Előszó

Az erdélyi magyar nyelvű politikai publicisztikát az utóbbi hetven esztendőben a megmaradásért való küzdelem alakította: ez adta sajátos hangvételét, de ez késztette a mindenkori többségi hatalmat is arra, hogy - a magyarsággal együtt - igyekezzék meg nem történtté tenni. Ez a minden oldalról való szorongatottság nyomja rá a bélyegét a jelenlegi politikai újságírásra, amely a kétségtelen sajtószabadság körülményei között egyszerre mindent ki akar beszélni. Egyrészt, mert hét évtizede gyűl a ki nem mondott gondolat, indulat, másrészt, mert nem bízik a szólásszabadság örökkévalóságában.

Sietve, kapkodva szólunk, ez adja írásaink elnagyoltságát, darabosságát, túlzsúfoltságát, mert minden kimondott szó mögött ott bonyolódik az összefüggések újabb és újabb hálózata, s még nem volt időnk kiokoskodni, hogy mi a fontos, és ahhoz képest mi a lényegtelen. A túlfűtöttség azután abból is adódik, hogy a mesterségesen ránk - többségiekre és kisebbségiekre egyaránt - erőszakolt "testvériség" mögött halmozódhatott a kibeszéletlen, ezáltal lefolytatott indulat; a megaláztatáshoz még jó képet is kellett vágni, ami tovább fokozta a politikai szándékok érzelmi feltöltődését. Ma még ott tartunk, hogy az érzelmi magasfeszültségek nem sültek ki, ezért oly nagy a sistergés, időnként az ezt követő erőtlen pukkanás is írásainkban. Nekünk még nem adatott meg az értelem hatalma, a higgadt és bölcs elemzés előjoga, mint a hagyományos demokráciának. Itt az igazat még nem elég kimondani, azt sokszor hangosan kell. Néha akár üvölteni! És még akkor sem biztos, hogy hallszik és elhallszik. A mai erdélyi magyar politizálás hadonászó, hangos ember, aki türelmetlenül kézzel-lábbal magyarázza a magáét, hátha így elhiszik igazát...

Biztos, hogy ez a fajta politikai újságírás nem örökéletű, de szándékában, indíttatásában tragikusan szépséges. Mi olyan emberekhez szólunk, s akarjuk eligazítani őket, akikre lőnek. Akiket névtelen és arctalan telefonbetyárok zaklatnak, akik a félelemmel élnek együtt, akik már csomagolnak, hogy nyakukba vegyék a világot, akikre bottal, jelszóval, törvénnyel tör az eddig békét mímelő, kérlelhetetlenségét "hagyományos jámborsággal" álcázó mostoha környezet.

Ezen a lélekszakadtságon nincs rajta a perspektíva bélyege, hevenyészett soraink nem sugározzák azt a tudatot, hogy itt is valamiféle történelem alakul. Ezért azután megmódolatlanságával, valamennyi más bajával együtt van egy hatalmas varázsa: az ŐSZINTESÉG. Hibája tehát egyben erénye is: levegő után kapkodva adja vissza e tájak zaklatott ezredvégének levegő után kapkodó, zavaros történelmét.

Ez a kötet alapeszméje szerint a mindennapi tűzoltás politikája helyett az önépítés-önszervezőség politikáját ajánlja. Az ember és intézmény építését, amit konjuktúra-viharok, alkalmi és múlandó érdek- kórok nem kezdhetnek ki, mert az alulról rakott, szilárd nevek ellenállnak a politikai földrengéseknek.

A politika helyett a munkát!

Ami ugyancsak egyfajta politika.

Ennek tudatán vegye kézbe az olvasó az itt következő sorokat.

Orbán Ferenc