztéma közül? Nem elméletet alkotunk, csak kiindulópontul vesszük a tényeket, és azt keressük, ami azonnal megvalósítható. E nézőpontból először azt mondhatjuk, hogy a lényeg, az, amiért a forradalom lezajlott, megtörtént: a föld annak a tulajdona lett, aki megműveli, a paraszt többé nem kizsákmányolójának hasznáért dolgozik, aki az ő verejtékéből élt. Ez a nagy eredmény, a többi másodlagos fontosságú; a parasztok, ha akarják, egyéni parcellákra oszthatják a földet, és minden munkásnak juttathatnak belőle; vagy ellenkezőleg, közösen tarthatják és szövetkezhetnek megművelésére. De bármennyire másodlagos fontosságú is a gazdálkodás és a földbirtoklás legjobb formájának kérdése a lényegi tényhez, a paraszt felszabadulásához képest, érdemes figyelmesen megvizsgálnunk. Olyan vidéken, melyet a forradalom előtt kistulajdonos parasztok népesítettek be, ahol a talaj természete kevéssé alkalmas nagyüzemi gazdálkodásra, ahol a mezőgazdaság megrekedt a patriarchális korszak eljárásainál, a gépek használata ismeretlen vagy kevéssé elterjedt. E vidékeken természetes lesz, hogy a parasztok megtartják azt a tulajdonformát, melyet megszoktak. Valamennyien úgy fogják tovább művelni földjeiket, mint a múltban, azzal a különbséggel, hogy egykori béreseik (ha voltak) társaik lesznek, és meg fogják velük osztani azokat a javakat, melyeket a földön közösen végzett munkájukkal termeltek. Mégis valószínű, hogy kis idő múlva ezek az egyéni tulajdonosnak megmaradt parasztok előnyösebbnek fogják találni hagyományos munkarendjük megváltoztatását. Előbb azért fognak összefogni, hogy közös irodát hozzanak létre termékeik eladása és cseréje érdekében; majd ez az első szövetkezés újabbakhoz fogja vezetni őket. Közösen fogják beszerezni a különböző gépeket munkájuk megkönnyítésére; kölcsönösen fognak segíteni egymásnak bizonyos munkák elvégzésében, amelyek jobban mennek, ha sok kar gyorsan végzi őket; és végül kétségkívül követni fogják testvéreiket, az ipari és nagyüzemi mezőgazdasági munkásokat, midőn elhatározzák, hogy földjeiket összeadják és mezőgazdasági szövetkezetet alakítanak. De ha néhány évig a régi gyakorlatnál maradnak a parasztok, egyes községekben akár egy teljes generáció idejére is, mielőtt elfogadnák a kollektív tulajdon formáját, ebből a késedelemből semmi súlyos kellemetlenség nem származik; nem fog-e eltűnni a falusi proletariátus, és még az elmaradt községekben is lesz-e majd más, mint bőségben és békében élő szabad munkások népessége?
Ott viszont, ahol nagy területek és nagyüzemek tekintélyes számú munkást foglalkoztatnak, akiknek egyesített és kombinált erőfeszítése szükséges a föld megműveléséhez, magától adódik a kollektív tulajdon. Látni fogjuk, hogy egy kommuna egész területén, sőt néha több kommunáén is egységes mezőgazdasági termelés fog kialakulni, amelyben a nagyüzemi gazdálkodás módszereit fogják alkalmazni. A mezei munkásoknak ezekben a hatalmas közösségeiben nem fogják erőltetni, miként a kisparaszt a saját parcelláján, hogy különféle termékek egész tömegét termeljék, nem fogunk egyetlen hektáron búzát, pár négyszögölnyi burgonyát, szőlőt, takarmányt, gyümölcsfákat összezsúfolni látni. Minden földbe külső alakja, elhelyezkedése, kémiai összetétele okán egyetlen fajta termék kerül: nem fognak tehát szőlőnek való földbe búzát vetni, s nem próbálnak burgonyát termeszteni olyan földön, amelyik jobban hasznosítható legelőként. Ha a mezőgazdasági közösség csak egyféle földdel rendelkezik, csak egyfajta termék művelésével fognak foglalkozni, mivel jól tudják, hogy a nagyüzemi gazdálkodás kevesebb munkával sokkal jelentősebb eredményeket hoz, és inkább csere útján szerzik be a hiányzó termékeket, semhogy kis mennyiségben és rossz minőségben termeljék őket olyan területen, amely számukra nem kedvező.
A mezőgazdasági közösségek belső szervezete nem lesz mindenütt szükségképpen egyforma: elég nagy változatosság alakulhat ki a szövetkezett dolgozók igényei szerint; csak a hasznosságot és az előnyöket kell ezzel kapcsolatban tekintetbe venni, feltéve, hogy megfelelnek az egyenlőség és igazságosság alapelvének. A közösség vezetőségét a tagok választják; az irányítást akár egy emberre, akár egy többtagú csoportra rá lehet bízni - még az is lehetséges lesz, hogy elkülönítik a különféle adminisztratív funkciókat, és mindegyiküket egy-egy speciális bizottságra bízzák. A munkanap hosszát nem az egész országra vonatkozó általános törvénnyel szabályozzák, hanem a közösség maga dönt róla; de minthogy a közösség kapcsolatban áll majd a vidék összes mezőgazdasági munkásával, valószínűnek kell tartanunk, hogy a munkások ezen a ponton meg fognak egyezni egymással egy közös alapban. A munka termékei a közösséget illetik, és minden tag megkapja belőle, részben természetben (élelmiszer, ruhanemű stb.), részben váltópénzben az általa elvégzett munka ellenértékét. Néhány szövetkezetben az elosztás a munkaidővel áll majd arányban; másokban a munkaidővel és a betöltött funkciókkal egyszerre; de másféle szisztémák is kipróbálhatók és alkalmazhatók.
Az elosztás kérdése teljesen másodlagossá válik, amint a tulajdoné megoldódik, és nem léteznek többé kapitalisták, akik dézsmát szednek a tömegek munkája után. Mindenképpen úgy gondoljuk, hogy az alapelv, melyhez, amennyire csak lehetséges, meg kell próbálnunk közeledni, ez: Mindenkitől ereje szerint, mindenkinek szükségletei szerint. Amint a gépesítés és az ipari és mezőgazdasági tudomány fejlődése következtében a termelés olyan mértékben megnő, hogy jóval meghaladja a társadalom szükségleteit - és ez az eredmény néhány évvel a forradalom után be fog következni -, amint tehát elérkeztünk ide, nem fogjuk már fukar kezekkel mérni azt a részt, amely minden munkásnak jussa. Mindenki bőséggel meríthet a társadalmi tartalékból szükségleteinek mértéke szerint, és nem kell attól félnie, hogy kimeríti; és a minden szabad és egyenlő munkásban kifejlődő erkölcsi érzék elejét veszi a visszaélésnek és a pazarlásnak. Addig is minden közösségnek magának kell meghatároznia az átmeneti időszakban azt a módot, melyet a legmegfelelőbbnek talál a munka termékének a szövetkezettek közötti elosztására.
Az ipar munkásainál éppúgy, mint a parasztoknál, több kategóriát kell megkülönböztetnünk. Ott vannak először azok a mesterségek, melyekben a felszereltség majdnem jelentéktelen, ahol nem vagy alig létezik munkamegosztás, és ahol következésképpen az egyéni munka éppoly jó teljesítményt nyújthat, mint ha csoportban dolgoznának. Ilyen például a szabó, a cipész stb. hivatása. Aztán vannak olyan mesterségek, melyek több munkás együttműködését feltételezik, annak a felhasználását, amit közös erőnek nevezünk, és amelyeket általában egy üzemben vagy műhelyben gyakorolnak; a nyomdász, az asztalos, a kőműves mestersége. Végül van egy harmadik ipari kategória, ahol a munkamegosztás sokkal előrehaladottabb, ahol a termelés óriási léptéket ölt, hatalmas gépek használatát és tekintélyes tőke meglétét követeli. Ilyenek a fonodák, a kohászati üzemek, a bányák stb.
Az első csoporthoz tartozó iparágak munkásai számára nem szükséges a kollektív munka; és kétségkívül sok esetben az fog történni, hogy a szabó vagy a varga inkább saját kis műhelyében folytatja munkáját. Ez itt egészen természetes dolog, annál is inkább, mivel a kis kommunákban talán csak egyetlenegy művelője lesz minden szakmának. Mégis úgy gondoljuk, anélkül hogy bármiben is korlátozni akarnánk az egyéni függetlenséget, hogy ott, ahol megvalósítható, jobb a közös munka: az egyenlők társadalmában a vetélkedés sarkallja a munkást: többet termel és jobb szívvel alkot; azonkívül a közös munka hatékonyabb kölcsönös ellenőrzést tesz lehetővé mindenki számára.
Ami a két másik kategória munkásait illeti, nyilvánvaló, hogy szövetkezésüket maga a munka természete diktálja; mivel munkaeszközeik nem kizárólag egyéni használatra való egyszerű szerszámok, hanem olyan gépek vagy eszközök, melyek használata több munkás együttműködését igényli, e felszerelés tulajdona csakis közös lehet. Minden műhely, minden gyár tehát egy olyan munkástársulást fog alkotni, amely szabadon igazgathatja magát, ahogy neki tetszik, feltéve, hogy mindenkinek a jogait megvédelmezik, és érvényre juttatják az egyenlőség és igazságosság elvét. Az előző fejezetben, a mezőgazdasági munkások társulásairól vagy közösségeiről szólva, az irányítással, a munkanap hosszával és a termékek elosztásával kapcsolatban olyan megállapításokat tettünk, melyek természetesen az ipari munkásokra is érvényesek, és amelyeket ezért nem szükséges elismételnünk. Azt mondottuk, hogy mindenütt, ahol olyan iparágról van szó, amely egy kissé komplikált felszerelést és közös munkát igényel, ezeknek a munkaeszközöknek közös tulajdonban kell lenniök. De valamit meg kell még határozni: ez a közös tulajdon kizárólag a műhelyhez fog-e tartozni, amelyben használják vagy pedig egyik vagy másik iparág egész munkástestületének tulajdona lesz? Véleményünk szerint a második megoldás a jó. Ha például a forradalom napján Róma városának nyomdászai birtokukba veszik a város összes nyomdáját, azonnal közös gyűlésen kell bejelenteniök: Róma valamennyi nyomdája az összes római nyomdász közös tulajdonát képezi. Aztán, ha majd lehetségessé válik, egy lépéssel előrébb lépnek, és szolidaritást vállalnak Itália más városainak nyomdászaival; ennek a szolidaritási szerződésnek az eredményeképpen az összes olaszországi nyomdaüzem az olasz nyomdászok föderációjának kollektív tulajdona lesz. E közösbe vétel nyomán Itália bármelyik nyomdásza elmehet az ország egyik vagy másik városába dolgozni, és mindenütt olyan munkaeszközöket fog találni, melyeket joga van használni.
De ha a munkaeszközök tulajdonát szerintünk a testület kezébe kell is visszaadni, ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ezáltal az üzemet alkotó munkáscsoport fölött egyfajta ipari kormány áll majd, amelynek hatalma van saját kénye-kedve szerint rendelkezni a munkaeszközökkel. Nem: a különböző üzemek munkásai távolról sem mondanak le arról a munkaeszközről, melyet a testületnek nevezett felsőbb hatalom kezébe adtak. Annyit tesznek, hogy minden körülmények között kölcsönösen garantálják egymásnak azoknak a munkaeszközöknek a birtoklását, melyek tulajdonát megszerezték, és a többi üzemekbeli kollégáikkal közösen részt véve a hatalomban, ők is közös részeseivé lesznek azon munkaeszközök tulajdonának, melyeket azok a kollégáik őriznek, akikkel megkötötték a szolidaritási paktumot.
A kommunát az egy helységben lakó összes munkás alkotja. Ha azt vesszük tipikusnak, ahogy a kommuna az esetek nagy többségében megjelenik, és eltekintünk a kivételektől, azt mondhatjuk: a kommuna a termelői csoportok helyi szövetsége. Ez a helyi szövetség vagy kommuna abból a célból alakul, hogy bizonyos szolgáltatásokat nyújtson, olyanokat, amelyek mindenkit érintenek, és ezért közszolgáltatásoknak nevezik őket.
A közszolgáltatásokat az alábbiakban lehet összefoglalni:
Minden ház a kommuna tulajdonában van. A forradalom után ideiglenesen mindenki továbbra is abban a lakásban lakik, ahol addig, kivéve azokat a családokat, amelyek egészségtelen vagy túlságosan is szűkös lakásokba kényszerültek; őket a kommuna gondoskodása haladéktalanul a gazdagok megüresedett lakásaiba fogja költöztetni.
A felszabadult társadalomnak első gondja lesz, hogy a régi szegénynegyedek nyomorúságos odúi helyett új házakat, egészséges, tágas és kényelmes lakásokat építsen. A kommuna haladéktalanul hozzálát ehhez; és így nemcsak munkát tud adni a kőművesek, ácsok, lakatosok, tetőfedők stb. testületeinek, hanem könnyű lesz hasznos módon foglalkoztatni azokat a tömegeket is, amelyek a forradalom előtt tétlenségben éltek s ezért nem tudnak semmilyen mesterséget; segédmunkásként lehet alkalmazni őket azokon a hatalmas építkezéseken és földmunkákon, amelyek a felszabadult terület minden pontján és különösen a városokban meg fognak indulni. Az új lakások mindenki költségére fognak épülni - ami azt jelenti, hogy az építőmunkások különféle testületei által teljesített munkáért cserébe ezek a kommunától olyan cserejegyeket fognak kapni, amelyekkel valamennyi tagjuk eltartásáról széleskörűen gondoskodhatnak. És mivel a lakások mindenki költségére épülnek majd, mindenki rendelkezésére is kell hogy álljanak - tehát a használat ingyenes lesz, és senkinek nem kell a kommunának bért, járandóságot fizetnie a lakásért, melyet igénybe vesz.
Úgy tűnik, súlyos viták származhatnak abból, hogy a lakások ingyenesek, mert senki nem fog akarni rossz lakásban maradni, a legjobbakon pedig össze fognak veszni. De úgy gondoljuk, téved az, aki ebből kifolyólag komoly kellemetlenségektől fél, éspedig a következők miatt. Először is meg kell mondanunk, hogy ha valaki nem akar rossz lakásban lakni, hanem jobbra vágyik, ez teljességgel jogosult óhaj; és éppen ez az erőteljesen kinyilvánított óhaj a biztosítéka annak, hogy energikusan és cselekvően fognak dolgozni a kielégítéséért, és új házakat fognak építeni. De amíg fel nem épülnek, türelemmel kell lenniök és meg kell elégedniök azzal, ami van; a kommunának gondja lesz rá, mint már mondottuk, hogy a legsürgetőbb bajokat orvosolja, és a legszegényebb családokat a gazdagok hatalmas palotáiban helyezze el; a népesség többi részében pedig, úgy hisszük, olyannyira fejlett lesz a forradalmi lelkesedés által kiváltott áldozatkészség és lemondás, hogy mindenki boldogan fogja elviselni még egy kis ideig egy kényelmetlen lakás kellemetlenségeit, és senkinek nem fog eszébe jutni, hogy vitába szálljon a szomszéddal, akinek ideiglenesen kényelmesebb lakása van. Kis idő elteltével, hála az építők aktivitásának, akiket erőteljesen sarkall az általános várakozás, a lakások olyannyira bőségben állnak majd rendelkezésre, hogy minden igényt ki lehet elégíteni: csak választani kell, annak biztos tudatában, hogy mindenki talál igényeinek megfelelő lakást. Mindebben nincs semmi kiagyalt, bármennyire csodálatosnak is tűnik azoknak, akiknek tekintete sohasem terjedt túl a polgári társadalom horizontján: éppen ellenkezőleg, mindez olyan egyszerű és természetes, hogy a dolgok másképpen nem is történhetnek. Hiszen mivel is foglalkozzanak a kőművesek és más építőmunkások légiói, ha nem azzal, hogy szüntelenül kényelmes lakásokat építenek, amelyek igazán méltóak rá, hogy egy civilizált társadalom tagjai lakják őket? Hosszú évekre lesz vajon szükség, míg felépül minden családnak a saját lakása? Nem, ez kevés idő műve lesz. És amikor befejezték, ölbe tett kézzel fognak ülni? Semmi esetre sem; javítják, tökéletesítik azt, ami már megvan, és lassanként el fognak tűnni a mostani városok sötét negyedei, szűk utcái, kényelmetlen lakásai: helyükön paloták emelkednek majd, melyekben az újra emberekké lett munkások fognak lakni.
Az új társadalomban nem lesz a szó mai értelmében vett kereskedelem. Minden kommuna egy cseretelepet állít fel, amelynek működését a lehető legvilágosabban el fogjuk magyarázni. A munkások társulásai, valamint azokban az ágazatokban, ahol folytatódhat az egyéni termelés, az egyéni termelők elhelyezik termékeiket ezeken a cseretelepeken. A különféle termékek értékét a regionális testületi szövetségek és a különböző kommunák megállapodásával a statisztikai adatok alapján előre rögzítik. A cseretelep a termelőknek cserejegyeket ad, melyek termékeik értékét képviselik; ezek a cserejegyek a kommunák szövetségének egész területén érvényesek. A cseretelepen így elhelyezett termékek egy részét magában a kommunában fogyasztják el, másokat más kommunákba szállítanak és más árukra cserélnek.
Az első csoportba tartozó termékeket a közösségi üzletekbe viszik, melyek létesítéséhez ideiglenesen a régi kereskedők üzleteinek és boltjainak legmegfelelőbb helyiségeit fogják felhasználni. Ezeknek az üzleteknek egy részében élelmiszereket, másokban ruhaneműt, megint másokban háztartási eszközöket stb. fognak árulni. Az exportra szánt termékek a közraktárakban maradnak, amíg azokba a kommunákba nem irányítják őket, ahol szükség lesz rájuk.
Előzzünk meg itt egy ellenvetést. Esetleg azt fogják nekünk mondani: az egyes kommunák cseretelepei a termelőknek cserejegyeket adnak, egy termékeik értékét reprezentáló jelet, még mielőtt biztosították volna e termékek eladását. Milyen helyzetbe kerül a cseretelep, ha a termékek nem kelnek el? Nem félő-e, hogy veszít rajta, nem kockázatos-e ez az eljárás? Erre azt feleljük, hogy minden cseretelep előre bizonyos az általa fogadott termékek eladásában, úgyhogy semmi kellemetlensége nem származhat abból, hogy cserejegyekkel azonnal kifizeti az értéket a termelőknek. Vannak olyan munkáskategóriák, akik fizikailag képtelenek bevinni termékeiket a cseretelepre: ilyenek például az építőmunkások. De a cseretelep számukra is közvetítőként szolgál: ott rögzítik a különböző elvégzett munkákat, melyek értékét ugyancsak előre megállapítják, és a cseretelep nekik is kiállítja ezt az értéket cserejegyekben. Ugyanígy lesz a kommuna adminisztratív feladatait ellátó különböző munkásokkal is; az ő munkájuk nem előállított árukban, hanem a teljesített szolgáltatásokban áll; ezeknek a szolgáltatásoknak a tarifáját előzetesen megállapítják, és a cseretelep kifizeti az értéküket. A cseretelepre nemcsak a kommuna munkásai hoznak be; az levelez a többi kommunával, és meghozatja azokat a termékeket, melyeket a kommunának kívülről kell beszereznie, akár saját fogyasztásra, akár mint nyersanyagot, tüzelőanyagot, gyári terméket stb. A kívülről hozott termékek a helyiek mellett a közös üzletekben találhatók. A fogyasztók, különféle címletűre váltható cserejegyeiket magukkal hozva felkeresik a különböző üzleteket; és ott azonos tarifák alapján megvásárolják mindazokat a fogyasztási cikkeket, melyekre szükségük van.
Az eddig elmondottak alapján a cseretelep működése semmiben sem különbözik a mai kereskedelemben használatos módszerektől: ezek a műveletek valójában nem mások, mint az adás-vétel műveletei; a cseretelep megvásárolja a termelőktől termékeiket, és eladja a fogyasztóknak a fogyasztási cikkeket. De úgy gondoljuk, hogy kis idő múlva a cseretelepek működése minden nehézség nélkül megváltozhat, és a régi rendszert lassanként egy új váltja fel: a szó szoros értelmében vett csere el fog tűnni, és helyébe a tiszta és egyszerű elosztás lép. Ezen a következőket értjük: amíg egy termék szűkösen áll rendelkezésre és a kommunák üzleteiben csak kisebb mennyiségben található, mint amennyit a népesség el tudna fogyasztani, e termék elosztásában bizonyos mértéket kell tartani. A fogyasztás visszafogásának legegyszerűbb módja az, ha eladják a terméket, tehát csak annak adnak, aki cserébe egy bizonyos értéket ad. De ha egyszer, hála a termelés bőséges növekedésének, amiben nem lesz hiány, mihelyt a munkát racionális alapokra helyezik - ha egyszer, mondjuk, hála ennek a fejlődésnek, bizonyos árufajták mennyisége messze meghaladja azt, amit a népesség el tud fogyasztani, akkor nincs többé szükség adagolásra; meg lehet szüntetni az eladás műveletét, ami egyfajta fékje volt a mértéktelen fogyasztásnak; a cseretelepek nem fogják többé eladni a termékeket a fogyasztóknak, hanem a kinyilvánított szükségletek arányában szétosztják közöttük.
A cserét egy idő után minden elsőrendű fontosságú cikkel kapcsolatban felválthatja az elosztás, mivel főképpen ezek növekvő termelésére fognak irányulni a termelők társulásainak első erőfeszítései. Hamarosan más cikkek is, amelyek ma ritkák és drágák, következésképpen luxuscikkeknek minősülnek, nagy tömegben gyárthatók lesznek, és így beléphetnek az elosztás, vagyis az általános fogyasztás területére. Más, kisszámú és kevésbé fontos termékek viszont (például a gyöngyök, ékkövek, bizonyos fémek) soha nem lehetnek bőségben, mivel maga a természet korlátozta mennyiségüket; de mivel nem lesz már olyan értékük, mint amilyet ma a közvélemény tulajdonít nekik, csak a tudományos egyesületek fogják keresni őket, amelyek természettörténeti múzeumokban akarják elhelyezni vagy bizonyos szerszámok gyártásához felhasználni őket.
Az élelmezési szolgáltatás bizonyos értelemben a csere függelékét alkotja. Valóban, amit a cseretelep szervezetéről mondottunk az imént, minden termékre érvényes, beleértve a speciálisan élelmezésre szánt termékeket is. De úgy véljük, hasznos, ha külön fejezetben, néhány megállapítás erejéig részletesebben foglalkozunk a legfontosabb élelmiszerek elosztásának megszervezésével. Ma a pékség, a húsbolt, a borkereskedelem, a gyarmatáru-kereskedelem kiszolgáltatott a magániparnak és a spekulációnak, amely mindenféle csalással próbál meggazdagodni a fogyasztók rovására. Az új társadalom azonnal orvosolja a dolgok ilyetén állását: közszolgáltatássá alakítja mindazt, ami az elsőrendű fontosságú élelmiszerek elosztását érinti. Jól jegyezzük meg: ez nem azt jelenti, hogy a kommuna hatalmába keríti a termelés bizonyos ágait. De a kenyérrel kapcsolatban például, miben áll a termelés? Csakis a búzatermesztésben. A földmunkás elveti és learatja a gabonát, és elszállítja a cseretelepre: itt befejeződik a termelő feladata. A gabonát lisztté őrölni, a lisztet kenyérré alakítani, ez már nem termelés: ez ahhoz hasonlatos munka, mint amit a közösségi üzletek alkalmazottai végeznek: eljuttatnak egy élelmiszerterméket, a búzát, a fogyasztókhoz. Ugyanígy áll a dolog a hússal stb.
Látjuk tehát: elvi szempontból mi sem logikusabb, mint bevonni a pékséget, a mészárszéket, a borkereskedelmet stb. a kommuna hatáskörébe. Következésképpen a búza, ha bekerült a kommuna raktáraiba, a kommuna malmában őrlődik lisztté (mondanunk sem kell, hogy több kommunának lehet egy közös malma); a lisztből a kommuna pékségében lesz kenyér, és a kenyeret a kommuna juttatja el a fogyasztókhoz. Ugyanígy áll a hússal: az állatokat a kommuna vágóhídján vágják le, a kommuna mészárszékein dolgozzák fel. A bort a kommuna pincéiben őrzik, és speciális alkalmazottak juttatják el a fogyasztókhoz. Végül a többi élelmiszert is, a többé vagy kevésbé sürgető igények szerint, a kommuna raktáraiban tartják vagy csarnokokban helyezik el, ahol a fogyasztók megtalálhatják. Főleg a kenyérrel, hússal, borral, az ilyenfajta termékekkel kapcsolatban fontos, hogy a lehető leggyorsabban megpróbáljuk a régi csererendszert az elosztással felváltani. Ha a táplálkozás bőségesen biztosított mindenki számára, a tudományok, a művészeti iparok és általában a civilizáció fejlődése óriás léptekkel fog haladni.
A kommuna statisztikai bizottságának feladata a kommuna összes statisztikai információjának összegyűjtése. A különböző termelési testületek és társulások állandóan tájékoztatják tagjaik számáról és a tagságban történt változásokról, így minden pillanatban tudható a munkáskezek száma a termelés különböző ágaiban. A cseretelep közvetítésével a statisztikai bizottság a legteljesebb képet fogja szerezni a termelés és a fogyasztás számadatairól. Egy vidék valamennyi kommunájából összegyűjtött statisztikai tények révén lehetségessé válik tudományosan egyensúlyba hozni a termelést és a fogyasztást; ezeknek a jelzéseknek engedelmeskedve növelni lehet a munkáskezek számát azokban az ágazatokban, ahol a termelés nem kielégítő, és csökkenteni ott, ahol túlzott. A statisztika azt is lehetővé teszi, hogy meghatározzák a munkanap átlagos hosszát, ami ahhoz szükséges, hogy a társadalom igényelte termékmennyiséget megtermeljék. A statisztika segítségével lehet majd meghatározni, nem abszolút módon, de a gyakorlat számára kielégítő pontossággal, a különböző termékek relatív értékét, ami alapjául szolgál a cseretelepek tarifáinak.
De ez nem minden; a statisztikai bizottságnak kell betöltenie a mai állam némely feladatát is: nyilvántartania a születéseket és a halálozásokat. Nem tesszük hozzá, hogy a házasságkötéseket is, mivel egy szabad társadalomban a férfi és a nő önkéntes egyesülése többé nem hivatalos, hanem tisztán magánjellegű aktus, mely nem szorul rá a köz szentesítésére. Még sok más dolog is tartozik a statisztika hatáskörébe: a betegségek, a meteorológiai megfigyelések, végül minden olyan tény, amely, mivel szabályszerűen jelentkezik, rögzíthető és számlálható, és amelynek numerikus csoportosítása bármilyen tanulsággal, esetleg tudományos törvényszerűséggel szolgálhat.
A higiénia kifejezés alatt azokat a különféle közszolgáltatásokat foglaljuk össze, melyek jó működése elengedhetetlen a közegészség fenntartásához. Az első helyre természetesen az orvosi szolgáltatást kell tenni, amit a kommuna minden polgárának ingyenesen nyújt. Az orvosok nem iparosok többé, akik betegeikből a lehető legnagyobb hasznot akarják kipréselni; a kommuna fizetett alkalmazottai lesznek, s kötelesek gondoskodni mindenkiről, aki azt kéri. De az orvosi szolgálat csak a gyógyító oldalát képviseli az egészséggel foglalkozó emberi tudásnak és gyakorlatnak; nem elég a betegségeket meggyógyítani, meg kell őket előzni. Ez a szorosan vett higiénia feladata. Lehetne itt több más olyan dolgot említeni, melyet a higiéniai szolgáltatás figyelme és gondoskodása érinthet; de az a kevés, amit mondtunk róla, elegendő ahhoz, hogy feladatainak és fontosságának természetéről elképzelésünk legyen.
Ez a szolgáltatás azokat az intézkedéseket foglalja magában, melyek a kommuna valamennyi lakójának személyes biztonságát garantálják, védik az épületeket, a termékeket stb. minden tékozlás és baleset ellen. Nem valószínű, hogy egy olyan társadalomban, ahol mindenki teljes szabadságban élhet munkája gyümölcséből, és minden szükségletét bőséggel kielégítheti, a lopás és a rablás esetei még előfordulnak. Az anyagi jólét, éppúgy, mint az intellektuális és morális fejlettség, ami a mindenkinek megadott, valóban emberi oktatás eredménye lesz, sokkal ritkábbá fogja tenni azokat a bűnöket is, melyek a züllésből, a haragból, a brutalitásból és más rossz hajlamokból fakadnak. Az emberek biztonsága érdekében mégsem lesz haszontalan néhány óvintézkedést megtenni. Ezt a szolgálatot - amit, ha a kifejezésnek nem volna túl gyanús értelme, a kommuna rendőrségének neveznénk - nem egy speciális testület végezné, mint most; valamennyi lakost felhívják, hogy vegyen részt benne, s ha rá kerül a sor, őrködjék a kommuna által kijelölt különböző biztonsági posztokon. Bizonyosan megkérdezik ezzel kapcsolatban, hogyan bánnak az egyenlők társadalmában azzal, aki gyilkosságban vagy más erőszaktételben bizonyul bűnösnek. Természetesen az egyén jogai tiszteletben tartásának és a hatalom tagadásának ürügyén nem lehet nyugodtan futni hagyni egy gyilkost, vagy megvárni, amíg az áldozat valamelyik barátja teljesíti be rajta a megtorlás törvényét. Meg kell őt fosztani szabadságától, és egy külön intézetben kell tartani, amíg veszély nélkül vissza nem bocsátható a társadalomba. Hogyan fogják őt kezelni büntetése alatt? És milyen elvek szerint állapítják meg ennek hosszát? Ezek olyan kényes kérdések, melyekre egyelőre eltérőek a válaszok. A megoldást a gyakorlatra kell bízni; de már most tudjuk, hogy annak az átalakulásnak következtében, melyet az oktatás idéz elő a jellemekben, a bűntettek nagyon ritkák lesznek: a bűnözőket, akik csak kivételek lesznek, betegeknek és őrülteknek fogják tekinteni; a bűn kérdése, amely ma annyi bírát, ügyvédet és börtönőrt foglalkoztat, elveszti társadalmi fontosságát, és egyszerűen az orvosi filozófia fejezetévé lesz.
Először a gyermekek eltartásának kérdését kell megvizsgálnunk. Ma a szülők feladata, hogy gondoskodjanak gyermekeik táplálásáról és neveléséről: ez a szokás egy hibás alapelv következménye, hogy tudniillik a gyermeket szülei tulajdonának tekintik. A gyermek nem tulajdona senkinek, önmagához tartozik, és abban az időben, amikor még nem képes megvédeni magát, és ezért ki lehet téve a kizsákmányolásnak, a társadalomnak kell megvédelmeznie és biztosítania számára a szabad fejlődés feltételeit. A társadalomnak kell vállalnia eltartását is: fedezvén fogyasztását és taníttatásának költségeit, a társadalom csak előleget ad, melyet a gyermek munkájával visszafizet, amikor termelővé lesz.
A társadalomnak, nem pedig a szülőknek kell vállalni a gyermek eltartását. Ha ezt az általános elvet leszögeztük, úgy véljük, nem kell pontosan és részletesen rögzítenünk a formát, amelyben alkalmazni fogjuk: mert azt kockáztatnánk, hogy utópiát kergetünk; hagyni kell működni a szabadságot és megvárni a tapasztalat tanulságait. Annyit mondunk csupán, hogy a gyermekkel szemben a társadalmat a kommuna képviseli, és minden kommunának meg kell határoznia azt a szervezetet, melyet legjobbnak ítél gyermekei eltartására: itt a közös életet fogják preferálni, másutt anyjuknál hagyják a gyermekeket legalább egy bizonyos életkorig stb. De ez csak a kérdés egyik oldala. A kommuna táplálja, öltözteti, elszállásolja a gyermekeket, de ki tanítsa őket, ki formáljon belőlük embert és termelőt? És milyen terv szerint folyjék a nevelésük?
Felelünk ezekre a kérdésekre: a gyermekek nevelésének teljes körűnek kell lennie, tehát egyszerre kell fejleszteni valamennyi testi és szellemi képességét, oly módon, hogy a gyermek teljes emberré váljék. Ezt a nevelést nem szabad egy speciális tanítói kasztra bízni; mindazokat fel lehet és kell kérni a tanításra, akik egy tudomány, egy művészet, egy mesterség ismerői. Az oktatásban két fokozatot fogunk elkülöníteni: azt, amikor a gyermek, öt és tizenkét év között, még nem érte el a tudományok tanulmányozásának korát, ekkor lényegében a fizikai adottságok fejlesztéséről van szó; és egy második fokozatot, amikor a gyermeket, tizenkét és tizenhat év között, be kell vezetni az emberi tudás különböző ágaiba, és ezzel egy időben egy vagy több termelési ág gyakorlatába is. Az első fokozatban, ahogy már mondottuk, lényegileg a fizikai adottságok fejlesztéséről, a test erősítéséről, az érzékszervek fejlesztéséről van szó. Ma a látás gyakoroltatásában, a hallás formálásában, a kézügyesség fejlesztésében a véletlenre hagyatkoznak; egy racionális oktatásnak ellenkezőképpen kell eljárnia, speciális gyakorlatokkal kell megadnia a szemnek és a fülnek azt a hatékonyságot, amire képes; a kézzel kapcsolatban pedig őrizkedni fognak attól, hogy a gyermeket csakis jobb keze használatára szoktassák: arra fognak törekedni, hogy mindkét kezét egyformán ügyessé tegyék. Az érzékszervek fejlesztésével és a testi erőnek egy értelmes gimnasztika révén történő növelésével egy időben egész spontán módon megindul a szellemi kultúra: egy bizonyos számú tudományos tény magától felhalmozódik a gyermek agyában. Az egyéni megfigyelés, a tapasztalás, a gyermekek egymás közti vagy olyan személyekkel folytatott beszélgetései, akiknek feladata tanulásuk irányítása - ezek lesznek az első leckék, melyeket ebben a szakaszban kapnak. Nincs többé a pedagógus által önkényesen irányított iskola, melyben a reszkető tanulók a kinti szabadság és játékok után sóhajtoznak. Összejöveteleiken a gyermekek teljesen szabadok lesznek: ők szervezik meg játékaikat, előadásaikat, irodát állítanak fel a munka vezetésére, bírákat neveznek ki nézeteltéréseik elbírálására stb. Így szoknak hozzá a közélethez, a felelősséghez, a kölcsönösséghez; a professzor, akit szabadon választanak maguknak, hogy tanítsa őket, számukra nem gyűlölt tirannus, hanem olyan barát lesz, akit szívesen hallgatnak.
A második fokozatban a gyermekek, akik elérték tizenkét-tizenhárom éves korukat, folyamatosan, módszeres rendben megtanulják az emberi tudás legfontosabb ágazatait. Az oktatás nem olyan emberek kezébe lesz téve, akiknek ez a kizárólagos elfoglaltsága: az egyes tudományágak professzorai egyben termelők, akik idejük egy részét kétkezi munkával töltik; minden ágazatban több is lesz belőlük, úgyhogy a kommunában találhatók lesznek olyan emberek, akik egy tudomány ismerői és képesek tanítani. Egyébként a tanulságos művek közös olvasása és az ezt követő viták lényegesen csökkentik majd azt a fontosságot, melyet ma a tanárnak tulajdonítunk. Miközben a gyermek fejleszti testét és elsajátítja a tudományokat, letölti termelői inaséveit is. Az oktatás első szakaszában annak szükséglete, hogy megjavítsa vagy átalakítsa játékait, bevezeti őt a legfontosabb szerszámok használatába. A második szakaszban különböző műhelyeket fog látogatni, és érdeklődése szerint hamarosan egy vagy több szakmát választ magának. Mesterei maguk a termelők lesznek: minden műhelyben lesznek tanulók, és ideje egy részét minden munkás azzal fogja tölteni, hogy megmutatja nekik, hogy kell dolgozni. Ehhez a gyakorlati oktatáshoz néhány elméleti óra kapcsolódik. Ily módon tizenhat-tizenhét éves korára az ifjú ember már bejárta az emberi ismeretek körét, és egyedül is képes lesz, ha kívánja, felsőbb tanulmányokat folytatni; egyébként pedig megtanult egy szakmát, és a hasznos termelők soraiba áll, képes munkájával megfizetni a társadalomnak azt az adósságot, melyre tanulásával tett szert.
Hátravan még, hogy néhány szót szóljunk a gyermek és családja viszonyáról. Vannak emberek, akik úgy vélik, hogy egy olyan társadalmi szervezeti intézkedés, amely a gyermek eltartását a társadalomra hárítja, nem más, mint "a család lerombolása". Ez értelmetlen megállapítás; amíg egy újszülött létrejöttéhez két ellenkező nemű individuum közreműködése szükséges, lesznek apák és anyák, a természetes rokoni kapcsolatot a gyermek és azok között, akiknek életét köszönheti, a társadalmi viszonyok nem törölhetik el. Csak e kapcsolat jellege fog szükségszerűen megváltozni. Az antikvitásban az atya a gyermek abszolút ura volt, élete és halála fölött volt joga dönteni. A modern időkben az apai tekintélyt bizonyos megszorítások korlátozzák: mi sem természetesebb következésképpen, mint hogy egy szabad és egyenlő társadalomban teljesen megszűnjék, ami mára még fennmaradt ebből a tekintélyből, hogy az egyszerű szeretetnek adja át a helyét?
Nem áll szándékunkban a gyermeket felnőttnek tekinteni, minden szeszélyét tiszteletben tartani, és az sem, hogy ha gyermeki akarata ellentétben áll a tudomány által megállapított szabályokkal és a józan ésszel, ne kelljen megtanítanunk engedelmeskedni. Épp ellenkezőleg, azt mondjuk, hogy a gyermeket irányítani kell: de első éveinek irányítása nem bízható kizárólag a szülőkre, akik gyakran nem képesek erre, és általában visszaélnek a kezükbe letett hatalommal. Mivel az oktatásnak az a célja, hogy a gyermeket a lehető leghamarabb abba az állapotba juttassuk, melyben képes önmagát irányítani, kézenfekvő, hogy egy ilyen nevelési rendszerrel semmiféle autoritárius tendencia nem egyeztethető össze. De mivel apa és fiú kapcsolata többé nem az úré és a rabszolgáé lesz, hanem a tanítóé és tanítványáé, egy idősebb és fiatalabb baráté, hihetjük-e, hogy a szülők és a gyermek kölcsönös szeretete csorbát szenved? Nemde éppen ellenkezőleg, azt fogjuk tapasztalni, hogy megszűnik az ellenségeskedés, a viszály, amelynek a család ma annyi példáját mutatja, és amelynek oka csaknem minden esetben az apa gyermekei feletti önkényuralma?
Senki nem mondja tehát, hogy a felszabadult és megújult társadalom lerombolja a családot. Ellenkezőleg, a kölcsönös szeretetet és megbecsülést, egymás jogainak tiszteletben tartását tanítja az apának, az anyának és a gyermeknek; s ugyanakkor szívükbe a szűk körre korlátozódó családi szeretet mellé, mely romlást is hozhat, ha kizárólagos marad, egy magasabb rendű és nemesebb szeretetet helyez, az emberiség nagy családjának szeretetét.
Elhagyván most a kommuna és a termelőcsoportok helyi szövetségeinek szűk területét, látni fogjuk, hogyan tökéletesedik a társadalmi szervezet, egyrészt regionális korporatív szövetségek létrejöttével, melyek felölelik valamennyi munkáscsoportot, amelyek a termelés egy bizonyos ágazatához tartoznak, másrészt a kommunák föderációjának létrejöttével.
(...) Vázlatosan már jeleztük, mi is a korporatív föderáció. Léteznek már a mai társadalmon belül is olyan szervezetek, melyek egy mesterség valamennyi művelőjét átfogják: ilyen például a nyomdászok szövetsége. De ezek a szervezetek csak nagyon tökéletlen kezdeményei annak, aminek a jövendő társadalomban a korporatív föderációnak lennie kell. Ez egy adott munkaágazathoz tartozó valamennyi termelői csoportból fog megalakulni. Ezek nem azért egyesülnek, hogy fizetésüket a munkaadók kapzsiságával szemben megvédelmezzék, hanem elsősorban azért, hogy folyamatosan biztosítsák maguknak azoknak a munkaeszközöknek a használatát, melyek a csoportok birtokában vannak, és kölcsönös szerződéssel az egész korporatív föderáció kollektív tulajdonává lesznek. Egyébként a csoportok egymás közötti szövetsége lehetővé teszi számukra, hogy állandó ellenőrzést gyakoroljanak a termelés fölött, és a társadalom által kinyilvánított szükségletek arányában szabályozzák annak intenzitását.
A korporációs szövetség igen egyszerű módon fog megalakulni. A forradalom másnapján az egyazon iparhoz tartozó termelői csoportok szükségét fogják érezni, hogy kölcsönösen képviselőket küldjenek egymáshoz, egyik városból a másikba, hogy tájékoztassák és meghallgassák egymást. Ezekből a részleges konferenciákból valami központi helyen összehívják a korporáció küldötteinek kongresszusát. Ez a kongresszus megveti egy föderatív szerződés alapjait, amit azután a korporáció valamennyi csoportjának el kell fogadnia. Egy állandó iroda, melyet a korporatív kongresszus választ és amelynek felel, közvetítőként működik majd a föderációt alkotó csoportok között, valamint a föderáció és a többi korporatív szövetség között.
Ha már valamennyi termelési ág, beleértve a mezőgazdaságiakat is, ily módon megszerveződött, az országot egy hatalmas föderatív hálózat fogja majd át, amely felöleli az összes termelőt és ebből következőleg az összes fogyasztót is. A különböző korporatív föderációk irodái által nyilvántartott termelési és fogyasztási statisztika lehetővé fogja tenni, hogy racionálisan állapítsák meg a normális munkaórák számát, a termékek önköltségét és csereértékét, s azt, hogy a termékeket milyen mennyiségben kell előállítani ahhoz, hogy a fogyasztás igényeit kielégítsék.
Az állítólagos demokraták üres szónoklataihoz szokott emberek talán azt fogják kérdezni, hogy a munkásoknak nem kell-e mindazok szavazatával, akik a korporatív szövetséget alkotják, közvetlenül is beavatkozniok e különböző részletek meghatározásába. Ha nemmel felelünk, bizonyosan despotizmust kiáltanak majd; tiltakozni fognak az ellen, amit az irodák önkényének neveznek, melyeket olyan hatalommal ruháztak fel, hogy egyedül oldjon meg súlyos kérdéseket és hozzon elsőrendűen fontos döntéseket. Azt feleljük, hogy a föderációs iroda feladatának semmi köze sem lesz bármilyen hatalom gyakorlásához. Egész egyszerűen arról van szó, hogy össze kell gyűjteni és rendszerezni kell a termelőcsoportoktól kapott információkat, és ha össze vannak gyűjtve és rendbe vannak szedve, akkor le kell vonni belőlük a szükséges következtetéseket a munkaórákra, a termékek önköltségére stb. nézve. Ez egyszerű számtani művelet, amit nem lehet kétféleképpen elvégezni, és nem adhat kétféle eredményt; csak egyféle eredménye lehetséges, és ezt az eredményt mindenki saját számításaival ellenőrizheti, mivel mindenki szeme előtt ott lesznek a művelet elemei, az irodának pedig egyszerűen az lesz a feladata, hogy ezt az eredményt megállapítsa és mindenkinek tudomására hozza. A postai adminisztráció például már ma is hasonló feladatot tölt be, mint majdan a korporatív föderációk irodái; és senki nem panaszkodik önkényről, mert a posta anélkül, hogy népszavazásra bocsátaná, megszabja a levelek osztályozását és csomagokba csoportosítását, hogy a lehető leggyorsabban és legolcsóbban juttassa el őket a címzetthez.
Tegyük hozzá, hogy a föderációt alkotó termelői csoportok az egyszerű szavazástól egészen eltérő és közvetlen módon avatkozhatnak be az iroda munkájába: végül is ők szállítják az információkat, az összes statisztikai adatot, amit az iroda csak koordinál; úgyhogy az iroda csak passzív közvetítő, a csoportok általa kommunikálnak egymással, és munkájuk eredményeit nyilvánosan konstatálják. A szavazás azon kérdések megoldásának eszköze, amelyeket nem lehet tudományos eszközökkel megoldani, ezért a többség ítéletére kell bízni; de azokban a kérdésekben, amelyek tudományosan és precízen megoldhatók, nincs helye szavazásnak; az igazságról nem lehet szavazni, az evidenciája által mutatkozik meg és győz meg mindenkit.
De még csak a közösségen kívüli szerződés egyik felét mutattuk be; a korporatív szövetségek mellett létre kell jönnie a kommunák föderációjának.
A forradalom nem szorítkozhat egyetlen országra: mozgalmát a bukás terhe mellett ki kell terjesztenie, ha nem is az egész világra, de legalább a civilizált országok tekintélyes részére. Hiszen egyetlen ország sem tud ma megállni a saját lábán; a nemzetközi kapcsolatok a termelés és a fogyasztás szükségleteiből következnek, és nem szakíthatók meg. Ha egy forradalmi országot szomszédai hermetikus blokáddal vesznek körül, a forradalom elszigetelődik és kihuny. Minthogy a forradalom egy adott országban való győzelméről alkotott hipotézisünkben így gondolkodunk, fel kell tételeznünk, hogy az európai országok többsége ugyanabban az időben meg fogja vívni forradalmát.
Nem elengedhetetlen, hogy a forradalom által felállított új társadalmi szervezet minden országban, ahol a proletariátus már megdöntötte a burzsoázia hatalmát, minden részletében azonos legyen. Adottak lévén a nézetkülönbségek, melyek egész a mai napig fennállnak a germán országok (Németország, Anglia) és a latin és szláv országok (Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Oroszország) szocialistái között, valószínű, hogy például a német forradalmárok által elfogadott társadalmi szervezet több ponton különbözni fog a francia vagy az olasz forradalmárokétól. De ezeknek a különbségeknek a nemzetközi kapcsolatok szempontjából nincs fontosságuk: azonosak lévén az alapelvek, baráti és szolidaritási kapcsolatok fognak kiépülni a különböző országok felszabadult népei között.
Mondanunk sem kell, hogy a mai kormányok által kreált mesterséges határok megszűnnek a forradalom színe előtt. A kommunák gazdasági érdekeiket, nyelvrokonságukat, földrajzi helyzetüket követve szabadon szövetkeznek egymás között. És egyes országokban, mint például Olaszország vagy Spanyolország, melyek túl nagyok ahhoz, hogy csak egyetlen kommunakerületet alkossanak, és természetük szerint is több elkülönült régióra oszlanak, kétségkívül nem egy, hanem több kommunaszövetség fog alakulni. Ez nem megbomlása lesz az egységnek, nem visszatérés az elszigetelt és ellenséges politikai kisállamokra való régi feldaraboltsághoz. Ezek a kommunaföderációk, bár elkülönültek, nem lesznek elszigeteltek: érdekeik szolidárisak, egymás között egyesülési szerződést fognak kötni, és ez az önkéntes egyesülés, mely egy valóságos egységen, a célok és a feladatok közösségén, a jószolgálatok állandó cseréjén alapul, másképpen lesz széles körű és szilárd, mint a politikai központosítás mesterséges egysége, melyet erőszak hoz létre, és létalapja csakis az ország kizsákmányolása egy privilegizált osztály javára.
Egyesülési szerződés nemcsak az egy országhoz tartozó kommunaföderációk között jön létre; mivel a régi politikai határok megszűnnek, minden kommunaföderáció lassanként belép e testvéri szövetségbe, és így, miután a forradalom elvei egész Európában győztek, megvalósul a népek testvériségének nagy álma, melyet csak a szociális forradalom teljesíthet be.
(Fordította: Lenkei Júlia. A fordítás alapja: James Guillaume: Idées sur l'Organisation Sociale. 1876)
