Előszó a magyar kiadáshoz

A tudattalan pszichológiá-járól írt művemnek dr. Nagy Péter fordításában és dr. Jacobi Jolán gondos felügyelete alatt készült magyar fordítása az első írásom, amely ezen a nyelven jelenik meg. Néhány mástól eltekintve tehát először lát napvilágot eredeti művem a keleti Európában. Nemcsak azért vagyok nagy hálára kötelezve dr. Jacobi Jolánnak, mert a fordítás megjelenését lehetővé tette, hanem talán még sokkal nagyobb mértékben azért, mert e könyv átdolgozásánál és sajtó alá rendezése közben ösztönző segítségével és hasznos tanácsaival oly önzetlen módon támogatott. Különösen jólesik, hogy ez az írásom immár közvetlenül szól a magyar olvasóhoz, ama nép fiához, amely mindig eleven érdeklődés jelét adta munkálkodá­som iránt: ha közvetve is, de talán ezért való hálám egy részét rója le ez a könyv.

A nyugati féltekéről származó sok tanítványom között dr. Jacobi Jolán volt az első magyar; évek óta dolgozik vezetésem alatt Zürichben, és e réven valóban alapos tudásra tett szert a tudattalan pszichológiájának olyannyira szétágazó s nehéz területén. Ennek pompás bizonyítékát adta Die Psychologie von C. G. Jung c. munkájával, amely elsőrangú bevezetés műveimhez. Az ő tárgyismerete szavatol e fordítás pontosságáért és értelmi hűségéért is, ami e nehéz és kényes anyag taglalásakor rendkívül fontos.

A jelen kísérlet legkevésbé sem próbál átfogó ábrázolás lenni, megelégszik azzal, hogy az olvasót a tudattalan pszichológiájának legfőbb problémájával megismertesse, az orvosi tapasztalás által kijelölt keretek között. Mivel írásomat csupán bevezetésnek szántam, a szellemtörténet sokrétű vonatkozásaira: mitológiára, vallásra, filozófiára, primitív pszicholó­giára s a többire csak utalok.

Zürich, 1944 januárjában

A SZERZŐ



Az első kiadás előszava

A jelen kis munka akkor keletkezett, amikor a kiadó kívánságára az 1912-es Rascher-évkönyvben megjelent Neue Bahnen der Psychologie (A pszichológia új útjai) c. tanulmá­nyomat egy második kiadás számára kellett átnéznem. E munka tehát a korábbi tanulmányt átdolgozott és bővített formában mutatja be. Abban a tanulmányban a Freud által inaugurált pszichológiai felfogásmód egy jelentős darabjának ábrázolására korlátoztam magam. Az utóbbi évek sokrétű s jelentős változást hoztak a tudattalan pszichológiájában; ez késztetett arra, hogy tanulmányom kereteit lényegesen kibővítsem. Egyes Freudról szóló fejtegetéseket meg­rövidítettem, ezzel szemben tekintetbe vettem Adler pszichológiáját, s amennyire csak e mű keretei lehetővé tették, megadtam saját nézeteim általános irányvonalát is. Fel kell hív­nom az olvasó figyelmét arra, hogy ez a fejtegetés kissé bonyolult anyaga miatt sok türel­met és figyelmet kíván. Eszembe sem jut e munkával kapcsolatban, hogy az bármilyen szempontból is végleges érvényű vagy akár csak kielégítően meggyőző lenne. E követel­ménynek legfeljebb az itt felvetett problémákat egyenként taglaló terjedelmes tudományos munkák felelhetnének meg. Aki tehát mélyebben be akar hatolni az itt érintett problémákba, annak a szakirodalmat ajánlom. Az én célom pusztán általános tájékoztatást adni a tudattalan pszichológiájának lényegét illető legújabb felfogásokról. A tudattalan problémáját annyira fontosnak és korszerűnek tartom, hogy nézetem szerint súlyos veszteség lenne, ha ez a mindeneket oly közelről érintő probléma nehezen hozzáférhető szakfolyóiratok hasábjaira száműzve a művelt közönség látókörén kívül könyvtári polcokon tengetné árnyékéletét. A most folyó háborút kísérő pszichológiai jelenségek - mindenekelőtt az általános ítélőképesség hihetetlen elvakultsága, a kölcsönös rágalmazási hadjárat, az elképzelhetetlen pusztítási düh, a hazudozás gáttalan árja, s az ember képtelensége arra, hogy a véres démont megállítsa útjában - mindennél alkalmasabbak, hogy a rendezett tudatvilág alatt nyugtalanul szunnyadó kaotikus tudattalant a gondolkodó ember számára szembeszökővé tegyék. Ez a háború kegyetlenül megmutatta minden kultúrembernek, hogy alapjában véve még barbár, s egyszersmind azt is, hogy mily kegyetlen fenyítés vár rá, ha még egyszer eszébe jutna saját rossz tulajdonságaiért szomszédját tenni felelőssé. Mert az egyes ember pszichológiája azonos a népek lélektanával. Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is. Csak az egyes emberek beállítottságváltozása lehet a kezdete a népek lelki átalakulásának. Az emberiség nagy problémáit sohasem általános törvények, hanem mindig az egyes ember beállítottságának megújhodása oldotta meg. Ha volt idő, amikor az önmagunkon való elmélkedés volt a szükséges és egyedül helyes út, akkor mai, szerencsétlen korszakunk feltétlenül az. Aki azonban önmaga felett elmélkedik, beleütközik annak a tudattalannak a korlátaiba, amely éppen azt tartalmazza, amit a legszükségesebb lenne tudnunk.

Küssnacht (Zürich), 1916 decemberében

A SZERZŐ



Előszó a második kiadáshoz

Örömömre szolgál, hogy e kis írásom - sokak számára nem könnyen érthető tartalma ellenére is - ily rövid idő alatt már második kiadását éli meg. A második kiadás, kisebb változtatások­tól és javításoktól eltekintve, lényegében változatlanul jelenik meg, bár tudatában vagyok annak, hogy éppen az utolsó fejezetek sokkal bővebb fejtegetést kívánnának rendkívül nehéz és újdonság voltuk miatt, hogy általánosan könnyű megértésre találjanak. Az ott lefektetett alapelvek behatóbb tárgyalása azonban olyan mértékben lépné túl egy többé-kevésbé népszerű tájékoztató mű kereteit, hogy ezeket inkább egy most előkészületben levő könyvemben taglaltam a nekik kijáró alapossággal.[1]

Az első kiadás megjelenése után hozzám érkezett levelekből örömmel láttam, hogy a közönség széles rétegeinek érdeklődése az emberi lélek problémái iránt sokkal erősebb, mintsem reméltem. Ezt az érdeklődést talán nem kis mértékben arra a mély megrázkódtatásra vezethetjük vissza, amelyet tudatunk a világháború révén elszenvedett. E katasztrófa látványa az embert tehetetlensége érzésében önmaga felé fordítja; befele fordul, s mivel az egész világ inog, támaszt keres. Sokan még a külvilágban keresik ezt; egyesek hisznek a csalfa győzelem­ben és a győző hatalmában, mások törvényekben és szerződésekben, megint mások a fennálló rend lerombolásában. Még nagyon kevesen kutatnak önmagukban, saját bensejükben, még túl kevesen tették fel maguknak azt a kérdést, hogy nem szolgálnák-e jobban az emberi társadalom ügyét, ha önmagukon kezdenék a mostani rend átváltását, ha először és egyedül saját magukon, saját belső államukon próbálnák ki azokat a törvényeket és diadalokat, amelyeket minden utcasarkon prédikálnak, ahelyett, hogy ezt embertársaiktól várnák el. Minden egyes embernek gyökeres változásra, belső szakadásra, a meglevő feloldására és megújulásra van szüksége, nem pedig arra, hogy embertársaira kényszerítse ezt, a keresztény, felebaráti szeretet vagy a szociális felelősségérzés képmutató köntösében, vagy bármi mást hirdető szép szavakkal, amelyek tudattalan személyes hatalomvágyból fakadnak. Csak az egyes ember magába szállása, az emberi lét lényegéhez, saját lényének, egyéni és szociális adottságainak alapjaihoz való visszatérése lehet a mai világban uralkodó vakság gyógyításá­nak kezdete.

Az emberi lélek problémái iránti érdeklődés ennek az önmagunkhoz való ösztönös visszatérésnek a szimptómája. Munkám ezt az érdeklődést kívánja szolgálni.

Küssnacht (Zürich), 1918 októberében

A SZERZŐ



Előszó a harmadik kiadáshoz

Ez a mű a világháború alatt született, és jelentős részében a nagy események pszichológiai visszhangjának köszönheti létét. A háború elmúlt, s lassanként a hullámok is lecsendesednek. A háború által felvetett nagy lelki problémák azonban nem szűnnek meg foglalkoztatni minden gondolkodásra és kutatásra hajlamos ember szívét és elméjét. E körülménynek köszönheti ez a kis írás, hogy túlélte a háborút követő időt, és immár harmadik kiadásban lát napvilágot. Tekintetbe véve azt a tényt, hogy a második kiadás megjelente óta hét év telt el, szükségesnek tartottam, hogy jelentős változtatásokat és javításokat eszközöljek, különösen a típusokról és tudattalanról szóló fejezetben. A típusok fejlődése az analitikus folyamat során c. fejezetet teljesen elhagytam, mivel ezt a kérdést azóta alaposan taglaltam Psychologische Typen c. munkámban; erre kell tehát utalnom e célból.

Aki csak megkísérelte, hogy egy tudományosan még alakulóban lévő, rendkívül bonyolult anyagról népszerűen próbáljon beszélni, igazat ad nekem abban, hogy ez nem könnyű feladat. A nehézségeket még növeli az a tény, hogy az itt taglalt lelki folyamatok és problémák nagy része sokaknak bizonyára teljesen ismeretlen. Egy s más netán előítéletekbe ütközik, vagy önkényesnek tűnhet: de kérem az olvasót, vegye figyelembe, hogy az effajta írásnak sohasem lehet célja a meggondolások s a bizonyítás egyes részleteibe való behatolás, hanem legfeljebb anyagának megközelítő ismertetése és az e réven való ösztönzés. Nagyon meg lennék elégedve, ha ez a kis könyv ezt a célt elérné.

Küssnacht (Zürich), 1925 áprilisában

A SZERZŐ



Előszó a negyedik kiadáshoz

Egypár javítástól eltekintve a negyedik kiadás változatlanul jelenik meg. A közönség sokféle reakciója nyomán megállapítottam, hogy a kollektív tudattalan, amelynek e könyv egyik fejezetét szenteltem, különös érdeklődésre talált. Ezért nem mulaszthatom el, hogy az olvasó figyelmét felhívjam az Eranos-évkönyv (Rheinverlag) utolsó évfolyamaira, amelyek különböző szerzők e szempontból jelentős munkáit tartalmazzák. Ennek a könyvnek egyáltalán nem igénye csaknem átfogó tájékoztatást adni az analitikus pszichológia teljes területéről; éppen ezért sok mindenre csak utalok, és egyet-mást meg sem említek. Remélem, azért szerény célját teljesíteni tudja továbbra is.

Küssnacht (Zürich), 1936 áprilisában

A SZERZŐ



Előszó az ötödik kiadáshoz

Az utolsó, változatlan kiadás óta hat év telt el; ezért szükségesnek láttam, hogy a mostani, új kiadást alapos revízió alá vegyem. Ez alkalomból sok elégtelen részt irthattam vagy javíthattam ki, sok feleslegest távolíthattam el. A tudattalan pszichológiájához hasonlóan komplikált és nehéz anyag nemcsak új ismeretekre, de sok tévedésre is alkalmat ad. Még áttekinthetetlen új világrész ez, amelybe kísérletképpen benyomulunk, s csak kerülő utak árán találhatjuk meg a helyes csapást. Bár igyekeztem a lehető legtöbb új szempontot beleágyazni szövegembe, mégis arra kérem az olvasót, ne várja e területen a mai pszichológiai ismeretek összes sarkalatos pontjainak többé-kevésbé teljes leírását. E széles rétegeknek szánt írásomban az orvosi pszichológia és saját kutatási irányzatomnak csak egypár lényeges nézetét ismertetem, s ezt is csak egy bevezetés erejéig. Alapos ismereteket csak a szakiroda­lom tanulmányozása és gyakorlati tapasztalatok révén szerezhetünk. Azokat az olvasóimat, akik e területen alapos ismereteket kívánnak szerezni, nyomatékosan kell kérnem, hogy ne csak az orvosi pszichológia és pszichopatológia fő műveit tanulmányozzák lelkiismeretesen, hanem a pszichológia-tankönyveket is. Így fogják a legegyenesebb úton felismerhetni az orvosi pszichológia helyét és jelentőségét.

Ebből az összehasonlításból mindenki felismerheti majd, mennyire igazolt Freud panasza pszichoanalízise "népszerűtlenség"-éről, és az én érzésem, hogy távoli, elszigetelt vártán állok. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a modern orvosi pszichológia nézeteinek még nagyon kevéssé sikerült az egyetemeken képviselt tudományba behatolniok, bár a múlttal ellentétben akadt már néhány elismerésre méltó kivétel. Azoknak az új ideáknak, amelyek nemcsak elkápráztatni akarnak, rendesen legalább egy emberöltőre van szükségük, hogy meggyökerezzenek; a pszichológiai újításoknak még többre, hiszen ezen a területen szinte mindenki tekintélynek képzeli magát.

Küssnacht (Zürich), 1942 áprilisában

A SZERZŐ



1. fejezet

A PSZICHOANALÍZIS

Az orvosnak, az úgynevezett "idegorvosnak", ha betegein segíteni akar, feltétlenül szüksége van pszichológiai ismeretekre; hiszen az ideges bántalmak, mindenesetre mindaz, amit "idegességnek", hisztériának stb. neveznek, lelki eredetű, tehát logikusan lelki kezelésre szorul. Hideg víz, fény, levegő, villamosság stb. legfeljebb átmenetileg, de legtöbbször egyáltalán nem hatnak. Hiszen a betegnek épp a lelke szenved, és méghozzá a lélek legmagasabb és legösszetettebb funkciói, amelyeket szinte már alig merünk az orvostudo­mány hatáskörébe utalni. Itt az orvosnak pszichológusnak, azaz az emberi lélek ismerőjének kell lennie.

Régebben, alig ötven esztendővel ezelőtt, az orvosok pszichológiai előképzettsége igen gyenge lábon állt. A pszichiátriai tankönyv csak elmebajok klinikai leírásával és rendszerezé­sével foglalkozott, s az egyetemeken tanított pszichológia vagy filozófia volt, vagy a Wilbelm Wundt[2] által bevezetett ún. kísérleti pszichológia. Charcot párizsi iskolájából, a Salpetrière-ből indult ki az első kezdeményezés a neurózisok pszichoterápiájára: P. Janet[3] megkezdte korszakalkotó kutatásait a neurotikus állapotok pszichológiájára vonatkozólag, és Nancyban Bernheim[4] nagy sikerrel elevenítette fel Liébault-nak[5] az ő idejében már elfelejtett kezdemé­nyét, a neurózisok szuggesztiós kezelését. S. Freud fordította le Bernheim könyvét, amely döntő befolyással volt rá. Abban az időben még nem létezett a neurózisok és pszichózisok lélektana. Freudé a halhatatlan érdem, hogy a neurózisok pszichológiájának alapjait lefektette. Az ő tanítása a neurózisok gyakorlati kezeléséből indult ki, vagyis annak a metódusnak az alkalmazásából, amelyet ő pszichoanalízisnek nevezett el.

Mielőtt e tan lényegének megismertetésébe kezdenénk, el kell mondanunk egyet és mást ezen tanítás és az egyéb tudományok egymáshoz való viszonyáról. Különös színjáték ez, melyben Anatole France mondása: "Les savants ne sont pas curieux" (A tudósok nem kíváncsiak) újra beigazolódik. Az első nagyobb, e tárggyal foglalkozó mű[6] gyenge visszhangra is alig talált, holott a neurózisoknak egészen újszerű felfogását hozta. Egypár szerző elismerőleg nyilat­kozott róla, s aztán a következő lapon folytatta a hisztériás esetek régi módon való taglalását. Körülbelül úgy jártak el, mint az olyan ember, aki dicsérően nyilatkozna a Föld gömbölyű voltának gondolatáról vagy tényéről, s aztán nyugodtan folytatná a korong alakú föld leírását. Freud következő munkái teljes részvétlenség mellett jelentek meg, holott ezek, pl. éppen a pszichiátria területén már felmérhetetlen jelentőségű megfigyeléseket tartalmaz­tak. Midőn Freud 1900-ban az álom első valódi lélektanát megírta[7] (előtte e téren a témához illő éjszakai sötétség uralkodott), a kollégák kinevették, s amikor 1905 táján a szexualitás pszichológiáját kezdte megvilágítani[8], egyhangúlag szidalmazni kezdték. Nem utolsósorban a tudósok e felháborodott rohama tette a freudi pszichológiát szokatlanul széles körben ismertté, messze a tudomány határain túl.

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt az újfajta pszichológiát. Már Charcot idejében tudták, hogy a neurotikus szimptóma "pszichogén", azaz a lélekből ered. Tudták azt is, éspedig a nancyi iskola munkája nyomán, hogy minden hisztérikus tünetet szuggesztív úton is elő lehet idézni. Éppígy ismerték, Janet kutatásai nyomán, a hisztérikus kihagyásos jelenségek pszicho­mecha­ni­kai feltételeit (anesztézia, parézia, paralízis és amnézia)[9]. Azt azonban nem tudták, miként ered a hisztérikus szimptóma a lélekből; a pszichikus okozati összefüggések teljesen ismeret­lenek voltak. Az új pszichológia kezdeteit Breuer doktornak, egy régi bécsi gyakorló orvosnak a nyolcvanas évek kezdetén tett felfedezésétől számíthatjuk. Volt egy fiatal, nagyon intelligens nőbetege, aki hisztériában szenvedett, mégpedig a következő tünetekkel: jobb karját spastikus (merev) bénaság érte, és időnként "abszenciái" (tudatkihagyásai) vagy homályállapotai voltak; beszédkészségét is elvesztette, amennyiben anyanyelvén nem tudta kifejezni magát, csak angolul (ún. rendszeres aphasia). Akkor e zavarok anatómiai elméleté­nek megalkotásával próbálkoztak, holott a karműködés agylokalizációjában éppoly kevéssé volt zavar, mint egy normális embernél. A hisztéria szimptomatológiája tele van anatómiai lehetetlenségekkel. Egy nő hisztérikus bántalmak következtében teljesen elvesztette a hallását, mégis gyakran énekelt. Egyszer, amikor a beteg éppen egy dalt énekelt, orvosa észrevétlenül a zongorához ült, és halkan kísérte: egyik versszakról a másikra való átmenet közben megváltoztatta hirtelen a hangnemet, mire a beteg anélkül, hogy észrevette volna, az éneket megváltozott hangnemben folytatta. Tehát: hall is - meg nem is. A rendszeres vakság különböző formái hasonló jelenségeket mutatnak fel. Egy férfi teljes hisztérikus vakságban szenvedett. A kezelés során visszanyeri látóképességét, de eleinte sokáig csak részlegesen: mindent lát, az emberek fejét kivéve. Környezetében minden embert fej nélkül lát. Tehát: lát is - meg nem is. Nagyszámú hasonló tapasztalat eredménye­képpen arra a következtetésre jutottak, hogy csak a beteg tudata nem lát és nem hall, az érzék működése különben teljesen rendben van. Ez a tényállás szöges ellentétben áll a szervi zavar lényegével, amely mindig közvetlenül a szervek működését akadályozza.

E kitérés után forduljunk újra Breuer betege felé; a zavarnak nem voltak szervi okai, tehát hisztérikus, azaz pszichogén esetként kellett felfogni. Breuer megfigyelte, hogy ha betegét mesterséges vagy spontán homályállapotban arról beszéltette, ami emlékezés és fantázia formájában benne felszínre vetődött, állapota utána egypár órára mindig megjavult. Ezt a megfigyelését a további kezelésben tervszerűen felhasználta. A beteg maga ezt "talking cure"-nak (beszélgető kúra) vagy tréfásan "chimney sweeping"-nek (kéményseprés) nevezte.

A páciensnő halálosan beteg édesatyja ápolása közben betegedett meg. Érthető módon képzelmei legfőként ezzel az izgalmas korszakkal foglalkoztak. Ezen időszak emlékképei homályállapotban fotografikus hűséggel kerültek újra napvilágra, olyan, a legkisebb részlete­kig menő pontossággal, hogy feltételeznünk kell: az éber emlékezet sohase lett volna képes ilyen plasztikus és pontos reprodukálásra. (Az emlékezőképesség beszűkült tudat­állapotban való ilyen gyakori felfokozódását hiperamneziának nevezzük.) Igen különös dolgok kerültek így napvilágra. A sok elbeszélés közül az egyik körülbelül így hangzott:

Egy éjszaka szorongva és félve virrasztott az erősen lázas beteg ágyánál, mert Bécsből egy sebészt vártak, akinek meg kellett volna operálnia édesatyját. Anyja egy időre eltávozott, és Anna (a páciens) egyedül ült a betegágy mellett, jobb karját a szék támlájára fektetve. Éber álom állapotába jutott, és úgy látta, mintha a falról egy fekete kígyó közelednék a beteg felé, hogy megharapja. (Nagyon valószínű, hogy a ház mögötti mezőn valóban voltak kígyók, amelyek a leányt már régebben megijesztették, s így ezek adták a hallucináció anyagát.) El akarta érni az állatot, de mintha megbénult volna; jobb karja, mely a szék támlájáról lógott le, "elaludt", anesztéziás és paretikus (érzéketlen és béna) volt, s amikor rápillantott, ujjai halálfejes kis kígyókká váltak. Valószínűleg megpróbálta, hogy a kígyót megbénult jobb karjával űzze el, és így karja anesztéziáját és bénaságát asszociálta a kígyóhallucinációval. Midőn a látomás eltűnt, félelmében imádkozni próbált; csakhogy ezúttal semmilyen nyelven nem tudott megszólalni, míg végre egy angol gyermekversre bukkant, s aztán ezen a nyelven tovább tudott gondolkozni és imádkozni.

E jelenet közben lépett fel a bénulás és a beszédzavar: az eset előadása a zavarokat is megszüntette, s a beteg valószínűleg így tért a teljes gyógyulás útjára.

E helyen meg kell elégednem ezzel az egy példával. Breuer és Freud idézett könyvében egész sereg hasonló példát találunk. Nagyon érthető, hogy az effajta jelenetek igen mély benyomást hagynak, s ezért hajlamos az ember a tünet keletkezésében kauzális jelentőséget tulajdonítani nekik. A hisztéria területén akkor uralkodó, Angliából származó "nervous shock" elmélet, amelyet Charcot erélyesen pártolt, alkalmas volt arra, hogy Breuer felfedezését megmagya­rázza. Ebből eredt az ún. traumatan, amely azt tanítja, hogy a hisztérikus tünet és (amennyiben tünetekből tevődik össze a betegség) maga a hisztéria lelki sérülésekből (traumákból) ered, amelyeknek hatása tudattalanul éveken át eltarthat. Freud, aki eleinte Breuer munkatársa volt, bőséges bizonyítékokkal szolgált a felfedezéshez. Bebizonyosodott, hogy a százféle hisztérikus tünet közül egyetlenegy sem a véletlen eredménye, hanem mindig lelki események az okozói. Az újfajta felfogás széles teret nyitott az empirikus munkának. Freud kutató szelleme azonban nem tudott hosszasan megállapodni a felszínnél; máris mélyebb és nehezebb problémák merültek fel. Kétségtelenül világos, hogy a nyomasztó szorongás ilyen percei, mint amit pl. Breuer kezeltje átélt, nagyon tartós benyomást hagy­hattak maguk után. De mi az oka annak, hogy ilyen, a betegség minden bélyegét világosan magán viselő pillanatot egyáltalán átélhetett? Vajon a fárasztó betegápolás eredményezhet-e ilyesmit? Hiszen akkor hasonló eseteknek sokkal gyakrabban kellene előfordulniok; sajnos nagyon gyakori a kimerítő betegápolás, és az ápolók idegzete rendszerint úgysem teljesen egészséges. E problémára az orvosoknak van egy kitűnő válaszuk: "Az egyenlet ismeretlenje a hajlam (diszpozíció)." Az illető "hajlamos" effajta élményekre. Freud problémája azonban éppen ez volt: miben áll a hajlam? A kérdés ilyetén felvetése logikus módon a lelki trauma előzményeinek felkutatására vezetett. Gyakran láthatjuk, hogy izgalmas jelenetek egészen különbözőképpen hatnak az egyes résztvevőkre, vagy hogy olyasvalami, ami az egyik embernek közömbös, vagy akár kellemes is, a másikban a legnagyobb undort kelti: mint pl. béka, kígyó, egér, macska stb. Volt már olyan eset, hogy nők nyugodtan segédkeztek a legvéresebb műtéteknél, de ha egy macskához kellett nyúlniok, félelmükben és undorukban minden tagjuk remegni kezdett. Tudok egy fiatal hölgy esetéről, aki hirtelen rémület következtében súlyos hisztériában szenvedett. Egy este társaságban volt, és éjfél felé több ismerőse kíséretében hazafelé tartott, amikor hátulról hirtelen egy lovas kocsi közeledett gyors ügetésben. A többiek kitértek előle, ő azonban ijedtségtől lenyűgözve az út közepén maradt, s rohanni kezdett a lovak előtt. A kocsis ostorát pattogtatta és káromkodott, de hiába: a nő végigfutott a hosszú utcán, amely egy hídhoz vezetett. Itt elhagyta az ereje, s hogy a lovak alá ne kerüljön, kétségbeesésében a vízbe akart ugrani. Szerencsére a járókelők ezt meg tudták akadályozni. Ugyanez a hölgy a szentpétervári véres január 22-én véletlenül egy olyan utcában volt, amelyet a katonák éppen sortűzzel "tisztogattak". Körülötte holtak és sebesültek rogytak a földre, ő azonban a legnagyobb lelki nyugalommal és igen céltudatosan kiszemelt egy kaput, amelyen át egy másik utcába menekülhetett. E szörnyű pillanatoknak semmiféle következménye nem lett; utána egészen jól érezte magát, sőt még jobb kedvű volt, mint rendesen.

Hasonló magatartást nagyon gyakran megfigyelhetünk. Ebből szükségszerűen az következik, hogy a trauma intenzitásának nincs önmagában való patogén (betegségokozó) értéke, csak ha a páciens számára különös jelentőséggel bír. Ez azt jelenti, hogy a sokk egymagában nem okoz feltétlenül betegséget, hanem hogy hatásossá legyen, sajátos pszichikai diszpozícióra kell találnia. Ez megfelelő körülmények között abban áll, hogy a beteg a megrázkódtatásnak tudattalanul specifikus jelentőséget tulajdonít. Ezzel megtaláltuk azt a kulcsot, amely a hajlam rejtélyét megnyithatná. Most tehát azt a kérdést kell felvetnünk: melyek a kocsijelenet különleges körülményei? A félelem akkor kezdődött, amikor a nő a lódobogást meghallotta; egy pillanatra úgy érezte, mintha ennek valami szörnyűséggel lenne kapcsolata, mintha ez az ő halálát vagy valamilyen más borzalmat jelentene; ezután teljesen elvesztette az ítélőképes­ségét.

A hatékony momentum látszólag a lovaktól ered. A páciens diszpozíciója, amelynek következtében e jelentéktelen eseményre ilyen kiszámíthatatlanul reagált, abban kellett álljon, hogy az ő számára valami különlegest jelent. Fel lehetne tételezni, hogy pl. lovakkal kapcsolatban egyszer átélt már valamilyen veszedelmet. Ez valóban így is volt: kb. hétéves korában egy sétakocsizás alkalmával a lovak megbokrosodtak, és őrületes iramban egy szakadékos partú folyó felé rohantak. A kocsis leugrott, és rákiáltott, hogy ó is ugorjon le; de a kislány halálfélelmében alig tudta erre rászánni magát. Az utolsó pillanatban mégis sikerült leugrania, míg a lovak s a kocsi a mélybe zuhanva összezúzódtak. Hogy egy ilyen élmény nagyon mély nyomokat hagy, azt talán nem kell bizonyítani. Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy egy hasonló helyzetre való ártatlan utalás miért vált ki ilyen túlzott reakciót? Mind ez ideig csak annyit tudunk, hogy a későbbi szimptómának előjátéka is volt a gyermekkorban. Az eset patologikus oldalát egyelőre még homály fedi. Hogy e rejtélyhez közelebb férkőzzünk, még további ismeretekre van szükségünk. Ahogy gyűltek a tapasztala­tok, úgy bizonyosodott be, hogy minden eddigi analizált esetben a traumatikus élmény mellett volt egy különösfajta zavar, amely az erotika területére tartozik. Közismert, hogy a "szerelem" igen tágítható fogalom, a mennytől a pokolig ér, mindent, jót és rosszat, magasztosat és alantasat egyesít magában. E felismeréssel Freud felfogásában lényeges nézetváltozás következett be. Ha azelőtt többé-kevésbé Breuer traumatanának hatása alatt a neurózis okát a traumatikus élményben kereste, most a probléma súlypontját egészen más irányba tolta el. Maradjunk a felhozott példánál: azt értjük, hogy a lovak a páciens életében különleges szerepet játszottak, a későbbi eltúlzott és nem helyénvaló reakció azonban érthetetlen marad előttünk. E történet beteges különlegessége abban rejlik, hogy ártalmatlan lovak rémítik halálra. Emlékezzünk vissza arra a felismerésre, hogy a traumatikus élmény mellett gyakran az erotika terén is találhatók zavarok; ebben az esetben is fel kellene kutatni, hogy e tekintetben nem bukkanunk-e valami szokatlanra?

Az ifjú hölgy ismer egy fiatalembert, akit jövendőbelijének szemelt ki: szereti őt, és azt reméli, hogy boldogok lesznek. Egyelőre semmi mást nem találunk. A kutatást azonban nem szabad feladni a felületes kérdezősködés negatív eredménye után. Ha az egyenes út nem vezet eredményhez, talán kerülővel célhoz jutunk. Tehát újra visszatérünk ahhoz a különös pillanathoz, amikor a páciens a lovak előtt rohant. Most a társaság után érdeklődünk, s az után, hogy azon az estén milyen alkalomból jöttek össze. A beteg legjobb barátnőjének búcsú­vacsorája volt ez, aki idegessége miatt hosszabb időre egy külföldi üdülőhelyre utazott. E barátnő férjnél van, s mint halljuk, boldog; van egy gyermeke is. A boldogságáról szóló közlést gyanakvással kell fogadnunk; ha ez valóban igaz lenne, valószínűleg semmi oka nem lenne arra, hogy ideges legyen, és ápolásra szoruljon. Más irányba terelve a kérdezősködést, megtudtam, hogy a pácienst, mikor ismerősei utolérték, vendéglátója házába vitték vissza, mivel ez volt a legközelebb eső hely, ahol a késői órán fedél alá vihették. Itt kimerült állapotában nagy szívélyességgel fogadták. E pontnál a beteg megszakította elbeszélését, feszélyezett és zavart lett, és megpróbált más tárgyra térni. Nyilvánvalóan hirtelen valamilyen kellemetlen reminiszcencia merült fel emlékezetében. A beteg makacs ellenállásának leküz­dé­se után kiderült, hogy ezen az éjszakán még egy igen különös esemény játszódott le: a szíves házigazda rövidesen lángoló szerelmi vallomást tett, ami, tekintettel a háziasszony távollétére, nehéz és kínos helyzetet teremtett. Állítólag a nyilatkozat úgy hatott a páciensre, mint derült égből a villámcsapás. Azonban az ilyen dolognak rendesen megelőző története is van. A következő hetek munkája volt, hogy a hosszú szerelmi históriát darabonként előássuk, míg végül a következőképpen vázolható összkép állt elő.

E fiatal hölgy nagyon fiús gyerek volt, csak a vad játékokat szerette, kinevette a lányokat, és menekült mindenféle nőies foglalkozás elől. A pubertás idején, amikor a nemi probléma a közelébe férkőzhetett volna, elkezdett emberkerülővé válni, gyűlölt és megvetett mindent, ami csak távolról is az ember élettani hivatására emlékeztette, s a valóságtól távol eső fantázia­­világba menekült. Így kerülte el kb. 24 éves koráig a sok apró kalandot, reménykedést és várakozást, ami ilyen korban a nőket rendesen mélyen foglalkoztatja. Ekkor ismerkedett meg közelebbről két férfival, akik a köréje nőtt csipkebokrot végre áttörték. A. akkori legjobb barátnőjének a férje volt; B. ennek legénybarátja. Mindkettő megnyerte tetszését, de hama­rosan úgy érezte, mintha B.-hez sokkal jobban vonzódnék. Ennek következtében meghitt viszony szövődött B. s a páciens között, és idestova már eljegyzésüket tervezték. B.-hez való viszonya s barátnője révén gyakran találkozott A.-val, akinek jelenléte olykor érthetetlen módon ingerelte és idegesítette. Ebben az időben a páciens egy nagyobb társadalmi összejövetelen vett részt. Ismerősei is jelen voltak. Gondolataiba merülten álmodozva játszott gyűrűjével, de a gyűrű hirtelen kicsúszott a kezéből, s az asztal alá esett. Mindkét férfi lehajolt érte: B.-nek sikerült megtalálnia. Sokatmondó mosollyal húzta a gyűrűt újra a leány ujjára e szavakkal: "Tudja, hogy ez mit jelent!" Ekkor a pácienst különös, ellenállhatatlan érzés rohanta meg; letépte a gyűrűt az ujjáról, és kidobta a nyitott ablakon. Ez érthetően kínos pillanatot okozott, úgyhogy röviddel később erősen lehangolva el is hagyta a leány a társaságot. Kevéssel azután az ún. véletlen úgy akarta, hogy a beteg nyári vakációját ugyanazon az üdülőhelyen töltse, mint A.-ék. A.-né ebben az időben már mind idegesebb lett, s gyakori rosszullétei miatt sokszor otthon maradt. A leánynak így többször alkalma nyílt A.-val kettesben sétálni. Egy alkalommal csónakázni mentek. A páciens pajkos és vidám volt, s hirtelen kiesett a csónakból. Úszni nem tudott, A. nagy nehezen tudta csak megmenteni, s félájultan emelte a csónakba. Megcsókolta. E romantikus esemény szorosan egymáshoz kapcsolta őket. A páciens azonban e szenvedély mélységét nem engedte tudatossá válni, nyilván, mert már régen hozzászokott ahhoz, hogy az effajta benyomásokon túltegye magát, vagy - jobban mondva - ezek elől elmeneküljön. Hogy önmagának ürügyet találjon, csak annál inkább sürgette B.-vel való eljegyzését, és naponta győzködte magát arról, hogy B.-be szerelmes. E különös játék természetesen nem kerülhette el a női féltékenység éles tekintetét. A.-né, a barátnője, megérezte a titkot; ezzel növekedett idegessége. Az eredmény az lett, hogy A.-nénak külföldre kellett utaznia, és kezeltetni magát. Búcsúvacsora közben a gonosz szellem megkörnyékezte betegünket, s azt súgta neki: "Ma éjszaka egyedül lesz; valaminek történnie kell veled, hogy visszakerülj a házába." S valóban így is lett: különös viselkedése révén visszakerült a. házába, s elérte, amit akart.

E feltárás után mindenki hajlamos annak a feltételezésére, hogy a körülmények ilyen láncola­tát és annak működését csak ördögi ravaszság képes kigondolni. A ravaszság kétségtelen; erkölcsi értékelése azonban kérdéses, mivel erősen hangsúlyoznom kell, hogy drámai előadásának motívumai a páciens számára a legkevésbé sem voltak tudatosak. Úgy tűnt neki, mintha az események maguktól peregtek volna, anélkül, hogy bármiféle indíték tudatosult volna benne. A megelőző eseményekből azonban kiviláglik, hogy tudattalanul minden e felé a cél felé irányult, míg a tudat azon igyekezett, hogy B.-vel való eljegyzését keresztülvigye. A másik útra irányuló tudattalan kényszer volt végül is az erősebb.

Most visszatérhetünk kezdeti szempontunkhoz, ahhoz a kérdéshez nevezetesen, hogy a patologikus (azaz különleges, eltúlzott) reakció miképpen érinti a traumát. Egyéb tapasztala­tok alapján feltételeztük azt, hogy ebben az esetben is a traumán kívüli erotikus zavarról van szó. Ez a feltételezés mindenben beigazolódott, és ebből azt tanultuk, hogy a trauma, amely állítólag a betegség okozója, nem több jó alkalomnál, amelyben valamilyen addig tudattalan tartalom, nevezetesen egy fontos erotikus konfliktus megnyilatkozhat. Ezzel a trauma elveszti kizárólagos jelentőségét, s helyére egy sokkal mélyebb és átfogóbb felfogás lép, amely szerint a betegség okozója egy erotikus konfliktus.

Gyakran hallani a kérdést: miért éppen az erotikus konfliktus a neurózis oka, s miért nem valamilyen más konfliktus? Erre csak azt lehet felelhetni: senki sem állítja, hogy ennek így kell lennie, de kiderül, hogy leggyakrabban így van. Mindenféle felháborodott ellenvéle­ménnyel szemben az a helyzet, hogy a szerelem[10] problémái és konfliktusai alapvető jelentőségűek az emberi életben, és amint azt a gondos kutatás ismételten kimutatja, sokkal nagyobb jelentőségűek, mintsem az egyén gondolná.

Ezzel az elavult traumaelméletet feladták; mert azzal a belátással, hogy nem a trauma, hanem egy rejtett erotikus konfliktus a neurózis gyökere, a trauma elveszti kauzális jelentőségét[11].



2. fejezet

AZ ERÓSZ-ELMÉLET

Az előző fejezetben leírt felismeréssel a trauma kérdése váratlanul feleletet kapott; itt azonban a kutatás a szexuális konfliktus kérdésével került szembe, amely, mint példánk mutatja, sok abnormis elemet is tartalmaz, s éppen ezért, legalább első pillantásra, egy közönséges erotikus konfliktussal össze nem hasonlítható. Mindenekelőtt feltűnő és szinte hihetetlen, hogy csak a látszatnak kell tudatosnak lennie, s a páciens igazi szenvedélye rejtett marad. Ebben a konkrét esetben legalábbis nem vitatható, hogy az igazi kapcsolat sötétben maradt, míg a tudat látóterét teljes egészében a látszat foglalta el. Ha ezt a tényt elméletileg igyekszünk megfogalmazni, körülbelül a következő megállapításra jutunk: Minden neurózisban két tendencia nyilatkozik meg, amelyek egymással szöges ellentétben vannak, s amelyek egyike mindig tudattalan. E tétel megfogalmazása szándékosan igen általános; így szeretném érzékelhetővé tenni, hogy bár a megbetegítő konfliktus személyes momentum, de egyúttal az egész emberiségnek az egyénben megnyilvánuló konfliktusa is, hiszen általánosságban jellemzője a kultúrembernek, hogy meghasonlik önmagával. A neurotikus ember csak egyik speciális esete a meghasonlott embernek, aki egyesíteni akarta magában a természetet és a kultúrát.

A kultúrprocesszus közismerten az emberben működő állati ösztönök egyre tökéletesebb megfékezése; szelídítési eljárás, amelyet a szabadságra éhes állati természet időnkénti lázadása nélkül elképzelni sem lehet. A kultúra kényszerébe szorított emberiséget időnként el-elragadja ez a mámor: az ókor a dionüszoszi orgiák keletről előtörő hullámában élte ezt át, ami az antik kultúra lényeges és jellemző alkotórészévé lett. Ennek szelleme nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a Krisztus előtti utolsó század számos szektájában és filozófiai iskolájában a sztoikus ideál az aszkézisig fejlődött, s hogy végül is ez idők politeista káoszából Mithrasz-kultusz és Krisztus aszkézist hirdető vallása született. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz idején húzódott végig a nyugati emberiségen. A magunk korát már nehezebb megítélni. Az elmúlt félszázad által felvetett forradalmi kérdések sorában ott szerepelt a "szexuális kérdés", amely szinte külön irodalmat teremtett. Ebben a "mozgalomban" rejlett a pszichoanalízis csírája is, amelyet egyoldalú elméletalkotá­sában nem kis mértékben befolyásolt ez az irodalom. De hát senki sem független teljesen a korabeli áramlatoktól. Azóta a "szexuális kérdést" politikai és világnézeti kérdések erősen háttérbe szorították. Ez azonban nem változtat semmit azon az alapvető tényen, hogy az ösztönös emberi természet újra meg újra nekiütközik a kultúra állította korlátoknak. Ezeknek a neve változhat; a lényeg mindig ugyanaz marad. Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig állati eredetű ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe jutnak, mint az ösztönök. Ma például könnyű lenne megalkotni a neurózis politikai elméletét, mivel a mai embert főként politikai szenvedélyek izgatják, melyeknek a "szexuális kérdés" csak jelentéktelen előjátéka volt. Sőt valószínűleg kiderül még az is, hogy a politikai csak előfutára egy még sokkal mélyebben szántó vallásos megrázkódtatásnak. A neurotikus ember, anélkül, hogy ez tudatossá válna benne, kora uralkodó áramlataiban sodródik, és ezeket jeleníti meg saját konfliktusában.

A neurózis ti. szorosan kapcsolódik a mindenkori korproblémákhoz, és tulajdonképpen nem más, mint az egyén sikertelen próbálkozása, amelyet az általános probléma egyéni megoldása irányában tett. A neurózis: meghasonlás. E meghasonlás oka a legtöbb embernél az, hogy a tudat ki szeretne tartani erkölcsi ideálja mellett, míg a tudattalan a saját (ellentett irányú) erkölcstelen ideálja felé törekszik, amit pedig a tudat szeretne letagadni. Ez az a fajta ember, aki szeretne tisztességesebb lenni, mint amennyire valójában az. Persze a konfliktus fordított is lehet: vannak olyan emberek, akik látszólag tisztességtelenek, s a legkisebb erőszakot sem teszik önmagukon. Ha a mélyére nézünk, akkor azonban ez is csak egy bűnös póz; a háttérben ott áll a morális oldaluk, amely éppúgy a tudattalanba szorult, mint az erkölcsös emberek erkölcstelen természete. (A szélsőségeket általában ajánlatos kerülni: mindig az ellenkező véglet gyanúját ébresztik fel bennünk.)

Tartoztunk ezzel az általánosabb jellegű kitéréssel, hogy az "erotikus konfliktus" fogalmát világosabbá tegyük. Most már áttérhetünk egyrészt a pszichoanalízis technikájára, másrészt a terápia kérdésére.

A pszichoanalízis technikájával kapcsolatban nyilvánvalóan az lesz az első kérdés: hogyan ismerhetjük meg a legrövidebb és egyben a legegyenesebb úton a páciens tudattalanában lefolyó eseményeket? Az eredeti módszer a hipnózis volt: vagy kikérdezték a pácienst hipnotikus koncentráció állapotában, vagy pedig ugyanebben az állapotban szabadon enged­ték fantaziálni. Alkalmilag még ma is élnek ezzel a módszerrel, azonban a mai technikához képest ez kezdetleges és gyakran elégtelen. Egy másik módszer a zürichi elmekórtani klinikáról indult ki: ez az ún. asszociációs módszer[12]. Ez a módszer egzakt módon mutatja ki konfliktusok jelenlétét az érzelmi színezetű képzet úgynevezett komplexusaiban, amelyeket a kísérlet tipikus zavarai árulnak el[13]. A legjelentősebb módszer azonban, amelynek révén a patogén konfliktus felismerésére juthatunk, amint azt Freud elsőként kimutatta: az álomanalízis.

Az álomról elmondhatjuk, hogy az a tégla, amelyet a kőművesek eldobtak, és e módszer révén sarokkővé lett. Az álom, lelkünknek ez az illékony és szerény terméke csak a legújabb időkben lett megvetés tárgya. Régebben nagyra becsült jövendőmondó, intő és vigasztalást hozó hírnök volt, az istenek küldöttje. Ma mint a tudattalan küldöttjét használjuk fel; neki kell elárulnia azokat a titkokat, amelyek a tudat számára rejtve vannak. És ezt meg is teszi az álom, egészen meglepő pontossággal. A "manifeszt" álom, vagyis az az álomkép, amelyre visszaemlékezünk, Freud felfogása szerint homlokzat, amely a ház belsejéről első látásra semmit sem árul el, hanem ezt az ún. "álomcenzúra" révén igen gondosan elrejti. Ha mármost, bizonyos technikai szabályok figyelemben tartásával, az álmodót álma egyes részleteiről beszélni hagyjuk, rövidesen kiderül, hogy képzettársításai egy bizonyos irányban és bizonyos témák körül csoportosulnak, amelyeknek egyéni jelentőségük van, és olyan értelmezésre vezetnek, amelyet az álom mögött eleinte nem is mertünk volna sejteni; ez azonban - s ezt gondos összehasonlítással könnyen ki lehet mutatni - igen finom és legkisebb részletekre kiterjedő pontos kapcsolatban áll az álomhomlokzattal. Ez a különös gondolat­komplexus, amelyben az álom minden szála egyesül, a keresett konfliktus, egy bizonyos, a körülményektől függő variációban. A konfliktus kínos és inkompatibilis része Freud szerint annyira fedett vagy feloldott az álom fogalmazásában, hogy vágyteljesülésről beszélhetünk. Ezek természetesen csak igen ritkán nyilvánvaló vágyak beteljesülései, mint pl. az ún. testi inger okozta álmokban, amilyen az alvás közben érzett éhség, amelyet egy kiadós ebéd álma elégít ki. Éppígy az a szorongató gondolat, hogy most pedig már fel kellene kelni, s amely ellentétben áll a továbbalvás vágyával, ahhoz a vágyteljesítő álomképhez vezet, hogy már felkeltünk stb. De az álmoknak csak igen kis része ilyen egyszerű. Freud szerint vannak az éber tudat képzeteivel összeegyeztethetetlen természetű, tudattalan vágyak is. Vannak kínos vágyak, amelyeket legszívesebben nem vall be magának az ember, s Freud éppen ezeket tartja az igazi álomképeknek. Pl. egy leány gyöngéden szereti az édesanyját; azt álmodja azonban egy alkalommal, hogy anyja, végtelen fájdalmára, meghalt. Freud felfogása szerint a leányban él az a számára tudattalan, igen kínos vágy, hogy anyja, akivel szemben valamilyen titkos ellenállást táplál, bárcsak mennél előbb hagyná el az árnyékvilágot. A legkifogástalanabb gyermeknek is lehet ilyen rohama, amely ellen azonban a legerélyesebben tiltakozna, ha rá akarnák bizonyítani. A manifeszt álom látszólag nem tartalmaz vágykielégülést, sokkal inkább félelmet vagy gondot, tehát éppen a feltételezett tudattalan törekvés ellenkezőjét. De tudjuk, hogy a túlzott aggodalom sokszor és jogosan éppen az ellenkezőjére irányuló vágy gyanúját kelti. (A kritikus olvasó mindenesetre joggal kérdezheti: vajon az álom által megjelenített aggodalom túlzott volt-e?) Ilyesfajta álom, amelynél vágyteljesülésről látszólag szó sincs, számtalan van: az álomban feldolgozott konfliktus tudattalan, az lesz tehát a benne adott megoldási kísérlet is. Az álmodó leányban kétségtelenül működik a vágy, hogy édesanyját eltávolítsa; ez a tudattalan nyelvére fordítva annyit jelent, mint: meghalni. A leányt természetesen nem lehet ezzel a szándékkal meggyanúsítani, mivel szigorúan véve nem ő alkotta az álmot, hanem a tudattalan. A tudattalanban él az a - az álmodó leány számára meglepő - törekvés, hogy anyját távolítsa el. Maga ez a tény, hogy ilyesmit álmodik, mutatja, hogy erre tudatosan egyáltalán nem gondol. Egyáltalán nem is érti, miért kellene édesanyját eltávolítania. Tudjuk, hogy a tudattalan egy bizonyos rétege mindazt tartalmazza, ami reminiszcenciák és emlékezés terén elveszettnek számít, sőt tartalmazza mindazt, amit az infantilis ösztöntörekvésekből a felnőtt életében nem lehetett felhasználni. Nyugodtan mond­hatjuk, hogy a legnagyobb része mindannak, ami a tudattalanból ered, elsősorban infantilis jellegű: így ez a vágy is, amely tulajdonképpen igen egyszerűen így hangzik: "Ugye, papa, ha a mama meghalt, engem veszel feleségül?" Ez az infantilis vágykifejezés a helyettesítője egy új keletű - az álmodó leány számára ebben az esetben még felderítendő okokból - kínos vágynak, hogy férjhez menjen. Ez a gondolat, vagy helyesebben az ennek megfelelő törekvés komolysága, amint mondják, "leszorult a tudattalanba", és ott szükségszerűen infantilis módon kell kifejeznie magát, mivel a tudattalan rendelkezésére álló anyag legnagyobb része infantilis reminiszcencia.

Ennek az álomnak az esetében látszólag valami infantilis féltékenységről van szó. Az álmodó leány szerelmes atyjába, s ezért szeretné az anyját félretenni az útból. Igazi konfliktusának nyitja azonban ott van, hogy egyfelől szívesen férjhez menne, másfelől azonban nem tudja magát erre végleg elszánni: sose tudhatja az ember, hogy is lesz majd; vajon az illető tényleg illik-e hozzám? stb. Meg aztán otthon is egészen kellemes, és mi lesz, ha el kell válni a mamától, és végleg felnőtté és önállóvá kell lenni...? De azt már nem veszi észre, hogy a házasság gondolata komolyan a közelébe férkőzött és megfészkelte magát benne, úgyhogy már nem tud vissza­kapaszkodni a papához és a mamához anélkül, hogy a sors által felvetett kérdést magával ne vinné a családba. Hiszen ő sem a régi gyermek immár, hanem az, aki férjhez szeretne menni. Így tehát férfira vágyódva tér vissza. A családban azonban az apa a férfi, s így rá irányul, a leány tudtán kívül, a férfira vonatkozó vágy. Ez azonban vérfertőzést (incesztust) jelent. Ezen a réven egy másodlagos incesztusintrika keletkezik. Mármost Freud feltételezi, hogy az incesztusra irányuló vágy primer, és ez a tulajdonképpeni oka annak, amiért a leány nem tudja rászánni magát a férjhez menésre. Emellett az ő számára a többi felsorolt ok igen keveset ér. Én ezzel a felfogással szemben már régen arra az álláspontra helyez­kedtem, hogy egy-egy incesztusvágy alkalmi előfordulása nem bizonyít általános incesztus­hajlamot, éppoly kevéssé, mint ahogyan egy gyilkosság ténye még nem bizonyít általánosan elterjedt konfliktuskeltő gyilkolási vágyat. Nem megyek odáig, hogy kétségbe vonnám minden bűn csírájának a létezését minden egyes egyénben. Azonban e csírák, s egy esetleges konfliktus, valamint egy ezen alapuló személyiséghasadás között, ami tulajdonkép­pen minden neurózisban fellelhető, még igen lényeges a különbség.

Ha ugyanis közelről figyeljük egy neurózis fejlődését, rendszerint találunk egy kritikus pillanatot, amikor felmerült a probléma, s amely elől a beteg kitért. Ez a kitérés pedig éppolyan természetes és bárhol tapasztalható reagálás, mint az alapját alkotó lustaság, kényelemszeretet, gyávaság, félénkség, tudatlanság és tudatosítás hiánya. Ha kellemetlen, nehéz vagy veszélyes valami, attól rendesen vonakodunk, s inkább a tájára sem megyünk. Számomra ezek az okok önmagukban bőven elegendők. A kétségtelenül meglévő és Freud által helyesen látott incesztusszimptomatológia számomra másodrendű, inkább beteges jelenségnek látszik.

Az álom sokszor olyan, látszólag mellékes részletekkel foglalkozik, s ezáltal oly nevetséges lesz, vagy kívülről nézve annyira érthetetlen, hogy legfeljebb csak csodálkozhatunk rajta; ezért mindig némi ellenállást kell legyőznünk, mielőtt komolyan nekiülnénk, hogy az összezilált szálakat türelmes munkával szétfejtsük. Amint azonban megtaláltuk egy álom valódi értelme felé vezető utat, azonnal az álmodó legsajátabb titkainak közepében vagyunk, és a legnagyobb csodálkozásunkra azt látjuk, hogy a látszólag legértelmetlenebb álom is jelentőséggel telített és tulajdonképpen csupa komoly és fontos dologról ad számot. Ez a felismerés valamivel több tiszteletet követel tőlünk az álmok jelentőségéről szóló ún. babonával szemben, amelyet a mai kor racionális áramlata oly mostohán kezelt.

Freud mondása szerint az álomfejtés "via regia" (királyi út) a tudattalan felé; az álomfejtés vezet be a legmélyebb egyéni titkok közé, amiért is a lélek orvosának és a nevelőjének kezében az álomanalízis felbecsülhetetlen értékű eszköz.

Az analitikus módszer önmagában véve nemcsak a speciális freudi pszichoanalízis, lényegében számos álomelemzésből tevődik össze, s a kezelés folyamán az álmok egymás után felszínre emelik a tudattalan tartalmát, és a napvilág fertőtlenítő hatásának teszik ki; e munka folyamán sok értékes és elveszettnek hitt "darab" is újra napfényre kerül. A dolgok ilyen állapotában nem is várhatunk mást, mint hogy mindazok számára, akik hamis képzeteket táplálnak magukról, e kezelés eleinte kínzásszámba megy, mivel engedelmesked­vén az antik misztikus mondatnak: "Add oda mindazt, amid van; s akkor lesz mit befogadnod!", oda kell adnunk legkedvesebb illúziónkat is, hogy valami mélyebb, szebb, átfogóbb életre kelhessen bennünk. Rendszerint régi igazságok kerülnek így napfényre a kezelés folyamán, s érdekes kuriózum, hogy mai kultúránk magaslatán ez a fajta lelki nevelés még szükségesnek mutatkozik - az a fajta nevelés, amely több szempontból Szókratész technikájával hasonlítható össze, ámbár az analízis sokkal nagyobb mélységekig jut el.

A kutatás freudi iránya azt igyekezett bebizonyítani, hogy a patogén konfliktus keletkezésénél az erotikus, ill. szexuális momentumnak kiemelkedő jelentősége van. E teória szerint a tudat tendenciája ütközik az erkölcstelen, elviselhetetlen, tudattalan kívánsággal. A tudattalan vágy infantilis; ez azt jelenti, hogy ez a gyermeki múlt egyik vágya, mely sehogyan sem tud már beleilleszkedni a jelenkorba, tehát elnyomjuk, mégpedig morális indítóokokból. A neurotikus ember lelke gyermeki lélek, amely nehezen visel el önkényes korlátozásokat, melyeknek értelmét nem látja be; igyekszik ugyan a morált elsajátítani, de ezúton meghasonlik önmagá­val: egyfelől el szeretné nyomni természetes törekvéseit, másfelől fel akar szabadulni, és ezt a küzdelmet hívjuk neurózisnak. Ha ez a konfliktus minden részletében világos, tudatos lenne, valószínűleg sohasem lehetne neurotikus tünetek szülője; ilyesmi csak akkor keletkezik, ha az ember képtelen felismerni lénye másik oldalát, s problémáinak égető voltát. Csak ilyen feltétellel keletkeznek e szimptómák, melyek aztán a lélek elnyomott részét szóhoz juttatják. Tehát Freud szerint a szimptóma nem más, mint elnyomott vágyak teljesülése, amelyek, ha tudatosakká lesznek, a morális meggyőződéssel heves összeütkö­zésbe kerülnek. Mint már mondottuk, a lélek árnyoldala teljesen kivonja magát a tudatos belátás alól; éppen ezért a beteg nem tud vele vitatkozni, nem tudja megjavítani, nem tud vele megalkudni, vagy lemon­da­ni róla, mivel tulajdonképpen a tudattalan ösztönök felett már nem képes rendelkezni: ezek a lélek tudatos részéből kiszorultak, és önálló komplexusokká lettek, amelyeket az analízis­nek kell nagy ellenállás leküzdése árán újra engedelmességre szorítania. Vannak páciensek, akik éppen azzal kérkednek, hogy ez az árnyoldal nem is létezik a számukra; erősítgetik, hogy nincs semmiféle konfliktusuk, de nem látják, hogy ezzel szemben más, ismeretlen eredetű bajok állják útjukat, hisztérikus szeszélyek, önmagukkal s környezetükkel való örökös kellemetlenkedés, ideges bélhurut, hol itt, hol ott jelentkező fájdalmak, indokolatlan ingerültség, s a közismert ideges szimptómák egész hada.

Azt vetették a freudi pszichoanalízis szemére, hogy felszabadítja a (szerencsére) elnyomott állati ösztönöket az emberben, s ezáltal beláthatatlan szerencsétlenség okozója lehet. E féle­lemből világosan kitűnik, hogy az emberek mily kevéssé bíznak a mai morális princípiumok hatékonyságában. Ez úgy tünteti fel a dolgot, mintha csupán a hivatalos morál tartaná vissza az emberiséget a féktelenségektől; pedig sokkal hatékonyabb szabályozó a szükség, mely a valóság határait meghatározza, s e határok sokkal meggyőzőbbek, mint az összes erkölcsi alapszabály együttvéve. Igaz, hogy a pszichoanalízis tudatossá teszi az állati ösztönöket, azonban nem azért - mint ahogy egyesek magyarázzák -, hogy aztán odavesse nekik a gyeplőt, hanem hogy elhelyezze és elrendezze őket egy értelmes egészben. Minden körülmények között előny ugyanis, ha valaki személyiségének teljes birtokában van; különben az elnyomott tartalmak más területen állnak gátlólag útjába, éspedig nem a lényegtelen, hanem éppen a legérzékenyebb pontokon. Ha viszont arra nevelik az egyént, hogy világosan lássa saját természetének árnyoldalait, akkor remélhető, hogy ezúton megtanulja embertársát is jobban megérteni és szeretni. A képmutatás csökkenése s az önismeret növekedése csak jó hatással lehet embertársaink megítélése szempontjából; nagyon is hajlamosak vagyunk tudniillik arra, hogy mindazt az erőszakot és méltatlanságot, amelyet saját lelkünkre kényszerítünk, átvigyük embertársainkra is.

A freudi elfojtástan mindenesetre azt a látszatot kelti, mintha úgyszólván csak túl erkölcsös emberek lennének, akik erkölcstelen ösztöneiket elnyomják. Az erkölcstelen ember, aki ösztöneit szabadon kiéli, föltétlenül védett kellene legyen mindenféle neurózissal szemben. Természetesen, amint a tapasztalat mutatja, nem ez az eset. Ez a fajta ember éppolyan neuroti­kus lehet, mint bárki más. Ha ilyen embert analizálunk, felfedezzük, hogy nála egy­szerű­en az erkölcsöt fojtották el. Ha az erkölcstelen ember neurotikus, akkor Nietzsche találó formulája szerint a "sápadt gonosztevő" képében jelenik meg előttünk, aki nem áll cselekedete magaslatán.

Itt fel lehet vetni azt a nézetet, hogy a tisztességnek ezen csökevényei csak infantilis-tradicionális konvenciók, amelyek a természetes ösztönéletet szükségtelen béklyóba verték, amiért is ki kell őket irtani. Az "Ecrasez l'infâme!" elvével tehát a "tökéletes kiélés" elméleténél lyukadnánk ki. Ez természetesen fantasztikus és értelmetlen lenne. Azt ugyanis sohasem szabad elfelejteni - s ezt kell a freudi iskola híveinek emlékezetébe idézni -, hogy az erkölcsöt nem kőtáblák formájában hozták le a Sínai-hegyről, s kényszerítették rá a népre, hanem a morál az emberi lélek funkciója, amely egyidős az emberiséggel. A morált nem kívülről erőltetik ránk - végtére is a priori benne van mindannyiunkban; nem a törvény, hanem maga a morális lényeg, amely nélkül az emberi közösség együttélése lehetetlen volna. Ezért találkozunk erkölcscsel az emberi közösség minden fokán. Az erkölcs ösztönös szabályozója minden cselekvésnek, sőt az állati csoportok együttélését is ez határozza meg. Az erkölcsi törvények azonban mindig csak egy együtt élő emberi csoport határain belül érvényesek; ezen túl megszűnik hatóerejük. E határokon túl már érvényes a régi igazság: "Homo homini lupus" (Ember embernek farkasa). A növekvő kultúrával sikerül mind nagyobb embertömegekre ugyanazt a morált kényszeríteni, anélkül azonban, hogy eddig sikerült volna az erkölcsi törvényeknek az egyes társadalmi határokon túl, azaz az egymástól független társadalmak csoportjai közti szabad térben is érvényt szerezni. Ott, mint hajda­ná­ban, ma is uralkodik a törvénytelenség, a fegyelmezetlenség és a legvadabb erkölcstelenség, amit azonban hangosan csak a mindenkori ellenség mond ki.

A freudi szabály olyannyira meg van győződve a szexualitás alapvető, sőt kizárólagos fontos­sá­gá­ról a neurózisok terén, hogy e meggyőződés következményeit levonva a korabeli erköl­csöt bátran megtámadta. Ez kétségtelenül hasznos és szükséges volt; ezen a téren ugyanis a rendkívül komplikált valósághoz képest túlzottan differenciálatlan felfogás uralkodott, és uralkodik még ma is. Mint ahogy a korai középkorban a pénzüzletekkel való foglalkozás önmagában megvetendő dolog volt, mivel akkor még nem született meg a finoman árnyalt, tapasztalati alapokon nyugvó pénzüzleti erkölcs, hanem helyét csak egyfajta átalányerkölcs foglalta el, ugyanígy ma a szexuális erkölcs terén még csak átalányszerű szexuális erkölccsel rendelkezünk. Ha egy lánynak törvénytelen gyermeke születik, mindenképp elítélik, és senki sem kíváncsi arra, hogy voltaképpen tisztességes ember-e ez a leány, vagy sem? A szerelem törvény által nem szentesített formája mindenképpen erkölcstelen az emberek szemében, akár értékes emberek, akár pedig züllött alakok a szereplői. Még ma is a "mi?" bűvöl meg bennünket, s megfeledkezünk a "hogyan?"-ról, nem vesszük tekintetbe a cselekvő embert, éppúgy, mint ahogy a középkor számára a pénzüzlet nem volt más, mint a csillogó, megkívánt arany, tehát éppen ezért maga az ördög.

Pedig egyáltalán nem ilyen egyszerű a dolog. Az erotika mindig kétes dolog, s mindig is az marad, bármit mondjon is róla egy eljövendő törvényhozás. Egyfelől az ember eredeti, állati természetének része, s ez mindaddig így marad, amíg az embernek animális teste lesz. Másfelől a szellem legmagasztosabb megnyilatkozásaival rokon; virágzásra azonban csak akkor jut, ha szellem és ösztön igaz összhangban állnak. Akár az egyik, akár a másik hiányzik, abból kár keletkezik, vagy legalábbis olyan kiegyensúlyozatlan egyoldalúság, amely könnyen csúszhat el a beteges felé. Túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, túl sok kultúra beteg állatokat eredményez. Ez a dilemma megmutatja mindazt a bizonytalanságot, amit az erotika az ember számára jelent. Az erotika alapjában véve nagyhatalom, amelyet, akár a természetet, legyőzhetünk és kizsákmányolhatunk, mintha teljes aléltságban lenne. A természeten való győzedelmeskedésnek azonban igen nagy az ára. A természetnek nem elvi nyilatkozatokra, hanem türelemre és bölcs mérsékletre van szüksége.

"Erósz hatalmas démon", mondja a bölcs Diotima Szókratésznek. Sosem győzhetjük le teljesen, vagy csak saját kárunkra diadalmaskodhatunk rajta. Nem ez a teljes természetünk, de mindenesetre egyik legfontosabb aspektusa. Ebből következőleg a neurózis freudi szexuál­teóriája igaz és valóságos princípiumra épül. De az egyoldalúság és kizárólagosság hibájába esik, sőt elköveti azt az elővigyázatlanságot, hogy a megfoghatatlan erószt durva szexuál­terminológiával próbálja megközelíteni. Freud ebből a szempontból is tipikus képviselője a materialista kornak[14], amely azt remélte, hogy meg fogja oldani a világ rejtélyeit egy kémcsőben. Később, idősebb korában maga Freud is elismerte, hogy elmélete nem kiegyensúlyozott, és erósznak, melyet ő libidónak nevez, ellentétpárul a rombolási, ill. halálösztönt adta[15]. Hátrahagyott írásaiban így ír erről: "Hosszas habozás és tétovázás után elhatároztuk, hogy csak két alapvető ösztönt fogadunk el: erószt és a rombolási ösztönt... Az első célja mind nagyobb egységek megalkotása, és így a megtartás, tehát a kötődés; a másiké ezzel szemben az összefüggések feloldása, s ennek révén a dolgok elpusztítása... Ezért halálösztönnek is nevezzük."

Megelégszem ennek a megemlítésével, anélkül, hogy e felfogás kérdéses voltára behatóbban kitérnék. Eléggé világos úgyis, hogy az életnek, mint minden folyamatnak, kezdete és vége van, s hogy minden kezdet egyúttal a vég kezdete is. Freud gondolata alapjában véve az az egyszerű tény, hogy minden folyamat energetikus jelenség, s hogy energia egyáltalán csak ellentétek közti feszültségekből keletkezhet.



3. fejezet

A MÁSIK NÉZŐPONT:
A HATALOMVÁGY

Ennek az új lélektannak a problémáját mindeddig lényegében Freud szempontjából vizsgáltuk. Kétségtelenül olyasvalamit láttunk itt meg, olyan igazságot, amelyre talán büszkeségünk, kultúröntudatunk nemet mond; de még mélyebben bennünk valami igennel felel. Nagyon sok ember számára ez ingerlő, ellentmondásra készteti őket, sőt félelmet kelt bennük; ezért nem akarják elismerni. Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek "árnyoldala" is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú. Az egyes ember ritkán tud erről; mert neki, mint egyénnek, hihetetlennek tűnik, hogy valahol vagy valamiképp kénytelen túllépni saját határait. De ha ez az ártatlan lény tömeget alkot, alkalmasint őrjöngő szörnyeteggé torzul, minden egyed csak a monstrum testének apró sejtje lesz, és mint ilyen, akarva, nem akarva, nem tehet mást, ki kell elégítenie a bestia vérszomját, sőt minden erejével táplálnia kell azt. Az emberi lélek árnyoldalának ezt a lehetőségét csak homályosan sejtjük, s e sejtelem miatt nem akarunk róla tudomást venni. Vakon küzdünk az eredendő bűn gyógyító dogmája ellen, amely pedig oly hihetetlenül igaz. Sőt az ember még önmagának is vonakodik bevallani e konfliktust, bár kínosan tapasztalja jelenlétét. Érthető módon az a pszichológiai irányzat - még ha bizonyos tekintetben egyoldalúan eltúlzott is -, amely az ember árnyoldalát helyezi előtérbe, rossz fogadtatásra talál, sőt rémületet kelt, hiszen arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk e probléma feneketlen mélyével. Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem vagyunk egészek, hogy testünk van, amely - mint a testek általában - elkerülhetetlenül árnyékot vet, s ha megtagadjuk e testet, nem vagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények. E test azonban állat, s állati lelke van, azaz az ösztönnek feltétlenül alávetett, élő rendszer. Az árnyékoldal hozzánk tartozó voltának felismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s ezzel magunkra vállaljuk azt a hatalmas dinamikát, amely a háttérből fenyeget. Ettől akar bennünket a kereszténység aszketikus erkölcse megszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati ösztönvilágát leggyökerében támadja meg.

Világos-e előttünk, mit jelent: igent mondani az ösztönre? Nietzsche igen komolyan akarta és tanította ezt. Igen, ritka szenvedéllyel áldozta fel magát, egész életét az "Übermensch" eszméjének oltárán, annak az embernek a gondolatáért, aki ösztöneire hallgatva túljut önmagán is. S hogy fejezte be életét? Úgy, ahogy Nietzsche maga jósolta Zarathustrá-jában: a kötéltáncos halálos, intő bukása lett a sorsa, azé az emberé, aki nem bírta ki, hogy "átugorják". A haldoklóhoz így szólt Zarathustra: "A lelked hamarabb halott lesz, mint a tested!" S a törpe azt mondja később Zarathustrának: "Ó, Zarathustra, bölcsesség köve, magasra dobtad magad, de minden feldobott kőnek le kell esnie! Magad mondtad ki megköveztetésed ítéletét. Ó, Zarathustra, messze dobtad el a követ, de rád fog visszahullani!" Midőn elkiáltotta maga fölött az "Ecce homo"-t, már késő volt, mint hajdan, e szavak születésekor, s a lélek keresztre feszítése megkezdődött a test halála előtt.

Annak az életét, aki így tanított igent mondani az életre, kritikailag kell szemügyre vennünk, hogy e tan hatását kutathassuk. Ha életét e szempontból vizsgáljuk, azt kell mondani: Nietzsche az ösztönön túl élt, a heroizmus magaslati légkörében, s e magaslatot csak a leggondosabb diétával, kiválasztott klímában, nevezetesen igen sok altató révén tudta csak elérni és megtartani - míg végül is az agy megpattant az erőfeszítésben. Életigenlésről beszélt, s a saját élete az élet tagadása volt. Túlzottan undorodott az embertől, különösképpen az ösztöneinek élő emberállattól. Végül is nem bírta lenyelni álmai kísértő varangyos békáját. A zarathustrai oroszlán ordítása minden, az együttélés után kiáltó "magasabb rendű" embert visszakergetett a tudattalan barlangjába. Ezért nem győzhet meg bennünket az ő élete a tanításáról. Mivel a "magasabb rendű" ember is szeretne aludni altató nélkül, szeretne élet­képes lenni Naumburgban és Baselban is, a "köd és árnyék" ellenére is, nőt kíván és utódokat, érvényesülést és tekintélyt az emberi nyájban, számtalan köznapi szokást, akár a nyárspolgárit is. Ez az ösztön, az állati életösztön, nem éltette Nietzschét. Beteges egyéniség volt, de ez nem ártott sem nagyságának, sem jelentőségének.

De hát mi éltette, ha nem az ösztön? Valóban szemére vethetjük-e Nietzschének, hogy ösztöneit a gyakorlatban megtagadta? Ebbe ő aligha egyeznék bele. Sőt bebizonyítaná - minden különösebb nehézség nélkül -, hogy ösztöneit a legmagasabb fokon élte. Azonban hogy lehet az, kérdezzük elámultan, hogy az emberi ösztönvilág őt éppen az emberkerülésbe, a teljes elmagányosodásba, a tömegen túli, undorától védett világba vezette? Úgy képzeljük, hogy az ösztön éppen összefűz, párosít, nemz, a jó élet s az élvezetek, az érzéki vágyak beteljesülése felé kerget. Azt azonban egészen elfelejtjük, hogy ez az ösztönöknek csak egyik lehetséges iránya. Nemcsak a fajfenntartásnak, az önfenntartásnak is van ösztöne.

Nietzsche nyilván erről az utóbbi ösztönről beszél, nevezetesen a hatalomvágyról (Wille zur Macht). Minden egyéb, ami ösztönszerű, az ő számára csak a hatalomvágy kísérője: a freudi szexuálpszichológia szempontjából súlyos tévedés, az élettan teljes félreértése, egy dekadens neurotikus balfogása. A szexuálpszichológia minden híve könnyedén be fogja bizonyítani, hogy mindaz, ami heroikus és túlfeszített Nietzsche világ- és életszemléletében, nem más, csak az "ösztön" félreismerésének és elnyomásának eredménye; ti. annak az ösztönnek, amelyet ez a pszichológia alapvetőnek tart.

Nietzsche esete egyfelől azt mutatja, hogy mi a következménye a neurotikus egyoldalúságnak, másfelől, hogy milyen veszedelmeket rejt magában, ha túltesszük magunkat a kereszténysé­gen. Nietzsche kétségtelenül mélyen átélte az állati természet keresztény tagadását, s egy magasabb emberi teljességre törekedett, túl jón és rosszon. Mindazok, akik a keresztény magatartás alapjait komolyan bírálják, az általa nyújtott védelemtől is megfosztják magukat. Az ilyen ember elkerülhetetlenül kiszolgáltatja magát a benne lévő állati léleknek. Ez a dionüszoszi mámor pillanata, a "szőke bestia" lenyűgöző megnyilatkozása, mely a mit sem sejtőt soha nem ismert borzongás közben szállja meg. A megszállottság hérosszá, Istenhez hasonló lénnyé, emberen túli nagysággá teszi, úgy érzi, hogy jón és rosszon 6000 lábnyira van túl.

A szemlélő pszichológus ezt az állapotot "azonosulás az árnyékkal" néven ismeri; e jelenség a tudattalannal való összeütközés e pillanataiban a legnagyobb szabályossággal következik be. Ez ellen csak a józan önkritika segít: mindenekelőtt is nagyon valószínűtlen, hogy éppen egy világmegváltó igazságot fedeztünk volna fel; ilyesmi a világtörténelemben a legritkábban fordul elő. Másodszor nagy gonddal kell az után kutatni, hogy hasonló eset máshol nem fordult-e elő? Nietzsche pl. úgy is mint filológus, egypár nagyon jelentős ókori párhuzamot találhatott volna, amelyek bizonyára megnyugtathatták volna. Harmadszor figyelembe kell venni, hogy a dionüszoszi élmény semmi más nem lehet, legfeljebb csak a pogány vallási formákba való visszaesés, tehát alapjában véve ezzel semmi újat nem fedeztünk fel, s csak ugyanaz az eseménysor kezdődhetne újból. Negyedszer feltétlenül előre kell látnunk, hogy a hangulat hősi-isteni magasságokig való fokozását halálos biztonsággal fogja egy ugyanilyen mély hanyatlás követni. Így abba az előnyös helyzetbe kerülhetnénk, hogy ezt az egész rajongást egy fárasztó hegyi túra méreteire csökkenthetnők, amelyet az örökös hétköznap követ. Amint a patak a völgyet s a széles folyamot keresi, amely a sík tájak felé törekszik, ugyanúgy az élet is nemcsak hétköznapok közt folydogál, de mindent hétköznapivá is tesz. A szokatlan, ha nem akarjuk, hogy katasztrófához vezessen, legfeljebb a mindennapok közé lophatja be magát, de azt is csak ritkán. A krónikussá lett heroizmus görcsben végződik, s a görcs neurózishoz; vagy katasztrófához, vagy mindkettőhöz vezet. Nietzsche e magasfeszült­ségen fennakadt. De ezzel az eksztázissal akár a kereszténység mellett is kitarthatott volna. Ez legkevésbé sem felelet az állati lélekre; mivel az eksztatikus állat képtelenség. Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és engedelmes­nek is nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos előjoga, akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitől "contra naturam" is eloldozhat. Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is, ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet vég nélküli dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos feltétel.

Nietzsche esete a következő kérdés elé állít bennünket: vajon az, ami a tudat s az árnyékoldal összeütközése folytán megnyilvánult előtte, nevezetesen a hatalomra való törekvés, felfogható-e másodlagos, elnyomásos jelenségként? Vajon a hatalomvágy genuin-e, vagy csak valami másodlagos? Amennyiben az árnyékoldallal való konfliktus szexuális képzetek özönét szabadította volna el, tiszta lenne a helyzet; de másképp történt. Az egész csírája nem erósz, hanem az én hatalma; ebből arra kellett következtetni, hogy nem az erósz, hanem a hatalomvágy volt elfojtva. Véleményem szerint nincs tehát semmi alapunk azt feltételezni, hogy az erósz genuin lenne, a hatalomvágy azonban nem. A hatalomvágy minden bizonnyal ugyanolyan hatalmas démon, mint az erósz, éppoly régi és eredendő is.

Nem fogadható tehát el, hogy egy olyan életet, mint Nietzschéé volt, aki ritka következetes­séggel élte át a természete alapját képező hatalmi ösztönt egészen a tragikus végig, csalóka látszatnak nyilvánítjuk ki; ezzel ugyanabba az igazságtalanságba esnénk, mint Nietzsche, aki ellenlábasáról, Wagnerről így nyilatkozott: "Minden hamis benne; ami őszinte, azt elrejti vagy elleplezi. Komédiás, a szó teljes, jó és rossz értelmében." Honnan ez az előítélet? Wagner éppen annak az alapösztönnek a képviselője, amely Nietzsche figyelmét elkerülte, s amelyre Freud pszichológiája épült. Ha Freudnál az után kutatunk, hogy e másik ösztönt, a hatalomvágyat ismeri-e, akkor ezt az "én-ösztön" neve alatt találjuk. De pszichológiájában az "én-ösztön" csak tengődik a szexuális momentum bő, túlságosan is bő kifejtése mellett. Valójában azonban az emberi természet elkeseredett és vég nélküli harc színhelye az én-elv és az ösztönelv között: az én csupa korlát, míg az ösztön határtalan, s mindkét princípium egyenlő erejű. Bizonyos szempontból boldognak mondhatja magát az ember, hogy csak az egyik ösztönről tud, és okosabb is óvakodni a másik megismerésétől. Ha a másik ösztönt is megismeri, már veszve van; a fausti konfliktus bűvkörébe lépett. Goethe a Faust első részében megmutatta, mit jelent az ösztön igenlése; a második részben pedig, hogy mit jelent az én és borzongató tudattalan világának elfogadása. Mindaz, ami jelentéktelen, kicsinyes és gyáva bennünk, visszahúzódik, elmenekül ez elől - és erre van egy kiváló eszköz: ilyenkor ugyanis felfedezzük, hogy az a "más" bennünk tulajdonképpen egy "másik": egy másik ember, aki mindazt, ami félelmetes és elitélendő bennünk, gondolja, teszi, érzi és kívánja. Ezzel a szörny a kezünk közé került, s elégedetten indíthatjuk meg ellene a harcot. Ebből keletkeznek aztán azok az idült allergiák, amelyeknek néhány mintapéldányát megőrizte számunkra az erkölcstörténet. Különösen átlátszó példa a már említett "Nietzsche contra Wagner, contra Paulus" stb. eset. A mindennapi életben nyüzsögnek az ilyen példák. E mély értelmű eszköz révén menekszik meg az ember a fausti katasztrófa elől, amihez sem bátorsága, sem ereje nincsen. Aki egész ember, az azonban tudja, hogy legelkeseredettebb ellensége vagy azoknak egész csoportja sem ér fel azzal a leggonoszabb ellenféllel, azzal a "másikkal", aki "keblében lakik". Nietzschében egy Wagner lakozott; azért irigyelte tőle Parsifalt; de ami még rosszabb: benne, Saulusban, Paulus is lakozott. Ezért viselte Nietzsche a szellem stigmáját; át kellett élnie Saulusként a keresztre feszítést, amidőn az a "másik" elültette benne az "Ecce homó"-t. Ki tört össze a kereszt előtt" - Wagner vagy Nietzsche?

A sors úgy akarta, hogy éppen Freud egyik első tanítványa, Alfred Adler[16] alapozott meg egy olyan nézetet a neurózis lényegéről, amely kizárólagosan a hatatom princípiumára épült. Nem kevéssé érdekes; sőt különösképpen izgató látni, hogy ugyanazok a dolgok ellentétes megvilágításban tökéletesen különbözők. Hogy az alapvető ellentétet mindjárt előlegezzem, ki kell jelentenem, hogy mindaz, ami Freudnál előzetes tények, szigorú kauzalitás következ­ménye; Adlernál a végcél által meghatározott elrendezés (arrangement). Vegyünk egy egysze­rű példát: egy fiatalasszonyt beteges félelmek kezdenek gyötörni. Éjszakánként velőt­rázó sikollyal ébred holmi lidércnyomásos álomból, nem tud utána megnyugodni, férjébe kapasz­kodik, könyörög, hogy ne hagyja el soha, újra meg újra szeretné hallani, hogy tényleg szereti őt stb. Lassanként ebből ideges asztma fejlődik; amely rohamokban nappal is fellép.

A freudi iskola ebben az esetben rögtön a kórkép belső, okozati összefüggése után kutat: mit tartalmaztak az első, lidércnyomásos álmok? Vad bikák, oroszlánok, tigrisek; gonosz férfiak estek neki: Mi jut erről eszébe a betegnek? Egy olyan eset, amely még lánykoréban történt vele, nevezetesen: a hegyek közt volt egy üdülőhelyen. Sokat teniszeztek, s amint szokás, a játékosok összeismerkedtek. Volt ott egy fiatal olasz is, aki különösen jól játszott; s esténként ügyesen gitározott. Ártatlan flört fejlődött ebből, s egy holdfényes estén sétálni mentek. Ez alkalommal "váratlanul" kitört az olasz temperamentum, a mit sem sejtő leány legnagyobb rémületére. Eközben a fiú "úgy nézett rá", olyan tekintettel, amelyet a leány sosem tudott elfelejteni. E tekintet üldözi őt még ma is álmaiban, még az őt kergető vadállatok tekintete is olyan. Vajon e tekintet tényleg csak az olasztól származik? Erről egy másik reminiszcencia tájékoztat bennünket: a páciens kb. 14 éves korában. vesztette el atyját egy szerencsétlenség következté­ben. Atyja nagyvilági ember volt, és sokat utazott. Kevéssel halála előtt magával vitte egyszer leányát Párizsba; ahol többek közt a Folies Bergères-t is meglátogatták. Itt olyasmi történt, ami a leányban feldolgozhatatlan benyomást hagyott. Miközben kimentek a színházból, egy kifestett nőszemély hallatlanul orcátlan módon közeledett hirtelen atyjához. A lány ijedten pillantott az apjára, hogy az vajon mit tesz - s ekkor ugyanazt a tekintetet látta, ugyanaz az állati tűz égett atyja szemében. E megmagyarázhatatlan valami éjjel-nappal üldözte akkoriban. Atyjához való viszonya e pillanattól megváltozott. Hol ingerlékeny volt, mérges és szeszélyes, hol túlzott szeretet tört ki rajta; majd ok nélkül sírógörcsöt kapott, s egy időn keresztül, de csak ha atyja otthon volt, az asztalnál cigányútra ment a falat, minek folytán fuldoklási rohamokat kapott, amelyeket egy-két napos teljes rekedtség követett. Amidőn atyja hirtelen haláláról hírt kapott; határtalan fájdalom lett úrrá rajta, ami hisztérikus nevetőgörcsben csúcsosodott ki. Aztán rövidesen megnyugodott, állapota gyorsan javult, s a neurotikus szimptómák szinte teljesen eltűntek. A múltra lassanként a feledés fátyla borult. Csak az olasz fiatalemberrel kapcsolatos kaland kavart fel benne olyasvalamit, amitől ő maga is megrémült. Ekkor gyorsan szakított a fiatalemberrel. Pár év múlva férjhez ment. A jelenlegi neurózis csak a második gyermek után kezdődött, abban a pillanatban, amikor felfedezte, hogy férje egy másik nő iránt kezd érdeklődni.

Ebben az esetben sok minden kérdéses: mi pl. az anya szerepe? Az anyáról meg kell mondanunk, hogy igen ideges volt, s minden lehetséges szanatóriumot és gyógymódot kipróbált. Neki is ideges asztmatikus és félelmi szimptómái voltak. Amennyire csak a beteg vissza tud emlékezni, a szülei között igen kimért volt a viszony. Anyja nem értette meg atyját. A beteg mindig úgy érezte, hogy ő sokkal jobban megérti. Ezért kedvence is volt apjának, amiből következőleg anyjához nem fűzték bensőséges szálak.

Ezek az adatok elégségesek ahhoz, hogy a kórtörténet lefolyását áttekinthessük. A mostani szimptómák mögött olyan képzetek állnak, amelyek elsőrendűen az olasszal kapcsolatos élményre utalnak, távolabbról azonban világosan atyjához kapcsolódnak, akinek boldogtalan házassága már korán lehetőséget adott a kisleánynak, hogy megszerezze azt a helyet a családban, amelyet eredetileg anyjának kellett volna betöltenie. E hódítás mögött természete­sen az a képzet áll, hogy ő az igazán atyjához méltó nő. Az első neurotikus roham akkor jelentkezik, amikor ez a képzet erős sérülést kap, valószínűleg ugyanazt, amelyet anyja kapott (s amely a gyermek előtt nyilvánvalóan ismeretlen volt). E szimptómák könnyen megérthe­tők, mint a csalódott és megcsúfolt szerelem kifejezései. A fuldoklás azon a torokszorító érzésen alapszik, amely ismert kísérőjelensége olyan erős affektusoknak, amelyeket nem tudunk teljesen "lenyelni". (Mint ismeretes, a nyelvi metaforák gyakran utalnak hasonló fiziológiai jelenségekre.) Midőn atyja meghalt, tudata halálosan megrendült, "árnyéka" azonban nevetett, hasonlatosan Till Eulenspiegelhez, aki szomorú volt, midőn a hegyről lefele ment, s nevetett, ha a hegyre felkapaszkodott, mert mindig a következő útszakaszra gondolt. Ha atyja otthon volt, zavartnak s betegnek érezte magát; ha elment, mindjárt jobban lett, mint az a számtalan férj és feleség, akik még kölcsönösen rejtegetik az édes titkot, hogy nem tartják egymást feltétlenül és minden körülmények között nélkülözhetetlennek.

A tudattalan annak idején bizonyos fokig joggal nevetett, ezt a következő egészséges korszak teljesen bebizonyította. Sikerült neki a megelőző eseményeket a süllyesztőben eltüntetni. Csak az olasszal való kalandja fenyegetett azzal, hogy az alvilágot újra felszínre hívja, de a leány gyors mozdulattal csapta rá az ajtót, és sikerült is egészségesnek maradnia; a neurózis sárkánya csak akkor mászott elő, amikor a feleség és anya szerepének teljességében már minden veszélyen túl érezte magát.

A szexuálpszichológia erre azt mondja: a neurózis abban gyökerezik, hogy a beteg végső fokon még ma sem tudott atyjától elszakadni. Ezért idézi fel azt az olasszal kapcsolatos élményt, amelyben ama titokteljes valamit felfedezte; ugyanazt az élményt, amely atyjával kapcsolatban oly megrázóan hatott reá. Ezek az emlékek természetesen újra megelevenedtek a férfival való azonos tapasztalattal kapcsolatban, amely a neurózist tulajdonképpen kiváltotta. Azt lehetne mondani, hogy a neurózis alapja és tartalma az atyához fűződő képzeletbeli infantilerotikus kapcsolat és a férje iránti szerelem közötti konfliktus.

Ha azonban ugyanezt a kórképet a "másik" ösztön, nevezetesen a hatalomvágy nézőpontjából szemléljük, egészen másként fest a dolog. Szülei sikertelen házassága kiváló alkalom volt a gyermeki hatalomösztön megnyilatkozása számára. A hatalomvágy ugyanis azt követeli; hogy az én minden körülmények között "fölül maradjon", mindegy, hogy egyenes vagy kerülő úton. Az "egyéniség integritását" mindenesetre meg kell őrizni. A környezetnek akár látszólagos kísérlete is, hogy az alanyt bár csak a legkisebb mértékben leigázza, "férfias tiltakozást" (männlicher Protest) vált ki Adler kifejezése szerint. Az anya csalódása és neurózisba való visszahúzódása kiváló alkalmat nyújtott leányának arra, hogy fölülkereked­jék, hatalmát kiterjessze. A szeretet és a simulékony viselkedés a hatalmi ösztön szempontjá­ból közismerten kiváló eszközök a cél eléréséhez. Gyakran az erényesség is arra szolgál, hogy a másik elismerését kikényszerítsük. A leány szeretetre méltó, alkalmazkodó viselkedésével már gyermekkorában biztosítani tudta előnyös helyzetét atyjánál, sőt sikerült anyja fölébe kerekednie - nem mintha annyira szerette volna az apját, hanem mert a szeretet jó eszköz volt a fölülkerekedésre. Atyja halálhírére bekövetkező nevetőgörcse beszédes bizonyítéka ennek. Az ember hajlamos arra, hogy egy ilyesfajta kijelentést a szeretet undorító leértékelésének, ha nem egyenesen rosszindulatú inszinuációnak tartson - de gondolkozzunk egy pillanatra, s nézzünk körül a való világban. Vajon egyet sem láttunk-e a számtalan ember közül, akik addig szeretnek, és addig hisznek is szerelmükben, míg céljukat el nem érték, s utána úgy fordulnak el szerelmük tárgyától, mintha sosem lett volna semmi közük hozzá? S végül: nem így jár-e el a természet maga is? "Céltalan" szerelem elképzelhető-e egyáltalán? Ha igen, úgy ez a legnagyobb erények közé tartozik, amely éppen ezért végtelenül ritka. Talán általában hajlik az ember arra, hogy szerelme céljáról a lehető legkevesebbet gondolkozzék; különben olyan felfedezésre juthatnánk, mely saját szerelmünk értékét sokkal előnytelenebb fényben mutatná meg.

Az apa halálakor a páciens nevetőgörcsöt kapott - ekkor tehát végérvényesen felülkerekedett. A nevetőgörcs hisztérikus volt, azaz pszichogén szimptóma, olyasmi, amely tudattalan motí­vu­mok­ból ered, nem pedig a tudatos énből. Ez le nem becsülhető különbség, amely egyúttal azt is megmutatja, honnan és hogyan erednek bizonyos emberi erények. Az ellentétes indulatok a pokolba kerültek, vagyis modern kifejezéssel, a tudattalanba, ahol tudatos erényeink ellenpárjai már régen gyülekeznek. Ezért már erényességből sem akarunk hallani a tudattalanról; sőt egyenesen az erényes bölcsesség teteje azt állítani, hogy nincs is tudattalan. Sajnos azonban mindnyájunkkal az történik, mint Medardus fráterrel, E. T. A. Hoffmann Az ördög elixírjé-ben; valahol él egy testvérünk, egy ijesztő, borzadályt keltő ember: saját, megtestesül, a vér kötelékével hozzánk láncolt alteregónk; aki mindazt birtokolja, és gonosz szándékkal felhalmozza, amit mi a legszívesebben szőnyeg alá sepernénk.

Betegünkön akkor törtek ki az első neurotikus rohamok, amikor rájött arra a tényre, hogy atyjának olyan oldala is van, amely fölött ő nem uralkodhatik. S ekkor világosodott meg benne, hogy mire is volt jó anyja neurózisa: ha ugyanis olyasmire találunk, amit sem ésszel, sem bájjal uralmunk alá hajtani nem tudunk, még mindig van egy "arrangement, amelyet a leány eddig nem ismert, de amelyet anyja már korábban felfedezett: a neurózis. Így esett meg, hogy utánozni kezdte anyja neurózisát. De, kérdezhetjük csodálkozva, mire szolgálhat a neurózis? Mi lehet az eredménye? Akinek közvetlen környezetében előfordult már egy határozottan neurotikus eset, jól tudja, hogy ezzel mi mindent lehet "elérni".

Nincs is jobb módszer a neurózisnál, hogy egy egész ház fölött zsarnokoskodjunk. Fuldoklási és szívrohamok, mindenfajta görcs igen nagy hatást érnek el, amelyen alig tudjuk túltenni magunkat. Elszabadulnak az együttérzés hullámai, ragaszkodó szülők magasztos aggodalma, küldöncök futkosása, telefoncsengetés, elősiető orvosok, súlyos diagnózisok, alapos vizsgá­latok, hosszadalmas kezelés, jelentős kiadások, s a nagy hűhó közepette fekszik az ártatlanul szenvedő beteg, akinek még végtelenül hálásak is vagyunk, ha a "görcsöket" valahogy kibírta.

E felülmúlhatatlan "arrangement"-t (hogy megmaradjunk Adler kifejezésénél) fedezte fel a gyermek, és alkalmazta ismételten sikerrel, ha atyja jelen volt. Az apa halálával mindez szükségtelenné vált, mert most már végleg felülkerült. Az olaszt hamarosan félredobta, amidőn a leány nő voltát túlzottan hangsúlyozta, saját férfiasságára emlékeztetve egyidejűen. Midőn megfelelő házassági lehetőség kínálkozott, a lány szerelmes lett, zúgolódás nélkül fogadta el a feleség és anya sorsát. Minden a legjobb úton haladt, amíg felsőbbrendűségét meg tudta őrizni. Amint azonban férje csak egy kis érdeklődést is mutatott valaki más iránt, mint hajdanában, azonnal az eredményes "arrangement"-hoz nyúlt, szóval közvetett erőszakhoz; most bukkant rá férje lelkének arra az oldalára, amely fölött már atyjánál sem uralkodott soha.

Ez a betegség magyarázata a hatalompszichológia szempontjából. Félek, hogy az olvasó is úgy jár, mint az egyszeri kádi, aki előtt az egyik fél ügyvédje szónokolt. Mikor az befejezte, ezt mondta a kádi: "Jól beszéltél; látom, igazad van." Aztán a másik fél ügyvédje beszélt, s midőn az is befejezte, a kádi megvakarta a füle tövét, és így szólt: "Jól beszéltél; látom, neked is igazad van." - Nem kétséges, hogy a hatalomvágy egészen rendkívüli szerepet játszik az ember életében. Az is igaz, hogy a neurotikus tünetegyüttesek rafinált "arrangement"-ok is, amelyek hihetetlen makacssággal és ravaszsággal, kérlelhetetlenül követik céljaikat. A neurózis célra irányul. Ezzel a megállapítással Adler nagy szolgálatot tett.

A két álláspont közül melyiknek van hát igaza? E kérdés sok fejtörést okozhat. A két magyarázatot nem lehet könnyen összeegyeztetni, hiszen tökéletesen ellentmondanak egy­más­nak. Az egyik esetben az erósz és sorsa a lényeges és döntő tény, a másik esetben pedig az én hatalomvágya. Az első esetben az én mintegy az erósz függeléke; az utóbbiban a szerelem vagy szeretet csak eszköz arra, hogy fölülkerülhessünk. Ha az én hatalma áll közel szívünkhöz, fellázadunk az első felfogás ellen; akinek azonban az erósz a fontosabb, sosem fog tudni megbékülni az utóbbi felfogással.



4. fejezet

A BEÁLLÍTOTTSÁGI TÍPUS PROBLÉMÁJA

Az előző fejezetekben ismertetett két elmélet összeegyeztethetetlen volta egy olyan magasabb rendű szempontot kíván, amelyben ezek mégis egységre juthatnak. Nem szabad az egyiket a másik kedvéért elvetni, bármilyen kényelmes megoldás lenne is ez; mert ha a két elméletet részrehajlás nélkül vizsgáljuk, nem tagadhatjuk, hogy mindkettő jelentős igazságok letétemé­nyese, s bármennyire ellentétesek is, az egyik nem zárhatja ki a másikat. Freud elmélete oly nyilvánvalóan egyszerű, hogy szinte fáj az embernek, ha valaki ellentétes állítással rést üt egységébe. De mindez igaz Adler teóriájáról is. Ez is szembeszökően egyszerű, és ugyan­annyit magyaráz meg, mint Freud elmélete. Nem csoda hát, ha a két iskola hívei makacsul ragaszkodnak egyoldalúságukban is igaz elméleteikhez. Emberileg érthető okokból nem szívesen adnának fel egy szép, kerek elméletet, hogy egy paradoxont kapjanak cserébe, vagy ami még rosszabb, hogy elvesszenek az ellentétes nézőpontok zűrzavarában.

Mivel mindkét elmélet nagymértékben igaz, vagyis tárgyukat látszólag megmagyarázzák, a neurózisnak nyilvánvalóan két ellentétes aspektusa van, amelyek közül az egyiket Freud, a másikat Adler tana ragadta meg. Mi az oka azonban annak, hogy az egyik kutató az éremnek csak egyik, a másik pedig csak a másik oldalát látta meg? Miért hiszi mindkettő magáról, hogy egyedül ő a helyes felfogás letéteményese? Nyilván azért, mert mindkét kutató pszichológiai alkata a neurózisnak csak azt az oldalát láttatta meg velük, amely sajátságaik­nak megfelel. Nem lehet feltételezni, hogy Freud elé egészen más neurotikus esetek kerültek volna, mint Adler elé. Mindkettő nyilvánvalóan azonos tapasztalatból indul ki; de mivel egyéni alkatuk folytán ugyanazt a dolgot különbözőképpen látják, alapvetően ellenkező szempontokat és elméleteket fejlesztenek belőle. Adler azt látja, hogy egy magát elnyomott­nak és kisebb értékűnek érző alany "tiltakozással", "arrangement"-okkal és más célszerű "mesterfogásokkal" igyekszik a maga számára a felsőbbrendűség illúzióját biztosítani, mindegy, hogy szülők, nevelők, elöljárók, tekintélyek, helyzetek, intézmények vagy más effajta dologgal szemben. Még a szexualitás is csak a "mesterfogások" között talál helyet. E nézet alapját az alany (szubjektum) rendkívüli hangsúlyozása alkotja, amellyel szemben a tárgy (objektum) sajátossága és jelentősége teljesen eltűnik. Csak mint elnyomó irányzatok hordozói jöhetnek számításba. Azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy a szerelmi kapcsolat és egyéb, a tárgyra irányuló vágy Adlernál is lényeges tényező; neuróziselméletében még sincs olyan elvi jelentősége, mint Freudnál.

Freud pácienseit fontos tárgyakhoz való kapcsolatukban és függőségükben látja. Az apa és az anya nagy szerepet játszanak; bármilyen jelentős befolyás vagy körülményváltozás követke­zik be a páciens életében, az egyenes okozati kapcsolatban áll ezekkel az ősi hatalmakkal. Elmélete egyik alappillére az indulatátvitel fogalma, azaz a betegnek az orvoshoz való viszonya. Egy bizonyos módon értékelt tárgyat mindig kívánunk, vagy ellenállunk neki; szüleinkhez való, kisgyermekkori kapcsolatunk mintájára. Az alany alapjában véve csak vak gyönyör utáni vágyat érez. A vágy értékét mindig sajátos tárgyaktól kapja.

Freud számára legnagyobb jelentőségű a tárgy, és determináló ereje szinte kizárólagos, míg az alany meglepően jelentéktelen marad, és tulajdonképpen nem más, mint a gyönyör utáni vágy forrása és a "félelem helye". Mint már hangsúlyoztuk, Freud ismeri az "én-ösztönöket"; de már ez a kifejezés maga is arra mutat, hogy ég és föld különbség van az ő elképzelése szerinti alany és ama mindent meghatározó hatalom között, amit ugyanaz az alany Adler számára jelent.

Mindkét kutató természetesen az alanyt a tárgyhoz való viszonyában látja; de mégis mekkora szemléletbeli különbség! Adler azt az alanyt hangsúlyozza, amely biztosítja magát, és bármiféle tárggyal kerül szembe, föléje próbál kerekedni; Freud viszont pusztán a tárgyat hangsúlyozza, amely bizonyos meghatározott tulajdonsága révén az alany kéjvágyát serkenti vagy akadályozza.

E különbség nem lehet más, csak a vérmérséklet különbsége, az emberi szellem két típusának ellentéte, amelyben az egyik a döntő befolyást túlnyomóan az alanyból, a másik viszont túlnyomóan a tárgyból vezeti le. Egy közbülső nézet, pl. a "common sense" (a józan ész) álláspontja szerint azt kell feltételeznünk, hogy az emberi cselekvést az alany és a tárgy egyaránt meghatározzák. Ezzel szemben mindkét kutató arra hivatkozik, hogy az ő elméletük nem a normális ember lélektanának magyarázatát célozza, hanem a neurózis elméletét. Akkor azonban Freudnak saját esetei egynéhányát Adler módszere szerint kellene kezelnie, Adler pedig kénytelen lenne volt mestere szempontjait bizonyos esetekben komolyan figyelembe venni - ez azonban sem az egyiknél, sem a másiknál nem fordult elő.

E dilemma a következő kérdés elé állított: vajon van-e legalább két különböző embertípus, amelyek közül az egyik inkább a tárgy, a másik inkább önmaga iránt érdeklődik? És megmagyarázható-e ily módon, hogy az egyik fajta ember csak az egyik megoldást, míg a másik csak az ellenkezőt látja, aminek következtében egészen eltérő eredményekre jutnak? Mint mondottuk, nem hihető az, hogy a sors olyan elővigyázatosan válogatná meg a betegeket, hogy egy bizonyos csoport mindig csak egy bizonyos orvoshoz kerülne. Már régen feltűnt nekem, saját praxisomban és kartársaim gyakorlatában egyaránt, hogy bizonyos esetek kiválóan megfelelnek az egyikünknek, míg más esetekkel nem tud mit kezdeni. A kezelés számára döntő fontosságú, vajon az orvos és beteg között kialakulhat-e jó viszony, vagy sem? Ha rövid időn belül nem alakul ki egy bizonyos természetes bizalmi kapcsolat, a beteg jobban teszi, ha más orvost választ. Sosem féltem attól, hogy azt a beteget, aki ellenszenves volt számomra, vagy természete tőlem távol esett, más orvoshoz küldjem, éppen a beteg legsajátabb érdekében. Ilyen esetekben ugyanis bizonyos vagyok benne, hogy nem végezhetek jó munkát. Mindenkinek megvannak az egyéni korlátai, s éppen a pszichoterapeuta igen jól teszi, ha ezeket sosem téveszti szem elől. Túl nagy egyéni különbözőség vagy éppen összeférhetetlenség mértéktelen és fölösleges ellenállást szül, amely nem is indokolatlan. A Freud-Adler vita tulajdonképpen egyszerű paradigma, és a különböző beállítottságú típusok speciális esete.

Hosszasan foglalkoztam a kérdéssel, és végül sok megfigyelés és tapasztalat alapján két alapvető magatartás vagy beállítottság-típus megállapítására jutottam: ezek az introverzió és az extraverzió. Az első beállítottság normális esetekben habozó, elmélkedésre hajlamos, zárkózott embert eredményez, aki nagyon tartózkodó, a tárgyaktól húzódozik, kissé mindig defenzívába szorul, és szívesen rejtőzik gyanakvó megfigyelés mögé. Az utóbbi normális esetekben előzékeny; szemmel láthatóan nyílt és készséges lény, aki minden helyzetben feltalálja magát, könnyen köt új kapcsolatokat, és gyakran gond nélkül és bizakodva merészkedik ismeretlen helyzetekbe, túltéve magát esetleg jogos aggályokon. Az első esetben nyilvánvalóan az alany, az utóbbiban a tárgy a döntő.

E megjegyzésekkel természetesen e két típusnak csak durva körvonalait adhatom[17]. A tapasztalati valóságban e kétfajta beállítottság, melyre alább még visszatérünk, ritkán jelentkezik tisztán. Sokféle variáció és kompenzáció lehetséges, úgyhogy gyakran nem könnyű a típust megállapítani. A változatok alapja - egyéni ingadozásoktól eltekintve - a tudat egy meghatározott funkciójának, a gondolkozásnak vagy az érzésnek az uralkodó volta, ami azután megadja az ember alapvető beállítottságának egyéni sajátosságát. Az alaptípus gyakori kompenzációja rendszerint élettapasztalatokon alapul, amelyek révén sokszor nagyon is fájdalmas módon tanulja meg az ember, hogy egyéniségét nem lehet szabadjára engednie. Más esetekben, pl. neurotikus egyéneknél gyakran nem tudjuk, hogy tudatos vagy tudattalan beállítottságával van-e dolgunk, a személyiség disszociációja révén ugyanis hol az egyik, hol a másik fele lép előtérbe, s zavarja ítéletünket. Ugyanebből az okból kifolyólag oly nehéz neurotikus emberekkel együtt élni.

Lényegbe vágó típusos különbségek valóságos létezése tette lehetővé számomra, hogy a két vitában álló neuróziselméletet mint tipikus ellentétek megnyilatkozását fogjam fel. E típusos különbségek közül előbb említett könyvemben nyolc csoportot írtam le[18].

Ezzel a felismeréssel született meg annak a szüksége, hogy felülemelkedjünk a Freud-Adler-ellentéten, és olyan elméletet alkossunk, amely nemcsak az egyikre vagy a másikra, hanem mindkettőre egyaránt érvényes. E célból nem mellőzhetjük a két ismertetett elmélet bírálatát. Mindkét teória alkalmas arra, hogy egy nagyfeszültségű ideált, a heroikus álláspontot, a pátoszt vagy meggyőződést fájdalmas módon valamilyen banális realitásra vezessen vissza, ha ugyanis ilyen dolgokra alkalmazzuk. Ezekre nem kellene alkalmazni, hiszen mindkét elmélet az orvos fegyvertárából való gyógyító eszköz, amely éles és kíméletlen késként vág ki mindent, ami beteges vagy káros. Ugyanezt akarta Nietzsche az eszmények destruktív bírálatával, amelyeket ő az emberi lélek beteges kinövéseinek tartott (alkalomadtán valóban az is). Egy jó orvos, az emberi lélek igazi ismerője - Nietzsche kifejezésével élve - "kifinomultan érzékeli" az árnyalatokat, és egy lélek valóban beteg területeire alkalmazva, mindkét elmélet gyógyítóan romboló hatású. Az egyes esetre alkalmazott adagolásban gyógyít, de csak bajt okoz annak a kezében, aki nem tud mérni és mérlegelni: ezek kritikai módszerek, és minden kritikának közös tulajdonsága, hogy ha szabad, sőt szükséges valamit szétrombolni, feloldani vagy redukálni, akkor hasznos, de ha építeni kellene, csak kárt okoz.

Szó nélkül mehetnénk el a két elmélet mellett, ha mindkettőt, mint a többi mérget, csak orvos biztos keze alkalmazná. A lélek egészen rendkívüli ismerete szükséges ahhoz, hogy e marószereket sikerrel tudjuk használni. Képesnek kell lennünk arra, hogy mindazt, ami beteges és haszontalan, biztos kézzel válasszuk el az értékes és megőrzendő részektől. Ez a legnehezebb dolgok egyike. Ha valaki egyszer alapos tapasztalatot akarna szerezni arról, hogy egy pszichologizáló orvos milyen felelőtlen balfogást követhet el valamilyen nyárspolgári, áltudományos előítélet alapján, akkor csak elő kell vennie Moebius írását Nietzschéről, vagy a különböző "pszichiátriai" írásokat Krisztus "esetéről". Ezek után mindenki "háromszoros jajt" fog kiáltani a felé a beteg felé, aki ilyen "megértésre" talál.

A két neuróziselmélet nem általánosan alkalmazható elmélet, hanem, hogy úgy mondjuk, "helyi" alkalmazásra váró szer. Mindkettő oldó és reduktív hatású. Mindenre azt mondják: "nem vagy több, mint csak..." Megmagyarázzák a betegnek, hogy tünetei innen vagy onnan erednek, és tulajdonképpen nem más, mint ez, vagy az. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy ez a redukció adott esetben káros; de egy akár beteg. akár egészséges lélek általános áttekintésére egy reduktív elmélet önmagában elégtelen. Az emberi lelket, akár egészséges, akár beteg, nem lehet csak reduktív úton magyarázni. Persze hogy az erósz mindig és mindenütt jelen van, persze hogy a hatalomvágy áthatja a lélek minden zegzugát; de a lélek nemcsak az egyik vagy a másik, vagy akár mindkettő, hanem az is, amit ezekből alkot, vagy alkotni fog. Csak félig értünk egy embert, ha azt tudjuk, hogy benne mi miből származott. Ha csak erről volna szó, akár meg is halhatott volna már régen. Mint élőt azonban nem fogtuk még fel; mert az élet nemcsak tegnapból áll, s az életet nem magyarázza meg, ha a mát tegnapra redukáljuk. Az életnek holnapja is van, s a mát csak akkor értjük, ha ismereteinkben a tegnap volthoz hozzá­csatlakozhat a holnap. Ez érvényes minden pszichológiai életmegnyil­vánulásra, még a beteges tünetekre is. A neurotikus szimptómák ugyanis nemcsak egyszer volt okok következményei, legyen az infantilis szexualitás vagy infantilis hatalomvágy, hanem kísérletek is az élet új szintézisére - de fűzzük gyorsan hozzá: félresikerült kísérletek, amelyek azonban ettől még nem kevésbé kísérletek, értékesek és értelmesek. Belső és külső természetű akadályok következtében kifejlődésre nem jutott csírák.

Az olvasó most nyilván azt kérdi: ugyan mi lehet a neurózis értelme és értéke, hiszen ez az emberiség leghaszontalanabb és legvisszataszítóbb lidércnyomása? Mire lehet jó - az idegesség? Csak arra, amire a jó Isten a legyeket és a többi haszontalan férget teremtette, vagyis hogy az ember magát a türelem dicséretes erényében gyakorolhassa. Bármily buta is e gondolat természettudományi szempontból, igen okos lehet a pszichológia szempontjából nézve, ha ugyanis ez esetben "haszontalan férgek" helyett "ideges tüneteket" olvasunk. Maga Nietzsche, aki pedig a butaság és a banális gondolat esküdt ellensége volt, nemegyszer elismerte, mily sokat köszönhet betegségének. Gyakran láttam olyan embert, aki hasznosságát és létjogosultságát egy neurózisnak köszönhette, amely megakadályozta abban, hogy döntő ostobaságokat kövessen el, és olyan életre kényszerítette, amelyben értékes tulajdonságai kifejlődhettek, holott ezek mind elhaltak volna, ha ezt az embert a neurózis nem szorítja vasmarokkal a neki rendelt helyre. Vannak emberek, akiknek életük értelme, igazi jelentő­ségük tudattalanukban rejlik, s tudatuk csak csábítást és zsákutcát tartalmaz a számukra. Másoknál viszont épp fordítva áll a dolog. Ezeknél más is a neurózis jelentősége. Ebben az esetben nagyon helyes a messzemenő redukció, míg az első esetben egyenesen káros.

Az olvasó talán hajlik arra, hogy a neurózis ilyenfajta jelentőségének lehetőségét bizonyos esetekben megengedje, de valószínűleg nem fogadja el a betegség ilyen átfogóan értelmes célszerűségét minden banális, hétköznapi esetben. Például mi lehet a neurózis értéke az előbb említett asztma és hisztérikus félelem esetében? Megengedem: ennek az értéke nem kézenfekvő, különösen, ha az esetet egy reduktív elmélet szempontjából nézzük, azaz az egyéni fejlődés árnyékoldalának álláspontjáról.

A két tárgyalt elmélet közös tulajdonsága, mint láttuk, az, hogy kíméletlenül felfednek mindent, ami az egyén árnyoldalát képezi. E teóriák vagy - jobban mondva - hipotézisek feltárják előttünk a kórokozó momentum alkotórészeit. Ennek megfelelően nem foglalkoznak egy ember értékeivel, csak sötét foltjaival, amelyek zavaró voltuk miatt hívják fel magukra a figyelmet.

Az "érték" lehetőség, amelynek révén az energia kibontakozhat. Amennyiben "értéktelen" oldalunk nyújt lehetőséget arra, hogy az energia kifejlődésre jusson - amit pl. legvilágosabban a neurózisban megnyilvánuló jelentékeny energiákban láthatunk -, annyiban ez is érték, de csak haszontalan és káros energiamegnyilvánulásokat közvetít. Az energia önmagában ugyanis sem jó, sem rossz, nem hasznos, és nem káros, hanem indifferens, mivel minden a formától függ, amelyben az energia megnyilvánul. A forma ad minőséget az energiának. Másfelől viszont az energia nélküli puszta forma szintén indifferens. Az igazi érték létrejöttéhez egyfelől energia, másfelől értékes forma szükséges. A pszichikai energia[19] a neurózisban alacsonyrendű és nem értékesíthető formában nyilatkozik meg. Mindkét reduktív elmélet felfogása arra szolgál tehát, hogy ezt az alacsony értékű formát feloldja. Így tehát mind a kettő oldószernek bizonyult. Ezáltal szabad, de indifferens energiákhoz jutunk. Mindeddig az a felfogás uralkodott, hogy ez az újra megszerzett energia a beteg tudatának rendelkezésére áll, vagyis tetszése szerint alkalmazhatja. Mindaddig, míg azt tartották, hogy az energia azonos a nemi mozgatóerővel, annak "szublimálásáról" beszéltek, feltételezve azt, hogy a páciens számára az analízis segítségével lehetővé válik a szexuális energiát "szubli­málni", azaz nem szexuális területen, a művészetben vagy valamilyen más, jótékony vagy hasznos tevékenységben felhasználni. E felfogás szerint a betegnek módja van arra, hogy ösztönerőit tetszése vagy hajlamai szerint szublimálja.

E felfogásnak van bizonyos létalapja, amennyiben az ember egyáltalán képes arra, hogy életének határozott útvonalat tűzzön ki, amelyen végig kell haladnia. De jól tudjuk, hogy nincs az az emberi előrelátás vagy életbölcsesség, amely képessé tenne bennünket arra, hogy életünknek biztos irányt jelöljünk ki, legfeljebb csak apró útszakaszokra. E megállapítás mindenesetre a "szokásos" életformára vonatkozik, nem pedig a "hősies"-re. Van ilyen életforma is, de kétségtelenül sokkal ritkább, mint a másik. Erről egyáltalán nem mondhatjuk, hogy életének alig vagy csak rövid útszakaszokra tudna irányt jelölni. A hősies életmód feltétel nélküli; azaz sorsdöntő elhatározásokhoz igazodik, amelyeknél az egy bizonyos irányt elfogadó döntés bizonyos feltételek mellett érvényes a keserű végig. Az orvosnak rendesen csak emberekkel s nem szabad elhatározásból lett héroszokkal van dolga, sajnos többnyire olyanokkal, akiknek állítólagos hősiessége infantilis dac egy nagyobbra hivatott sors ellen, vagy fontoskodás, amely arra hivatott, hogy érzékenykedő alacsonyabbrendűségüket elfedje. A mindenható hétköznapok közt sajnos ritka az olyan rendkívüli jelenség, amely egyúttal egész­séges is lenne. A szemmel látható hősiesség számára alig jut tér, nem mintha a hősies­ség követelménye nem jutna a közelünkbe! Ellenkezőleg: éppen az a fájdalmas és terhes, hogy a banális mindennapok türelmünkkel, odaadásunkkal, kitartásunkkal és önfeláldozá­sunkkal szemben banális követelményeket állítanak, amelyeknek alázatosan és elismerésre váró hősies gesztusok nélkül kell megfelelni; ehhez azonban kívülről láthatatlan hősiesség szükséges. Nem csillog, nem dicsérik, s mindennapi mezében örökké a rejtettséget keresi. Ezek azok a követelmények, amelyek neurózist okoznak, ha nem teljesítjük őket. Hogy ezeket elkerüljék, már többen elhatározták életük döntő lépését, és volt bátorságuk megtenni, még ha ez minden emberi számítás szerint tévedés volt is. Egy ilyen sors előtt csak meghajolhatunk. De, mint mondottuk, az ilyen eset ritka; a másik fajta alkotja a túlnyomó többséget. Ezek számára az élet iránya nem világos, tiszta vonal. Az ő számukra a sors kusza, és túl sok lehetőséget rejt, de ezek közül csak egy az ő igazi útjuk. Ki merné ezt az egyetlen lehetőséget előre meghatározni, még ha annyira ismeri is saját jellemét, amennyire ember számára csak lehetséges? Akarattal kétségtelenül sok mindent el lehet érni. De súlyos hiba lenne bizonyos rendkívülien erős egyéniségek sorsa alapján saját sorsunkat is mindenáron akaratunk igájába hajtani. Akaratunk meggondolásunk által irányított funkció; tehát megfontolásunk jellegétől függő. Ha van egyáltalán megfontolás, ennek racionálisnak, azaz ésszerűnek kellene lennie. De bebizonyította-e valaki, és bebizonyítható lesz-e valaha is, hogy élet és sors megegyezik az emberi értelemmel, vagyis hogy szintén racionális? Ellenkezőleg, jogosan tételezzük fel, hogy élet és sors irracionális, más szóval, hogy végső fokon az emberi értelem határain túl ered. Az események irracionális volta az ún. véletlenben nyilatkozik meg, amelyet mi természetszerűen kénytelenek vagyunk tagadni, mivel a priori nem tudunk olyan folyamatot elképzelni, amely ne volna kauzális és szükségképpen feltételes viszonyban, aminek következtében tehát véletlen nem volt lehetséges[20]. Gyakorlatilag azonban a véletlen mindenütt megnyilatkozik, mégpedig oly szembetűnő, hogy kauzális filozófiánkat nyugodtan félretehetjük. Az élet teljessége törvényszerű és nem törvényszerű, racionális és irracionális. Ezért az értelem és az általa vezetett akarat nem vezet messze. Mennél jobban kiterjesztjük a racionálisan választott irányt, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy ezzel kizártuk az irracionális életlehetőséget, amelynek pedig éppannyi joga van a megnyilatkozáshoz. Kétség­telenül igen célszerű volt az ember számára, hogy egyáltalán irányt adhatott életének. Az értelem meghódítása az emberiség legnagyobb vívmánya; ezt teljes joggal állíthatjuk. De nem bizonyos az, hogy ennek minden körülmények között így kell folytatódni. Az első világ­háború szörnyű katasztrófája a legderűlátóbb kultúrnacionalisták számítását is vastagon keresztülhúzta. Így írt Ostwald 1913-ban:

"Az egész világ megegyezik abban, hogy a fegyveres béke mai állapota tarthatatlan, s egyre képtelenebbé válik. Az egyes népektől szörnyű áldozatokat követel, amelyek messze felülmúlják a kulturális kiadásokat, anélkül, hogy ezért bármiféle pozitív értéket kapnának cserébe. Ha az emberiség megtalálná az útját-módját annak, amellyel a fegyverkezést a háborúkra, amelyek soha nem fognak kitörni, és amely a nemzetek jelentékeny részét éppen legerősebb és legtermékenyebb korában köti le a katonai kiképzéssel, s amellyel a mai állapot számtalan egyéb visszásságát megszüntethetné, oly hatalmas energiát takaríthatna meg, hogy e pillanattól kezdve az emberiség a kulturális fejlődés elképzelhetetlen fokára hágna. A háború, valamint a személyes harc az akarati ellentét feloldási lehetőségei közül a legrégibb ugyan, de a legcélszerűtlenebb is, mivel a legnagyobb energiapazarlással jár együtt. A potenciális vagy aktuális háború kiküszöbölése megegyezik az energetikus imperatívusszal, s éppen ezért napjaink legfontosabb kultúrfeladata[21].

A sors ésszerűtlensége mást akart, mint holmi jóindulatú gondolkodók racionális meggyőző­dése, fel akarta használni a felhalmozott fegyvereket és katonákat - sőt még ennél is többet akart, borzalmas, őrületes pusztítást kívánt, példátlan tömegmészárlást, amelyből az emberiség talán le fogja vonni azt a következtetést, hogy a racionális szándék mégis csak egyik oldala a sorsformálásunknak.

Amit az emberiségről általában el kell mondanunk, ráillik az egyes emberre is: hiszen az egész emberiséget egyesek alkotják. Az emberiség pszichológiája azonos az egyes ember lélektanával. A világháborúban a civilizáció ésszerű szándékával való szörnyű leszámolást értük meg. Amit az egyes embernél "akaratnak" nevezünk, nemzeteknél "imperializmusnak" hívjuk: mert az akarat a sors fölötti hatalom megnyilatkozása, azaz a véletlen kikapcsolása. A civilizáció racionális, akarat és szándék révén keresztülvitt "célszerű" szublimálása a szabad energiáknak. Az egyes embernél ugyanerről van szó. És valamint az általános kultúrorgani­záció gondolatát ez a háború szörnyű módon helyesbítette, ugyanúgy az egyes embernek is gyakran kell tapasztalnia saját életében, hogy az ún. "diszponálható" energiák egyáltalán nem diszponálhatók.

Amerikában egyszer egy kb. 45 éves üzletembert kezeltem, akinek az esete szépen illusztrálja az előbb említetteket. Tipikus amerikai self-made manről van szó, aki egészen alulról küzdötte fel magát. Szerencsés ember volt, és sikerült egy nagy jelentőségű üzleti vállalkozást alapítania, sőt sikerült ezt úgy megszerveznie, hogy immár nyugalomba vonulásra gondol­hatott. Két évvel azelőtt, hogy elém került volna, le is köszönt. Mindaddig csak az üzletnek élt, arra összpontosította minden energiáját, a sikeres amerikai üzletemberre jellemző hihetetlen intenzitással és egyoldalúsággal. Vásárolt magának egy pompás vidéki kastélyt, s úgy képzelte, hogy itt fog "élni" "élet"-en lovakat, autókat, golfozást, teniszezést, "party"-kat értett. De előre ivott a medve bőrére. A "diszponálható" energiákat e csábító lehetőségek nem vonzották, s makacsul ragaszkodtak valami egészen máshoz. Pár héttel az annyira áhított, boldog élet kezdete után furcsa, bizonytalan közérzetet észlelt magán, s néhány rákövetkező hét elegendő volt, hogy mértéktelen hipochondriába süllyedjen. Idegileg teljesen összeomlott. Ez az egészséges, ritka testi erejű, rendkívüli energiájú ember siránkozó gyerekké változott. Ez véget vetett az uraskodásnak is: félelemből félelembe esett, és hipochonder nyűgölő­déseivel majd halálra kínozta saját magát. Felkeresett egy híres specialistát, aki helyesen ismerte fel nyomban, hogy ennek az embernek kizárólag a munka hiányzik. Ezt a páciens is belátta, és visszatért előbbi elfoglaltságához. De - legnagyobb csalódására - most már az üzlet sem érdekelte. Sem türelem, sem elhatározás nem segített. Semmiféle módon nem lehetett energiáit az üzleti tevékenységre visszakényszeríteni. Állapota természetesen egyre romlott. Mindaz, ami azelőtt eleven, alkotó energia volt benne, most szörnyű pusztító erővel zúdult rá. Alkotó géniusza fellázadt ellene, s ahogy azelőtt nagy világcégeket hozott létre, most démona a hipochondria cselvetéseinek rafinált rendszerét dolgozta ki, amely őt szinte megsemmisí­tette. Midőn elém került, már kilátástalan erkölcsi roncs volt. Mégis megpróbáltam világossá tenni előtte, hogy ha ilyen hatalmas energiát el is tudunk vonni az üzlettől, a legfontosabb kérdés az, hogy mire fordítjuk? A legszebb lovak, a leggyorsabb autó és a legszórakoztatóbb "party" sem feltétlenül vonzók az energia számára, bár jó volna azt hinni, hogy az az ember, aki egész életét komoly munkában töltötte, jogosan fordul élete második felében az örömök felé. Ha a sors az emberi józanság után igazodnék, így is kellene lennie: előbb a munka, aztán a jól megérdemelt pihenés. De minden irracionálisan történik, s az energia neki tetsző esést kíván, különben egyszerűen feltorlódik, és rombolni kezd. Korábbi helyzetekre megy vissza, ebben az esetben egy 25 év előtti szifilitikus fertőzés emlékére. De ez csak az első lépcső volt az infantilis reminiszcenciák újraébredésére, amelyek a közbenső időben szinte teljesen eltűntek emlékezetéből. Szimptomatológiájának irányát anyjához való eredeti kapcsolata adta meg: ez is "arrangement" volt, hogy a (már régen halott) anya figyelmét és érdeklődését magára irányítsa. S még ez az állomás sem az utolsó: a neurózis célja az volt, hogy vissza­kényszerítse őt saját testébe, miután fiatalkora óta pusztán a feje után élt. Lényének egyik oldalát differenciálta, a másik azonban tompa, szinte csak fizikai állapotban maradt. E másik oldalra lett volna most szüksége, hogy élni tudjon. A hipochonder "depresszió" visszakény­sze­rítette saját testébe, amelyen eddig mindig keresztülnézett. Ha követni tudta volna a depresszió és a hipochondriás illúzió útját, s az ebből az állapotból eredő fantáziákat tudatossá tehette volna, ez a szabadulás útjává lehetett volna számára. Természetesen érveim nem találtak visszhangra benne, de nem is vártam mást. Az ilyen előrehaladott esetet örökké lehet kezelni, de aligha lehet meggyógyítani.

Ez az eset világosan mutatja, hogy nem áll módunkban a "szabad" energiákat önkényesen valamilyen racionálisan kiválasztott tárgyra átvinni. Ugyanez illik minden, látszólag szabad energiára, amelyet a meg nem felelő formákból való reduktív kioldással nyerünk. Ezt az energiát, mint mondottuk, a legjobb esetben is csak rövid időre használhatjuk fel belátásunk szerint. A legtöbb esetben azonban tiltakozik az ellen, hogy akár rövid időre is elfogadja az értelem által elébe szabott lehetőségeket. A pszichikus energia igen válogatós, és saját feltételeit akarja teljesíteni. Bármennyi energia lehet jelen, s mégsem tehetjük hasznossá mindaddig, míg nem sikerül a pszichikus energia lefolyásához nélkülözhetetlen esést létrehozni.

Az esést biztosító szintkülönbség kérdése kiváltképp gyakorlati probléma, amely a legtöbb analitikus esetben fölmerül. Ha pl. bekövetkezik az az előnyös eset, hogy a szabad energia, az ún. libidó[22] értelmes tárgyat talál, úgy véljük, hogy ezt az átalakítást az akarat tudatos megfeszítésével értük el. Ez azonban tévedés, mert a legnagyobb erőfeszítés sem lett volna elegendő, ha nem lett volna ugyanakkor ebbe az irányba vezető lejtős energiameder. Hogy milyen fontos ez az esés, azt akkor látjuk leginkább, amikor egyfelől a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket tesszük, másfelől a kiválasztott tárgy vagy a kívánt forma mindenki számára átlátszóan ésszerű, s az átalakítás mégsem sikerül, hanem egyszerűen megint csak újabb elfojtás keletkezik.

Számomra eléggé világos, hogy az élet ösvénye a lejtő irányába vezet. Nincs energia ellentétek feszültsége nélkül; ezért kell megtalálni a tudat beállítottságával való ellentétet. Érdekes megfigyelni, hogy a neurózisteória történetében az ellentétek kiegyenlítése milyen szerepet játszott: Freud elmélete az erószt képviseli, Adler felfogása a hatalmat. A szeretet logikai ellentéte a gyűlölet, vagy Erósz ellentéte Phobosz (a félelem); lélektani szempontból azonban a hatalomvágy. Ahol a szeretet uralkodik, nincs hatalomigény, és ha a hatalomé a szó, a szeretet hiányzik. Az egyik a másik árnyéka: erósz álláspontjának kiegészítő ellentéte a hatalomra való törekvés, a hatalom hangsúlyozójának kiegészítője az erósz. A tudatos beállítottság egyoldalú álláspontjáról nézve az árnyék a személyiség egy alacsonyabb értékű része, amelyet ezért erős ellenállással elnyomunk. De az elnyomott személyiségrésznek tudatossá kell válnia, hogy az ellentétek közti feszültség létrejöhessen, amely nélkül minden fejlődés lehetetlen. A tudat bizonyos mértékig felül van, az árnyék alul; mivel minden, ami magas, a mélybe vágyik, s a forró hideget keres, a tudat is, esetleg anélkül, hogy sejtené, tudattalan ellentéte után kutat, különben stagnál, tehát elsivatagosodik és elfásul. Az életet csak az ellentét lobbantja lángra.

Egyfelől az intellektuális logika, másfelől a pszichológiai előítéletnek teendő engedmény bírta rá Freudot arra, hogy az erósz ellentétét a pusztítás- és halálösztönben jelölje meg. Először is az erósz nem azonos az élettel. De akinek azonos, annak mindenesetre a halál jelenti az ellentétet. Másodszor mindenki a saját legmagasabb princípiuma ellentétének a destrukciót, a halált, röviden a Gonoszt minősíti. Senki sem tulajdonít neki pozitív hatalmat az élet felett; ezért fél tőle, s ezért kerüli el.

Mint már említettük, többféle fő princípiuma van az életnek s a világnézetnek, s ennek megfelelően ugyanolyan sok különböző formája a kiegészítő ellentétnek. Fentebb két, véle­ményem szerint legfontosabb ellentéttípust emeltem ki, amelyeket introvertált és extravertált típusnak neveztem. Már William James-nek[23] feltűnt e két típus jelentkezése; a gondolkodók között "tender minded" és "tough minded" néven különböztette meg őket. Ugyanígy fedezte fel Ostwald[24] a nagy tudósok között a klasszikus és romantikus típust. Tipizáló gondolatom­mal nem állok tehát egyedül, hogy csak e két ismert nevet emeljem ki. Történeti kutatásaim folyamán láttam meg, hogy a nagy szellemtörténeti vitakérdések közül nem egy e két típus ellentétén alapul. Ezek közül a legjelentősebb a nominalizmus és realizmus közti ellentét, amely a platóni és a megarai iskola közti különbségként jelentkezett, a skolasztikus filozófia örökölte, és Abélard-é a nagy érdem, hogy a konceptualizmus neve alatt legalább megpróbálta összeegyeztetni a két ellentétes álláspontot[25]. E vita folytatása napjainkig nyúlik, s a közel­múlt­ban spiritualizmus és materializmus ellentéteként nyilatkozott meg. Valamint a szellem­történet általában, az egyes ember is részese e típusellentétnek. Gondos kutatás nyomán kiderült, hogy e két típus előszeretettel házasodik össze, mert - tudattalanul - mindketten kiegészítő párjukat keresik. Az introvertált embert reflexív természete arra kényszeríti, hogy mindent alaposan meggondoljon, mielőtt cselekszik. Ez természetesen lassítja cselekvését. Félénksége és bizalmatlansága habozóvá teszi minden dologban, tehát állandó nehézségei vannak a külső világhoz való alkalmazkodásában. Az extravertált ember viszont pozitív viszonyban van a dolgokkal, azok szinte vonzzák őt. Minden új, ismeretlen helyzet csábítja, s ha azt reméli, hogy valami ismeretlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele. Rendesen előbb cselekszik, és csak azután gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, mindenféle meg­gondolás­tól vagy habozástól mentesek. E két típust szinte arra alkották, hogy szimbiózisban (együtt­élés) éljenek. Az egyik a meggondolást képviseli, míg a másik a kezdeményezőképességet és a gyakorlati cselekvést. Ha két ilyen különböző típusú ember összeházasodik, megvalósíthat­ják az eszményi házasságot. Mindaddig, amíg az élet sokrétű külső feladataihoz való alkalmazkodás foglalja el őket, nagyszerűen összeillenek. De ha a férfi már elég pénzt keresett, vagy ha nagyobb örökség hullik az ölükbe, és ezzel az élet külső nehézségeit kikap­csol­hatják, jut idejük arra, hogy egymással foglalkozzanak. Eddig egymásnak vetett háttal védekeztek a nehézségek ellen; most egymás felé fordulnak, meg akarják ismerni egymást - és felfedezik, hogy sohasem értették egymást. Nem egy nyelven beszélnek. Így indul a súrlódások hosszú sorozata, mely a két típus egymással való alapos megismerkedéséhez vezet. E harc vad és elkeseredett, tele egymás lebecsülésével, akkor is, ha csak egész halkan, a legbizalmasabb területen folyik. Ami érték az egyikben, gyarlóság a másikban. Ésszerűen úgy képzelnők, hogy az egyik saját értéke tudatában nyugodtan elismerhetné a másik értékeit, és ily módon mindenféle konfliktus magától megszűnnék. Sok esetet láttam, amikor így érveltek, és mégsem tudtak a megnyug­tató célhoz eljutni. Ha normális emberről van szó, az e kritikus átmeneti időt többé-kevésbé simán átvészeli. Normális ugyanis az az ember, aki bármilyen feltétel mellett meg tud élni, ha az életlehetőségnek az elengedhetetlen minimuma megvan. Sokan azonban képtelenek erre: ezért nem túl sok a normális ember. Amit általában normális embernek neveznek, tulajdonképpen az eszményi ember, s ilyenfajta szerencsés karakterkeverék a legritkább esetben fordul elő. A többé-kevésbé differenciált emberek legnagyobb része olyan életkörülményeket kíván, amelyek a viszonylagos biztosított táplálékon és fekvőhelyen túl is adnak valamit. Ezek számára egy szimbiotikus kapcsolat megszakadása súlyos megrázkódta­tás.

Nem magától értetődő, hogy miért kell ennek így lennie. De ha meggondoljuk azt, hogy egy ember sem pusztán introvertált, vagy csak extravertált, hogy mindkét beállítottság lehetőség mindenki számára adva van, de hogy mindenki csak az egyiket fejlesztette alkalmazkodási funkcióvá magában, akkor könnyen arra a feltevésre jutunk, hogy az introvertáltnál az extraverzió valahol a háttérben fejletlen állapotban szunnyad, s az extravertáltnál az introverzió hasonló árnyékéletet él. Valóban ez is a helyzet. Az introvertáltban is él valamelyes extravertált beállítottság; de ez tudattalan a számára, mivel tudatát állandóan az alanyra irányítja. Látja ugyan a tárgyat, de csak téves vagy gátló képzetei vannak róla, ezért lehetőleg távol marad tőle, mintha a tárgy valamilyen veszélyes hatalom lenne. Hadd világítom meg egy egyszerű példával, hogy mire gondolok: két fiatalember kirándul. Egy szép kastélyhoz érnek. Mindkettő szeretné látni a kastély belsejét. Az introvertált így szól: "Szeretném tudni, milyen lehet belülről." Az extravertált így felel: "Gyerünk be" - és a kapu felé indul. Az introvertált visszatartja: "Talán tilos a bemenet", s rendőrség, büntetés, vad kutyák stb. homályos képzetei támadnak fel benne. Az extravertált így felel: "Azért megkérdezhetjük. Biztosan beengednek", s az ő képzetei vidám öreg kapus, vendégszerető háziúr és esetleges romantikus kalandok körül csoportosulnak. Az extravertált optimizmusa révén be is jutnak a kastélyba. Ekkor következik be a fordulat. A kastélyt belül átépítették, az egész csak egypár nagy terem, amelyekben egy régi kéziratgyűjteményt helyeztek el. Történetesen az introvertált fiatalember rajong ezekért: alighogy meglátja a kéziratokat, mintha egy csapásra átváltozott volna. Belemerül a kincsek szemlélésébe, és elragadtatottan nyilatkozik róluk. Az őrrel beszélgetésbe kezd, hogy a lehető legtöbb tájékoztatást szerezze meg, s mivel az eredmény szegényes, a szakember után érdeklődik, hogy azonnal felkeresse, és kérdéseit neki is feltehesse. Félénksége eltűnt; a tárgyak csábítóan csillognak számára, és az egész világ arculata szinte megváltozott. Ezalatt az extravertált jókedve mind lejjebb száll, arca mindinkább elkomorul, és ásítozni kezd. Itt nincs derék kapus, vagy lovagias vendég­szeretet, romantikus kalandnak nyoma sincs - csak egy múzeummá átépített kastély. Kézirato­kat otthon is láthat az ember. Míg az egyik lelkesedése fokozódik, a másik jókedve egyre alábbszáll: a kastély sivárnak tűnik a számára, a kéziratok könyvtárra emlékeztetnek, a könyvtár az egyetemmel asszociál, az egyetem pedig tanulással és fenyegető vizsgákkal. Lassanként komor fátyol ereszkedik az előbb oly érdekes és vonzó kastélyra. A tárgy negatívvá változik. "Hát nem pompás", kiált az introvertált, "hogy egészen véletlenül felfedeztük ezt a csodálatos gyűjteményt" "Én borzasztóan unom magam", válaszol a másik leplezetlen rosszkedvvel. Ez bosszantja az elsőt, és elhatározza magában, hogy soha többé nem indul útra egy extravertálttal. Az utóbbi bosszankodik a másik mérge miatt, és arra gondol, mindig is tudta, hogy a másik egy tapintatlan egoista, aki önző érdekei miatt eltékozolja a gyönyörű tavaszi időt, amit odakint sokkal jobban lehetne élvezni.

Mi is történt hát? Vidám szimbiózisban vándoroltak mindketten, míg a fatális kastély elé nem értek. Ott a meggondolt (prométheikus) introvertált így szólt: "Meg kellene belülről nézni." A cselekvő és később gondolkodó (epimétheikus) extravertált nyitotta meg az utat[26]." És most megfordul a típus: az introvertáltat, aki borzongott a bemenetel gondolatára, nem lehet innen elmozdítani, és az extravertált elátkozza a percet is, amelyben a kastélyba lépett. Az egyiket a tárgy bűvöli meg, a másikat saját negatív gondolatai. Amikor az első megpillantotta a kéziratokat, sorsa már eldőlt. Félénksége eltűnt, a tárgy úrrá lett fölötte, s ő örömmel adta át magát neki. A másik azonban állandóan növekvő ellenszenvet érez a tárggyal szemben, és hamarosan rosszkedvű szubjektuma fogságába jut. Az extravertált és az introvertált szerepet cserélt. De az introvertált extraverziója más, mint az extravertált extraverziója, és az extravertált introverziója is más, mint az introvertált introverziója. Míg vidám összhangban sétáltak együtt, nem zavarták egymást, mert mindkettő természetadta sajátosságai szerint élt. Pozitív magatartást tanúsítottak egymás iránt, mivel beállítottságuk kiegészítette egymást. De csak addig egészítették ki egymást, amíg az egyik beállítottsága a másikét magába foglalta. Jól látjuk ezt például a kapu előtti beszélgetésben: mindkettő be akar jutni a kastélyba. Az introvertált kétségei a felől, hogy szabad-e bemenni, érvényesek a másikra is. Az extravertált kezdeményezése szintén érvényes az introvertált számára. Így az egyik beállítottsága magába zárja a másikat, és többé-kevésbé ez a helyzet, ha valaki a számára természetadta beállított­ságban van: a beállítottság ugyanis többé-kevésbé idomult a közösséghez. Ugyanez illik az introvertált beállítottságára, bár annak mindig az alany a kiindulópontja. Az alanyból irányul a tárgyra, míg az extravertált beállítottsága a tárgyból az alany felé halad.

Abban a pillanatban, amikor a tárgy az introvertált alanyával szemben túlsúlyba kerül, és ezt magához vonzza, beállítottsága elveszti szociális jellegét. Megfeledkezik barátja jelenlétéről, nem zárja többé magába, elmerül a tárgyban, és nem látja, hogy barátja mennyire unatkozik. Ugyanígy az extravertált sincs tekintettel a másikra attól a pillanattól kezdve, hogy várakozásában csalódott, és szubjektív képzeteire és hangulataira húzódott vissza.

Az eseményt a következőképpen fogalmazhatjuk meg: az introvertáltnál a tárgy hatására egy kisebb értékű extraverzió került előtérbe, míg az extravertáltnál kisebb értékű introverzió lépett a szociális beállítottság helyére. Ezzel visszajutottunk ahhoz a mondathoz, amelyből kiindultunk: ami az egyikben érték, a másikban gyarlóság.

A kisebb értékű ellentétes funkciót pozitív élmények éppúgy felszínre hozhatják, mint negatívak. Ha valóban felszínre kerül, érzékenység követi. Az érzékenység valamely meglévő kisebbrendűség tünete. Ezzel a meghasonlás és félreértés pszichológiai alapja adva van, nemcsak két ember között, de saját magunkkal is. A magasabb rendű funkció lényegét[27] autonómia jellemzi; önálló, lecsap ránk, megbűvöl és behálóz bennünket, úgyhogy nem vagyunk többé önmagunk ura, és nem tudunk pontosan különbséget tenni magunk és mások között.

A jellem kifejlődéséhez mégis igen szükséges, hogy a másik oldalt, a kisebb rendű funkciót hagyjuk szóhoz jutni; nem bízhatjuk huzamosabb ideig másra személyiségünk egyik részét, hogy ő fejlessze ki szimbiózisban; bármikor bekövetkezhetik az a pillanat, amikor szükségünk lesz a másik funkcióra, s ez, mint az előbbi példa mutatja, előkészületlenül találhat bennünket. Ennek rossz következményei lehetnek: az extravertált ennek következté­ben elveszti a számára nélkülözhetetlen tárgykapcsolatokat, az introvertált pedig szubjektum­kapcsolatát. Fordítva szintén mellőzhetetlen, hogy az introvertált olyan cselekvéshez jusson, amelyet a meggondolás és habozás nem gátol örökösen, s az is, hogy az extravertált önmagán emelkedjék felül, anélkül, hogy ezzel kapcsolatát veszélyeztetné.

Az extraverzió és introverzió esetében nyilvánvalóan két természetes, egymással ellentétes beállítottságról vagy egymás ellen irányuló impulzusról van szó, amelyet Goethe valaha diastolénak és systolénak nevezett. Harmonikus egymásutániságukban az élet ritmusát kellene megvalósítaniuk; de úgy látszik, e ritmust csak a legmagasabb fokú életművészet révén lehet elérni. Vagy teljesen tudattalannak kellene lennünk ehhez, hogy a tudatos cselekedetek a legkevésbé se zavarhassák a természet törvényeit, vagy a tudatosságnak még sokkal maga­sabb fokára kell hágnunk, hogy képesek lehessünk kívánni az ellentétes áramlatokat. Mivel nem fejlődhetünk visszafelé az állati öntudatlanság irányába, csak a magasabb tudatos­ság felé vezető nehezebb út marad nyitva számunkra. Kétségtelenül emberfölötti ideál a tudatosságnak az a foka, amely lehetővé teszi, hogy az élet teljes igenlését és tagadását szabad akarattal és teljes szándékkal átéljük, mégis ez a cél. Szellemiségünk mai foka csak azt teszi lehetővé, hogy az igenlést tudatosan akarjuk, s a tagadást legalább elviseljük. Ha ezt elértük, már messze jutottunk.

Az állandóan előrehaladó felismerési folyamat egyik további állomása az a belátás, hogy az ellentétprobléma alapelvként benne rejlik magában az emberi természetben. E kérdés szabály szerint az érett kor problémája. A beteg gyakorlati kezelése sosem kezdődhet ezzel a problémával, különösképpen nem fiatal emberek esetében. Fiatal emberek neurózisa rendesen a valóság ereje és valamely elégtelen, infantilis beállítottság összeütközéséből keletkezik, amelyet kauzálisan a tényleges szülőktől vagy szülőként megélt személyektől való abnormis függőség, finálisan elégtelen fikciók, azaz célok és szándékok jellemeznek. Ilyen esetben Freud vagy Adler redukciója valóban helyén van. De gyakori az olyan neurózis, amely csak érett korban keletkezik, vagy súlyosodik olyan mértékben, hogy a beteget pl. képtelenné teszi hivatása gyakorlására. Természetesen ezekben az esetekben is ki lehet mutatni, hogy már ifjúságukban rendkívüli mértékben függtek szüleiktől, hogy minden lehetséges infantilis illúzió felmerült bennük, mindez azonban nem gátolta az illetőt abban, hogy pályát válasszon, azon boldoguljon, megházasodjon, és olyan-amilyen házaséletet éljen addig az érett korban bekövetkező pillanatig, amíg az addigi beállítottság hirtelen fel nem mondja a szolgálatot. Az ilyen esetben természetesen keveset használ, ha tudatossá tesszük a gyermeki fantaziálásokat, a szülőktől való függőséget stb., bár a folyamatnak ez is fontos része, és gyakran nem is haszontalan. Ezekben az esetekben a terápia azonban akkor kezdődik igazán, amikor a páciens belátja, hogy nem apja vagy anyja állnak az útjában, hanem ő maga, vagyis személyiségének tudattalan része, amely a szülők szerepét folytatja. Még ez a belátás is negatív, bármekkora legyen is haszna; csak ennyit mond: "Belátom, hogy nem apám vagy anyám, hanem én magam állok a saját utamba." De ki az őbenne, aki szemben áll vele? Mi személyiségének az a titokzatos része, amely az apa és anya képe mögött bújt meg, és sokáig abba a hitbe ringatta, hogy bajainak oka kívülről hatolt belé? Ez a rész a tudatos beállítottság ellenpárja, amely egy percig sem hagyja nyugodni, és mindaddig zavarólag hat, míg az egyén el nem fogadja. Kétségtelen, hogy fiatal embereket elég lehet megszabadítani saját múltjuktól; hisz még előttük a vonzó jövő, telve lehetőségekkel. Elég egy-két köteléket megoldani: az élni vágyás gondoskodik a többiről. Más azonban a feladatunk azokkal az emberekkel szemben, akik az élet nagyobb részét már maguk mögött hagyták, akiket a jövő nem kecsegtet váratlan lehetőségekkel, akikre nem vár más, mint megszokott kötelesség és az öregedés kétséges öröme.

Ha sikerül fiatal embereket eloldozni múltjuktól, azt látjuk, hogy szüleik képmását megfelelőbb pótfigurákra viszik át: az anyához tapadó érzést a feleségre, az apa tekintélyét tisztelt mesterekre, elöljárókra vagy intézményekre. Ez ugyan nem alapos megoldás, de praktikus út, amelyet az egészséges ember öntudatlanul, tehát számba jövő gátlás és ellenállás nélkül szokott megjárni.

Más azonban a probléma nyitja a felnőtt számára, aki ezt az útszakaszt, esetleg több-kevesebb nehézség árán, már befutotta. Már eloldotta magát a talán régen halott szülőktől, feleségében az anyát, férjében az apát kereste és megtalálta, atyákat és intézményeket tisztelt, maga is apává vagy anyává lett, talán már mindez mögötte van, és megtanulta, hogy ami kezdetben ösztönzője és elégtétele volt, már csak ránehezedő tévedés, az ifjúkori illúzió egy darabja, amelyre részben sajnálkozva, részben irigyen tekint vissza, mivel nem vár rá más, mint az öregkor és minden illúzió vége. Itt nincs többé se apa, se anya; mindaz, amit illúzió formájában a világba s a tárgyakba kivetített, most fáradtan és kifakultan, menthetetlenül visszatér hozzá. Mindaz az energia, amely e kapcsolatokból visszaáramlik, lemerül a tudattalanba, s ott megeleveníti azt, aminek a kifejlesztését eddig elhanyagolta.

Ha a neurózis által lekötött ösztönerőket felszabadítjuk, a fiatal embereknek új lendületet, reményt és lehetőséget adunk életük még erősebb kiterjesztéséhez. Az élet e második felét élő ember számára azonban az élet megújítását jelenti, ha a tudattalanban szunnyadó ellentétes funkciót kifejlődéshez segítjük. Ez a fejlődés azonban már nem az infantilis kötöttségek megoldásán, az infantilis illúziók szétrombolásán és a régi képek új figurákra való átvitelén, hanem az ellentétproblémán keresztül vezet.

Az ellentét princípiuma természetesen az ifjúkori lelkialkat alapja is, és az ifjúkor lélek­tanának elmélete ezt a tényt számba kell vegye. Freud és Adler nézetei csak akkor mondanak ellent egymásnak, ha általános érvényre tartanak igényt. Mindaddig, amíg megelégszenek azzal, hogy technikai segédképzetek maradjanak, nincs köztük ellentmondás, és nem zárják ki kölcsönösen egymást. Az olyan lélektani elmélet, amely egy technikai segédeszköznél több akar lenni, feltétlenül az ellentéti elven kell alapuljon; e nélkül legfeljebb a neurotikusan kiegyensúlyo­zatlan lelket rekonstruálhatja. Nincs egyensúly és önmagát szabályozó rendszer ellentét nélkül. A lélek önmagát szabályozó rendszer.


Elmélkedésünk korábban elejtett fonalát újra felvéve, azt mondhatjuk, most már világos, hogy miért éppen a neurózisban rejtőznek azok az értékek, amelyekre az egyénnek szüksége van. Visszatérhetünk a fiatalasszony esetéhez, és alkalmazhatjuk rá a most nyert felismerést. Képzeljük el, hogy ezt a beteget "analizáltuk", azaz a kezelés folytán világossá tettük a számára, milyen tudattalan gondolatok rejlenek szimptómái mögött. Ezzel a szimptómák hatóerejét alkotó tudattalan energiának újra birtokába jutott, s most az a gyakorlati kérdés merül fel, hogy mi történjék a rendelkezésünkre álló energiával? A beteg pszichológiai típusát figyelembe véve ésszerű lenne, ha ezt az energiát egy új tárgyra vihetnénk át: emberbaráti tevékenységgé vagy valami más hasznos működéssé változtatnók. Rendkívül energikus emberek kivételes esetében (akik nem félnek attól, hogy önmagukat vérig kínozzák), vagy olyan embereknél, akiknek számára az ilyen tevékenység éppenséggel megfelel, járható ez az út, de a legtöbb esetben nem célravezető. Mivel - nem szabad megfeledkeznünk róla - a libidónak (ami nem más, mint a lelki energia) már megvan a tudattalan tárgya, azaz a fiatal olasz, vagy valami hasonló reális ember, aki a helyettesítő szerepet betölti. Ilyen körülmények között az effajta szublimálás természetesen éppannyira kívánatos, mint amennyire lehetetlen. A legtöbb esetben egy valóságos tárgy jobban megfelel az energia lejtési irányának, mint akár a legszebb etikai tevékenység. Sajnos, nagyon sokan mindig arról beszélnek, hogy milyennek is kellene lennie az embernek, arról viszont soha, hogy valójában milyen. Az orvosnak azonban mindig a valóságos emberrel van dolga, aki makacsul önmaga marad mindaddig, míg valóságos lényét minden oldalról el nem ismerik. A nevelés csak a meztelen igazságból indulhat ki, nem pedig az ideál csalóka délibábjából.

Sajnos, a legtöbb esetben nem adhatunk önkényesen új irányt az úgynevezett szabad energiának, az a maga lejtését követi. Már régen megtalálta tárgyát, mielőtt mi az immár érvénytelen formából kiszabadítottuk volna. Hamarosan felfedezzük, hogy nőbetegünk fantaziálásai, amelyek korábban a fiatal olaszra irányultak, most az orvosra helyeződtek át[28]. Az orvos vált a tudattalan libidó tárgyává. Amennyiben a beteg semmi körülmények között nem akarja elismerni az indulatátvitel tényét,[29] vagy az orvos nem érti, esetleg félreérti a jelenséget, heves ellenállás keletkezik, amely az orvossal való mindenféle kapcsolat lehetetlenné tételét célozza. Ebben az esetben a beteg elmegy, és keres egy másik orvost, vagy olyan embert, aki megérti őt. Ha e keresést is feladja, problémái megoldásában megakad.

Amennyiben az orvosra való indulatátvitel bekövetkezik, és a páciens el is fogadja azt, megtalálja a természetes formát, amely egyfelől a korábbi forma helyébe léphet, másfelől az energetikus folyamat viszonylagosan konfliktusmentes lefolyását lehetővé teszi. Ha hagyjuk, hogy a libidó saját természetes irányát kövesse, meg fogja magától találni a számára kijelölt tárgy felé vezető utat. Ha nem ez következik be, akkor vagy a természet törvényei alól való önkényes lázadásról, vagy zavaró befolyásról van szó.

Az indulatátvitel elsősorban minden lehetséges infantilis fantáziát kivetít, amelyet reduktív úton fel kell oldanunk. Ezt az indulatátvitel feloldásának nevezték. Ezen a réven az energia újra egy meg nem felelő formától szabadul meg, és mi újra a felszabadult energia fel­használásának problémája előtt állunk. Ez alkalommal is a természetre kell bíznunk, hogy még mielőtt mi a keresésére indulnánk, kiválassza azt a tárgyat, amely a libidó irányának legjobban megfelel.




Kezdőlap Előre