JEAN GRAVE:

Szervezet, kezdeményezés, kohézió[1]


Ha valamire nehéz az embereket megtanítani, akkor a minden vitatott kérdés bárminemű vizsgálatához szükséges logikus és kiegyensúlyozott szellem, a megfelelően széles látókör - mely lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a szűk partikularizmustól és a kérdést összes velejárójával, valamennyi más kérdéssel való összefüggésében vizsgáljuk - bizonyára ilyen. Mivel mostanáig az egyéneket hierarchikus és centralizált rendszerekbe, úgynevezett szervezetekbe próbálták besorolni, találkozunk az anarchisták között olyan elvtársakkal, akik tagadván a hatalmat, tagadják a szervezetet is.

Nem kell fennakadnunk azok állításain, akik, mert logikusabbaknak vagy forradalmárabbaknak akarnak látszani mindenkinél, érvelésüket ad absurdum viszik; vagy azokéin, akik túl vázlatosan érvelve, nem veszik észre az okozati viszonyok bonyolultságát, és egy kérdést mindig csak egy oldalról látván, azt mondják nekünk, hogy individualizmusuk nem teszi lehetővé számukra, hogy ígéretekkel előre elkötelezzék magukat, amikor másokkal szövetkeznek, s azt állítják, hogy akaratukon vagy szeszélyükön kívül nincs más vezetőjük. Abszurditásokról nem vitatkozunk.

Mások, akik racionálisabbak, megértik, hogy az eredményesség érdekében az esetek többségében előnyös erőfeszítéseiket más elvtársak erőfeszítéseihez kapcsolniuk, és szövetség csak azzal a feltétellel lehetséges, ha a szövetségesek előzőleg egyetértenek, és a közös erőfeszítések jó koordinálása kedvéért jól határozzák meg a közös akciót és az egyes emberek külön akcióit. Csakhogy, mondják, ez nem szervezet, ez "szabad együttműködés". "Szabad együttműködés" vagy szervezet, mindez kevéssé volna fontos, ha a zavar nem azt eredményezné, hogy szavakon vitatkoznak olyan emberek, akik az alapokban egyetértenek; lehetővé téve ellenfeleinknek, hogy ezt a zavart kihasználva, szeleburdiaknak tüntessenek fel minket, akik nem tudják, mit akarnak.

*

De a kérdésnek ez a meg nem értése nem áll meg itt, és ez bizonyítja, milyen nehéz a kellő ponton megállni. Némely elvtárs, megértve, hogy az anarchista erők szétforgácsolódásából milyen gyengeség származik, reagálni akart erre a sértett individualizmusra, és egyesíteni próbálta az erőket. Így a szervezetek védelmezőivé váltak, minden lehetséges alkalommal föderációs rendszereket mutattak be. Egy dologban azonban tévedtek: hogy ugyanis centralizáló és autoritárius rendszerekkel számoltak, az erőfeszítések koordinálását csak a kezdeményező szellem kárára tudták biztosítani.

Így történt, hogy az S.R.I.-diákok csoportja a "levelező iroda" nevezetes tervével állt elő, melyet oly gyakran ajánlottak az anarchistáknak, de amely soha nem tudott meghonosodni köztünk.

Természetesen azok szerint az elvtársak szerint, akik ma ezt ajánlják nekünk, ahogy azok szerint sem, akik régebben javasolták, ez a "levelező iroda" nem rendelkezne hatalommal; a csoportok megőriznék benne autonómiájukat, az irodának csupán közvetítő szerepe lenne, semmi több.

Ez a teória; de látni kell, mit ér a gyakorlatban.

*

Miről is panaszkodunk? Hogy az anarchisták nem tartanak össze, egy kissé vaktában lövöldöznek, mindenféle kapcsolat nélkül, vesztegetve erejüket, mert nem elég eltökéltek, hogy több következetességet adjanak akciójuknak.

Igaz, hogy gyakran csoportok vagy egyének harcoltak külön-külön anélkül, hogy megpróbálták volna akciójukat másokéhoz kapcsolni. Igaz, hogy az anarchisták látszólag nélkülözik a kohéziót - több esetben nem találtuk meg azokat az elvtársakat, akikre szükségünk lett volna.

De én nem hiszem, hogy ez olyan nagy baj. Az autoritárius pártok módszere az egység, a szövetkezés elrendelése olyan szervezetek és csoportosulások létrehozásával, melyek célja, hogy ezt az összefogást és a cél egységét biztosítsák. Teljesen természetes volt, hogy az anarchisták, akik harcolnak ez ellen az eljárás ellen, egyenként kezdtek harcolni, mert szövetség és egység csak a cél és cselekvés közösségéből fakadhat.

Az anarchista szövetségnek fokozatosan egymáshoz kapcsolódó csoportokból kell létrejönnie, nem pedig úgy, hogy elhatározzuk: megszervezésének feladatával létrehozunk egy csoportot.

Egyébként nem egészen pontos azt állítani, hogy nincs egyetértés, nincs kapcsolat az anarchista csoportok között. Ilyen kapcsolatok léteznek mind csoportok, mind egyének között, csak éppen nem látványosak. Márpedig sokak számára a látszat minden.

Ezek a kapcsolatok azonban nélkülözik a koordinációt, a folyamatosságot és az általánosságot. Ezen az általánossá tételen, ezen a folyamatosságon, ezen a koordináción kell dolgoznunk.

Más elvtársak még messzebbre mennek. Mivel a propaganda nem úgy alakult, ahogy elképzelték, egyesek, új Jeremiásként, az anarchista mozgalom eltűnésén siránkoznak, azt hangoztatva, hogy a propaganda haldoklik, a propaganda "nincs többé"!

Ezek az elvtársak elfelejtettek körülnézni, elfelejtették megvizsgálni a tényeket.

Mivel alig vetettek számot azzal, hogy a gondolatok milyen lassan fejlődnek, propagandájuktól olyan villámcsapásszerű hatást várnak, mely az egész világot bevilágítja! Voltak villámcsapások, ám a világ nem világosodott meg.

Előre kidolgoztak egy programot, amely köré a tömegeknek csoportosulniok kellett volna; kijelölték az utat, amelyen haladni kell az eszme meghódítása felé; az eszme fejlődésének azt az irányt kellett volna vennie, amit az ő erőfeszítésük kijelölt.

És előttük, mögöttük, jobbról, balról, hosszában, széltében megjelent a propaganda. Nem így képzelték; következésképpen, mondják, nem történt semmi.

Ha ezek az elvtársak szétnéznének maguk körül, meglátnák a társadalomban zajló dezorganizáció lassú, de biztos munkáját. Mindenütt az eszme sarjadását látnák: a tudományban, a művészetben, az irodalomban, az emberi cselekvés minden területén.

Lehet, hogy azoknak a száma lassan növekszik, akik teljes terjedelmében, minden konzekvenciáját elfogadva megértik az anarchista gondolatot; de nincs e pillanatban olyan gondolkodó lény, aki ne fogadná el egyik-másik követelésünk jogosságát.

Bizonyos, hogy ez még nem az áhított szakadék; kicsiny hasadékok csak, de egyre szélesednek, míg el nem nyelik az egész építményt.

Hihető-e, hogy antimilitarista és hatalomellenes propagandánk húsz éve nélkül a Dreyfus-ügy* olyan nagyságrendű lett volna, mint amilyen lett, s magával sodorta volna azok nagy részét, akik belekeveredtek? S cserébe olyan rombolást végzett, amit húszévnyi propaganda sem végezhetett volna el.

* Dreyfus, Alfred (1859-1935): Francia vezérkari tiszt ellen 1894-ben indított antiszemita koncepciós hazaárulási per. A francia és nemzetközi haladó közvélemény nyomására Dreyfust 1906-ban felmentették és rehabilitálták.
*

Szélesebben kell szemlélni az eseményeket, és elfogadni azt a gondolatot, hogy az események, a fejlődés, amelyen dolgozunk, nem veszik azt az irányt, amit mi hiszünk nekik szabhatni. Túl bonyolultak ahhoz, hogy beérjék azokkal a kis csatornákkal, melyekkel irányt akarunk szabni nekik; látásmódunk túlságosan korlátozott ahhoz, hogy összességükben megítélhessük őket, és pontos értéküket felbecsülhessük.

Világosan el kell gondolnunk, mit akarunk, és ennek megfelelően kell cselekednünk. De az események sokkal inkább irányítják az embert, mint az ember az eseményeket. És ha nem megy vágyaink szerint, őrizkedjünk attól, hogy következtetésünkben tagadjuk azt, ami történik. Talán éppen onnan fog elindulni a kívánt átalakulás, ahonnan a legkevésbé gyanítjuk.

Ostromoljuk meg az akadályokat; de ne higgyük, hogy a világ mozdulatlan marad, csak mert menetét nem tudjuk irányítani.

Csak egy pillantást kell vetnünk az anarchista gondolat haladására, mióta úgy húsz évvel ezelőtt a Centrum Kongresszusán megnyilatkozott Franciaországban, hogy lássuk, bármennyire fegyelmezetlenek és elaprózottak voltak is az erőfeszítések, gondolataink fejlődése hatalmas utat járt be más gondolatokéhoz képest; és bár az anarchisták kevés vagyonnal rendelkeztek, a többség szegény volt, egy sor olyan erőfeszítést tettek, melyeket más pártok nem, noha több tagjuk és több pénzük volt.

A legkisebb fialt a legtöbbet.

*

Ha propagandájuk kezdetén az anarchisták valamilyen központot hoztak volna létre vagy szövetkeztek volna, kezdeményezőkészségben és autonómiában elveszítették volna, amit egységben nyertek. Egyébként pedig, miután lerázták az autoritárius forradalmi pártok béklyóját, kijárták szabadságuk iskoláját, tanácsot csak saját kezdeményezéseiktől kértek.

Itt talán jelezhetjük egy fenntartásunkat, és beismerhetjük, hogy a kezdeményező szellem csak néhányak osztályrésze volt, azoké, akiknek sikerült bevonni akciójukba az őket körülvevőket, s ezek az akciók elhaltak, amikor ők eltűntek.

Ezért láttunk alakulni számos csoportot, amelyek hosszabb-rövidebb aktivitás után eltűntek.

De hihetjük-e, hogy a kezdeményezést felerősíti, ha egy csoport megbízást kap megszervezésére? Ha az egyének nincsenek áthatva attól a gondolattól, hogy valamit meg kell csinálniok, és ahhoz, hogy megcsinálják, öt, tíz, ötven, száz embernek kell összefognia, azonnal hozzá kell látni, és addig mozgolódni, amíg nincsenek ennyien: hihetjük-e, hogy erről a "levelező iroda" fogja meggyőzni az embereket? Ha létrehozunk még egy csoportot, pótolja ez a hiányzó kezdeményezést? Ha az anarchisták mostanáig nem tudtak egyesülni és egymás között szilárd kapcsolatokat teremteni, ez nem azért van-e inkább, mert mostanáig nem érezték szükségét, vagy, bár érezték, hiányzott belőlük a szükséges meggyőződés, hogy ennek megfelelően cselekedjenek?

Ez a híres "levelező iroda" nem újdonság. Megpróbálták már létrehozni az anarchisták 1881-es londoni kongresszusa után is. A szóban forgó iroda soha nem volt működőképes. Később az olaszországi elvtársak egyik kongresszusukon elhatározták, hogy egy központot hoznak létre maguknak. Az ötlet szerzőjét jelölték ki, hogy intézze a levelezést. Azóta bevallotta, soha kevesebb levelet nem kapott, mint mikor hivatalosan ki volt jelölve erre.

Íme, így ösztönözzük a kezdeményezést, ha fölülről akarjuk kezdeni, nem pedig az alapoktól, ha az összetartást összekeverjük az egységesítéssel.

És azok a motívumok, amelyekkel az S.R.I.-diákok egy nemzetközi orgánum létrehozását indokolják, hogy megerősítsék az "információs irodát", azt bizonyítják, hogy éppen ebbe a tévedésbe estek.

*

Magam is lapszerkesztő lévén, szívesen félretettem volna ezt a kérdést, ha indoklásában a diákok beszámolója nem tűnt volna centralista tendenciájúnak - bár ezzel talán ők maguk sincsenek tisztában.

Perbe akarnak szállni az anarchista lapokkal, mert úgy vélik, hogy "azok kezében vannak, akik csinálják őket, és a párt semmit sem tehet ellenük; ha a laptulajdonosoknak úgy tetszik, hogy elhallgassanak egy kérdést, megtehetik, az anarchisták velük szemben éppoly fegyvertelenek, mint a burzsoá lapokkal szemben".

E kritika megfogalmazásakor diákcsoportbeli elvtársaink tudatlannak mutatkoznak a tekintetben, hogy milyen lehet és milyennek kell lennie egy újságnak ahhoz, hogy jól ellássa feladatát; és elfelejtik, hogy ha van egy eszmei áramlat, amely anarchizmusnak nevezi magát, amelynek céljai nagy vonalakban tisztán meghatározottak, a megvalósítás módjai sokszínűek, és az eltérés akkora, hogy többször kölcsönösen reakciósnak titulálják egymást. Ezek a különbségek elég nagyok maradnak ahhoz, hogy minden egységesítésnek ellenálljanak, mindig elég ellentmondóak lesznek ahhoz, hogy megtagadják a csatlakozást a közös feladathoz. Távolról sem kívánjuk, hogy csökkenjenek, ellenkezőleg, remélnünk kell, hogy mindegyik áramlat a maga irányában fog fejlődni.

Nekem a "párt" megjelölés ellen személy szerint semmi kifogásom. Ha ezzel a szóval csak egyének olyan csoportját akarjuk jelölni, akik közös gondolati alappal rendelkezvén, ebből következőleg bizonyos gyakorlati és erkölcsi szolidaritással bírnak, mely elkülöníti őket ellenfelüktől: a burzsoá társadalomtól, elfogadom az "anarchista párt" kifejezést.

De ha egy olyan csoportról beszélnek, melynek az a feladata, hogy "képviselje a pártot", orgánumról, amely "fejezze ki a párt eszméit", a magam részéről elvetem ezt az elképzelést; mivel egy csoportban, bármilyen kicsiny is, mindig szükségszerűen vannak bizonyos gondolati különbségek a tagok között. És mihelyt a csoport egésze mond a sajátjának bizonyos gondolatokat, ez csak e gondolatok egy része lehet - mert ha mindet kifejtenék, csak a gondolatok ellentmondásosságáról adhatnának számot.

Nos tehát, hogyan csinálná meg ön az anarchista párt hivatalos lapját, mely az "anarchista párt" gondolatait fejtené ki, miközben az anarchisták nem értenek és nem érthetnek egyet minden kérdésben?

*

Valamennyien egyetértünk abban, hogy csak néhány pontot említsünk, hogy harcolni kell a tulajdon ellen, de milyen módon döntsük meg? Ebben nehéz egyetértésre jutni. Egyesek feltételezik, hogy ez a mód a lopás; mások - köztük én is - ebben a polgári társadalomhoz való alkalmazkodást látnak.

Egyesek a szövetkezeti tömörülésekben a jövendő társadalom csíráit látják; mások a polgári társadalom támogatásának polgári eszközét.

Valamennyien egyetértünk abban, hogy harcolni kell a munkáltatók ellen; egyesek, bár a szakszervezeteket nem tekintik a legtökéletesebb harci eszköznek, úgy gondolják, hogy hasznos oda belépni, hogy propagandát csináljanak; tudják, hogy egy béremelés csak ideiglenes javítás, amelynek semmiféle hatása nincs a vágyott eredményre, mégis úgy gondolják, hogy minden anarchista szolidáris testülete munkásaival, mivel jelenleg, koncepciójuk szerint, ez az egyetlen mód, hogy a munkáltatók ellen harcolhassanak. Mások viszont túl reakciósnak találják a szakszervezeteket, a sztrájkokat pedig túlságosan ártalmatlannak, ezért megtagadják a belépést.

Egyesek úgy gondolják, hogy mivel a legális házasság abszurditása ismert, minden anarchistának kötelessége, hogy ne járuljon hozzá ehhez a komédiához. Mások feltételezik, hogy - adott lévén a polgári társadalom - ez védelem az asszonynak, és semmi anarchistaellenes nincs abban, ha elmennek az anyakönyvvezetőhöz.

Valamennyien az egyén legteljesebb felszabadítását óhajtjuk, abszolút cselekvési szabadságát; de hogyan fog végbemenni ez a felszabadítás? Milyen körülmények között fog működni ez a szabadság? Íme, itt kezdődik az egyet nem értés.

Egyesek, köztük én is, úgy gondolják, hogy mivel az egyén nem elvont lény, hanem egy közel kétmilliárd példányban létező realitás, a harmonikus fejlődés érdekében egymás szabadságjogait mindenkinek kölcsönösen tiszteletben kell tartania.

Mások azt állítják, hogy az individuum minden, csak ő számít.

De leggyakrabban az történik, hogy éppen azok kényszerülnek az individuum jogait megvédeni a magukat az individuum kizárólagos védelmezőinek tartók önkénye ellenében, akik valamennyi emberi lény szolidaritását hangoztatják.

Jegyezzék meg, csak szélsőséges véleményeket említettem; nagyon változatosak a nézetek, vannak fokozatok, és ha alapvető pontokon egyet tudunk is érteni, a megvalósítás tekintetében nézetkülönbségek vannak, melyek sok esetben abszolút ellentéthez vezetnek. Mi sem mutatja jobban egy hivatalos pártorgánum létesítésének lehetetlenségét.

De van még valami. Számos olyan elvtársunk van, akiknek odaadását és őszinteségét nem akarom vitatni, de akiknek tolla néha szertelen, s ez minden orgánumra nézve veszélyes, amely hasábjait felkínálja nekik.

Ezektől közölnének kéziratot? - Nem alkotok hipotézist a közlésről, ennek eredménye óhatatlanul komikus volna; nálunk jóval többen vannak, akiknek a cikkei jó és rossz között ingadozván, alapvetően nem rosszak, de semmi kiemelkedőt nem mondanak a tárgyalt kérdésben, s az a hibájuk, hogy egy hasznosabb cikk helyét foglalják el. Ki vagy mi döntsön közlésükről vagy elutasításukról?

Nem kérdem, hogyan toboroznák szerkesztőbizottságukat; szótöbbséggel neveznék ki, közfelkiáltással vagy önjelöltséggel? - Ki kell választaniok néhány elvtársat, akikre rábízzák a munkát; az lesz-e a feladatuk, hogy mindent közöljenek, ami beérkezik, vagy válogassanak? És akkor mi lesz a közlés vagy az elutasítás kritériuma? - Ha tiltakozás lesz, össze kell hívniuk az egész pártot?

*

Nem akarok kongresszusunkon személyeskedni. De mivel a létező lapok vita tárgyává lettek, beszélnem kell erről is. Mi a Temps Nouveaux-nál egy kis elvtársi csoportot alkotunk, akik azért csinálunk lapot, hogy saját felelősségünkre kifejtsük benne gondolatainkat, azt, ahogyan a dolgokat elképzeljük.

Egyáltalán nem áll szándékunkban az egész anarchiát képviselni. Azt mondjuk, amit gondolunk, akik pedig úgy gondolják, hogy jó munkát végzünk, segítenek nekünk, akik nincsenek velünk megelégedve, nem segítenek, ez magától értetődik. Mindenki afelé közeledik, aki az ő látásmódjára válaszol: ez megfelel annak, ahogy mi gondolkodunk a kezdeményezésről.

Az S.R.I.-diákok beszámolója mindamellett tartalmaz egy állítást, amit nem akarok említetlenül hagyni. Egy, az anarchista párthoz tartozó orgánum létrehozásáról szóló javaslatot alátámasztandó, azt állítja, hogy a Dreyfus-ügy idején nem talált fórumot, ahol e tárgyban kifejthette volna gondolatait.

Ha a Temps Nouveaux-hoz fordult volna, megtörténhetett volna, hogy visszautasítjuk a közleményt. Elég szigorúak vagyunk a tekintetben, hogy milyen tartalmi és formai minőséget várunk el attól, amit közlünk. Egy dolog mindenesetre biztos: a Dreyfus-ügyben cenzúránkat nem alkalmazhattuk a Diákok Szövegére. Soha nem jelentkeztek nálunk ebben a kérdésben. Ezt a tényecskét nem a magunk védelmében említem, higgyék el, a Temps Nouveaux-nak senkitől sem kell anarchistabizonyítványt kérnie. Saját elképzeléseink, saját benyomásaink alapján közöljük vagy adjuk vissza a kéziratot. Lehet, hogy döntéseink talán nem mindig igazolhatók. Nem is emberek lennénk, ha soha nem tévednénk. Mindazonáltal, így születnek a legendák. Ma azt állítják, hogy voltak anarchista lapok, melyek nem közölték egy csoport gondolatait a Dreyfus-üggyel kapcsolatban; holnap valaki azt fogja kérdezni, milyen érdekük fűződött ahhoz, hogy ne engedjék ezt a vitát megindítani; egy harmadik már azt fogja állítani, hogy megfizették érte őket.

A mozgalomban való indulásom idején én is hittem az anarchisták gondolatainak azonosságában; én is hittem, hogy fel lehet oldódni egyetlen erőfeszítésben. Ez a hit csakis tudatlanságomból származott.

A tapasztalat megmutatja nekünk a dolgok bonyolultságát. Ahogy agyunk apránként új meg új ismeretekkel gazdagodik, ez épp olyan, mintha megmásznánk egy hegyet, ahol minél magasabbra jutunk, annál szélesebb panoráma tárul a szemünk elé. Minden új ismerettel a sokaságát fogadjuk be azoknak a faktoroknak, melyek az eleinte oly egyszerűnek tűnő kérdésben jelen vannak; és ahogy olyan következmények is megmutatkoznak, melyeket eleinte nem is gyanítottunk, korábbi rendíthetetlenségünk meginog.

*

Az emberek csak saját gondolataikat, saját szándékaikat képviselhetik jól, elképzeléseiket csak a saját maguk módján védhetik meg.

A nézetek egysége megvalósíthatatlan; ezenkívül végzetes is volna, hiszen maga volna a mozdulatlanság. Mivel nem értünk egyet bizonyos gondolatokkal, megvitatjuk őket, és a vita közben fölfedezünk más gondolatokat, melyeket nem is gyanítottunk. Egy harmonikus társadalmi rend megszervezéséhez eltérő gondolatok, nézetek, képességek sokaságára van szükség. Élet csak akkor van, ha minden eltérő felfogás megnyilvánulhat és fejlődhet. Ezért egy lap, ha megbízható és folyamatos munkát akar végezni, csak olyan egyének műve lehet, akik egyetértenek abban, hogy mit akarnak, és csak saját akaratuk megbízását töltik be, saját veszélyükre és kockázatukra. A mű annyit fog érni, amennyit ők maguk érnek.

Minél világosabb és tisztább vonalvezetésük, minél kevésbé hagyják magukat rossz útra terelni, annál több esélyük lesz arra, hogy csak kevesebb embert tudnak kielégíteni. De nem ez a valódi anarchista kezdeményezés?

Akik nincsenek vele megelégedve, csinálják jobban; ez is jó kezdeményezés. Ha látjuk, hogy sokasodnak az újságok, könyvek és brosúrák, melyek mindegyike különbözni akar és a saját felfogásmódját magyarázni, akkor lesz esélyünk, hogy fejlődik az összes gondolat; a mozgalom központosítása ellenben biztos módja elfojtásuknak - ez egyébként teljesen lehetetlen dolog.

De hogy félre ne értsenek, megmagyarázom egy lap feladatát. Semmi kifogásom egy új lap ellen. Ha valaki nem elégedett a meglévőkkel, csináljon még egyet, mi sem jobb ennél; minél több lap lesz, annál jobban látszani fog, hogy terjed az anarchista gondolat. És mivel meg vagyok győződve arról, hogy az erőfeszítések, melyeket annak érdekében tesznek, hogy életben tartsák azt a lapot, melyet létrehoztak, nem a már létező lapokért tétetnek - hiszen éppen azért alapítanak újakat, mert a meglévők nem felelnek meg az elszakadók kívánalmainak - legalább annyit nyer vele az eszme is, mivel olyan erőfeszítéseknek ad teret, amelyek másképp nem jöttek volna létre.

Csak tudjuk jól meghatározni, hogy mit akarunk, ne hagyjuk befolyásolni magunkat autoritárius iskolázottságunk maradványaitól, ne érjük be szavakkal, és főleg ismerjük fel szellemünkben saját hajtóerőinket, nehogy rossz irányt szabjunk cselekvésünknek.

Mi eltöröltük a parlamenti képviselet intézményét; egyszer s mindenkorra fogadjuk el, hogy bizonyos speciális, jól meghatározott esetekben egy megbízott előnyösen helyettesíthet minket, de általános kérdésekben nem.

Ez áll az újságra vonatkozólag is. Önök szépen elhatározhatják, hogy létrehozzák mindenki lapját. A valóságban azoknak a lapja lesz, akik csinálják; a dolgok ereje folytán ez nem is lehet másképp.

*

De visszatérek a "levelező irodához".

Láttuk, hogy az anarchisták kapcsolatba lépésének nem az eszközei hiányoznak, hanem e kapcsolatok hasznosságának érzése. Nem egy haszontalan gépezettel kell tehát próbálkoznunk, hanem annak megértetésével, hogy amire szükségünk van, az a csoportok és egyének közötti közvetlen kapcsolat, még akkor is, ha nem értenek teljesen egyet minden kérdésben.

Őrizkedjünk integrálni azokat a gátló tényezőket, amelyeket ellenfeleinknél kritizálunk. Azon dolgozzunk, hogy minden elvtársunkkal megértessük, milyen hasznos, milyen fontos ismernünk egymást, kicserélnünk gondolatainkat, erőnktől telhetően kölcsönösen támogatnunk egymást.

És a legjobb módszer a példamutatás. A csoportok, melyek megértették ennek hasznosságát, lépjenek érintkezésbe egymással, kialakítván így azt a magot, amelyhez csatlakozhatnak azok, akik a későbbiekben értik meg szükségességét.

Nem bocsátkozom hosszan annak a veszélynek az ecsetelésébe, melyet egy központi csoport a rendőrség szempontjából képvisel. Elegendő lesz ezt a csoportot zaklatni, tagjait szétszórni, hogy megbénítsák a tervezett levélváltást.

Míg ha ötven, száz, kétszáz, ötszáz csoport kapcsolatban áll és közvetlenül levelez egymással, a rendőrség számára sokkal nehezebbé válik a dolog, mert hisz ötven, száz csoport eltűnhet, de ha tíz állva marad, semmi nem akadályozza, hogy ez a tíz levelezzen.

*

De ez csak részletkérdés. Miért is panaszkodnak? Hogy az anarchista csoportok nem eléggé kezdeményezőek a kapcsolatokban. És milyen gyógymódot javasolnak? Ha rosszul meghatározott jogkörrel hozunk létre egy csoportot, olybá fog tűnni, mintha azt akarnánk megcsinálni, amit maguk a csoportok sem tudnak.

Az lenne a csoport feladata, hogy fogadja a leveleket és válaszoljon rájuk, közvetítse őket a többieknek? Ez olyan centralizáció lenne, amely veszélyessé válhat, s ez ellen minden erőmből küzdeni fogok.

Azért lenne csak, hogy összegyűjtse a címeket és közvetítse őket azoknak, akik kérik, s hogy ezen túlmenően kapcsolatot teremtsen a csoportok között? Ezért nem érdemes egy olyan gépezetet létrehozni, amelyből akadály is lehet. Már mondottam, hogy a működő csoportok magukban és maguktól keletkeznek. Jobb lesz, ha a látszat helyett a valósággal számolunk. A dolgok ilyetén felfogása autoritárius iskolázottságunk maradványa. Mivel nem létezik speciálisan a levelezéssel foglalkozó csoport, azt gondoljuk, hogy levelezés sem létezik. A csoportok és az egyének szépen kicserélhetik nézeteiket, ez nem számít, mert nem látszik. - Szemben egy olyan csoporttal, amely a levelező iroda címkéjét viseli, ami látszik. Annál rosszabb, ha a látszat mögött nincs semmi.

*

A központi szervezetek azokban az autoritárius pártokban hasznosak, melyeknek pontról pontra megvitatott és elfogadott programjuk van, amelytől nem lehet eltérni, és amit minden tag teljes egészében elfogad.

Mindaddig, amíg az egyének nem vitatják ezt a programot, a központi csoport parancsol, vezet, szolgálatokat tenni látszik, magára vállalva a kezdeményezést, amit az egyénekből kiölt.

De mikor ezek túlságosan gátolva kezdik érezni magukat, azt hiszik, felszabadulnak, ha vezetőiket lecserélik. Mi, akik megértve a rendszer abszurditását, elkezdtük megszabadítani magunkat vezetőinktől, nem esünk ilyen hibába, nem érjük be a gépezet nevének megváltoztatásával, elhitetve magunkkal, hogy ezáltal a dolgot magát változtattuk meg.

Egyesüljünk, legyünk szolidárisak, hangoljuk össze erőfeszítéseinket, de olyan új formákban, amilyeneket az egyének közötti kapcsolatokról szóló új koncepciónk követel.

Emlékszem, hogy valamikor a franciaországi anarchista mozgalom kezdetén egy csoport, a párizsi V. és XIII. kerületi társadalomkutatási csoport megpróbálta megvalósítani az anarchista csoportok föderációjának programját, és sikerült is fenntartania, amíg a kezdeményező csoport létezett.

E csoport tagjai, attól a gondolattól áthatva, hogy jó dolog egymást megismerni, gondolataikat kicserélni, folyamatosan egymásra támaszkodni a végzett feladatok során, minden elvtársnak vagy csoportnak írtak, akinek a címét meg tudták szerezni; hat hónap múlva mindenhova leveleztek, ahol voltak anarchisták, akikkel eszmét cserélhettek.

Hogy ezt a fajta működést általánossá tegyék, hogy a levelezés ne kizárólag az V. és XIII. kerületi csoport és partnerei között folyjék, hanem a csoportok között általában, az említett csoport azt gondolta, hogy ösztönzésképpen alapít egy bulletint, ami ennek a föderációnak az orgánuma, s amelyben beszámolnak a csoportok munkájáról, vitáik érdekes részeiről, akár egy csoporton belül, akár a csoportok között zajlottak.

És hogy kizárják a centralizációt, mindegyik csoportnak kellett egy-egy számot szerkesztenie ebbe a bulletinbe. Ez levelezni késztette őket a többiekkel; erőt adott nekik, mivel érdekeltté tette őket egy akcióban, feladatot adott; mert ebben az időben túl kevesen voltunk ahhoz, hogy eredményes próbálkozásra gondoljunk; csak vitával tudtunk foglalkozni.

Az V. és XIII. kerületi csoport megjelentette e sokszorosított bulletin első számát. De jöttek a montceau-i és lyoni események, majd az azt követő letartóztatások; több elvtárs lakóhelyváltoztatásra kényszerült; a műnek még túl gyönge volt a gyökérzete ahhoz, hogy életben maradjon a kezdeményező csoport szétszóratása után is - s a próbálkozás ennyiben maradt. De a kevés, ami megvalósult, azt mutatja, hogy a gondolat praktikus, csak kitartásra van szükség, s az a hatalmas előnye, hogy a csoportokra vár a kezdeményezés, míg egy speciálisan levelezésre kijelölt csoport az egyéni kezdeményezést, ha nem is semmisítené meg, legalábbis tétlenségre kárhoztatná; mivel az emberek szívesen rábízzák az elvégzendő feladatot arra, aki megígéri, hogy helyettesíti őket.

És ha a húsz év alatt, amióta "centrumok" létrehozásával próbáljuk megteremteni a kapcsolatokat, egyetlen csoport hozzáfogott volna, hogy levelezni kezd azokkal a csoportokkal, amelyeket fel tudott fedezni, és ha fenn tudta volna tartani a levelezést, rábízva partnereire, hogy ők is levelezzenek az általuk ismert egyénekkel és csoportokkal, most lenne egy erőteljes mag, amely olyan egyénekből és csoportokból állna, akik szisztematikus kapcsolatban vannak egymással.

Fogadjuk el, hogy semmi sem születik készen, kezdjük kis egységekkel, s ezek az első maghoz egymás után felsorakozó kis egységek fogják végül létrehozni az óhajtott blokkot.

*

De nem kell véka alá rejtenünk, hogy a csoportok azért izoláltak, azért jött létre kevés kapcsolat köztük, mert végeredményben kevés csoport van, s azok, amelyek létrejönnek, kevés kivétellel igen rövid életűek. Ahhoz, hogy propagandánknak ezt a gyengeségét kiküszöböljük, mindenekelőtt irányt kellene szabnunk ezeknek a csoportoknak, felébresztve bennük a kezdeményezés szellemét, amely mostanáig csak néhányak érdeme volt azok közül, akik anarchistáknak nevezik magukat.

De hadd magyarázzuk meg. Amikor irányt mondok, ezen azt értem, azt akarom mondani, hogy meg kell találni azokat a csoportosulásra ösztönző motívumokat, melyek eléggé hathatósak ahhoz, hogy a résztvevők aktivitását kiváltsák, oly módon, hogy ezeket a csoportokat a cselekvés életben tartsa; hogy ne tűnjenek el, ahogy ez általában történik, mivel nem tudják, mit tegyenek.

Ha a létező csoportok, azok, amelyek megkísérlik a szervezkedést, csak kérészéletűek, annak az az oka, hogy valamennyien tudjuk, mit nem akarunk, fő vonalaiban azt is tudjuk, mit akarunk; de hogyan semmisítsük meg, amit nem akarunk, és hogyan valósítsuk meg, amit akarunk? Nos, itt térünk el egymástól, ez az, amit többé-kevésbé egyáltalán nem tudunk.

Akarjuk a forradalmat, rendben van. De a forradalom önmagában nem érték, csak azt fogja elhozni, amit a benne részt vevők megvalósítanak. És a fő vonalakon túl, ahány ember, annyi gondolat.

Továbbá, a forradalom nem egy csapásra zajlik le - egy eszmeállapotnak, egy gondolati fejlődésnek kell előkészítenie. És itt is, nem számítva a politikai intézmények kikerülését, amiben valamennyien egyetértünk, többé-kevésbé valamennyien keressük annak praktikus módját, hogyan folytassunk propagandát mostantól a bérmunka, a kapitalista magántulajdon, az előítéletek ellen, minden ellen, ami a gazdasági életet érinti.

*

Jegyezzék meg, nem akarom vádlottként beállítani a köztünk fennálló gondolati különbségeket. Ellenkezőleg, ezek, azt hiszem, először is elkerülhetetlenek, másodszor szükségszerűek és igen hasznosak. A sokféleségből születik az élet és a mozgás. Harmóniát, nem pedig egyszólamúságot akarunk, ami nem ugyanaz.

Ez történt hát: egyetértés van a főbb vonalakban, egy általános propagandacélban minden alkalommal, mikor az egyének csoportot szándékoznak alakítani. Ez gondolatnak sok, de cselekvésnek igen kevés; ugyanaz áll a csoportra is: vitát nyit, ha vannak olyan tagjai, akik képesek támogatni, vagy lapot indít, ha vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy érdekes dolgokat fognak írni.

Amíg a viták érdekesek, a csoport gyűléseit látogatják; de ha már hiányzik az ellentmondás, és hosszabb-rövidebb idő múlva a gyűléseket már kevésbé vagy egyáltalán nem látogatják, a csoport megszűnik. Egy lapnál ez még rövidebb idő alatt megy végbe, ugyanis egy újság életben tartásához pénzre van szükség, és ez az, ami mindig hiányzik.

Napjainkban néhány csoport hozzáfogott, hogy beszélgetéseket és könyvtárat szervezzen; egyik-másik talált forrást az élethez és a cselekvéshez. Csak éppen nyilvánvaló, hogy ez nem ölelheti fel valamennyi anarchista aktivitását, és nem csinálhatjuk újra azt, ami már amúgy is létezik.

*

További hiba, hogy csak azonnal megvalósítható dolgokkal próbálkoznak. Ami hosszabb erőfeszítést, türelmes, munkás éveket igényelne, annak nincs vonzereje; amikor valamibe belevágnak, azonnali eredményt akarnak. És mivel kevés olyan pontja van eszménknek, ami a jelenlegi társadalmi állapotban azonnal megvalósítható volna, ezáltal a cselekvés és a csoportosulás esélyei csökkennek.

Ha kevésbé türelmetlenek lennénk, nem hagynánk magunkat bizonyos céloktól eltántorítani csak azért, mert túl sok időt igényelnek. Az idő semmi egy eszme életében, a fontos az, hogy tegyünk valamit.

Nos, ha tenni akarunk valamit, nem szabad túl sokat markolnunk, hanem egy világos, jól definiált gondolatot kell megragadnunk, és megpróbálnunk átültetni a gyakorlatba.

Lehetetlen felsorolni, mi mindent lehetne csinálni, lehetetlen körülírni egy ilyen hatalmas programot; csak azok segítségével ismerhetjük meg, akik abban a meggyőződésben, hogy ez vagy az a dolog megvalósítható, megpróbálják megvalósítását.

De hozhatok néhány példát abból a kívánságlistából, amely az újságokban, vitákban kifejezésre jutott.

*

Sokakat akadályoz gondolataik őszintébb kifejtésében, hogy elveszíthetik munkájukat, és nyomorra ítélhetik azokat, akikről gondoskodniok kell. Néha többen lázadnának egy törvény vagy egy előítélet ellen, ha nem tartaná vissza őket néhány hét börtön perspektívája, ha tudnák, hogy ez idő alatt övéik nem lesznek elhagyatva.

A szolidaritás bizonyára nem hiányzik az anarchisták között, mindenki megteszi, amit maga körül megtehet, mikor szükség mutatkozik rá; az anarchistákat nem a kockázat akadályozza; egy vagy két hétig lehet áldozatot hozni, de ha a dolog elhúzódik, gondolni kell azokra, akik közel állnak hozzájuk, és a szolidaritás kénytelen visszahúzódni.

Néhány esetben az újságok segíteni tudtak, de ezek csak átmeneti sikerek, s csak a legszorongatóbb veszélyeket tudják elhárítani, és nem érnek fel egy állandó csoport erőfeszítéseivel, amely speciálisan azzal foglalkozna, hogy pénzt gyűjt a letartóztatottak családjainak, aláírási íveket bocsát ki, konferenciákat, bemutatókat vagy műsorokat szervez, melyek képesek pénzt hozni a kasszába, vagy gyűjt azoknál, akiknek van pénzük, és szándékukban áll mellénk állni.

Ott van az általános sztrájk gondolata, amiről sokat beszélünk, de ami körül semmilyen tartós propagandát nem fejtettek ki. Itt is alakulhatna egy különleges csoport, amely minden erejét arra fordítaná, hogy konferenciák, brosúrák, tüntetések segítségével mindenhová eljuttassa ezt a gondolatot; részt venne a részleges sztrájkokban, támogatást hozna, hogy jobban hallathassák hangjukat.

Folytatunk propagandát a háború és a militarizmus ellen. Nem kell önöknek bemutatnom, mi mindent tehetne egy speciálisan a propaganda e formájának szentelt csoport. Még ha csak azért volna, hogy segítsen munkát találni azoknak a sorozottaknak, akik inkább külföldre menekülnek.

Ott van a vidéki propaganda, amit az e célra szerveződött csoportnak sajátos eszközökkel kellene végeznie, alaposan mérlegelve és elsajátítva a követendő cselekvési módot.

Ott van a "nyolcórás munkanap", amiből a politikusok választási platformot csinálnak maguknak, és amit minden baj gyógyírjának tüntetnek fel.

Nos, ha csak napi nyolc órát dolgozni nem is csodaszer, azért még haladás a jelenlegi állapothoz képest. Miért ne hasznosítsuk ezt a gondolatot saját számlánkra, és próbáljuk megvalósítani, ha esélyt nyújt a dolgozók tömörítésére?

Nem azért, hogy a Parlamenttől ennek a törvénynek a megszavazását kérjük, hanem hogy megszervezzük a munkásokat, és előkészítsük őket arra, amit ők maguk a gyakorlatban akarnak megvalósítani: hogy egy szép napon megjelennek az üzemben, és azt mondják a tulajdonosnak: "Eldöntöttük, hogy csak nyolc órát dolgozunk, és egy perccel sem többet", és egész addig kitartanak, amíg az bele nem egyezik.

Ha ez a javulás bekövetkezik, az emberek újabb könnyítéseket akarnak megvalósítani. Ha megértették az akarat és az összetartás erejét, biztosak lehetünk abban, hogy nem a törvényhozóktól fogják kérni további akaratuk megvalósítását.

Ott van a gyermekek oktatása, aminek monopóliumát az állam őrzi, és amivel legalábbis szembeállíthatjuk a miénket. Nagy szolgálatokat tehetne egy olyan csoport, amely összefogná a gyerekeket.

Most a legkézenfekvőbb példákat idéztem Önöknek; de vannak a cselekvésnek távolabbi esetei, amelyek érdekében össze kell fogni.

Ott van az adó megtagadása; a bérlők sztrájkja, az ellenállás bizonyos törvényekkel, bizonyos rendeletekkel szemben.

Születhetnek szövetségek a célból, hogy az egyének hozzanak létre egymás között gazdasági szövetkezetet, szerezzenek maguknak kedvezményeket, és szüntessenek meg egymás között minden csereértéket.

Ott vannak a törvénnyel való szembeszegülés esetei, amelyekkel egy elszigetelt egyén nem merne megpróbálkozni, de könnyedén megbirkózik vele, ha érzi, hogy támogatják, követik vagy másokkal együtt teheti azt.

*

A kezdeményezést követeljük, és ez az, ami a leginkább hiányzik nálunk. Vegyük hozzá a társadalmi rend egyszerre történő megváltoztatásának vágyát; íme, ezért van, hogy mostanáig csak vitatkoztunk, és semmit nem próbáltunk tenni, hogy előkészítsük ezt a változást.


Legutóbb láttam egy könyvet Amerikáról, arról, hogyan sikerült ott az egyéni kezdeményezésnek az állam mindenhatóságát felváltania. Bizonyos, hogy ez még mindig a tőke védelmezője; de ahelyett, hogy minden társadalmi viszonyba belopakodna, egészen az egyén mindennapi életéig, maguk az egyének azok, akik, amikor valaminek szükségét érzik, összefognak, egyesülnek és megszervezik, amit elhatároztak.

Nálunk, ha lakbércsökkentést akarnak elérni, az állam közbelépését kérik.

Ha mi valaminek szükségét érezzük, miért nem hiszünk a megvalósulásában, miért nem fordulunk azokhoz, akik érzik ezt a szükségességet, és hisznek megvalósulásában?

Eleinte csak tízen, húszan leszünk, pedig a sikerhez ezrek kellenek: sebaj! Ez a tíz, ez a húsz fejtsen ki propagandát a gondolat érdekében, dolgozzon addig, amíg eljut a gondolat megvalósításához szükséges számig. Mit számít az idő? Ne higgyünk többé a csodás átalakulásokban, amelyek csak a gondviselésbe vetett hitből fakadnak.

*

Ugyanígy van az anyagi forrásokkal. Mindig azokra a gondviselésszerű milliókra számítottunk, amelyek befolyhatnak a csoportok pénztáraiba, lehetővé téve számukra a propaganda folytatását, és nem tudtuk rászorítani magunkat a türelmes, rendszeres alapgyűjtésre, pedig az minden elképzelhető kombinációnál eredményesebb lehet.

Nincs szó itt fix tagdíj kizárás terhe mellett való kivetéséről; de az kellene, hogy az egyének tudják, hogy csak saját magukra, saját cselekedetükre, saját erőfeszítéseikre számíthatnak, és hogy az egyenként összegyűjtött fillérek végül komoly összeget alkotnak, ha kitartóak vagyunk.

Tudom, hogy van olyan, aki azt mondta: lemondást prédikálunk; hogy az anarchisták számára mindez másképpen áll; hogy csak saját sorsát javítva juthat el az egyén a társadalmi állapot megváltoztatásához, hogy a propaganda érdekében vállalt nélkülözések nem jelentettek semmit, a háború költségeit a burzsoákkal kellene megfizettetni.

Ez az élvhajhászok erkölcse, akik csak azt látják az anarchiában, ami saját étvágyukat kielégítheti.

Az anarchistáknak természetesen nem kell szegénységi fogadalmat tenniök. Ha javíthatnak személyes helyzetükön, rosszul tennék, ha nem csinálnák, mivel ha valóban meggyőződött anarchisták, harcukhoz pótlólagos forrást fognak találni benne. De a jelenlegi társadalmi állapotban nehéz anélkül javítani valakinek a saját helyzetén, hogy másvalakién ne rontson. Ritka az az eset, amikor az egyének kizárólag saját munkájuknak köszönhetik helyzetük javulását. És ezek mindig egyedi esetek maradnak, mindennemű hatás nélkül az általános helyzetre.

A mi propagandánk nem más, mint a jelenlegi társadalmi állapot elleni harc. Minden harc erőfeszítéseket, áldozatokat jelent. És hogyha meggyőződése nem késztet valakit, hogy meghozza azt az áldozatot, melyet a harc követel, kevéssé hatékony és kevéssé szilárd az a meggyőződés. Nem kívülről kell várnunk a forrásokat a harchoz. És mikor azt mondjuk, hogy "a munkások emancipációja csak maguknak a munkásoknak a műve lehet", ezen nem egy "egységnek" a feladatát kell érteni, ami ki tudja, honnan fog felbukkanni, hanem minden egyes munkás feladatát, aki maga fog munkához látni, saját környezetében fog dolgozni, saját akcióját más munkásokéhoz fogja kapcsolni.

Ugyanígy áll a helyzet az anarchista forradalommal. Ez személyiségek műve lesz, akik saját környezetükben fognak tudni cselekedni, összefogni, csoportosulni azoknak a feladatoknak az érdekében, melyek túl nehezek ahhoz, hogy egyénileg véghezvigyék őket. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a közösségek munkája csak egyszerű összege az őt alkotó egységek erőfeszítéseinek, s mindez hatástalan marad, ha azok, akik alkotják, nem tudnak maguk cselekedni és a siker érdekében megtenni a szükséges erőfeszítéseket.

*

Ahogy már korábban mondottam, lehetetlen felsorolni a csoportosulás valamennyi formáját; mindenkit saját törekvéseinek kell irányítania, s megkeresnie azokat, akik úgy gondolkodnak, ahogy ő.

És e csoportok, bármennyire eltérők is céljaik, egymás számára is hasznosak lehetnek. Azon a gondolaton kívül, amely erőfeszítéseinket leköti, számos esetben és módon lehetünk hasznosak azoknak, akik másvalaminek a megvalósításával foglalkoznak. Mindenkiben lehet elég erő ahhoz, hogy akár több különböző célú csoportban vegyen részt, ezért sürgős lenne a lehető legtöbb kapcsolatot létrehozni csoportok és egyének között, feltéve, hogy ezek a kapcsolatok spontánok, direktek, közvetítő nélküliek.

Egy másik előnye ennek az eljárásnak azon kívül, hogy megkönnyíti a propagandát, az, hogy felkészít minket a jövő társadalom életére, hozzászoktatván bennünket, hogy saját elképzeléseink, saját vérmérsékletünk, saját képességeink szerint cselekedjünk. Csak saját kezdeményezőkészségünk fejlesztésével állhatunk ellen gazdasági és politikai uraink túlkapásainak. És attól kezdve, hogy hozzászoktunk a cselekvésnek ehhez a módjához, nem kell többé attól félnünk, hogy a forradalom meglepetésként ér minket, mert lesz olyan új szervezetünk, amely kész a megdöntött helyébe lépni.


(Fordította: Lenkei Júlia. A fordítás alapja: Jean Grave: Organisation, Initiative, Cohésion. Paris, Temps Nouveaux, 1902. 3-30. o.)




Kezdőlap