I.
Hogy a fennálló kormányokat meg kell semmisíteni, mert a szabadság,
testvériség és egyenlőség üres jelszavakból csak így válhatnak élő
valósággá; hogy a mai napig megkísérelt kormányformák különböző fajtájú
elnyomásformák voltak, melyeket a rendszer alakításával kell helyettesíteni:
ebben mindenki megegyezik, bármily kevéssé forradalmi érzésű és gondolkodású
legyen. És csakugyan, nem kell túlságosan újítónak lenni, hogy ehhez a
végkövetkeztetéshez jussunk; a mai kormányzók vétkei és a vétkek
megszüntetésének lehetetlensége olyannyira frappáns, hogy az minden
gondolkodva figyelőnek a szemébe ötlik. És ami a kormány ledöntését illeti,
köztudomású, hogy ez bizonyos időkben minden különösebb nehézség nélkül
keresztülvihető. Vannak pillanatok, midőn a kormányok szinte maguktól,
mintegy kártyavárak, a nép forradalmi leheletétől összedőlnek. Ezt 1848-ban
és 1870-ben ugyancsak megfigyelhettük és nemsokára ismét részünk lesz benne.
A kormányt megdönteni - a forradalmi polgárságnak ez minden. Nekünk ez
csupán a szociális forradalom kezdete.
Ha az államgépezetet sarkaiból egyszer kiemeltük, ha a hivatalnoki
hierarchia dezorganizálódott úgy, hogy nem tudja, milyen irányban haladjon,
ha a katonák elvesztették felettesükbe vetett bizalmukat, egyszóval ha a
tőkét védelmező hadsereg egyszer megzavarodik, úgy ott állunk a gazdasági és
politikai elnyomást szolgáló összes intézmények elpusztításának nagy
munkájánál. Kivívták a korlátlan cselekvés lehetőségét - mit fognak tenni a
forradalmárok?
Erre a kérdésre csupán az anarchisták felelnek ilyképpen: semmiféle
kormányt! Ez csak az általános választójog által az államnak vagy községnek
adandó kormányzat
formájában tér el egymástól; részint ugyanis
forradalmi diktatúrát kívánnak.
"Forradalmi kormányt!" Két szó, mely fölötte idegenül hangzik mindazoknak,
kik tisztában akarnak lenni azzal, hogy mit jelentsen a
szociális forradalom
és mit jelent egy
kormány. Két szó, mely ellentmond egymásnak, mely
egymást kölcsönösen megsemmisíti.
Tényleg láttunk már despotikus kormányokat - hisz
minden kormány
lényege a reakció és a forradalomellenesség, és hogy szükség esetén a
despotizmushoz folyamodjék; ám sohase láttunk még "forradalmi kormányt",
aminek komoly oka van: a forradalom, mely jelenti a rendetlenséget, a
fölforgatást, évszázados intézmények néhány nap alatt való szétrombolását,
fennálló tulajdonviszonyok erőszakos megsemmisítését, a kasztok
megszüntetését, az uralkodó erkölcsi eszmék vagy helyesebben az azok
helyét elfoglaló uralkodó képmutatás rohamos megváltozását, mely jelenti
végül az egyéni szabadságot, a spontán akciót stb.; a forradalom ellentéte,
tagadása a kormányzatnak, mely azonos a fennálló "rend"-del, a
konzervativizmussal, a meglevő intézmények megőrzésével, az egyéni
kezdeményezés és akció tagadásával. És ennek dacára is folytonosan
erről a "fehér hollóról" beszélnek, mintha egy forradalmi kormány a világ
legegyszerűbb dolga volna, éppoly közönséges és éppoly közismert, mint a
királyság, a császárság vagy a pápaság!
Hogy a burzsoá forradalmárok ezt az eszmét prédikálják, könnyen érthető,
hisz tudjuk, mit értenek ők a forradalom alatt: a burzsoá köztársaság
túltengését, az összes, ma még bonapartisták és royalisták által betöltött
állásoknak az úgynevezett köztársaságiak által való birtokbavételét,
legfeljebb az államnak az egyházzal kötött házassága megszüntetését, hogy a
házasság helyébe az ágyasság lépjen, az egyházi vagyonnak az állam, de
különösen a jövendő vagyonkezelő javára való elkobzását, talán még a
referendumot is, vagy néhány ehhez hasonló limlomot. De hogy forradalmi
szocialisták is felcsapnak ennek az eszmének apostolaivá, azt nem lehet
másképp megmagyarázni, mint kétféle feltételezéssel: azok, kik ezt az
eszmét elfogadják, vagy annyira el vannak még telve burzsoá előítéletekkel,
melyeket az irodalomból, de különösen a burzsoá által a burzsoá részére
írott történelemből öntudatlanul szívták magukba és még annyira uralkodik
rajtuk a szervilizmus szelleme, melyet az évszázados szolgaság teremtett
meg, hogy még csak képzeletben sem tudnak szabadok lenni, vagy pedig
nem
akarják ezt a forradalmat, melynek nevét ajkukon hordják. Meg fognak
elégedni a fennálló rendszer egyszerű átmázolásával, azzal a feltétellel,
hogy hatalomhoz juttatják őket, miközben azzal vigasztalják magukat, hogy
majd később meglátjuk, mit lehet tenni a "csorda" - a nép - megnyugtatására.
Csak azért ellenségei a jelenleg kormányzóknak, mert a helyükbe kívánnak
ülni. Ezekkel az emberekkel nem vitázunk és ezentúl csak azokhoz szólunk,
kik becsületesen tévednek.
A kétféle "forradalmi kormányforma" közül az elsővel, a választott kormánnyal
kezdjük a vizsgálódásunkat.
A királyi és ehhez hasonló hatalom meg van döntve, a tőke védelmi hadserege
zavarban van, mindenütt erjed, a közügyekről vitatkoznak és kívánják az
előrehaladást. Az új eszmék győztek, elismerik a mélyreható változtatások
szükségességét, cselekedni kell, minden érzékenység nélkül meg kell kezdeni
a rombolás munkáját, hogy végre megtisztítsuk a színteret az új élet
számára. Ámde mily tevékenységet ajánlanak nekünk? Azt mondják, hívjuk fel a
népet, válasszon azonnal új kormányt, hogy reábízzuk azt a munkát, melyet
valamennyiünknek, mindenkinek közülünk saját kezdeményezéséből kellene
elvégeznie!
Ez volt az, amit Párizs 1871. március 18. után tett. "Mindenkor vissza
fogok emlékezni", mondotta egy barátunk, "a felszabadítás szép perceire". A
Quartier Latinben levő magas kamrából lejöttem, hogy szabad levegőt szívjak
abban a hatalmas klubban, mely az egész városon végighúzódó Boulevard-t
betöltötte. Mindenki a közügyekről beszélt; minden személyes ügyet
elfeledtek: nem volt szó többé vételről és eladásról - mindenki kész volt
testtel, lélekkel a jövendő felé törni. Még burzsoák is, kiket az általános
lelkesedés magával ragadott, elégedetten látták az új világ megszületését.
"Ha a szociális forradalmat kell megcsinálni - helyes, úgy csináljuk meg
együtt, mi kész vagyunk rá?" A forradalmi elemek megvoltak, most csak arról
volt szó, hogy ezeket tevékenységre bírjuk. És midőn este szobámba tértem,
így szóltam magamban: "Ó, mégis csak mily szép az emberiség! Sohasem
ismertük, egyre megrágalmaztuk!" Aztán elkövetkeztek a választások,
kinevezték a kommün tagjait és - az önfeláldozás készsége, a cselekedni
kívánás lassanként kihunyt. Ismét visszatért mindenki megszokott
foglalatosságához, miközben így szólt magához: "Most hát van egy kitűnő
kormányunk, hagyjuk dolgozni..." Tudjuk, hogy mi következett erre.
Ahelyett, hogy maga cselekedett volna, ahelyett, hogy előre haladt volna,
ahelyett, hogy bátran a dolgok új rendje felé tört volna, a nép megbízott
kormányában és reábízta az iniciatíva megragadását. Ez volt a választások
első elháríthatatlan következménye. Mit fognak tenni a kormányzók, kik az
összesség bizalmát akarják?
Soha nem folytak le választások szabadabban, mint 1871 márciusában. Ezt maga
a reakciós ellenfél is elismerte. A választók nagy tömege soha nem volt úgy
áthatva a kívánságtól, mint akkor, hogy a legjobb férfiakat, a jövő, a
forradalom embereit ültesse az evezőkhöz. És meg is tette. Túlnyomó
többséggel választották meg az összes ismert forradalmárt. Jakobinusok,
blanquisták, internacionalisták, e három forradalmi frakció volt a
kommüntanácsban képviselve. Jobb kormányt nem is lehetett volna választani.
Az eredmény ismeretes. Bezárva a városházába, azzal a misszióval, hogy az
előző kormány fennmaradt szabályai szerint cselekedjenek, ezek a tüzes
forradalmárok és újítók tehetetlenségre és terméketlenségre ítéltnek
érezték magukat. Minden jóakaratuk és készségük dacára még arra sem voltak
képesek, hogy Párizs védelmét organizálják. Igaz, hogy ma egyes személyekre
hárítják ennek a felelősségét, ám a vereségnek nem egyesek voltak az okozói,
hanem az alkalmazott rendszer.
Az általános, egyenlő és közvetlen
választójog, ha szabadon gyakorolhatják, kedvező esetben tényleg teremthet
oly gyülekezetet, mely adott időpontban kifejezi a tömeg átlagos
gondolkodását, amelynek a forradalmak kezdetén szabály szerint csupán vad,
határozatlan eszméi vannak a megalkotandó műről. Ah, ha valamely nemzet
többsége, egy kommün már a mozgalom megindítása előtt tisztában lenne
azzal, hogy mint kell a kormány megdöntése után cselekedni! Ha a
szoba-utópisták ezen álma beteljesülhetne, soha sem lennének véres
forradalmak; a nemzet többsége egyszerűen kinyilvánítaná akaratát és a
kisebbség önként alávetné magát ennek az akaratnak. De a dolgok nem ilyképp
alakulnak ki. A forradalom rendszerint előbb tör ki, semmint hogy egy
általános megállapodás létrejöhetne, és azok, kik tisztán látják a
tennivalókat, ezekben a pillanatokban elenyésző kisebbségben vannak.
A nagy tömegeknek a célról, melyet meg akarna valósítani, csak zavaros
gondolataik vannak anélkül, hogy valójában tudnák, mily úton érhetnek el a
célhoz és anélkül, hogy túlságosan bíznának a megkezdett útban. A gyakorlati
megoldást csakis akkor lehet megtalálni és pontosítani, ha az átalakulás
már meg is kezdődött; magának a forradalomnak, a cselekvő népnek szülöttje
lesz, vagy egyáltalán nem is lesz, minthogy az egyes egyén agya teljesen
képtelen megtalálni a megoldást, mely csupán a gyakorlati népéletből
sarjadhat ki.
Ez az a helyzet, mely egy választott testületben tükröződik, még akkor is,
ha nem is lenne azokkal a bűnökkel terhes, melyek minden kormányhoz
hozzátapadnak. Azt a néhány férfit, kik koruk forradalmi eszméit
reprezentálják, a múlt forradalmi eszméinek képviselői vagy a dolgok
fennálló rendje elnyomják. Ezek a férfiak, kiknek épp a forradalom napjaiban
kellene a nép között lenniök, hogy eszméiket a tömegekbe oltsák és azt
cselekvésre késztessék, hogy szétrombolják a régi intézményeket: bezárkóznak
egy terembe, végtelen vitákba bocsátkoznak, hogy a mérsékeltektől
engedményeket csikarjanak ki, hogy az ellenséget meggyőzzék, midőn pedig
csak egyetlen eszköz van, mellyel őket az új eszmékhez közel lehet
hozni: ezeket az eszméket megvalósítani. A kormányzást átveszi egy
parlament, mely a burzsoá parlamentek minden bűnét magán viseli. Távol
attól, hogy forradalmi kormány lehessen, a forradalom
akadályozója lesz és
a nép, ha tovább akar haladni, kénytelen félretolni az akadályt és
megbuktatni azokat, kiket tegnap még választottjaiként ünnepelt. Ámde ez már
nem lesz oly könnyű. Az új kormány, mely sietett új közigazgatási gépezetet
alkotni, hogy uralmát megszilárdítsa és engedelmességet teremtsen,
egyáltalán nem lesz hajlandó helyét csak úgy egyszerűen elhagyni.
Féltékenyen ragaszkodván a hatalomhoz, görcsösen fog belekapaszkodni
a régi intézményekbe, amelyeket még nem volt idő elpusztítani. El van
határozva, hogy erőszakot szegez az erőszaknak, és így megbuktatására csak
egyetlen eszköz marad: fegyvert ragadni és újból megkezdeni a forradalmat s
mindezt azért, hogy megbuktassák azokat, akikre még tegnap minden hitüket
építették.
Íme, itt van a meghasonlott forradalom! Miután a drága időt elpazarolták,
most még erejét is veszti a belső egyenetlenség által, mely az új kormány
hívei és azok között támadt, kik belátták megbuktatásának szükségességét. És
mindez csupán azért, mert nem látták be, hogy az új élet új formákat kíván,
hogy a forradalmak nem a régi formák megőrzésével fejeződnek be; mert nem
tudják felfogni, hogy forradalom és kormányzat
összeegyeztethetetlen;
mert nem voltak képesek felismerni, hogy az egyik - bármily alakban is
lépjen fel - a másik negációja, és hogy
az anarchián kívül nincsen
forradalom.
Ugyanez érvényes a másik kormányformára is, mit nekünk ajánlanak: a
forradalmi diktatúrára.
II.
Oly szembetűnőek a veszedelmek, melyeknek a forradalom ki van téve, ha
választott kormány uralkodik felette, hogy egy egész forradalmi iskola
tagadja meg ezzel az iránnyal a közösséget: felismerték, hogy lehetetlen a
fellázadó népnek választások útján oly kormányt adni, mely ne a múltat
reprezentálná és ne húzná le ólomsúllyal a népet - különösen, mikor arról a
nagyszerű gazdasági, politikai és erkölcsi újjászületésről van szó, melyet
mi szociális forradalom alatt értünk. Így hát mellőzik a törvényes
kormányzat gondolatát, legalábbis arra az időre, midőn a törvényesség ellen
lázadásban áll a nép és "forradalmi diktatúrát" kívánnak.
"A párt" mondják ők, "mely a kormányt meg fogja buktatni, a hatalom jogán
elfoglalja annak helyét. Hatalmat igyekszik szerezni és forradalmi módon jár
el. A forradalom vívmányainak biztosítása érdekében a szükséges
rendszabályokat életbe lépteti, a régi intézményeket elpusztítja és a
birtokba vett föld védelmét organizálja. Azoknak, kik nem akarják
tekintélyét elismerni - guillotine; azoknak - a nép vagy a burzsoá -, kik a
forradalom lefolyásának biztosítására tett intézkedéseket nem respektálják -
ugyancsak guillotine!" Így okoskodnak a mellényzseb-Robespierre-ek - azok
kik a múlt század hőskölteményéből nem emlékeznek másra, mint a
leáldozás
korszakára, azok, kik nem tanultak meg mindebből mást, mint a köztársaság
ügyvédeinek szónoklatait.
Mielőttünk, anarchisták előtt a párt vagy egyén diktatúrájának kérdése - ami
alapjában véve egyet jelent - világos. Mi tudjuk, hogy a társadalmi
forradalmat nem lehet valamely egyén vagy csoport eszméi szerint vezetni. Mi
tudjuk, hogy forradalom és kormány összeegyeztethetetlen; meg kell
semmisíteniök egymást. Nem fontos a név, melyet a kormánynak adunk: akár
diktatúra, akár királyság vagy parlament. Mi tudjuk, hogy az, ami pártunkban
erőt és igazságot jelent, ebben az alapelvben foglalható össze: semmi sem jó
és maradandó, ami nem a nép szabad kezdeményezéséből származik, mely minden
kormányzó hatalmat el akar pusztítani. Ezért nyolc nap alatt a
legjobbjaink
is érettek lennének a
gyilokra, ha eszméik a népet előbb át nem hatották,
és ha ők mégis urai lesznek annak a hatalmas gépezetnek - a kormányzatnak -,
mely lehetővé teszi, hogy kedvük és fantáziájuk szerint cselekedjenek.
Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom
megöléséhez! És azt is tudjuk, hogy a diktatúra eszméje csak annak az
esztelen kormányfetisizmusnak terméke, amely párosulva a vallásos
fetisizmussal, a rabszolgaságot állandósította.
Ámde mi most nem az anarchistákhoz szólunk, hanem azokhoz a
kormány-forradalmárokhoz, akik nevelésük előítéleteitől befolyásolva,
jóakarattal téves úton járnak és épp oly jóakarattal hajlandók erről
beszélgetni. Ezért az ő álláspontjukról szólunk hozzájuk.
De előbb még egy általános megjegyzés. Azok, akik a diktatúrát prédikálják,
rendszerint nem veszik észre, hogy ezen előítélet erősítésével csupán azok
részére készítik elő a talajt, akik később megfojtják őket.
Robespierre-nek
van egy igen találó mondása, melyet érdemes lenne tisztelőinek megjegyezni.
Elvben nem vetette el a diktatúrát, hanem "Vigyázz!" - mondta hirtelen
Mandarnak, mikor az a diktatúráról beszélt,
"Brissot diktátor lett!"
Igenis. Brissot, az aljas girondista, a nép egyenlőségi törekvéseinek
tajtékzó ellensége, őrjöngő védelmezője a magántulajdonnak, melyet annak
idején lopásnak nyilvánított; Brissot, ki a legnagyobb lelki nyugalommal
vetette volna börtönbe
Hébert-t,
Marat-t és valamennyi mérsékelt
jakobinust!
Ám ez a mondás 1792-ből származik. Ebben az időben Franciaország három éve
élt forradalomban. Tényleg nem létezett már a királyság; már csak az volt
hátra, hogy a kegyelemdöfést megkapja. A feudális uralom is meg volt már
döntve. És ebben az időben, midőn a forradalom szabadon fejlődött, az
ellenforradalmár Brissotnak mégis meg volt minden lehetősége arra, hogy
diktátorrá válasszák! És mi történt előbb, 1789-ben?
Mirabeau-t
kormányelnöknek kívánták tekinteni! Az az ember, aki üzletet kötött a
királlyal, hogy eloquenciáját, szónoki képességét elkótyavetyélje -
hatalomhoz jutott volna, ha a fegyvereire támaszkodó lázadó nép
szuverinitását kifejezésre nem juttatja és a "jaquarie"
fait accomplijával
nem teszi az összes, Párizsban vagy a departementekben székelő kormányokat
illuzórikussá.
Ám kormánykedvelő előítéletek a diktatúra védelmezőit oly vaksággal verik
meg, hogy egy új Brissot vagy
Napóleon diktatúráját készítik elő, semhogy
lemondjanak eszméjükről: uralkodót helyezni az emberek fölé, kik épp
láncaikat készülnek szétszakítani.
A restauráció és
Louis Philipp titkos társaságai sokban hozzájárultak a
diktatúra téveszméjének fenntartásához. A köztársasági polgárság, a
munkásság támogatásával, akkoriban az összeesküvések hosszú sorát készítette
elő, hogy a királyságot megdöntse és proklamálja a köztársaságot anélkül,
hogy számot adott volna magának, micsoda mélyreható átalakításon kell
Franciaországnak keresztülmenni, már ahhoz is, hogy csupán egy köztársasági
burzsoáuralom létrejöhessen. Azt képzelte, hogy messzire terjedő
összeesküvés segítségével lehetséges lesz egy napon a királyságot
megdönteni, a hatalmat magához ragadni és kikiáltani a köztársaságot. Közel
harminc éven át működtek a titkos társaságok, határtalan önfeláldozásról,
hősies kitartásról és bátorságról téve tanúságot. Ha az 1848. februári
forradalmak természetes következménye a köztársaság volt, úgy ez a titkos
társaságoknak és a tett propagandájának köszönhető, mit azok harminc éven
keresztül gyakoroltak. Hősies erőfeszítésük nélkül még ma sem lenne
köztársaság.
A burzsoázia célja tehát az volt, hogy a kormányzó hatalmat magának szerezze
meg és köztársasági diktatúrát teremtsen. Ám - magától értetődőleg - ez
sohasem sikerült. Mint mindenkor, ekkor sem az összeesküvések döntötték meg
a királyságot, hanem a tények elháríthatatlan ereje. Az összeesküvők
előkészítették az összeomlást, mindenfelé elterjesztették a köztársasági
eszméket, mártírjaik a nép ideáljaivá váltak, ám az utolsó lökés,
melynek következtében a burzsoá-király végérvényesen megbukott, sokkal
hatalmasabb volt, mint aminőre titkos társaságok képesek: közvetlenül a
néptömegekből jött.
A következményeket ismerjük. Azt a pártot, mely az összeomlást előkészítette,
visszaszorították a városháza lépcsőiről. Mások, kik óvatosak voltak és nem
tették ki magukat az összeesküvés veszélyének, ám közismertek és mérsékeltek
voltak, felhasználták a kedvező pillanatot, hogy a kormányhatalmat
megszerezzék és helyet foglaltak ott, hova az összeesküvők ágyúdörgés
közepette gondoltak eljuthatni. Írók, ügyvédek és szónokok, kik híresek
akartak lenni, magukhoz ragadták a kormányt, mialatt az igazi republikánusok
fegyvert kovácsoltak vagy gályán sínylődtek. Az előbbieket, minthogy már
ismertek voltak, az ostoba tömeg segítette előre, míg az utóbbiak maguktól
furakodtak elő, de elismerték őket, mert a nevük nem jelentett többet, mint
mindenki szája ízének megfelelő programot.
Ne mondja senki az aktív pártról, hogy a praktikus szellem hiányában
dolgoztak mások eredményesebben... Nem és százszor nem! Olyan törvény ez,
mint a csillagok mozgása, hogy az aktív párt kívül marad, mialatt az
intrikusok és fecsegők hatalomhoz jutnak. A nagy tömeg előtt, mely az utolsó
lökést adja, ezek az ismertebbek. Ezek kapják a legtöbb szavazatot, mert
szavazócédulával vagy anélkül, felkiáltással vagy választási urna útján,
alapjában véve a választásnak egy hallgatólag elismert módja az, mely ilyen
pillanatokban közfelkiáltással történik.
Ujjongva üdvözli őket mindenki, de leginkább a forradalom ellenségei, kik
szívesen látják, ha jelentéktelenek törtetnek előre és így ujjongva ismerik
el vezetőknek azokat, kik a mozgalom legkonokabb ellenségei vagy legalább is
közönyösek.
Blanqui, ki leginkább személyesítette meg ezt az összeesküvési
rendszert, a férfi, ki odaadását egy emberöltőnyi fogsággal fizette meg,
utolsó napjaiban kinyilatkoztatta végül azokat a szavakat, melyek egy
teljes programot tartalmaznak:
Sem isten, sem úr!
III.
Az az elképzelés, hogy a kormányt valamely titkos társaság megdöntheti,
s a helyét elfoglalhatja, oly tévedés, melytől a burzsoá forradalmi
szervezetek 1820 óta sohasem voltak mentesek. De másféle esetek is vannak
nagyszámmal, melyek ezt a tévedést nyilvánvalóvá teszik.
Mily önfeláldozásról, mily önmegtagadásról, mily kitartásról tettek tanúságot
a fiatal Olaszország titkos társaságai. Ám a fáradhatatlan tevékenység, az
olasz ifjúság minden áldozata, melyek még az oroszokét is túlszárnyalják, az
osztrák erődítmények kazamatáiban a hóhér bárdja és golyója által
felhalmozódott holttestek - mindez csupán a burzsoázia ravaszainak és
királyságának szolgált javára.
Ugyanez a helyzet Oroszországban. Ritkán akadunk a történelemben titkos
szervezetre, mely oly kevés eszközzel ért volna el ragyogó eredményeket,
miként az orosz ifjúság, mely oly sok energiával rendelkezett volna és oly
hatalmas tetteket mutathatott volna fel, mint a végrehajtó bizottság. A
látszólag megingathatatlan kolosszust - a cárizmust - megrendítették és
tehetetlenné tették a jövőre nézve az autokrata kormányzatot. És mégis igen
naivak azok, kik azt képzelik, hogy a végrehajtó bizottság azon a napon,
melyen Sándor cár koronája a földre hull, magához ragadhatja a
kormányhatalmat.
Mások, az előrelátók, kik azon fáradnak, hogy nevüket ismertté tegyék,
mialatt a forradalmárok bányában görnyednek vagy Szibériában mennek tönkre;
mások, a cselszövők, a szószátyárok, ügyvédek, írók, kik időnkint száraz
könnyeket hullatnak a hősök sírjára és a nép barátjaként szerepelnek, ezek
azok az emberek, kik elfoglalják a kormány elárvult helyét és az
"ismeretlen"-nek, ki a forradalmat előkészítette, odakiáltják, hogy:
vissza!
Ez elkerülhetetlen, végzetszerű és másképp nem is lehet, mert a
kormányzatnak a kegyelemdöfést nem titkos társaságok, de nem is forradalmi
szervezetek adják meg. Az ő történelmi hivatásuk az, hogy a lelkeket
előkészítsék a forradalomra. És ha ez megtörtént és a külső körülmények
segítségül jönnek, úgy jön a végső roham, mely azonban nem a kezdeményezést
magához ragadó csoportból, hanem a szervezeti kereteken kívül álló
tömegekből indul ki.
1870. augusztus 31-én
Blanqui kiáltványára Párizs néma maradt. Négy nappal
később proklamálta a kormány összeomlását. Ámde ekkor már nem a blanquisták
voltak a mozgalom kezdeményezői, hanem a nép volt az, milliók, kik elűzték
az uralkodót és ujjongva fogadták a komédiást, kinek neve már két éve
fülükben csengett.
Ha a forradalom megérett a kitörésre, ha a mozgalom már
"benn van a levegőben" és ha már biztos a siker, úgy ezren és ezren
csatlakoznak a mozgalomhoz olyan emberek, kikre a titkos szervezetek
közvetlen hatást sohasem gyakoroltak. Jönnek mint a csataterek keselyűi,
hogy az áldozat kifosztásában osztozkodjanak és megadják a végső döfést. A
tömegek nem a komoly és engesztelhetetlen összeesküvők sorából választják ki
vezéreiket, hanem kötéltáncosok és hintáslegények közül - olyannyira át
vannak hatva a vezető férfi szükségességétől.
Az összeesküvők, kik ragaszkodnak a diktatúra rögeszméjéhez, így
öntudatlanul is saját ellenségeik hatalomra juttatása érdekében dolgoznak.
Ám ha az itt kifejtettek igazi forradalmat, vagy helyesebben a politikai
felkelést illetőleg, úgy még sokkal inkább igaz azon forradalomra
vonatkozólag, melyet
mi akarunk: a
társadalmi forradalmat
illetőleg. Ha megengedik, hogy egy erős, engedelmességet teremtő hatalom
berendezkedjék, úgy ezzel a forradalmat az első lépései után feltartóztatták.
Ez a kormány semmi hasznosat nem tehet, de végtelen kárt okozhat.
De hát miről is van szó, mit értünk mi "forradalom" alatt? Nem a kormányzók
egyszerű felcserélését, hanem azt, midőn a nép birtokába veszi a társadalmi
javakat; midőn megsemmisítenek minden kormányhatalmat, melyek mindenkor
gátjai voltak az emberi fejlődésnek. Ám ez a végtelen jelentőségű forradalom
megtörténhetik valamely kormány rendeletei által? Tanúi voltunk a múlt
században annak, hogy
Kosciuszko, a forradalmi lengyel diktátor rendeletileg
megszüntette a jobbágyságot - és a jobbágyság még további nyolcvan évig
fennállott. Tanúi voltunk annak, hogy a konvent, a mindenható, borzalmas
konvent a feudális uraktól elvett földet és telket rendeletileg felosztotta
lélekszám szerint, és mint sok más, ez a rendelet is holt betű maradt, mert
végrehajtásához egy újabb, földmunkás-forradalom kellett volna, a
forradalmak pedig nem rendeleti úton történnek.
Hogy a nép a társadalmi javak birtokbavételével
fait accomplit
teremtsen, szabadnak kell éreznie a kezeit; szolgaságát, melyet túlságosan
megszokott, meg kell szüntetni, saját feje szerint kell cselekedni, és előre
kell haladnia anélkül, hogy bárki parancsaival is törődnék. Ám éppen ez az,
mit a diktatúra megakadályoz, legyen bár az a világ legjobb szándékú
diktatúrája, ugyanakkor pedig képtelen a forradalmat csak egy lépéssel is
előre vinni. De ha a forradalmi kormány, legyen bár a legideálisabb - sem új
erőt, sem bármiféle előnyt nem képes nyújtani a rombolás munkájához, melyet
el kell végeznünk, úgy bizonyára még kevesebbet várhatunk tőle az
újjáépítésnél, mely a rombolást követni fogja.
A gazdasági átalakulás - a társadalmi forradalom következménye - nagyszerű
és alapos lesz, s a jelenlegi tulajdont és kereskedelmi viszonyokat
olyannyira át fogja alakítani, hogy egy vagy néhány egyén képtelen azokat a
társadalmi formákat kidolgozni, melyek a jövő társadalmából fognak
kialakulni. Ennek kidolgozása csupán a tömegek együttes (kollektív) szellemi
munkájából bontakozhatik ki. Hogy kielégíthessék a nagyszámú, különböző
kívánalmat és szükségletet, mely a magántulajdon megszüntetése után
keletkezik, az ország összes szellemi erőinek egyesülnie kell. Minden
kívülálló tekintély csak akadályozná az organikus munkát, melyet végre kell
hajtani, s egyidejűleg a gyűlölet és egyenetlenség forrásává válna.
Itt a legfőbb ideje annak, hogy ezt az illúziót, melyet épp oly gyakran
megcáfoltak, mint drágán megfizettek: a forradalmi kormány eszméjét - végleg
elvessük. Itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra megjegyezzük magunknak
azt a politikai axiómát, hogy
semmilyen kormány sem lehet forradalmi.
A konventet említik nekünk, de nem szabad elfelednünk, hogy az a néhány
forradalmi rendszabály, melyhez a konvent folyamodott, nem volt egyéb, mint
szankcionálása oly befejezett tényeknek, melyeket a nép a kormányra való
tekintet nélkül teremtett meg. Mint
Victor Hugo mondotta:
Danton félretolta
Robespierre-t,
Marat őrizte és félretolta Dantont és végül Marat-t
Cimourdain - az "őrjöngő" klubok és lázadók megszemélyesítője - buktatta
meg. Mint minden kormány, mely megelőzte és követte, a konvent sem volt
egyéb, mint a nép lábaira láncolt golyóbis.
A tények, melyekre a történelem tanít bennünket, e tekintetben oly
határozottak; oly nyilvánvaló, hogy forradalmi kormány nem létezik, és
minden, ami ezt a nevet viseli, kártékony - hogy nehéz megérteni azt a
makacsságot, mellyel egy magát szocialistának nevező irányzat a kormányzat
ideájához ragaszkodik. És mégis, ennek igen egyszerű a magyarázata. Ugyanis
ha szocialistának nevezik is magukat, úgy ezen irányzat követői mégis egész
másképp gondolkoznak a forradalomról, melyet megteremteni a mi feladatunk.
Nekik, miként a radikális polgárságnak, a társadalmi forradalom a jövő
problémája, amelyre ma még gondolni sem lehet. Amiről lelkük mélyén
álmodoznak, de mit kimondani nem mernek, az valami egészen más:
uralomra juttatni egy olyan kormányt, minő Svájcban vagy az Egyesült
Államokban kormányhoz, kísérletképpen néhány üzem államosítása, mit ők
ravaszul "a köz szolgálatának" neveznek. Van benne valami mind
Bismarck,
mind az Egyesült Államok elnökévé választott szabó ideájából. Ez egy előre
elkészített kompromisszum a szocialisták nagy tömegeinek törekvése és a
burzsoá hajlandósága között. Szeretnék ugyan a teljes kisajátítást, de nincs
meg a megvalósításhoz szükséges bátorságuk, ezért azt elhalasztják a
következő évszázadra és az ütközet előtt az ellenséggel alkuba bocsátkoznak.
Mi, kik belátjuk, hogy közeledik a pillanat, mely megadja a halálos döfést,
midőn a nép ráteszi kezét a társadalmi javakra, és a kizsákmányolók
osztályát ártalmatlanná teszi; mi nem habozhatunk, mi testtel és lélekkel
belevetjük magunkat a társadalmi forradalomba, és minthogy egy kormány,
bármily ruhát öltsön is magára, csupán utunkban álló akadály - tehetetlenné
fogjuk tenni, és azokat a becsvágyó egyéneket, kik fölénk akarnak emelkedni,
hogy sorsunkat irányítsák, el fogjuk seperni.
Elég volt a kormányokból! Helyet a népnek, az anarchiának!
(A fordító ismeretlen. In: Társadalmi problémák.
Budapest, 1919. II. kiadás, 1. szám.)