Az anarchizmus helye a politikai
ideológiák körében


Az anarchizmust - akárcsak a mai alternatív politikai mozgalmakat - igen nehéz elhelyezni a baloldaliság és jobboldaliság hagyományos politikai skáláján. Ennek oka éppen az anarchizmus sokszínűsége; ahogy a zöld-mozgalmakban egyaránt találkozhatnak az újbaloldallal érintkező bázisdemokratikus irányzatokkal, az individuális autonómia vagy a konzervatív értékőrzés politikai áramlataival, úgy az anarchizmus is - mint láttuk - részben eltérő és egymással is vitában álló szellemi áramlatokat fog át. A demokrácia szemszögéből az anarchizmus szélsőliberális eszme, mert megkérdőjelez minden uralmat, s az egyéni szabadság hangoztatásával különbözik a szocializmusoktól is. A liberalizmus szempontjából viszont szociális, mert előtérbe helyezi a szolidaritás értékeit. Bár mint kritikai gondolat mozgalomként általában a politikai baloldalon jelent meg, maga az elmélet bizonyos esetekben jobboldaliság és baloldaliság ütközőpontján áll.

Írásunkban a baloldaliság és jobboldaliság fogalmait az általánosan elfogadott értékmentes értelemben használjuk. E szerint a baloldalt a társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye, a haladásba vetett hit jellemzi, míg a jobboldal a szerves változás, a hagyományok és a tekintély tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött inkább a természetjogi-racionalista, míg a jobboldal mögött inkább a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás áll. A baloldalt a szabadság és az egyenlőség összeegyeztetésének eszméje vezérli, míg a jobboldal illuzórikusnak tartja ezt a kísérletet, és lemond ennek igényéről. Demokráciákban a baloldalt inkább az állami beavatkozás fenntartása vagy növelése, a jobboldalt pedig az állami beavatkozás minimalizálása jellemzi. Demokratikus rendszerekben a baloldal programja a jóléti állam, amely biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit; a jobboldal programja pedig a szabad piac, a szabadabb verseny, elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket. Antidemokratikus rendszerekben a szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti vagy etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali diktatúrákban ezeket az előjogokat a kommunista párthoz tartozás vagy a hozzá való feltétlen hűség biztosíthatja.

Két fontos komponensére szűkítve az anarchista elméletet, szembetűnő, hogy a baloldaliság-jobboldaliság elkülönülése a kollektivista, illetve individualista értékek mentén tagolható.

A kollektivista (kommunista) anarchisták feltételezik, hogy a természetes emberi szolidaritás meghatározó volta miatt az egyének önmaguktól is a termelés kollektív szervezésének útját választják, tehát a kommunista berendezkedés nem szorul erőszakra, uralmi jellegű külső megerősítésre. Az individualista (libertariánus) anarchisták ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az embereknek természetes hajlamuk van a kereskedésre, javaik szabad cseréjére, s a kommunista termelési és elosztási rendszer korlátozza ezeket a hajlamokat, következésképpen csakis erőszakkal és kényszerrel tartható fenn.

Mindkét irányzatnál megfigyelhető bizonyos eltávolodás az anarchizmus eredeti tanításától. A kollektivisták elfogadták a politikát, de továbbra is megtagadták a tulajdont, míg az individualisták elfogadták a tulajdont, de elutasították a politikát. A politika elfogadása a kollektivista anarchistáknál abban áll, hogy az államellenesség fenntartása mellett felhasználandónak ítélték a közvetlen demokrácia eszközrendszerét. Míg az anarchizmus elveti a politikát mint az uralom reprezentációs rendszerét, addig a közvetlen demokrácia csupán a politika modern intézményrendszerét (állam, pártok, képviseleti parlament) teszi zárójelbe. Hívei szerint a liberális demokrácia lényegében pártdemokrácia, mert nem az egyéneket, hanem a pártokat és a pártok mögött álló érdekközösségeket képviseli. Korlátai az egyénnél kezdődnek, mert az individuumot sohasem lehet reprezentálni, s így nem vehet mindenki részt a döntéshozatalban. A közvetlen demokrácia azt igényli, hogy a direkt participáció révén saját identitását mindenki egyénenként és a közösség részeként egyaránt definiálhassa.

Anarchista szempontból a közvetlen demokrácia problémája abban áll, hogy nem küszöböli ki az uralom jelenségét. A képviselet eltűnése nem jelenti a kényszer eliminálását. Az önigazgatás is igazgatás, amelyben jelen vannak a politika, a döntés, a végrehajtás, a parancs motívumai, jelen van a kisebbség és többség feszültsége. Az önigazgatás is lehet retrográd vagy konzervatív, mint ahogyan nem zárja ki a helyi elitek kialakulását sem. Mégis, politikailag ez volt az a forma, amely egy már demokratikus társadalom közegében az anarchizmus elveihez viszonylag legközelebb álló módon egészítheti és szélesítheti ki a működő pluralista demokráciát.

A közvetlen részvétel problémája tehát többrétű:
- a közvetlen demokrácia elfogadása gyakorlati, politikai előrelépést, de elvi kompromisszumot jelent az anarchizmushoz képest;

- a közvetlen demokrácia nem helyettesítheti a képviseleti rendszert, anélkül társadalmi méretekben nem is tud működni;

- politikai demokrácia nélkül társadalmasítás, gazdasági demokrácia elvileg sem lehetséges, a gyakorlatban pedig bebizonyosodott, hogy a demokrácia mint politikai rendezőelv csak elszigetelten vagy részlegesen vihető át a gazdaság szférájába, amelyet történetileg szinte mindig a piac és a központi tervezés különböző kombinációi határoztak meg.
A létező politikai intézményrendszer elutasítása, de a politizálás termelési egységekhez (elsősorban a gyárakhoz) kötődő formáinak elfogadása jellemezte a szindikalizmust és az anarchoszindikalizmust (vagy más néven: forradalmi szindikalizmust). A merényletszervező anarchizmus bukása után a XIX. század végén Fernand Pelloutier arra szólította fel az anarchistákat, hogy lépjenek be a szakszervezetekbe, s a szindikalizmus a századfordulóra Franciaországban és általában a latin országokban vezető munkásmozgalmi irányzattá nőtte ki magát. Elmélete szerint a harc legfontosabb eszköze, s egyben beteljesítője az általános tömegsztrájk. Ez a sztrájk nem reformokért, munkáért és kenyérért, gazdasági vagy politikai engedményekért folyik, hanem ez már maga a forradalom, a leghatékonyabb módja a rendszer szétzúzásának és a forradalmi potenciált elsősorban hordozó munkásság felszabadításának.[55]

Az anarchoszindikalizmus elsősorban erőteljesebb államtagadása és forradalmi gyakorlata miatt különíthető el a szindikalizmustól, amely a kapitalizmus viszonyai között is inkább lehetségesnek tartotta a munkásság helyzetének fokozatos javítását. Az anarchizmustól a szindikalizmussal együtt abban különbözött, hogy osztálykategóriákban fogalmazott, s az emberiség általános céljai helyett a munkásság céljainak megvalósítására törekedett. Jellemzője volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezeti formát (szakszervezet) és egy bizonyos forradalmi módszert (általános sztrájk) kitüntetettként kezelt. Megjelent az anarchizmustól idegen elmélet- és értelmiségellenesség (amely ösztönös válasz volt a jórészt értelmiségiekből álló "politikus osztály" kialakulására), és az ouvrier-ista osztályöntudat, amelyben az akarat, a tett, az egység, vagyis maga a gyakorlat győzedelmeskedett az itt tisztán pejoratív értelmű ideológia felett. A szakszervezet ebben mint az "akarat iskolája" jelent meg, amelyet a munkáserők közvetlen akciója tesz hatékonnyá. "Az anarchoszindikalisták azt hirdették, hogy a győzelem után a társadalom életének igazgatását a munkásság gazdasági szervezetei, a gazdasági élet alapsejtjei vehetik át. A központi államszervezet helyét a forradalom másnapján a szakszervezetek kooperációja foglalja el." [56]

Érdemes nyomon követni az egyik alapkategória, a direkt akció jelentésváltozásait. Az anarchizmus különböző elméleteiben egyaránt jelentett spontán forradalmiságot (ahol a tömegek szándéka és cselekvése közé nem iktatódnak politikai vezetők); gondosan eltervezett merényleteket, erőszakos, konspiratív akciókat és az erkölcsi tett propagandáját, azaz morális felvilágosítást, önismeretre nevelést. Az anarchoszindikalizmus politikai szótárában viszont a direkt akció alatt az általános tömegsztrájkot mint a parlamenti politizálás alternatíváját értették. A terrorista-anarchista francia Ravachol 1886-ban még gyújtóbombát dobott le a francia parlament karzatáról; húsz évvel később az anarchoszindikalista befolyás alá került CGT határozatában a direkt akció már egészen mást jelentett: a társadalmi forradalom általános sztrájk révén történő megvalósítását.

Az anarchizmus másik ága a különösen az észak-amerikai kontinensen erős individuális (libertariánus) anarchizmus, amelynek alfája és omegája az egyéni szabadság. Az individualista anarchistákra nagy hatást tett Max Stirner egoista elmélete, amelynek továbbfejlesztésére az individualizmust sohasem pejoratív jelzőként értelmező amerikai kultúra ideális terepnek bizonyult. Josiah Warren szerint az egyéni szuverenitásra (self-sovereignity) épülő társadalomnak a következő elveket kellene követnie:
- a munka megfelelő, elfogadott és igazságos díjazása;

- a személyek és a tulajdon biztonsága;

- minden egyes ember lehető legnagyobb szabadsága;

- a gazdaságos termelés és a javak gazdaságos felhasználása;

- a természetes javak (például föld) mindenki számára korlátlan birtokolhatósága;

- harc helyett kooperáció az egyének között;

- a viszály, a háború, a bizalmatlanság, az elutasítás szokásaival való szakítás; a béke, a rend és a társadalmi együttérzés szellemének megteremtése.[57]
Habár Warren kísérletet tett a konvencionális pénz munkaegységekkel történő helyettesítésére, későbbi követői erről letettek, és a liberális szellemű amerikai közegben megpróbálták az anarchizmust a tulajon elfogadásának alapjára helyezni. Benjamin Tucker például azt vallotta, hogy az igazi anarchizmus nem más, mint következetes manchesterizmus. [58] Ennek a kijelentésnek a századfordulón paradox módon antikapitalista éle volt: tiltakozás a szabad versenyt és a szabad kereskedelmet megfojtó, újonnan létrejött monopóliumok ellen, és a liberalizmus által megteremtett új renddel szemben visszafordulás - az amerikai populistákhoz hasonlóan - a jeffersoni ideálokhoz.

Warren, Heywood, Greene, Ingalls, Andrews, Spooner, Tucker, Thoreau, DeCleyre és a többiek meg voltak arról győződve, hogy az egyén privátszférájába való beavatkozást jelenti az adókivetéstől a kötelező védőoltáson át a többségi döntéshozatalig minden állami akció, sőt az állam létezése mint olyan. Feltételezték ugyanakkor, hogy mindenki ismeri és elfogadja a szabad társadalom fundamentális axiómáját: az egyén és a tulajdon sérthetetlenségét.[59]

Az individuális anarchisták a kollektivistákhoz képest másként - praktikusabban - képzelték el a társadalmi forradalmat, az állam által ellenőrzött kapitalista társadalomból az állam nélküli társadalomba vezető utat. Egyrészt megpróbálták a libertariánus jelölteket támogatni, amely persze anarchista szempontból következetlen álláspont volt, hiszen ezzel látszólag elismerték a választás, a többségi szavazás legitimitását. Másik, híressé vált módszerük volt az adófizetés megtagadása, a passzív rezisztencia, az állampolgári engedetlenség szítása az állammal szemben. Végül anyagilag támogattak olyan alternatív, államon kívüli intézményeket, amelyeket alkalmasnak ítéltek arra, hogy az állami intervenciótól mentesen és az állami intézményeknél hatékonyabban működjenek (kölcsönbankok, postaszolgálatok, önkéntes választott bíróságok stb.).[60]

Amíg azonban a libertariánus elméletnek a XIX. században antikapitalista felhangjai voltak, a XX. század második felére ezek eltűntek, és a libertariánusok - egyre inkább elfogadva a klasszikus liberalizmus tanításait - anarchokapitalisták lettek. Ebben szerepet játszott a kapitalizmus megújulási képessége, a hetvenes évektől bekövetkező információs-technológiai forradalom, valamint a jóléti állam elméletének visszaszorulása. Ennek elméleti reflexióiként egyre nagyobb visszhangra találtak a klasszikus liberalizmus különféle régi és új képviselői (Adam Smith, Karl Menger, Ludwig von Mises, Milton Friedman, David Friedman, Friedrich A. Hayek, Robert Nozick, James Buchanan, Loren Lomasky stb.).

Az államszocialista rendszerek elnyomó természetének ismeretében elfogadottá vált Hayek azon nézete, mely szerint egy erősen korlátozott állam mellett lehetséges a jogok egyenlősége és az egyéni szabadság, míg a materiális egyenlőség igényének megvalósítási kísérlete okvetlenül az állam túlhatalmába torkoll.[61] Mint láttuk, Nozick is úgy érvel, hogy az anarchikus társadalmi rendből spontán módon kifejlődhet a minimális állam. Az "anarchokapitalista" Murray Rothbard úgy definiálja a "kizsákmányolás" és a "kényszer" fogalmát, amelyből világosan kitetszik, hogy ezek nem a piaci működés, hanem csakis a politikai beavatkozás eredményeképp jönnek létre. Az emberi természet elméletének különösebb kidolgozása nélkül is feltételezi, hogy az emberek többsége a természetjogok keretei között célracionális, önérdekű magatartást tanúsít.[62]

A mai amerikai "anarchokapitalista" libertarianizmus tehát szorosan összekapcsolódott a klasszikus liberalizmus reneszánszával, s így az anarchista elméletek jobboldali pólusán helyezkedik el. Kissé élesebben úgy is fogalmazhatunk, hogy míg az anarchista tradíció baloldali, kollektivista-kommunista irányzata felolvadt az újbaloldal apályát követő alternatív mozgalmakban, addig a jobboldali, tulajdonpárti individualista anarchizmus értékeit a felerősödő klasszikus liberális ideológia szívta fel. Az anarchista hagyomány e kettéválása és e két irányzat egymástól való eltávolodása azonban csak elvont ideológiai síkon okoz feloldhatatlan ellentmondást. A mozgalom szintjén, az állami túlhatalommal szembeni fellépésben, a környezetet és az alternatív életformákat védő szabadságkiterjesztő célú tüntetéseken azonban gyakran együtt lépnek fel, fognak össze az anarchizmus mai képviselői.

Összefoglalva tehát a kollektivista-kommunista és az individualista-libertariánus anarchizmus különbségeit, ki kell emelnünk, hogy míg a kollektivista hagyomány a társadalmi szolidaritásra, a tulajdonnélküliségre, a kölcsönös segítségre, a közvetlen részvételre és a szükségletek szerinti redisztribúcióra (pozitív szabadság) helyezi a hangsúlyt, addig az individualista tradíció az egyéni szuverenitást és szabadságot, a magántulajdont és szabad kereskedelmet, valamint mindenfajta kényszer teljes hiányát (negatív szabadság) emeli ki. Összeköti őket az uralomellenesség, a változtatás igénye, a vágy egy állam nélküli, szabad társadalom iránt.

Az anarchizmus e két ágának elkülönítése megkönnyíti az anarchizmus elhelyezését a különböző ideológiai alapon létrejött berendezkedések között. Természetesen az anarchizmus mint rendszer sehol sem jött létre, ezért vállalnunk kell, hogy alábbi modellünkben az anarchizmus és a liberális szocializmus ideáltípusait megvalósult rendszerek reáltípusaival együtt tüntessük fel.


Ábránk koordináta-rendszerében az egyik tengelyt az államiság-államellenség ellentétpárja képezi, míg a másikat a baloldal-jobboldal hagyományos pólusai. Ezzel természetesen feltételezzük azt, hogy a baloldali és jobboldali értéktartományok nem szűkíthetők le az államiság-államellenesség tartalmaira. A mai nyugati demokráciákban ugyanis a társadalmi konszenzus magas foka révén a politikai irányzatok eltérő történeti-ideológiai gyökerei gyakran elmosódnak, háttérbe szorulnak, s a baloldalt pusztán a gazdaságba való fokozottabb állami beavatkozással, a jobboldalt pedig a piaci mechanizmusokba való állami be nem avatkozással azonosítják. Modellünkben azonban nagyrészt nem demokratikus rendszereket és ideológiákat vizsgálunk, amelyekben a baloldaliság és jobboldaliság sokszor egészen más tartalmakat is hordoz. (Ilyen például a fejlődéshez való ideologikus viszony, vagy a nemzethez, a valláshoz, az egyházakhoz és a történelmi tradíciókhoz való viszony.)

Az ábra centrumában a liberális demokrácia változatos formái állnak, amelyeket a jóléti állam különböző mérvű elfogadása és a piaci elosztás által dominált vegyes gazdaság jellemez. A politikai döntéshozatal többségi elvű, azaz demokratikus, de különböző mértékben elismerik a kisebbségben maradtak jogait is. A politikai életet makroszinten a képviseleti elv határozza meg, amelyet a közvetlen demokrácia és a helyi önkormányzat legkülönbözőbb formái egészítenek ki. Egy ilyen rendszerben a kormányzás filozófiája lehet szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív, mindez azonban nem jelent lényegi eltérést a politika és a gazdaság alapvető viszonyaiban. A liberális demokrácia az egyéni szabadság, a helyi közösségi jogok és az ellenőrzött állami beavatkozás egyensúlyának történetileg kialakult optimuma. Olyan kormányzási rendszer, amely három alapkövetelményt elégít ki: "tisztességes és mindenre kiterjedő versengést szabályos időközönként, erőszak kizárásával, minden valamirevaló kormánypozícióért egyének és szervezett csoportok (elsősorban politikai pártok) között; magas fokú politikai részvételt a vezetők és intézmények kiválasztásában rendszeres és törvényes választások útján, amelyből egyetlen (felnőtt) társadalmi csoport sincs kizárva; valamint a polgári és politikai szabadságjogok - szólásszabadság - oly fokú szintjét, amely biztosítja a politikai verseny és részvétel integritását."[63]

E centrumon kívül elhelyezkedő rendszerek és elképzelések valamilyen módon mind szemben állnak a liberális demokráciával. Az etatizmus-antietatizmus tengely két végpontját a totalitarianizmus és az anarchizmus képezi. Az anarchizmus demokráciakritikáját már ismertettük: lényege, hogy nem csupán minimalizálni kell az állam és a többségi döntéshozatal szerepét, hanem az államot el kell törölni, mert korlátozza az egyén morális autonómiáját és a közösségi szolidaritást. Az ellenkező pólust, a totalitariánus rezsimeket ezzel szemben az erősen központosított, monisztikus hatalmi struktúra jellemzi, amelyben az uralkodó csoport nem tartozik felelősséggel semmiféle választott testületnek, hatalmából intézményesített, békés eszközökkel kimozdítani nem lehet. A társadalmi életet a kizárólagos, részletekbe menő (totális) ideológia hatja át, s a lakosság mozgósítását ideokratikus monopolisztikus intézmények látják el, ide értve az egyetlen mozgósító tömegpártot, amelyek így együtt gyakorlatilag elfojtanak minden autonóm társadalmi és politikai kezdeményezést.[64] A társadalmat felülről átpolitizálják, ami által megszűnik a politika mint egyének és csoportok szabad érdekartikuláló és akaratérvényesítő tevékenysége. Az állam és a monopolhelyzetű párt teljesen összeolvad (állampárt), s közigazgatási funkciói alárendelődnek az elit politikai és ideológiai céljainak. A pártállam megszünteti vagy kontrollálja a privát szféra területeit, a mindennapi kommunikációt, gyarmatosítja a civil társadalmat, s a rezsim "legitimációját" az állampolgároktól megkövetelt teljes ideológiai azonosulás, illetve az ellenszegülőkkel szemben alkalmazott terror biztosítja.[65]

Friedrich és Brzezinski hat egymással összefüggő tulajdonsággal határozta meg a totalitariánus rendszereket: hivatalos ideológia, egypártrendszer és vezérközpontú diktatúra, terrorista államrendőrség, kommunikációs monopólium, fegyvermonopólium és központilag irányított gazdaság.[66] Ezen intézmények funkciója az, hogy széttörve az összetartás szálait, atomizált, engedelmeskedő egyének tömegévé züllessze a társadalmat. A baloldali (kommunista) totalitarianizmus megszünteti a magánvállalkozást, és a piaci viszonyokat a centralizált tervgazdasággal váltja fel; míg a jobboldali (fasiszta) totalitarianizmus névlegesen fenntartja a magánvállalkozást, de a piac működését teljesen alárendeli a pártállami bürokrácia igényeinek. Mind a kommunista, mind a fellazuló autoritariánus-paternalista szocialista rendszereket a többé-kevésbé dogmaként tisztelt marxista-leninista ideológia uralja. Ez az ideológia annyiban hasonlít az anarchizmusra, hogy opponálja a kapitalista gazdaságot, és végcéljaként hasonlóképpen állam nélküli társadalmat kíván megvalósítani az egyenlőség és szabadság elvei alapján. (E vonzó céljai miatt nem kevés értelmiségit hódított meg, akik önmagukat - messianisztikus küldetéstudatuknál fogva - a társadalom élcsapatának tekintették.) Megegyeznek továbbá jövőorientációjukban, internacionalizmusukban, a társadalmi forradalom igenlésében, valamint abban, hogy a világot nem csupán értelmezni, de megváltoztatni kell. Történelemszemléletükben hasonló a bekövetkező minőségi változás - mint hangsúlyozottan evilági megváltás - feltételezése is. A különbségeket vázlatosan az alábbi szembeállítások jellemzik:

történelmi materializmus anarchizmus
osztálykategóriák egyének és csoportok
a történelem osztályharcok története a történelem eddigi menete puszta uralomváltások története
a politikai eszközök elfogadása a politikai eszközök lenézése (egyes eszközök elfogadása)
anyagelvűség idealizmus
az egyenlőség megteremtése fontosabb, még a szabadság átmeneti korlátozása árán is szabadság és egyenlőség csak együtt teremthető meg
a gazdasági fejlődés a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája a történelem mozgatórugója
a tőkés tulajdonviszonyok megszüntetése a közvetlen cél, az államiság kiküszöbölése távolabbra tolódik az államiság megszüntetése az elsődleges, a tulajdon eltörlése ebből következik
a forradalmat egy élcsapat (párt) vezeti: elit és tömeg kettősségének elfogadása az élcsapat (párt) tagadása: a forradalom spontán tömegmozgalom, amely nem szorul vezetőkre
a célok és eszközök inkongruenciája a célok és eszközök megfelelésének igénye
a forradalom utáni átmeneti időszak elfogadása az átmeneti időszak tagadása[67]

A marxisták azzal vádolták az anarchistákat, hogy nem tesznek különbséget különböző termelési módok között, s úgy látták, hogy az anarchizmus mint a radikális kispolgárság ideológiája, politikai hatásában a burzsoázia egészének tesz szolgálatot.[68] Az anarchisták viszont úgy tekintettek a marxizmusra, mint az új, professzionális értelmiség ideológiájára, amelynek célja, hogy elősegítse egy új uralkodó osztály kialakulását.[69] Velük szemben úgy vélték, hogy az anarchista forradalomnak olyan tömegforradalomnak kell lennie, amely átmetszi a hagyományos osztályhatárokat.

Az államszocialista autoritarianizmussal és totalitarianizmussal szemben jött létre a liberális szocializmus ideológiája, amely egyúttal alternatívát kívánt nyújtani az elszigetelődő anarchizmussal szemben is. Olyan korban jött létre a századfordulón, amikor a szocializmus előretörése és a liberalizmus hanyatlása megállíthatatlannak látszott, ám jelentkeztek már a szocializmus diktatórikussá fajulásának első jelei is. A liberális szocializmus sokszor egymással is vitatkozó teoretikusai (Dühring, Shaw, Carey, Oppenheimer, Loria, Wallace és Henry George, valamint Magyarországon Jászi Oszkár és - időskori írásaiban - Bibó István) azonban úgy látták, hogy a liberalizmus nemcsak egy múló pillanat az emberiség történelmében, hanem vannak maradandó, egyetemes értékei is. A monopolkapitalizmussal szemben megpróbálták átmenteni a liberalizmus egyes eredeti értékeit, s megkísérelték összeegyeztetni azokat a szocializmussal. Úgy látták, hogy az angol (fabiánus) szocializmus működőképes alternatíváját nyújthatja a gazdasági monopóliumokat létrehozó nyugati liberalizmusnak és a politikai monopóliumokat teremtő keleti szocializmusnak. A liberális szocializmus elveti a forradalom eszméit, inkább egy szellemi-erkölcsi átalakulásban, "a minőség forradalmában", egy új reformációban bízik. "Míg a kontinentális szocializmus a kenyérkérdést és a hatalmi kérdést tolja előtérbe, addig az angol szocializmus a jogi s az erkölcsi problémát tekinti a szocializmus igazi alapvetésének",[70] s ez a fajta "harmadik út" jelenthet kiutat a liberalizmus elmélyülő és az etatista szocializmus kezdődő válságából.

A liberális szocializmus és az anarchizmus gondolatrendszerében számos azonosságot fedezhetünk fel, ami nem meglepő, mert az első elmélet gyökerei is egészen Proudhonig vezethetők vissza. Fontos kiemelni a szabadság és egyenlőség egyidejű hangsúlyozását, ami Bibó Istvánnál úgy fogalmazódik meg, hogy a nyugati szabadságtechnikák szocialista adaptációja nem ellentétes a kizsákmányolásmentes társadalomra való törekvéssel.[71] Mindkét elmélet elveti a diktatúra gondolatát, megkérdőjelezi a gazdasági determinációt, és a szolidaritás eszméjére hivatkozva antimilitarizmust hirdet. Megegyeznek a műveltség, a kulturális nevelés fontosságának és az erkölcsi megújulás szükségességének elismerésében is. Jövőképük szintén hasonló, feltételezésük szerint az emberiség útja a decentralizáción keresztül a harmónia állapota felé vezet. Ahogy Jászi Oszkár fogalmaz: "Nem egy mindenható közösségi hatalom, hanem szabad egyének szabad kooperációja a legfelsőbb politikai célkitűzés."[72] Jászi szerint a liberális szocializmus "nemcsak kacérkodik a demokráciával, de azt végső konzekvenciáig: minden életképes csoport önrendelkezési és önkormányzati jogáig kiépíteni és megvalósítani akarja. Decentralizáció, önkormányzat és szövetkezés: ez az új szocializmus politikai programjának az alapja."[73] A liberális szocializmus teoretikusai megegyeznek abban, hogy "az igazi szellemiség tényleg anarchista" (Jászi), s "a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése".[74] Az ide vezető út Bibónál is a szabadságjogok tág rendszerére épülő önkormányzati körök kialakítása, a hatalmak teljes elválasztása, az uralmi funkciók kiegyensúlyozása és szolgálattá való átalakítása. Bibó 1971-ben írt politikai testamentumában felhívja a figyelmet arra, hogy egy magas technikai szinten álló, uralom nélküli, an-archikus társadalom megszervezése egyszersmind a keresztény erőszaknélküliség erkölcsi maximájának egyetlen, politikailag hatékony megvalósítása. Mivel "merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni" - írja Bibó,[75] mintha csak közvetlenül az anarchistákkal vitatkozna -, a szervezeti biztosíték an-archia eléréséhez az uralom szétdarabolása, az egyes uralmi formák kölcsönös ellenőrzése és az önkormányzati rendszer kiépítése lehet.[76]

Az anarchizmus és a liberális szocializmus eltérései az alábbiak:

liberális szocializmus anarchizmus
az uralmi helyzetek teljes elválasztása és kölcsönös kiegyenlítése az uralmi helyzetek kiküszöbölése
a társadalom ellenőrzi az államot a demokratikus jogrend alapján államiság és demokrácia egyaránt uralmi formák, ezért megszüntetendők
a tulajdon és a politika elismerése a tulajdon és/vagy politika tagadása
"új reformáció" szükségessége társadalmi forradalom szükségessége
az új társadalomban a szellemi munka elsődlegessége valósul meg az új társadalomban szellemiség és gyakorlat organikus egysége jön létre
a demokrácia önkormányzatiságot és szabad szövetkezést jelent, ezért összeegyeztethető az erkölcsi autonómiával
(Jászi)
a demokrácia a többség és a képviselet elvére támaszkodik, ezért összeegyeztethetetlen az erkölcsi autonómiával
(Wolff)

Ugyancsak itt, a liberális szocializmus modellje mellett említendők a különféle alternatív szocialisztikus ideológiák és törekvések. Ezek mai változatairól az új társadalmi mozgalmak kapcsán még szólunk, de itt kell említést tennünk az újbaloldal és az anarchizmus kapcsolatáról. E viszonyt nehéz egyértelmű kategóriákkal meghatároznunk, mert az újbaloldal maga sem egyetlen irányzat, hanem áramlatok sokaságának gyűjtőfogalma. Az újbaloldalon belül az anarchizmus mellett jelentkezett a trockizmus, a marxizmus, a szituacionizmus, a spartakizmus, a blanquizmus, a krisztianizmus, a zen buddhizmus, a neofreudizmus, a pszichedelizmus, a szindikalizmus és a többi felsorolhatatlan árnyalat. Társadalmi bázisát a középosztály egy része, a lecsúszott, marginalizálódó rétegek, a diákok, az értelmiségiek, valamint olyan csoportok alkották, amelyek hirtelen kerültek át egyik osztályból a másikba, így átmeneti helyzetben voltak. Közös élményük, hogy a fejlett ipari társadalom "a manipulált egyént oly mértékig önmagába integrálja", hogy maga is igenli elidegenedését - az újbaloldaliak ez ellen tiltakoznak. Az elidegenedés az a kulcsszó, amelyben megtalálják a fogyasztói társadalom kritikáját; amelynek lényegét a fiatal Marx elidegenedéselmélete nyomán Herbert Marcuse fogalmazta meg: "A valóság az elidegenülésnek egy előrehaladottabb fokát alakítja ki. Az elidegenülés teljesen objektívvá vált; az elidegenült szubjektumot elnyeli a maga elidegenült létezése. Egyetlen dimenzió létezik csak, s az van jelen mindenütt és minden formában."[77]

Az újbaloldal elsősorban létrejöttének megváltozott társadalmi környezete miatt volt új. A második világháborútól a hatvanas évek végéig tartó időszak a jóléti állam aranykora volt, több nyugati országban a "gazdasági csoda" évtizedei. Többé nem volt lehetséges forradalmi mozgalmat szervezni a munkásosztály elszegényedésére hivatkozva, hiszen a valóságban éppen ellenkező folyamat zajlott le. A gazdasági konjunktúrával együtt járó életszínvonal-emelkedés elterjesztette a polgári életformát: a munkásság régi közösségei felbomlottak, s a munkásosztályt egyre kevésbé lehetett potenciális forradalmi erőnek tekinteni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megváltozott a kritikai mozgalmak bázisa, de megváltoztak követelései is. A materiális kérdések helyét egyre inkább a kulturális vagy pszichológiai kérdések foglalták el - úgymint az életstílus, az életminőség, a személyközi kapcsolatok, az emberek mentális vagy emocionális állapota -, s a társadalomkritika iránya a termelés szférájáról a mindennapi élet más területeire (fogyasztás, szabadidő stb.) tevődött át. Az újbaloldal forradalmi célja az volt, hogy megtalálja azt a harmadik utat, amely egyaránt elkerüli az ipari kapitalizmus és a bürokratikus szocializmus tévútjait. Ilyen szempontból a posztindusztriális átmenet előhírnöke volt, bár forradalmi eszméiben sokszor még az államszocializmust is balról támadó, szélsőséges, diktatórikus jellegű mozgalmakkal szimpatizált. Az anarchista csoportok az eszmék és mozgalmak e kavalkádjában mindvégig jelen voltak ugyan, de fokozatosan elveszítették saját, mindenki mástól különböző identitásukat, s végül a modern kapitalista társadalom egyik kultúrkritikai áramlatává szelídültek. Gyakorlati céljaik között már egyre kevésbé szerepelt a kapitalizmus megdöntése és az állam eltörlése - megelégedtek azzal, hogy a társadalmi élet tereinek kitágítását követeljék, amelyekben az alternatív életstílusok és életformamodellek kifejlődhetnek.[78]

A liberális (laissez faire) kapitalizmus az anarchizmustól politikailag jobbra helyezkedik el. A liberalizmus a modernitás ideológiája,[79] amelynek filozófiai gyökerei egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, s elveit olyan gondolkodók fejtették ki, mint Locke, Voltaire, Hume, Constant, Paine, Acton, Adam Smith, John Suart Mill vagy Herbert Spencer. Alapelvei az egyéni szabadság, a magántulajdon és a piacgazdaság. Az egyéni szabadság jogokon alapul, amelyek egy része természetjogi eredetű, tehát a társadalomtól független, a másik része pedig - a polgár jogai - az emberek szabad megegyezéséből, a társadalmi szerződésből fakad. Egy részük elidegeníthetetlen (mint az élethez, a szabadsághoz való jogok), másik részük pedig átruházható (mint a tulajdonjogok). A szabadságjogok addig terjednek, míg nem sértik mások ugyanazon elidegeníthetetlen jogait. Az egyéneknek megvan az ellenálláshoz való joguk az állam által alkotott "igazságtalan" joggal szemben, de a rezisztencia nem válhat államellenes forradalommá, a szerződésen alapuló, tehát legitim állam szuverén hatalmával szemben, mert a szerződés felbontható. A liberális elméletben a jogok megerősítésre szoruló morális igények, s ennek garanciáját az államnak vállalnia kell. Az állam mindazonáltal veszélyes lehet a szabadságra, ezért a politikában, de még inkább a gazdaságban a lehető legminimálisabb térre kell visszaszorítani.

A liberalizmus megegyezik az anarchizmussal abban, hogy a társadalmat önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet azonban nem egy evilági megváltást ígérő eszményített emberképből vezet le, hanem az eszményített piac láthatatlanul szabályozó társadalmi természetéből. A liberalizmus szerint senki nem rendelkezik a társadalomban az abszolút tudás privilégiumával; a társadalom azáltal működik, hogy minden benne élő embernek személyes tudása van, amelyet saját hatókörén belül a legmegfelelőbben hasznosíthat. A spontán, önszabályozó rend szabályai és eljárásai nem egyik napról a másikra alakulnak ki, hanem a "próba és hiba" folyamatában fokozatosan tökéletesednek a gazdaság és a politika piacán. A liberalizmus szerint az állami redisztribúció nemcsak hatékony, hanem igazságtalan is, mert egyaránt megsérti a szerződési szabadságot és a szerződéstől való tartózkodás szabadságát. A liberalizmus szabadságfogalma negatív szabadságfelfogást jelent, amelyet a jogállamiság, a "jog uralma" biztosít. Ugyanakkor nemcsak az államiságot, de a jogkiterjesztést is korlátok között kívánja tartani, mert minden jogkiterjesztés megnöveli a társadalomban lévő erőszakmennyiséget azáltal, hogy a jogokat legitim módon szankcionálja. Talán ez magyarázza a liberálisok tartózkodását a demokratikus állammal szemben. Ideáljuk nem a demokrácia (amely a legitimált többségi intervenció veszélyét rejti magában), hanem az alkotmányosság.

A liberalizmus eredetileg - az anarchizmushoz hasonlóan - nem osztálytársadalomban gondolkodott, hanem viszonylag homogén társadalomban, amelynek alapvető aktora az önálló gazdaságot űző személy, az individuum. A liberalizmus szintén társadalomelvű, s nem államelvű ideológia. A klasszikus elmélet "hallgatólagos elképzelése az volt, hogy a tiszta piacon a jövedelmek kiegyenlítődnek, s nem felhalmozódnak", s ez okozza a társadalmi homogenitást.[80]

A liberalizmussal szemben megfogalmazott anarchista kritika egyfelől arra irányul, hogy a liberalizmus meghazudtolta önmagát, s a piaci egyenlőtlenségek kialakulásával megsértette az "egyenlő szabadság" eszméjét. Ez a kritika közel áll a liberális eszme eredeti célkitűzéseihez, de leleplezi utópikus mivoltát, amikor kimutatja, hogy ezek az ideálok ezen az úton nem valósíthatók meg. Az anarchista kritika másik iránya már a liberalizmus kiindulópontjának helyességét is megkérdőjelezi, amikor az individuális versennyel szembeállítja a társadalmi szolidaritás princípiumát.[81] Mindazonáltal - mint korábban elemeztük - napjainkra a libertariánus "anarchokapitalizmus" igen közel került az újjáéledő klasszikus liberalizmus elveihez.[82]

Az anarchizmus természetesen mind államellenességében, mind a gazdasági kizsákmányolással szemben elfoglalt álláspontjával élesen szembeszáll a jobboldali autoritariánus, illetve államkapitalista rendszerekkel, valamint ezek etatista, populista vagy konzervatív ideológiáival. Ezekből a rendszerekből ugyanis éppen azok az elemek - az egyéni szabadság tisztelete, a társadalomelvűség, az önszabályozó rend - hiányoznak, amelyek miatt az anarchizmus a liberalizmussal rokonítható.

Az anarchizmus közvetlen öröksége ma a Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában és a világ több más területén sporadikusan működő számos anarchista és anarchoszindikalista munkás- és értelmiségi csoportban és lapban él tovább. Hatásuk viszonylag Olaszországban és Spanyolországban a legnagyobb (olasz elméleti folyóiratuk a Rivista A). Említést érdemel emellett a Francia Anarchista Föderáció (FAF), a német ökológiai mozgalommal együtt fellépő anarchizmus, valamint a minden nagyobb nyugat-európai országban helyi föderációkkal rendelkező szindikalista internacionálé, a Nemzetközi Munkásszövetség (AIT).[83] Az elmúlt két év fejleménye a gazdag orosz anarchista hagyományra támaszkodó szovjetunióbeli anarchizmus és anarchoszindikalizmus újramegjelenése és politikailag jelentős kapcsolatteremtése a független munkásmozgalommal.[84]

Az anarchizmus több eleme azonban az anarchista csoportokon kívül, más mai szellemi irányzatokban és politikai mozgalmakban is megjelenik. Ezek a napjainkban jelentkező irányzatok - az új társadalmi mozgalmak és a tőlük nem függetlenül jelentkező posztmodern filozófia - az anarchista értékvilág, az anarchista szellemiség számos vonását továbbörökítik. Ilyen anarchista alapértékek, mint már utaltunk rá: az uralkodónélküliség, a pluralista jelleg, az alternativitás, a szabad választás alapján való elfogadás, az írásbeliség profanizálása, az emberközpontúság, a humanista jelleg, a függetlenség, az autonómia, a változtathatóság, az uralom- és tekintélyellenes lázadás, a morális és társadalmi felszabadulás és a decentralizáció.[85]

Néhány anarchista szerző írása kétségtelenül tartalmazott időnként arról szóló doktrínákat, hogy hogyan kell a forradalmat végrehajtani, s hogy milyen lesz az új társadalom. Kevés azonban a meghatározott utópiára - pontos megvalósítást követelő kényszerutópiára - vonatkozó elképzelés. Ellenkezőleg, az anarchisták általában tudatosan hangsúlyozták, hogy az elképzelt uralom nélküli társadalom anarchiaképe előre megrajzolhatatlan, hiszen az irányába történő menetelés elkerülhetetlenül magába foglalná az elnyomás és az uralom mozzanatát. Ehelyett az anarchista eszmény flexibilis jellegét, az autonóm aktorok víziójának és tetteinek fontosságát hangsúlyozták. Az anarchista hagyomány ezért ritkán szült kényszerutópiát, gyakrabban a pozitív értékek összességéből körvonalazódó ideált.

Minél doktrinerebb volt az anarchista tanítás - minél inkább az állam frontális támadására, a forradalom menetének precíz előírására és az utópia pontos megrajzolására törekedett -, annál kevésbé reális ma. Az anarchizmus nem áll egyedül ezzel: a rigid doktrínák más politikai hagyományok esetében sem állták ki a gyakorlat próbáját. A klasszikus liberalizmus szociális vonásokkal, a jóléti állam intézményeivel egészült ki; a kommunizmus falansztertársadalma megbukott; s válságba jutott a szocializmus központosító-újraelosztó doktrínája is. Ám minél inkább az anarchizmus pozitív értékideáljára, az anarchista szellemiség értékeire helyezzük a hangsúlyt, annál inkább találunk olyan mai törekvéseket, amelyekben megnyilvánul öröksége.

Kötetünk befejezéseként röviden utalunk a nem szigorú értelemben vett anarchista, ám az anarchista szellemiség értékeit képviselő mai filozófiai iskolákra és politikai irányzatokra: a posztmodernizmusra, a feminizmusra, a zöld-mozgalomra és a föderalizmusra - s mai aktualitásuk társadalmi körülményeire.


Folytatás




Kezdőlap