Bevezető

Örökbefogadás: mit is jelent maga a szó? Az "örökre", a "mindig" vagy a "soha" szavak súlyos felelősséget takarnak. Ha valaki ennek felvállalása nélkül használja őket, hasonlatossá válik a mesében szereplő, ok nélkül farkast kiáltó fiúhoz: előbb-utóbb nem veszik komolyan. Ha tehát valaki felelőssége teljes tudatában kijelenti: "örökké", az olyan döntést hoz, amely legalábbis a saját élete végéig érvényes kell, hogy maradjon. Életre szóló döntés ez, ha komolyan vesszük az értelmét. Az "örökbefogadás" szót két részre bontva általában az "örökbe" és a "fogadás" szavakat használjuk. Valakit örökbe fogadnak. Ha azonban máshol választjuk ketté, a keletkező szavak új megvilágításba helyezik az eredeti értelmét: "örök befogadás". Valakit örökre befogadunk az életünkbe. Valaki létünk részévé, egy kicsit a saját részünkké válik. Az életünk innentől kezdve már nemcsak a sajátunk, megosztjuk valakivel, aki ezután örökké jelen lesz. Meghívjuk a világunkba, felkérjük arra, vegyen részt örömeinkben, csalódásainkban, és mi is részesévé, alakítójává, majd szemlélőjévé szeretnénk válni az ő életének. Óriási vállalkozás ez! Ha valakit örökre befogadunk az életünkbe, akkor felelősséget vállalunk valakiért, és megengedjük, hogy egyszer majd ő is felelősséget vállaljon értünk.

Ez persze csak a dolog egyik része. Az örökbefogadást manapság is számos titok veszi körül. Az emberek kicsit furcsán, gyakran értetlenkedve néznek az örökbefogadókra. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen jelentőségteli lépés megtétele általában elismerést vált ki. Mégis gyakran hangzik el a vélemény: "Szegény, ha már nem lehet gyereke, legalább örökbefogadott egyet. Az persze nem olyan, mintha a sajátja lenne, de legalább nincs egyedül." Az örökbefogadást az emberek többsége azzal magyarázza, hogy az örökbefogadóknak nyilván biológiailag nem lehet gyermekük. Az örökbefogadókat sajnálják. Az ember pedig valahogy úgy van megalkotva, hogy szereti, ha együtt éreznek vele, de nem szereti, ha sajnálják. Az együttérzés a másikkal való érzésközösséget, a sajnálat elzárkózást jelent. Aki sajnál, az meg sem kísérli megérteni, mi történik a másik emberrel. Vajon mi késztette az interjúalanyaimat arra, hogy megkérjenek, valódi nevük helyett álnéven szerepelhessenek? Vajon sokan miért nem vállalták a beszélgetést egyáltalán? A közgondolkodás szerint, ha valaki nem vállalhatja fel a nevét, az általában valamilyen bűnt követett el. Hogyan történhetett meg, hogy az örökbefogadás és a bűn ennyire összemosódott napjaink világszemléletében? Hogy történhetett meg, hogy emberek, akik komolyan veszik az "örökre" szót, egy árva gyermek befogadásáért "társadalmi feketelistára" kerülnek? Mi történt a gondolkodásunkkal?

Ez azonban csupán a dolgok egyik oldala. Az örökbefogadókról is méltatlanul kevés szó esik napjainkban, de még kevesebb az örökbe adókról. Azt a szülőt (általában az anyát, hiszen az apa többnyire "lelép", magára hagyva gyermeke hordozóját), aki örökbe adja gyermekét a társadalom általában elítéli. "Hogy dobhat el magától egy gyermeket? Hát anya az ilyen? Hát ember az ilyen?" - hallhatjuk, ha a témáról esik szó. Azonnal rögtönítélő bíróságok születnek, amelyeken a legenyhébb ítélet is megfosztja a vádlottat alapvető emberi jogaitól. Nem véletlen, hogy annyi csecsemőgyilkosság van napjainkban. Vajon a fenti vélekedések hangoztatói belegondoltak valaha is abba, hogy épp e vélemények késztetik a gyermeküket - érzelmi, anyagi vagy egyéb okok miatt - felnevelni nem képes embereket arra, hogy titokban, a legszörnyűbb bűn, a gyilkosság árán szabaduljanak meg csecsemőiktől? Valóban szükség van ezekre az ítéletekre? Úgy gondolom, nem a "felmenteni vagy elítélni" kérdést kell feltennünk, ha olyan emberekről esik szó, akik nem tudják.felnevelni gyermeküket. Persze ítélkezni - pláne a "vádlott" távollétében - sokkal könnyebb, mint megvizsgálni a körülményeket és megérteni a tett, az örökbeadás indítékait. Félreértés ne essék: nem a csecsemőgyilkosokat védem. A gyilkosságokat azonban meg lehetne akadályozni abban az esetben, ha elfogadóbban kezelnénk az örökbefogadás ügyét, ha nem kellene szégyenkezniük az örökbeadóknak és az örökbefogadóknak sem. Az örökbefogadók segíthetnek és segítenek is azoknak az embereknek, akik - külső vagy belső okok miatt - arra kényszerülnek, hogy lemondjanak gyermekük neveléséről.

1995 őszén a debreceni Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet és a debreceni Családsegítő Szolgálat szervezésének valamint néhány vállalkozó kedvű örökbefogadó szülő áldozatos munkájának köszönhetően megalakult az Örökbefogadó Szülők Klubja. (Azóta egyesületté alakultak.) A klub munkájában "civil", felkért pszichológusként, tehát nem örökbefogadóként vettem részt. Amint belecsöppentem ebbe a - számomra akkor még ismeretlen - világba, sok kifejezés más értelmet nyert. A "szülő" fogalom már nem volt annyira egyértelmű, mint azelőtt. A "vér szerinti szülő", "biológiai szülő" fogalma elvált az "igazi szülő" vagy a "valódi szülő" fogalmától.

A könyv készítése során beszélgetőtársaim klubtagok voltak. Sokan - főként nem klubtagok - nem vállalták a nyilvánosságot, még oly módon sem, hogy tudták, személyes adataik titokban maradnak. Valószínűleg figyelmet érdemelne egy olyan könyv is, amely ezeket a soha el nem készült beszélgetéseket tartalmazná. Mennyi mindenről beszélhetnének az elhallgatott sorok!

Az interjúk során igyekeztem hasonló kérdéseket feltenni beszélgetőtársaimnak, olyanokat, amelyek - tapasztalataim szerint - foglalkoztatják a már örökbefogadóvá vált vagy az örökbefogadást fontolgató embereket. Tekintettel a kért titoktartás fontosságára, arra törekedtem, hogy az egyes.fejezetek előtt szereplő bevezetőkben minél kevesebb személyes részletet áruljak el a történetek szereplőiről. Úgy gondolom, annál, amit én mondhatnék róluk, sokkal fontosabb és kifejezőbb mindaz, amit ők árulnak el saját magukról. Egy azonban biztos: interjúalanyaim igazi és valódi Szülők voltak, a szó legnemesebb értelmében.

Kollár János