Az ég szürke volt s a hatalmas fák feketék. A Hold éppen alászállott Sille felé az erdők mögött s megnyúlt képe egyre jobban elsápadt.

Egyöd bátya, akit Pogánynak is neveztek, kicammogott a házból. Körülnézett a korahajnali tájon s nagyot ásított. Ujjaival végigsimította hosszú, zsíros haját, krákogott, köpött, nyujtózott. Megigazította háncsbocskorát, azután kifelé indult a faluból.

Az alacsony, fonottfalú, náddal fedett házacskák négy-öt csoportban ültek egymás mellett a magasabb dombokon. A rengeteg erdő körülölelte őket, mint valami hatalmas kotló a kiscsibéit. Még senki sem járt a csapásokon, a nyári melegben kitámasztott ajtónyílások szelíden pöfékelték magukból a pislákoló tűz kék füstjét. Kutyák hevertek az ajtó előtt s amikor Egyöd csoszogó lépései felverték a csendet, ők is megrázkódtak, éjszakai harmattól elgémberedett tagjaikat megnyujtóztatták, vonítva ásítottak, azután hozzáfutottak és farkcsóválva üdvözölték. Bátur, Egyöd bátya kis fekete kutyája, összeszaglászkodott velük, majd peckesen eliramodott előre, a gyepű kapuja felé.

A madarak már pittyegtek az erdőn. Itt-ott kakasok tülköltek s fácánok feleltek rá messziről. Majd meg vízityúkok csicsegése, kurrogása hallatszott, szárcsák neszeztek és vadkacsák hápogtak a távoli nádasokban. Kelet felől szél susogott s láthatatlan ujjaival végigborzolta a fák ezüstöshátú, sötét leveleit.

A falu északi szélén lovak legelésztek. Meggondoltan léptek egyet-egyet s hersegve harapdálták a magas füvet. Farkuk és sörényük feketén lobogott a hajnali szélben. A legények pedig ott hevertek hason egycsomóban a kialudt tűz mellett egy vadkörtefa tövében s állig beburkolóztak vastag és meleg farkasbőreikbe. Fütyköseik és ostoraik szanaszét hevertek, mintha döglött kígyók feketélnének a fűben.

Az öregember úgy suhant a füvön, mint valami kísértet. Tetőtől talpig fehérben, csak hosszú haja volt barna és az arca, meg a keze. Egy pillanatra megállott s fejcsóválva nézte az alvókat, azután dörmögött valamit magában, de azért Bátur, a kis fekete kutya megértette.

- Az én üdőmbe nem löhetött vala így alunni...

- Ki az? - riadt fel álmából az egyik legény, felült nagy-hirtelen s lerázta magáról a farkasbőrt.

- Lókötő! - felelt az öreg, elmosolyodott s megsimogatta szakállát.

- Tán csak nem valami kún?

- Vaj bántó szándékkal mondod, Bene fiam?

- No, ha kigyelmed, akkor jó. Hé, fiúk! Hasunkra süt a Nap!

- Az én üdőmbe nem lehetött ám így hentörögni a bunda alatt - kezdte dorgáló hangon Egyöd bátya. - Mink csak úgy aludtunk napközbe egy-egy szusszantást, ahol épeg vót egy kis pihenésünk. Nem ám úgy, mint tik. De hát tik ma nagyon elurasodtatok.

A szóváltás felébresztette a többi legényt is. Ásítozva-nyujtózva bújtak elő a farkasbőr alól.

- Adjon Isten jóröggelt, Egyöd apánk!

- Adjon Isten nektök is.

- Iszik-e kigyelmed egy korty komiszt?

- Ha van, nem bánom, megiszom az egésségötökre.

Bene előhúzott a cókmókja alól egy bőrtömlőt s megkotyogtatta.

- No, igyék hát.

Egyöd bátya elvette a tömlőt s kilottyantott belőle egy cseppet a földre.

- Ukkon tisztöletére - mondta áhítattal. Majd hosszút ivott. Krákogva adta vissza aztán s kezefejével megtörölte a bajuszát. - Ejjó vót.

- Váljék egésségére kigyelmednek. Kétnapos komisz ez.

- No, akkor elmék, fönjárom a vorsákat - biccentett Egyöd. S pisszentett a kutyájának.

Mögötte vidáman harsogott a legények jókedvű kötözködése és nevetése. Egyikük dalolni kezdett. Az öreg pedig óvatos, lusta lépésekkel igyekezett a gyepű kapuja felé.

Mire a falu szélére ért, a Hold egészen lecsúszott az erdő mögé s most beállt az az idő, amikor még reggel sincs, de már az éjszaka is elvonja sötét lepleit. Az erdő felől nedves, hűvös szél borzolta az öregember hosszú, zsíros, ősz fürtökkel tarkázott haját és szakállát. Mindenfelől vidáman fecsegtek a feketerigók s a gyümölcsösökben tilinkózni kezdtek a sárgarigók is. Valahol magános pacsirta tri-trizett egészen halkan s a fürjek harsányan pitypalattyoltak. Egyre hangosabb, kúszább lett az ezerféle madár fecsegése, füttye, pittyegése, kakukkolása és krúgatása. Erős, szinte vastag illat áradt szét a tájon s a magasan úszó bodros felhők, mint fűrendek hevertek az égen. A szétszórt, csoportokban guggoló házacskákból szívesebben s kövérebben áradt a füst, tyúkok kotkodácsolása, kakasok elnyujtott kukorékolása, tehénbőgés, kutyaugatás keveredett össze emberi kiáltásokkal. Öcsöd, a falu kendéje, megfújta tülkét s a bőgő hang mint valami üzekedő állat hívó üvöltése áradt szerteszét.

Az öregember kioldozta a gyepű kapuját s a gerendát félrehajtotta az útból. Aztán meggyorsítva lépéseit, nekivágott a bozótos, cserjés laponyagon át a gyalogútnak. Öreg lábai megzökkenve vitték, fejét lehajtotta s a háromágú tapogatóbottal meg-megbökte a földet, mintha járás közben rátámaszkodnék. Baljában a háncsból fonott szükőt lóbálta. S mire leért a Feketetó partjára, a fölkelő Nap szétárasztotta vörösarany sugarait a magasabb tölgyfákon s a levelek reszketni és lelkendezni kezdtek a langyos szélben. Köröskörül a füvek tengerén villogott a harmat s a fűzfák lehajló ágairól úgy csurgott a víz, mintha eső esnék.

Az öreg bebújt a bokrok közé s a víz szélén, a sűrű nádból kivonta a szűk, megvénhedt bodonhajót. Óvatosan belelépett s egy csáklyával, melyet ugyancsak a sás közül kotort elő, taszigálni kezdte magát a nád és sás útvesztőjében. Kutyája utánaszökött és vidáman habzsolva a vizet, óvatosan beleugrott a ladikba.

Igy csáklyázott lassan és megfontolva az öregember egyik nádcsatornából a másikba. Közben vadkacsák, bíbicek, vízityúkok és vöcskök egész raját verte fel a csendes bújtatókból. Lomhán és rémülten keltek szárnyra a vadkacsák, a bíbicek pedig kerengve sírtak a lápi tölgyek és fűzek fölött. Sötétzöld homály váltakozott itt villogó korareggeli napfénnyel s a víz csobogásán, a nád sistergésén s a madarak kiáltozásán is áthallatszott egy távoli harang vékony csengése. Isztróban harangoztak a vörös barátok monostorában.

Egyöd összehúzta őszülő, széles szemöldökét, kis barna szeme elevenen csillogott, amint elnézte a jól ismert tájat. Az égbolt egyre tisztult s a felhők egyre vörösebbek lettek. A harangszóból meg lehetett állapítani, hogy egy-két nap mulva eső lesz. Jó lenne tehát kijavítani a szakadozott varsákat is, hogy többet lehessen lerakni. Ilyenkor, langyos nyári esők idején, sűrűbb a hal vonulása. Még az iszap fenekén befúródott lomha harcsák is megvidámodnak és útra kelnek... A Napon táncoló szúnyograjok is esőt jeleztek. A vadgalambok pedig olyan szomorúan krúgattak és búgtak, mintha elvesztették volna a párjukat. Egyöd bátya teleszívta tüdejét a sűrű és illatos vízi levegővel s elgondolta, hogy milyen boldog lesz a kis unokája, ha teli lesznek a varsák és a bő szükőben halak fickándoznak...

De azért nem feledkezett meg ma sem arról, amit kisgyermekkora óta minden reggel hűségesen elvégzett. Isten tudja, hányszor hullott le a hó és virult ki a nyári rét, mióta János bátya, akkor még Egyöd, először borult le ősei bálványa előtt. Már meg is keresztelték az isztrói barátok (mert ennek így kell lenni) s alaposan a fejébe verte Taddeusz atya, hogy Jézus urunk meghalt értünk a kereszten s az ő szentséges anyja, Mária, imádkozik érettünk, bűnösökért szent fiánál és Isten atyánknál, sőt a templomban is volt már Isztrón egy-egy régi vasárnapon. De azért csak kijárt a Feketetó egyik zugában megbújó kis tisztásra és amikor néha elővette az ördög bájolása és tagjai megdermedtek s a füves asszony ráolvasására és füstölésére sem engedte el szorongató bűvölete alól, hogy még szokásos reggeli ájtatosságát sem tudta elvégezni, olyan keserű nyugtalanságot érzett, olyan nehéz és bánatos volt a szíve! Egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. De most szép napfényes, illatos, csendes nyári reggel virradt rá, a harmadnapos erős kancatej forrón járta át ereit, a madarak vidáman zajongtak körülötte és jó meleg eső is ígérkezett, fűnevelő, virágnyitó, halhozó meleg eső. Megtelt hálával Ukkon, a legfőbb Isten és a kisistenek iránt. És csónakja tonka orrát nekiszegve egy keskeny nádcsatornának, behajtott a titkos félreeső öblöcskébe s ahol egy félig kidőlt vén tölgyfa beléeresztette derékvastagságú gyökereit a sekély vízbe, partraszállt. A szükőt és a csáklyát a ladikban hagyva, széthárította a gallyakat s áttörtetett a sűrűn.

Odaért a kis kerek tisztásra.

Száz és száz kék és sárga virág nyílott itt a haragoszöld fűben. S félig a földbe süppedve ott állt a vénhedt, megfeketedett bálvány. Vaskos teste ferdén dőlt, faragott, komoly arca Kelet felé bámult, Egyöd bátya leborult s karjait messze kinyujtva, sokáig így feküdt a bálvány előtt. Foghíjas szája halkan s forrón motyogott.

- Ó, Isten, - mondta félhangosan s fel-felpillantott az Isten merev, méltóságos ábrázatára - köszönöm neköd ezt a mai napot! Nézz rám kegyösen, ó eggyöm, terjeszd ki rám áldott kezedet. Atyáim mind a te szolgáid a másvelágon és én is szolgád leszök hamarosan, tán esztennap mulva. Verágoztasd ki mezőidet és erdeidet, szaporétsad meg halaidat, szólétsad reánk felhőidet és távoztasd el nyilaidat és a betegségök lelkeit. Áldd meg azokat, akik elhagytak tégödet és Jézus urunkat szógálik és kérd meg Jézus urunkat is, hogy szeressen minket...

Igy fohászkodott meg-megállva és magábamerülve s közben arra gondolt, hogy nem lett volna szabad komiszt inni, mert ezt a papok tiltják és tiltják azt is, hogy az Isten képe előtt leboruljon és dícsérje ősei lelkét. De csak forróbban és áhitatosabban törtek fel a könyörgő és hálaadó imádságok. S mikor jódarab idő mulva feltápászkodott, úgy érezte, hogy Jézus úr nem haragudhatik meg.

Azután gyengéden letisztogatta az indákat a bálványról, meg a homokot és faleveleket is, amit a szél rászórt. S miközben visszaindult a ladik felé, háttal távozott s meg-meghajolt a bálvány előtt, sőt a bozóthoz érve még le is borult újra. Csak akkor fordult meg és tört magának utat a part felé.

Megragadta a csáklyát s visszahajózott arra, amerről jött. Míg a szertartást végezte, a kiskutya türelmesen üldögélt a parton, mert tudta már, hogy nem szabad zavarnia a gazdát áhitata közben. Ő, mint kutya, méltatlan volt arra, hogy a bálvány elé járuljon s ezt sohasem felejtette el. Kis fekete szemei vidáman csillogtak bozontos üstöke alatt s még a repülő madarak, pajkos szitakötők és békák után is csak félszemmel nézett, nehogy megzavarja Egyöd bátyát ájtatosságában. Nem merte felkelteni az Isten bosszúságát szentségtelen eblelke nyugtalankodásával.

Ekkor azután megkezdődött a varsák és fenekesek följárása. A dolog nem volt sietős, sok-sok éven át minden reggel ugyanolyan lassan, nyugodtan és vidáman végezte Egyöd bátya. A nádútvesztők bejárásánál voltak elmerítve a varsák, három összecsomózott nádszál jelezte a helyüket. Lenyúlt értük a vízbe könyökig, megragadta a fonott varsa fülét, azután beborította a csónakba. A kasból csapkodó csukák, ezüstös dévérek és vaskos pontyok kerültek elő.

- Gyere csak, vén rabló! - dörmögte az öreg s megragadta a csukát a szárnya mögött. - Látod, Bátur, bégyütt a bitangja falni, de most megfogtuk. Gyere csak szépön, osztán bújj bé a bárkába! Hát te mit akartál ett, nyavalyás? Ergye csak bé a vízbe, nem kellesz! - szólt rá feddőleg egy békaporontyra, amely beragadt a fonadékba. - Ez még neköd se hal, Bátur.

A kutya forgatta a fejét, felhúzta bojtos fülét s félszemmel sandítva a munkára, mindenben helyeselte az öregember szavait. Úgy ült ott a csónak orrában, mintha számbavenné a zsákmányt.

Akadt a varsában még döglött kishal is, mert a csuka olyan, hogy még a börtönben is kergeti, falja, gyilkolja rabtársait. Csikbogár is került s kétségbeesve rohangált, hol futva, hol úszva a bodonhajó fenekén a tócsában. S a csukát is, a pontyot is, meg a dévért is belebujtatta az öreg a kis bárkába. Egyik halat az egyik, másikat a másik rekeszbe, hogy egymásnak ne essenek. A kiürült varsát pedig ismét visszasüllyesztette a vízbe, a megjelölt nádcsomó alá.

Azután továbbhajtotta a ladikot öreges, békés mozdulatokkal. A nap már jól felemelkedett, a felhők gomolyagokba verődtek s elúsztak Nyugat felé. Most már meleg volt s a csáklyázó öreg homlokán verejték gyöngyözött. Levetette rövid, derékig érő ingét s bozontos, izmos mellét szabadon sütötte a nap. Egyre jobban eltávolodott a falutól. Néha megjelölt nádcsomók mellett haladt el ugyan, de nem nyúlt le a vízbe, mert azok idegen varsák voltak, egyik Kösidé, a másik Tormáé, a harmadik Mátéé, a negyedik Öcsödé s így tovább. Az ő varsái úgy voltak megjelölve, hogy három nádszálat kötött össze sással s a kötésbe nádbugát tűzött.

- No, Bátur, ez meg üres - mondta, amikor kinyitott egy varsát s nem talált benne egyebet iszapnál, gallynál, levélnél.

A kutya lelógatta az orrát, mintha rossz szagot érezne.

- Nem lesz mit önni - folytatta Egyöd bátya pajkosan. - Rászoruljunk a köleslepényre. Mi?

De Bátur, úgy látszik, jobban szerette a köleslepényt a halnál, mert kettőt ütött lompos farkával a csónak fenekére s elvigyorodott.

- Eblelkű állat vagy - dorgálta Egyöd bátya. - De azért megosztozunk, én eszöm a halat, te meg eszöd a köleslepényt. Nédd csak, mennyi fúmony!

Egy zsombékon egész rakás kacsatojás fehérlett. Az öregember odakormányozta a csónakot s a tojásokat óvatosan beleszedte a szükőbe. Friss volt a tojás, egyet feltört s látta, hogy még nem ült rajta a kacsa. Máshol meg vagy öt kiskacsa úszott elő a nád közül, kedves lilehangon beszélgettek, anyjuk ott evezett a csapat élén. Amint szembekerült a csónakkal s a két halászóval, megrémült, sápítozni, csapkodni és kerengeni kezdett, felzavarta a vizet. Nem tudta, elrepüljön-e, prédául hagyva csemetéit, vagy maradjon s hősi halált haljon a csáklya ütései alatt. Mint valami megőrült asszony, terelgette bukdácsoló, jajgató pelyheseit maga mögé, azután mégis csak döntött, nyakát kinyujtva és buta csőrével harsányan hápogva verdeste a vizet. Nekiveselkedett a repülésnek és sikerült is felemelkednie.

- Ne bomolj, te - kiáltott rá Egyöd bátya bosszúsan. - Vigyön el a jótét lélök, nem bántalak, no!

Hagyta a rémült kiskacsákat, hadd nőjjenek, holnapra is kell a táplálék. Bátur nagy élvezettel szemlélte a buta madarat, csodálkozott rajta, hogy annyira fél. Ő tudta, hogy az ilyen vén anyakacsákat nem bántja a gazda. A csónak pedig lassan húzta maga után a barázdát s elérkezett arra a mélyebb helyre, ahol egy sor fenékhorog volt kikötve. Egyöd bátya elővette a katkát, felkotorta a horoginat s behúzta a csónakba. Vagy húsz horog volt az ínra kötve s hal is akadt rajta szépen. Öt nagy pontyot akasztott le a horogról, néhány jól megtermett keszeget.

Igy telt az idő. Mire a nap delelőre ért, olyan meleg lett, hogy abba kellett hagyni a munkát. Éppen helyet nézett magának az öregember a kikötésre, amikor nádsuhogást és ropogást hallott. Egy csónak bújt ki az útvesztőből. Kösid ült a csónakban.

- Jónapot adjon Isten! - kiáltott fel vígan. - Van-e valami?

- Fogadjon az Isten tegöd is - köszönt az öregember. - Akadt valami kevéske. - S hangtalanul nevetett. - Az Öregisten megáldott máma is. Hát a te varsáid adtak-e valamit?

- No, nem sokat. De tán ki kéne szállni.

- Én is arra gondótam.

Csendesen suhantak egymás mellett. Ez a Kösid valamivel fiatalabb volt Egyöd bátyónál. A haja, szakálla, szemöldöke szép barna. Orra horgas, homloka domború és nagy. Vászoningén átütött az izzadtság. Rokona volt Egyödnek, mint az egész falu, ő Egyöd húgát vette el s három fiával, meg négy lányával lakott a faluban. A lányoknak is uruk és gyermekük volt már és a fiúk is családot alapítottak. Kösidnek éppen tavasszal kellett új házat építenie.

Ott, ahol a Feketetóba beleömlik a Feketevíz, egy mély beszögellésnél, sötét tölgyfák alatt kikötöttek. Lehevertek a fűbe s egy-egy darab kemény köleslepényt tördelve és majszolgatva várták, hogy csökkenjen a hőség. Fejük fölött gólyák és gémek keringtek a magasban, az égen foszlott, fátyolszerű ezüstös felhő úszkált, a levegő forró volt és nedves. Legyek és szúnyogok rajongták őket körül s a kutya, amint ott feküdt kioltott nyelvvel, dühösen kapkodott utánuk. A forró nyári csendben most levél sem rezdült s elültek a bíbicek is. Csak nagy néha csobbant egy-egy béka, amikor unalmában fejest ugrott a vízbe. Szitakötők libegtek a vízrehajló bokrok körül. Különben a vízen, a terebélyes, óriási fákon kívül semmit sem lehetett látni, a rengeteg erdő messze elterült a látóhatár széléig s magábaölelte szinte az egész világot. S beljebb oly sűrű és sötét volt s a fatörzsek úgy elmerültek a magas zsurlók és páfrányok között, hogy a napsugár sem tudott áthatolni rajtuk.

- Hogy van a családod és a lovad? - kérdezte Egyöd.

- Istennek legyön hála, jól. A lányom megen áldást vár.

- Hallottam. Több lesz a segétségöd.

- Hát a te családod és a lovad?

- Megvannak.

- Te, Egyöd...

- No.

- Most hallottam Öcsödtül, tod, őneki a kisebb fia odavan Isztróba, a monostorba, hogy eladták a szerecsönyöknek a vásárt a barátok.

- No!

Egyöd felkönyökölt s izgatottan babrált a szakállában. Szemöldökét összevonta, pillantása élesen meredt Kösid szemébe. A hír olyan hihetetlen volt, hogy ugyancsak meg kellett figyelnie társa arcát, vajjon nem bolondozik-e.

- Elhihetöd, no. Aszondi a gárgyán, jobb ha űk tartik, mer a vásár háborgati Jézus urunkat. Mer aszondi, az egyház körül olyan zajt ütnek a vásárosok, hogy az Isten haragszik miatta.

- No!

- Ugyám. Aszondi a gárgyán, hogy az Isten nem nízheti az adásvételt, meg a patvarkodást, meg a csereberét.

- No...

- Ezök az isztrói barátok mindön nap színrül-színre látik Jézus urunkat, meg az Istent, meg a Bódogasszonyt, osztán megtudták, hogy haragszanak a krösztyénekre a vásár miatt.

Egyöd bátya levette szemét a beszélőről s maga elé bámult a fűbe. Ott egy hangya cipelt egy bogárdögöt. Azt nézte. Sokáig hallgatott s a másik is némán majszolgatta a köleslepényt.

- Hát te, - szólalt meg végre Egyöd bátya - én ezt nem értöm. Mer régön az Isten sohase akarta, hogy ne vásározzunk, hanem éppen azt akarta, hogy csak végezzük a dógunkat, ahogy legjobb. Még a kerál is elvötte a vásárt a szerecsönyöktül. Most meg visszaadi megen!

- Ezök a barátok színrül-színre látik Jézus urunkat, meg a Bódogasszonyt, meg az Öregistent, oszt aszondik, hogy a vásár bánti ezöket az egyszemélyöket.

- Hát akkor mikor és hutyan lesz a vásár? Kinek fizessünk a vásárpézt?

Kösid vállat vont.

- Első szent kerálunk, Estván is úgy röndőte, hogy a vásárnapot a papoknak fizessünk. Eddig így vót, osztán jó vót. Nem haragudott se Jézus úr, se Bódogasszony anyánk, se az Öregisten a vásárér. Igy vót az én fiatalságomba, meg apáméba is, meg dédapáméba is, nagyapám mondta. Meg ükapáméba is így vót, meg őseink korába is, osztán mégis megáldotta űket az Isten, megtartotta egésségbe, erőbe, őseink nyilait rávezette az ellenségre, csatáikat jóra vezérölte. Peeg nem fizettek vásárpézt a gyalázatos szerecsönynek!

- Hát ez má mélység! - hördült fel Egyöd bátya. - Osztán a kerálnak az Isten röndőte?

- Az Isten. Megvelágosodott az elméje és megtudta az Isten parancsát.

- De hát eddig mér nem parancsót ejent az Isten?

Egyöd bátya zavartan köszörülgette a torkát. Kösid féloldalvást ránézett, mint aki tud valamit, de nem szól.

- Hát ha eztán így lesz, nem jó lesz - dünnyögte Egyöd kedvetlenül. - Kiforgatik a népöt mindönébül. Még azt is elröndölik, hogy mindön falu épétsön egyházat, osztán mindön nap tartson imádást, osztán vásár meg ne legyön. Há vigyünk akkor a barmot, disznót, lovat, meg a halat, bűrt, meg a szógákat hon vesszék az urak?

- Te, Egyöd, - szólt Kösid zavartan - engöm az ördöng környéköz. Mikor meghallottam a hírt, hogy mit akar a gárgyán, azonba mellémbújt az ördöng. Osztán tisztán hallottam vala, amint a fülembe suttog. Hogy aszongya az ördöng: a gárgyán nem szóhatott az Istennel, mer éppen a gárgyán mondi, hogy az Istent nem lehet látani, se hallani. Akárhá lögyek, ha mast is ett nincs az ördöng mellettem - suttogta egészen elváltozott hangon s közben a bajuszát csupálta s maga elé meredt. - Istenöm segéts, Jézusom, ne hagyj el! Sase hittem, hogy az ördög így megkésért!

- Mink láttunk az Istent, de a barátok ezér megpirongattak - töprengett Egyöd. - Mast meg űk mondik, hogy beszéltek vala Istennel, meg a Bódogasszonnyal? Én csak azt nem tom, hogy bánthati a vásár Jézus urat, meg a többi istent, ha se testük nincsen, se fülük, szömük? No, ha szerecsenyöknek adik a vásárt, akkor végünk!

Ezt már haragosan s elkeseredve mondta. S vetett magán egyet ültében.

2.

Az asszonyok házából kilépett Teréza néni. Pislogott egy darabig a felkelő nap fényében, aztán buzgón vizsgálta az égboltozatot. Nagyot sóhajtott és Kelet felé fordulva keresztet vetett.

Aztán kiáltozni kezdett:

- Jánoska, Palika! Fönkőtt a Nap!

A kiáltásra két mezítelen fiúcska bújt ki az asszonyházból. Kócosak voltak, üstökük belelógott a szemükbe. Ásítoztak, hunyorogtak. A kisebbik, Jánoska, nyafogott:

- Eédös szülém, aggy enni.

- Lá, még ki se törülted a szömödbül a csipát, osztán má önni akarsz - duruzsolt a vénasszony. - Tán megéhöztél álmodba, verágom?

- Jánoska azt álmodta, hogy nagy utat tevött, lemönt egészen a Disznórévig, osztán száz disznót hajtott át a Fekete-högybe - magyarázta a másik kisfiú. - Ezér éhözött meg annyira.

- De lá, előbb meg kell fejni - biztatta őket a szüléjük. - Anyátok kibújt-e má?

- Ett vagyok, anyám - kiáltott most egy menyecske s kilépett az asszonyházból.

Gyöngy, a fiatalasszony, mosolyogva állt a napfényben. Miközben beszélt, sebesen fonta a haját, majd feltekerte a tarkójára s lekötötte a fehér kendővel. Pirosarcú, barnaszemű, kissé alacsony, kerekded menyecske volt, ezért nevezték már kiskorában Gyöngynek. S mindig nevetett, akkor is, ha komolyan beszélt. A szemében csillogott a mosolygás, meg az ajka csücskein. Vászonpendelye féloldalt az inge korcába tűzve, lábszára térden felül kicsillant. S inge alatt keményen, gömbölyűen feszült a keble, még a kis piros csecsbimbó is átsütött a ruhán. Amint bekötötte a fejét, szaporán befordult a házba s egy csobolyóval tért vissza. Fürgén leballagott a bodonkúthoz s kötéllel friss vizet húzott. Vett belőle a szájába s kezére csorgatva a vizet, megmosta az arcát és a nyakát.

- Gyertök, verágom, - mondta a lusta kisfiúknak - mossátok meg szépen az arcikátokat.

A fiúk nyüglődve oldalogtak az anyjukhoz.

- Úgyis a vízre mék, - nyafogta Jánoska - mér kell mosdani?

- A vízre mégy hát, ugyan há mennél - oktatgatta a vénasszony. - Visszétök a kishorgot, kishálót, kis íjat. Segéttötök dógozni. De a napocska is jobban ragyog, ha szépön megmosódtok. Nizzétök csak, alig szótam, má erősebben fénylik!

A fiúcskák, tenyerüket a szemük elé tartva, bámulták az eget. Csakugyan, a nap egyre vidámabban, fényesebben és tüzesebben emelkedett a tölgyes mögül. Erre ők is vettek a szájukba vizet s megmosták az arcukat és a kezüket.

Öcsöd teljes buzgalommal fújta a tülköt. A fák dús lombjai közül nagy rikácsolással és kodácsolással röppentek le a tyúkok.

Teréza néni a nem messze kérődző tehenekhez ballagott.

- Hát dédapátok vaj há lött? - kérdezte Gyöngy a fiait. - Jár-kől egész éccaka.

A férfiak házából kibújt Sas, Gyöngy ura, a két kisfiú apja. Harákolt, köpött, vizsgálgatta az eget. Szétvetett lábbal állt a ház előtt, hosszú haja a vállát verte, kisingét dagasztotta a hajnali szél, gatyáját csontos, erős lábszáraira csapta.

- Aggyon Isten jó röggelt minnyánknak.

- Édösapám! Édösapám! - kiabált a kisebbik fiú. - Úgy-e, máma csinálsz nekünk kiskecét?

- Hát a jóröggelt? - mordult rájuk az apjuk tettetett szigorral. - Csak úgy bújtok elő, mint a kismalacok? Megharagszik ám a jó Öregisten, ha nem az ű nevével kezditök a napot!

- Jóröggelt! Jóröggelt! Adjon Isten jó röggelt! - sivalkodtak a fiúk s apjukhoz rohanva átkarolták a combját, odadörgölték arcukat az öléhez, ráncigálták a gatyáját, ugráltak egyhelyben és nevettek, mint a nevető sirályok.

A férfi megmosdott, azután kelet felé fordulva keresztet vetett s lehajtotta a fejét. Gyöngy és a kisfiúk hasonlóképpen tettek. Mire elvégezték az imádságot, Teréza anyó is végzett a fejéssel s hozta a tejet. Először az apának nyujtotta, majd a két kisfiú húzott jó nagyot a tejből, végül a vénasszony és a menyecske.

A fiúknak megint eszükbejutott a kiskece. Rimánkodni, nyafogni kezdtek, húzták-vonták az apjukat, hogy kössön nekik.

- Majd a dédapátok csinál - nyugtatta meg őket az apjuk. - Én kimék az erdőre, jaj, de szép madarat fogok! Küllőmadarat, améknek piros a sapkája! Bétesszétök kalétkába, osztán úgy gyönyörködtök maj benne. De lá, nem érök ám rá kiskecét fonni. A dédapátok ráér.

A gyerekek beérték szép szóval. Palika javallotta, hogy keressék meg a dédapát, valahol a nagy körtefa tövében lesz, a kedves helyén. Míg aztán ő a kiskecét fonja, majd nyilaznak. Be is rohantak az asszonyházba s hozták a kisíjat, nyilakat s rohantak anyaszült meztelen a körtefák felé.

Sas pedig előkereste háromágú lápibotját, fogta a szükőjét, belétette a madárhurkokat, a lépes tukót s elindult kifelé a faluból, följárni a hurkokat és lépeket.

3.

A két kisfiú lelkendezve futott a magas fűben. Versengtek, hogy melyik ér előbb a hatalmas körtefához. Ez a fa kimagaslott a faluból, ott állt dél felé, a Cserhát irányában elterülő maláka partján. Már messziről látták, hogy ott fehérlik a dédapa inge. Miközben futottak, lovaslegények jöttek velük szemközt, vidáman beszélgettek és nevettek. Közöttük volt Bene is, meg Ernye, a nagy játékcsináló. A lovak egész éjszaka legeltek, most vidáman horkoltak és lengették a farkukat. Itatni mentek a legények a Feketetó felé.

Isztróban szólt a harang. Hangját ringatta-lengette a hajnali szél. A fákon fecsegtek, furulyáztak, cseveteltek, csiripeltek a madarak. Szikrázott a harmat. A fiúk jókedvre derülve, kipirosodva futottak, testükön játszott a nap aranysárga és a falevelek halványzöld csillogása. Palika hirtelen megállt, lekussadt, szinte fülig behúzódott a fűbe. Intett az öccsének is.

- Szt! Vigyázz!

A másik kisfiú azonnal megtorpant s lehuppant a fűbe.

- Nízd a! - suttogta Pali s kimeredt szemmel bámult egy fa kiálló, száraz ágára.

- Réti sas... - suttogta a kisebbik és szinte kicsordult a nyála izgalmában.

Mind a ketten ugyanabban a pillanatban tették nyilukat az íjra. Féltérden guggolva, megfeszített könyökkel vették célba az ágon gubbasztó s valamit nagy figyelmesen szemlélő madarat. A húrok elpendültek, a két nyíl versengve suhant s szinte egyszerre csapott a sasra. A madár megbillent, tolla szanaszét rebbent, szárnyával előbb dühösen, majd bágyadtan csapkodott, elrúgta magát az ágról. De a nyilak benne voltak. Szédülten kerengett féloldalvást s vergődve, élesen rikácsolva hullott a fűbe.

Amint a nyilak elsuhantak, a fiúk felpattantak a földről s rohantak a zsákmány felé. Olyan biztosak voltak a dolgukban, hogy egymással nem törődve csak azt nézték, melyikük ér oda legelőbb. Lecsaptak a még élő madárra s egyszerre ragadták meg mind a ketten. Kis piros, izgatott arcukon diadal és egyben irigység ömlött el.

- Ez az én nyilam! - rikoltotta Pali. - Ett ment bé ni, a szárnya tüvébe!

- Az enyém mejjön találta! - visította Jánoska.

- Az enyém vót halálos!

- Az enyém vót halálos!

- Hazudol!

- Ezt a véröd báni!

Elejtették a nagy, haldokló madarat, eldobták íjjukat és nyilaikat is, elfeledkeztek a dédapjukról és a kiskecéről. Csak az izgatta őket: kié a sas. És a vasszegekhez hasonló fekete, fényes körmök, melyeket felfűzve a nyakba lehet akasztani, dicsekvésül az egész falu előtt. Palika, mint idősebb és erősebb, úgy vélte, egyetlen ökölcsapással lesújthatja az öccsét. De Jánoska felbőszült a sértés miatt. Ő hazug? Ez vért kívánt. Ezért az ő ökle csapott le előbb Palika halántékára. Megtántorodott a kisfiú, de balkezével mégis beleragadt öccse hosszú hajába, lenyomta a fejét s jobbjával hatalmas ütést mért a tarkójára.

- Tík! Tík! - hangzott a körtefa alól dorgáló, reszelős hangon a dédapa rendreutasító szava. - Mit víttok ott? Nem szégyönölítök magatokat? Vérét vesszétök egymásnak?

Erre szétváltak és röstelkedve mentek a fához. Vörösen, kúszán, jól megtépve egymás haját s a döglött sast szárnyánál fogva vonszolva, íjjat-nyilat a hónuk alá szorítva, oldalogtak az ősz öregember felé.

- Azonba tudtam, hogy tik vagytok - zúgolódott lassú szóval az öreg. - Nemcsak abbul, hogy amott ült vala egy sas, de má nem ül ott, hanem abbul is, hogy egymás életére törtök. Gyalázatosok.

- Dédapám, hallgasson ede tekegyelmöd - magyarázta Palika. - Azt mondi ű, hogy az ű nyila vót halálos. El akari vönni a tollút, meg a karmokat.

- Dédapám, - szájaskodott sebesen a kisebb - ű meg azt mondi, hogy az ű nyila vót! Azér, mer ű az üdősebb, nem rabóhati el tűlem, aki az enyém. Még osztán hazugnak is mondott.

- Hazug is... - kezdte Palika s ferdén nézett az öccsére. Jól is tette, mert a kisfiú rögtön belé akarta vágni egyik nyilát az oldalába. Még idejében félreugrott s kajánul nevetett.

Az öregember a fejét csóválta. Hosszú ősz haja vastag fonatokban hullt a vállára, szakálla a mellére borult. Nyitott ingéből fehér, bozontos szőr kandikált elő. Sovány, fekete lábát maga alá húzta, száraz, ráncos kezét a térdére nyugtatta. Igy nézett rájuk szelíden, de rosszalón sűrű, ereszmódra kiálló szemöldökei alól. Fáradt, kissé könnyes szeme szaporán pislogott.

- Álljatok elejbém - mondta lassan. - Úgy ni. Mast osztán én leszök a várespán. Igazságot teszök közöttetök. Tegyétök le a fegyvert, mert annak úgy kell lönni.

Letették szépen a fegyvert, meg a madarat az öreg lába elé.

- Úgy. Lá csak, jó gyerökök vattok tik. Tik vattok a vitézök, kerál vitézei. Én meg a várespán vagyok. Mutassátok a madarat.

Figyelmesen megnézte a romlott állatot. Annak vér szivárgott a csőrén, sárga szemhéjait behunyta, karmai görcsösen összehúzódtak. Szép, nagy, tetemes madár volt. Életében vitéz, bátor, nyílsebesen repülő, jó halászó, jó vadászó. Tisztelettel nézte a vén Györke. Belefújt a tollak közé, ahol a két nyíl éles hegye a húsába csapott. Aztán felemelte arcát s meggondolt szavakat ejtett.

- Én, mint a kerál várespánja, igazságot teszök közöttetök. Mind a kettő nyila halálos vala, egyik sem jobb lövő a másiknál. A te szömöd élös vót, Pál fiam, a te kezed meg biztos, János fiam. Azér úgy étélök, hogy a sas fele tolla Pált illesse, fele tolla meg Jánost. A sas karmai úgyszintég. A húsa kedég legyön a Bátur kutyáé. No, hát följebböztök a kerál úrhoz? Tegyön étéletöt a nádrespán úr? Vagy beléegyeztök?

A kisfiúk arca földerült. Bólintottak.

- Hát akkor üljetök ede, mellém - fejezte be az öreg Györke apa.

Leültek s igazságosan megfosztották a sast. Györke apa késével levagdalták a karmokat is. Az öreg pedig békésen szemlélte őket munkájukban, amint tépték a nagy, erős tollakat s párosították egymással, hogy illenének jobban össze. A karmokat pedig meztelen mellükre nyomogatták, úgy gyönyörködtek benne, milyen diadalmas és harcias dísz lesz ez, ha felfűzve magukra akasztják.

Györke, a dédapa félnapokat elüldögélt nyáron a körtefa alatt. Volt egy korhadt tuskó, arra ült, maga alá húzta a lábát, két botját pedig odatámasztotta a fatörzshöz. S nézte, nézte a tájat, egyre ugyanazt a tájat, a csillogó sekély vizet, a Cserhát hosszan vonuló fáit, a szállongó, keringő gólyákat és gémeket. Hallgatta a falevelek és nádbugák susogását-zizegését, a száz és száz állati, emberi és vizi hangot, mely beleszövődött ebbe a ringató zizegésbe és zúgásba. S újra meg újra megállapította: merről fúj a szél, milyen a felhők járása, milyen idő lesz holnap, kemény telet várhatunk-e s hogy fizet a kender, a köles, a méhek mennyi mézet hordanak, lesz-e jó nyestbőrvadászat. Menni már csak két botra támaszkodva tudott Györke apa, lépésről lépésre araszolgatott s közben eltorzította arcát a fájdalom. Mert rontás, szakgatás, nyavalyák szörnyű átka kínozta a derekát, térdét, csuklóit, a betegségek gonosz lelkei nem engedték ki markuk közül sem éjjel, sem nappal. Azért szívesebben is ült távol az emberektől, nem kérve és nem várva már tőlük semmit, legfeljebb néha igazságot téve, mint most is. Aki akkora időt ért, mint ő s annyi bajt, csapást, szenvedést és békétlenséget látott, már csak a nyugalomban leli örömét, míg be nem takarja az utolsó nyugodalom, a végső béke, az örök csend, a végtelen magány.

Éjjel nem aludt. Igy ültében néha lehúnyta a szemét s ez lehetett már az ő alvása, ha ugyan alvás volt. Hanem éjjel kint ült a ház előtt egy tuskón, nézte a csillagokat, a Holdat, a fák árnyait, figyelte a sürrögő egér neszét, a pittyegő madarat, a tovasuhanó baglyot s a fákon álmukban fészkelődő s összevesző tyúkokat. Aztán a tűzre is vetett egy pillantást, hol az egyik, hol a másik házba térve s óvatosan csoszogva a földön alvók között. Megpiszkálta a parazsat a ház közepén, vetett rá egy kis gallyat, azután megint kiment. Rokona volt az egész falu, minden ház nyitott ajtaján becsoszogott, itt is, ott is körülnézett... Itt férfiak aludtak a fal mellett köröskörül, behúzódva prémeikbe, amott asszonyok, amott megint lányok, gyermekek... S a falu füves térein lovak legeltek, a farkasbőrök alatt legények horkoltak versenyt a füvet harapdáló lovakkal. Máshol tehenek hevertek és kérőztek a sötétben. Igen, ez az egész falu az ő faluja volt, Egyöd a fia, Sas az unokája, Öcsöd a süve fia s így tovább... Néha elgondolkozott ezen az elágazáson, ezen a virágzáson, számolgatta: ki hogyan tartozik hozzá, mikép nőttek a fiak és lányok után unokák és dédunokák, de aztán belefáradt. Apja, Nömöd, szintén így nézett körül a törzséből hajtott ágakon. És emlékezett még nagyapjára, Ősödre is, aki akkor halt meg, amikor ő, Györke, még kisfiú volt. Az időnek ebben a végtelenségében ringott, és úszkált csendesen az öreg Györke s amikor kis dédunokáira nézett, mintha magát látta volna rettentő távol, a vizek, erdők és hegyek mögé letűnt időben...

4.

Bene és öt legénytársa a Feketetó felé lovagolt itatni. Közrefogták a falu valamennyi lovát, csikaját s nagy terefere és jókedv közepette hajtották őket. Vállukra vetve hetykén fityegett a farkasbőr, oldalukon nyeregre akasztva a hosszúnyelű balta. Hosszú ostoruk hanyagul lógott a nyakukban. S Bene nyergének kápáján, jól eldugva a prém alá, ott kotyogott a komiszos tömlő és benne a kavaróbot. Rövid csizma volt a legényeken, a csizmában kés. Elvetődtek ők messze, a szárazabb döngörökre, vagy a bükkháti tisztásokra is a lovakkal, néha még éjszakára sem tértek vissza a faluba. Különösen így nyáron. Vagy harminc ló és csikó volt a ménesben, a tejelő kancákat megfejték s "neveltek" egy kis komiszt a tejből. S volt mindegyiküknek jó köleslepénye is hozzá.

Csűdig gázolva a tocsogós fűben és sárban s zubogva törtetve a vízbe, a lovak szomjasan szürcsölték a csillogó hullámokat. A legények előrementek, míg csak lovuk hasáig nem ért a víz. A csikók játszva rohangáltak a kancák körül. Egy fekete, hosszúsörényű csődör, a Sólyom, felemelte fejét a vízről és sárga fogait kimeresztve, az égre röhögött. Erre a többi ló is röhögni és nyeríteni kezdett, mintha valami fontos és vidám mondanivalójuk lett volna. Játszottak a vízzel, paskoltak benne, szürcsölték és a foguk közül megint kicsurgatták s a nagy zubogás, sistergés, tocsogás és nyerítés rajszám verte fel a madarakat a nádból. Tiszta volt a víz, a medre homokos. Látni lehetett az ijedten menekülő halacskákat és vízibogarakat. A legények jól elidőztek a vízben, rikkantottak és nevetgéltek. Egy sötétpej kanca, Sugár nevezetű, megbolondult a csikajával, különvált a többitől s rohanni kezdett a sás közé. Bene és Ernye hujázva eredt utánuk. Lekanyarították az ostort s zuhatagot verve maguk körül, terelték Sugárt visszafelé. Eközben pedig Ernye, a játékmester, mintegy véletlenül, úgy csapott a vízbe ostorával, hogy Bene képére loccsant a víz s leöntötte mellig, még a szemét is becsurogta.

- A keserves áldódat! - ordított Bene félig dühösen, félig vidáman. - Tűz után víz?

- Uhh, vétlenül vót - szabadkozott alamuszian Ernye. - A tűz nem vót vétlenül, de a víz úgy vót.

- Illik is, - kiáltott közbe Szegyej fia Gál - hogy a tűz után vizet bocsáss rá, meg ne gyúljon.

- A tűzér még számadás lesz közöttünk - fenyegetőzött Bene. - Mast is sajog a lábujjom tűle.

- De szép csillagokat is rúgtál.

- Maj rúgok én még, de te látasz tűlle csillagokat!

- Térítsünk csak kifelé, - rendelkezett Gál - osztán gyerünk arra ni, a Bükkhátra.

Kifelé hajtották hát a lovakat és csendesen poroszkáltak Északnak, Bessenci felé. Tocsogókon, nádas-sásas ereken, füves hátakon haladtak, elnyujtva a ménest hosszában s nem hagyva legelni a meg-megálló lovakat. Az őstölgyes szinte a falu széléig nyomult, úgy vágtak ki belőle az ősök akkora helyet, amekkora a házaknak, meg a keskeny földecskéknek-gyümölcsösöknek kell. Igy egy-kettőre az évszázados tölgyek sűrű, sötétzöld rengetegébe jutottak. Jól kellett tudni a járást, hogy el ne tévedjen az ember. A magas bozótban, iszalagok, szederindák, zsurlók között, csak egy-két lovas számára volt átbújó s az állatok gyakran mélyen gázoltak a vízben. Máskor meg kis kerek tisztások, ritkások nyíltak meg, buja fű hullámzott rajtuk s rengeteg virág kéklett, sárgállott és piroslott mindenfelé. Majd megint becsörtettek az erdőbe, vigyázva, hogy valamelyik lónak baja, sérülése ne essék. Akkora tölgyek voltak itt, hogy tizenöt-húsz ember is alig érte volna át a derekukat. S micsoda fakoronák, milyen szédületes lombsátrak! S mekkora gombák a fák derekán is és milyen odúk, elfért volna bennük négy ember. S voltak olyanok is, amelyekben dühös vadméhek tanyáztak. Az erdő mindig új meg új meglepetéseket hoz, lám, néhány nappal ezelőtt még üres volt az az odú, és ma már szorgalmasan dolgoznak benne a méhek. S a mókusok úgy csapongtak-futkostak a fákon, széles farkukat mint szárnyat bontva ki maguk mögött, a pelék úgy iramodtak mindenfelé, a nyestek oly fürgén s ijedten menekültek, mintha lábakelt volna az erdőnek. Őz is bukkant elő, riadtan nézett ki a fatörzsek mögül a hajrázó-csörtető társaságra. S madár és madár mindenfelé, pintyek pittyegtek, küllők csattogtak és csikkegtek, feketerigók fecsegtek, mint asszonynép a vásáron, szarka csörgött, mintha lopott pénzét rázta volna egy elvarázsolt tolvaj, cinkék cincogtak s az erdő felett, ahová már nem lehetett kilátni a sűrű homályból, réti sas, vércse, ölyv vijjogott.

Bessenci közelében, a Fúttó-víz mellett, kiértek a rengetegből s pompás legelőre jutottak. Ekkorra meleg is lett. Itt volt az ideje a tanyázásnak. A lovak szétszéledtek s orrukkal dörzsölték le a csűdjükre ragadt piócákat. A csikók szoptak, a csődör mohón harapott a kövér fűbe. Bene, Ernye, Gál, meg a legcsendesebb, a szótlan Döme, leugrottak lovaikról, meglazították a hevedert, levették a kantárt s lovukat a többi közé csapták. Döme, akit hallgatag természete miatt Lappincsnak csúfoltak, erősen megfontolta, hol lenne jó leheverni, hol jobb az árnyék s merről fúj a szellő. Magános nyírfa állt a Fúttó-víz kis kerek tavacskája mellett, oda cipekedett. A többiek is vitték farkasbőreiket, baltájukat-ostorukat, a tömlőt, meg a kenyértartó szükőt. S lehevertek az árnyékba.

Szegyej fia Gál lassan tördelte a köleslepényt s elábrándozott.

- Én nem bánom, gyerökök, de télire elmék át a Deráván a Feketehögybe, disznót makkótatni. Mer igön-igön vásik a fogam egy szép medvebűrre.

- Minek neköd a medvebűr? Tán valami lány jár az öszödbe?

- Azt hiszöd, mindönki úgy koslat a lány után, mint te.

Ezt Benének mondták. Talált is.

- Mit bánt az tegöd, hogy én lány után vagyok? Tám arra a lányra vásik a tied is?

- Gyerökök, ez a Bene még utóbb elbúsuli magát - kötekedett Ernye.

- Jába - bökkent egyet Lappincs Döme.

- Uhh, gyerökök - sóhajtott Bene keservesen s baltájával belekapott a nyírfa kigyűrődött gyökerébe. - Jobb elmönnék valamék váras alá sáncot hányni, vagy a kunok közibe házőrző kutyának, mint hogy azt a lányt megláttam vala...

- Rámen a fejed - intette Gál.

- Rámen egyöbe is - toldotta meg Ernye. - Egyször kitessze a gyuhát. Akkorát epeködik.

- Epeködik, sepeködik.

- Adik vagy nem adik? - kérdezte kíváncsian Gál.

- Mast épölődik az apja, hogy adi-e, vagy nem.

- Lá, csak baj ám az, ha az embörnek nincs annyi morhája, loaja, prémbűre, amennyit egy szép lány megér.

- Annyi morhám, loam, bűröm sase lesz, amennyit ű megér! - sóhajtott dühösen Bene. - Nem ez a baj. Az a baj, hogy az apja sokat kéván.

- Nízz más után - tanácsolta Lappincs.

- Níznék, de ha nincsen - vetette oda Bene kedvetlenül.

Erre mind nevettek. S össze-vissza kiabáltak.

- Ej-haj, nincs más!

- Nincs hal a Feketetóba!

- Bene gyerök, mire nízöd az életedet? - fordult felé Gál komolyan s kis barna bajuszkáját huzigálta. - Ett van mindjárást Bessencibe Ábrám lánya. Vagy Mika lánya, Kata.

Bene legyintett.

- Mér? - folytatta Gál hevesen. - Mer Fúttó-lány?

- Nem azér, ámbátor a híre...

- Én köpök a hírire! Neköm azér, mer Fúttó, löhet jó feleség. Engöm nem fojt meg, nem félök.

Bene előkotorta a tömlőt, megkavarta benne a komiszt, löttyentett egy keveset a földre. Ivott, sorraadta az italt.

Majd körtét kotortak a szükőből s lustán, heverkőzve majszolták.

A tavacskára két lány ballagott Bessenci felől. Óvatosan lépkedtek a sűrű csicsak között, hogy mezítelen lábukat meg ne szurkálja. Kezükben bot és szükő volt. Élénken csicseregtek, de a szavukat nem lehetett érteni. Pendelyük vakítóan fénylett a napsütésben.

- Lá, mejen szép két csilling - dörmögte Gál. - Választhatol belőlük.

- Csilling, ez a baj - ütötte el Bene. - Magasan száll, az az üé, akit rabóhat.

- Krösztyénök űk is, ne beszélj - feddette Gál. - E csak olyan csárma beszéd. Minnyá jóravaló lány, dógos, kegyös, hűségös. Akit neköm az ézös kinéz, azzal én bééröm. Nem csillangózok Hídvégre, Azerjásra vagy Kémösre.

Bene sértetten hajtotta le a fejét. Kedve lett volna szétütni társai közt s bizsergett is a karja nagyon, de tudta, hogy mennél jobban kavarja, annál jobban bűzlik. Hát csak egy göröngyöt markolt fel s meghajította vele az egyik lovat, mert marta-rágta a társát.

- Nyughass, te! Dögőté vóna meg!

Ernye két ujját a szájába dugta s olyasformán vijjogott, mint a csillingmadár. Az egyik lány feléjük nézett, de el is kapta a szemét s úgy tett, mintha sem a lovakat, sem a legényeket nem látná. Ernye pedig tovább játszott. Most úgy ungatott, mint az öreg béka. Majd meg hevesen pitypalattyolt, ahogy a hímfürj szokott hajnalban, mikor a párját csalogatja. A lányok összedugták a fejüket s látszott, hogy vihognak.

- Hallitok-e, én egyet gondótam - kezdte megint zavartan Bene. - Én nem sokat csipeszködök, hallitok-e, nem kűdözgetök, huzakodok, én nem alkudozok, hallitok-e, hanem...

- Otthagyod, jobb is - fejezte be Gál.

- Hanem elrabolom.

Mind rábámultak.

- Meglátitok, fiúk, ez a Bene még megcerkad a lány után - korholta bajtársát Gál.

- Az ördöng kapott el tégöd, testvér! - tette hozzá Döme s az orrát huzogatta nagy gonddal, mintha valami okos gondolatot akarna kifejni belőle.

- Engöm elkapott az ördöng csakugyan - vágta rá dacosan Bene. S összehúzta a szemöldökét, arca elkomorult, ujjai gyorsan tépdesték a füvet. - De nem bánom. Nem bánom, testvérök, egy életöm, egy halálom, én elrabolom. Mér? Azér a néhány tinóér, bűrér, laóér kínlódjak? Azér sepedjön a szívem? Ű is kedvel, én is kedvelőm. Nagy a velág. Mer az apja nem akari?

Bene nagy követ dobott a társaságba. Félénken, idegenkedve nézték, jókedvük elsikkadt.

- Fejeddel játszol - figyelmeztette csöndesen Gál.

- Beteg vagy, testvér! - toldotta hozzá Ernye s elfeledkezett a víz mentén ácsingózó, tereferélő, nevetgélő lányokról. - Megszállott az ördöng, Isten kegyüggyön árva lelködnek. Rontás ért, testvér. Megetetett tegöd az a lány, gombócába sütte a szőreszálát, osztán megetted.

- Elrabolom, osztán hajrá, velág, vetött ágy! - hajtotta a magáét egyre dühösebben Bene. Miután az első szót kimondta, makacsul megmaradt a gondolata mellett. - A fejemmel játszom, igaz, de mit ér az én fejem?

- Sömmit, ha megrontottak. Ergye a nagyanyádhoz, majd segétt rajtad.

- Nem segétt má rajtam a velág mindön orosa, javossa. Hej, testvérök, ha csak eszömbejut a csillagos szöme, a haja puha cicája, a szája, meg a nevetése... Má kiüt rajtam a forró verejték, mint aki negyednapos forróságot kaptam. Ha alszok, álmomba látom, ha ébren vagyok, ett játszik előttem a képe. Jába imádok én a Bódogasszony előtt vagy Jézus urunk előtt, jába fohászkodok nyugodalomér, jába neköm a ló vagy a víz... Érzöm, nem lesz, nyugovásom, míg el nem rabolom a Kamuék Verágát...

A legények hallgatagon nézték. Keresték rajta az ördöngősség jelét s meg is találták. Mert Bene arca egyre sötétebb és komorabb lett, szemét behunyta, haja is mintha oly szomorúan csüngött volna, akár a szomorúfűz. Látszott minden porcikáján, hogy eped, vágyakozik, reszket a rontástól, hogy benne van az ördög édes mérge. Ha Isten akaratából volna a dolog, segítene az imádság, szűz Mária és Jézus neve. De nem segít.

- Vágj le titokba egy fürtöt a hajábul, osztán ergye ki Újhold napján éjfélikor a krösztyútra a mokrád felé, fordúj Keletnek, osztán abba a tűzbe, akit egy bögrébe vittél a nyakadba akasztva, égesd el. Mikor bévetöd, mondd el háromszor: "Kiszi, Kiszi, vödd a rontást, vidd a verést, űtet toszonyétsd!" Ez használ - tanácsolta Ernye.

- Valék én is így - szólt Döme. De Ernye közbevágott:

- Lám, ki hitte vóna!

- Valék hát, de nem szólék róla. Neköm azt mondta az oros, Újholdkor mönjek ki éjfélikor a ház mellé, fordújak Keletnek, szúrjak likat a fődbe a baltám nyelével. El is múlt.

Bene maga elé meredt és nagyot sóhajtott.

- Ösmeröm, csináltam. Csak egy használ, ha a fejem rámen is. Elrablom. Segéttötök?

Firtatva nézte a fiúk arcát. Azok hallgattak. Gál lehúzta a csizmáját s nagy gonddal piszkálta a varrást, amely oldalt fölfeslett. Ernye megint a lányok után bámult. Azok éppen visszaballagtak az erdőbe. Mint két hófehér madár, úgy lépegettek a zöld füvön. Ez most nagyon lekötötte Ernye figyelmét. Döme pedig oly erővel fejte az orrát, hogy kivörösödött. Szólni, úgy látszik, egyikük sem mert. Az ördög szállott közibük, szinte érezték a jelenlétét.

- Jaó - mondta kissé rekedten Bene s felkelt a fűből, nagykeményen tett néhány lépést, felrúgott egy göröngyöt, s szemét nem vette le a csizmája orráról. - Van jó loam, van jó baltám, nekivágok magam. A lányt őrzik tűllem, de hát maj csak lesz valahogy. Inkább ontsák ki a vérömet azomba. Vagy elviszöm a lányt.

- Hát osztán, ha megtalálnak a börtönök? - vetette oda Döme.

- Akkor má úgyis egyre men. Aki rámveti a kezét: levágom. Kerek a velág, nagy az Öregisten sátorajja.

- Őrözik a lányt! - töprengett Gál. - Akkor mégse csinálhatod magad. Miszlikbe apréttanak. Ott is van ám balta, meg kés. Kétélű. A hídvégiek is tudják forgatni.

- No, testvérök, nem azér mondom, de ha féltök, egyet se szótam.

- A fejedrül van szó, testvér. Tod, a törvén tilti a lánrablást. Nem játék a! Gondód meg!

- Én nem gondókodok, én teszök. Nem azér, sértés ne legyön, de aki fél, ne gyűjjön. Magam vagyok a bajba, magam gázlók ki belőlle. Vagy beléfúlok...

- Hát, testvérök, - mondta szinte nyögve Lappincs Döme, mintha minden szót úgy okádna ki magából keservesen - ha má így áll a dolog, én aszondom: nem hagyhassuk Benét, igaz?

- Igaznak igaz, - kiabált dühösen Ernye. - De mér vesszön el, szegén gamó, egy lán miatt?

- De a törvén a mi fejünkre szakad, - aggódott Gál s egyre piszkálta a szakadt csizmát.

- A rosseb ögye a törvént akkor má! - kiáltotta hevesen Ernye. - Én a törvént, akit a kerál úr az Isten kögyelmébül röndőt, alázattal tekéntöm, de hát... Nem kell azér, testvérök, a törvénbe kerülni. Mer, igaz-e, éccaka sütét van...

- Ha nincs Hódvelág - nyögte Döme.

- Hát ki az a lüke, aki maj Hódvelágon men lányt rabóni, hogy belénízhessenek a képibe, osztán még a kokas is űtet kukorékója? Mer ha Bene, ill a berök, nádak, erek, meglép, jó van. De azt osztán sönkinek nem kell látani, hogy kik vótak vele. Sütét is van, valamit húz is az embör a képére, loaja is van az embörnek... Mi az a Hídvég? Ett van egy nyíllövésre, ni. Röggelre má ott fekélődik az embör megen a röndös helyön, a loaknál. Igaz-e?

- Isten segétségével, nem mondom...

- Hát csak nem haggyunk a bajba? Igaz-e? Hogy az embör még vénségére is csak azon eméssze magát, hogy a könyeres bajtársát, jó testvérét csába hagyta! Szégyön-gyalázat lönne. Lepökném magamat, mer ez má a legutósó. Hát ha má így van, ott legyünk mink is, meg a jó fokos baltánk is, osztán ahon törik, ott rogyik. Utána meg ne szój szám. Igaz-e, testvérök?

Ernye arca kiragyogott, amint körülnézett a többieken. Kis barna bajusza, ritkásan pihéző szakálla, zsírral megkent, gonddal befont haja szép legénnyé tette. Most még szebb volt, ahogy mindig nevető kis barna szeme odacsípett a többiek szemébe. Egyszerre fellelkesedtek tőle valamennyien. Mit bánták már az ördögöt, a rontást, a törvényt, a halálveszedelmet! Mikor arról volt szó, hogy gyermekkori cimborájukat, falubéli testvérüket mentsék. Ez már csakugyan becsület dolga volt. Nemcsak Bene becsülete s nemcsak az övék, hanem egész Voiszló becsülete, az öregeké és kicsinyeké, a férfiaké és nőké egyaránt. Mert micsoda alávaló, gyalog dolog lenne az, ha ők odalöknék a hídvégi fejszéknek és késeknek azt az Öcsöd fia Benét, akivel együtt csúszkáltak a porban, együtt csoholták le a fákról a körtét-almát, együtt hajigálták a tollas cucát, együtt faragták az íjat-nyilat, húzták-vonták a Feketevizen a kecét, fogták az erdőn a madarat, szedték a tojást, nyomták az evezőt? Akivel ott voltak minden fa tetején s később a fonóban is? Aki olyan pompásan sújtotta le tavaly télen a farkast, mikor rátört Gálra s akit csak Ernye mentett meg egyszer, amikor az erdő legvénebb vadkanja rárohant. Ha Benét leszúrnák vagy agyonütnék Hídvégen egy lányos ház körül, világ végezetéig ujjal mutogatnának a voiszlóiakra a környékbeliek, Páprád, Bessenci, Kisisztró, Csán, Hídvég, meg köröskörül minden falu, le a Dráváig és fel, a Mekcséig.

- Osztán maj csak lesz valahogy - ütötte rá a pecsétet Ernye.

5.

Öcsöd olyan buzgalommal fújta a háncskürtöt, hogy messze földre hírül vitte az ő nagy méltóságát. Szarvasbika nem bőg úgy ősszel, az üzekedés idején, ahogy Öcsöd kürtje bőgött. Harsányan és mégis lágyan, hosszan és rezgőn üvöltött. Amikor Öcsöd a szájához illesztette, előbb mintegy kísérletképpen két-három rövidet fújt bele, azután teletüdőből fújta. S ahogy a lélekzete fogyott, úgy szállt alá a kürt hangja fájdalmasan és vágyakozón s veszett el az erdőségben. A Cserhát, a Bükkhát visszaverte a hangot, egymásnak adta, mintha a rengetegből felelgetnének a figyelve legelő szarvasok.

Szép is volt a háncskürt, hosszú, hatalmas, karcsúan hajló. Öcsöd apja faragta, cifrázta, a csutoráját virágszirmokkal véste körül, s kürtőjét meg iszalagokkal, folyondárral, madarakkal és egy ugrásra feszülő szarvas képével. Öcsöd szerette, vigyázott is rá, mint a király a liliomos pálcájára.

Kis kajla ember volt Öcsöd. Görbe lábával hosszúakat lépett. Sohasem sietett, sohasem haragudott, sohasem volt izgatott. Szélesen kiütköző pofacsontja, széles, alacsony homloka, zsírral gondosan bekent haja, ősz szálakkal vegyes szakálla méltóságot, felelősséget, bölcs mérsékletet sugárzott. Ahogy végiglépkedett a kis nádtetős, vesszőfonatos házak között, mindent szigorúan megvizsgált s ahol nem volt valami rendben, komoly jóindulattal, de feddően szólt. Nem tűrte például, hogy a házfedelek nádja bomoljék, pusztuljon, hogy megverjenek egy gyermeket, hogy elvesszék akár egy tyúk is, vagy lábakeljen horognak, hálónak, evezőnek. (Ez különben elképzelhetetlen volt.) Ha valaki idegen varsát járt föl s kiürítette, idegen fenekest emelt ki s levette róla a halat, Öcsöd nem nyugodott addig, míg ki nem derítette, ki volt a hamis. Néha esztendőkig számon tartott valami csínyt vagy gazságot s lecsapott a tettesre, amikor a legnagyobb biztonságban érezte magát s maga is elfeledkezett már tettéről.

Öcsöd járt kezére a jókszedőnek, a száznagynak, amikor megjelent, hogy beszedje a kunapénzt, a monostor járandóságait, meg a dénárokat. Ilyenkor ott lépdelt a jókszedő vagy a száznagy oldalán, eligazította a félreértéseket s megvédte a falu becsületét. Ledő fia Öcsöd megérdemelte, hogy tisztességgel kendének nevezzék.

Amint az ébresztő elhangzott, Öcsöd besietett a házba. Akkorra már felkelt a fia s ott várta az ajtóban. Öcsöd húga is nagy sebbel-lobbal futkosott a ház körül, mint akinek rendkívüli gondja van, mert váratlan és ritka vendég toppant a házába. Valóban, Öcsöd fia vendég volt. Este, sötétedéskor érkezett Isztróból, másként Okur-Monostorról, amit Okur-Mindszentnek is neveznek. A fiatal Ábrám mélyen meghajolt apja előtt s kezét a homlokához emelte.

Öcsöd mérséklettel elmosolyodott.

- Hogy szógát az éccakai nyugodalmad? - kérdezte udvariasan.

Beléptek a házba, vigyázva, hogy a küszöböt ne érintsék. Az ajtónál balfelől ott állott a padka, rajta a vödör, meg egy bögre. Előbb Öcsöd, azután a fia vett a szájába egy kis vizet s megmosta az arcát, meg a kezét. Közben az asszony ott sürgött-forgott körülöttük, keszkenőt nyujtott nekik, arcukról leste a kívánságukat. Alázatos, szótlan, öregedő, görnyedt asszony volt, széles, fekete lábfejei befelé álltak s olyan laposak voltak, mint a lúdláb. Mindig volt rajta valami aggodalmaskodás, valami résenálló figyelem s mintha egy kicsit állandóan bűnösnek, szegénynek, tudatlannak és gyengének érezte volna magát.

Mosakodás után mind a hárman beléptek a házba. Öcsöd szigorúan, szemrehányólag nézett a húgára. Az már ugrott. Egy-két pillanat mulva beódalogtak az asszonyházból a többiek is. Egy kis szelídarcú, világosszemű menyecske, akinek a fejkötőjén piros virágok mutatták, hogy csak röviddel ezelőtt ment férjhez, egy őszöreg, csúnyán görnyedt, sovány, horgasorrú, fogatlan vénasszony, meg két kislány. A kisebbik a szájában tartotta az ujját, a nagyobbik kerekre tágult szemmel csodálta Öcsöd fia Abrámot.

Öcsöd idősebbik fia, Bene, persze, nem volt otthon. Ő lovakat legeltetett s elkerülte a családi hajlékot.

Mikor valamennyien együtt voltak, Öcsöd elsőnek térdelt le a földre. Féloldalvást a fiára tekintett.

- Mamá mongyad te...

Ábrám megköszörülte a torkát s harsányan, ahogy deákhoz illik, aki a monostorban tanulgatja az üdvösségre vezető utat, szép érzelmesen és szótagolva imádkozott:

- Pater noster, mi atyánk, ki meg nem hallgattatik azoktúl, azkik halálos bűnbe vagynak, mert mikoron mondik: mi atyánk, reá felel az úr Isten és ezt mondi: nem vagyok én a ti atyátok, mert tik az pokolbeli ördöngtül vattok, az a ti atyátok, mert az ű művelködetit tesszétök. És az ű elkőccseit követitök, tudni illik, mind kevéjségbe, mind mindön bűnbe.

Az egész család mélyen leborult a földre, szemét behúnyta, borzongva és ájtatosságba mélyedve hallgatta Ábrám buzgó, érces, papos hangját. Ábrámon meglátszott, hogy az okur-mindszenti barátoknál tanul. Az imádságban benne volt a pater noster is, a pokolbéli ördög ádáz fondorkodásának említése is. A szavakat sem ejtette már egészen úgy, ahogy apja, anyja, az egész falu ejti. Látszott rajta a monostori tanultság, a gárgyán csiszolgató fáradozása, az egyházi szolgálat gyakorlata.

Öcsöd áhítatát átszőtte a fia miatt érzett büszkeség. A gyámoltalan, szelíd asszony pedig fel-felvetvén a szemét, úgy nézett Ábrámra, mintha oltárképre nézne, mintha a monostori gyönyörű írott képekről szállt volna egyenest ide, az ő szerény házacskájukba. Milyen szép az arca, a hangja Ábrámnak, milyen szép a lebomlása, milyen jól tudja összetenni a kezét s hogy mondja az imádságot, akár a gárgyán! Tán még könyvből is tudja olvasni! Isten atyánk most lenéz ide az aranyos, csillagos, angyalos egekből, elnémulnak a harsonák s kedvtelve hallgatja tanuló-szolgájának szép szavakba foglalt, minden törvényt betöltő imádságát...

Az öregasszony arca is megszépült az imádkozás alatt, szíve kiáradt és fénybeborult ráncos, együgyű homloka. Úgy motyogott magában hangtalanul, mintha valakihez beszélne, pedig csak Ábrám szavait suttogta, nem tudván betelni azzal, hogy hallja őket.

- Ki vagy mönnyekben, - folytatta felemelt, mintegy figyelmeztető hangon Ábrám - azaz mibennünk. És felel az úr Isten, nem vagyok tibennetök, mert nem mönnyeiek, hanem poklok vattok tik. Szentöltessék a te neved. Felel az úr Isten, nem timiattatok, sem tibennetök, mert tik nem vattok szentök. De inkább átkozottak vattok...

Igy folytak, csörgedeztek a szavak s valamennyien szent, csodálatos, titkos értelmet kerestek s izgalomba ejtő szókat hallottak. Úgy érezték, maga az Isten szól hozzájuk Ábrám által s inti őket: így szólok, ha méltatlanul éltek, bűnben vergődtök. Igy löklek el titeket, ahogy Ábrám mondja s így veszem le mindenható kezemet rólatok.

Mikor az imádságnak vége lett, Öcsöd mondta el a miatyánkot, aztán nagy kereszteket vetettek. Még az ájtatosság hatása alatt voltak s egyikük sem akarta megtörni a csendet. Végre a fiatalabb asszony elszánta magát s tétován kérdezte:

- Egy kis tejcsét, fiam... A kislányok is ehösek...

- Jaó - helyeselte Öcsöd s ezzel engedélyt adott az evésre.

Erre sebbel-lobbal kiszaladt a tejért, a totyogó vénasszony, a nagyanya, előkotorta a sarokból a keszkenőbe takart köleskenyeret. Öcsöd tört mindnyájuknak a lepényből. A két kislány pedig odatelepedett Ábrámmal szemközt a földre s nem győzte falni a szemével. Hogy milyen csodálatos a szeme járása, a bajusza, a szája csücskén meghúzódó kis mosoly, a haja göndörödése, még a termete is más, mint Öcsöd apáé, nem olyan zömök, a lábaszára nem olyan görbe. Gyönyörű ember Ábrám, az ő bácsájuk, olyan, mint a királyfi. A szava pedig olyan okos, hogy meg sem lehet érteni.

Ültek a földön, rágicsálták a kenyeret s kortyintgatták hozzá a langyos tejet. A két asszony nem ült le és nem szólt.

- No, hát megellött a kis szőke tehenünk is - újságolta Öcsöd.

- Osztán mi lött?

- Üsző. Ügön szép kis üsző.

- Van a monostornak vagy száz tehene is.

- Igy röndőte első szent kerálunk, Esteván, az Isten dicsőségére.

- Lá, még az együgyű lelkesök, a szegén barmok is betöltik Isten dücsőségét - jegyezte meg Ábrám.

- Kösid lányának, Östör nenédnek megen gyeröke lesz.

- Gyermökáldás a legszöbb imádság.

- Hát vaj hutyan is lesz azzal a vásárral, akit tennap mondál? - fordult nagykíváncsian Öcsöd a fiához.

Ábrám komolyan ült ott a ház belső fala mellett, kezét tisztességgel, mint érett férfiúhoz illik, a térdeire nyugtatta. Kegyes hangon, megfontolva beszélt.

- Valamikor vala egy törvén, - magyarázta - akit László szent kerálunk hozott. Abba azt röndőte, hogy a vasárnapi vásározást szombati napon tartsák a népök, mert a sidók igön szipolyoznak, osztán nekik szombati napon nem szabad csereberélni, vásározni, mer a törvényük tilti.

- Azt tuttam, Kálmány kerálunk röndőte, akit Könyvesnek híttak a nagy tudalmáér - vetette közbe Öcsöd, inkább csak azért, hogy a fia lássa, milyen törvénytudó ember ő.

Bólintgatva figyelte fia beszédét. Lám, ez bölcs törvény volt, akár szent királyunk, László, akár a bölcs Kálmán rendelte. Csakhogy az emberiség romlik, bűnökbe süllyed, a szegénység sorsával nem gondol senki, a szipolyozók meg ugyancsak résen vannak.

- Azt tuttam, Istennel szóltak, osztán megvelágosodott az elméjük. Hogy az Isten haraggal nízi a vásárt, osztán azér bízik megen a szerecsönyökre.

- Haraggal nízi hát, ha nem nízte vóna haraggal, vaj hozott vóna-e törvént szent kerálunk, László? Osztán az ű törvényét helybehagyta vóna-e a bölcs Kálmány? És vaj tetszhet-e az Istennek, hogy gyüttmöntek, böszörményök, szerecsönyök, meg sidók ravaszkoggyanak az egyház körül vasárnap, osztán fosztogassák a szegény népöt?

- Nem tetszhetett hát.

- No lá. A gárgyán, meg a páterek, de sőt a fráterek is, szólhatnak az Istennel, amikor az oltár előtt leborulnak, osztán elmerülnek az áhitatba. Van ott olyan is, aki nem is tud magárul. Még akár szöget vagy kést is üthetnének belé, azt se tunná. Ejenkor társalkonnak űk az Istennel, Jézus urunkkal, meg Bódogasszony anyánkkal. Igy löhetött az is, hogy a gárgyánnak megsugalmazta a Szentlélök a törvént, meg hogy nem tartik bé. Kedég a szegénység javára röndőte vala szent kerálunk, áldassék az emléközeti.

6.

A vénasszony meg, Öcsöd anyja, egészen a föld fölé görnyedve futosgált a ház körül. Szótalan, magábavonult, bizalmatlan némber volt ő, a pendelye, rettenetesen füstös, keze-lába örökké mocskos, haja mindig kócos. Fogatlan száját szüntelen mozgatta, mintha édesgyökeret rágott volna. És bár szinte recsegtek a tagjai, olyan keservesen mozgott, soha nem volt pihenése, megállása.

Legelőbb végigjárta a tyúkok tojófészkeit. Bebújt az ólakba, a szalmakazal, szénapetrence tövébe, belekotort az asszonyház zugaiba, a "koporsók" szögleteibe. Felhányta a ruhákat, prémeket. Talált is tojást, belédugta a kebelébe. Mikor a vadászat már nem bíztatott tovább sikerrel, elrakta a tojásokat egy kis fonott kosárba, de azért kettőt-hármat különvett és eldugott a vacka mögé, a házsarokban. Mikor ezzel végzett, elindult az erdőre-mezőre füveket, orvosságokat szedni. De útközben meg-megállt s kíváncsian nézte, mit dolgoznak itt és mit csinálnak amott, mit tárgyal Egyöd felesége Kösidné anyjával, miért turkál Torma háza előtt négy kis malac, holott a disznaja hármat vetett, mit csörög a szarka olyan lelkendezve Mátéék ajtaja előtt a köcsög-szárító ágason, ugyan ki érkezhet hozzájuk? Sötét, éles kis szeme jobbra-balra vizslatott, miközben nyögve, balkezét fájó csípőjére támasztva s jobbjával keszkenőt tartva az orra elé, nagykeservesen cammogott a házak között. Lekerülve pedig az egyik dombról, nyomban felcikákolt a másikra, onnét a harmadikra, megjárta a haraszti-véget, a malomszögit, a mokrádit, a magosdit, valamennyit. Voiszló házacskái maréknyi csoportokban ültek ezeken a lankás dombokon, homokpadokon s bár a vén Pancsó banya egy-kettőre kijuthatott volna a faluból, ha már gyökereket, bogyókat, levelet akart szedni, - nem, elébb végighúzta-vonta magát valamennyi ház előtt, áthágott a töviskes bokrokon, ott vonult a körte- és almafák alatt, baktatott az ólaknál, felbukkant a szalmakazlak mögül s csak furfangos kevergés után vágott neki végre a gyepü kapujának

Persze, tudta ő nagyon jól, hogy akinek szíves "aggyon Isten jónapot"-tal köszön, titkon kiköp a háta mögött, nehogy megrontsa. És a lányok, akik virgonc járással, kis gömbölyű, barna lábukkal szinte táncosan haladnak el mellette s bár fejüket alázattal lehajtják s tisztelettel köszönnek, mégis szinte süt belőlük a büszkeség, a vér és a jókedv - összebújnak mögötte, izgatottan rázzák szépen befont hajukat s háromszor is köpnek nagyvigyázva. Mert megharagítani mégsem merik, ki tudja, nem szorulnak-e rá holnap? A legények meg, amint vellafával ballagnak szénát forgatni, vagy súlyos fatönköt húzatnak, hogy ladikot égessenek belőle, nem mulasztják el, hogy "anyám"-nak szólítsák s megkérdezzék, hogy szolgál az egészsége. Félelem, tisztelet, undor és csodálat húzódik utána láthatatlanul, mint ősszel a bikanyál. Homlokkendője a gyász fehér színében villog, sötét szeme, barnára szikkadt ráncos arca titkokat rejt és fenyeget.

Igy battyogott Pancsó banya nagy igyekezettel. A faluból kiérve, szép lapos rétre jutott. Itt lekaszálták már a füvet, nagy csapat lány gyülekezett rajta s egyre jöttek a többiek is. Várták, hogy a harmat felszikkadjon, a széna megfuvakodjék a szellőben s fel lehessen gyüjteni. Sürgős volt a dolog, mert az esőt estére is megkaphatták. Villafáikat letűzve csivogtak, nevetgéltek, hancúroztak és daloltak a lányok, kergetőztek, mint a csikók, hosszú hajfonataik kényesen lobogtak. Amint észrevették a vénasszonyt, elcsendesedtek, majd egyszerre kiáltották a köszöntést:

- Aggyon Isten jó röggelt, szülike!

- Aggyon nektök is - dünnyögte mézesen a vénasszony.

- Jaj, szülike, nízd meg a tenyerömet - rimánkodott egy kis sötéthajú, sötétszemöldökű, barnaarcú, nevetős lány. S odasündörgött hozzá, tenyerét a kötőjébe törülgette s úgy nyujtotta felé, mintha rideg jószágot csalogatna.

- Vidd a kezed. Nem érök én rá a te mancsodat fogdozni - mérgeskedett a vénasszony. - Ha akarsz valamit, gyűjj be hozzám este.

- No, mégis, he! Nízd meg, szülikém. Meddig élök? Hány gyerököt ád az Isten? Elvösznek-e vaj hamarosan?

Pancsó banya mégis belepillantott a kis kemény, vaskos kézbe. Összehúzott szemmel nézte a harántos, meg hosszanti vonalakat.

- Soká élsz, no, esztendőre urad is lesz, gyerököd is lesz vagy hat - mondta titokzatosan, fontoskodva, hogy lerázza magáról.

A lány ugrált és nevetett örömében.

- Hallitok-e, mit mond? Esztendőre uram lesz, hat gyerököm lesz! Hát még mondj valamit, szülikém. Nem félök, mondj bár akármit...

- Neköm is! Szülikém, hát engöm mikor vösznek el? Hát neköm hány lesz? - zsivajogtak a lányok.

- Ennek a pupáknak is nízzed meg, hallod-e - kiabált egy jól megtermett, harcias lány s odalökte hátul meghúzódó, csendes kis társát, egy kis csipkehúsú, fehérképű, világosszemű lányt, akinek búzavirág kéklett a hajában.

- Haggyatok má, mondom, hogy dógom van. Fívet szedök betegnek, bergyákosnak, szerelmösnek. Lá, szegén Tormának zsúj nyőtt a nyakán, Pallagék Márijuk meg negyednapos forróságba van...

Erre mégis elszéledtek mellőle, de csoportokba verődve nézegették egymás tenyerét és találgatták:

- Neköd betegségöt mutaszt az életvonalad... Neköd ett özvegységöt mutaszt... Te meg nem leszöl azé, akit szeretsz...

Pirulva, veszekedve, titkolózva bontogatták egymás életét, egyik ábrándosan sóhajtozott, a másik visított, mintha csiklandoznák, a harmadik messze elfutott és kezét a háta mögé dugta, a negyedik duzzogott és megsértődött... A vénasszony meg óvatosan kullogott tovább s dörmögött a fiatalság lármája miatt. Széles, lapos lábát nagy kínnal rakosgatta a szúrós, vastag saslás között.

A malákás, laponyagos réten nyögve hajladozott s kaparta, válogatta, tépte a gyógyírt adó növényeket. Volt itt "fücsök-koma" elég, de ez semmire sem jó. Már a "fekete gáboz" szőrös, szürke levelei is kibújtak. Jó a gyökere torok-, meg nyakfájás és mindenféle fájdalom ellen! A "kapitnyak" nem hiába hajt nagy, szívalakú levelet, jó is epehajtásra, hánytatónak. A "kukorörzse" hagymástul hasznos. Levele úgy összepödörödik, messziről gyöngyvirágnak nézné az ember, ha nem lenne hosszú virága, meg olyan bugája, mint a szilva. Szükséges a "pápakoronája" is annak a kezében, aki ismeri a természet tudományát. A "pecsinyeverág" szelíd és illatos, ha csak egy marékkal van a házban, elárasztja kedves, édes szagát, szerelmet ébreszt, még ételbe is jó. A "peregaz" meg annak a kínját könnyíti, akiben megrekedt a salak. Soknak mentette meg az életét, ha idejekorán megitta a levét. A gyulladt, parázsló daganatot pedig elszívja a "cipör", ez a sárgavirágú, szőröslevelű növény. Ha csak ránéz az ember a sárga képére, már látszik, hogy mérges, alamuszi, kaján. A "farkascsönge" beljebb hajladoz, himbálgatja sötétzöld bunkóit, meghúzódik az erdőszél tüskebokrai, csörjefái között. Csörjét is tördel Pancsó banya s bedugja felfogott kötőjébe, hogy otthon világító foklát, vagy gyertyát hasítsanak belőle.

Mennyi sás, bozót, bokor, gaz és virág mindenfelé! Pancsó banya nemcsak névről ismeri mind, hanem belelát a lelkükbe is. Tudja, melyiknek mi a mérge, melyik szelíd és jótékony, melyik hajszolja meg a szívet, szorongatja a tüdőt, engeszteli a mellkas fulladozását, alvasztja a vért, hűti a lázas fejet, fordítja ki a gyomrot. A pokoli "pocamag" szörnyű görcsökkel gyilkol, az "első tűz" szent füstjét kilencféle fű teszi hathatóssá. Körülnéz Pancsó banya a tájon s tudja, mit keressen a döngörökön, mit a malákákon, görűkön, laponyagokon, mit a mélyvizekben és mit az erdőkben. Ismeri a gonosz lelkek alakzatait, őrá nem kék, sárga, piros, vagy fehér virágok, nem hosszú, kerek, síma, vagy szúrós levelek, nem görbe, vagy egyenes cserfák, tölgyek, nyírfák, nem tüskés, vagy fátylas bokrok, nem bogáncsok, vagy bóbiták, nem cinegék, harkályok, sasok, vércsék, fecskék, vagy gémek s nem közönséges, gyámoltalan békák és ijedt kígyók tekintenek félénk, titkolózó, kegyetlen, vagy alázatos szemükkel, hanem a Guta, a Csoma, a Dobroc, a Mirigy, a mindenféle Kelevények, a Hopcihér, a Vahor, vagy Koldúsfarkas ártó, vicsorgó, aljas, mérgesnyálú, bujkáló lelkei. Amott van egy vén tölgy, legalsó ága görcsösen kinyúlik, mintha összefacsarta volna a szél... Pedig a bennelakozó, elvarázsolt Vahor dermedt karja az, csalogatja vele a meghasonlottakat, hogy akaszkodjanak rá, nyakukat az ördög pányvájába hajtván. És az az ezüstfényes nyírfa azért sír, csikorog-nyikorog olyan keservesen, mert belékötözték az Egyfonerdő királyának szerelmes lányát, az könnyezik, ha megfúrja valaki a fa kérgét. S ez a könny azért oly jóízű, hűsítő ital, mert az elvarázsolt királyleány szerelmes szívét hűsíti...

Lépegetett, hajladozott, keresett Pancsó banya s itt is letépett valamit, ott is felszedett valamit. A tocsogóból piócát szedett. Letépett egy-egy virágot, magtokot, kihúzott egy-egy kacskaringós gyökeret. Közben mindenfelől szóltak a madarak, a küllő szorgalmasan kúszott a faoldalon s véste, kutatta a kérget, vonszolta ki a kukacokat, a bugybóka felmeresztette búbját, mint a legyezőt s mérgesen nézte Pancsó banyát, sárgyókák villantak át a fák sötétjén, mintha parazsat hajított volna el az erdők királya: Hétszívnyi Koponyányi Monyók, ez a rettenetes erejű, gonosz kisisten. Pancsó banya messze elkerült egy óriási tuskót, mert ott fújja éjjelenként a csillagos követ hét kígyó, közöttük a koronás Kígyókirály... Őket nem tanácsos megzavarni, megbénul, akire bosszút esküsznek...

Lassanként lekerült a Feketetó öblénél nyíló kis kerek tisztásra is. Óvatosan hárította el a bozótot, görnyedt hátát még jobban meggörnyesztette, mintha mélységes alázatát hangsúlyozta volna. Ott állt a kis zömök fekete bálvány, Egyöd őseinek istene, egykedvűen, komolyan, ferdén. Pancsó banya borzongva nézte. Tudta ő jól, hogy idejár imádkozni Egyöd reggel, este. Újholdkor még éjjel is. De sohasem jutott eszébe, hogy beárulja Egyödöt a papoknál Isztróban. Sem Egyödöt, sem a többit, akik a rengeteg mélyén, egy-egy kis forrás, vagy tavacska mellett, valamelyik viruló tisztáson hasonló pufók, komoly, fenyegetően fekete istenhez szökdösnek. Nem voltak sokan, négyen-öten mindössze és az öreg Györke már nem is keresi meg a bálványt... Aki pedig véletlenül bukkan valamelyikre, ijedten dobogó szívvel menekül, vagy lábujjhegyen lép közelebb s úgy nézi a halványra vésett cikornyákat, kacskaringókat, csigavonalakat és négyszögeket, a sötétvörös és fehér-fekete jelek halvány nyomait, mintha attól félne, felugrik a bálvány és rémületes ordítással átkozza meg a kíváncsi keresztényeket.

Miért jött ide Pancsó banya? Mert ő végig szokta látogatni a környék összes bálványait. Azokat is, akiket már régen elfelejtettek. Akik teljesen belesüppedtek a gazba, folyondárba, vakondtúrásba. Azokat is, akiknek kettéhasadt az arca, akikről az eső végkép lemosta a titkos jeleket s akikkel nem törődik már senki. Azokat is, akikről nem lehet megmondani: bálványok, esőhozó, viharrontó istenek voltak-e, a ma élők dédapjának, ükjének eleven istenei, vagy repedezett, különös tuskók.

Az erdei manók, tündérek, lidércek és villik ezek előtt a bálványok előtt raktak tüzet valaha szent Iván éjszakáján, Luca napjának éjfelén, ezeknél találkoztak és sütöttek-főztek. Olyik bálvány előtt még látszottak is a régi tűz nyomai, fekete hamu, üszkös forgács. De Jézus úr és a kígyót eltaposó Boldogasszony szeme elől egyre beljebb húzódtak a Mecsek erdeibe, a mély szakadékokba és árkokba, a vízmosások sötétjébe s emberi szem már csak nagyritkán találkozott velük. Nem bújtak ki a fákból, gyökerekből, virágokból, vizekből és békákból, gyíkokból, legfeljebb a lidérc villogó lángját lehetett látni néha meleg, csendes nyári éjjel, mikor a Hold nem világított, vagy fekete viharfelhők zúdultak a tájra. Ilyenkor a sekély vizek, malákák fölött kéken és aranysárgán libbentek tova, el-eltűntek, majd megint kigyulladtak, reszkettek egyhelyben, lengedeztek a szélben, mintha enyelegnének, táncolnának, mintha megfoghatatlan fátylaikkal leülnének egy zsombékra, csirkelábukat belenyujtanák a vízbe s hangtalanul kacagnának...

Pancsó banya nagy kínnal letérdelt. Kezét a térdére nyugtatta, fejét mélyen lehajtotta. Igy kucorgott jóideig s annyira magábamerült, hogy ha rákiáltottak volna, nem hallotta volna. Szemét behunyta, mint reggel, amikor Ábrám imádkozott. Vézna, elnyűtt testén reszkető borzongás futott át. Lassanként szinte teljes révületbe merült. S amikor nyögve és tántorogva felállt megint, már tudta, hogy valami baj készül, valami ijesztő megpróbáltatás, veszedelem... Talán tűzvész, talán mennykövek hullása, talán háborúság, talán mindent felforgató, árvízzel, forgataggal érkező vihar.

Fekete, ráncos képén sötét rémület felhőzött. Szikkadt ujjaival tétován törölgette a száját, nyelve kiszáradt.

- Mejen csapást mérsz ránk, Öregisten? Mért vattok bosszúsak ti, kisistenök? - dünnyögte rekedten. S tappogott egyhelyben, nem tudta, mit csináljon. Hírül adja-e a falunak a bajt, ijessze meg talán oktalanul a népet? De nem, tudta ő, hogy ok nélkül nincsenek sejtelmei. Tudta ő, hogy az álmok és titkos jelek nem szoktak hazudni. Megfeszítette hát az eszét, összeszedte magát, a melegben gyöngyözött a homloka. Jézus úr, Boldogasszony, vagy az Isten haragja szakad a népre? Vagy Ukkon isten, a kisistenek, az erdei lelkek, kísértetek, a holtak nyugtalan, bosszúálló lelkei fognak össze? Gyujtson mécsest Isztróban Mária képe előtt, vagy zarándokoljon el Bálványosra, a vármegye északi részébe, a legerősebb bálványkép elé s vigyen búzát, kölest, tyúkot és tojást, meg virágkoszorút áldozatul?

Nem tudott határozni. Csak azt tudta, hogy minden csontjában futkos az izgalom, hogy szíve körül pezseg a vér, lélegzete hol gyors és akadozó, hol meg elszorítja a mellét valami, csuklói lüktetnek és sajognak s tompa nyomás nehezedik a halántékára. Hajtotta valami, hogy fusson, ahogy vén lábától telik s kiabálja fel a falut, tülköltessen gyülekezőt Öcsöddel, veresse meg a lármafát s kösse mindenkinek a lelkére: hajtsák fedél alá a barmokat, takarítsák be a szénát, szedjék meg a körte- és almafákat, tereljék ólba a csirkéket, ludakat, kössék meg jól a ladikokat, hajtogassák össze a hálót, nézzék meg az ajtók sarkait és reteszeit... Mert valami nagy baj lesz.

Összemarkolta kötőjét s benne a sok virággal, gyökérrel, gazzal, a tukóbazárt piócákkal, ahogy csak bírt, iparkodott a gyalogútra s be a faluba.

7.

A falut a keskeny hátakon és irtásokon köles- és kenderföldek, hajdinatáblák, kaszálók vették körül. Most a határ nyugati, Sille felé eső része volt parlag s a keleti, hídvégi része állt művelés alatt. Jövőre fordítva lesz. Míg az egyik föld terem, a másik pihen.

Aranysárgán hullámzott a lágy kölesmező s a kender sötétzölden, duzzadón burjánzott. A hajdina meg ezüstfehér hullámokat vetett, amint a szellő végigsuhant fölötte a duhasztó melegben.

Mindenfelé hajladozó, munkálkodó asszonyokat lehetett látni. A forró napsütésben sziszegett, pattogott a növényzet, kabócák hersegtek a fű között és hosszan harsogott a harismadár, egy magános fán "ceccereee-ceccereee" hangot bocsátott bele az álmodozó világba egy őrgébics, aztán megijedt valamitől s hullámzó repüléssel menekült. Az erdőből kakuk üzengetett az éveikre kíváncsi asszonyoknak.

Öcsöd-Márk lánya, Jaksa felesége, nagyon nehezen mozgott a kender között. Alig tudott hajolni, egészen elnehezedett. Ahogy kitépett egy csomó gazt, pihegve felegyenesedett, kezefejével elhárította izzadó homlokából a haját, megigazgatta fejkötőjét és sóhajtott. Arca foltos volt, hasa előreduzzadt. Látszott rajta, hogy már nem sok ideje van, a gyermek megfordult benne s napvilágra készül. Hestör figyelgette magában a magzat mozdulatait, kezét a hasára tette, és szelíden elmosolyodott.

De azért folytatni akarta a munkát. A kendertáblában közelebb-távolabb dolgozott még vagy nyolc asszony. Szorgalmasan hajladoztak, vidáman beszélgettek, át-átkiáltottak egymásnak.

- Hestör, he! - kurjantott egy asszony.

- He! - kiáltott vissza Hestör.

- Ergye haza. Lá, még valami bajod löhet. Alig vagy elé!

A menyecske csakugyan elsápadt és szédülést érzett. Keresztet vetett, de azért visszaszólt:

- Nem érzöm bajomat...

De már tudta, hogy közeleg az ideje. Nyugtalan volt, szemével szanaszét firtatott, mint a fészket kereső állat. Mindkét kezét a hasára tette. A hozzá legközelebb dolgozó asszony látta ezt s odament hozzá.

- Gyűjj hát, kedves mátkám, kegyösöm - bíztatta szelíden. - Elmék veled. Hé, asszonyok, haza kell késérni ezt a szegént, meggyütt az ideje!

- Hát csak ergyetök szépön - kiáltott vissza egy másik asszony. - Szój bé Pancsó szüléhön, hogy mellette legyön!

- Bészólok! No, gyűjj hát, kedvesöm. Vigyázz, rossz helyre ne lépj, meg ne rokkanj valami gümecsegön. Tödd szépön a karodat a vállamra... Fogózz szépön... Érzöl-e valami fájást?

Hestör mosolygott, de látszott rajta, hogy csak nehezen tartja magát. Ha szédült is, nem tette karját a "mátkája" vállára. Nem először szült már, cseppet sem ijedt meg. A szédülés a meleg miatt lehetett, de érezte a tompán jelentkező görcsöt is. Most még csak ritkán fogta el s nem is volt erős, de már "az" volt! Hestör vigyázva lépegetett, nehogy baj érje a drága terhet, az Isten áldását... Bátor és erős kis menyecske volt Hestör, nem riadt meg a következendőktől, még csak meg sem görnyedt. Sőt mennél erősebb volt a görcs, annál inkább mosolygott, s annál jobban szabadkozott, hogy ne segítsenek neki.

- Vaj mi lesz, Zsuzsa? - kérdezte csöndesen, mintegy magától. - Jaksa fiút akar.

- Fiú, vagy lán, mindönképpen a Jóisten ajándéka - mondta a másik asszony. - Mikor gyün haza az urad?

- Nem tom. Ha meghalli, hogy ett a kicsike, maj gyün ő esz nékün.

- Izenni kellene neki.

- Deszig meghalli ű azt izenet nékün is.

- No csak, lépögess szépön. Érzöd-e? Jaj, rá ne lépj arra a kőre!

- Érzöm hát, de nem nagyon. Annyikát se fáj, mint a tűszúrás.

Igy ballagtak befelé a földről. Akivel találkoztak, rögtön tudta, miről van szó.

- Áldjon meg az Isten - mondták tisztelettel s rámosolyogtak, férfiak, asszonyok csakúgy, mint a gyermekek. - No, Jaksa megen megörül, hogy tégödet vett feleségül - dícsérték.

Hestör boldog és büszke volt.

Már beértek a házak közé, amikor szemközt gesztetett velük nagy lihegve Pancsó banya.

- Csak béugrok, ni, letöszöm a fíveket - mondta sebesen. - Ergyetök csak addig, azomba ott leszök magam is.

És mintha megfeledkezett volna komor sejtelmeiről és a tagjaiban bujkáló sajgásról, mintha megfiatalodott, mintha az élet forrásából kortyintott volna, nekiiramodott s görnyeteg alakja egykettőre eltűnt a házban.

Hestörék is hazaértek. Csak a növendék kislány volt otthon, a többiek szanaszét jártak dolgukra, felnőttek, gyermekek egyaránt. Ez a kislány is, Gyóki, csak azért ténfergett a ház körül, hogy a kislibákat, csibéket el ne vigye a vadó. Mert ölyvek, vércsék keringtek a falu fölött, olcsó zsákmányra lesve.

- Édösanyám! - kiabált a kislány, anyja elé futva. - Tudtam ám, hogy mamá szülöd a kisöcsénket! Egy gólya itt keröngött éppen a mi házunk fölött ni!

- A tüzet nem hattad-e elgyappanni? - kérdezte Gyókit az anyja.

- Deszig hogy hattam vóna.

- No, csak dembölődj egy kicsit, az jó ejenkor - tanácsolta Hestörnek Zsuzsa. - Ne legyön gondod sömmire, én majd ellátom a dógot, teszök vizet a tűz mellé, osztán ett lesz hamarosan a szülike is.

Hestör hát "dembölődött". Ide-oda topogott, járkált, mert az könnyíti a szülést. A mátkája meg bement a házba, felszította a tüzet, egy nagy, hasas cserépfazékban vizet állított mellé, elővette a hosszúteknőt, a "koporsóból" törülköző keszkenőket keresett, meg pólyának való vásznat. Az asszonyház közepén vígan lobogott a tűz, körülnyalta, símogatta a fazekat, kacskaringós füstöt eresztett a tető fekete gerendái felé. Kék fátyol módjára ült meg odafönt, hogy csendesen kiszökjék azután az ajtónyíláson. A mátka elkészítette Hestör fekvőhelyét is a belső sarokban. Apróra tört tiszta szalmát vetett a földre, farkasbőrt terített rá, fölibe meg tiszta vásznat. Azután kiszaladt a kúthoz, fürgén leeresztette a csobolyót a kötélen s visszafutott megint. Rendezkedett, intézkedett. Hogy legyen tiszta, puha fekvőhely, pólya, fürdő- és ivóvíz is az ajtó melletti padkán, tiszta bögre a víz mellett. És törölőkendő is, amennyi csak kell. Persze, semmit sem kellett keresnie - mindennek megvolt a maga helye egyik házban csak úgy, mint a másikban.

Mire végzett, megjött Pancsó banya. Azonnal látta, hogy minden rendben van.

- No, Zsuzsám, akár mehetöl is.

De Zsuzsa nem ment. Ott maradt, hogy segíthessen, ámbár kéznél volt a kis Gyóki is, ha kellett. De hát ki csodálkoznék, hogy Zsuzsát is, a kis Gyókit is kíváncsivá tette az ismeretlen jövevény? Hogy milyen lesz a szeme, haja, fiú lesz-e, vagy lány? S hogy miképpen folyik majd le az az esemény, amit Zsuzsa époly jól ismert, mint Hestör, vagy Pancsó banya? És Gyókica vajjon nem a maga sorsára volt-e kíváncsi, amikor izgatottan jött-ment a nagyok közt s úgy tett, mintha az ő segítsége nélkül a kisöccs nem jöhetne világra? Vajjon ki ne látta volna szemében, arcán az izgalom pirosságát, az öröm lelkendezését és a büszkeséget? S hogy félig-meddig a magáénak érzi anyja gyermekét, mintha vele történnék a csodálatos esemény? Áhitattal figyelt minden lépést, minden szót s amikor Pancsó banya elfordult a sarokba s érthetetlen szavakat motyogva egy kis kerek teknőben a kezét mosta, még azt is megfigyelte, hogy előbb a balkezével simogatja a jobbat belülről kifelé, azután a jobbal a balt, szertartás szerint. Ennek a titkát igen szerette volna tudni. S a szavakét is, melyeket úgy mormolt a vénasszony, hogy közben a derekát ütemesen ringatta. Gyóki már tudta, hogy most aztán neki ki kell mennie, hiába minden fontoskodás! Irígy pillantást vetett hát Zsuzsa nénjére, még irígyebbet Pancsó banyára, de legirígyebbet az anyjára, mert ő nemcsak odabent maradhat, de még a gyermeknek is ő ad életet...

Kiment hát. Hallgatózott és várt. Pancsó banya pedig két nyírfaseprőt állított keresztbe az ajtó elé s az ajtót gondosan betette, még a reteszt is rá tolta. Csak a füst szivárgott ki békésen az ajtó fölött, a lyukon. Meg egy-egy hang, nyögés, tereferélő szavak nyugodt zenéje.

- Nincs sömmi baj - hallatszott belülről Pancsó banya határozott, rekedtes szava. - Men ez, ahogy kell. Ekkicsit elű fekszik a gyerök, de nem baj.

Gyóki anyja nyögött majd halkan sikongatott. Jajgatott is. Hol sikongott, hol meg jajgatott.

Zsuzsa pedig szépen zengő hangon, nagy áhítattal énekelt egy zsoltárt. De közben azért tett-vett, mert hol vízlocsogást, hol edényzörgést lehetett hallani belülről. Gyóki szívére szorított kezekkel állt a ház előtt, szinte nyomta a szívét, hogy ki ne ugorjék a torkán. S nem tudta megállni, hogy egy arramenő embernek oda ne kiáltsa:

- Pál bácsám, kisgyerökünk lesz!

- Áldja meg az Isten - felelt elmenőben Pál bátya. S keresztet vetett. - Segétse édösanyádat, hogy baja ne legyön.

Igy türelmetlenkedett, hallgatózott, jött-ment Gyóki a ház előtt. Mikor aztán olyan erős lett a nyögés, a kiáltás, hogy még a harmadik házban is meghallhatták, nem tudta tovább türtőztetni magát, az ajtóhoz ugrott, kis öklével dörömbölt, úgy kiabálta:

- Szülike! Zsuzsa néném! Gyerök lett, úgy-e?

- Nyughass, te, kis butú - szólt ki Zsuzsa. - Várjad a végét.

- Gugyúj csak szépön, kegyösöm - duruzsolt odabent Pancsó banya hangja. - Úgy szépön, gugyúj csak, osztán kapaszkodj a vállamba. Meg a Zsuzsáéba. Fogd csak erősen, ne kéméld!

- Jaaaj, Istenöm, Istenöm segélj meg! - kiáltotta Hestör. De hangja nyomban csöndes, megkönnyebbült gügyögésbe, értelmetlen dadogásba csapott át s ebben a pillanatban rekedten sírt fel a kisgyermek.

- Gyerök! - kiáltotta diadalmasan Zsuzsa.

Gyókica értelmetlen rikkantást hallatott. Most vette észre, hogy a szomszédos házakból asszonyok jönnek elő s letéve kosarat, szükőt, seprőt, vagy ami éppen a kezükben volt, siettek át Jaksa házához. Arcukon úgy fénylett az öröm, mintha zsírral kenték volna be magukat, kipirosodtak, kiabáltak egymásnak:

- Gyeröke lött! Gyerök, hallod-e! Ez osztán, ez a Hestör! Dörék egy asszon!

- Az ura meg nem is álmodi!

- Szóni kéne neki.

- Áldassék az Öregisten - fohászkodott egy öregasszony s úgy elérzékenyült, hogy még a könnye is kicsordult. Kezefejével törölgette vörös szemehéját és az orrát.

Pancsó banya megjelent az ajtóban, félredobta a seprűket s diadallal törölgette a kezét egy hosszú keszkenőbe.

- Úgy mönt-e, hallitok-e-ke, - hadarta izgatottan - hogy jobban nem is möhetött vóna. Jó kis görcs vót. Jó kis fájás! Osztán mejen gyerök! Úgy tarti má a fejét, mint a cuca!

- Jaj, csakhogy nem vót sömmi rontás - mondta valaki megkönnyebbülve. - Csak jó, hogy megtalálának tegöd szülike. Nagy segítség ám, hogy te kéznél vagy...

Az asszonyok összeverődtek az ajtó előtt, de nem léptek be, nehogy valamelyikük szeme megverje a kicsit. Most szépen megfürdette Pancsó banya, kis vörös ülepére aprókat vert, meglóbálta az újszülöttet Kelet felé, lehajolt vele a földig, azután a teknőbe fektetve, négy kis marék hamut tett a teknő sarkára. Imádkozott magában s titkos szavakat durúzsolva, a szemközt levő hamurakásokat gyors mozdulattal átsöpörte a gyermek fölött. Mikor ez is megvolt, bepólyázta szépen s odatette Hestör mellé a farkasbőrre.

- Mast osztán megszoptatod, de el ne aludj közbe. No, de tod má magad is, nem első!

Gyóki pedig futott, ahogy csak kicsiny lábai bírták. Fejét vadul hátra vetve, lobogó haját a szélbe csapva, szaladt apjához, a mokrádra. Amerre elfutott, odakiáltotta mindenkinek:

- Gyerökünk lött!

Jaksa, meg még kettő a disznókkal volt a mokrádon. Beterelték a forróság elől a kondát a kis kerek ligetbe s maguk is a hűsbe húzódva tereferéltek, szundikáltak, nézték a felhők járását. A disznók is lustán hevertek a pocsolyában, a göbék csöndesen görtyögtek malacaiknak, a fiatal kanok döfködték egymást. Egy-egy süldő ártány unottan turkált a sárban. A kutyák kilógó nyelvvel döglöttek az árnyékban és látszott rajtuk a bosszúság, amikor valamelyik tekergő disznó után kellett kaffogni ebben a duhasztó melegben. Sűrű bundájukon keményre száradt a sár, mintha csöngetyük fityegtek volna rajtuk.

A nagy csendességben és békességben Jaksa éppen Öcsöd fia Ábrámról beszélt.

- Még ejen különség két gyerök között - magyarázta egy öreg embernek, aki a baltája nyelén farigcsált valami tölgylevelet a késével. - Mint akik nem is attúl az anyátúl vannak. Ez az Ábrám gyerök olyan szentös, hogy egyszörcsak pispök lesz. Nagy fogalma van a könyvekhön, énökléshön, imádsághon. Hutyún lett ez olyan, mint Kálmány kerálunk, akit Könyvesnek híttak! Eccsak csoda, hallitok-e.

- Lángeszi van - bólintott az öreg.

- Deszig a Bene gyerök másfajta - szólt közbe egy fiatalabb, zömök férfi, aki könyökére támaszkodva rágicsált. - Ammeg akár a csíkhal, nem nyughatik. Annak csak a laó, meg az erdő, meg a víz!

- Meg a lán - folytatta Jaksa. - Jóvérű gyerök, de hát nem is hasonlétt az öccsihön.

- Ábrám csak lehajti a fejét, mint akiét lehúzi a gond, meg az Isten kögyelme.

- Bene meg mindég csak lovon, mindég csak hajrá! Má ha az öccse otthon van vendégségbe, otthon löhetne. De ű haza se szagol. Mintha nem is gyütt lönne meg az öccse.

- Nem kedvelik űk egymást. Öcsöd is inkább a kissebbet kedveli, merhogy olyan ájtatos. A Benével meg csak baja van, aszondi. Ett van lá, az a hídvégi lán is, a Kamuék Verága. Mindönki láti, nem igaz dolog az. Ha az apja nem akari, hát minek van úgy rá?

Jaksa felkapta a fejét s figyelmesen nézett a falu felé. Sovány, csontos ember volt, a szakálla ritkás, a bajusza hosszú és kevés. Igen rossz kancabocskor volt a lábán, alig tartotta már össze a fonál. A hangja csendes volt, még a nevetése is hangtalan, mintha befelé nevetne.

- Nem az én Gyókim fut ott? - kérdezte.

A másik kettő is odanézett, szeme elé tartott tenyérrel.

- De mintha csakugyan ű lönne...

- Vaj tán nem történt valami?

- Ugyan mi történhetött vala? Sömmi.

De Gyóki már messziről kiáltozott, vékony kis hangja alig tudott megbirkózni a távolsággal meg a szemközt fújó széllel. Mint a tücsökcirpelés, úgy cincogott a kiáltása.

- Mi leli ezt a kis madarat?

- Édösapám! Édösapám? Gyere-gyün hama!

A három ember csodálkozott és bámult.

- Megcsúnyétál, kedvesöm, osztán azér futsz? - dünnyögte Jaksa.

- Édösapám - rikkantotta Gyóki s szinte nekirohant, lehuppant az apja ölébe, majd betörte a fejét. - Édösapám! Gyerökünk van!

- No!

- Gyerekünk van, olyan kis feketehajú, csíkszömű! Mast lett mög, de nem jába keringött a gólya a ház fölött! Jaj, neköm, de elfulladtam...

- Ohó, gyerök, az má igön! - kiáltott fel Jaksa s nyomban felugrott a földről. - Gyerök, az már beszéd! Dörék asszon az a Hestör, mindég mondtam!

- Vezérölje az Isten, áldás, békesség legyön az útján - mondották a többiek bólogatva s elismerőn nézték Jaksát. - Hálát adhatol az Öregistennek, fiam, - tette hozzá az öregember - hogy ejen asszont adott.

- Gyerök! - tört ki Jaksából az öröm megint, mintha csak most jutott volna az elméjébe igazán az örömhír. - Hálá legyön az Istennek!

S hirtelen felkapta Gyókit, magasra emelte, fel, fel, a feje fölé, hangtalanul nevetett, majd lehuppantotta a földre, hozzáhajolt s megcsókolta a kislány piros képet. - Hát mer jó hírt hoztál, kis verágom, kedvesöm, - duruzsolta izzó örömében s látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen, mihez fogjon, mit mondjon - faragok neköd egy igön-igön szép babát. Óra is lesz, szöme is lesz, keze-lába is lesz!

Gyóki fáradhatatlanul ugrált s összeverte a tenyerét. A két másik férfi mosolyogva nézte Jaksát és a kislányt, s arcán szélesen ömlött el az öröm.

8.

A nap vörös lángolással ereszkedett az erdő mögé Sille irányában. Acélkék volt az égbolt s rajokban keringtek rajta a szállásukra vonuló madarak. Rózsaszínű köd telepedett a látóhatárra, a szél elült, csak a rétek, erdők felől áradt erős, vastag illat, a vizek, tölgyesek, virágok és szénaboglyák illata. A fecskék, mint fekete nyilak csapongtak-villogtak a házak körül, verébhad zúgott elő a földekről.

Mindenfelől haza iparkodtak az emberek. Lányok jöttek csapatostul, vállukon villafával, legények kapával, hálóval, vagy a hátukon hamvasba kötött takarmánnyal. Hazafelé battyogtak az öregemberek is, méltósággal lengetvén a szükőt, vagy a felfűzött halakat. Tehénbőgés, lónyerítés, malacvisítás hallatszott mindenfelől. Jött Egyöd bátya is, rá-rátámaszkodva a tapogatóbotra, karján a teli szükővel és a felfűzött halakkal, jött Kösid is, elkanyarodva a háza felé s jöttek a gyermekek nagy haddal, zsivajjal, éhesen és fáradtan. A falu zsongott, mint a méhkas. A házak előtt tüzek lobogtak, sürögtek az asszonyok, a szolgafára akasztott bográcsokban főtt a köleskása, a nyársakon pirult a hal.

Két botjára támaszkodva lépegetett Györke apa is. Jánoska és Palika húzta-vonta, próbálgatta a kiskecét, milyen jól lehet majd vele halászni. A sasról is egészen megfeledkeztek, míg elő nem került a nagyapjuk, meg az apjuk. Akkor aztán mutogatták nekik a tollat, karmot, dicsekedtek ügyességükkel s kínálták a szegény madarat Báturnak. De az csak fitymálta s elhurcolta az ól mögé, hogy elássa rosszabb időkre.

A család a nagy diófa alá telepedett. Középre tették a bográcsot. Elsőnek Györke apa vett méltóságosan, azután Egyöd, majd Sas, végül a gyermekek merítgettek a kanalukkal. Teréza anyó, meg Gyöngy csak úgy állva evett, a férfiak vállán keresztül.

Isztróban megcsendült az esti harangszó. Mindenki keresztet vetett s mondott magában egy rövid fohászt. Az esti félhomály lassan elterült a tájon, itt is, ott is felcsillantak a csillagok. Kesernyésen szállott a füst. Ezer és ezer béka brekegett ütemesen a végtelen vizeken.

Aztán ezüstös, friss és szapora hangon felhangzott valahol egy citera. Daloltak mellé. A nóta lassan és érzelmesen kezdődött, egy átható férfihang énekelte, majd gyors táncütembe csapott át s lányok dalolták felcsattanó, acélos, de mégis lágy hangon.

Egyöd meg Sas tereferélt s jóllakottan böfögött. Gyöngy elmondta az ujságokat, a gyermek születését, meg Öcsöd fia Ábrám vendégeskedését. Erről szót kerítettek a vasárnapi törvényre - vajjon jól tudja-e Ábrám és úgy mondták-e, ahogy Ábrám tudja? Jaksa szerencséjének mindenki örült, fiúra mindig szükség van, majd segít, ha megnő. S vajjon ki lesz a keresztapa, keresztanya? Bizonyosan Öcsöd, meg Zsuzsa. Az isztrói barátok mostanában már a gyermekeket is megkeresztelik.

- No, gyeretök szépön alunni, csibéim - unszolta a fiait Gyöngy.

De azok rendületlenül ültek a tűz mellett s hallgatták a nagyokat. Olyan rövid a nap s oly kár, hogy éjszaka sötét van, nem lehet csokorbakötni a sastollakat, felfűzni a karmokat s kipróbálni az új kiskecét!

Pedig álmosak voltak, a szemük úgy pillogott, mintha valami manó homokot szórt volna belé.

Egy csapat legény, meg lány széles rajban vonult végig a falun. Nevetgéltek, kötekedtek s daloltak. A gyümölcsösök felől is kacagást, sikongatást, énekszót hozott a hűvös esti szellő. A citerák is egyre sűrűbben zengtek, itt egy szomorú, epedő, panaszkodó dal siránkozott, amott meg gyors és pattogó nóta, tán még táncoltak is rá. S a fiatalság ellepte a házak elé fektetett vastag szilfagöcsöket is, amelyeken gombát szoktak termeszteni. Úgy ültek ott, mint a fecskék az ereszen és csivogtak, fecsegtek, kacagtak. Egyik-másik felrebbent, futott egy darabot, a sor megbomlott, felugráltak, kergetőztek, elfogták és kézenfogva vitték vissza a szökevényt.

- Dédapám, mondj valami szép éneköt! - könyörögtek a kisfiúk, hogy tovább maradhassanak.

- Haggyatok, he, kegyösseim - dörmögte Györke apa kelletlenül. - Alunni kell má nektök ejenkor, a rossz tündérök elvisszék az álmotokat.

- Hutyún vót az, dédapa, amikor megőték Gellér pispök urat? - firtatta Palika.

- Szegén Gellér úr, Isten nyugosztalja, vértanuhalált hótt. Tik meg alugyatok má, kis mókusok, ne kelletlenködjetök.

Most, hogy mindnyájan ettek, az asszonyok is letelepedtek egy kicsit a tűz mellé, Jánoska az anyja ölébe hajtotta a fejét, Gyöngy pedig egy farkasbőrt borított a kis meztelen testre. Palika az apjához húzódott s annak a prémjébe burkolózott. A tűz fel-fellobogott és szikrákat köpött a sötétbe.

- A tűz, a tűz a jó lélek - mondta elábrándozva és a tüzet bámulva Gyöngy. Szeretett így csendes este a tűzbe nézni. Ha sokáig bámulta az aranyhályogos parazsat, a kék, sárga és zöldesfényű lángokat, a lassan átizzó hasábokat, úgy érezte, hogy a Mennyek országának aranykapuja nyílik meg előtte. S a lángok az angyalok libegő szárnyai és a meleg az Isten közelségének sugárzása. Majd meg úgy látta, hogy a tűz valami eleven lény, beszél, pattog, táncol, simogat, nyaldos és emészt, hogy a tűzben valaki lakik s megcsókolgatja azt, akit szeret s enni ád neki, de gyilkos bosszút áll azon, aki megcsúfolja.

- Biza, - sóhajtott Györke apa s babrálta, húzogatta fehér szakállát nagy elmerültségében - a pokol tüze emészti mast azokat, akik Gellér pispök urat megölék vala. Mer Gellér úr az Isten igéjét hirdeté és a mi bűnös eleink nem vövék be a szavát!

- Az mikor vót, öregapám? - kérdezte Sas.

- Igön-igön régön vót má, csak a Jóisten tudhati, mikor vót. Még szent kerálunk, László előtt vót. Még a papok is komiszt ittak akkor és a kresztyöt is csak olyan sátorban tartották, meg Jézus urunk szent testét is, amejenbe a kúnok laknak.

Elgondolkozott, belebámult a tűzbe.

- Istentelenök vótak, bűneik ellepték vala űket, mint a fúlencse a gürűt. Hát űket térétötte Gellér úr, meg Bösztöréd úr, meg Bődi úr, meg Benete pispek úr, mer űk minnyá pispökök valának. De avvót a baj, hogy Pétör kerál eladá a magyeriket a teutónoknak, úgyannyirán, hogy má űk tötték a koronát is a kerál fejére, űk terétötték a palástot is a vállára, meg a pálcát is űk adák a kezébe.

Nagyot sóhajtott Györke apa s botjával megpiszkálta a tüzet. Mintegy felélénkülve folytatta:

- Tuggyátok, mer mái nap is beszélik, hogy mit mívelének a gyalázatos teutónok! Nem vala tűllük biztosságba sönkinek a felesége, vagy lánya, sönki asszonyállatnak a szüzessége. Mer ahon űk egy asszonyállatot megkaphattak vala, azt azomba megböcsteleníték. Hát osztán Vászol kerál fiai nem nízhették ezt a gyalázatosságot, akit Pétör kerál, meg a teutónok míveltek. Seregöt gyűjtöttek Kijóvba, a kijóvi fejedelöm seregeit, osztán bégyüttek a mi fődünkre, a nagy högyön átal. Akkor má menének a miheinkek is, Vata úr, meg a tiszántúliak, mer űket nem tudta megvonni sem Pétör kerál úr, sem a teutón. Tuggyátok jól, kedveseim, Vata úr is, meg az egész tiszai országok, minnyá a keresztyénök ellen vótak, meg Pétör úr ellen, meg a dulló-sélló teutónok ellen! Űk aszonták: mink Ukkon istent imádjuk, ű a mi istenünk, rontsátok le az egyházakat, vergyétök agyon a papokat, hajtsátok ki a barbárokat, minnyát! - itt felemelte fáradt, rekedtes hangját, majd csendesebben tette utána: - Mert űk istentelenök vótak, pogányok, mint eleink minnyájan, amikor kigyüttek a Vízközbül.

- Tán ett Somügybűl? - vetette közbe Gyöngy.

- Somügybe is más Vízköz van, meg az is más Vízköz vala - vetette közbe oktatólag Sas. - A somügyi Vízközbe Hudina úr lakik.

- Egyszóval no, űk azt akarták vala, hogy minnyá teutónt, meg Pétör kerált is, hajtsák ki ennen, mer eladták a magyarságot. Osztán mindönben teutónok vótak már, egy nyommá se lehetött menni, hogy az embör beléjük ne ütődött vóna. A magyeri országok meg má fődönfutók vótak. Hát ezt jól eszbevötte Andorás kerál úr, meg Leventa kerál úr, osztán gyüvének is nagy erővel. Vata úrék meg ahon jártak, mindenütt tüzet vetöttek az egyházakra, a barátokat meg kivonszolták és megölték vala. De a pispekök között is valának ám, akik megsokallták a teutónok gyalázatosságait! Mer űk nem vótak teutónok, se svábok, hanem magyeriak. Hát az vót Gellér úr is, szép, dörék magyeri embör! Osztán a Dunáná, a réná, elejbe möntek Andorás, meg Leventa keráloknak, meg Vata úrnak, de biza Vata úrék nem kémélték űket, mer papok vótak űk is, hanem elfogták űket. Mer kérék nagy makacson Andorás, meg Leventa kerál urakat, engednék az egész népöt a pogány hit szörént élni, ahogy eleink éltek. Ezér osztán megfogták szegén Gellér urat, meg Bődi urat. Gellér meg azokra, akik bántották vala, szüntelen kresztyöket vetött és fennhangon kajáttá: Uram, Jézus, ne vödd ezt bűnül nékik, mert nem tudják, mit cselekösznek! De a sereg fönborétotta a szekerit, leráncigálta űtet, fönűtette egy taligára, osztán a nagyhögyrül leeresztötte. Bődi urat meg úgy verte agyon küekkel. Szegén Gellér úr még pihegött, mikor leért a högyrül, de osztán a mellét átalszúrták lándzsával, a fejét meg összezúzták egy nagy küön. Igy járt Gellér úr.

- Hát osztán hogy vót, dédapa? - sürgette Palika a vénembert izgatottan.

- Hát, angyelos fiam. Bösztöréd, meg Benete úr fönszalatt egy kompra, amék ott vót a Dunán, hogy maj ottan megmönekül. De csak Benete úr mönekűt meg, mert űtet Andorás kerál úr még jókor a gondjába vövé, odakajáttván a serögnek: aki egy újjal hozzányúl, az halálnak halálával vész! De Bösztöréd úrnak má annyi sebe vót, hogy calapba gyütt a vér a száján, meg osztán hét nyíl vót benne, egyik a szíve közepibe. Ű szegén ott hótt meg a kompon, még át se érhettek vele a túlsó partra. Egy espán meg, Szónok nevezetű, kedég magyeri vót, de a teutónokhoz pártót, amikor látta vala, hogy mindenfelű csak úgy omónak rájik a miheink, egy ladikba ugrott, osztán könyörgött a ladikosnak, vigye át a túsó partra, neki hagyi mindön kincsét, meg a várát, de még a legszöbb lányát is feleségül adi hozzá. De a dühös nép úgy őtött-kátott a parton, hogy kiontik a ladikos belét, ha átvissze Szónok urat, hogy megréműt szegén, osztán Szónok urat ott a ladikjába lenyilazta, belélökte a vízbe.

- Osztán mi lett, dédapa? - hajszolta tovább az öregembert a kisfiú, pillanatnyi nyugvást sem hagyva neki.

- Maj csak, fiacskám, maj csak... Minnyá magyeri Andráshon, Leventáhon, meg Vata úrhon állott, úgy nyőtt a seregük, mint akár a viheder. Bé is möntek a nagy keráli várba, Fejérvárba, Pétör kerál meg elfutott a seregivel, aki csupádon-csupa teutón, meg sváb vót, egy magyeri se vót benne. Andorás kerál azt mondá: addig nem tesszétök fejemre a koronát, amég Pétör urat elejbém nem hozitok! Kűdött is küetöt Pétör úrhon, hogy gyűjjön szépszóval, nem akari a kezét bépiszkéttani fejedelmi vérrel. De Pétör nem mönt, hanem levágta vala a küetöt, ő meg a feleségével bezárkózott egy kisebbszörű várba. Három nap, három éjjel védte magát ottan a feleségével, meg a teutónjaival egybe! Még a felesége is nyilazott a kerál úr emböreire. Ű maga lelűtt tizenkettőt a magyeriak közül. No, aztán harmannap mégis betörték a kaput, levágták a kerál úr mindön vitézeit, kedég térgyön kérték, hogy kegyüggyenek nekik. De nem vót kegyelöm! Pétör úrnak azomba kitóták a szömét, a testét meg tüzes nyíllal böködték. Igy vitték vala nagy csúfsággal Fejérvárába. Andorás, meg Leventa kerál urak elejbé. Éppen amikor odaérnek, akkor ment a sok nép az egyházba, hogy koronázzák vala Andorás kerál urat nagy dücsőséggel, tisztösséggel. Pétör meg vasraverve hurcolódott oda, ott lelökték Andorás, meg Leventa kerál lábai elejbé. Úgy is hótt meg Pétör úr, ott azomba, mer beléhótt a kínjaiba, egy nyommá se mehetött. Igy járt, ez lött a vége, mer eladta a magyeriakat a teutónoknak, sváboknak... Ett temették el osztán Pécsön, ni, a nagyegyházba, a fődalatti kamorába. Bertalany pispök úr mindön egynapon imád a sírja fölött, hogy Isten atyánk kegyüggyön néki a másvelágon, akármit is csinált...

Mindnyájan Györke apára tátották a szemüket. A kisfiúk szája is tátva maradt a mesétől. De kigyúltak a felnőttek is, arcuk kipirult, kezük önfeledten babrálta szakállukat és lecsüngő hajukat. Teréza néni szüntelen álmélkodott és bólintgatott, Gyöngy meg oly nagyokat sóhajtott izgalmában, hogy telt és magas keble hullámzott belé.

- Hát Vata úrral mi lött? - unszolta tovább az öreget Janika.

Györke apa hallgatott még egy darabig, hol a bajuszát, hol a szakállát sodorgatta. Köhintgetett, mert a hangja egyszerre nagyon rekedt és bágyadt lett.

- Hát osztán Vata úr meg a többi magyeriak nagy bűnbe estek, megtetézék vala, amit elkövettek odáig. Mert amerre jártak, megfordútak, mindönütt ledöntötték vala az egyházakat, meg a fákra akgatták a papokat. Osztán nagy tüzeket vetöttek, csak úgy lángót az egész főd mindönütt. Akkora bálványokat állétottak, mint akár az isztrói egyház tornya. Szép, erős, hatalmas bálványokat... Nagyerejű bálványokat... Osztán úgy töttek, mint eleink a Vízközbe, meg ett is valamikor, hogy megőték a kecskét, báránt, tinót, újesztendőkor meg a fehér kancát, osztán azt áldozták Ukkon istennek. Eccöribe megkoppasztották a fejüket a magyeriak, csak három csimbókot hagytak a fejükön, ahogy régöntén illött. Nagy diadalommal, zeneszóval, dallal möntek vala vissza Bihorba, a Tisza mellé, ahonnét gyűltek vala Andorás kerál urat, meg Leventa urat megsegétteni. De jába no, akkor má Jézus úr legyőzé Ukkon istenünket, meg a kisistenöket. Ezt belátta Leventa is, mer Taksony fejedelöm urunk falujába ment, osztán nem törődött többet az országok sorsával. Andorás úr meg elröndőte, hogy az egyházakat megen épétsék fön, a papokat ne bántsák, Jézus urunkat tisztöljék, ahutyan illik... Hát így vót, igaz vót, mer Ukkon isten már sehon se uralkodik, a kisistenök se mutasztik magikat... Kedég régöntén még látni is lehetött űket... Ámbátor, - tette hozzá merengve s a hangja úgy elcsendesedett, hogy alig lehetett megérteni s inkább csak magának motyogott - ámbátor, aszondik, vannak mamá is, akik látik űket... Akikön van még hatalmuk...

Úgy bontakoztak ki a mese fátylaiból, mintha álomból serkennének. Nyujtózkodtak, hallgattak, merengtek. Elképzelték Péter király futását, megvakíttatását, Vata nagy erejét, makacs hűségét.

- Lá, osztán azér mégis jába vót, - dünnyögte Egyöd - mer azűte is megölék má az idegönöket, a kerálné nagyasszony híveit, meg családjait, de még a kerálné nagyasszonyt magát is. Nem vót sömmi haszna, mer aszondik, hogy mast még több van belőlük, mint valaha is vót... Némötök, svábok, kúnok telepönnek bé, üék a hatalom. De hát Isten atyánk tudhati, mire végez velünk.

- Esteván szent kerálunk röndőte, hogy szeressünk az idegönöket, mer tűllük tanul a magyeri nép - szólt Sas.

- Ü csak tudhatta vala. Szent vala - bólintott rá Egyöd.

9.

Az Okor folyó partján, kerek, füves homokháton állott a kolostor, vaskos, fekete téglafalaival, zömök templomával, alacsony, gúlához hasonló tetejű tornyával. A hatalmas kapu tágas udvarra nyílt s ezt az udvart mindenfelől körülvették a barátok lakásai, a konyha, az ólak, meg az udvarról nyíló templom épülete. Keskeny ablakok néztek az udvarra ólomkeretes máriaüvegeikkel, könyöklők árkádos tornácai futottak körbe s minden ablak és ajtónyílás egyforma háromszögalakú csúcsban boltozódott. Roppant épület volt ez a klastrom, a barátok háza például emeletesre épült s majdnem olyan magas volt, mint a templom teteje. Faragott kőkút ékeskedett az udvar közepén s olyan tiszta és gondozott volt a gyep, a gyümölcsfák olyan ápoltak és lombosak, az ablakok úgy ragyogtak a napfényben, a torony körül röpködő galambok úgy búgtak és turbékoltak, a barátok és szolgadiákok olyan csendesen, illedelmesen s Istennek tetszően jártak-keltek, még az udvar sarkában békésen legelésző s puffadt oldalát lustán legyezgető csacsi is olyan ájtatos képpel bámészkodott, mintha itt minden kő és minden emberi vagy állati lény folyton Jézus látogatását várta volna.

A kolostor körül óriási tölgyek és nyírfák sátrai borítottak árnyékot a letaposott tisztásra. Lovon, gyalog, szekéren, ladikon érkeztek a hívek mindenfelől. A ladikok szorosan egymáshoz vonszolva hevertek az Okor partján, bennük szépen lefektetve az evezők és csáklyák. A lovakat fákhoz meg dúcokhoz kötötték, fejükről levették a féket és egy öl szénát dobtak elébük. A szekereket behúzták az árnyékra, a lovakat kifogták és a saroglyához kötötték. A kákicsiak szekereit rögtön meg lehetett különböztetni a többiektől, mert szépen faragott, cifrázott, könnyű alkotmányok voltak s a kerekeik sem olyan durva korongok.

Vejte, Fok, Cun, Csepely, Kőhirics, meg a többi drávamenti falu népe inkább ladikkal jött. Ők úgyszólván kizárólag halászatból, mégpedig nagy halászatból éltek s ez meglátszott széles, nehéz ladikjaikon és rövidnyelű, nagytollú evezőiken is. Ezekkel a szerszámokkal csak nehezen tudnak felhajózni a Feketevíz, meg az Okor sekélyes, náddal-sással benőtt, fúlencsés, hináros vizén. Ritkán ültek lóra s ha szárazon kellett menniük, gyalog jártak, holmijukat összekötött átalvetőben a vállukon vitték. Hallgatag, lassú emberek voltak, de a beszédjük még szelídebb és édesebb, mint a többi népé. Hídvég, Voiszló, Gyűlvész, Páprád és Bessenci, meg Sámud, Azerjás népe szívesen ült lóra, hevesebb és bőbeszédűbb volt s nem is olyan magának való. A lányok, legények könnyen és hangosan nevettek s szívesen gúnyolták, ugratták, kapatták egymást.

A páprádiak, bessenciek, gyűlvésziek fiatalja el nem hagyta volna a kezében szorongatott, szépen összehajtogatott keszkenő mellől a legyezőalakú páprádlevelet, ezzel suhintott a lány a pajkos legényre, ezzel legyezte magát, ha melege volt, ezt emelte negédesen az arcához, ha kacsintott s ezt bocsátotta le alázatosan, ha komolyan beszélt.

A férfiak inkább a falvak kendéi körül csoportosultak. Egy-egy idegen kende nagy tisztességgel köszöntötte a másikat, családja és lova felől érdeklődött s megköszönte szépen az érdeklődést. A legények közül némelyek a szeretőjükkel érkeztek. Kisujjukat összeakasztva büszkén jelezték, hogy ma a kislány születésnapi miséjére jöttek s mától kezdve egymás választottjai Isten és emberek előtt. Az ilyen jegyesleányok gonddal befont hullámos hajában búzavirág kéklett, kásavirág sárgállott vagy pipitér fehérlett. S a keszkendőjükbe fogva szívesen hordtak kicsattanó pipacsot, mintha kinyílt szerelmes és bódító szívüket vinnék. Ezek a jegyesek leginkább csak kettesben járkáltak, halkan beszélgettek, a lány hol lesütötte a szemét, hol felvetette a legény arcára, a legény meg kihúzta magát, térdét megfeszítve lépkedett s iparkodott a lánynál egy fejjel magasabbnak látszani.

Hát az öregasszonyok? Ők tyúkról, kacsáról-libáról, halszárításról, házépítésről, várandós asszonyokról és gyermekszülésekről, meg betegségekről beszélgettek. Csoportjaikból sűrűn lehetett hallani csodálkozó, álmélkodó, megdöbbent, felháborodott, vagy kíváncsi felkiáltásokat.

S mindnyájan ünneplő tisztában ragyogtak, a férfiak frissen mosott gatyában-ingben, gondosan félrecsapott süvegben, megtisztított háncsbocskorban vagy bőrcsizmában, kiporolt farkasbőrrel a vállukon, díszesen faragott hosszú baltanyélre támaszkodva, övükön ólommal és sárgarézzel díszített késtokkal, tűzkőtartó tukóval. A legények hetykén félvállra csapták a farkasbőrt, süvegük mellé virágcsokrot tűztek. A lányok ünnepi hátaskendőt kötöttek a hajfonatuk alá, hogy szépen szávonyázott és gyöngyérezett ingüket el ne piszkolja. A bessenci, páprádi, meg gyűlvészi kényes-büszke lányok hímzett hátasa vetekedett a voiszlóiakéval. Derekukon ringott a vakító fehérre párolt pendely, kis kötényük libegett-lobogott, amint egymásba karolva ütemesen ringatták a csípőjüket.

És letelepedve egy félreeső fa alá, beszélgetett csendesen vagy öt rabszolga, egyik a feleségével és kislányával, valamennyien sárosan, piszkosan, kócosan, feltört lábbal.

S a nép nyüzsgő, várakozó csoportjai között külön csapatban, büszkén, szálegyenesen álldogált egy csapat nagyvátyi királyi lövér, rövid, fehér gatyában, vakítóan tiszta ingben, zsíros hajukat félrecsapott süvegük alá kontyolva, szépenvarrott rövid csizmában. Széles övükön rézszegekkel kivert díszes késtok, tűzszerszámtartó fityegett. Barna arcuk kemény volt, nagy magasságból nézték a körülöttük sürgő-forgó népséget, a szabadosok, telepesek, szolgák tömegét, - a szegény rabszolgákat már meg sem látták. S egyetlen elismerő vagy hamiskás pillantásuk sem volt a kényeskedő lányok számára! Hiába, ők királyi szolgák voltak, hadban elöljártak s a nagyvátyi nyilasok törzsökéből származtak az Okor mellé.

Öcsöd is megérkezett a fiával. Lovukat megkötötték egy karóhoz, aztán a fiú elköszönt az apjától. Tisztelettel meghajolt előtte. Öcsöd pedig megcsókolta az arcát kétfelől. Az emberek utat engedtek neki, mikor bement a klastrom kitárt kapuján. Úgy ment be, mint aki hazamegy.

Itt volt Egyöd is, meg Kösid. Mellettük állott Sas. Egyöd szépen kikészített és felfűzött nyestbőröket hozott, de otthagyta a ladikban, az elemózsiával együtt. Senki sem tudta, mi lesz, hogy lesz. Felbukkant egy szerecsen, Ali, Sziget várából. Fáradt, sáros lovát az öklére csavart kantárnál fogva vezette, csizmája keményen recsegett, amint körben járt a tisztáson s biccentéssel fogadta a köszöntéseket. Olajbarna arca, erős sasorra, fekete, göndör haja és szakálla még a sok barnaképű ember között is messziről kitűnt. Fejjel magasodott ki a tömegből. Ali is nyilván a vásár iránt érdeklődött. Oda is lépett egyik-másik falu kendéjéhez s váltott néhány szót vele. Öcsöddel is szóbaállt.

- No, Öcsöd, van-e kendének valamije? Jó csikaja vagy tinója? Vagy valami szép bűr?

Öcsöd a fejét rázta.

- Vége a vásározásnak - mondta. - Megen béhozták a régi törvént.

- Nem a ti károtok - fanyalgott Ali és bőrzacskóját elővonta, belecsapkodott vele a baltenyerébe. - Ha nem lesz kereskedés, nyakatokon döglik a barom, rátok szárad a bűr, nem folyik a pénza...

Öcsöd vállat vont.

A szerecsen otthagyta Öcsödéket s a kőhiricsi kendével állt szóba. Közben csakugyan hajtottak néhány tehenet, borjút meg másodfű csikót a kolostor elé, de csak úgy vaktában, kísérletképpen. A jószág egykedvűen szálazta a takarmányt, gazdájuk mellé ült a földre s megfogadta, hogy inkább vesződik vele hazafelé is, de a szerecsennel nem köt üzletet.

A kolostor falánál, a kapugyám tövében bőrzekés, bocskoros, ősz ember üldögélt. Dambura volt az öregember kezében, térdére támasztotta a hangszer kobakját s egy kis fadarabkával sebesen pengette a húrokat. Amint zenélni kezdett, többen odasomfordáltak a közelbe, különösen a fiatalok. Ott állt Szegyej fia Gál is a jegyesével, egy fehérvirágos, kis tömzsi, sötétszemű bessenci leánnyal. Kisujjukat önfeledten egymáséba kulcsolva, áhitattal hallgatták a damburát.

- Ez a nagyvátyi igric - súgta boldogan a leány Gálnak. - Ez igön-igön szépön pöngeti! Tán azér, mer világtalan szegén Vajka.

Az öreg tamburás, bizony, világtalan volt.

Mikor hallotta, hogy többen gyűltek köré, harsány, bőgő hangon elkiáltotta magát:

- A vásárnap örömére, egynapjára, hógassátok szent kerálunk, László énekét! Szépségös szent kerálunk dücsőségbe ül a Mönnyekben, az Atyánál, nem vala nála szöbb és hatalmasabb kerál!

S mikor a beszélgetés, csoszogás elcsendesült, áhitatosan égnek emelte világtalan arcát, belévert a húrokba, balkeze ügyes ujjaival le és fel futkosott a dambura nyakán, majd félig sirató-jajgató, félig szavaló hangon messzehangzóan énekelni kezdett:

Ezt úgy kurjantotta el, mintha nagy áhitatában egyenesen a megboldogult király szellemét köszöntötte volna s a magas, napfényes egekből hallgatná őt László, kikönyökölve egy puha, ezüstös bárányfellegre.

Most még a legtávolabb ülők és ácsorgók is elhallgattak - s fejüket lehajtva, magukbamerülve, átadták lelküket annak a titokzatos borzongásnak, mely a damburás üvöltő-síró hangjában rezgett. A kis körben, a kapu mellett, ott állott Szegyej fia Gál és szorosabban fogta jegyese ujját, a bessenci kislány arcáról lefutott a vér s ijedt-csodálkozó izgalom pezsgett végig a gerincén. Gyöngy, a magaskeblű menyecske, ismét oly mélyet és édeset sóhajtott, mint mikor az esti tűz mellett a vén Györke apa meséit hallgatták. Öcsöd méltósággal és tartózkodással hallgatta az éneket, Sas arca elkomorult. Távolabb a lányok-legények ajkáról lehullt a nevetés, a kézben szorongatott pipacsok és páprádlevelek lekonyultak, a fejek alázattal meghajoltak. Az öreg rabszolga ütemesen ingatta a fejét jobbra-balra és könnyei a szakállára peregtek. Még a vátyi nyilasok is tisztelettel hajtottak fejet, baltanyélre támaszkodtak s csizmájuk orrát nézegették. Körös-körül úgy terjedt a csend s úgy ült el a zsongás, ahogy hullámzó víz csendesedik el, amikor leszáll az alkonyat s a szél elcsitul. Felemelték fejüket az okos lovak is. Csak a kolostor fölött szárnyaló fehér galambok csattogtak és turbékoltak, csak a vidám fecskék fecsegtek tovább csergedező hangon.

Az öreg damburás behúnyta vak szemét, derekát himbálta s fogatlan száját sötéten, szinte kétségbeesetten kitátva, rekedten ordított:

- Mejen szép! Mejen igön-igön szép! - sóhajtotta Gál mellett mintegy magának a kislány. - Ha én ejent mindön nap hallgathatnék... El tunnám hallgatni éjjel-nappal.

Gál féloldalvást ránézett, egy pillantással örömteljesen itta magába a leány fehérkoszorús fejét, kétoldalt hullámosan befont, hátul az ékes hátasra eresztett vastag, fénylő haját s nagy gyöngédség hullámzott fel benne. "Lám, - gondolta magában elégedetten - ez az Alincsa Fúttó-lány s olyan szelíd, mint a galamb... Milyen jó feleség lesz belőle..."

- Esztendőre, vagy kettőre, enyim lesző! - súgta a leánynak.

Alincsa nyaka hamvasan elpirosodott. De nem nézett rá, mintha nem hallotta volna.

- Ugy-e, kegyösöm, szép gyerökeink lösznek? - súgta tovább gerjedezve a legény s lehajolt hozzá egy kicsit, mert a lány csak a válláig ért. - Szép loakat, szép tinókat tartsunk, szép kis házat épétsünk, szép gyerököket neveljünk...

- Hallgathass.

Az énekes jajgató kacskaringókat művelt a hangjával s egyszerre két húrt is pengetett.

Jajgatott, dalolt és üvöltözött a nagyvátyi igric. Hangjai nyomán sóhajok, boldog fohászok, gyönyörűséges izgalmak, égi képek, dicsfényben úszó szépségek támadtak.

Néhányszor csak úgy magában pengette a damburát, játékos cifrákat kotort ki belőle, mély lélekzetet vett, erőt, áhitatot szívott magába. Fejét lehajtotta, meg-megint felemelte s hályogos, vasszürke szemét kinyitva, az égre meredt. Vén arca fájdalmas gyönyörűségben úszott. Elragadtatásában oly nagyot kiáltott, hogy mindenki összerezzent.

- Hallod? Hallod? - kiáltotta hevesen, kigyúlva a rabszolga asszony az urának, de olyan izgalommal, hogy sokan odanéztek. - Aszondi: ajándék! Hallod? Tegödet is Ajándéknak hínnak!

De a damburás messzehangzó, szinte túlvilágian átfűtött rekedt hangja elvágta a kis mozgolódást. Ajándék szomorúan vállatvont s fekete, piszkos kezével legyintett. Nem lehetett megtudni, mit szólt.

Itt megint lehajtotta, majd erőteljesen fölvetette fejét a damburás és teljes erővel verte a hangszert, minden szót szinte önkívületben kiáltott:

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélöknek nevében mast és mindörökkön örökké, ámen! - mondta aztán s ölébe eresztve a damburát, csendesen imádkozni kezdett.

- Ámön! Ámön! Ámön! - zúgták mindenfelől az emberek.

Úgy bámulták az öreget, mint akit Isten különös jelekkel választott ki az emberek közül. Milyen a homloka, a szakálla, a haja... Milyen ijesztő és megrendítő a vas tompa fényében úszó világtalan szeme. Hogy elönti arcát, egész alakját a szent révület, amikor énekel, milyen öntudatlanul futkosnak ujjai a dambura húrján, hogy felszáll a hangja, milyen ijesztő és hatalmas! Benne izzik a szent király koronájának fénye, szűz Mária lába alatt a Kígyó, rózsák és csillagok fonódnak benne koszorúba és fegyverek súlya zörög a rekedtségében! Úgy üvölt, mint az angyalok Isten trónja körül. Még a galambok is úgy keringenek körülötte énekmondás közben, mintha a Szentlélek küldte volna őket...

A toronyban meglódult a harang. Összeharangozták a népet. A tér kiürült, csak a lovak, szekerek maradtak ott, meg az a néhány tehén-borjú, amit eladni hoztak. És egy unottan lézengő siheder, hogy a barmokra vigyázzon. Még a szerecsen is lovára kapott s elügetett, amikor látta, hogy a vásárnak befellegzett.

A templomban égtek a gyertyák. A nap átsütött a színes ablakokon, szivárványt bocsátva a hűvös félhomályba. A padokban elhelyezkedett az áhitatos tömeg. Egyfelől az asszonynép, másfelől a férfiak, elöl az öregek, hátul a fiatalok. Leghátrább, a bejáratnál, a kar tartóoszlopai alatt pedig a félénken meghúzódó rabszolgák kicsiny csapata. Bevonultak a barátok is, borotvált fejüket alázattal lehajtva lépdeltek s összekulcsolt kezükkel redősen összevonták a vérvörös kereszttel ékes fehér palástot. Mentek az oltár mellett kétoldalt húzódó könyöklőre. Másrészük meg a karba kapaszkodott, zörögve súlyos olvasóival. Odafenn már taposta a kicsiny orgona fújtatóját egy szolga, az orgonáló fráter meg két könyökkel nyomkodta a csikorogva engedő billentyűket. Felsivított a síp s egyszerre betöltötte az egész templomot. A nép leborult, némelyek szenvedélyes arcukat az oltár Mária-képére emelték. Ott állott a Boldogasszony csodálatos színekben, köntöse égszínkék, arca halvány, feje körül aranysugarak ragyogtak. Jobbjában liliomot tartott, balkarján a kisded Jézus ült, lábai alatt eltaposva fetrengett a Kígyó. A Boldogasszony alakját felhők vették körül, meg két nagyobb arkangyal állott kétfelől s feltartott kezével írást emelt a Szűz fölé. Az írást, persze, csak a papok tudták elolvasni, de azért mindenki értette, mit jelent: "Senth syz ki el vesud ez vylag nek byneth keneregi az bynesekh erte".

Amint a nép helyetfoglalt, össze-vissza, magas és mély, kiáltó és dünnyögő hangon egyszerre köszöntötte a Boldogasszonyt. Úgy zúgtak, kavarogtak a gyermeteg köszöntések, mint mikor rég nem látott kedves ismerős, vagy rokon elé fut a család s lelke egész ujjongásával kiáltja az üdvözlést. Gyermekek rajongják így körül anyjukat, asszonyok a testvérüket, ki messzi útról érkezett.

- Jónapot aggyon Isten, Bódogasszony anyánk! Jónapot kívánok, szépségös szent Szűz! Idvözlégy, jóságos Anyánk! Isten hozott, küsded Jézus!

Az ujjongó hangzavarból is messze kihallatszott Vajka, az igric elragadtatott kiáltása, amint leborulva s kezét elnyujtva a köveken, reszkető, rekedt hangon szórta a láthatatlan kép elé legjobb kívánságait, szíve legtisztább óhajtását:

- Váljék egésségötökre az éccakai nyugodalom, mast és mindörökké, ámön!

De kijött a sekrestyéből Taddeusz atya, két minisztráló fráterével az oltár elé járult, térdet hajtott s felment az oltárhoz. Az orgonáló fráter erre teljes erejéből belekönyökölt a sípok billentyűibe s érces hangon énekelni kezdett. Süvöltve tört ki a dallam a sípokból s a tömeg, mint hatalmas hangszer, énekelni kezdett.

A padokban leborulva, hómezőnek látszott a sok-sok fehér ing, a lányok koszorús fejei pedig virágosan hajladoztak, mintha csoda folytán kivirult volna a hómező. S a férfiak födetlen fejéről leomlott a zsíros haj s lecsurgott a pad könyöklőjéről, mintha szentelt olajat öntöttek volna az égiek tiszteletére. S mikor Taddeusz atya hatalmas hangon recitálni kezdte a szent szöveget, mély, meghatott, szinte kövült csend ereszkedett a templomra s a magas, vastag, barna falak zengve verték vissza a gárgyán harsonához hasonló szavait.

- Kirie eleiszooon! - üvöltötte a pap.

- Kriszte eleiszooon! - felelt neki a karból az orgonáló barát.

10.

Csak a nagyon öregek, a betegek, a kisgyermekek, meg a házak és állatok őrzői maradtak otthon. Igy otthon imádkozott a fekvőhelyén Hestör s minduntalan karjába vette s nézegette újszülött kisfiát. Milyen a homloka, az orra, szája, kicsiny öklét hogyan emeli álmában a feje fölé s ha szopik, milyen édesen cuppant a bő emlőkön. Otthon volt Pancsó banya is, háztűzőrzőnek. Otthon üldögélt az öreg Györke apa, de nem a körtefa alatt, hanem a ház küszöbén. Mert bár lábbal nem volt szabad illetni a küszöböt az alatta lakó háziisten miatt, ráülni lehetett. Botjait maga mellé támasztotta Györke s elnézegette a bogarászó tyúkokat, a lepkék villódzását, a madarak röptét, a kutya unatkozó ténfergését. Mindenben talált valami néznivalót, valami különöset és csodálatosat. Nézegette azután az eget is. Sehogysem tetszett neki a színe és a felhők formája. A szél is Sille felől fújt, a "bolond likból". Fojtó, párás volt a levegő, a fecskék alacsonyan repültek.

Otthon volt Bene is a lovak mellett. Félig makacsságból, félig kényszerűségből. Amikor társai a kedvesükkel mentek templomba s titkon hajból csavart gyűrűt húztak az ujjukra, keszkenőt ajándékoztak, ujjukat egybefonva járkáltak a mindenfelől összegyűlt nép szemeláttára, ő nem akart egyedül ácsingózni a sokaságban. Ez ugyan nem volt jámbor érzés, tudta Bene jól, de ha Istennek úgy tetszett, hogy rábocsátotta a rontást, megbabonázta Virág szerelmével s vakká tette minden más lány iránt, makacsul bele kellett törődnie sorsába.

Ahogy ott heverészett egyedül egy fa alatt és elgondolkodott az életén, keserű érzések támadtak fel benne. Fogát összecsikorítva s kezét ökölbefacsarva emlékezett vissza az elmúlt esztendőkre. Apja, anyja az öccsét szerette jobban, ezt már korán észrevette. Kívánta is gyakran, már amikor gyermek volt, hogy haljon meg Ábrám. Mert Ábrám az okosabb, Ábrám az Isten választottja és a család büszkesége, Ábrám, a szelíd, a kegyes. Ábrám ment diáknak a kolostorba s most könyveket tanul, énekel, segít a gárgyánnak, papokkal él egy fedél alatt s még püspök is lehet belőle. Ábrám a reménység, a diadal, Ábrámmal dicsekszenek az egész falu előtt. Ábrám kegyes gőggel megy végig a falun, ha látogatóba érkezik. Ábrám imádkozik reggel és este, Ábrámot az apa úgy köszönti, mintha nem is apa és nem is kende lenne, hanem Ábrám lenne az apa és a kende... Még a nagyanyja is fél Ábrámtól és tiszteli, pedig ő ismeri a füvek-állatok titkait és gyógyítani, meg rontani tud... Pedig megidézi még a pogány lelkeket is.

Úgy érezte Bene, hogy nem tartozik senkihez. Ezért aztán még azt sem bánta, ha nyilvánvalóan a romlásába megy. Nem akarják hozzáadni Virágot. Kamunak nem elég az a két ló, két tinó, meg a százötven nyestbőr, amit meg tudna adni a lányért. Öcsöd pedig megsértődött Kamu viselkedése miatt. Hogy nem jó neki egy kende fia? Mire tartja a lányát? Mit akar érte? Tán királyfit vár? Igy aztán nem is küldött kérőket, amikor kiderült, hogy a háztűznézőit kelletlenül fogadták. Pedig, ha Öcsöd apa akarná, más belátásra tudná bírni Kamut. Csak össze kellene ülnie vele egy kis komoly beszélgetésre. De Öcsöd csak Ábrám érdekében tud tenni valamit, Ábrámért a nyúlszigeti papok engedelmét is kikérte. De Benéért? A rossz fiúért, a verekedőért, hetykéért, makacsért? Nem, őérette nem.

Akárhogy forgatta is, mindenképpen oda lyukadt ki, hogy ha ég-föld összeszakad is, ha az ördög győzelme lesz is, ha az Isten megbünteti is, ha a törvényt magára szakasztja is, csak azért is és csak azért is, el kell rabolnia Virágot. Melegség öntötte el, amikor arra gondolt, hogy a fiúk valamennyien hajlandók megsegíteni. Még ha egy század vértes őrzi a lányt, akkor is. Szakadjon meg Kamu dühében, tépje a haját Virág anyja, tartson bűnbánatot Öcsöd apa, lósson-fusson bájoló füvekért, engesztelésért az öregasszony, bizony elrabolja Virágot. Meg kell mutatnia, ki ő. És amit akar, azt megteszi.

No, de csakhogy visszament a kolostorba ez az Ábrám, legalább beléphet a házba, nem kell látnia ájtatos képét, hajlongásait, nem kell hallgatnia kimért, okos beszédét. S nem kell szégyelnie magát az apja miatt, hogy úgy hajlong, köszönget neki, hogy úgy megalázkodik előtte. Mintha máris püspök lenne. Csakhogy elment - majd imádkozhat érte a kolostorban, ha megtudja, hogy lányt rabolt.

Gyűlölködve felnevetett s dobott magán egyet fektében.

Még ma éjjel átlovagolnak Hídvégére. Virágot kicsalja a házból, aztán fel a lóra és hajrá. Átlovagol a Duna-Tisza-közbe, vagy fel északnak, a Balaton vize, vagy a Bakonyerdő felé. A fiúk meg visszajönnek és hallgatnak. Tán csak nem hagyja ott a fogát valamelyik? Nem megy az olyan könnyen. Bene tudta, hogy amit ők vállalnak, azt megcsinálják s ahol ütnek, ott többet nincs mukkanás. De talán nem lesz a dolog olyan nehéz. Talán Kamu csak híreli, hogy őrzik a lányt s valójában nem is őrzik.

Ez lenne a legjobb, ha Isten kegyesen nézi a dolgát, így is lesz.

Ha pedig törvény tiltja, hogy az ember elrabolja, akit szeret és akit nem adnak hozzá, hát akkor a törvénynek nincs igaza... S hogy is lenne, ha elfognák a börtönök? - töprengett tovább, teljesen beleélve magát terveibe. - Megmondaná az ispán előtt is, a kanonokok ítélőszéke előtt is, hogy nem bűnös, azt a lányt szereti, nem akar mást, csak őt. De nem adták. Meggyónna, megáldozna szépen. És a papok elengednék. Mert ha nem Istentől van ez az érzés, hanem az ördögtől, akkor sem tehet róla. Legfeljebb meggyónhat és magához veheti az Úr testét. Ha erre az ördög nem tágít, akkor bizonyosan nem is az ördög, hanem az Isten akarta. Miért bántanák hát? Nem vétett ő senkinek. Többet semmit sem tesz a törvény ellen, ha ezt megúszta.

Felült s egy fűszálat tépdesve, erősen a lányra gondolt. Olyan élesen látta maga előtt, hogy szinte meg tudta volna fogni. Érezte a haja illatát is. S ereiben, mint az édes méreg, áradt el a forró gerjedelem.

- Szegény anyám, csak te meg ne hóttál vóna! - sóhajtott keserűen s hogy szabaduljon a vágyakozástól, felugrott, a lovához ment és igazgatni kezdte rajta a nyerget, simogatni a ló hóka fejét és széles, erős nyakát. Szeretettel fogdosta végig a csűdjét is, ledörzsölte róla a rászáradt sárcsomókat, elhajtotta a rajként hemzsegő dühös legyeket, befejezésül pedig meghúzgálta a ló üstökét. Semmi kincsért meg nem vált volna a lovától, olyan kezes volt, olyan okos és olyan megbízható. Csak szólni kellett neki s lefeküdt, úgy tett, mintha megdöglött volna, csak meg kellett szorítani az oldalát s már tudta, merre menjen. Az idegent pedig úgy megharapta, hogy attól koldult aztán.

11.

Késő délutánra kerültek vissza az emberek Isztróból. Ott töltötték az egész napot, táboroztak, tereferéltek a kolostor körül s a magukkal vitt elemózsiát ették. Délután még visszamentek a templomba litániára s jól megfürödve a lelki malasztban, indultak haza. A csónakok körül vidám tolongás támadt, csereberélték a helyüket, összegabalyodtak s megtelvén egy-egy ladik, sűrű köszöngetések után nekivágott a víznek. A szerelmesek még integettek egymásnak s hangos istenáldjonokat kiáltottak vissza a vízről. Ki erre, ki arra tűnt el a nád és sás útvesztőiben. Akik pedig lovon mentek, megszorították a hevedert, megrángatták lovuk üstökét, fohászkodtak egyet s fellódultak a nyeregbe. A szekerek is elindultak nagy nyikorgással és zörgéssel, miután a gazda megvizsgálta a kerékszöget és a szerszámot. S csakhamar kiürült a tisztás, csak a széttaposott széna maradt ott, meg a ganéj, amit az állatok elhullattak.

A kolostor kapuját betámasztották.

Rekkenő volt a hőség. A nap olyan szürkén világított, mintha kormos üvegen át nézte volna az ember. Az ég piszkos volt, madarat alig lehetett látni. Nyilvánvaló volt, hogy készül valami, az öregek csontja nem hiába sajgott már két napja s nem hiába szöktek magasra a halak is a vízből. Most azután iparkodott mindenki, hogy este előtt hazatérjen, az evezőket keményen meghúzták, a lovak kantárát tágra eresztették.

Szegyej fia Gál, Ernye meg Döme egy csapatba verődött a litánia után s együtt vágott neki a Voiszló felé vezető útnak. Gál hallgatag volt s Alincsára gondolt, minduntalan megnézve az ujján ékeskedő hajgyűrűt. Döme fütyörészett. Ernye azonban folyton beszélt, hol a lovához, hol a társaihoz.

- Ne kapkodd a csámpádat, te! - feddte a lovát. - Én nem értöm, gyerökök, ez a szegén lelkös mostanába összeveri a hátulsó lábát. Nizzétök csak, egészen kisebösödött.

- Maj kötsz rá hájat, vagy nyershúst - mondta Döme.

- Nem is az a baj, hogy nem kötnék, hanem hogy megromlott a loam. Pedig jó laó, igön szeretöm.

Egyikük sem szólt rá, csak ügettek magukbamélyedve.

- No, mire otthon legyünk, Bene megcerkad bánatába - kezdte megint Ernye.

- Mégse kellene beléugrani fejjel a dologba - dünnyögte Gál bosszúsan. - Mer hátha nem úgy lesz, ahutyan kieszeltünk?

- Hát hutyan lönne, te gyimó?

- Hát úgy, hogy odamenjünk, osztán ott lesznek Kamu embörei, osztán összedüljünk, osztán valaki ottmarad.

- Mér maranna ott?

- Mer az is meg szokott történni.

- Hát osztán az nem szokott megtörténni, hogy űközülük marad ott valaki?

- De az is meg szokott történni. Akkor osztán ránkgyünnek a bosszúval.

Ernye vállat vont.

- Aki fél, nem gyün.

- Az a fődolog, - magyarázta Gál s lovát odafaroltatta Döme mellé - hogy hamar menjön az egész, jó sütét legyön, a lány egykettőre nyerögbe jusson, mink meg vissza, még mielőtt észrevönnék a Kamu embörei.

- Te is okosabban tötted vóna, ha elmégy Bessencibe, Alincsához, ha má ejen okosokat beszélsz! - pörölt bosszúsan Döme. - Hogy hama menjön a dolog, meg nyerögbe jusson a lány, meg sütét legyön! Ennyikét a csecsemő is tud... Ha te nem vónál, meg nem lönne kalán, hutyan önnék meg a kását?

Mind a hárman bosszúsak, gorombák voltak. S majd megfulladtak a párás, fojtó melegben. A lovakról is csurgott az izzadtság. Nyugtalanítóan szürke volt a táj. Alig lehetett lélekzeni.

- Mégis csak Fúttó-lányt kerétöttél magadnak - dünnyögte fitymálva Ernye. - Láttam, úgy kényösködött melletted, jába no, csak örül, hogy megfogott.

- Mit fáj az neköd, a keserves mindönségét, hogy én kivel vagyok? - csattant fel az egyébként szelíd Gál kivörösödve s megfogta a baltája nyelét. - Fáj rá a fogad? Neköd kellött vóna, de kiadta az utadat?

- Hallgassatok hát, ti gamók, mit maritok egymást - csitította őket Döme s lovával kettőjük közé furakodott, hogy elválassza őket. - Szégyön gyalázat, kresztyöt cseréltetök, mégis víttok, akár az éhös farkasok.

- Ü nem hagy, ű mondi, hogy Fúttó-lány, meg mi!

- Én mondom, hát. De büszke is löhetsz hét faluba, mer a Futtók alapították Bessencit, űk a nagy nemzetség, mindön lendéjük messze fődön hírős - gúnyolódott tovább Ernye.

- Hát a Futtók alapétották, no! - ordított most már képéből kikelve s vadul fújva Gál. - Űk alapétották, az is valami, Bessenci is falu, a Fúttó-nemzetség is magyeri nép!

- De hutyún alapétották!

- Ahutyún löhetött.

- Beléfujtották a vízbe, aki arra ment, osztán elvötték mindönét.

- A hitványat fujtották belé, megérdömőte. Minek hatta magát.

- Igaz, igaz - csitította őket megint Döme. - Azt nízzétök inkább, hogy csúnya forgatag lesz mamá, éppen nekünk való.

A két veszekedő legény hirtelen belefáradt a szószátyárkodásba, csúfolódásba. Magukbaroskadtak s egykedvűen ügettek.

Mikor Voiszló közelébe értek, nem mentek be a faluba, hanem lekanyarodtak a Fekete-tó felé, ahol a lovaknak kellett lenniök Benével. Csakugyan, meg is találták őket a szokott helyükön. Bene kelletlenül állt fel a fűből, mintha minden tagja fájt volna. Csak éppen intett a többieknek, de nem szólt. Azok leugráltak a lovakról.

- Béhajtsunk űket, vagy mi? - kérdezte Ernye.

- Bé hát. Gyün valami - hagyta helyben Bene. Sápadt volt és izzadt. - Olyan a levegő, akár a pocsolya.

- Korábban lesz sütét. Fölhőzik.

- Hát szóval, akkor mamá.

- Mamá.

- Osztán, hacsak löhet, vigyázunk a fejekre.

- Hacsak löhet - hagyta rá Ernye.

- A fejnek ugyan az a természeti, - tette hozzá Döme - hogy oda mén, ahon balta van.

- Azér vigyázz rá, te lüke. Az én fejem nem olyan.

A nap még le sem áldozott s már sötétedni kezdett. Nyugat felől jött a sötétség, de a levegő egyhelyben állott, még a nyárfalevelek sem libegtek. A lovak feltartott fejjel fordultak Nyugatnak s tág orrlyukkal szívták a közelgő vihar szagát.

Míg a ménest a falu felé terelték, a legények tanácskozást tartottak. Két eshetőséget fontoltak meg. Az egyik az volt, hogy nem őrzik a lányt, Bene minden nehézség nélkül kicsalhatja a házból valami jellel s lóra kaphatja. A többi már Bene dolga. Elmehet az alsó Tisza vidékére, a kúnokhoz. Azok szívesen befogadják a tisztességes szökevényt. Itthon meg nem tudja senki, hová lett, még a nyomát is elmossa az eső. A váltságdíjat aztán intézze el Kamu Öcsöddel.

- Azért gyák az ücséd, Ábrám - jegyezte meg gúnyosan Ernye, - hogy összebékétse őket. Jézus urunk nevében maj röndbe tessze a dógot.

A másik lehetőség azonban az volt, - s nekik erre kellett készülniök - hogy Kamuéknál az asszonyház körül lesznek vagy négyen-öten, családbeliek. Még az lesz a szerencse, ha odabent hevernek Kamuval. De ha kint hencseregnek a szabad ég alatt, nehéz lesz a munka. Tán ki sem tud lépni a lány a házból. S a rokonság rögtön baltára, késre kap. Igaz, hogy a fiúkat éppen ez a lehetőség ajzotta, éppen ez adta a vállalkozás savát-borsát. Asszonyoknak és gyermekeknek való játék egy lányt kényelmesen lóra ültetni, mintha nyoszolyába ültetnék s elkocogni vele oda, ahol a kurtafarkú malac túr. De kihozni egy lányt az őrzött házból, nyargalni vele az ország egyik feléből a másikba s még sebet is kapni és adni, hallani a mögöttük hangzó dühös káromkodásokat, kinevetni az üldözőket - ez már igen!

Kitervezték hát apróra, honnét közelítik meg a házat, kinek mi lesz a dolga, merre csalják az üldözőket s merre szökik Bene a lánnyal, ha sikerül nyeregbe kapni.

- Én ugyan nem sajnálom otthanni a falumat - mondta Bene kipirulva, de azért egy kis szomorúság mégis érzett a hangján. - Legalább nem leszök útjába Ábrámnak. Lehet felüllem pispök. Hajlonghat előtte az apám.

- Csak azt nízzed, hogy a lány vissza ne szökjön tülled - ugratta ismét felvidulva Ernye. - Mer ha nem lesz hamarosan gyerök, hát úgy visszagyün, akár a darumadár tavasszal.

- Az má az én gondom.

- Ha lönne anyád, - szólt Gál elgondolkozva - nem így lönne. Mer egy anya mégis csak összefíveli valahogy az embört azzal, akit kedvel. Elmen az egyik vénasszonyhon, elbattyog a másikhon, itt is pusmog valamit, ott is sustorog valamit, osztán megvan. Ha kell, ellopik a lány haját-szőrit, vagy az embör ingedarabját. Gyünnek-mönnek a küetök, a lány apja is enged egy-két tinót, bűrt, a legény anyja is égér egy-két tinót, meg bűrt... Osztán az asszonynép csak kitaposi az utat a két ház között. De akinek nincs anyja... Hajjaj...

- Ezt is Ábrám okozta - mondta sötéten Bene. - Miatta hótt meg anyám.

A faluban nagy sürgés-forgás volt. Az Isztróból érkezők hozzáláttak az esti munkához, az asszonyok-lányok behajtották a lábasjószágot, a férfiak leszedték a hálókat a szárítókarókról, betakarták a kútbodonyt.

A falu várta a zivatart. A legények is karámba hajtották a lovakat, hogy el ne széledjenek, bajt ne okozzanak.

Azután, ahogy a felhők felgomolyodtak az égre s besötétedett, lóra kaptak s egyik erre, másik arra, kisurrantak a faluból. Mire a mokrádról is beterelték a disznót Jaksáék a sövénykarámokba s behúzódtak kunyhójukba, már ott gyülekezett a legénycsapat a Hídvége felé eső berekben.

12.

Szél még nem fújt, bénultan álltak a fák s nehéz csend ült a tájon, de már fenn, a sötétkéken és piszkossárgán gomolygó felhők alatt megjelent két-három szélkiáltó madár s hintázva a fenn rohanó, de idelent nem érezhető viharban, messze hallható hangon kiáltozott:

- Póóó-li! Póóó-li! Póóó-li!...

Az emberek behúzódtak a házakba, bereteszelték az ajtót s két seprőt tettek keresztbe, hogy távoltartsák a rontó lelkeket. Csak Györke apa ácsorgott botjaira támaszkodva a ház előtt s nézegette az eget aggodalmasan. Ismerte a felhőket, a szél járását. Tudta, hogy mit kiáltanak a szélkiáltó madarak. Beleszagolt a levegőbe s orrát megcsapta a közelgő jég lehellete. Már egy kis szellő is lengedezett, alattomos szelídséggel jött s megsímogatta Györke apa szakállát, hűvös ujjaival megcibálta rövid ingét. Messziről tompa zúgás hallatszott: az erdők zúgtak a közelgő vihar elé. S a látóhatáron szapora villámok lángoltak. Úgy nyilaltak végig az ég peremén a felhők súlyos tömbjei között, mintha megnyílt volna az ég s be lehetett volna látni az égiháború tüzes mezőire. Tompa, fenyegető moraj görgött át a világon.

Kösid végigsietett a falun. Rendben van-e minden, felkészült-e mindenki a bajra, nem csatangol-e valahol kinnrekedt gyermek, vagy barom? Gatyája lobogott az erősödő szélben. Odakiáltott a vizsgálódó Györkének:

- Nyakunkon a vihar! Ergye bé te is, Györke apa!

- Maj bémék...

- Osztán imádjatok ájtatosan, hogy kár ne érjön bennünket!

- Maj imággyunk.

Ezzel Kösid továbbrohant, a magosdi vég felé.

A zúgás, dübörgés közeledett. Úgy szakadt a sötétség a falura, mintha a pokol zsákja nyílt volna meg hirtelen. Az előbb még látszottak a távolabbi házak is, még ott hajladozott a nagy körtefa a maláka partján, még tisztán villogott egy-egy menekülő bíbic széllel birkózó szárnya s a szélkiáltó madarak is látszottak a magasban. Most meg már csak az látszott, ami egészen közel volt. A házak és fák feketék lettek s elfeketedett az ég is és olyan mélyen dőlt alá, hogy a földet söpörte vészterhes felhőivel. Az első szélroham zúgva, sivítva száguldott végig a falun s magasra kapta a faleveleket, a szétszórt szalmát, a kinnfelejtett rongyot, felhajította s pörgette, kavarta. Ez már a Gonoszok tánca volt. De amint elrohantak Hídvége felé, utánuk csend lett s csak a közelgő dübörgés és robaj hallatszott, amint az égiháború dühödt lelkei görgették a mennyköveket mérföldeken át, a dombok, vizek és erdők felett.

A második szélroham már olyan erős volt, hogy Györke apa alig tudott megállni. Inge-gatyája, haja-szakálla úgy lobogott, mintha le akarna róla szakadni. Füle körül süvöltött a levegő. Györke apa látta, hogy nincs mit tenni. Megkapaszkodott egy fa derekában, nekidőlt s jól megragadta botjait. Kelet felé fordult s fejével bólogatva, motyogni kezdte az Istent engesztelő szavakat. De látta, hogy mindez hiábavaló. Mert a villámok lobogása most már az égbolt közepéig tüzelt, a mennydörgés egyre élesebben és félelmesebben dübörgött, köröskörül lángolt a látóhatár s a villámfénytől beragyogott felhők tajtékosak, koromfeketék voltak. Nyögni kezdett a föld, mintha ketté akart volna hasadni, hogy kénköves gyomrába nyelje Voiszlót házaival, gyümölcsöseivel, barmaival és embereivel, az ártatlan asszonyokat és gyermekeket, az aggódó férfiakat, az összebújt teheneket, az ólakban riadtan mekegő kecskéket... Tombolni kezdett a vihar, süvöltött és dombérozott az ég. A szél eddig egyenesen Nyugatról jött, most hirtelen Keletről kezdett fújni, a felhők, melyek eddig egyirányból érkeztek, most szembezúdultak egymásnak, megfordultak és összeölelkeztek ijesztő ölelésben...

Néhány kövér esőcsepp hullott Györke apa fejére. Még forró és őszinte könyörgést rebegett Ukkon öregistenhez: "Nem magamér, Atyám, hanem a többiekér..." - nyögte. - "Én már vén vagyok, nyugonni szeretnék, pusztéts el, ha akarod... De kéméld a többit, az asszonyállatokat, meg a gyermököket... az ártatlanokat!"

A házból kétségbeesett hívások sikoltottak Györke után. Meghajolt hát Kelet felé s hogy biztosabb legyen, keresztet is vetett nagynehezen kiszabadított jobbjával. S Jézus úrhoz és Boldogasszony anyánkhoz is fohászkodott ájtatosan. Azután a dühöngő szélben támolyogva s gyenge lábaival araszolgatva a házhoz ment s bebújt a keskenyre nyitott résen.

Bent kialudt a tűz, sötét volt. Összebújva, mint a megrémült nyáj, szorongott egy sarokban Gyöngy, a két síró kisgyermek, Teréza anyó, meg Sas és Egyöd. Sas elővette a tűzszerszámát s megpróbált csörjét gyujtani, de a tetőn átsüvöltő szél kioltotta a száraz foklát is. Gyöngy meg Teréza anyó szinte dideregve imádkozott. Hadaró hangjuk összevegyült a sivalkodó gyermekek hangjával s csak növelte a félelmet.

- Mit láttál, apa? - ordított a tomboló sötétben Egyöd Györke apának.

Az nem szólt, nyögve a sarokba húzódott, leült a földre. Ez a hallgatás azonban mindent megmondott a rettegő családnak. S ha nem értettek volna belőle, hát értettek a tompa dübörgésből, a kicsattanó mennykövek hullásából, a tetőt ostorozó jégverés recsegéséből, a zúgó víz áradásából és a lángoló villámfényből. Egyetlen vad lobogás volt a világ! A szűk kis ház résein, a tető hasadékain, a tenyérnyi ablak négyszögén vörösen, sárgán és kéken tört be a tűzbenálló külvilág fénye s megvilágította sápadt arcukat, égő szemüket, összekuporodó alakjukat. Recsegett, hajladozott a ház minden íze. A tető alá nyomakodó szél megbontotta a nádat s nagy csomókban rohant vele tova. Sas meg Egyöd munkához látott s amennyire a villámfényben lehetett, mentette a menthetetlen háztetőt. De a puszta tapogatás nem ért semmit. S úgylátszik, a keresztvetés sem, az imádság sem. Mindnyájan a tetőt nézték, izgalmukban az öklüket rágva, jaj, csak le ne dőljön, jaj, csak belé ne csapjon az istennyila, csak ki ne gyúljon, csak rájuk ne dőljön a gyenge kis menedék... Az asszonyok farkasbőrbe burkolták a kisfiúkat, hogy ne lássák a rémületes villámfényt, meg a ház bomlását, ne hallják az ajtó recsegését és a vérfagylaló csattanást, dübörgést, tombolást.

Ilyen vihart még a vén Györke sem látott. Az istennyila le-lesujtott ugyan a gonosz lelkekre s ilyenkor dübörögve zúdult alá a ledöntött lélek a poklokra jajgatva, visítva, tombolva kínjában és dühében, de új gonoszok támadtak fel, kavargásuk olyan örvényt támasztott, hogy a vén körtefa, Györke apa pihentetője, recsegve dőlt ki tövestül s a kisebb fák úgy törtek pozdorjává, mint az elavult nyírfaseprő. Isten haragudott-e Ukkonra, az angyalok és arkangyalok vívtak-e eget-földet rázó tusát a kisistenekkel, manókkal, elátkozott lelkekkel és boszorkányokkal, vagy a gonosz lelkek maguk törtek-e egymásra engesztelhetetlen dühükben? Nem adta meg nekik valaki, amit vártak? Megcsúfolta talán a bálványt egy könnyelmű erdőjáró? Vagy nem égett elég gyertya a templomban a misén? Valaki boszorkány létére leborult a Szűzanya képe előtt és ördögsugallta átkokat suttogott imádság helyett? Vagy bűneiért akarja elpusztítani Isten a világot, mint a vízözön idején? S talán negyven nap és negyven éjjel zúg már ezután az áradat, a jég, tombol a forgatag? Kiszakadnak az erdők, tengerré dagadnak a vizek, meggyulladnak a fák, tövig égnek a házak, világgá rohannak a barmok, megfulladnak a madarak? Vagy a félelmes Kajár isten lázadt fel az Öregisten ellen s dühében az égre hajigálja a fákat és háztetőket s megrázza a mennykövektől dübörgő földet?

- Édös jó Istenöm, szent Szűzanyám, Jézus úr, segélj! Kegyüggyetök, angyelok! - kiáltozta Egyöd s az isztrói templom irányába fordult, hogy több legyen a könyörgés sikere.

- Szentségös egy Öregisten, Ukkon atyánk! - sikoltozta Gyöngy, mintegy azt sem tudva, mit beszél. - Csillapétsad a gonosz kisistenöket! Kajár, pihenj meg! Vahor, ne kévánd az életünket!

S eszelősen magához ölelve fiait, sírt félelmében.

- Dobjátok ki a fejszét! - ordította rekedten Györke apa. Ahogy a kénszínű villám megragyogtatta ősz fejét s riadtan pislogó szemét, olyan volt, mintha maga az Öregisten ült volna ott keresztbetett lábán, időtlen idők titkával görnyedt vállán.

Sas előkotorta a fejszét s míg Egyöd apa vigyázva kioldotta az ajtó kankarékját s eltolta a reteszt, balkezébe fogta, hogy azonnal kidobhassa, mihelyt rés nyílik. A többiek bizakodva nézték a két férfi erőfeszítését. A retesz engedett, a kankarék kinyílt, de mire Sas meglóbálta s kihajította a fejszét a lángoló sötétbe, már benyomult az orkán, letépte az ajtót sarkairól s mint kitört szárnyat ragadta el a semmibe. S bezúdult a jég, tojásnyi darabok zuhogtak a házba, mint a zápor, a ház megtelt a mennykövek lila, vörös és hófehér lángolásával s kénköves szagával. A család egyetlen ordításban tört ki, de hangja elveszett a viharban. S az már felkapta belülről a nádtetőt is, recsegve tépte le a koszorúfáról s odavágta a szemközt álló, most üres asszonyházhoz. Már csak a sárral bevert vesszőfalak álltak, de tető és ajtó nélkül s ott, ahol jégverés nem zúgott, csak annyi hely maradt, hogy a két asszony meg a gyermekek meghúzódhattak prémjeikben. A három férfi pedig körömszakadtig szorongatta magán a farkasbőrt. Áradt, zuhogott és csurgott a víz mindenfelől nyakukba, fejükre, hátukra, dobolt a bőrökön a jég s fehéren lepte el a földet. Nem volt már semmi mentség, semmi remény. Nem volt már egyéb menedék, csak az Isten irgalma, meg néhány lucskos farkasbőr. S a falak sarkában egy kis jégmentes zúg.

A tomboló vihart mindenfelől különös hangok hatották át. A felborogatott ólakban fulladozó vagy jégverte aprójószág rikácsolása és éles csipogása, bőgés és mekegés, veszett kutyavonítás sírt fel mindenfelől s a vihar felkapta, forgatta s elsodorta a gyámoltalan hangokat. A karámból kiszabadultak a lovak, nyerítve vágtattak a jégverésben, mint szörnyű táltosok. S hogy a romlás teljes legyen, a mennykő több helyen belevágott a magas fákba, recsegő robajjal hasította és döntötte őket, kigyulladt ágaik belezuhantak a szalmába-szénába, égő tűzcsóvái az orkán szárnyán repültek mindenfelé s vad körtánc után hullottak vissza a kis házak nádtetejére. Kopogás, lángolás, sírás és sikoltozás töltötte be a falut. Négy helyen égtek a kunyhók, szikraförgeteg repült a fekete felhők alatt s itt is, ott is fellobogott az égő hajlékok tüze. A könnyű, megbontott égő nád és szalma behullott a puszta falak közt megbújók közé is és most már nemcsak a jég és víz, hanem a tűz ellen is védekezniök kellett.

Mindnyájan zokogva, de már könny nélkül állták a pusztulást. Csak a gyermekekre gondoltak. Rebegő ajkaik összekeverték Ukkont és Jézust, Kajárt és Szűzmáriát, hasztalan. Az egész Ormánközön végigzúduló forgatag diadalmaskodott, az Úr haragja betelt, a faluban kő kövön, tető a házon, ház a földön nem maradt. Zúgott a megáradt víz, recsegett a tűz, csattogott a villám és gyengén sírt a pocsékkávert emberek és állatok reménytelen jajgatása.

13.

A legények homlokukra húzták süvegüket, hogy a vihar le ne tépje. Szótlanul lovagoltak a kavargó sötétségben. Körülöttük nyögtek, csikorogtak és zúgtak a fák, borzongott a fű, táncoltak a bogáncskórók. Minden mozgott, hánykolódott és hajlongott s a levegőt áthatotta a vihar előtti kipárolgás erős illata, a közelgő jég szaga.

Amint a Hídvége felé húzódó görű fűzfás-nádas partjához értek, Gál lova megbotlott.

- Hóó! - kiáltotta Gál s megrántotta a kantárt. - Gyerökök, álljunk meg! Botlott a laó!

Mindnyájan megálltak s bosszúsan nézték Gált.

- Mi vót az? - ordította Ernye a sivító, tomboló szélben. Hangját rongyokba tépte a vihar.

- Megbotlott ez a dög! - kiabálta rekedten Gál. - Ahogy föngyüttünk a háton, megbotlott.

A lovak nyugtalanul kapkodták a fejüket, fülüket hátrahúzták s tág orrlyukkal szagoltak a levegőbe. Sörényük-farkuk úgy lengett a viharban, mint a tépett zászló.

- Visszamehetöl - mondta Bene komoran. - Azér nem esik sömmi sérelöm.

- Hónapra kéne hagyni - magyarázta Gál izgatottan. - Az üdőt se nízöm jóra...

- Az üdő a legjobb! - lármázott teljes erejéből Ernye. - Vagy nekifogunk, vagy siránkozunk.

De a hangja csak alig zümmögött a növekvő s egyre jobban tomboló elemi lármában. Egy-egy villámfényben mintha kigyulladt volna a vidék.

- Ha má benne vagyunk, - vélte a Lappincs - járjunk végére.

- Nem arrul van szó - ordítozott Gál s a hangjából ki lehetett érezni, hogy egészen kikelt magából. - Hanem arrul, hogy megbotlott a lovam!

- Az enyim nem botlott meg! - üvöltötte Bene.

- Az enyim se!

- Az enyim se botlott!

- Ergye vissza, disznó, az anyád mellé! - kiabálták Gálra. - Még utóbb miattad lesz baj!

- Hát akkor nem mék vissza! Vagy gyüttök tik is, osztán hónap elgyűjjünk, vagy mék veletök. Magam nem mék vissza.

- Ha nem mégy vissza, - bömbölte Ernye s dühösen szorongatta a fejszéjét - kettéhasétom a fejedet.

- Ne víjjatok hát, ti gyimók! - békéltette őket Döme. - Még csak az kell, hogy egymásnak essetök.

Bene dühösen megfordította a lovát s ügetve elindult Hídvége felé. A többiek erre szó nélkül követték.

Hídvége tizennégy-tizenöt kis háza szétszórtan feküdt egy homokháton, a sűrű fák között. Csak akik olyan jól ismertek itt minden bokrot és gyalogutat, mint ők, tudtak most eligazodni a feneketlen sötétben s a vihar hangjainak ijesztő tombolásában. Megkerülték a berenát s hátulról közelítették meg a falut. Lovaik minduntalan bokrokba, iszalagokba keveredtek. Alig tudtak már megállni a szélvihar nyomásában. Fejük fölött zúgtak a fakoronák.

Kamuék háza nem messze a Sámod felé eső gyepűtől feküdt. Itt leszálltak lovaikról s rájuk parancsoltak, hogy legyenek csendben. A nyugtalan lovak azonban minduntalan horkoltak és nyerítettek. Ezért Ernye oldalba is rúgta a magáét. Dömének meghagyták, hogy várjon a lovaknál, hárman pedig áthágtak a gyepű berenáján s a villámfényben ragyogó gyümölcsösön át a Kamu-féle ház felé lopóztak. A ház közelében elváltak egymástól s háromfelől közelítették meg a házat. Az volt a terv, hogy zavar esetén előbb az egyik legény kezd el kiabálni s amikor az őrzők odarohannak, a másik oldalon a másik csap lármát. Kétoldalról közrekapva az embereket, tartják őket, amíg Bene a lánnyal egyenesen a gyepű felé rohan, átemeli a berenán s lóra ülteti. Akkor valamennyien kereket oldanak, átszöknek a gyepűn s lovukra kapva, el.

A faleveleken már koppantak a verébtojásnyi esőcseppek. Az ég dübörgött. Voiszló fölött zúgott a jégverés. A fák szinte földig hajoltak. Kisidő mulva a ház végénél gyenge pitypalattyszó hallatszott. Mint mikor a fürj hívja a párját. Bene pitypalattyolt. Vajjon lehetett-e hallani odabent a házban? Vajjon Virág észrevette-e a szélvihar gyengülésében a hívó jelet? Bizonyosan, mert mintha nyílt volna az ajtó s mintha a lány hangját lehetett volna hallani. Most vitázik az anyjával, hogy neki ki kell menni, mert valamit kintfelejtett a viharban. De csak a szél sivított és csak a fák csikorogtak, csak az ég dombérozott fenyegetően. Bene tovább pitypalattyolt és a bokorba húzódva élesen figyelt. Füle, mint a vadmacskáé, szívta és szűrte a hangokat. Valóban, csikorgott az ajtó... Nem, csak egy nyírfa... Lányhangok... Mégsem... Szíve vadul vert, fogait összecsikorította s jobbkeze a fejszét fogta. Baljával megtapogatta az övét. De csak a füle körül zúgó és sziszegő levegő zengett.

Mire észbekapott, már mindenfelől vad ordítás hallatszott.

- Hegyibe!

- Vágd a voiszlói kutyát!

- Ett van a bokorba! Ide-ide!

Bene megragadta az eléjeboruló ágat s kiugrott a szabadba. A villám lobogásában vadul rohanó fekete alakokat látott, amint fejszét forgatva zúdultak felé. Látta, hogy az ügy elveszett s ez belenyilalt a szívébe. Torkát fojtogatta az eszeveszett düh.

Jobbról és balról ugyancsak ordítoztak. Ernye és Gál rohant elő onnét, hogy közrekapja a hídvégieket. Nem tudták, mi történt, megvan-e a lány, de a verekedés kitört, nem maradhattak a helyükön. Az összegabalyodó csoport hol mély sötétségbe borult, hol felragyogott a villámlásban.

- Üssétök a disznókat!

- Szétloccsantom a kaponyádat, rohadt gazembör! - hallatszott az öreg Kamu ordítása.

- Nesze, lány! Dűljön ki a bélötök!

Mindenki torkaszakadtából ordítozott. S a villámlásban igyekezett megkülönböztetni a maga emberét az ellenféltől.

- Kamu bátyám, edegyűjjön!

- Hon vagy, Bene! Hon a pokóba vagy?

- Ede hozzám!

- Kerülj elejbe! Ott van a berenánál!

- Mutasd azt a sátáni fejedet! - ordított Kamu rekedt, öreges hangja, mintha ádáz táncba hívna valakit.

Zuhogtak, csattogtak a fejszék. Valaki hosszan elkiáltotta magát:

- Jaj a fejem!

- Ez a tiéd! - hörögte egy másik hang.

Bene birokrakelt valakivel, egy-egy pillanatra látta az arcát, de nem volt ideje megnézni. Kését kihúzta csizmájából s vaktában döfött. De a kés, érezte, lecsúszott a sötét alak farkasbőréről. Ugyanekkor megragadták a torkát s felülről lefelé beleütötték a kést a vállába. Érezte, hogy hasad a farkasbőr, az ing, hasad a hús is. Vad gyönyörűséggel vetett gáncsot ellenfelének, hogy leterítse és másodszor is belevágja a kését, most már nagyobb sikerrel. A másik csakugyan hanyattesett az ágak közé s vadul káromkodott. De Bene Ernye hangját hallotta a hátamögött:

- A lovakhon!

Itt volt az ideje, hogy a rájukomló túlerő elől a lovakhoz fussanak, mert ha a hídvégiek rajtaütnek Dömén, levágják s elveszik a lovakat. Akkor aztán vége mindennek.

Átugrott hát a berenán s rá sem hederített, hogy a válla sajog s a vér ragadósan folyik le a testén. Rohant a lovakhoz.

- Ide, ide! - ordította Döme.

Bene felugrott a lovára, a Lappincs már fenn ült.

- Lovakat! - ordította Kamu hangja tajtékzó dühvel.

Megeredt a jégeső. A sűrű, ökölnyi jég mint kőzápor hullott köröskörül. Recsegett a bozót, egy fa kidőlt. Nem lehetett habozni.

- Ki merre lát! - hallatszott közelről Ernye ordítása, de a szélvihar egyszerre úgy elvitte a hangot, mintha a szomszéd faluból szólt volna. Bene belevágta sarkát a lova vékonyába s nyargalt vakon, egészen a lovára bízva magát. Ráborult, fejét lehúzta, hogy a jég elől meneküljön, de az vadul dobolt a hátán, a vállán s a lován. Társait elvesztette, de nyugodt volt felőlük, nem olyan fából faragták őket. Csak az mardosta, hogy Virágot nem sikerült kicsalnia. A hídvégi disznók terve sikerült. Most azután nincs mit keresnie többé ezen a környéken, mehet, amerre a szeme lát. De még ha látott volna a pokoli sötétben és jégverésben. Tudta, mi következik most, hiszen ismerte a maga fajtáját. Kamuék elválasztják őket egymástól s egyenként szorítják bele a Feketevíz mocsaraiba, a patakok és tócsák szövevényébe, a távolabb húzódó Kónica mély sarába. Tehát arra törekedett, hogy emlékezetében megbízva s lova okosságát kihasználva, a magasabb hátakon, döngörökön maradjon, de az erdőt mégis el tudja érni. Ott azután megvárja az ítéletidő elmúlását s meglátja, merre forduljon.

De vajjon a többinek sikerül-e visszajutni a faluba? Nem tévednek-e el? S nem másznak-e bele nyakig a malákákba, görűkbe? S ki volt az, aki az imént a fejét jajgatta? Csak nem Ernye? Nem, hiszen Ernye hangját hallotta a lovaknál. Akkor Gál volt... Tán baja történt, nem hiába botlott meg a lova.

- Nem löhetett Gál - csillapította magát s homlokát kiverte a forróság. - Vissza kellene menni érte...

A sebe is bosszantotta. Visszamenni pedig nem lehetett. Az üldözők több csoportra szakadva vágtattak utánuk, nem is törődve a viharral és jégesővel. Ha szembetalálkozik velük, még nagyobb baj lehet belőle. Nem, nem Gál volt. Kamu valamelyik embere lehetett. Hogy az Isten verje meg őket!

Hát ezzel a Virággal elvégezte a dolgát mindörökre. S még a vihar is egyre nőtt. Hiába, ő már nyakába szakasztotta az ördögöket, amikor először megcsókolta Kamu lányát, nem tehet semmit.

A szíve tompán sajgott, de csak arra volt gondja, hogy a lovat ne érje semmi baj. Szorosan fogta a kantárt s vigyázott, ha elbotlik, azonnal segítsen neki, hátrahúzza a fejét. Csillapító szavakat dünnyögött a ló fülébe: "No-no-no... Csi-i-il-ling!... Nyughass, kedvesöm..." És a ló csakugyan nem vesztette el a fejét, érezni lehetett a futásán. Bár a sűrű jégverés vadul zuhogott rá, vigyázott, hova lép s nem a lapályosabb helyek, hanem a hátak felé vágtatott.

Csakhamar beértek az erdőbe. Bene leszállt a lóról s csuronvizesen, véresen, izzadtan és lüktető fejjel befelé botorkált a fák alá. Tudta jól, hogy az istennyila az erdőszélen álló magános nagy fákba szokott sújtani. Amint néhány lépést tett a tengerként háborgó erdőben, a fekete égről egyenesen szakadt le a villám s belevágva egy magas tölgyfába, fülsiketítő recsegéssel hasította ketté. A fehér fényben feketén hajlongó faóriás megingott, a föld megrendült alatta. Egyik fele a fél koronával lezúdult a bokrok közé, a másik pedig kigyúlt és füstös, vörös lánggal égni kezdett, mintha a földből tört volna elő a tűz. Orrfacsaró kénszag terjengett az erdőben. Bene a minden ízében reszkető lovat befelé vezetve, megállt a sűrűben, lovát egy fához kötötte, ő pedig bebújt, egy odúba, melyből kétségbeesett peléket riasztott ki.

Ott ült, ujját sebére tapasztva s farkasbőrét a fejére húzva. Itt a jégeső mégsem zuhogott annyira. A sűrű fakoronák feltartották a maguk élete árán. Bene ült egyhelyben, térdeit felhúzta s kibámult a sötétből a sötétbe.

14.

Ernye is elszakadt Dömétől, azt sem tudta, merre menjen. Mögötte vadul kurjongattak az üldözők. Látta, hogy a mocsárba akarják őket szorítani, de azt is látta, hogy mindenáron vissza kell jutnia Voiszlóba. Megdermedt arra a gondolatra, hogy a ménes kitörhet rémületében a karámból. Elkanyarodva hát Hídvége nyugati gyepűje mellett a mokrád felé, délről akart visszajutni a faluba. Arra nem gondolt, hogy szembeszálljon az üldözőkkel, úgyis tudta, hogy valaki már a fűbe harapott. Talán Bene. Vagy Gál. Vagy a Kamuék embere. Az emberhalál megesett, Benét csakugyan az ördög kerítette hatalmába.

Süvegét fülig lehúzva s mellén szorosra fogva a farkasbőrt, nyargalt a mokrád felé. Keresztet vetett s ugyanakkor káromkodott is tehetetlen dühében. Még a bőrön át is érezte a jég fájdalmas ütéseit. Lova sem volt nyugodt, nem tudta a nagy kavargásban, mit csináljon. Hol felkaptatott egy magasabb oldalra, hol meg csűdig zúdult a sárba, a sás közé. Ernye dühösen vagdalta a sarkaival, szorongatta a térdével s a korbácsot sem kímélte tőle.

- Rohadt dög! - ordította. S ezzel még jobban megzavarta az állatot. Tudta ezt Ernye, sajnálta is a lovát s inkább magát verte és szidta volna. Lovon nőtt fel, érezte minden bűnét, amit a ló ellen elkövet. A szegény pára, megrémülve a szél sivításától, a sötétségtől, a villámok tűzvészétől, a bizonytalan talajtól s fején és oldalán érezve a jégeső ólmos korbácsát, csak a gazdájában bízhatott volna. De az verte és szidta, rángatta és térdezte s a ló bizalma egészen elveszett. Kétségbeesetten nyerített a társai után s megmakacsolta magát. Ekkor már Voiszló alatt voltak. Ernye látta, hogy a hídvégi részen ég Pallagék és Jaksáék háza, a haraszti részen is lobog vagy három ház s a szélvihar vastag csomókban rohan a tüzes náddal és szalmával. Ugyanakkor halk nyerítést is hallott a zúgáson át. Nyomban tudta, mi történt. Szája megvonaglott, keze ökölbeszorult.

S találomra megfordulva, a Páprád felé vezető döngör irányában nekivágott a sötétségnek, el Voiszló közeléből. Ő már itt nem lesz többé ember. Elhagyta a rábízott lovakat, a veszélyben levő falut, lányrablásra ment, amikor itt volt a végítélet. Szégyenében kigyúlt az arca s a jégeső hidegében is úgy égett, mintha negyednapos forróság lelte volna.

Ráborult a lovára s érthetetlen szavakat dünnyögve, ügetett a Bükkhát előrenyúló széle felé, hogy az erdőben kivárja a vihar végét s azután nekimenjen a világnak, amerre lát.

15.

Döme csodálkozott az eseményeken. Amíg ott állt a lovakkal a gyepű mellett, biztosra vette, hogy Bene egy-kettőre hozza a lányt, Kamuék észbe sem kaphatnak s a vihar leple alatt vígan sikerül a vállalkozás. Mikor a verekedés kezdődött, még nevetgélt is magában, elképzelte, milyen ütéseket kapnak a Kamu emberei s hogy káromkodnak, amikor hűlt helyét látják a nagyratartott lánynak. De amikor a jégeső szakadni kezdett, látta, hogy ennek már fele sem tréfa. Keresztet vetett és türelmetlenül hallgatózott. Csak már mennének innen, odahaza őrizetlen vannak a lovak... A szélvész tépte a lova sörényét, cibálta vállán a farkasbőrt s fejéről mindenképpen le akarta nyúzni a süveget. Lova vadul nyerített. A gyepűn túl pedig ordítoztak a verekedők.

Ő is hallotta a jajkiáltást s először belényilalt a gyönyör: valaki jól megkapta! De rögtön átlátta, mi lesz a következménye, ha meghal valaki. Mehet innét ő is világgá, ha ugyan ki nem szabják Kamuék a bőrét...

Egyszer csak Ernye kiáltásai hallatszottak, majd Bene bukkant elő a sötétből egészen váratlanul.

- Amerre látsz! - ordította Bene, fellendült lovára, megcsapkodta s eltűnt a kavargásban.

- Utána a disznóknak! Vágjátok el az útját! Csak a víz felé! - bőgtek az üldözők a sötétben, ámbár maguk sem tudták, merre vágtassanak.

Egy kis tétovázás, kavargás támadt de nem lehetett soká habozni. Döme kancája olyan volt, mint maga Döme: nyugodt, szinte egykedvű, békés, de szívós és makacs. Föl se vette a jégesőt, a lármát és sötétséget. Nem félt a széltől, villámlástól és mennydörgéstől. Olyan nyugodtan futott, mintha holmi kis versengésről volna szó vasárnap este a legelőn. Éles hangon nyerített, hogy társai tudják, merre van, azután nekivágott a sötétnek. Nem lépett félre, nem ijedt meg, nem botlott. Kerülte a laposabb, vizesebb helyeket. Döme biztos volt benne, hogy megmenekül, de azért nem tudott örülni. Tudta, hogy baj van, nagy csúfság esett rajtuk, a lány bennmaradt, valaki véres fejjel fekszik a sárban... Az sem lehetetlen, hogy Ernye, vagy Gál. S tisztában volt vele, hogy odahaza felfordult minden, hiszen a Nyugat felől előzúduló vihar már Hídvége felett csapkodott.

Mindamellett úgy gondolta, hazamegy. Valahogy majd csak végződik a dolog. Hanem amikor lovát a falu felé fordította, egyszer csak, mintha a földből bukkant volna ki, szembetalálkozott egy másik lovassal.

- Megvagy, pokolfajzat! - ordította a másik s felemelte a fejszéjét. A villámlásban mintha kigyúlt volna a ló és a lovas és mintha izzott volna a felemelt fejsze.

Döme mellében egy kis izgalom csiklandozott. Nehéz lesz így hazamenni - gondolta.

- Ne ordíts, hídvégi disznó! - dörmögte.

Lova ügyes mozdulattal félreugrott, így a lesujtó balta nem talált. Döme hangtalanul nevetett s jól megnyomva lova ágyékát, Észak felé nyargalt. A másik utána. Bár nem hallották egymás dobogását s a sűrű, vastag jég vasfallal vette őket körül, egyik sem tágított. A villámfényben hol itt, hol ott bukkant fel a két lovas. "Játszódjunk, - gondolta Döme keserű jókedvében - majd úgy fordulsz, hogy elvisz az ördög..."

- Állj meg, gyáva disznó! - ordított a háta mögött a hídvégi.

- Megdöglesz, ha megállok! - üvöltötte vissza Lappincs Döme.

- Ne fuss el, a bűröd keservét!

- Győré hát, ha van load!

Erre a csúfolódásra a másik nyilván összeszedte lova minden erejét, még korbácshoz is nyúlt. Makacs fickó lehetett, nem riasztotta vissza az égiháború. Talán nem is tudott róla s majd csak akkor tudja, mi történt, ha meglátja otthon a pocsékká vert házakat, a megfulladt aprómarhát, a kidőlt fákat, letiport vetést. És érzi a tojásnyi daganatokat, amiket a jég vert a fejére, vállára.

Döme üldözője felnyomakodott mellé. Nem tudja lerázni a nyakáról. Felfortyant hát, megragadta a fejszéjét s visszafogta a lovát. Szemét kimeresztve, mint a vadmacska, leste a másikat. A villám ugyan köröskörül nappali fényben lobogott, de a jégtől mégsem lehetett látni semmit. Döme hát ösztönösen érezve makacs ellensége gyorsaságát, lova futásának irányát, megemelte a fejszét s a mellette elzúgó lovas fejére csapott. Érezte, amint a fegyver lapos foka bezúzza a fejet, belenyomja a vastag süveget a koponyába. S átsuhant rajta az öröm.

- Nesze, te kutya! - ordította vidáman. - Mondtam, ereggy az anyádba!

Jajszó sem hallatszott, a lován rohanó test lefordult, aztán eltűnt a bozótban.

Ezt hát elintézte. Majd két-három nap mulva megtalálják a földön dolgozó asszonyok. Szép temetése lesz, Isztróból eljön a vörös barát. Ábrám lengeti a füstölőt. Nyugodjék békében.

Keresztet vetett s most már olyan nyugodtan, mintha táncba menne, ügetett tovább. Csakhamar átgázolt egy sekély laponyagon, beért az erdőbe s meghúzódott a sűrű alatt.

De azt már látta, hogy Voiszlón neki befellegzett.

16.

Szegyej fia Gál pedig ottmaradt a ház mögött, ahol leütötték. Mikor a hajcihő kezdődött, abban a hitben, hogy Bene viszi a lányt, torkaszakadtából üvöltözni kezdett. Nyomban ketten rohantak rá. Jól megmarkolva a fejsze nyelét, lábát megvetette egy korhadt göcsön. De azonnal érezte, hogy baj van, rossz helyre lépett, a bokája megcsuklott. Elkáromkodta magát, nyilalló fájdalom hasított végig a lábától a gerincéig. Szeretett volna lehajolni, hogy kétkézre fogva a megbicsaklott bokát, enyhítse fájdalmait. De erre nem volt idő. Szinte féllábon ugrálva forgolódott maga körül, vadul csapkodott, amerre a rárohanók alakja felvillant a villámlásban. "No, ha az Öregisten megsegít, csoda lesz - gondolta dühösen. - Vérömet vesszék..."

S átvillant agyán a gondolat: megbotlott a lova.

Úgy érezte, nincs mit veszteni. Nekifohászkodott hát s ütött, ahogy tudott. Két fejsze csattant össze, valaki szitkozódott. Gál már-már megörült, mintha a bokája sem sajgott volna annyira. Ekkor kiáltotta el magát:

- A lovakhoz!

- Ide, hozzám! - hallotta a másik oldalról Bene üvöltését.

- Hegyibe! - bőgött egy alak. - Vágd a voiszlói disznót!

Gál ismét sujtani akart, de rettenetes ütés szakadt a fejére. Sötét mélységbe zuhant, gurult, mint a zsák. Kétségbeesetten markolászott maga körül, hogy a zuhanást megállítsa. Füle körül zúgott a tenger, mély, langyos vízbe jutott, szeme előtt tüzes karikák cikáztak. Merült, merült, egyre mélyebben. "Hol vagyok?" - kérdezte rémülten s emlékezett valami viharra, valami csattanásra és zuhanásra. Aztán elmosolyodott. Lám, hiába botlott meg a lova, íme, itt fekszik az anyja ölében, lágy, meleg helyen, anyja keze az arcára simul... Valaha lovat őrzött? Misén volt egy lánnyal? Nem igaz. Kisgyermek, anyja ringatja az ölében...

Aztán megüvegesedett a szeme, a mosoly ráfagyott elferdült szájára. Jég verte, eső mosta, sár és tépett gally csapódott rá.

Lova, a Fecske, nyerített félelmében. Társai elhagyták a zűrzavarban. Megindult hát üres nyergével, minden pillanatban megállva, hátra húzott fülekkel hallgatózva s rémülten pislogva a villámlásban. Fejét és oldalát verte a jég, bordáin daganat daganat mellett támadt. Vágtatott jobbra-balra, élesen nyerített s mintha a szélviharban és mennydörgésben nyerítés felelt volna neki. Nem értett a dologból semmit. Belegázolt a mocsárba, törtetett a nádban és bozótban, majd meg felkapott egy dombhátra. A gazdája nem volt sehol, társai eltűntek. Csak Kajár isten lovai vágtattak a földön és égen, fekete sörényük lobogott. Mennykövek szakadtak le, tűz lobbant s fák dőltek ki tövestül. Fecske csapzottan, szinte jajgatva fájdalmában, Voiszló felé rohant. Beérve az égő faluba, átrohant a gyümölcsösökön, átugrott a sövényeken és szembetalálkozott kiszabadult társaival. Azok magukkal sodorták egy darabig, egymást bátorítva és rémítve a viharban. Égtek a házak, Fecske végül is elszakadt társaitól s bezúdulva Szegyej háza elé, megtorpant az ajtó előtt. Kínzottan röhögött, patájával döngetni kezdte az ajtót.

Odabent rémülten tanácskoztak Szegyejék. Végül, amikor a vihar egy kissé csendesült s a pusztulás a végét járta, Szegyej óvatosan kinyitotta az ajtót. A magasan fekvő jégréteg csikorogva engedett. És a ló ráröhögött Szegyejre, mert csak benne bízott s tőle várta a baj elhárítását.

Szegyej megtorpant s elkínzott arcát halálos sápadtság lepte el.

- Isten! - ordította s megtántorodott. - Gál meghótt!

A sötét házban felsikoltott Gál anyja. Odatámolygott az ajtóhoz, úgy nézte a lovat, mint egy kísértetet. Az lefittyenő ajkával ráncigálni kezdte a fejkendőjét, mintha hívná. Gál anyja nem akarta megérteni, mi történt, bár a szíve mélyén már tudta.

- Meghótt a fiad! - üvöltötte Szegyej.

Második rész

Karacs bizalmatlanul nézegette a közelgő lovast. Sátra előtt ülve összehajtott lábszárain, mint valami fekete bálvány meredt a hömpölygő Duna párás csíkjára, a túlnan zöldelő erdőkre s a balfelől lankásan emelkedő s a látóhatárt magasan bezáró hegységre. A Nap már nyugovóra hajlott, de Karacs apró, ferde szeme élesen elválasztotta a tájból a fáradt lovast. Kucsmájáról, vállán fityegő farkasbőréről és fehér, bő gatyájáról, de leginkább a lováról azonnal látta, hogy idegen. Ehhez képest bizalmatlanul nézte s megtapogatta a rövid csizmaszárba dugott kést.

Egy csapat fehér kutya vadul rohant az idegenre.

Akármilyen lassan közeledett is a fáradt lovas, csakhamar odaért Karacs sátra elé. Néhány lépésre tőle megállt s tisztelettel a homlokához emelte a kezét.

Karacs hasonlóképpen cselekedett. Ám azért nem kelt fel ültéből.

A jövevény rekedten köszönt:

- Aggyon Isten jó erőt, egésségöt.

- Nieked esz - dünnyögte Karacs mogorván.

- Hogy van a családod és a lovad?

- Megvagynak, megvagynak.

- Megengedöd, hogy Isten nevébe leszálljak a laórul?

- Lehet.

A lovas nyögve lekászálódott s kezefejével megtörölte izzadt homlokát. Azután fejszéjét, kését a földre téve, hogy békés szándékát lássák s lovát otthagyva, nehézkesen, mint akinek elgémberedtek a tagjai, Karacshoz közeledett. Az öreg egykedvűen emelte rá széles, barna arcát, kopasz fején csillogott a lemenő nap fénye. Hosszú fonatok fityegtek az öregember füle mellett, vékony fekete bajusza lelógott, lapos orra olyan volt, mintha betörték volna. Szakálla nem volt, csak valami ritkás, fekete bolyhosság, mintha bekente volna a képét korommal. Széles pofacsontján balfelől hosszú, fényes forradás húzódott. Zömök testét förtelmesen piszkos, fekete bőrruha fedte.

- Vaj magyeri vagy-e? - kérdezte tőle a jövevény barátságos hangon.

- Alyaszfiele - dünnyögte kelletlenül, furcsa kiejtéssel az öreg.

- Kit tisztölhetök benned? Tán a kende vagy?

- Kendü nem. Karacnak hiénak.

- Én meg Bene vónék.

- Ülj le.

Bene szinte lerogyott a földre. Hosszan nézték egymást. Karacs olyan nyíltan, de egykedvűen vizsgálgatta, hogy Bene kezdte furcsán érezni magát. Megnyalogatta száraz ajkait, arcvonásai keserűen elernyedtek. Amikor Nyugat felé pillantott, egyszerre elborult a szeme.

- Honnejt gyüvél? - kérdezte végül a kis zömök fekete öreg. Látszott rajta, hogy alig mond többet öt-hat szónál naponta, azt is csak ha nagyon kell.

- Ormánközbül gyüvék - felelt illedelmesen Bene. S nem várva meg a többi kérdést, folytatta: - Futni kellött, úgy gondótam, edegyüök a kúnok közibe. Ha béfogadnátok.

Karacs legyintett.

- Nad útat teviel - mondta mély, halk hangon. - A luó esz megrokkana alattad...

- Meg, szegén. De magam is.

Karacs nagylassan felkelt s kajla lábán belépegetett a sátorba. Bene ezalatt jól körülnézett. A kicsiny nemezsátor mellett durván faragott szekér állt, rajta néhány éjszakára készülő tyúk tollászkodott. A sátor előtt a földbeszúrva egy kopja, kifakult fehér lófarok lengett rajta. Távolabb három sötétpej ló legelészett. Olyan aprók és még most nyáron is annyira szőrösek voltak, hogy Bene valami különös, vastaglábú borjaknak nézte őket. Távolabb még vagy tizenöt-tizenhat fekete, szürke, kerektetejű sátor állott, néhány bőrruhás, zömök és görbelábú ember lézengett köztük, de nem lehetett megmondani, férfiak-e vagy asszonyok. Egy csapat fekete, mezítelen, nagyhasú gyermek szaladgálva játszott egy füves térségen, rövid vastag bottal elrohantak egy karó mellett, melyre lopótök volt szúrva, azt akarták leütni futtukban a bottal. A sátrak hosszan elnyujtva guggoltak a Duna mentén, egyik-másik előtt tűz égett. Valaki lovat fejt amott. Ez bizonyosan asszony volt. S még néhány szekér látszott a sátrak körül. Egészbenvéve furcsa, idegen és szomorú világ volt ez Bene számára.

Most a Dunapart egy beszögelléséből néhány asszony ballagott fel a vízről. Fejükön teknőben ruhát cipeltek. Magas, fehérlábú, fehér vászonba öltözött nők voltak s nem a sátrak felé jöttek, hanem elkanyarodtak balra, a folyó mentén. Csevegtek. Bene innen messziről is megállapíthatta, hogy tótok.

Aztán behúnyta a szemét s szinte magába süllyedt. Hosszú és keserves útja után feküdni, aludni szeretett volna. Torkát kínzó szomjúság égette, de nem volt annyi ereje, hogy felkeljen és a Dunához menjen. Szédelgett, meg-megingott ültében. S amikor a kis öreg kilépett a sátorból, alig tudta kinyitni megint a szemét.

- Igyál - mondta az öregember s kecskebőr-tömlőt nyujtott felé.

Bene mohón nyúlt érte. Megtörölte a száját, kilottyantott a tömlőből s a szájához emelte.

- Ukonnak.

- Egiesszigedre.

Bene hosszan ivott. Tudta, hogy nem illik, de nem gondolt vele. Nyelte az erős, harmadnapos savó hűs kortyait, nyelte és nyelte, könnyei kicsordultak, nyaka reszketett. S nemcsak üdülést ivott, hanem barátságot is, békét, vendégszeretetet, mert hiszen a gazda nem kínálta volna meg, ha nem látná szívesen. Mikor visszaadta a tömlőt, úgy érezte, hogy az élet vize járja át. Ilyen jót soha életében nem ivott.

- Jó kis komiszod van - mondta dícsérőleg s a szeme ragyogott.

Karacs is ivott, miután kiloccsantotta az Ukkonnak járó kortyot, azután leült megint a földre. Kezeit a térdére fektette.

- Szárosz az ruvád, - mondta - vieresz esz.

Bene mosolygott.

- Ha megengedöd, ellátom a loat - mondta s felkelt.

Megeresztette a ló hevederét, levette róla a féket, nyerget. Végigsimogatta verejtéktől fekete nyakát, megveregette sovány oldalát, megtapogatta sáros csűdjét, megnézte kicsorbult, ellaposodott patáit. Aztán megráncigálva a ló üstökét, néhány kedves szót dünnyögött neki.

Csilling mohón legelt s odanyerített a távolabb legelő lovakhoz. Bene pedig visszaült ismét a sátor elé.

- Ha meg nem sértenélek, - kezdte - há valósi vagy, bátyám?

Karacs hallgatott egy darabig. Aztán ismét legyintett:

- Hajjaj. Távulról jöviék.

- Vaj honnét?

- Ien az Dontől.

Bene csodálkozott, de nem mutatta. Illedelmesen várt, hogy a szűkszavú, különös ember megmagyarázza a dolgot. De az csak bámult a Duna felé, nézte a vizet s a rézszínű felhők vonulását. Igy ültek ott és gondolataikba merültek. Bene türelmesen nézte a kis öreg szokatlan fejét, piszkos ruháját, rövid, zömök, fekete kezét, amint ott nyugodott a térdén.

- Ien az Dontől - ismételte szavait halkan dünnyögő hangon az öreg. - Nagy út vala, mi!

S olyanformán futottak össze a ráncok a szeme körül, mintha mosolyognék.

- Nem is tom, hon van.

- Látod. Hát ien ott növekediek. Sziep hel, kevier. Sziep, kevier five van, jedesz haleckák vadnak az vízben. Hajjaj... - sóhajtott s megint hallgatott egy darabig.

- Osztán mér kellött otthanni? - kérdezte tovább Bene, ámbár a szavak egy részét inkább csak sejtette, mint értette.

- Ien kierdezek - szólt rá rendreutasítóan a vénember. - Hol vadnak tesztviereid? Atád, anád? Hét atád ki vala?

- Odahaza, Ormánközbe - sóhajtotta keservesen Bene. - Valami vereködés vót, osztán embörhalál esött.

- Miért vala?

- Lányér. Nem atták, osztán el akartam rabóni. Négyen valánk, de őrözték a lánt, osztán egybedűltünk. Hej, neköm, vaj mit csinálnak az enyémök! Vaj nem hiszék-e, hogy meghóttam?

- Eziert vieresz hát az ruvád - bólintott Karacs. - Ámbátor riegen vala.

- Vagy két hódnapja má. Azúta gyüök. Átgyüttem a Disznórévnál a Dunának erre az ódalára, mer a kúnokhon akartam gyünni. De, úgy látom, nem a kúnokhon gyüttem. Mer te magyeri vagy.

- Maszt annak mondanak. De igeneszt baskird vóniek.

- Baskird?

- Az. Mink azok valánk, Kurt nembéliek.

Bene hiába törte az eszét, nem tudta megérteni ezt a kis fekete öreget. Sziszegő, selypítő szavait csak találgatta. De szégyelte fakgatni a vendéglátót, egyszer már rendre is utasították.

A nap lenyugodott s megélénkült a tábor. Mindenütt tüzek lobogtak. A Dunára nagy csapat lovat hajtottak itatni. Benének eszébejutottak a régi itatások a Feketevízen s az esti tüzek a faluban. Nagyon nehéz volt a szíve.

Karacs sátra előtt is tüzet rakott egy zömök, szinte gyermekesen kicsiny, fekete nő. Bőrnadrágot viselt és rövidszárú csizmát, de pirossal és zölddel cifrázott inge szabadonhagyta barna nyakát és karjait. Sötét haját a tarkójára kontyolva, fehér kendővel kötötte be. Aprókat lépve forgolódott a tűz körül, bográcsot akasztott a szolgafára. A pattogó lángok rőt fényt vetettek lapos, széles arcára és ferde, kicsiny szemére. A tűzre nem fát rakott, hanem száraz ganéjt. A férfiakról mintha tudomást sem vett volna, szótlanul dolgozott.

- Két fiam az loúnál van - mondta az öreg. - Anyám dasszun vala, apám esz vien. Amikor az mohal reánktöre, szaladni kelle, ki merre tudott. Hirtelen vala az támadász. Ottveszienek apámiek, anyámiek, meg két sziep, deli fiackám esz. Nyilat, fésziet ragadának, csákányt esz, de hiába. Ott veszienek mend. Csak ien menekültem, meg az kiet fiam. Mász kettő meghala. Ott veszék minden, hajjaj, az vier patakba folya!

Ismét odakínálta a savóstömlőt. Az öregen látszott, hogy az erős harmadnapos ital kezd a fejébe szállni, a szeme ragyogott, mint két fekete pattanóbogár. Bene is felfrissült s valamivel vidámabban nézte a mohón legelő Csilling lovat, a kölest főző ökölnyi asszony szótlan, gyors sürgölődését. Amint a bográcsból szállni kezdett a köles illata, Bene szájában összefutott a nyál.

Karacs lassú, sziszegő szavaiból aztán mégis kialakult a történet. Valahol, egy Don nevű folyó erdős partján "nagy falvak" álltak, sátoros baskirdek tanyáztak bennük, lovat, barmot legeltettek a sátrak körül. Vadásztak és halásztak. Ebben a bizonyos Donban sok "iezes halecka" volt. Nem messze tőlük az agacserik laktak, a Fehér Etil felé bolgárok. Délre meg a nagy "mohol" birodalom húzódott. A "mohalok" egyszer már rátörtek a baskirdokra, meg a bolgárokra, de a "nagy hős vitézek, a baskirdok és bolgárok" elkergették őket. Míg aztán a "moholok" bosszút esküdtek, szövetkeztek az erdőlakókkal s ezek a disznók az erdőkön át nyakukravezették a "moholokat". Nagy volt a csata, folyt a vér, a baskirdok közül sokan elvesztek, de az ellenség is nagy árat fizetett a győzelemért. Néhány baskird a feleségével meg a kicsinyeivel lóháton, szekéren, odahagyva sátrát, barmait, minden értékét, elmenekült. Kúnországon át vándoroltak, megmászták a nagyhegyeket s bejutottak Erdőelvére. Már a kúnok között, Havaselvén, találkoztak sok magyarral és csakugyan, mindjárt tudtak beszélni velük. Mert ők, a baskirdok, emlékeznek dédapáik szavára. Hogy valamikor mind együtt voltak, még a bolgárok is, de a magyarok elszakadtak tőlük, hogy elfoglalják Etilközt, majd Etile király országát. Ők azonban ott maradtak. Most is sok baskird él még az Itil vidékén.

- Minket Csoba magyerieinek gúnyolának, - mondta Karacs - mert nem gyüvienk az főkendüvel.

Bene előtt mérhetetlen síkságok, erdők és folyóvölgyek nyíltak. S megtudta azt is, hogy azok a "moholok" éppen olyan népek, mint a baskird vagy a kúnok, még a nyelvüket is meg lehet értenie annak, aki tud kúnul. S hogy élnek ott a mérhetetlen őserdőkben oroszok is, akik be sem tudnának lépni egy sátorba, olyan magasak. Ruhájuk szegélye fehér, drága menyétbőr, ott még a szolgák is menyétsüveget hordanak. Annyi ott a menyét! S az oroszok éppen olyan disznók, mint az erdőlakók, mert nem fognak fegyvert, hanem szövetkeznek és elárulják az isteneiket is, ha erősebb nép támadja meg őket. Igy árulták el a bolgárokat, meg a baskirdokat is. Sújtsa őket az Isten tüzes nyila, törjék össze őket gyermekestül a mennykövek. Mirigy, Vahor, Híz és Hagy gyötörje a nászágyukban is.

- Gyalog niep! - mondta megvetően Karacs és kiköpött.

Azt is megtudta Bene, hogy ezek a kúnok itt keresztények, mert "nem lehetnek mások". A tábor feje Köcsmeg kendű. Barsz kán, a Párduc, távol lakik rengeteg népével, de az ő parancsára vették fel ők is a keresztséget. Nem mondja Karacs, jó itt, a legelő elég kövér, az Árpatarló hegy erdei tele vannak vaddal, medve, bölény, szarvas és vaddisznó szép számmal akad, a Duna is van akkora, mint a Don volt - Karacs annak örült leginkább, hogy majdnem úgy hívták, mint a Dont - s ami a halat illeti, nem lehet panasz. Még vizát is fognak, akkorát, hogy a láncot is eltépi. Van azután madár is elég, vadliba, vadruca, még a kutya is azt ehet. De, hiába, azért ez mégsem a Don - bólogatott Karacs. Remélte is, hogy a fiai még visszamennek egyszer. Ez a magyar nép is elromlott egészen - bizonygatta komoran. - A szavát nehéz megérteni, kiteker minden hangot! Ruhája puha, tiszta, ő maga elurasodott, sok a szegény, mások meg nagyon gazdagok. Hallott ő olyasmit is, hogy a király palotái egész várost töltenek meg s felülmúlják a kijóvi nagyfejedelem híres palotáit is. A lovas vitézek meg talpig vasba öltöznek, a nyíllal nem tudnak már bánni. Ami aztán a keresztény papokat illeti, azok nagy kőházakban laknak, fallal veszik körül magukat, esznek-isznak, töltik a pereputtyuk hasát... Szeretné látni, - mondta - vajjon mernének-e a baskirdok között ilyen fennen élni!

De neki már mindegy - jegyezte meg végül s legyintett. - Szülei meghaltak, legnagyobb fiai ottvesztek a "moholok" csákányai alatt, lova is csak öt van, barmait elrabolták, sátrát eltiporták. Ő már itt húnyja be a szemét. De a fiai még visszamennek a Donhoz, Itilhez! Nem szaporítják ezt a romlott országot.

Közben megették a kölest és Karacs új tömlő kumiszt akasztott le az ajtó mellől. A hold vékony aranykaréja magasan libegett a Duna tükre fölött s a csillogó vizen aranylánc villogott. A haris elnyujtott hosszú harsogása összevegyült a békák zenebonájával, a vadászó baglyok vijjogásával s a lónyerítéssel. Erős vízszag áramlott a síkon, az erdők pedig zsúfolt rohamokban zúdították át a folyón vastag illatukat. A Duna felől elnyujtott, ábrándos női ének hallatszott. A tiszta csendben csobbant a víz s messze szállt a dal. Minden szavát meg lehetett érteni.

- Megmondhatod lenne, mit dalol az gerice? - kérdezte Karacs Benét.

- Az erdőrül daló, hogy melyen sűrű, meg árnyékos, meg hogy a szíve hogy teli van bánattal - magyarázta Bene, mint aki a Dráva mentén nőtt fel s értette a tótok nyelvét.

- Ezek az lianok, - jegyezte meg Karacs megvetően - mind balán, meg magasz esz, mint az nyárfa. Cak az ien fiaim szemet ne vesszenek rá.

Ekkor megérkezett a két fiú. Hirtelen bukkantak elő a sötétből a tűz fényébe. Ugyanolyan alacsonyak, görbelábúak, laposképűek és piszkosak voltak, mint az apjuk. Azt sem igen lehetett volna megállapítani, a három férfi közül melyik az öregebb. Meghajoltak apjuk és az idegen előtt s ujjukkal megérintették a homlokukat. Vállukon hosszú ostor, övükön csákány és késtok fityegett, kezükben vesszőre fűzött halakat lóbáltak. Két alacsony, rőtszínű, piszkos kuvasz is érkezett velük, a harmadik elébük futott s farkcsóválva köszöntötte őket. A két legény leült a földre, ivott a kumiszból, majd hosszúnyelű, kis kerek kanalaikkal enni kezdték a kölest.

- Ez itt, velem szemben, - mutatott büszkén az egyik legényre Karacs - az nagyobbik fiam, Kartal. É az ien sziep, juó kesszelőmadaram. Az mászik meg Kurt. Akár a farkasz.

2.

Arra a hírre, hogy Karacs sátorába idegen érkezett, megjelent két öregebb kún. Derekukon szorosrafűzött övvel, térdigérő ruhában, csizmásan, kopasz fejükön magas, oldalt behasított süveggel szállingóztak elő a sátrak közül. Méltóságosan jöttek, szakállukat simogatták s mélyen meghajoltak Karacs előtt. Aztán élesen vizsgálták Benét. Odafordultak egymáshoz, pattogó, dünnyögő szóval beszéltek valamit kún nyelven. Alacsonyak voltak ők is és görbelábúak, az arcuk szintén lapos és széles. Karacs illendően néhány lókoponyát hozott s a két előkelő férfi megfontoltan leült. Ittak a kumiszból is.

Megindult az újabb kérdezősködés. Köcsmeg, a kendű, tudott magyarul, de a másik olyan vén volt, hogy már nem volt érdemes megtanulnia. Ezért Köcsmegnek szólt, hogy fordítsa magyarra a kérdéseit. Kevés szóval, nagy szünetekkel beszéltek. S nyájasan mosolyogtak, egyre simogatva fekete, ritkás szakállukat.

- Hogy leszel köztünk, - kérdezte Köcsmeg s felhúzta a szemöldökét - hisz fílfejjel válsz ki közülünk! A ti fajtátok magasabb.

- Azér tán bévesztök - kérte szerényen Bene. - Halászni tok, legeltetni is, ösmeröm az erdőt, értök mindönhön. Nem akarok terhetökre lenni.

- Hát a lúhoz értesz-é?

- Értök valamellyest. Odahaza mindég a loakkal valék.

- Nagy lú - bólintott Köcsmeg, megnézve egy pillantással Bene legelésző lovát. - Nagy tetemei vagynak. Kosorrú.

Bene mosolygással köszönte meg a dícséretet.

A fiatalság meg a folyópartra vonult. Igy elment a két legény is. Csakhamar itt is, ott is bánatos, meg vidám sípszó hangzott fel az estben. Kartal, a Duna felé ballagtában, erős, vontatott hangon dalolt:

Azután a másik:

Bene hallgatta az idegen hangot. Lágyan, meg-meghajolva s a végén fájdalmasan félbemaradva zengett át az estén. Elszorult a szíve. Milyen rangú lehet egy bújdosó? Tartozik-e valahová? S nem vetik-e ki maguk közül, ha majd megtárgyalják a tanácsban, hogy ez az idegen, hontalan ember tán kémkedik is!

A kúnok bólogattak. Karacs pedig a szakállát vakargatva dünnyögte:

- É isz úgy futott el, mint mink az Don mellől. Neki szincen gyámola, otthona. Csak az két keze. Iengem esz béfogadtatok, kendü.

- Béfogadánk.

Azzal felkeltek a lókoponyáról s mélyen meghajoltak Karacs és Bene előtt. Kezükkel megérintették a homlokukat. S nyugodalmas jóéjszakát kívánva, hazaballagtak.

- Cak nem vagy rabszolga - tette utána Karacs.

Azután behívta a sátrába s leterített neki a földre egy vastag medvebőrt. Bene még kiment a lovához, megnyűgözte, hogy el ne kóboroljon, majd lefeküdt. A sátor előtt pislákoló tűz vöröses fényében mint nagy szárnyak, függtek a sátor mennyezetére akasztott kendők. A bejárattól balra nagyhasú állatként gunnyasztott a vizes csobolyó a padkán. Onnét pedig, ahol Bene feküdt, éppen ki lehetett látni a Duna keskeny csíkjára és a Hold aranyszarvára. Távolról síp és dal zengett, a békák szorgalmasan brekegtek s a táborban ugattak a kutyák. Bene keresztet vetett és nagyot fohászkodott. Most alszik Voiszló is... Mi lett Lappincsból, Ernyéből, Gálból? Vajjon otthon vannak-e, vagy elbújdostak ők is?

Nagyon nehéz volt a szíve.

3.

Másnap kellemetlen meglepetések érték Benét. Amint magához tért mély álmából, első gondolata a lova volt. Kilépett a csergéből, de Csillinget nem látta sehol. Elcsavargott, gondolta s nézte, merre van a gazda. Ám az öreg Karacs sem mutatkozott. A hideg, nedves hajnalban, a kelő nap vörös fényében lovak és tehenek vonultak a Dunára, asszonyok vitték fejükön a mosnivaló ruhát s Karacs felesége, a földön guggolva, szorgalmasan zurbolta egy tömlőben a most fejt kancatejet.

Amint meglátta a nyugtalan legényt, felállt, kezét a homlokához emelte s mélyen meghajolt. Az ajtó fölött csüngő tömlőből egy bögrébe savót öntött s széles arcán szíves mosollyal, szótlanul nyujtotta felé. Bene felhajtotta.

- Hol van az urad?

Az asszony nevetett s a fejét rázta. Nem tudott magyarul. Bene hát keresztet vetett, mondott egy rövid fohászt s elindult, hogy a lovát megkeresse.

Lement a Dunapartra. De a kis mokány, sötétpej és fekete, kócos lovak között nem találta meg Csillinget. A kun legények pedig olyan ellenségesen nézték, mintha az ő lovaik közül akarna szerezni. Elindult hát a nagy mezőségen, mely egészen az Árpatarló hegyig húzódott, hogy a sátrak körül megtalálja. Nyomban nagy csapat gyerek verődött hozzá, sikongva, veszekedve és vágtatva zajongták körül, fogdosták a gatyáját, rángatták az ingét, bámulták a süvegét. Úgylátszik azonban, az volt számukra a legcsodálatosabb, hogy ez az idegen magasabb minden férfinál.

- Ori! Ori! Ori! - üvöltöttek torkukszakadtából.

A sátrakból asszonyok, lányok bújtak elő s nézték Benét. Szaporán fecsegtek. Nevettek rajta. Egy visszataszító, piszkos, görnyedt és elszáradt vénasszony egyenesen elébetotyogott s fekete kezét a szeme fölé emelve, firtatóan az arcába bámult. A férfiak meg, akik itt is, ott is a sátruk előtt ültek s egykedvűen bámulták a világot, meg a kopjákon lengő lófarkakat, meg se mukkantak a lármára.

- Keresöm a loamat! - kiáltott bosszúsan Bene a vénasszony arcába. De az csak a fejét rázta s úgy mosolygott, mint aki harapni készül.

Jól elcsatangolt Karacs sátrától. S megörült, amikor a nagyobbik fiú, Kartal jött vele szemközt. Jóreggelt kívánt neki s megkérdezte, nem látta-e a lovát.

Kartal sötét szeme laposan meredt Bene szemébe.

- Nem. Elfeledied megnyígezni?

- Megnyűgöztem, de tán eltépte a nyűgöt.

Kartal megrázta a fejét s továbbment.

Bene pedig káromkodott, vakarta a fejét. Most már látta, hogy a lovát ellopták. Keserű dühében leült a fűbe s a csizmáját csapdosta. Nem tudta, mit tegyen. A gyerekek nyomban körülfogták, nevettek rajta.

Ekkor Karacs bukkant fel egy nagy sátor mellett. Nyomban meglátta vendégét s lassú, kajla lépésekkel felé tartott. Illedelmesen meghajolt előtte s az éjszakai nyugodalma felől érdeklődött. Bene elfojtotta dühét, felkelt s megpróbált mosolyogni.

- Nem láttad-e vaj a loamat? - kérdezte. - Mindönütt keresöm, de nyomaveszött.

- Nem látám - rázta a fejét komolyan Karacs.

- Akkor ellopák.

- Ki lopá el? - kérdezte mogorván Karacs.

- Megengedj, - szabadkozott Bene - nem akartalak sérteni.

- Niezzük meg az nyomát - ajánlotta erre Karacs.

Kun nyelven ráripakodott a gyermekhadra s visszaindultak Karacs sátorához. Buzgón keresték a ló nyomait. Ezek látszottak is a cserge közelében, ahol a fű kikopott, de távolabb az éjszakai harmat felduzzasztotta a letaposott füvet s a lónyomok elvesztek.

- Boszurgán - dünnyögte Karacs fejcsóválva. - Tindir...

Ekkor Bene a nyerge, kantárja, kése után nézett. Nem voltak sehol. De nem volt hajlandó olyan könnyen a boszorkányokra és tündérekre hagyni a dolgot. Viszont attól félt, hogyha tolvajt kiált, megsérti a házigazdáját s ebből nagy baj lehet. Összeszorította hát a fogait s tehetetlenül nézett maga elé.

- Varázlász, bájolász - ismételte Karacs a magáét.

Megint előkerült Kartal. Az öccsével jött. Karacs rájukpillantott a szeme sarkából s megmagyarázta Bene veszteségét. A legények sötéten bámultak Benére s a fejüket csóválták.

- De eltűnt a baltám, késöm, kantárom, mindönöm! - kiáltotta keservében Bene.

- Sz ki az orzó? - mondta elnyujtott hangon Kurt s lehajolt, hogy csizmája szárából kihúzza a kését. Kartal ugyanígy cselekedett. S rámeredtek mind a ketten Benére.

- Aziert jüvél-e, - tette hozzá Kartal - hogy orzásszal vádolj münket!

Az odasomfordáló gyerekhadban ismét megtalálta valaki a helyes szót. S ezt ordították valamennyien, vígan, kárörömmel, csúfolódva:

- Ütken! Ütken! Ütken!

- Nem itegen, hanem vendég - intette őket Karacs. - Nem monda, hogy ti vattok az orzók, - magyarázta a fiainak - hanem boszurgánra, tindirre aliet.

A fiúk elengedték a késnyelet. De a szemük azért bizalmatlan volt.

Ebben a pillanatban egy szakállas kun közeledett. Mélyen meghajolt előttük.

- Köcsmeg hivat - mondta magyarul. - Együtt ül az kurulta.

- Köszönjük a meghivászt - hajlongott Karacs. - Jer hát Bene.

Köcsmeg sátra, mint hadnagyé, a térség közepén állott és nagyobb volt valamennyinél. Mint valami óriás fekete gomba, úgy ült a szétszórt kisebb sátrak és csergék között. A bejárat előtt feketelófarkas kopja állt s a hegyén fehéren villogott a napszítta lókoponya. Három felnyergelt ló ácsorgott egy cövekhez kötve. Hátrább egész szekérsor feketélt a napon, egyik-másik fedeles volt. Mindenfelé csirkék, libák, rucák legelésztek s vagy négy asszony jött-ment, dolgozott a háztáj körül.

Amint a sátorba beléptek, Karacs megforgatta néhányszor a sátornyílás fölött függő savóstömlőt. Mind a ketten mélyen meghajoltak a gazda előtt. Ez fölkelt a földről s kezét a homlokához érintve, szintén meghajolt. Barátságosan símogatta fekete szakállát. Mosolygott.

- Hogy van a családotok és a lovatok? - kérdezte.

- Köszönöm, - felelte Karacs. - Iesz a tied?

- Hála Tangrinak. Üljetek le.

Vagy tizenketten ültek ott körben, a mennyezetről lecsüngő sok színes kendő alatt a szőnyegeken. A tűzhelyen pislogott a tűz, de látszott, hogy a tanácskozás miatt ég csupán. S a padka mellett derékig mezítelen fiatal fiú állt s egy tömlőből bögrékbe töltögetve a savót, odakínálta a jövevényeknek. A főhelyen szótlan, sebhelyes vénember gunnyasztott, mint valami vén sas. Az öreg Altabarsz.

Leültek.

- Azér gyűltünk öszve, - mondta komolyan Köcsmeg s Benére emelte a szemét - hogy a családfők tudják, vendíg írkeze közink s itt akar ílni, nálunk. Isza, - mutatott Benére s a komolyan gubbasztó férfiakra tekintett - ez Bene, Öcsöd kendü fia, Branából jőve, mert embert ölt.

Mind Benét bámulták. Ferde, éles, apró, fekete szemek parazsa izzott köröskörül. S a fekete és ősz szakállak fürtjeiben önfeledten játszottak a gyűrűs ujjak.

- Nem ölék embört - tiltakozott Bene. - Csak beléestem a vereködésbe, osztán halál lött. De nem én őtem.

- Mír vala a verekedís? - kérdezte egy hasadtarcú, zömök kún, az övét babrálva.

- Lányér.

- Leteszed az hitet reá?

- Leteszöm, - biccentett Bene.

- Kresztíny, avagy kún módra?

- Ahutyan akaritok.

Most egy másik férfi kérdezte:

- Mit tudsz?

- Mindönt. Csak mondjátok meg, mit akartok tűllem.

- Lú, meg fegyver van-e veled?

- A loamot, fegyveremet, nyergömet, mindönömet ellopák az éccaka, - mondta Bene s akárhogy akarta is, nem tudta leplezni keserűségét.

- Ki orzá el?! - kiáltottak fel valamennyien össze-vissza. S fenyegetően nézték Benét.

- Boszurgánra, tindirre gyanaksziek, - magyarázta hamar az öreg Karacs. - Nem embert aliet.

Köcsmeg a fejét csóválta. S emelt hangon szólt:

- Lúlopásirt halál jár. No, mi az itíletetek? - fordult a többiekhez.

Most kún nyelven valami tanácskozásféle indult meg. De nem tartott soká.

- Béfogadának, - szólt. - Kenyerünk, saónk a te kenyered, saód, Bene. Iletünk az te íleted, íleted az miénk. Öcsöd fia, Bene, állj fel.

Bene felállt.

- Hitedet az igaz Istenre, szűz Máriára, Jézus úrra, hogy amit mondál, igaz.

- Hitömre, - szólt Bene nyugodtan.

Ekkor Köcsmeg hármat tapsolt s belépett egy kócos, szakállas, görnyedt, félig meztelen rabszolga. Köcsmeg mondott neki valamit, mire az kiment, jöttében-mentében megforgatva a kúmiszos tömlőt az ajtó fölött. Mindnyájan felálltak s kivonultak a sátor elé.

Két ősz-öreg kún érkezett. Kucsma helyett magas, világoskék, sárga gombbal díszített selyemsüveg volt a fejükön. Előrenyujtott karjukon egy-egy díszes, rövid és görbe kardot hoztak. Mindnyájan mélyen meghajoltak a két öregember előtt. Most a görnyedt rabszolga egy kis fekete kutyát hozott. Az öregebb férfi imát mormolt, majd Kelet felé fordulva s lábát a földön nyüszítő eb nyakára téve, hosszan hajlongott. A többiek is Kelet felé fordultak. Ezután az öregember leguggolt, beleszúrta kardját a kutya hasába s gyors mozdulattal felhasította a hörgő, jajgató, ijedtszemű állatot a nyakáig. Kinyitva a haldokló állat belsejét, megmarkolta a vonagló szívet, a beleket kiterítette a földre, majd a kardot megtörölte háromszor a dög oldalán. Ekkor a másik öreg lépett a felhasított kutyához s kardjával végig kettévágta.

- Hitünkre, - mondta Köcsmeg Benének. - Tedd lábadat a dögre és hitelj. Te, Öcsöd fia Bene, úgy vessz el, mint ez a kutya, ha, amit mondál, hazugság vala.

Bene a kutyára nyugtatta a lábát és hitet tett.

Most mindnyájan meghajoltak előtte s barátságosan mosolyogtak.

Visszamentek a sátorba, s leültek a földre. Békés beszélgetés indult meg magyar és kún nyelven. Most már Benét is magukhoz tartozónak nézték.

- Mondád, hogy lányt akarál orozni, - szólt a sebhelyes arcú zömök kún. - Most aztán se felesíged, se lovad, se fegyvered. Mi a szándíkod?

- Amit ti tanácsoltok.

- A te lányod, - fordult most nyájasan a sebhelyeshez Köcsmeg - eladó.

- A Jopár? Hát olyanfíle. Tizennígy tavaszt látott...

- No, Beke, mit gondolsz?

- Hát, - dünnyögött Beke és sebhelyét simogatta. - Nincs-e valami testi hibád? - fakgatta Benét, de, hogy meg ne sértse, mosolygott hozzá.

Bene elvörösödött.

- Vetkiezz meztelenre, - mondta neki Karacs, mintha apja lenne.

A legény habozott. Elfacsarodott a szíve, mert Virágra gondolt. Arca elsötétült. De azután elszántan lehúzta az ingét, megoldotta a gatyáját s meztelenül állott a gyülekezet előtt. A kúnok szakértő szemmel nézték.

- Az ott mi a válladon? - firtatta a legnyájasabb mosolya kíséretében Beke.

- Megszúrtak. Má béhegedt.

- Fordulj csak, Öcsöd fia.

Látták, hogy a gerince egyenes, vállai szélesek, mellkasa domború, nyaka vastag, combjai izmosak, bőre fehér. Csak azon csóválták a fejüket, hogy több haj van rajta, mint őrajtuk. Nevetett is az egyik, egy szikár, csontos ember.

- Gyapjas vagy, de Jopárnak azír tetszel tán!

Megbeszélték még, hogy Bene, egyedül lévén, majd Karacs feleségét küldi el lánynézőbe, mint ők mondták: szaucsi-khatun gyanánt. S vele beszéli majd meg Beke, hogy mit ad a lányának. Ezzel a tanácskozásnak vége is lett. A fiú megtöltötte savóval a bögréket s valamennyien ittak, Ukkon tiszteletére kilottyantva egy kortyot a földre. S hajlongva, kezöket a homlokukra emelve, elbúcsúztak egymástól.

Bene Karaccsal ballagott ennek a csergéje felé. Az öreg, mint rendesen, most sem szólt, Bene pedig csak a csizmája orrát nézte s keserű könnyei befelé folytak, a szívébe. Úgy ment, mint az alvajáró. Csizmái mintha vasból lettek volna, oly nehezek voltak.

4.

Nem tudta meg, hová lett a lova, nyerge, kantárja. Pedig megfogadta, ha megleli a tolvajt, agyonveri. Amint járt-kelt, ténfergett a táborban, megnézett minden zugot, minden nyerget és kantárt, minden baltát és kést. Hiába, mégis boszorkányság lehetett a dologban. Vagy így tudnak ezek lopni? Undor fogta el s éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy változtasson az életén. De lova, fegyvere, még csak kése sem lévén, valóságos rab volt. Meg sem szökhetett. S bele is fáradt a szökésbe. Úgy érezte, az ő sorsa már ez.

Álmában megjelent a lova, belépett a csergébe s beszélt hozzá, mint valami ember. Ő meg átölelte a nyakát, arcát a ló pofájához szorította s nem győzte simogatni, becézgetni. S közben tudta, hogy a szegény állat már talán nem is él, vagy ha él, ütik-verik, éheztetik. Csilling szeme olyan szomorú volt s annyira vádolta Benét, hogy a legény szorongva ébredt s hajnalig sem tudott elaludni. Kiment a csergéből, járkált a holdsütötte mezőn, bámulta az idegen világot, a nyomasztóan nagy hegyet, majd leült a Duna partján egy vízmosta kőre s hallgatta a hullámok csacsogását. Úgy belemerült a víz nézésébe és hallgatásába, hogy megfeledkezett róla, hol van. Csak amikor egy-egy kérdés ötlött az eszébe, riadt fel szívszorongva:

- Mér nem őriztem a loamat?

- Mér nem hallgattam Gálra, amikor a loa megbotlott?

- Mér nem üttem le mindönkit akkor este? Mér nem mentem vissza, mikor Kamuék kergettek?

- Sír-e Virág? Vár-e vissza?

- Megbánták-e, hogy nem adták hozzám?

S ha már a kérdések elkezdtek gombolyodni benne, nem álltak meg, míg csak el nem kábult, bele nem fáradt. Felkelt a kőről s járt a part hosszában le és fel, mintha keresne valamit.

Gyűlölte Karacs két fiát is, érezte, hogy azok is vesztét lesik. Elkerülték egymást. A fiúk gyűlöletének az volt a főoka, hogy majdnem egy fejjel magasabb volt náluk s minden táborbelinél. Bene gyakran észrevette, hogy a szemük sarkából sötéten méregetik, mintha arasszal becsülnék. Vagy mintha azt számolgatnák, hány nehezéket nyom. S hogy hol megy belé legsimábban a kés. Szinte nyúzták a szemükkel. Kaján viselkedésük Bene arcába kergette a vért, úgy érezte magát, mint akit kútba dobnak s követ gördítenek a kút szádjára. Most kapaszkodhat, nyomhatja fejével a követ, kínlódhat, - ők meg csak gyönyörködnek benne. Lova nem lévén, nem mehetett a méneshez, gulyához, nem járhatott vadászni, - nem is volt ember.

Karacs viszont jó volt hozzá. Igaz, hogy alig beszélt, de ez is jó volt. És jó volt a szeme járása, jó volt a savó, amivel megkínálta, a medvebőr, amit leterített neki, a köles, amit ennie adott, a tűz, amely a csergéje előtt pislákolt, a járása is jó és megnyugtató volt. Úgy viselkedett Karacs, mint aki Bene rejtett gondolatait is ismeri s mint aki nem akar gorombán belenyúlni az érzéseibe. Ha szólott, közömbös dolgokról beszélt.

Elmondta, hogy a sót a király megint csak kivette a papok kezéből és szerecseneknek adta át. Ők szállíthatnak, árulhatnak csak sót. Ezek a disznók pedig megdrágították nyomban, hiába írtak a papok "nagy leveleket" a királynak. Vásározás, pénzverés, sóeladás, minden az ő kezükön van. Hiába fordultak a papok az ő legfőbb királyukhoz, valami Pápa nevű nagyúrhoz, aki a latinok földjén lakik, ő sem tudott tenni semmit a király ellen.

- Gaz kerál! - mondta Karacs. - Elniezi az főuraknak, papoknak, hogy szanyargasszák az szegient. Hogy lakozzanak hússzal-borral torkig. Sziethúzzák az kerál meg az országok marháit, kinciet. É meg az szaut, az pénzát, meg az vázárt szerecenek, sidók keziere adja. Gaz kerál!

Esténként összegyűltek néhányan Karacs csergéje előtt a tűznél s Bene iránti tapintatból magyarul tárgyalták a világ eseményeit. Mindig tudtak valami újat. Hol az egyik, hol a másik tűnt el néhány napra vagy hétre, senki sem tudta, merre jár s miért ment el. Mikor aztán visszajött, ontotta a híreket. Meg másfelől is jött egy-egy kún, ki Havaselvéről, ki a Barcaság vidékéről. Ezek lenyergeltek, ittak-ettek, kifújták magukat, azután lóra kaptak megint s eltűntek az erdő sarka mögött. Hát tőlük mindig lehetett hallani valamit.

Azt mondták, hogy a király meg a "bárói" között nagy gyűlölködés van. Béla vissza akarja állítani a régi állapotokat, amiket apja, András felforgatott. Az "öreg Béla" idejében nem volt akkora rablás, harácsolás, pazarlás, mint András idejében. Béla mindig az "öreg Béla" lelkéhez imádkozik s kéri az ő segítségét a püspökök, kolostorok, idegen főurak, meg harácsoló, henyélő bárók ellen. Csakhogy a király gyenge ember. Fejére nőttek a nagyurak. S nem teljesítik a parancsait. Ő meg kíméli őket, mert fél tőlük. Nem meri visszavenni az elkótyavetyélt királyi földeket, falvakat, nem meri megkorbácsoltatni a papokat sem, mert attól fél, hogy nem állanak fegyverbe, ha szükség lesz rá. Pedig mit kellene tennie Bélának? Megegyezni a kúnokkal, behozni őket egész népükkel s velük rendet teremteni. Majd ők tudnák, mit kell itt csinálni. Először is lerombolnák az összes városokat, kőházakat és templomokat, mert azóta romlott meg a magyar, mióta nem lakik sátorban, nem ül éjjel-nappal lovon s ahelyett, hogy a németek, csehek, görögök városait rabolná, meghunyászkodik előttük. Továbbá kivernék a papokat, püspököket az országból, mert azok csak az idegenek érdekét nézik s eladják a magyarságot "Pápa nevű királyuknak". A bárókat meg kikergetnék birtokaikból, aki ellenáll, azt levágnák. Mert ezek a gőgös, szemtelen, kéjelgő, tétlen urak csak szipolyoznak. Undorodó arccal mesélték, hogy olyan urak is vannak, akik délben másznak ki puha, párnás ágyukból. De Béla fél tőlük, ezért nem meri behozni a kúnokat s ezért nem mer szembeszállni a kúnok segítségével az urakkal. Béla gyáva. Ez a baj. Ebbe megy tönkre az ország. Most azután pénz meg pénz kell neki, hát visszaadta a zsidóknak és szerecseneknek a pénzverőket, sókamrákat, vásárokat és vámokat.

Késő éjszakáig forgatták, tárgyalták, magyarázták ezeket a dolgokat. Bene meg hallgatta őket. Nem értette, hogy lehet egy király más, mint szent, bölcs, vitéz és lemondó. András királyról hallott ugyan rosszat, de nem hitte. Béláról most ámuldozva hallotta a kúnok kíméletlen kijelentéseit.

S áradozva beszéltek Nagy-Kúnországról, Havaselvén túl, a Don és Etil vidékén, a kövér pusztaságokon. Milyen hatalmas ország az, nincs határa sehol. Tengerek és erdőségek, folyamok és pusztaságok. Hónapokig mehet a ló hasigérő fűben s nincs más, csak fű és fű mindenfelé. Ha Köteny kán és Alpra kán nem vetélkednének, Kúnország lenne a világ leghatalmasabb birodalma, megdönthetné Magyarországot is, uralma alá hajthatná a magyarokat, svábokat, latinokat, görögöket... Kiszínezték, milyen jó lenne rátörni azokra a hatalmas városokra, Konstantinápolyra, Bolognára, Firenzére, Rómára, Prágára, amelyeket valaha Etile nagykán megalázott és kirabolt. Köteny lehetne az Isten új ostora. Méltó utóda Etilének és az avarok nagykánjának. Egy úr lenne a földön a latinok országától az Uralig. Rabszolga lenne a sváb, latin, tót, orosz nép. Mert az igazi magyarokkal szövetkezni lehetne...

- Hát az mohol? - kérdezte Karacs.

- A mongol? A mongol is csak azt akari, amit mink! - kiabáltak a savótól felhevülve s égő fekete szemük előtt kigyúlt a nagy nomád álom. - Az vót a baj, hogy Köteny kán rokonságba került Danilóval, aztán szövetkezett az orosszal. Most a tatár bosszút áll rajta. De ha Köteny túladna a disznó orosz Danilón, meg a gyalázatos agacseri csordán s megegyezne a tatárral, akkor a kúnság nagyobb lenne, mint voltak őseink Etile nagykán idejiben!

Amikor idáig jutottak a tervezgetésben, már nem babrálták merengve a szakállukat s nem voltak olyan méltóságteljesek. Sötét arcuk kigyúlt, kezeik hadonásztak. Némelyik úgy elragadtatta magát, hogy a süvegével verte a csizmáját. S a hangjuk is rekedt volt az indulattól. Nem lévén pedig semmi más dolguk, csak ami a ló, a gulya körül akadt s elpiszmogva egész nap a nyílcsinálással, bőrpuhítással, faragcsálással, - legfeljebb nagyritkán vadászva, halászgatva - ráértek estéket tölteni tereferével. Amikor kezdték, mindig nagyon tartózkodók, méltóságosak, szűkszavúak voltak, de mire eljutottak az "egy úr a földön" kijelentésig, már hadonásztak, kiabáltak, szikrázott a szemük. S míg Nagy-Kúnország diadalát festegették s a tatárokkal való viszony alakulását latolgatták, súlyos ítéletet mondtak a magyarokról, svábokról, latinokról és görögökről, gyűlölködve emlegették a papokat, a királyt pedig csúszó-mászó, tehetetlen, alamuszi és megvásárolható egyénnek jellemezték. A felesége is görög. "Rothadt görög" - mondták. Kilopják a szemét, becsapják, kirabolják. Ő meg az országot raboltatja ki zsidóval és szerecsenjeivel. Csak a kúnok tudnának itt rendet teremteni!

A vén Altabarsz is odabattyogott közéjük minden este. Baltája díszesen faragott nyelére támaszkodva, óvatosan araszolgatott a cserge felé. Hosszú, ősz csimbókjai a vállát verték, tar fején hosszú forradás jelentette a multat. Amikor a csergéhez ért, mindnyájan felálltak s mélyen meghajoltak előtte. Altabarsz némán leült és hosszasan bámulta a csizmája orrát. Szakgatottan lélekzett, bütykös, fekete ujjai köröket írtak a földre. Percek múltak el így és senki sem beszélt. Végre a vén párduc felemelte fejét s körülnézett. Fáradtan s kegyesen intett, megadva az engedelmet a leülésre.

Beszélgetés közben meg-megkérdezték Altabarsz véleményét. Az öreg kún sokáig forgatta magában a kérdést. Mint valami bálvány, bámult maga elé. Kezeit összefonta a mellén, mintha áldozati szilkét tartana. S hümmögött. Majd ivott egy korty savót, lecsüngő bajúszát megtörölte a kezefejével s dünnyögve beszélt:

- A mai üdők, - mondta vontatva - nem kedveznek a lovonjáró embernek. Megromlott a velág! Gyalognípek áraszták el az földet, messze nyugatig. Gyalogníptől mit vársz mást, mint gyalog dolgot? Jerlik ma már minden níp. A kún is.

Mély megvetéssel mondta, hogy "jerlik", azaz letelepült. S kiköpött.

- Majd Köteny! - kiáltott fel valaki.

Altabarsz legyintett.

- Köteny! - sóhajtotta s hallgatott egyet. - Köteny. Ű is összveadá magát a szuzdáli fejedelemmel, Jurijjal. Azt hiszi, megbirkózhat az mohollal. Hogy majd űk ketten megállnak Batu úr előtt. Szegíny Köteny... szegíny kúnság! Arra jó már csak, hogy kölest vessík, kölest, meg kresztyöt.

- Járják is a kresztyén kámok az aulokat - jegyezte meg Beke.

- Kűházba akarnak szorítani bennünket.

- Khajár hatalma legyőzte Okánét - dünnyögött Altabarsz. - Hej, rígen! Rígen nem így vala! Őseink szomorúak a másvilágon, eltakarja a szemít Etile, Ilek, Irnik, szomorkodva fordul el tőlünk Baján úr és Kám-szaucsi. Hét atyánk hajtja csordáit lesujtott szívvel, fiaim... Mert a kún is a magyeriak bínét követi... Kűházak, kűtemplomok, kűbálványok... Az istenkék helyibe kresztyén istenkéket állítanak már a kúnok is...

Aztán elhallgatott. Komor arcát lesütötte, fáradt szeme lenézően pislogott ősz szemöldöke alatt. Ült, ült a vén Altabarsz és hallgatta a férfiak csevegését, a ki-kitörő harsányabb véleményeket, de látszott rajta, hogy a lelke nagyon messze repül. Karacs meg-megkínálta egy ital kúmisszal s az öreg, kilottyantva az Istennek járó kortyot, halkan dünnyögte a szokásos ráköszöntést: "Szmelle!"

Karacs is szótlan ember volt s mióta itt élt a Duna mentén, még szótlanabb és mogorvább a szokottnál. Csak ha többet ivott a kelleténél, - ami esténként megtörtént - lett egy kissé szaporább szavú és nem vidámabb ugyan, de haragosabb is.

- Hej, Tangri! - kiáltott Karacs keserűen. - Nem ielet ez itten!

S legyintett, rázta a fejét, mintha emlékei zsongó raját akarná elhessegetni magától.

- Csak hallgass! - intette le őt Köcsmeg. - A Kök-dsarli nemzetsíg hozza még a romlást a kúnságra.

Bólogattak.

- Mért harcolátok az mohol ellen? - szegezték neki a kérdést.

Karacs a bajúszát rágta s arca elkomorult.

- Ber ittike eki ajak szijmasz! - kiáltotta szikrázó szemmel, rekedten, nem tudva uralkodni haragján s átváltva az ő nyelvükre. - Egy csizmába nem fér két láb.

A mérték nélkül vedelt erős kúmisz felborította az illendőséget. Össze-vissza kiabáltak, magyar és kún szavak kergették egymást. Csak a vén Altabarsz ült némán, mintha nem is hallaná a körülötte folyó huzakodást.

- Az se harcolt valamennyi!

- Csak a jerlikek harcolának.

- Karacs nemzetsíge harcola!

- De a többi szövetkezni akar!

- Kazák dsamani jerlik bulár! - szólt közbe Köcsmeg méltósággal.

- Közöttünk is van már jerlik, közöttünk is kevés a kazák...

- Azki földi ember - magyarázta Köcsmeg s valamennyien tisztelettel hallgatták - ellene szegül az maholnak. Mert fíl, hogy elrabolják az marháját. A baskirdok közt is csak az harcol, amék földi ember. Mert annak vagyon szántója, faháza, még kűháza is. De Karacs törzse harcola.

- El isz vésze - nyögte komoran Karacs.

- De majd jön a többi - folytatta Köcsmeg. - Ládd, kresztyín papokat küldének hozzájuk, meg az donmenti magyeriakhoz is.

- A többi meg az moholhoz áll. Aki nem szánt-vet, meg aki nem lakik faházba.

Köcsmegnek mindig voltak pontos hírei. Tudta, hogy négy barát indult Keletre, az Etil meg a Don vidékére. De azt is tudta, hogy a barátok közül csak egy jutott útja végére. S hogy a mongolnak nem állnak ellent a nomádok, csak a letelepültek. Viszont a letelepültek nem szívesen hagyják ott földjeiket, házaikat, nehéz már nekik a vonulás. De azért vigasztalta az elkeseredett, szinte folytonos szomorúságban élő Karacsot. Hogy majd ideköltöznek a vérei.

Erről aztán újra meg újra hosszas megbeszélést rendeztek. S itták a kúmiszt, rágcsálták mellé a főtt húst, meg a köleslepényt. A Hold pedig, Ojikh-tora, hatalmas ezüstarcával felemelkedett az erdők mögül és sápadt, kékes fénybe vonta a vidéket. A Duna mentén harsogott a békák zenéje, valahol dalolt egy leány, a messzi karámok felől kolomp szavát ringatta a langyos szellő. Itt-ott egy ló nyerített. S a szekereken aludtak a tyúkok, a sátrak előtt lengtek a kópjára tűzött lófarkak.

Beke is minden este ott ült Karacsnál. Ismergette leendő vejét.

Karacs felesége kún asszony volt. Ezért értette meg Karacs olyan jól Bene érzéseit. Amikor menekülnie kellett s két fián kívül mindene elveszett, a kúnokat kereste fel. Azok befogadták, adtak neki lányt, sátort, lovat, tehenet. Ő ugyan eleinte különösnek tartotta, hogy az új asszonnyal nem igen tud összeférni, de végül is megszokta. Felesége csak kúnul tud. Szorgalmas, szótlan, alázatos asszony. Nincs vele semmi baja.

Amíg Karacsné el nem ment háztűznézőbe s a lány szüleivel meg nem beszélte apróra a dolgot, Bene azt sem tudta, ki az a Jopár. Amcsik, Karacs felesége, néha díszbe öltözött, felvette hímes kis ingét, szoros bőrnadrágját, csizmáját zsírral kente be és fejére kontyolta fekete haját, nagy gonddal ráillesztette a világoskék magas és széles fejdíszt, a "sög-kele" nevű süveget, megrázta fülbevalóit, karpereceit s csendes, apró lépésekkel vonult Beke sátra felé. Ott ilyenkor együtt ült Csertán-nembeli Beke a feleségével, Jusszal. Ez szintén ünneplőbe öltözve ült ura mellett balfelől a szőnyegen s méltóságteljesen emelte magasra a kék fejdíszt. S hosszú, barátságos, illedelmes alku folyt Jopár sorsán. Tulajdonképpen hamar megegyezhettek volna, de nem lett volna illő, Beke mégsem akart olyan egykettőre túladni a lányán. Amcsik váltig hangoztatta, milyen pompás legény Bene, milyen széparcú, széptermetű, nagy szerencséje van Jopárnak. Meg, hogy egy magyar családba bejutni igen okos dolog. Örökké Bene sem marad távol a falujától, csak megbékül majd Öcsöd, a "nagy kende". Semmi sem tart örökké, a harag sem. Beke éppen olyan jól tudta ezt, mint a ravasz asszony. Bármennyi rosszat tudtak is a magyarokról, azért rajta voltak, hogy összeházasodjanak velük.

Egyszer aztán elérkezett az ideje, hogy Bene is megnézze leendő feleségét. Karacs is, Amcsik is tisztességgel kiöltözött, Bene pedig szépen kimosta az ingét-gatyáját, bezsírozta a haját és csizmáját a látogatásra. Kíváncsi volt, milyen lányt akarnak hozzáadni. Szívében szomorúsággal, de egy kis lemondással is, elindult Beke sátra felé.

Jusz és a rabszolgalányok szépen felsöpörték a sátor környékét, kiporolták s újra leterítették a szőnyegeket, elrendezték a mennyezetről lógó színes kendőket, helyükre akasztották a kardokat, íjakat, tegzeket és késeket. A férfisátorban olyan előkelő rend uralkodott, mint egy valóságos kánéban. Beke és Jusz a bejáratnál várták a vendégeket s már jóelőre mélyen meghajoltak, kezükkel a homlokukat érintve. Beke övén ott függött a kardja, csizmája zsírtól fénylett. Ünnepi bőrzekéjét öltötte magára. Fején félrecsapva a magas, hasított süveget, félkezét beledugta az övébe. Jusz pedig magas fejdíszével, fülbevalóival és karkötőivel, fehér ingében, bokáig érő díszruhájában, kicsiny piros bőrpapucsában olyan díszes volt, mint egy bálvány.

A belépők megforgatták néhányszor a kúmiszos tömlőt az ajtó szemöldökfáján s vigyáztak, nehogy érintsék a küszöböt. A házigazda a sátor falánál ült le, mellette a felesége. Jobbról Karacs foglalt helyet, balról Bene. Az ajtónak háttal pedig Amcsik. Egy takartarcú rabszolgalány cserépbögréket hozott s megtöltötte savóval. Ittak. S mosolyogtak egymásra.

- Hallám, - kezdte Karacs, - megbeszielietek az dógot.

- Dülőre jutottunk, - mosolygott Beke.

- Csekély barmunk van, - szerénykedett Jusz félrehajtott fejjel s lesütött szemmel, - bé kell írnetek valami csekílysíggel. Ő meg akkor ád kalimot, ha hazatér.

- Egy sátrat adhatunk, de ne vedd sírtísnek, - vette át a szót megint Beke - a hozzávalóval, meg nígy lovat, nígy tehenet, egy borját, húsz bürgét, nígy medvebűrt, tizenkít farkasbűrt, ötven nyestbűrt, két nyerget, kantárt, meg kisebb holmit.

S várakozón nézett körül. Szakállában játszottak gyűrűs ujjai.

Karacs, Jusz és Amcsik bólogatott.

- Bízunk benne, - folytatta Beke, - hogy kedves legínyünk visszatírhet a falujába egykor. S hogy tiszteletremíltó atyja, Öcsöd kendű, szívesen fogadja majd a lányunkat. S bő kalimot ád...

- Kresztyének vagyunk, - bólintott Jusz.

- Úgy, úgy.

- Akkor talán megníznéd a leányunkat, - ajánlotta szívesen Beke. S beletapsolt a tenyerébe.

Nyomban belépett a letakart arcú rabszolgaleány.

- Vezessítek bé Jopárt! - parancsolta Jusz.

Egy kis idő várakozással telt el. Bene most már mulatságosnak találta a dolgot. Nem fogja ő azt a lányt soha megcsókolni, gondolta. De úgy tett, mintha nem lenne kíváncsi. S mikor két betakart arcú, hosszúruhás rabszolgalány között belépett a hajadon, nem is pillantott hátra.

Karacs is, Amcsik is cuppantott a szájával, noha ismerte jól a lányt. De a cuppantás azért helyénvaló volt. Már csak azért is, mert Jopár tetőtől talpig ünneplőben, fekete hajában sárga virágokkal lépett be a sátorba. Mélyen meghajolt a vendégek előtt, homlokához emelte a kezét, örvendezve mosolygott s a szeme sarkából kíváncsi kacsintást vetett Benére. Az most felnézett rá ültéből s nyájas arcot akart vágni. De alig sikerült neki.

Alacsony, kissé vaskos, gömbölyded lány volt Jopár. Olyan alacsony, hogy Benének még a válláig sem ért. Piros és kék selyemmel hímzett hófehér ing, bokáig érő bő, puha redőkben omló, világoskék, hímzett selyemnadrág és széles, piros bőröv volt rajta. Koromfekete haja kétoldalt befonva s a hátára eresztve hullott alá. Mint a parázs, tüzelt benne a sárga virág. Alacsony homloka széles volt, kissé ferde, sötét szeme fölött vékony ívben hajlott a fekete szemöldök, mintha szénnel rajzolták volna. Fülében vékony aranykarikák csillogtak, csuklóin aranykarperecek csörögtek. Lába kicsiny és boltozott volt, bokáját, aranykarika fogta át. Piros bőrből volt a papucsa is. Igy, első pillantásra is gyermekes, mosolygó, színes jelenség volt, kellemes a szemnek és kellemes az orrnak, mert édes illatszerek felhőztek körülötte.

- Az lian sziep, - szólt elismerően Karacs.

- Fordulj csak meg, - mondta Jusz a lánynak kún nyelven.

Az lassan, mint aki tudja, hogy tetszenie kell és tetszeni fog, megfordult. Közben ismét rátekintett Benére. S piros, hallgatag száján mintha mosoly villant volna. Bene akaratlanul visszamosolyodott s jól megnézte a lány arcát, kezét és lábát. Eléggé széles arca volt a lánynak s kis, rövid orra, de a bőre aranybarna volt, az orrcimpája mozgékony és kerek s a felsőajka kissé duzzadtabb, mint az alsó. Ahogy a kíváncsi kacsintás után hirtelen elbújtatta a szemét fekete szempillái alá s közönyt erőltetett arcára, abban volt valami vérforraló. Bene hosszú hónapok óta nem ölelt senkit. Elfutotta hát a forróság s zavarában megköszörülgette a torkát. Ujjai azt a késtokot kezdték símogatni, forgatni, amelyet Karacstól kapott ajándékba az elveszett helyett.

A keze rövid, húsos és barna volt Jopárnak, a csuklója gömbölyű s duzzadva bújt el az ingujj hímzett redőiben. Körmei vörösre voltak festve, mintha vérbe nyúlt volna.

- Eridj, lányom, - szólt most nyájasan Jusz. És Jopár ismét mélyen meghajolt, ujjaival megérintette a homlokát s a két rabbal kiment.

Újra ittak egyet.

- Hát majd megizenitek a szándíkotokat - nyájaskodott Beke. - Jó lány, dolgos, íp, jó evdás válik belőle...

- S milyen jó bozát tud nevelni, - dícsérte Jusz.

- Úgy lovagol, akár egy fírfi! - lelkesedett Beke meghatottan.

- És hogy fon, hogy szű, csak úgy íg a keze alatt...

- Ha fájás fogja el az embert, úgy megkeni a vállát, derekát, úgy kihúzi belőle a rontást, mintha sohase lett vóna benne.

- Kicsi kedvesem, - szepegte Jusz s elérzékenyült a sok dícséretben, - úgy tud nevetni, mint a gerice... A szava csendes, sohase mogorva, mindig játszik, mindig danol, mindig citoráz... Magam tanajtám meg danolni, játszani, - tette hozzá büszkén. - Úgy forog, tipeg, nevet a citera zengísíre, úgy jár keze-lába, hajladoz az a szíp dereka... Magam tanajtám...

S nem volt vége-hossza a dícsérgetésnek. A rab leány pedig szorgalmasan töltögette a csípős, harmadnapos kancatejet. Bene érezte, hogy arca kipirul, kigyúl s miközben hevesen vágyódott asszonyi ölelés után, a szíve csendesen fájt.

5.

Jopár bebújt az asszonyok sátrába s körültáncolta a tűzhelyet. Kis tömzsi alakja könnyedén, ruganyosan szökdelt, piros papucsa lerepült a lábáról. Mezítláb ficánkolt a szőnyegeken, felugrott a nemezfal mellett húzódó alacsony, széles koporsókra, feje fölé emelt csuklóin ütemesen rázta a vékony aranykarikákat s fülcimpáján is csörögtek s villogtak az ékszerek. Szemét félig behunyva táncolt s halkan dünnyögött hozzá. S gyorsan megfordulva maga körül, előrehajlott s hangosan ránevetett a két rablányra. Azok hátracsapták az arcukat takaró vásznat s vidáman nevettek.

- Kukcsin! - kiáltotta, de a hangja fojtott volt, - szép voltam?

- Szép vagy, - mosolygott rá Kukcsin, hozzáhajolt s megcsókolta.

- Tetszettem neki?

- Nem fog aludni, míg az övé nem leszel.

- Ó, Tangri, - sóhajtotta s elkomolyodott, karjai lehulltak. - Csakhogy én nem tudok magyarul és ő nem tud a mi nyelvünkön...

- Semmi az, - magyarázta Kukcsin s megsímogatta a haját - a magyarok is úgy csókolnak, mint a kúnok, úgy dobog a szívük és úgy vágyakoznak a jó után.

- De hogy tudom meg majd, hogy mit akar? - töprengett Jopár. Leült a szőnyegre, maga alá húzta a lábát s pirosrafestett lábakörmét nézegette. - Hogy mondja meg, hogy éhes, szomjas, fáradt, álmos vagy jókedvű? Hogy tudom meg, hogy mije fáj és mi baja? Hogy értem meg, hogy mit táncoljak neki? És hogy érti meg, hogy danolok? Jaj, Tangri, milyen erős és magas, milyen komoly, milyen különös nagy szeme van és milyen dús és finom szakálla! És nem fogom tudni elmondani neki, hogy mennyire tetszik...

Belépett Jusz és intett, hogy a rablányok menjenek ki. Mikor ketten maradtak, az anya, felhevülve a kancatejtől és a leánykérés izgalmától, keze közé vette Jopár fejét s a szemébe nézett.

- No? - kérdezte és nevetett.

Jopár lehajtotta a fejét.

- Szép voltál, - dícsérte az anyja. - Nem vall veled szégyent az anyád. - Leült, maga mellé vonta a lányt s átkarolva a vállát, csendesen beszélt hozzá. Duruzsolt és gügyögött s meg-megsímogatta Jopár fejét. - Tetszettél, láttam. Nagyon jól láttam mindent! Egyszerre fölgerjedt, amikor a szemébe néztél. Láttam! Azonnal a késéhez nyúlt, azzal játszott... Tetszik?

- Olyan különösen nagy a szeme és sűrű a szakálla!

- Ezek a magyeriak ilyenek. Volt egy királyuk, az akkora volt, hogy vállal magasodott ki a népéből. És a szakálluk, hajuk is sűrű, noha lágy és nem olyan sötét. Kende az apja, Öcsöd egy faluban, a Dráva mentén. Ő meg elfutott, mert lányt akart rabolni és emberhalál lett.

- Lányt rabolt! - kiáltott fel Jopár, mint akit megcsiklandoztak. És nevetett.

- De majd megbékél az apjával, meg a falujával. Majd fizet az apja engesztelést. És ne félj, te leszel az egyetlen felesége, amíg meg tudod tartani - bíztatta. - Szépnek kell lenned, kis kökénybogyóm, illatosnak és vidámnak. Olyan alázatosnak kell lenned, mintha szolgája volnál s néha azt sem szabad tudnia, hogy a világon vagy. És tudnod kell, mit szeret és hogyan szeret és néha hidegnek kell lenned, néha meg forrónak, mint a szerimi bor. Okosnak kell lenned, madárkám, - duruzsolta s a lány merengve hallgatta az oktatást - okosnak, de nem szabad azt hinnie, hogy okosabb vagy nála. És ha valami baj történik, nem szabad őt okolnod érte... Sok asszony veszítette már el az urát amiatt, hogy minden bajért őt okolta!

- És ha megver?

- Azért ember, hogy megverjen. Jobb, ha megver, mint ha nem szól hozzád. Az ütés beszél. Azt jelenti az ütés, hogy közel vagy hozzá. De a hallgatás is beszél. Azt mondja, hogy nem érted meg úgysem, akármit mondana...

- De, anyám, - jegyezte meg Jopár s felemelve fejét, anyja öregedő arcába nézett, - ha így tudsz mindent, miért vannak apámnak mégis rabnői?

Jusz mosolygott.

- Úgysem tudod megtartani örökké, - mondta - mert te hamarabb leszel öreg, mint az urad. Csak arra gondolj, hogy mennél tovább megtartsd! És arra vigyázz, hogy meg ne szokjon... Mindig legyen benned valami idegen. Azért, persze, egyszer megérkezik az első rablány, aztán a második is, mert a férfi lelke elkérgesedik az életben és a harcban s mindig újat és újat kíván. De azért légy szolgája az uradnak éppen úgy, mint azelőtt. Mert ki hogy tud szolga lenni és mégis a maga szíve szerint élni, úgy tartja meg az urát. Háromszor alázd meg magad naponta az urad előtt és a gyermeked előtt! - mondta emelt hangon. - Ismered a törvényt: háromszor alázd meg magad!

- Jopárnak pedig azért neveznek, - mondta később, egy kis hallgatás után, - mert illatos a tested, mint a jopár virágé. Puha és síma, dús és illatos, mint a gyopár. Hát maradj mennél tovább, maradj nagyon-nagyon sokáig gyopár! Légy illatos és tiszta, mint a gyopár. Sima és kemény, mint a gyopár. Zamatos és friss, mint a gyopár. Sohase felejtsd el a nevedet! És imádkozz Okánhoz és a kisistenekhez, meg szűz Máriához és Jézus úrhoz is, hogy szép fiakat szülj. Nincs olyan férfi, aki meg ne undorodnék, ha az asszony nem szül neki fiúkat.

Jopár félig fekve, félig ülve hallgatta anyja oktatásait. Szeme minduntalan kigyúlt, lábával izgatottan simogatta a keleti szőnyeg bolyhait. Fel-felkapta a fejét, élesen anyja szemébe nézett, mosolygott, majd meg elkomolyodott, behunyta a szemét s kigyúlt a teste.

- Hadd lássam, mit tudsz, - mondta végül az asszony s a rácsról leakasztva egy hosszúnyelű kis kobozt, eltuszkolta magától a lányát. Jopár vontatottan ment a sátor közepére s megállt.

- Nem jó! - kiáltotta Jusz szigorúan. - Hogy mentél oda? Mintha tuskót gurítottak volna odébb. Vagy mint akit a Görcs bánt. Gyere vissza s menj oda újra.

Jopár visszaült, meg megint felkelt s hajlékonyan, nyugodtan, de azért úgy, hogy minden íze mozgott és vonaglott a bő selyem-bugyogó és hímzett ing alatt, lépkedett vissza a helyére. Lábujjhegyre állt és csípőre tette a kezét. Anyja pengetni kezdte a kobzot s az édes, cincogó kis hangok szaporán betöltötték a sátrat. Jopár jobbra-balra ringatta magát, miközben mosolyogva és szinte mámorosan az anyjára nézett. Az ütem gyorsulására azután a ringás is gyorsabb és forróbb lett, táncolt már a dereka, melle, nyaka és feje, égett a szeme és sötétbarna arca. Csak a lábai nem mozdultak, noha végigremegett azokon is a tánc öröme. Jusz élesen és szigorúan nézte minden mozdulatát, feje-keze tartását, arca színeit, nevetését. Mikor aztán vad gyorsasággal pengette a húrokat, Jopár lába megmozdult, mintha varázslat alól szabadulna, csak a karja volt még mozdulatlan. De beszélt a lány mindenestől, beszéltek a hajában rezgő sárga virágok, a vékony szemöldök, a félig behunyt, villogó szem, az önfeledten mosolygó száj, a gyorsan s ütemesen remegő kemény mellbimbók, beszéltek izmos, piroskörmű lábai és beszéltek a bő bugyogó selyemredői is.

Keringélni, forogni kezdett most Jopár, arca, szeme csak egy pillanatra villant meg, szája kinyílt s apró, éles fogai belemartak az alsóajkába. Most már felszabadultak a kezei is, röpködtek és hajlongtak s a karperec tompán csörgött a hajladozó csuklókon. Tánc közben forogva egyetlen könnyű mozdulattal levetette rövid ingét, barna teste fénylett a besütő napban. Az illatszerek közé friss verejték bodzaszaga vegyült. S mint a karcsú láng, forgott, lengett, hajladozott a fiatal lány, míg végül odatáncolt anyjához, átölelte a nyakát s nevetve, ringva lehevert mellé a szőnyegre. Jusz abbahagyta a pengetést s bár büszke volt a lányra, nem feledkezett meg a tanításról sem.

- Jobban hátra a derekat, egészen hátra! Ne félj, nem törik el. S ne hadonássz, mintha szúnyogokat kapkodnál. Micsoda dolog ez? A karod úgy mozogjon, csontja se legyen! Ha így hadarsz a kezeddel, azt hiszi az urad, a Görcs rángat.

De aztán megenyhült, megpaskolta a lány mezítelen hátát s nevetett.

- Azért nincs több ilyen lány a Csertán nemzetségben - mondta dícsérően. - Végy másik ruhát s eredj a lányok közé.

6.

A nyájak és csordák messze szétterülve legelésztek az Erdővég és a Duna közötti széles lapályon. Ennyi barmot Bene még nem látott együtt. Többezer tehén és ökör, végeláthatatlan birkanyáj, megszámlálhatatlan ló! Bekével először a szarvasjószágot keresték fel. Amint az őszi napsütésben feltűnt a szürke, bozontos csorda, két lovas vágtatott feléjük apró, kócos lovakon. S rájukrohantak a kutyák. Oly veszettül s oly félelmetesen, hogy lovaik rúgásra készen megfordultak s lesunyták a fülüket. Az idegen szag felbőszítette a gulya valamennyi kutyáját, de még a barmokat is. Egy bika füstös szügyébe vágta bokros homlokát s brummogva közeledett. Néhány tehén vadul fújt s vasvillaszemekkel meredt a megtorpanó lovasokra. De a karám felől előrohant két lovaslegény, kibontotta hosszú ostorát és siketítően durrantva visszaterelte a már-már megvaduló barmokat s a hörögve ugató kutyákat.

- Iszkiri! Iszkiri! - ordították s a barmok tolongva menekültek.

Hasigérő bő ing, széles öv, bőrnadrág, rövid csizma volt a legényeken s fejükön félrecsapva hetykén viselték a hasított magas süveget. Nem úgy ültek a lovon, ahogy Bene szokott, hanem elengedve magukat s kissé hátradőlve. Feketék voltak s piszkosak. Ahogy nyargaltak, övükön csörömpölt a sokféle szerszám és eszköz, mintha csörgőkkel akgatták volna tele magukat. Fülükben villogott az elmaradhatatlan aranykarika.

Mindnyájan homlokukhoz emelték a kezüket.

- Allahajdon! - mondta Beke.

Azok dünnyögtek valami köszöntésfélét. Egyikük odavágott a vicsorogva oldalgó kutyákhoz s nagyot ordított:

- Szaul! Szagul!

A másik azonban, aki egykedvűbbnek látszott a társánál, Benét bámulta.

- Tincs szen mi kending?

- Laobethrom - bólogatott Beke.

Végre úgy ahogy rend lett s körüllovagolták a gulyának ezen a legelőn szétterülő részét. Bene szíve ugyancsak dobogott a sokezer barom láttán. Ha Voiszlónak ennyi tehene, ökre, borja lenne!

- Ütken? - hallotta maga mögött a bizalmatlan kérdést. S mert ezt a szót már megértette, - hiszen a tábor gyerekhada ezzel az ellenséges üvöltéssel fogadta - megfordult s kevélyen vágta oda a kérdezősködő legénynek:

- Beg-dás!

Az élesen végigmérte, azután bólintott. S Bene örömmel látta, hogy megértették.

- Ez mind a Köcsmeg-hadé - mondta büszkén Beke s gyönyörködve legeltette szemét a hatalmas gulyán. Ajka szélén lecsöppent a nyál, mintha együtt harapdálta volna a kövér füvet az állatokkal s mintha ő is érezte volna a fű keserű, leves ízét.

A karám - melyet ők korum-nak neveztek - tulajdonképpen két hosszú, szögben érintkező vesszőszárnyék mellett volt. Ez Észak és Kelet felől védte a jószágot a vihar ellen. Még több ilyen szárnyék vonult a mezőségen, mintha valami rettentő madarak hevernének döglötten, kiterjesztett szárnyakkal. Vagy öt asszony a tehénganéjt kosarakban hordta a szárnyék sarkába tüzelőnek. Bene ezen nagyon csodálkozott, hiszen az Erdővég annyi fát adott, amennyi csak kellett, ők otthon, az Ormánközben, csak fával tüzelnek. Ezek még akkor is a trágya orrfacsaró tüze mellett főznek, amikor az erdő néhány nyíllövésnyire van tőlük.

Mikor a gulyát mindenfelől megnézték, elköszöntek a legényektől s átlovagoltak a méneshez. Az most egészen a Duna mellett legelt. Bene elszorult szívvel nézte a lovakat. Csillingre gondolt s újra meg újra feltámadt benne a düh. Miközben a csikósok köszöntötték őket s kún nyelven tereferéltek Bekével, ő kutatva nézte a ménest, hátha megpillantaná benne a maga lovát. Oktalan remény volt ez. Ennyi ló, csikó között hogy találhatta volna meg Csillinget. Még akkor is, ha köztük lett volna s nagyobb termetével kivált volna az apró lovacskák közül. Egy vén csikós, akinek olyan zsíros volt az inge, mint a bőr s olyan bozontos az arca, mint a hátán lebegő farkaskacagány, észrevette, hogy valamit nagyon keres. Odafaroltatta hozzá a lovát s éles, fekete szemét Bene arcába fúrva, magyarul szólította meg.

- Idegen vagy?

- Nem - mondta Bene.

- Tán vásárló vagy?

- Nem.

- Hm! - köszörülte a torkát a vénember. - Akkor tán eltívedél vala?

- Nem.

- Hm. Aután osztán mír nízed az mínest?

- Beke lánya, Jopár lesz a feleségöm, hát azér gyüttem ede Bekével. Hogy má a jószágot nízném.

A vénember egy darabig hunyorgatott, bólogatott.

- De meg azér is, - folytatta Bene - hogy vót neköm egy igön-igön kedves loam. Osztán valaki elsudará...

- Hát azír nízed akkor - dünnyögte az öreg, köpött egyet s a szeme megvillant. - Hogy a mű mínesünkben keresed. Jól írtém?

- Nem látád az én édös-kedves loamot? - folytatta Bene. - Nagyobb vala, mint a tiéitök, nagytetemű, vékonylábú, sütétpej...

Míg ez a beszélgetés folyt, néhány öregebb-fiatalabb csikós odagyűlt köréjük s komor arccal, villogó szemmel hallgatta Bene szavait. Valamit dünnyögtek kúnul, de Bene csak egy szót értett meg belőle, hiszen ezzel a szóval már találkozott, miközben a lovát kereste: ogri. Rögtön észrevette, hogy bajbakerült. Ezek azt hiszik, tolvajsággal gyanúsítja őket. A vitatkozás egyre hangosabb, egyre gyorsabb és dühödtebb lett. Bene a leendő ipa után nézett, de az távolabb lovagolt tőle s elmerülten beszélgetett az egyik csikóssal. Ezek meg itt úgy körülvették s olyan sötéten meredtek rá, mintha fel akarták volna falni, önkéntelenül a késéhez kapott, de a többiek már előkapták rövidnyelű, hegyes csákányaikat s szorosra fogták a kantárt. Bene látta, hogy elveszett, ezek a sötét lótolvaj gazemberek leütik, mint egy koszos kutyát. Felemelte hát a kezét, mosolyt erőszakolt az arcára s gyorsan magyarázni kezdte, hogy ő csak eltévedésről beszélt, de az is lehet, valami boszorkány, vagy tündér van a dologban. Erre megnyugodtak, nyájas mosoly terült szét a szakálluk között s bólogatva dünnyögtek:

- Boszurgán... Tindir...

S egyre-másra kérdezgették, ki ő, honnét jött, mihez ért, ki az apja-anyja, úgy hogy Bene alig tudott felelni sűrű kérdéseikre. Mikor Jopárra került szó, csettintgettek a nyelvükkel, sűrűn bólogattak s kijelentették, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon.

Jó alkonyatra hajlott már a Nap, amikor a birkanyájat is megnézték. A sokezer birka gyermeki bégetése még hosszan húzódott utánuk. Az erdő egyik kinyúló sarka felé vették útjukat, mert Beke szerint ott még valami különös csorda volt. Olyan állatok, amilyeneket Bene sohasem látott. Tove néven emlegette őket. S ahogy az erdősaroknál a tisztásra kijutottak, valóban ott volt ez a csodálatos csorda. Hajlottnyakú, lefittyedtszájú, magas, púpos állatok voltak, békésen legelésztek, vagy heverve kérőztek a karám mellett. Bene szeme-szája elállt a bámulattól. Mert ezek a rőtt-barna, hosszúlábú állatok úgy ballagtak a legelőn, hogy nem az ellenkező oldalon levő lábukat emelgették egyszerre, hanem az ugyanazon oldalon levőt. Emiatt furcsán himbálóztak s görbe nyakukat úgy billegtették, mint a kacsák. Amint az idegeneket megszimatolták, valamennyien feléjük fordultak s bámész, ostoba szemüket és közönyös pofájukat rájuk meresztették.

- Jai toveler jaimikmi, sürükmü? - kérdezte Beke az eléjük érkező lovasembert.

Ha ezt a barmot látnák a voiszlóiak! - gondolta Bene s csodálkozva szemlélte a rusnya állatokat. Ha vihetne belőlük az Ormánközbe. Ha felülne például egy ilyen tovére, mindenki előbújna a házából, a mezőről hazafutnának az asszonyok s nyomába szegődne a környék minden gyermeke. Azt hinnék, valami boszorkányság. S elragadta a képzelete. Látta a faluját s látta valamennyi rokonát és ismerősét. S látta magát teveháton, díszes-aranyos köntösben, magas, hasított kunsüvegben, oldalán csákánnyal, fülében aranykarikákkal s látta egy másik tevén Jopárt is, amilyen akkor volt, amikor lánynézőben járt náluk, kék selyembugyogóban, hímzett ingben, piros topánkában... S nevetett magában, amint elképzelte, mint furcsálják ferde, sötét szemét, koromfekete, vastag haját, gömbölyded, kicsiny termetét. Hát még ha Jopár feltenné az asszonyok csillogó, kék, csúcsos fejdíszét! Ha látná Virág, milyen kicsiny, fekete sötétszemű, különös felesége van, ha kiállna a ház elé, amikor tevéiken elmennek előtte!

Mikor látja viszont gyermekkora szép helyeit? A Feketevizet, a Bükkhátot, Hídvégét és az öreg Györke apát? Viszontlátja-e valaha? Idegen világban éli életét, alacsony, kócos lovon ül, még a kése sem a régi. Idegen asszony hajol majd hozzá, nem érti, mit mond, az ölelése is idegen. S körülötte idegen hangok s idegen szavak, minduntalan a késükhöz nyúló sötét, görbelábú, szélesképű emberek. Még a táj sem olyan, mint otthon. Észak felé nem ködlik a Mekcse halványkék hegyháta s Délről is magas, idegen, mintha ennek az idegen, rideg, üres világnak a képe bámult volna rá vissza, mintha a soha nem látott lények ennek az új életnek a lelkei lettek volna. Elfordította lovát s lassan elügetett az erdő sarka felé. Otthagyva a pásztorral beszélgető Bekét, vissza sem nézve, lovagolt a puha fűben s nézte a korai alkonyat sötét színeit. A felhők Nyugat felé úsztak, egy halászsas fehér tolla megvillant a lehúnyó napfényben.

Halászsas, csilling.

7.

Benére sok lány villantotta rá fekete szemét, ha végigment a sátrak között. Hol egy-egy asszonysátor szőnyege lebbent meg, hol egy szekér pereme mögül emelkedett ki egy barna, feketeszemű, feketehajú fej. Kíváncsian lesték az "ütken" minden lépését, minden mozdulatát. Apróra megfigyelték az öltözetét, a szakállát, a baltáját. Magas termete, hatalmas, csontos alakja, nehéz, a kunok himbáló járásához nem hasonlító egyenes járása, fehér bőre, világosbarna szeme felkavarta a nők vérét. Ha nem hallotta is, érezte, hogy a háta mögött suttogás, kuncogás, sóhajtozás kél. De mert nem tudott a nyelvükön s mert úgy tengett-lengett lovatlanul a számára szokatlan világban, nem ismerkedett velük közelebbről.

A lányok, dolguk végeztével, csapatostul gyűltek össze a Dunapart egyik hársakkal és százados fűzfákkal körülvett tisztásán. Ott táncoltak körben, egymást átölelve, ott daloltak különös, mélabús vagy pattogó dalokat. Dalokat, amelyek azt a kínzó s meglepő érzést keltették Benében, hogy ismeri őket, de amikor dúdolni akarta, csüggedten ismerte be mégis, hogy idegenek.

Pedig nagyon kívánkozott a lányok közé. Alacsony, de arányostestű, fürge s mindig vidám, mindig kötekedő kis boszorkányok voltak ők, fekete, makacs, sűrű hajukat színes szalagok közé fonták s kétoldalt a vállukra eresztve viselték, combjukon feszült a vékony, puha bőrből varrt nadrág, kicsiny lábukon a hegyes csizma. Meleg lévén, pirossal, kékkel hímzett rövid gyolcs- vagy selyemmellest viseltek, kemény, duzzadó emlőik remegtek, ha futottak. Már pedig gyakran futottak, fickándoztak és táncoltak! És gyakran daloltak!

Munkájukat alig győzték. Az egyik asszonysátor előtt nemezt kallottak, a másik előtt sajtot, kúmiszt készítettek, a harmadik előtt varrtak, a negyediknél meg a szögre akasztott bőrt dolgozták, gyúrták meg vaskos, rövid mancsukkal. S hogy kallották a nemezt! Táncolva. Öten-hatan összefogóztak s dalolva ropták a gyors táncot. Lábuk alatt dobogott a fehér, fekete gyapjú. Egy másik lány pedig ugyancsak dalolva locsolta. Ha meg alkonyattájt végeztek a dolgukkal, lefutottak a Dunára fürdeni. S felöltve a tiszta ruhát, folytatták a táncot, ahol abbahagyták, de most már játékból. Szapora lábuk nem fáradt soha, csengő hangjuk nem némult el. S ha a táncot elunták, mókákat eszeltek ki a legények bosszantására. Kergetőztek, elbújtak, vagy bekötötték egy legény szemét s alaposan hátbavagdalták. Mikor pedig ezt is elunták, páros dalokat rögtönöztek. Legény, leány eldalolt egy találós kérdést. Aki belesült, zálogot adott. Csókot. Bene sajgó szívvel nézte őket a cserge mellől. És hazagondolt, Virágra s Virág csókjára.

Hogy a tábor lányai felforrott izgalommal lesték, emlegették Benét, az szemetszúrt Karacs két fiának is. Kurt is, Kartal is sok szívet meghódított az aulban. Jó futók, jó verekedők, jó táncosok-dalosok voltak. A kunság befogadta őket, mint a maga fajtáját. Nem is igen különböztek tőle, csak egy-egy ruhadarabot viseltek máskép, csak a baltájuk, késük dísze volt egy kissé más, csak piszkosabbak voltak a kunoknál. No meg a csergében álló bálványuk különbözött a kunok kisisteneitől. Ez a bálvány ugyanis Kilrán-torát ábrázolta, a ház istenét s cifra ruhákban díszelgett fészkében, a sátor főhelyén. Alapjában pedig csak egy darab faragatlan tuskó volt, amelyre szemet-szájat-orrot véstek. A kun bálványok viszont szépen faragott szobrok voltak, fejükön csúcsos süveggel, összetett kezükben áldozati csészével. Húnyt szemükkel mintha önmagukba néztek s folyton elmélkedtek volna. A pohárba pedig mindig új kását, kúmiszt vagy áldozati vért öntöttek. Ős fejedelmek bálványai voltak ők s ott guggoltak nemcsak a sátrakban, hanem kint, a dunaparti temető sírdombjain és Arszlán kán kurgánján is.

De azért Kurt is, Kartal is kunnak számított. Résztvettek a legények lovasversengéseiben, a lányokkal űzött játékokban. Volt szeretőjük. S most egyre gyakrabban hallották a kíváncsi kérdést: "Ki ez a magyeri? Honnét jött? Kik az ősei? Miért van itt, mit akar?"

A két testvér eleinte csak a vállát vonogatta. Este jött, magas, csontos, kosorrú lovon. Hogy hova lett a lova? Okán tudja. Legalább nem olyan gőgös. S hogy kik az ősei? Miféle a nemzetsége? Tudja az ördöng. Tudja, mert nem viszi el. Khajár-keremetnek sem kell. Egyébként csupa szőr, olyan a combja-lábaszára, mint a görögök majmaié. A nyakában kresztyöt hord. Reggel-este letérdel, kresztyöt vet, úgy imádkozik. Persze, csak úgy termetre nagy, de lélekre gyáva.

S kiköptek.

De azután megsokallották a lányok kérdezősködését. Mert a lányok észrevették, hogy Kurt és Kartal mogorván elfordul, vagy hegyes pillantásokat vet rájuk. Ekkor azután elszabadult bennük az ördög. Vége-hossza nem volt a találós kérdéseknek, kétélű megjegyzéseknek.

A két legény megvadult.

- Gyerünk a kámhoz! - tanácsolta Kurt. - Rontsza meg.

- Kajár pusztítsza el!

Kiválasztottak egy szép, kövér, fekete bárányt. S egy felhős, sötét, holdvilágtalan este, amikor fenyegető fellegek hömpölyögtek a nyugati égbolton s az aul elcsendesedett, ellopakodtak a kámhoz.

Az öregebb orosember messze kint lakott az aulon kívül, egy ütött-kopott sátorban, hét óriási nyírfa között. Ugyanott állt Khajár-keremetnek, a legfélelmesebb rontó léleknek a házikója is. A két legény dobogó szívvel, reszkető térdekkel inalt a sötétben, lábuk nyomán halkan suhogott a magas fű. Már messziről érezték a kám sátra körül lógó állati bőrök, felakgatott tehén-és lófejek rothadt szagát. Kartal vitte a hóna alatt a bárányt. Szegény kis állat remegett, amikor a bűzös hely közelibe értek. Nyugat felől kéken villogtak a villámok s tompán dörgött. Aszla-keremet, a jégeső, tűzvész, járvány és szárazság istene, ugyancsak fenyegetően közeledett. Jó időt választott a két legény s a rontás biztosnak látszott.

De azért féltek ők is. Ilyen időben, ilyen sötét éjszaka minden bokor, minden fatörzs, minden nádas-sásas partzúg bajt rejteget. Csirislavár, aki az erdőkben-csalitokban tanyázik elébük pattanhat bármely pillanatban. Kartal befogta a bárányka száját, hogy ne bégjen s éles szemével a koromsötét zugokat firtatta. Kurt némán loholt mellette.

A vén oros sátrában vörösen pislogott a tűz. A sátor tetején nehéz füst kanyargott ki s elterült a szélben. Illata kesernyés, fanyar cirógatással hömpölygött feléjük. S a tölgyek súlyos koronái alatt, a legalsó, vízszintes ágakon mint fenyegető halottak lengtek és csikorogtak a feláldozott állatok bőrei. Egy hatalmas tehén feje szemközt vicsorgott rájuk a sátor mögül, hosszú, kajla szarvai fenyegető, némán átkozódó karokként ágaskodtak. Kutya nem volt a környéken és a csendet csak a sátorban pattogó tűz, az ágakon lógó bőrök csikorgása és a tompa mennydörgés, a suhogó szél törte meg.

- Elhozád az haját? - suttogta Kartal.

- Nálam vagyon, - lehelte Kurt.

Megálltak a sátornyílás előtt. Köszöntek.

Az öreg kharkász felemelkedett ültéből.

- Ki az? - kérdezte recsegő hangon, kúnul.

- Tangri fienyessziege ragyogjon körülötted, - dünnyögte Kartal. - Karacs fiai vagyunk. Ukkon nevieben jevienk.

- Lépjetek bé.

A két legény belépett.

- Fekete bárányt hozátok, - szólt a kám. - Mit akartok, Karacsfiak?

Kartal és Kurt mélyen meghajolt, megérintette homlokát s tisztelettel megállott a tűz előtt. A kám a tűz túlsó felén állt a sátor főhelyén. A sátorbordákról zacskók és tömlők, meg fabögrék és köcsögök csüngtek, bennük gyógyító füvek, magvak, főzetek. A földön hosszú koporsók vonultak körben. Hatalmas medvebőr terült a kám fekhelyén. S a tűz pislákoló fényében guggolt egy bálvány, lehúnyt szemmel, ölben összefogott kézzel s kezében az áldozati szilkével.

- Hogy van a családod és a lovad?

- Hát a tiétek? Üljetek le. Mi járatban vagytok?

A legények levették süvegüket s leültek a földre. Kartal maga elé fektette a rémült bárányt. Kint suhogott a szél s az égboltozatot feketén befolyták a súlyos felhők. Villogott.

- Aszla-addig-tora dörög és villámlik, - mormogta a kám s elgondolkodva játszott gyér fekete szakállával. Szúró szeme élesen kutatta a legények arcát. - Fekete bárányt Khajárnak áldozunk, - tette hozzá a bárányt vizsgálgatva. - Szóljatok.

Kartal volt a bátrabb. Nagy tisztelettel s hangjában egy kis remegéssel beszélt:

- Jöve ide egy legény, - mondta kúnul. - Egy idegen. Nem tudjuk hét atyjának a nevét, nem ismerjük a nemzetségét. Csak annyit tudunk róla, hogy az életünkre tör.

- Úgy, - dünnyögte a vénember s piszkos, szakadozott csekmenjét fázósan összevonta. S pillantása szinte átdöfte Kartalt.

- Életünkre tör, - ismételte Kartal erősködve. - Tedd, kám, hogy Khajár megbüntesse, Aszla betegséget bocsásson reá és Jirikh görcsbe kötözze tagjait.

- Vagy magunk öljük meg, - tette hozzá sötéten Kartal és szemét a csizmájára meresztette.

Most csend lett. A kám elgondolkozva vetett néhány darab száraz trágyát a tűzre s hosszasan belebámult. Mintha megfeledkezett volna látogatóiról, a helyről és önmagáról is. Sötétbarna, sovány képe, kiugró hegyes pofacsontja, félig nyílt, hangtalanul mozgó ajkai, húnyt szeme és csúcsos süvege alól zsírosan lecsüngő fonott csimbókjai meg sem moccantak. Fekete, bütykös ujjával apró köröket rajzolt a földre. Végre rájuk pillantott s rekedt hangon mondta:

- Mit hozátok?

Kurt elővett a besmetje zsebéből egy sárgán csillogó tárgyat s a kám felé emelte:

- Altun...

A kám ismét felkelt s hozzájuk lépett. Elvette az aranyékszert s megcsillogtatta a tűzfényben. Hosszan, egykedvűen vizsgálta:

- Menjetek előre.

Azzal ismét a sátor belső részébe ment.

A két legény megkönnyebbülve állott fel. Kartal felvette a bárányt. S a hűvös, vízillatú szélben, amely a forró levegőt minduntalan felkavarta, elindultak az áldozó sátor felé.

A kám csakhamar megjelent. Kis lapáton tüzet hozott. A szikrák mint aranypénzek gurultak szerte a fűben. A nagy, szögletes sátorba a keleti nyíláson léptek be. Odabent a kám tüzet vetett, száraz ganéjt szórt reá s mélyen meghajolt a tűz előtt. Lassan derengett a világosság. Ekkor látták, hogy a vénember fején ott a csúcsos, sárga sög-kele s alacsony, görnyedt alakján a kámruha. Hosszú szíjsallangjai a térdét verték, hátán csörögtek az öt sorban felvarrt apró vascsengők. A foltos, szakadozott ruha alól kibukkant a bölénybőrből készült mellpáncél, a gonosz, ártó lelkek támadása ellen. Nyakában a varázsdob csüngött. Balkezében a szarvascsontból készült dobverőket tartotta.

A két legény egyre erősebben vacogott. Mély lélekzetet szívtak, de a dögszag, az áporodott vér és az elhányt állati belek erős, felháborító illata a mellükre nehezedett. Akármint uralkodtak is magukon, akármily kemény és kegyetlen legények voltak, akármilyen sokat öltek, raboltak s verekedtek életükben s az emberhalál számtalan kínos alakját látták, most mégis féltek. S eltalálták egymás titkos gondolatát, amikor összevillant a szemük a félhomályban. Jobb lett volna ide el nem jönni. Jobb lenne inkább más tájakra szökni. Jobb lenne még most, amikor az igézés nem kezdődött meg, elosonni, itthagyva a fekete bárányt... De elszégyelték magukat egymás előtt s elfordultak.

A kám elvette a bárányt s feltette a kaszabolószékre. Hosszú, vastag tölgyfából készült, négy alacsony lábon álló szék volt ez, akkora, hogy a legnagyobb bikát is feltehették rá. Fekete vérfoltok mocskolták. Fája is megfeketedett már a vénségtől.

A kám elővette hosszú kőkését s belevágta a bárányka mellébe. Azután kemény rántással felhasította a bordákat a szegy felé. A bárány szaporán pislogott, kicsiny, gyermeki lábaival ügyetlenül rugdalt és fogatlan szájából keserves, síró hang tört ki. De ami a legkülönösebb volt, az a kisbárány farka. Mintha legyeket hajtana vele, szaporán csapdosódott ez a kurta, vastag farok, körben ficánkolt s oly sebesen, mint amikor a szél pörgeti a könnyű gallyat. S gyenge, gyapjas kis farát ütemesen rázogatta hozzá. Majd didergő reszketés futott végig a testén s Kartal érezte, amint az élet az állatka szíve felé tódul. Síkos vér csorgott le a földre s a kám, míg félkézzel vaskapocsként fogta az állat nyakát, félkézzel hamar a lecsurgó vér alá lökött egy sajtárt. Majd belenyúlt a felhasított állatba, megragadta vonagló, forró szívét s erélyes rántással kitépte. Ott vérzett, rángott a szív a hatalmas, csontos tenyéren. Közelhajolt hozzá s némán nézte. Azután beledobta egy bronzüstbe.

Egyik sem mert szólni közülük. A vénember mozdulatai gyakorlottak, gyorsak s könyörtelenek voltak, szeme elbújt a szempillák alatt, arca merev, mint egy bálványé.

Zúgott a szél. Villámlott s az éles fény megvilágította a hosszú, rideg sátor belsejét. Messze, az aulban, ugatott egy kutya. Azután hosszan vonított. Hazajáró lelket látott, attól rémült meg. Vagy Pigambár, a legeltetők istene haladt el a Dunaparton s az ő kutyájának, a farkasnak érezték meg a szagát? Az eb irtózik Pigambár kutyájától.

Miközben Kurt és Kartal a neszekre, zúgásra, vonításra figyelt s egyre mélyebben ereszkedett alá a megfoghatatlan rémület örvényébe, a kharkász megnyúzta a bárányt s baltájával szaporán szétdarabolta. A legények úgy segítettek neki, hogy nem is tudták. Gyorsan, ridegen, szinte átkozottul folyt ez a munka. A lenyúzott bőrt azután - a bárányka fejével együtt - a kám végigterítette az asztalon, s felvette a dobverőket.

- Üljetek le - mondta, de nem nézett rájuk.

A legények maguk alá húzott lábszárral leültek a sátor rácsa mellé.

A kharkász kört vont a földön a dobverővel. A körben átlós vonalakat rajzolt. Aztán elkérte Kurttól Bene ellopott hajtincsét s beletette az egyik körszeletbe. Maga pedig a kör közepére állt.

Megverte a dobot. Háromszor ütött rá lassú ütemben, majd ismét háromszor, de gyorsabban. Végre peregni kezdett a dob. A csontverők köröket írtak a levegőben, úgy kergették egymást, mint a kerék küllői. A kharkász pedig lassan, majd mind gyorsabban forogni kezdett. Forgott, mint a porból tölcsért emelő szél. Forgott, mint az örvény. Már nem volt kharkász. Nem volt rajta semmi emberi. A dob pergése szédítően zúgott és szédítően forgott ez a csodakerék is. Forgott és üvöltött, rekedt, hol jajgató, hol vércseként vijjogó, hol meg farkasként üvöltő hangon. Khajár igéző énekét üvöltötte, de egyetlen szót sem lehetett érteni belőle. A legények rémülten bújtak össze. Most valósággal kisgyermekek voltak. Szemük kerekre nyílt, térdük, kezük remegett, ajkuk hamuszürkére vált, homlokukon gyöngyözött a veríték. Ha most fel akartak volna ugrani, nem tehették volna. Gúzsbaverte őket az iszonyat, a legszörnyűbb istentől, Khajártól való rettegés...

Süvöltő zúgás száguldott át a sátoron, megborzolta a báránybőr gyapját, meglobogtatta a hosszú, szűk bronzbogrács alatt az izzó ganéjtüzet, meglibbentette a sátor durva bőrtakaróit, dermesztő hideg, majd fullasztó forróság tódult be a félig sötét helyiségbe. A zúgásból sziszegés, majd vijjogás támadt, hogy azután dörömbölő, mély és tompa robogásba olvadjon át. A kám ebben a pillanatban összeesett. Verejtékében úszva, hullaként fennakadt üveges szemmel, görcsösen ökölbeszorított kézzel, rángatózó lábakkal hevert ott a kör közepén. Szája habzott. Arcizmai vonaglottak. Torka hörgött.

A legények szíve elfacsarodott, arcukból lefutott a vér. Önkéntelenül egymás ruhájába kapaszkodtak, mintha attól rettegnének, hogy valami láthatatlan, de érezhető hatalom felkapja és elragadja őket. S a sötét sátorban vadul zúgtak, csattogtak és lebegtek a bordatakaró bőrök és teveszőr nemezek. Éles fütty hasított a levegőbe. A báránybőr felemelkedett s meglibegtetve csontnélküli lábait s leszegve bozontos fejét, kinyujtva elkínzott piros nyelvét s lobogó farokkal, mint valami mókus, átrepült a sátoron. Bégetés, bőgés, végül kukorékolás támadt. A báránybőr a sátor füstlyukáig emelkedett s ott lobogott a kitóduló szélben. A tűz körülölelte a bográcsot, noha a ganéjtűznek nincs is lángja. A varázsdob felpattant a földről s mintha elhajította volna valaki, a sátor túlsó sarkába zuhant. A vágószék minden ízében recsegett, végül a legények hajmeresztő irtózatára, felemelkedett vagy két arasznyira s imbolyogva megállt a levegőben, hogy azután döndülve visszazuhanjon... S ekkor már úgy dübörgött, zúgott és dorombolt minden, mintha egész csapat varázsló verte volna a dömbeket, majd meg nyerítés, ugatás süvöltött bele a sátor alvilági zűrzavarába.

A földön pedig ott vonaglott, vergődött, nyögött és hörgött a tajtékot túró kám.

Kartal felugrott s menekülni akart. De Kurt oly görcsösen fogta a csekmen szélét, mint a halott, akinek ujjai ráfagytak az utolsó, szorongatott s menekülést ígérő fegyverre. Visszazökkent hát a helyére s tenyerébe takarta az arcát. Mint amikor régen, kicsiny gyerekkorában, kigyulladt a Don partján egy villámsujtotta hatalmas fenyő.

Azután nem is tudták már, mi történik körülöttük.

Amikor elcsendesedett a sátor, végre lehiggadt az ő rémületük is. A kám nyögve-nyöszörögve ocsúdott révületéből s lassan feltápászkodott. De felállni még nem tudott. Idegen pillantása eszelősen rájukmeredt. Látszott, hogy nem tudja, hol van, miért jött s mi történt vele.

- Kimiszt... - hörögte végül tétován. S megingott ültében, mint aki eldől.

Kartal felugrott s töltött egy bögre kúmiszt az ajtó mellett álló tömlőből. Az ő keze is reszketett, amikor a kám vonagló, cserepes ajkához emelte az italt. Az, szegény, mohón húzott belőle s mélyet sóhajtott. Halálos kimerültség, inaszakadt fáradtság, fásult gyengeség kínozta. A rontó lelkekkel megvívott harc rettenetes volt. Ha nincs rajta a bivalybőr páncél s ha elvéti az igéző szavakat, elpusztult volna.

- A húst... - nyögte ismét.

Míg Kartal a kharkászt támogatta ültében, Kurt levette a tűzről a bográcsot. A bárányhús megfőtt már benne. Végre feltápászkodott a vénember is és dülöngélve a bálvány elé lépett. Mélyen meghajolt előtte s hangosan fohászkodott.

Bekente a bálvány arcát bárányvérrel. A többi vért a sátorban szanaszét elfröcskölte.

Főtt húst tett az isten szilkéjébe.

Mélyen meghajolt s könyörgött: "Khajár kán, Khajár kán! Tedd vakká, siketté, némává, bénává őt! Tedd sebessé, nyavalyássá őt! Égesd el őt, a te ellenségedet! Ó, Khajár kán, száradjon le a keze, bénuljon meg a nyelve... Csalja meg a fegyvere, égjen ki az agyveleje! Mert ő a te ellenséged, tisztelő, ártatlan híveid ellensége!"

Adott a főtt húsból a két legénynek s maga is szaporán evett belőle.

- Most mehettek, - suttogta azután sötét ábrázattal s egy darab húst vetett még a tűzbe is.

- Ó, kám! - rebegte Kartal s mélyen meghajolt. - Khajár hallgassa meg a te igéidet!

- Menjetek! - csattant fel dühösen a kharkász és sápadt arcán rángott a bőr, ajkai vonaglottak, szeme eszelős ürességgel meredt rájuk. - Nem megmondám, hogy takarodjatok? Khajár nem teljesíti a kérésemet!

A legények dermedten megálltak. Ijedt arcukon kéken lobogott a villámfény.

- Nem értitek? - ordított a kám rekedten s öklét rájuk emelte. - Pusztuljatok! Azon az idegenen nem fog a rontás! Khajár ereje megtört... Khajár fél... Khajár nem öli meg a ti ellenségeteket!

S vadul üvöltve, szinte kétségbeesetten hozzátette:

- Annak a nyakában kresztyöt láttam! Miért nem loptátok el? Disznók!

- Ó, kám... - hebegte Kurt s riadtan hátrált, vigyázva, hogy a küszöböt ne érintse.

De a kharkász rájuk sem hederített. Elkínzott arcán petyhüdten rángtak az izmok. Felvette a dobot a sarokból s megragadta a dobverőket. Kimutatott a sátornyíláson. Odakint dörgött és villámlott, a nagy fekete fákat süvöltve hajtogatta a szél s a zápor úgy szakadt, olyan bőven, üdén és illatosan, mintha meg akarná fürdetni az egész világot.

- Gyerünk hát, - szólt Kurtnak Kartal s lesujtva kilépett az éjszakába.

Hideg, tiszta levegő csapta meg forró arcukat. Mögöttük becsapódott a nyílást takaró nemez. Megálltak és hallgatóztak. Hideg esővíz zuhogott a vállukra s lefolyt a csekmenen. Hajuk csatakos volt. Egy lilavörös villám bokros ágakban nyilalt végig a fél égboltozaton s élesen megmutatta a felhők parázsló szegélyét, a fák sötét üstökét, meg a távolban a tábor sátrait. Bent a sátorban alig derengett a tűz s csak gyengén szűrődött ki a kharkász vonító imádsága, amint a feldühített Khajárt engesztelte.

A két legény nekivágott az éjszakának. Némán ügettek s nem törődtek egymással. Fekete alakjuk elveszett a fekete árnyak között. Néha megborzongtak s izzadság gyöngyözött a homlokukon. Düh és szégyen marta a szívüket...

8.

Mikor Benéék a táborba visszatértek, az alkonyi homályból különös alak bontakozott ki. A Duna felől közeledett, Kő monostora felől. Hat láb kalimpált az árnyékba borult földön s két nagy szárny libegett rajta kétfelől. A táborban már vörösen égtek a trágyatüzek, kék, sűrű füstjük lecsapódott a földre s messze elhúzódott a csendes szélben, a sátrak körül feltápászkodtak az egész nap tétlenül hentergő, szundikáló, bort és savót vedelő férfiak, az asszonynép a bográcsokban kölest főzött, vagy leguggolva kúmiszt kavart. Az esti zaj megélénkült, összefogózó gyermekláncok keringtek egy-egy tűz körül s harsányan daloltak. Kodácsoltak a szekerekre kapaszkodó tyúkok, bőgtek a borjak. Ebbe a zűrzavaros, hangos esti zajba vegyült be a furcsa közeledő érces, ájtatos és mégis vidám éneke. Hogy mit énekelt, azt nem lehetett tudni, mert latinul zengedezett. De hogy a szíve teli van vidámsággal, hálával és békével, azt érezni lehetett a hangján.

- Gyün az brát, - mondta Beke s elmosolyodott.

Csakugyan, szürkecsuhás barát volt. Szamáron érkezett s hogy a fáradt csacsi szaporábban kocogjon, hadonászott a karjaival. Ezért leffegtek a csuhája széles ujjai, mintha szárnyak lennének. Lába pedig leért a fűbe s ütemesen kalimpált, ahogy a csacsi farán ülve, rázta az ügetés. Előtte átalvető volt a szamár hátán, de olyan sovány, mint maga a szamár.

Amint a tábor kuvaszai észbevették az idegenszagot, seregestül rohantak az énekelő fráter felé. Az erre abbahagyta az istendícsérő éneket s feddő szóval csittítgatta őket. Ez ugyan nem sokat ért. A hőkölő szamár feléjük fordítva farát, szaporán rúgdosott, a pap pedig kapkodta a csuhája alját, de vidámságán, korholó hangján mitsem változtatott. Beke nagyhamar a kutyák közé vágott egy követ s másfelől is ordítottak rájuk, így a szegény szerzetes ép bőrrel érkezett a sátor elé.

- Laudetur Jesus Christus! - kiáltotta vígan, mintha valami nagy kincset lelt volna s nevetett, akár egy gyermek.

- Khos-geldi! Khos-geldi! - kiáltoztak mindenfelől az asszonyok, gyermekek s elébe futottak.

A szerzetes kitárt karral fordult feléjük, mintha magához akarná ölelni valamennyiüket. A meztelen, tomboló gyermekekhez lehajolt, megölelte s megcsókolta őket s nevetve az ülepükre paskolt. S alig tudva lépegetni a lármás rajtól, vidáman közeledett Bekéhez és Benéhez.

- Lap kildim, - mondta kissé pihegve. Csuhája ujjában megtörölgette a homlokát, nagyot fújt. Majd gyönyörködve tekintett körül a táboron s nevetett. Barna szakállal körített arcából kivillogott szép, erős fogsora, meg dióbarna, nagy szeme. Kezét belemerítette bő zsebébe s apró képeket szedett ki a mélyből. Mikor a gyermekek, asszonyok ezt látták, úgy kezdtek tolongani körülötte, hogy szinte ledöntötték a lábáról. S visítva, szaporán nyelvelve követeltek tőle egy-két képet. A barát forgott, feje fölé emelte kezét s rimánkodó hangon kiabált valamit kúnul. De azok mitsem törődtek vele, kiragadták kezéből a képecskéket s elrohantak, mint valami gazdag zsákmánnyal. Mikor a gyermekhad valamennyire lecsillapult s egymással kezdett veszekedni a képecskékért, a barát egy-egy asszonynak is adott, szelíden megsimogatva a fejüket. Azok úgy kiragyogtak az örömtől, mintha a sötét esti égboltozatról égi fény hullott volna rájuk.

Ezalatt a csacsit egy suhanc lekantározta s kicsapta legelni. A barát meg leült a sátor elé a tűzhöz s kérdőn pillantott Bekére és Benére. Mondott is valamit, de Bene nem értette.

- Azt monda a brát, - magyarázta Beke - hogy nem ismer. Nem láta míg.

- Nem beszel kún? - kérdezte a pap Benétől s kiragyogtatta fehér fogsorát. Látszott, hogy ő maga is nehezen töri a magyar nyelvet s könnyebben beszél kúnul.

Bene tagadólag intett.

- Phű, meleg vala! - folytatta a barát jókedvűen s borotvált fejetetejét szaporán dörzsölte. - De sieték, hogy mennél hamarabb lehessek az én fiaim kezett. Na, most itt van hát megint az brát, Isten szegen szolgáját. Mi? Régen látám tikteket, szerelmes brátim. Hogy megvan mindenek?

A hírre és lármára, hogy itt a pap, megfontolt léptekkel közeledtek a férfiak is. Mélyen meghajolva s kezükkel homlokukat érintve üdvözölték, majd letelepedtek köréje a sátor elé. Innen is, onnan is előszivárgott a sátorok népe. A szürke és fekete szakállak vidáman reszkettek, az egykedvű szemek felcsillantak, az ajkak mosolyra húzódtak.

- Hát ereltek, ereltek, szerelmes brátim! - tördelte tovább a pap magyarul, hogy Bene is megértse. - Kedig nem nagy szeretitek az papokat. Tudok, tudok, ne rázzátok fejetek! - kiáltott fel vígan s körülnézett, mint a gondolatolvasó, aki kitalálta a hallgatók titkait. - Nem haragudok azér, tudjátok jól. Isten atyánk szegen, bínes fiai vagytok, testvéreim! És szeretek tikteket, szeretek, sajnálok. De majd Isten milosztje szegen fejetek megvilágosít és akkor nem haragudtok rám, Isten szolgájára. Igy van?

Nyájasan körülnézett, meleg, barna szemén erős sasorrán csillogott a tűzfény.

Egy asszony odaállította az evőszéket, ráhelyezte a bográcsot. Mindnyájan elővették hosszúnyelű kanalaikat s meregették a köleskását. Az asszony húst is hozott és leakasztott egy teli tömlőt a sátorajtó félfájáról. De a pap csak a fejét rázta.

- Eztet nem iszok, komiszt nem. És hányadszer megmondani már tinektek is, bínes brátim, hogy komiszt nem szabad inni? - úgy tett, mintha haragudnék, szidta őket, hangját felemelte s a szemöldökét szigorúan összeráncolta. De ajka körül mosoly játszott s a haragos arcot nem tudta sokáig megőrizni. Elnevette magát. - Komisz isszátok, gyalázatosok, de az páter nosztert nem tudja egyik se nem... Na?

Az emberek csizmájukba törölték hústól zsíros ujjaikat s hallgattak.

- Ti gyalázatosok, - szidta őket tovább a barát, lenyelve egy kanál kölest. - Mit én mondok, majd priornak, ha kérdez, tanuljátok-e az idvességre vezető utat? Azt én mondjam-e, hogy nem tanuljátok, tongúsz kutyák tik vagytok, zabáltok, isszátok, henyeltek egész napon átal, de az idvességre semmi gond tibennetek? Azt mondjam-e, hogy elkárhoztok. Jóisten megbüntet tikteket, még az páter noszter sem tudjátok? Kedves testvérkém, - fordult egy asszonyhoz, aki a háta mögött állt szolgálatkészen s báván hallgatta szidalmait - adjál te nekem szép, tiszta vizet, a mi nagyságos Dunánk vizit, nem kell ezt a bides, gyalázatos komisz!

Egyszerre hárman is ugrottak a csobolyóhoz. A pap megtörölte száját s hosszan, jóízűen ivott. Miközben arcát az égre emelve száján tartotta a csobolyót, valamennyien kíváncsian nézték le- s felugráló ádámcsutkáját. Olyan volt most a barát nyaka, mint egy nagy gyümölcs szára.

- Na, Istennek hála, ettem, ittam, ő milosztja esmég gondoskoda rólam, - mondta aztán elégedetten. - Elmegyünk átal Köcsmeg hadnagy sátorába, mondok majd nektek egy kis prédikáció. Rátok fér, ti iszákos, zabáló, parázna, disznó brátim, Isten atyánk szomorítói. Te magyeri is velünk jere, tégedet még nem ismerlek. Vagy kresztyén?

- Krösztyén vónék, - mondta Bene.

- Na, szép, szép! Pater noszter tudod?

- Tudom, atyám.

- Na, szép, szép! Lássátok, ti pogányok, müszülmének, ez a magyeri testvér itt tudja a pater noszter! Ezt nézzétek! Honnan jövél?

- Ormánközbül.

- Ormánköz... Ormánköz... nem ismerek azt a helet. Mily szerzet vala ottan?

- Isztróban a vörös barátok.

- Na, veresek, szép, nagyon szép. Itten Kő monostorában feketék vagynak. Hát beszélünk még, te magyeri.

Azzal felkászolódott s nagy tömegtől kísérve elindult Köcsmeg sátra felé. Amint a szamara észrevette, hogy a pap távozik, elordította magát s ügetve futott a nyomában. Valaki rákiabált, hogy visszakergesse legelni, de a barát nevetve legyintett.

- Ezt a kis csacsi olyan lelkes, mint egy ártatlan ember. Kísér, mint kutya. Hadd jere őt is - mondta.

Köcsmeg elébük ment, hajlongva fogadta a papot. Beléptek a tágas sátorba, de annyian tolongtak utánuk, hogy a fiatalabb férfiak, meg az asszonyok valamennyien kintrekedtek a szabadban. Köcsmeg a sátor belső falánál ültette le vendégét, ő maga a baljára ült. Szorongva, minden talpalatnyi helyet megszállva, telepedtek a földre a komoly, kíváncsi férfiak.

- Beszélj, - mondta Köcsmeg - hogy vagy, hogy van a lovad és a családod?

- Isten milosztja, - örvendezett a barát - épségben, szamaramvel együtt, visszavezérelt közétek, ti bínes, gyalázatos testvérim. De csak azért vezérelt vissza, hogy lássam, mily szomorú állapotben az ő vetése vagyon! Látom a bínes ábrázatotokon, hogy részeges, falánk, lusta disznók vagytok még mindig, az Isten milosztja kicsurog belőletek, mint az likas csanakból az víz. Szégyellem magam és pironkodok miattatok, belelátok fekete vesétekbele is, májatokbele is, minden gyuhaitokat kifordítgatom eszemmel, nem titkoljátok előttem semmi! - kiáltotta harsányan s azok lehajtották a fejüket és szorgalmasan babráltak a szakállukban. - Bínes disznók vagytok, mindig ezt mondom. Hát mit tettétek, míg én távol valék? Asszonyok, szegének, dolgoztak inukszakadtig, fejtek, varrtak, minden tettek, tik kedég ettetek, henyéltétek, puffaszkodtátok, ittátok azt a gyalázatos komiszt, meg bor, ami belétek fért. Hja, haj, tudom ám jól, kiskún fínyes, nagykún kínyes. Igy mondjátok?

S egy kis mosollyal kigúnyolva a kúnok magyar kiejtését, kérdően tekintett rájuk. Ők mosolyogtak s nem haragudtak. Arcuk vidáman, elgondolkodva merült a pap fiatalos, sovány, nevető arcába.

- Pater noszter sem tudjátok, keresztyvetés sem, azt hisztek, mi bódogságos szíz anyánk, Mária, vala tám egy kán leánya. Mi? Hadd hallom hát azt a pater noszter!

S áhítattal keresztet vetve, hogy az Úr imádságát saját nyelvükön csepegtesse lelkükbe, érzelmes hangon kezdte:

- Bezen atamiz, kim szen kükte, szenleszün szen ading...

Ketten-hárman tétován utánadünnyögték az imádság szavait. Egy fiatalabb, lelkes férfi meg akarta mutatni, hogy ő tudja a Miatyánkot s előreszaladt a mondással. De a páter fejcsóválva ránézett, mert amaz kihagyott a szövegből egy darabot. Erre elszégyelte magát, a pap pedig alig észrevehetően mosolygott.

Egyre többen elegyedtek a hangos imádságba, egyre többnek jutottak eszébe a nehezen érthető s könnyen felejthető szavak.

- Iltma bezne al gyamanga. Kotkor bezne al gamannan. Szen bar szen böke csalik betau igye tengri, ammen!

- Szen bar szen böke csalik betau igye tengri, ámen! - mormolták a befejező mondatot valamennyien.

A pap keresztet vetett s néhány pillanatig még úgy ült ott magábamerülve, behúnyt szemmel, mint aki megfeledkezett magáról. Azután felnézett és a vidámság elöntötte megint, szemei játékosan csillogtak, fehér fogsora ragyogott a homályban.

- Látjátok, szerelmes brátim, most az Isten szeretetvel néz rátok, ti szegen, bínes gyermekek, elfeledi nektek, mily tongúsz kutyák vagytok, mily kegyetlen, húsfaló, komiszvedelő, kevély kipcsák kutyák. Hát még mennyire szeret tiktek, ha látná szegen Jóisten, hogy hagyjátok el a ronda, piszkos sátrakat, aztán szántanátok, vetnétek, mint illik becsületes ember neki! Ha nem tik hevernétek egész napon át árnyékban, piszkálnátok fogatokat, néznétek nagy hasatokat, eszetek forogván szép leányok parázna képén! Szegen asszonyok meg szakadnak belé az munkába! Mért nem tik eremet akartok szerezni Isten atyánknek, építvén házakat és letelepedvén, ahogy illik?! Hát egyházba mikor mentek, ti feketeszívűek? Sohasem gyón, sohasem áldoz az bínes kún?

Igy mosta a fejüket, azok meg csak hallgatták nagy alázattal. Bene csodálkozott rajta, milyen gorombaságokat mond, hogy szidja őket s meg se mukkannak. Taddeusz, atya otthon, Isztróban, méltóságteljesen, nagy szárnyalással beszélt az égi titkokról és a tiszta élet útjairól. Ez a barát meg disznóknak, ebeknek, gazembereknek nevezte őket. Csak azt leste Bene, mikor vágja a fejükhöz, hogy tolvajok is. A barát azonban ezt az egyetlen bűnt nem hánytorgatta. S a méltóságos, előkelő viselkedésű kúnok elmerülten pödörgették a szakállukat s némán ültek ott, mint a bálványok, egyet sem szólva a szidalmak ellen. A pap meg úgy ejtegette a korholó szavakat, mintha szőlőszemeket forgatna a szájában s édes ízük mosolyra derítené. Kipirult az arca, szépen ragyogott szokatlanul nagy szeme ezek között az aprószemű emberek között, kezét meg-meglibbentette, mutatóujját felemelte s kedvesen megfenyegette őket, majd meg a szakállát simogatta, vagy tar fejebúbját dörzsölgette sebesen, körbe, balról jobbra. Nagy, poros lábai meztelenek voltak s a lába nagyujja éppen olyan eleven életet élt, mint akár a mutatóujja, vagy a szeme. Néha felmeredt, másszor meg egészen begörbült. A hallgatóság elmerült ezeknek a vaskos nagyujjaknak a bámulásában s mikor a pap kérdezett valamit, hirtelen felriadtak, mintha nyakig úsztak volna az isteni kegyelemben s nem tudnának belőle egyhamar felbukni.

- Ki a Megváltó? - kérdezte hirtelen s várakozva nézett körül.

- Misziha - mondta valaki bátortalanul.

- Misziha, Misziha, szerelmes brátocskám, - nógatta a pap - de nevet is neki adjál, hiszen vala becsületes neve néki!

- Jessze! - bökte ki valaki diadallal.

A pap boldogan bólintott. Ekkor azonban megjelent a sátor ajtajában a szamár feje. Elúnhatta magát, vagy megszomjazott, esetleg azt akarta látni, hogy kedves gazdája mit művel ebben a fekete, sokszögű sátorban, annyi alacsony, görbe- és feketeképű ember között. Bedugta hát rőtt pofáját s még az ajtón függő kúmiszostömlőt is megtaszította, ahogy szokás. Kitátotta sárga fogakkal ékeskedő száját s ordított egy harsányat. Egy fiatal legény, aki ott ült a kúmiszospadka mellett, felugrott s ki akarta kergetni a csendzavarót. Mások nevettek. A páter azonban leintette a fiút mondván:

- Hagyd csak, szerelmes testvérem az Úrban! Szent Ferenc az lelkes és lelketlen állatoknak egyaránt beszéle. Most kedég, ísza, az történe, hogy ez szegen lelkes beszéle hozzám. Vízre kellene hajtani, vagy tám arra figyelmeztet, hogy holnap is nap leszen. Pihenjünk tehát le Isten nevében, ámen.

Azzal felcihelődött s csuháját elrendezgetve, kilépkedett a sátorból.

- Jere, te magyeri - intett Benének. - Te vagy ismeretlen, veled akarok szólni még, ha te is akarnád. S tám együtt is hálhatnánk, ha lenne helyet tenálad.

Bene felugrott és követte a papot. Kún és magyar nyelven kívántak egymásnak nyugodalmas jóéjszakát. Köcsmeg elkísérte őket a sátor előtt álló lófarkas kopjáig, ahol a naptól fehérreszítt lókoponya vicsorgott s a keskeny Hold fényében a kutyák őrködtek.

9.

Bene és a pap lassan lépkedett a langyos éjszakában. Mögöttük a szamár ballagott, nagy fejével okosan bólogatva. A Duna felé mentek. A barát ismerkedni akart Benével, Benének pedig, mert szíve mélyén szomorú és kedvetlen volt, jólesett egy kis beszélgetés.

Elmerülve ballagtak a fekete sátrak fekete árnyékai között. Az ég ezüstkék volt, fehéren felhőzött a Szalmatolvaj útja, a csillagok tízezrei oly élesen ragyogtak, ahogy csak ősszel szoktak. A három sétáló magamögött hagyta a szélesen elszórt sátrak táborát, egyre távolodott az emberi zaj, egyre tisztábban hallatszott a vadászó baglyok hosszú sivítása, a békazene, meg itt-ott egy magányos őszike siránkozó triii-triije. Távolról mosósulykok puffogtak. S mögöttük békésen szuszogott a ballagó csacsi. Balról, majdnem a parton, Karacs kis fekete csergéje állt, meg a mellette álmodozó szekér s a megbékózott lovak csoportja. Karacs hiába csatlakozott a kúnokhoz, azért távolabb lakott tőlük, közel a vízhez, mely az ő kedves, elhagyott Donját juttatta eszébe. S közelebb akart lenni az "edesz haleckákhoz" is, melyeket jobban szeretett a húsnál és kölesnél.

Leérve a partra, a szamár boldogan ügetett bele a sekély vízbe. Habzsolta, szürcsölte, játszott vele. A víz mint gyöngyfüzér csurgott le a száján. A pap meg a legény pedig leült egy-egy vízmosta kőre s szótlanul hallgatta a locsogást, nézte az álmodó víz hullámait. Úgy látszott, a baráton most kitört a hosszú út és a sok beszéd fáradtsága, mert háta meggörnyedt, arca ernyedten meredt a vízre. Végre feltekintett s hosszan nézte a legényt. Mosolygott.

- Hogy hívnak?

- Benének hívnak. És tégöd, atyám?

- Csak testvéred vagyok, az legkisebb az kicsinyek kezett, - mondta a barát csendesen. - Isten atyánk legkisebb szolgája és az ő gyermekeinek szolgája. Iréneusz vagyok.

Nézték egymást és mosolyogtak. Akkor a pap elkomolyodott s egészen közel hajolva Benéhez, kutatón nézett a szemébe.

- Valami bajt látok benned, én testvérem - mondta nagyon szelíden.

- Hála az Öregistennek, sömmi bajom, ép vagyok - bizonygatta Bene.

- Nézd, szerelmes brátocskám, az eget, a csillagokat, a Hold szeled világát - mondta a barát, elmerengve. - És nézd az Isten keze hatalmát, alkotásiben, minden állatokben. Nézd a folyamot brátocskám, hogy zihál és piheg, mint az leányzó, amikor aluszik. És nézd azt a kedves lelkest ott, hogy paskol a vízben, issza-szürcsöli, nézd csak, még tán fekszik is bele, no! Mennyi szépség, gyenyerűség! Ferenc testvérnek megadaték, hogy Isten milosztjável tanéjthatta az halakat, madarakat, még az szamarat is. Ó, bár én is szólhatnék hozzájuk, tiszta szűvemből hirdetvén, hogy mi Urunk, Jesus, érettük is szenvede csakúgy, mint érettünk! Ó, bár kigyinnének a halak a vízbelől és megértenék, milyen igen szépek és kedvesek és milyen ártatlanok ők Isten előtt!

Bene csodálkozva hallgatta a barátot s várta, hogy a vízből kidugják fejüket a halak, a szamár letérdeljen eléjük, s azáltal fogadja a nyájas szavakat.

- Ládd, még egy verebecske sem lehullhat az fáról, - folytatta a barát, mintha meg akarná győzni Benét - ha az mi Atyánk nem akarja. És még egy hajszálunk sem nem. Bene testvér, gondoltál arra te, milyen szép mind, amit látunk, az ég, a csillagok, a folyó, a fűvek és madarak?

- Hát... - dünnyögte Bene - szép, szép, láttam má, hogy szép, de ez mindig van, osztán jó, hogy van. De nem mindön jó, - folytatta - mer lá, a gonoszok nem jók, a rossz lelkök, késértetök, betegségök, a Mirigy, Vahor, Híz, meg a boszorkányok, tündérek, meg a Kaponyányi Monyók, azok minnyá rosszak.

- Rosszak, úgy van, testvér - bólogatott álmodozva Iréneusz fráter. - Az erdengek, akik lesik, mikép elpusztíthatnák az Atya művét, az embert, rosszak. De az szegen állatok, növevények, kövek és vizek jók. Mert ők ártatlanok az Úr előtt. Nem hazudnak, azt mutatják, amilyen az gyonhájuk. Az kő mindig csak kő, mindig kemény és magatehetetlen, az a szegen szamár mindig engem híven hordozza, mindig azt az i-át kiállja s tám rúg, ha bosszús. Az a hal a vízben nem teszi magát másnak, mint csak halnak. És az ég madarai csak azt rontják, amiből élnek, hogy el ne vesszenek. De mink, gyarlandó emberek, szerelmes testvér, mi kívül nem vagyunk ám olyanok, mint bévül! Mást mutatunk egymásnak, de mások vagyunk...

Megint rápillantott Benére, de csak úgy futólag. S mosolygott.

- Van-e nagyobb bódogság ez velágon, - folytatta emeltebb hangon s jobbkezét kinyujtotta a Duna tükre felé - mint beleheverni fűbe, vagy járni erdőbenne s csodálni fák, virágok, madarak, az kicsiny bogarak csodáit? Minden szál fű törekszik felfelé, minden virág szerelmesen mosolyogja és illatozza, minden kis bogár szaladoz, munkál, fél, vagy örvendez, minden fa kiterjeszti karjait, suttog, béfedez árnyékával. Öleld meg az fákat, szerelmes testvérem, öleld meg az fákat, hajtsd rá homlokodat kérges derekukra, pihenj meg, ézes testvérem, hallgasd, mit beszélnek a lelkendező lombok és emeld szívedet az Úrhoz. És leborúlj megint földre, fűvek bársonyába, tedd a te forró arcodat az ő híves cirógatásukba és szeresd őket, mert jók. És simogasd meg azt a követ, amire ülsz le, mikor fáradt vagy, mert az kő jó és neked kínálja magát, szerelmes brátocskám! És szeresd az embereket, szegeneket és bocsáss meg nekik, mert ők magukat veszejtik és nem tudják, mit cselekesznek ők!

Bene csak hallgatta a különös szavakat s az volt az érzése, ez a szürkecsuhás, szakállas, sovány ember, akinek egyszerre nevet az arca, a szeme, a mozdulata s egyszerre szomorkodik is, valami bolond. Tisztelettel figyelt rá, ahogyan a megszállottakra szokás nézni. Iréneusz pedig szemlélődött egy darabig s elmerült magában, mintha imádkoznék. Főként a szamarat nézte nagy gyönyörűséggel. A derék csacsi ivott, hasa dobként megfeszült, mikor pedig megúnta a pancsolást, kiballagott a partra, földhözcsapta magát s úgy hentergett, rugdalózott a gyepen, hogy csakúgy kotyogott a víz a hasában. Jól kificánkolva magát, talpraugrott, megrázkódott s harsány ordítást bocsátott bele az andalító éjszakába. A pap nevetett.

- Ezek a kúnjaim is - mondta aztán, s felnevetett magában. - Csertán nembeli Kecsmeg és a többi mind, messze, a Duna mellette, a Tiszciánál s még azon is túl, lent. Nagykúnországben! Mennyi öröm, mennyi bódogság, testvér! Ha érkezem, nevetnek, örvendeznek, vendégelnek! A sátor belső falához ültetnek. Hallgatják, hogyan szidom őket, szegeneket. Tapogatóznak, szegenek, az Paradisum felé az úton, gyengék, botladoznak, bínesek. Hogy szégyenelik sátrukat, az ágyasaikat, meg részegeskedésüket! Ha kérdem: no, gyalázatosok, ézes testvérkéim, vajon hányszor hiteltetek az kutya dögire, csak lehorgasztják az fejüket bánatosan. Igy, nyáron, őszvel, szelídek. De már télen, mikor elfogy széna, lovuk sovány, barmuk bég az havas mezőn, dühödnek meg. Tavaszra feltámadja az ű gyonhukban vadság. Bestiák lesznek, szegenek. A Párducok, Farkasok, Sólymok, Hiúzok ki akarnak törni. Rámennek az megyeri fődekre, rabolnak lányokat, asszonyokat hurcolásznak el! Hajjaj, szegenek! - sóhajtotta s csendesen nevetett. - Mily hálákat adok az én Uram Istenemnek, hogy az én gyenge kezemet választá az magvetésre! Itt is kikél az mag, ott is kikél... Igaz, sok a szikla... De az Isten, a mi szerető Atyánk, vezérel. Ű tudja, mit akar velünk, meg az ű gyalázatos kipcsákjaival!

- Tolvajok - jegyezte meg Bene, hogy végre megkönnyebbüljön. - Ellopák a loamat. Azt mondik, boszorkányság, tündérség vivé el.

Iréneusz fráter úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak.

- Tolvajok, lopók, hát, - mondta - csak hát ők másként gondolják. Még meg is ölnének, ha tolvajsággal vádolnád. Boszorkányság, tindérség! Boszorkányok, tindérek, ha lopnak űk.

- Nincs még egy kutyám sem - fakadt ki Bene keserűen.

Iréneusz a vállára tette a kezét s a fejét csóválta.

- Szegen, szegen brátocskám - sajnálkozott. - Mily magad vagy ez velágon! Lám, nekem van minden, ami csak kell. Az egész velág befogad és ringat, akár kisdedét anya. Ringat és táplál. Még szamaram is van. Hé, Fikusz! - kiáltott a legelésző csacsinak. - Veni ad me!

A szamár hátracsapta a jobbfülét, a balt meg előre s lassú poroszkálással odaballagott a baráthoz. Elébehajtotta a fejét. Iréneusz fráter nevetett, megvakargatta a csacsi fületövét.

- Quomodo vales? - kérdezte tőle az egyház nyelvén. - Bene? Látod, - mondta azután a legényhez fordulva - mily szelíd, hogy szeret, szegen szüve tele jósággal. Mi Urunk, Jesus is kedvelé az szamarat, bévonula rajta az bínes városba. Lám, nekem van szamaram, megérti, mit neki én mondok. Vigasztal engem, ha ű megérti szavamat, még inkább érti az ember, kit Isten az képére teremte! És neked még egy kutyád sincsen...

A legény erre, anélkül, hogy akart volna, csendesen beszélni kezdett. Szűk szavakkal s akadozva elmondta élete történetét. A fráter nagy komolysággal merült el szavaiba, sajnálkozva ingatta a fejét, amikor anyja haláláról, öccséről, apjáról megemlékezett, bólogatott, mikor a falura tért s egy-egy szelíd szóval biztatgatta, amikor a szava elakadt s Virágra került sor. Bene egyre sűrűbb szünetekkel, egy-egy szóval mondta el szerelmét, forró vágyait, az ördög kísértését, a lányrablást és az utána következett zűrzavart. Amint azonban túljutott a viharos este történetén, megint elindult a szava s egyre könnyebben és símábban beszélt. Leírta hosszú útját az Ormánközön végig a Szárhegy és Kopács felé, átkelését a Disznórévnél a Dráván s vonulását ismeretlen mocsarakon, erdőkön és dombokon át Keletre, a kúnok felé. Végül megemlítette még, hogy Karacs vendégül fogadta, sőt lányt is nézett neki, Beke lányát, Jopárt, kap a lánnyal új sátort, barmokat, lovakat, nyestbőrt, meg más prémeket s a Csertán-nemzetség befogadta őt. Karacs itt az egyetlen magyar, bár baskirdnak mondja magát, két fia azonban kerüli őt, sőt gyűlöli. Most hát itt van egyedül idegenben, nem érti népe nyelvét sem s a szíve visszahúzza a falujába. De oda többé nem mehet.

- Úgy beszéltem, atyám, akár az Isten előtt - fejezte be szavait.

Hosszan hallgattak.

- Adj hálákat az Istennek, testvérkém - mondta azután a barát. - Bíneidért megkísért most is. Vedd el csak kún leányt, ő megerősödik a kresztyénségben, te kedég jóváteszed vétkeidet. Virág leányzó elelése emberhalálba vitt. Jopár gyermekeket ajándékoz ez velágnak. S mennél nehezebb érted őt, annál szelídebb légy. Annál alázatosabb. Jopár is virág, virága az Istennek. Én ujjmutatást látom benne, hogy Jopár teszi jóvá bíneidet, amiket Virág miatt vétettél. Ne szomorkodj. Atyád megbocsát neked...

Erre lehajtotta a fejét, arca áhítatosan elkomolyodott s felemelve jobbkezét, imádkozni kezdett magában latinul. Félhangon imádkozott.

- Ego te absolvo in Nomine Domini... - mondta csendesen s keresztet vetett Benére.

- Mit mondál? - kérdezte a legény meghökkenve.

- Gyónál, testvérkém és én feloldozlak az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen - mondta a fráter mosolyogva s látszott rajta, hogy meghatotta Bene elbeszélése.

- Gyónék! - csodálkozott Bene.

- Gyónál, testvérkém - erősítgette a fráter. - Kitártad szűvedet, alázattal és megbánással beszélél s megvallád bíneidet. Beismeréd, hogy az erdeng csábított szerelemre ama leányzó iránta... Én láttam, hogy gyónsz... Pönitencia lészen számodra házasság. Felelj meg becsülettel és örvendezz. Én is örvendezek, hogy Isten hozzád vezérelt és feloldozhattalak. Most azonban itt az idő az lepihenésre. Lásd, hogy egy darab farkasbőrt adj nekem éjszakára.

Mind a ketten felkeltek a kőről.

- Fikusz! - kiáltotta Iréneusz a latin szamárnak. - Ergo: imus! Veni!

A szamár itt-ott harapva egy marék füvet, engedelmesen poroszkált utánuk Karacs sátra felé. Nagy fülei mint tölcsérek fordultak ura irányában, nehogy szelíd, vagy korholó szavait elmellőzze.

10.

Iréneusz fráter jó darabig ottmaradt a táborban. Minden este más sátorba ment aludni, kis körben hintegetve a krisztusi tanítás magvait. Míg a táborban tartózkodott, a kunok nevetve bosszankodtak saját áldozatkészségükön, amellyel megvonták maguktól a bort és erjesztett savót s két nap még táplálékot sem vettek magukhoz. Iréneusz meg napkeltekor együtt kelt a vendéglátóval, vidám áhítattal énekelt egy latin szenténeket, majd segített a sátorkörüli dolgokban. Megkéfelte-megvakarta a családfő lovait, megfejte a teheneit, vajat köpült az asszonyokkal, szárított trágyát hordott nagy, öblös kosarakban tüzelőnek, hájjal kente be a borotválkozó fejét s vigyázva, könnyed kézzel leborotválta a kerek koponyákat, csak a három hagyományos csimbókot kímélve. Azután kiment a kaszálóra sarjút gyűjteni s ebben segített neki a szamara is. Egy-egy boglyát lánccal körülkötve, hámfára fogtak s Fikusz az ökrökkel együtt megadással vontatta haza. Iréneusz nem tett különbséget férfi, női vagy rabszolga-munka között, annál inkább, mert a férfiak úgyszólván semmit sem dolgoztak s minden a szegény asszonyok nyakába szakadt. A kunok nevették a frátert, az asszonyok azonban rajongtak érte. Messze zengett a jókedvű dal és nevetés a mezőn. S amikor az asszonynép eldalolt egy szerelmes nótát a folyóról, a csillagokról és a halott kedvesről, ő rázendített valami egyházi énekre s tanítgatta rá őket. Éjszakánként, amikor lement a folyópartra s a vízmosta kövön üldögélt, bizonyára azon töprengett, hogy lehetne énekelni a latin himnuszokat kun nyelven, hogy az ő kedves, szilaj báránykái megértessék s megtanulják.

- Áve Mária, gyaningni, jaruti ata nuri! - zengett végig a mezőkön, réteken és erdőszéleken a fráter érces, vidám hangja, s az asszonynép, meg a szerteszét lézengő gyermekek felkapták s tovább zengték. S a csordát, ménest itatásra terelő lovasok megálltak s hallgatták a különös értelmű szavakat. "Bolond" - mondták tisztelettel s csendesebb ügetésre fogták a lovukat, hogy végig meghallgathassák a furcsa fráter énekét.

De nemcsak a munkához értett a fráter, hanem a gyógyításhoz is. Belenézett a fájóstorkú gyermekek szájába, megtapogatta a homlokukat, hasacskájukat s egyiknek ilyen, másiknak amolyan füvet főzött. A gyermekek nem féltek úgy tőle, mint a kámoktól vagy szakácsoktól. Mert Iréneusz csendesen imádkozott fölöttük, keresztet vetett rájuk, azután az ölébe vette őket és beszélt az Ucsmakról, ahol angyalok repdesnek zengő szárnyakkal, nagy szikrázó fényességben ül az Isten és szeretettel mosolyog az ilyen kis gyermekekre, mint amilyenek ők. A vakító isteni trónus körül pedig ott énekelnek a megholtak lelkei, meg a világ minden állatai, az oroszlánok, tigrisek, farkasok és békák együtt játszadoznak az Atya lábainál a bárányokkal, kecskeollókkal, csacsikkal és kismacskákkal, még az egér is táncol örömében. A madarak tolla pedig úgy ragyog, mint a rubint és a smaragd s úgy énekelnek, mint az aranycsengetyűk. De beszélt nekik a Tamúzról is, a tűz földalatti országáról, a lólábú, kecskefarkú, szarvas ördögökről, a gonoszok katlanairól, ahová a csalók, hazugok, gyilkosok, sanyargatók kerülnek. A gyermekek tátott szájjal itták ezeket a meséket, a kis beteg elfelejtette lázát és fájdalmait, az egészségesek meg ott ültek a fráter lábánál a földön s erőszakkal sem lehetett volna őket elhurcolni. Míg a beteg szép csendesen elaludt s Iréneusz letette őt a puha medvebőrre. Füvei és porrátört orvosságmagvai pedig túltettek az orosemberek és javasasszonyok tudományán, meséi az ő titkolt értelmű s keremetekkel cimboráló szavaik erején.

Azonban leginkább azt csodálták, hogy a barát le tudja festeni a túlvilági országok lakóit. Délutánonként előszedte a hártyatekercseket s a hosszú madzagra felfűzött festékes tégelyeket. A hártyából kis darabkákat metszett, a tégelyeket kirakta maga körül a földre s térdére fektetett pajzson rajzolta, írta szűz Mária, Jézus, az apostolok képét. Ecsetje nyomán halvány, áhitatos arcok keltek életre, tüzes kék és piros palástban pompáztak az égi alakok, fejük körül aranyos sugárzással, kezükben liliommal, könyvvel vagy pásztorbottal. Ahogy ott ült a barát az árnyékon s elmerült munkájába, körülötte pisszenés sem hallatszott. Hátamögött szorongva bámulták nemcsak az asszonyok és gyermekek, hanem a férfiak is. A bolond barát csodát művelt. Hiszen tudtak festeni a kunok is, szépen kicifrázták a sátorban guggoló isteneket, a halottjuk sírjára letűzött kopjafát, de ennél azután nem is mentek többre. Emberről, állatról már nem írtak képeket. Az meg különösen távol volt tőlük, hogy a szellemeket, akikkel az orosemberek révületükben érintkeztek, vagy akikkel néha az erdőszélen, víz mellett találkoztak, ábrázolják. Vándorlásaik során láttak templomokat, amelyekben hatalmas képek bámultak le rájuk, de ezeket úgy vették, mintha mindig lettek volna, mintha hozzátartoztak volna a világ sokféle jelenségéhez... Maguktól támadtak s mindig lesznek.

A barát azonban hol magábamerülve, hol vidáman csevegve a szemük láttára elevenítette meg a szentek és keresztény istenek képét, ide egy fekete vonalat húzott, oda egy zöld foltot kent, amoda meg kéket s egyszer csak élet szállott a kis hártyadarabra, a túlvilági alak szeme kinyílt, ajkát szelíd mosolyra vonta, keze igazi kéz, haja, szakálla igazi haj és szakáll lett. Szinte megszólalt. Minthogy pedig a barát kedves és jóságos volt, senkinek kárát nem akarta, nem szitkozódott, nem rabolt és nem ölt, sőt még a szamarával is úgy beszélgetett, mintha ember lett volna, megértették, hogy nem az ördög segítségével működik, hanem azokéval, akiket lefest. Úgy kellett lennie, hogy Iréneusz, mint az orosemberek, révületbe esik, csak a révület nem látszik rajta. Nem zuhan a földre, nem húnyja be a szemét s nem dadog érthetetlen és titkos szavakat. Iréneusz révülete valami könnyű és vidám állapot volt, lelke mélyén társalkodott a szentekkel s azok súgták meg neki, milyen színt használjon. Azok vezették az ujjait. Iréneuszban a keresztény istenek nyilván végképpen legyőzték Ukkont és Tengrit, az ördögöket és rontó keremeteket. A képek tehát, melyeket hártyára vetett, csakugyan bűvös, földöntúli erőt sugárzó tárgyak, jó őket a ruha alatt viselni, vagy a sátor mélyében a fából faragott kis istenszoborhoz támasztva tisztelni. Az asszonyok tudták, hogy szűz Mária képe használ a szülésnél, mindenféle betegséget meggyógyít, a lányok szerelmi bájolásra használták, hogy kedvesük szívét magukhoz bűvöljék, a gyermekek pedig szentül hitték, hogy a kis Jézus kézenfogva vezeti őket. A férfiak sorra megérintették vele nyilaik és kopjáik hegyét, hogy biztosan bevágódjanak a célba.

Ezért a képecskéknek nagy volt a keletjük. Szinte a barát kezéből tépték ki őket. Amilyen áhítatos csendben szemlélték a festegetést, olyan dühös zsivajjal ragadták ki egymás kezéből a kész remeket. Az asszonyok egymás hajába is beleragaszkodtak volna, ha a barát meg nem ígéri, hogy mindenkinek ad, csak legyenek türelemmel. Elannyira, hogy a szentek gyűlölködést támasztottak, ahelyett, hogy áhitatot és békességet szereztek volna. Szidta is kúnjait a barát emiatt.

- Ti gyalázatosak! - kiabálta tettetett szigorral. - Ti bides kipcsák ebek! Marjátok egymás Misziha miatta. Hát nem gondoljátok, hogy minden ereje vész el képecskékneki, ha ti marjátok, tépjétek miatta?

Bene a barát hűséges társává szegődött. Megvakarta a szamarát, megtisztította a szerszámot, megvarrta Iréneusz elszakadt kámzsáját, megmosta az ecsetjeit, kiélesítette a kését, sőt egy remekbekészült ivószaput is faragott neki fákkal, virágokkal és vágtató szarvassal. A barátot meghatotta Bene szívessége, megcsókolta őt kétfelől s viszonzásul egy csodálatos Mária-képet adott neki, hogy viselje az inge alatt. Ezt a képet különös gonddal festette a barát, szebbek voltak rajta a színek, elbűvölőbb a Szűzanya mosolya, kecsesebb a keze, ragyogóbb a feje körül sugárzó fénykoszorú. Bene minduntalan elővonta kebeléből s hosszasan csodálta.

A tábor élete pedig folyt, ahogy azelőtt ezer, meg még ezer évvel is folyt már. A lovak, szarvasjószágok, bárányok és tevék békésen legeltek a messzeterülő síkságon, a pásztorok terelgették őket az erdőség és a folyó között, az asszonyok és rabszolgák betakarították a sarjút télire, csépelték a kölest, szárították a húst, zurbolták a kumiszt, mosták a ruhát a vízparton. A férfiak meg, ha nem csatangoltak lóháton a nyájak, csordák és ménesek körül, s ha nem mentek az erdőre vadat, madarat fogni, ott ácsorogtak a kovács sátra előtt s bámulták a nyilak edzését, a zablák és kengyelvasak kalapálását, a kopjahegyek izzását és a fujtatótömlővel bajlódó inek sürgésforgását. Vagy hevertek a sátor előtt a szelíden melengető őszi napon, kortyolgatták a kumiszt és szótlanul bámultak a messzeségbe, a felhők vonulásán ábrándozva. Az erdő már sáfránysárga, bíborvörös és rozsdabarna színben lángolt, a szellő száraz levelekkel játszott, az ég világoskék volt és a felhők gyöngyszínűek, a lekaszált rét sárgásan tárult fel, megnyílt s az egész táj tágasabb lett, nyiladozott, széledezett. Bikanyál úszott a csendes levegőben, a napfény olyan volt, mint a régi bor s a halak is részegen szökdeltek ki a vízből, hogy egy-egy kortyot igyanak belőle. Mindezt napról-napra el tudták nézni az atyafiak, keresztbetett lábbal ülve sátruk előtt, vagy hanyattfekve a fűben.

Csak este élénkültek meg egy kissé, amikor szokásos tereferéikre összegyűltek egy-egy tűz körül. Korán esteledett és a Duna felől hideg szél áramlott, magával hömpölyögtetve a fonnyadó erdők, mezők s a párolgó víz nehéz illatát. S mint láthatatlan hegedőstündérek, köröskörül szorgalmasan zenéltek az őszikék. Csertán nemzetsége ilyenkor vadul veszekedett a világ folyásán, vagy lehajtott fejjel hallgatta a barát korholó szavait.

Csak az öreg Karacs és két fia kerülte el a barátot. Ők nem akartak tőle képet, nem hittek szűz Mária, Jézus úr, meg az apostolok varázserejében, sőt úgy viselkedtek, mintha Iréneusz és szamara nem is volnának a táborban. Még azt a köteles tiszteletet sem mutatták a szerzetes iránt, ami a bolondokat megillette. Nem fúrta oldalukat a kíváncsiság, hogy vajjon miféle révület vezeti ügyes ujjait, milyen csodával kelti életre az égiek szent vonásait. Azt meg határozottan rosszalták, hogy a barát az asszonyokkal és rabszolgákkal dolgozik. Karacs még a látszatát is elkerülte annak, hogy a szerzeteshez sodródjék, de azért el sem mellőzte. Úgy tett, mintha Isten e vidám, szorgalmas és eszelős szolgája nem is lett volna a táborban. Nem törődött a korholásaival, itta a kumiszt, ette a köleskását meg a húst, hevert a napon, vagy kiballagott a Duna sásos, tocsogós öntéseire s beszállva bodonhajójába, egykedvűen, de nagy belső élvezettel merítette vízbe a meriggyehálót s markolászta ki belőle az ezüstösen csillogó halakat. Fiai kerülték a barátot, de Benét is. Ha meg összeakadtak velük, hát a szemük sarkából villantottak feléjük gyanakodó, hideg pillantásokat. Egyébként csak este mutatkoztak. Most ősszel minden gondjuk a halászat volt. A bárkák tele voltak hallal, Amcsik alig győzte felhasogatni őket ékalakú, hegyes késével s kiakasztani hosszú sorban a Napra, hogy télire megszárogassa őket. Karacs sátorát már messziről elárulta az átható halszag, a sátor mögött pedig fúlásig zabáltak a tábor kutyái és aprómarhái a kiszórt halbelekből.

Bene csakhamar elúnta a tétlen kún életet. Ő odahaza sürgő-forgó munkát látott, abban nőtt fel. S ha ideje javarészét a lovakkal töltötte is, maga a falu szinte árasztotta a megfeszített munka és kemény szorgalom feszültségét. Odahaza már kinyűtték a kendert, meg is áztatták s késő éjszakáig csattogott a tiló mindenfelé. Odahaza ütemesen puffogtak ilyenkor a cséphadarók és zengett a csépelők ütemes dala. Odahaza a Sózón már tízezrével száradt a télire szánt hal, a házacskák mögött füstölt az aszalókemence lika, hordták a sarjút, szelelték a gabonát, javították a háztetőket. Folyt a betakarítás... Vagy talán el is pusztult Voiszló azon a rettenetes éjszakán? Romokban hevernek a házak, földönfutók lettek az emberek? Öcsöd nem fújja tülkét és Ábrám nem üldögél a belső házfal mellett, nagybölcsen magyarázva a kolostori élet titkait? Isztró harangszava füstös gerendák és szétdúlt gyümölcsösök felett ring? Elhessegette magától ezeket a kínzó képeket s körülnézett, mit tudna dolgozni. A halászathoz nagyon értett, el is ment egy nap Karacsék meriggyehálójával s vidáman halászott egész nap. A messzetükröződő víz, a nádban-sásban kanyargó csatornák suttogó csendje, a madárság hápogása, rikácsolása és pittyegése, a locsogó hullámok zenéje felvidította. S mikor este hazatért, rogyadozva a haltömeg súlya alatt, Karacs sötét arca ezer ráncba torzult az örömtől. Körültapogta a kis öreg, megfogdosta, emelgette és szagolta a halakat s hangtalanul nevetgélt.

Majd meg felkapott kis kócos lovára a legény s körüljárta a méneseket, nyájakat. A tevék látásával nem győzött betelni. Csodálta púpos hátukat, kajla nyakuk járását, birkaforma fejüket s lefittyedő ajkukat, mintha a világ folyását fitymálták volna egykedvű bölcsességgel. Szóba ereszkedett a pásztorokkal, segített nekik a jószág terelésében.

Egy nap a ménesnél járt s a vén kúnnal beszélgetett, aki kést fogott rá nemrégiben, amikor az elveszett Csilling felől érdeklődött. Az öreg most is olyan bizalmatlan és hallgatag volt, gyanakodva nézte Benét. Amint ott ténferegtek s nézték a legelő ménest, odaügetett hozzájuk Kartal és Kurt.

- Iteken szagot ierez az loú - dünnyögte Kartal s lovát szemközt fordítva Benéével, merőn az arcába nézett.

Bene hallgatott.

- Mária szagát ierzi - tette hozzá csúfolódva Kurt.

- No, meg a Jopáriet - folytatta Kartal s dühös mosolyra viccsant a fogsora.

Bene felforrt. Arcát elöntötte a vér. Megmarkolta fejszéje nyelét.

- Nyughassatok, - vetette oda csendesen - amég jódógotok van.

Erre azok is a fejszéjükhöz kaptak és szorosabbra fogták a kantárt.

- Mír dúlódtok, hé! - kiáltott rájuk a vén csikós recsegő hangon. - Nem látjátok, mily gyámoltalan, szegíny?

Ez a szó azután alaposan meglökte Benét.

- Mondjátok, mit akartok tűlem? - kérdezte izzó dühvel s körülpillantott, mint aki érzi, hogy égen-földön egyedül van s még az élettelen tárgyak is rátörnek. - Kit bántok én, he? Kinek vagyok útjába? Szóljatok!

- Mikor is lieszen az lakzi? - firtatta éles hangon, csúfondárosan Kartal. - Mikor is lieszen az násztánc?

- Tám eliebb egy kücikiet eljárnád mivielenk - ajánlotta még jobban vicsorogva Kurt.

- Ne bántsátok hát - hörrent közbe a csikós. - Ne kergessítek. Megyen ű jószántábul is.

Bene ebben a pillanatban már nem tudta, mi történik vele s mit csinál. Mintegy révületben hallotta a legények ordítását, látta, hogy a ménes szárnya felől vágtában közeledik még három lobogó, hadonászó, magas süvegű alak, érezte, hogy ujjai görcsösen markolják a fejsze nyelét s hogy kétfelől két kócos, sötét kis ló tör rá s rajtuk két alacsony, zömök, sötétarcú lény. Csak a feketén villogó kis szemeket, a gyűlölettől és kárörömtől eltorzult arcokat, csak a felemelt csupasz karokat és a fejszéket figyelte meg. Minden más csak sejlett előtte.

Kartal csapását kivédte s nyomban lesújtott Kurtra. De még fel sem emelte fejszéjét, máris szembetalálta magát a három csikósbojtárral. Mint hosszú kígyó, tekergett felé a levegőben egy fonott szíjostor és sziszegve fütyült el a füle mellett. Ezután vad gomolyaggá keveredtek valamennyien. A lovak nyerítettek és felágaskodtak, a fejszék összecsattantak, az emberek kurjongattak.

- Hijjú! Hijjú! - rikoltozták a Karacsfiak.

- Szüren! Szüren! - ordította az egyik kún bojtár.

- Ezt a Jopárierte!

- Nászágyba veled!

- Az ördöngvel!

Bene nyaka köré tekeredett egy ostor s fojtogatta. Balkezével eleresztette a kantárt s lovát csak a térdével irányozva, forgott maga körül vadul, hogy szabaduljon, baljával meg megkapaszkodott a szíjba. Itt az észnek csak kevés szó jutott. A biztos gyakorlat, a résenlét, a puszta verekedő ösztön dolgozott. Bene karja vérzett, de nem tudott róla. Ugyanúgy nem tudtak sebeikről a többiek sem. Bene vadul nekizúdítva lovát Kartalnak, ledöntötte nyergéből, majd félfordulattal az egyik bojtárra sujtott, arra, amelyik nyakába csattintotta a karikás ostort s megfordulva lovával, húzni akarta őt a földön. De Benének sikerült utolérnie s rátörve, fejszéjével válloncsapta. Az, szegény, eleresztette az ostort s felbődülve nyargalt tovább. Bene most megfordult és máris szemközt lelte magát a lázas dühtől szinte vak Kurttal. Fejszéik összecsaptak, az ütés olyan erős volt, hogy Bene fejszéje kiszakadt a nyeléből és kalimpálva elröpült, Kurt fejszenyele pedig ott, ahol markolta, elhasadt. Egyszerre nyúltak késeikhez. De Bene egy pillanattal megelőzte ellenségét s a kést felülről lefelé belesujtotta a vállába. Odaszánta ugyan, ahol a nyak főütőere lüktet, de nem sikerült. S ez mentette meg Kurt életét. Mert a vér nyomban elborította ugyan, de a halálos szúrástól megmenekült.

Ekkor már öten is vágtattak feléjük vadul ordítva és fenyegetőzve. Az asszonyok meg, akik a karám körül piszmogtak, kiálltak a síkra, rikoltozva bíztatták embereiket, rázták az öklüket s toporzékoltak. A kutyák összecsődültek a csúfságra s ugattak, ahogy a torkukon kifért.

- Nesze a tolvajért!

- Nesze lú! Nesze kantár!

- Nesze jány!

- Nesze nászkoszorú!

Efféle szavakat ordítoztak Bene felé a rátámadó, őt ugyancsak szorongató lovasok s mindenfelől zuhogott az ütés, sziszegett az ostor és pányvakötél, suhant a kés. Halállal végződött volna a dolog, ha a ménes fel nem figyel, a közelben legelő csődörök meg nem ijednek s az egész lósereg, mint lábrakelt szélvihar, el nem indul a messzi síkságon a hegység felé. Nyerítve, zúgva, dobogva lódult el a ménes. Fejüket szügyükbe vágva, lobogó sörénnyel és farokkal omlott neki a világnak az ezernyi ló. Elöl a csődörök, nyomukban a kancák és közrefogva a csikók. Mint a hegyről lezúduló sziklagörgeteg, úgy hömpölyögtek. Nyomukban a kutyák falkái, meg a csikósok kieresztett kantárral, kézbekapott ostorokkal.

Egyszerre abbamaradt a verekedés. A vén csikós szitkozódva fordította meg lovát és a kutyák, meg bojtárok után ordítozott. Azután sarkantyúba kapva paripáját s kibontva hosszú ostorát, a ménes után eredt.

Nyomában a három véres, megtépett bojtár. Rövid, bő ingük, halántékukon befont hajuk lobogott, farkasbőrük úszott utánuk. Vadul kurjongattak, felálltak a kengyelben. Ahány ember csak volt a hatalmas ménes körül, mind útnakeredt. Még az asszonyok közül is nyeregbepattantak hárman s eszeveszetten visítozva s ostoraikkal durrogatva, a férfiak után eredtek.

A verekedés úgy megszűnt, mintha semmi sem történt volna. Még Benét is elkapta a kötelesség, fejéből elszállt a düh. Leakasztotta nyergéről a pányvát, vágtában rohant a ménes balszárnya felé. Kartal nyögve támaszkodott fel a földről, Kurt meg a vállából omló vért szerette volna elállítani úgy, hogy a sebet szorosan összenyomta. Ott maradtak magukra s szégyentől égett az arcuk.

Mire Bene és a csikósok utolérték a megvadult ménest és szorítani kezdték az erdő szöglete felé, már a táborból is vágtatva jöttek az emberek. Mások meg egyenesen elébevágtak a ménesnek s arra törekedtek, hogy a vezérlő csődöröket elfogják. Egyszerre talpon volt mindenki, még a négyéves gyermekek is lórakaptak s kicsiny ostoraikkal hadonászva vágtattak a színhelyre. Az asszonyok, lányok úgy repültek lovaikon, mint a boszorkányok.

Jól beesteledett, mire megbirkóztak a vad, rideg ménessel. A csődöröket pányvákkal elfogták, a többit meg nekiszorították az erdőszélnek. Dolgoztak az ostorok, messze hangzott a pokoli kurjongatás, a kutyák berekedtek az ugatástól. Emberek, állatok verejtékben úsztak s reszkettek az izgalomtól. De végül is sikerült megcsendesíteni a bősz hadat s lassan-lassan visszaterelni a karámokhoz, szárnyékokhoz.

Akkor már sem Kartal, sem Kurt nem volt ott. Hazakocogtak s lovukat kicsapva a cserge elé, eltűntek a vízparti nádasokban. Bene pedig szótlanul kötözte sebét, vérelállító levelet rakva rá.

11.

Másnap reggel Jopár egyik rablánya, Kukcsin kereste Benét. Hajlongva járult elé, hóna alatt egy kis fekete kutyát szorongatott. Ahogy Bene kilépett a csergéből, Kukcsin leborult a földre, fehér vászonnal takart arcát alázatosan lehajtotta s a kutyakölyköt letéve, tört magyarsággal hadarni kezdett:

- Élj egiszsigben, Jopár kedvese! Jopár izeni számmal: vidd el neki ebecskít, kírd, fogadja szívesen. Izeni számmal: ebecske hű és jó. Ebecske vidám.

- Neköm kűdte a kiskutyát? - csodálkozott Bene és a szíve körül melegség bizsergett.

- Mondá Jopár: ebecske hű és jó.

Bene nevetett. Ölébevette a kiskutyát. Könnyű volt, kis fején vidáman leffegtek bolyhos fülecskéi, apró fekete szeme, mint két fekete kavics villogott. Gyöngyfogaival rágicsálni kezdte Bene hüvelykujját, vidáman morgott, lombos farka kedvesen lengett. Körmei olyanok voltak, mintha kicsiny, fényes fekete bogarak lettek volna. S amikor Bene az arcához emelte a kutyakölyköt, az figyelmesen nézett a szemébe, majd piros, meleg nyelvével kaffogva nyalta az arcát.

- Elfogadod? - kérdezte Kukcsin.

- Üzenöm Jopárnak, áldja meg űtet az Isten - felelt halkan Bene. - Mondd meg neki, nemcsak a kutya hű és jó, hanem Öcsöd fia Bene is. És vedd ezt a képöt, én kűdöm.

Belenyúlt a kebelébe s letépve a barát kis képét a fonálról, odaadta a rabnak. Az elragadtatott nevetéssel emelte fel egy kissé a fátyolát s ismét leborulva, a képet kebelébe dugta.

Most már hát nem volt többé egyedül Bene. Ott volt a kiskutya. Ölébe vette, simogatta, csiklandozta az ujjahegyével, beszélt hozzá, tanítgatta. Azzal elment vele Iréneuszhoz. A barát már messziről nevetett rá. Ott ült a földön egy magános hársfa tövében, előtte meztelen kisgyermek guggolt. Iréneusz nagy munkában volt. Figyelmes gonddal kotorászott a gyermek hajában s fogdosta benne a tetűket. Közben kúnul mesélt neki valamit, hogy nyugton legyen s tűrje a tisztogató munkát.

- Mid neked van, szerelmes brátocskám? - fordult Bene felé. - Tán csak nem kicsike ebed?

- Okurnak nevezöm el - ujságolta boldogan Bene. - Nízzed, mejen igön kedves, mejen kis lamos farka van, mejen okoska szöme, gyöngyfoga! Nízzed csak, mejen kis keze van!

A kiskutya szétvetve hátulsó lábát, vékony, szinte gyermekes hangon megugatta a barátot.

- Jopár küldé. Azt izente, az eb hű és jó. Én meg elkűdtem néki Szűzanyánk képét, akit tőled kapék. Ne haragudj meg érte.

Iréneusz megsimogatta a kiskutyát s mosolygott.

- Nem megharaguszok, brátocskám. Képecske van jó helybenne. Majd írok teneked más...

12.

Mikor Köcsmeg megtudta, miként támadt a verekedés, hogy vadult meg a ménes és hogy hasították fel Bene karját, nagy haragra lobbant. Dühösen beletapsolt a tenyerébe s a belépő rabszolgáknak megparancsolta, hogy a verekedés minden résztvevője azonnal menjen hozzá. Egy másik rabszolgával pedig kurultába hívta a nemzetség férfiait.

Egy leány meggyujtotta a sátor közepén a tüzet s a nagyhamar megérkező férfiak leültek megszokott helyükre a tűz köré. Mindenki látta, hogy Köcsmeg haragszik. Tudták, a verekedés miatt hívta őket. De nem szóltak, csendesen itták ki a rab legényke által kínált kumiszt és ujjaik elmerültek a szakállukban.

Csakhamar megérkeztek a bojtárok is, élükön a vén csikóssal. Megtaszigálták a szemöldökfán lógó kumiszostömlőt, azután kezükkel a homlokukat érintve, meghajoltak Köcsmeg előtt. De nem ültek le, hanem némán várták a dolgok kifejlődését.

Utóljára belépett a sátorba Bene is. Sérült karját kíváncsian nézegették az üldögélők.

- Hol vagynak az fiaid? - fordult Karacs felé Köcsmeg hosszú várakozás után.

Karacs vállatvont.

- Apjuk vagy, - mondta Köcsmeg tisztelettel - nem kívánjuk, hogy hurcód ide űket. De az ítíletbe te is ríszes leszel.

- Igaz ítíelet lieszen.

Köcsmeg ismét tapsolt.

- Kerítsétek elő égen-földön Kartalt és Kurtot - parancsolta kún nyelven a rabszolgáknak. - Verjétek meg a lármafát.

Odakint csakhamar felhangzott a lármafa ütemes csattogása.

- Hogy vót? - fordult Köcsmeg a vén csikóshoz. Az egykedvűen állott az ajtó mellett s ujjait övébe dugva, lábát szétvetve és süvegét félrecsapva a csizmáját nézte.

- Hadd mondja el inkábbat Bene - dünnyögte.

- Bene, mondd el hát te.

- Én osztán nem, engödelmet - csóválta a fejét Bene. - Ki mit kapott, az az űé. Én is kaptam, űk is kapának.

- Mondd el hát te - fordult Köcsmeg az egyik bojtárhoz, amelyiknek a válla volt bekötözve.

A legény hümmögött, köszörülte a torkát, hol az öreg csikósra, hol Benére, hol Köcsmegre, hol meg a másik bojtárra nézett.

- Ki-ki amit kapa, megelígedhet víle - mondta.

- Hát egyik sem szól? - csattant fel Köcsmeg.

- Mink csak az vígire írtünk - jegyezte meg egy öregember a körből.

Igy nem tudtak dülőre jutni. Várniok kellett, míg Kartal, meg Kurt előkerül. Addig iszogatták a kumiszt, beszélgettek. Végre, hosszú várakozás után, megérkezett a két legény. Vizesek, sárosak voltak, az arcuk sötét, a szemük bizalmatlan. Meghajoltak a kurulta előtt s megálltak makacsul az ajtó mellett.

Köcsmeg felszólította Kartalt, hogy adja elő az esetet.

- Mi valánk az kezdők - morogta Kartal mogorván. - Mi vállaltuk.

- Öcsöd fia Benét befogadá az nemzetsíg - emelte fel hangját Köcsmeg s körülhordozta pillantását a sátorban. - Víre az mi vírünk, ílete az mi íletünk. Aki rátör, az a nemzetsígre tör. Vajjon nincs mán elegendő róka, szarvas, vaddisznó az erdőben? Vajjon nincs medve a fejszíteknek?

Valamennyien lehajtott fejjel hallgattak.

- Vajjon egymás szemevelágát vájja-é ki az nemzetsíg? Nem befogadánk-é titeket is, atyátokval, Karacsval egybe? - folytatta Köcsmeg, s a hangja egyre erősebben recsegett, szakálla egyre indulatosabban rezgett. - Fírfiak, ez kít legínyben talponáll az ördöng. Tíz-tíz korbácsütís tám nem lenník sok.

- Az Certán-nemiert köszönetvel vesszük - mondta Kurt s felvetette a fejét.

- Ne űket verd - szólt közbe a vén csikós és előrelépett. - Engem verj, én is ott valík, s nem választám szít űket.

- Minket is vélek egybe - szóltak a bojtárok össze-vissza. - Mink is vesztét kívánánk. Mer Bene sehonnangyütt, ti meg bevettítek vala közibénk.

- A legszebb lányt adjátok neki - tette hozzá a harmadik bojtár.

Bene arca vörös volt a szégyentől. Látta, hogy miatta bomlott meg az egyetértés, idegen közöttük. Felállt s kissé remegő hangon, a szókat szaporán ejtve mondta:

- Embörök, tisztöllek-böcsüllek tiktöket. Hálákat mondok azér a sok szívességér, amit kaptam tűletök. Neköd, Beke apám, köszönöm, hogy a kedves lányodat neköm szánád. A lányodnak köszönöm, hogy egy kiskutyát kűdött. Nem feledöm el... - kissé elérzékenyült s erősebb hangon folytatta, hol az egyik, hol a másik kún szemébe nézve. - Köszönöm a szállást, ételt-italt. Nem akarom, hogy a béke megbomoljon közöttetek miattam. Űket én értöm, meg magamat is. Engedjetök hát utamra. Bosszút én nem állok, űk is adtak seböt, én is adtam seböt. Nem akarok embörhalált. Ne korbácsold meg űket, kende, menjenek békével, én is elmék békével...

- De nem úgy van ám! - kiáltott fel Beke s arcán mint a parázs, tüzelt a hosszú sebhely. - Mert Bene van olyan legíny, mint ezök, helyin van a szűve. Csúfság lenne, ha elengednínk, mikor mán befogadtuk vala!

- Avagy asszonyok vagyunk mi?

- Karacs, szólj mán te is.

- Biefogadátok, - morogta Karacs - hát azt mondom, akit ti. Bintesszietek, aki bínesz.

- Mink vagyunk az bíneszek - vágta oda Kartal.

- De mink is - tódította a vén csikós.

- Én vagyok az oka - tette hozzá még hevesebben a magáét Bene. - Edegyüttem messzi vidékről, nem tudhatitok, ki vótam, ki vagyok. Előttem a velág, mék másfelé, úgysincs neköm má sönkim, sömmim, csak az Istenöm, meg a kiskutyám, akit Jopár adott.

Az egész gyülekezetet meghatotta Bene kifakadása. Köcsmeg a szakállát huzigálta, Karacs köhhentett, Beke büszkén nézett rá és bólogatott, mintha mondta volna: látjátok, ez Bene, az én lányom jegyese! A vén csikós pedig újra és újra végigmérte s elmosolyodott.

- Az kutyát Beke lánya adá, - mondta meggondoltan - de annyi, mintha mi adtuk vóna.

- Bene hitet tett kresztyén módra is, meg kún módra is - figyelmeztette őket Köcsmeg.

- Jó halász, írt az lúhoz is.

- Azír ű is megadta nekik a magáít...

- Nem jedős...

- No, fiaim, Kartal, Kurt, vessítek csak le az imeget - fejezte be a tanácskozást Köcsmeg.

Azok ledobták a farkasbőrt, lehúzták a rövid bőringet. De ugyanakkor a vén csikós is levetette a magáét, meg a három bojtár is. Ott álltak valamennyien övig mezítelen. Köcsmeg leakasztott a nemezfalról egy ötágú rövid korbácsot, hurokszíját a csuklójára csavarta s kilépett a körből. Összeszorította ajkát s nagyon gyorsan felkapva a korbácsot, lesújtott vele Kartal hátára. Vérvörös csík nyilalt végig a legény sötétbarna bőrén. De ő maga meg sem moccant. Kezét ökölbefogva, égő arcát felemelve állta a szaporán csattogó ütéseket. Tízszer sújtott le Köcsmeg korbácsa, tízszer öt csík viccsant fel a bőrön s a vér gyöngyökben serkent ki az ütések nyomán. Mikor Kartal megkapta a magáét, kezét homlokához emelve meghajolt Köcsmeg előtt, azután gyorsan kiment a sátorból.

Kartal után Kurt következett. A tíz korbácsütés sziszegve hasított rajta végig. A szivárgó vér görbe ágakban virult ki a bőrén, mint tüzes virág. Mikor ő is kiment, Köcsmeg visszaakasztotta a korbácsot s leült. A kurultában senki sem pillantott fel. Komolyak voltak az arcok, a szemek elbújtak a szempillák mögé.

- Eredjetek - intett Köcsmeg a csikósoknak. - Vigyázzatok, hogy az bíkesség meg ne romoljík.

Azok, ahogy voltak, meztelenül, elmentek s csak odakint vették fel a ruhájukat.

13.

Kartal és Kurt némán ment ki a sátorból. Lovukat kantáron vezetve, véres háttal, meztelen felsőtesttel ballagtak a folyó felé. Mikor a Dunához értek, belemártották vékony bőringüket a vízbe s hátukra terítették. Szótlanul ültek egy kidőlt fűzfatönkön s hallgatták a nád susogását, a madarak kiáltozásait.

- Meg kell nyúzni, valahún magyeri van az világon - szólalt meg végül Kartal.

- Majd köpi ű mieg az viert - dünnyögte Kurt.

- Apánk az binesz. Kergette lenne el inniet.

- Moszt szem szóla.

Mikor a bőr átmelegedett a hátukon, ismét bemártották és visszaterítették. Olyan volt a két legény háta, mint a nyers marhahús. És tüzelt, lángolt. A fájdalom keserű könnyeket sajtolt a szemükbe. Görnyedten ültek s bámészkodtak, töprengtek. Arcuk meg-megrándult, talán nem is a kíntól, mint inkább a dühtől, megaláztatástól. Néha egymásra pillantottak s a szemük égett.

Messze voltak a tábortól, a zaj csak halkan szüremlett hozzájuk. S eltakarták őket a sűrű fűzbokrok és az embernyi magas nád hullámzó pásztái. Később, mikor kínjaik egy kissé szűntek s elunták a sanyarú töprengést, a víz és a békák szemlélését, beszélgetni kezdtek.

- Hát szabad-e ilyet tenni?! - magyarázta hevesen, rekedt hangon Kartal. - Egy jött-mentért megkorbácsolni őket? Egy afféle sehonnai tekergő, egy kilökött senki miatt? Idejön ez a nagyszál, tohonya csángó, s egyszerre úgy viselkedik, mintha ő lenne az úr. Mert magasabb mindnyájunknál. Ez az ostoba Köcsmeg pedig befogadja. Igaz, hogy Karacs pártolására, Beke nekiadja a lányát...

Kartal felsóhajtott.

- Jopár, Jopár - dünnyögte s úgy elfogta a keserűség, hogy szinte magábaroskadt. - Felediel iengem!

- Kutyát külde neki - szította a saját dühét Kurt.

- Ládd-e, - fordult feléje szemrehányóan Kartal s megfogta az öccse vállát - martuk egymászt az lian miatta. Ien esz akarám, te esz akarád. Majd megölienk egymászt ierte...

- Moszt meg jöve ez iteken...

Kisemmizetteknek érezték magukat végképpen. Tanakodtak, mit tegyenek. Meg kellene ölni Benét. Vagy Jopárt, az lenne a méltó bosszú a kúnokon is, Benén is, a lányon is. Vagy Benét is, Jopárt is, a kiskutyát is. De tán még Köcsmeget is. Ez a gondolat csak éppen keresztülfutott a fejükön, de el is kergették. Köcsmeg iránti tiszteletük olyan nagy volt, hogy csak tehetetlenségükben gondolhattak a megölésére. S Köcsmegnek igaza volt, hiszen Kartal is, Kurt is Bene életére tört, a felkavart bosszúból pedig nagy baj származhatott volna az egész Csertán-nemzetre. Bene volt az oka mindennek, meg a kúnok ostobasága. Nem látták Bene alávalóságát, idegenségét, alattomos viselkedését, hízelgő természetét, gyáva képmutatását. Meg az apjuk.

Miközben újra, meg újra végigszálazták az esetet, szorgalmasan mártogatták ingüket a vízbe és hűsítgették sajgó sebeiket. Kartal egy kővel agyonsujtott egy sütkérező békát s felkiáltott:

- Gyerünk Alprához! Ezek itt gebedjenek meg!

- Gyerünk Alprához!

Ebben megegyeztek. Jóravaló ember úgysem élhet ezek közt az alávaló disznók közt, akik egy magyar kedvéért megkorbácsolnak két baskirdot. Holott a magyar csak a nyáron csapódott közéjük, a baskird meg még a Donnál, családostul, nagy veszedelem idején. Ha már meg kellett esnie, jobb, ha elbujdosnak, hiszen Alpráék csak örülni fognak nekik! Jó vadászok, harcosok, jól értenek lóhoz, szarvasjószághoz, nyilazásban, kopjavetésben, mindenféle verekedésben ügyesek, erősek. Kúnul is tudnak, majdnem kúnok. Csak gyógyuljon meg a korbácsolás, késelés nyoma, ők bizony beállítanak Alpra népéhez.

Mikor besötétedett, lementek a révhez s egy nagyobbfajta vén bodonhajót eloldoztak. Vízretolták, a lovukat meg utánakötötték. Sebeik miatt sziszegve és az ajkukat harapdálva, nekidűltek az evezésnek. Csendes, hideg őszi este volt, a holdvilágtalan égbolton vadludak és darvak húztak. A széles víztükör sötéten csillogott s mintha partja sem lett volna. Az evezők tolla ütemesen csobogott. S a hajó faránál szuszogva-fujtatva úszott a két kicsiny, kócos, szívós lovacska, tág orrlikait kidugva a víz fekete síkjából. A csónak libegett és csúszott, mintha végtelen olajáradaton siklott volna. A két legény mezítelen testét gyógyítóan simogatta a hideg éjszakai szél. Szemüket összehúzva, mint a hiúzok, lesték a partokat. Egy-egy sötét foltból, egy-egy halk hangból, a mindenfelől édesen kavargó illatokból tájékozódtak. A nagy folyam sodra messze leúsztatta őket, de nem bánták, hiszen Alpra népe úgyis jól lent volt a Duna mentén, közel Havaselvéhez és az égbemeredő sziklabércekhez, ahol a Duna úgy zúg, dübörög és forr, mintha az ördögök fűtenék alulról, a pokolból.

Hol Kartal, hol Kurt pihent egy pillanatig. Lovaikat suttogva szólítgatták s azok halkan visszanyerítettek rájuk.

14.

De a történtek után Bene is úgy érezte, hogy nem maradhat tovább Karacs bátyónál. Odaállt elébe, megköszönte a hozzávaló szívességét s elmondta, hogy más szállás után néz. Sajnálta nagyon az esetet, azonban nem tehetett róla. Ő nem akarta senki szabadságát megsérteni, békességben élt volna a fiúkkal holta napjáig. Ha rajta múlnék, vissza is jönnének.

Karacs erősen vakarta a tarkóját.

- Az törvien, törvien - mondta csendesen. - Űk lásszák az dógot. Majd cak megielnek az maguk erejien...

Tartóztatta Benét. Most már úgyis hamarosan meglesz a lakzi, Beke felállítja Bene sátrát, addig ellehet nála. Tudta jól Karacs, hogy fiait a nehéz vérük, a szép kún lány miatt feltámadt irigység keverte bajba s űzte el a táborból. De okos ember lévén, belátta, hogy Bene nem hibás. Nem tehet róla, hogy egy fejjel magasabb a többinél, arca is szokatlanul hosszasabb, homloka szélesebb, haja dúsabb, egész testi mivolta más. És hogy a természete sem olyan, mint az övék. Hogy valami nyugtalanság hajtja, szeret dolgozni, szelídebb és engedékenyebb náluk s folyton vágyakozik valahová, mintha egy tündér titkot súgott volna a fülébe s azóta azt a titkot akarná megfejteni. Kartal is, Kurt is meglett férfiak már, ha úgy látták jónak, hogy az idegenből jött legényt meg kell ölniök, az ő dolguk. S az is az ő dolguk, hogy nem sikerült a tervük. Sőt, mióta Köcsmeg a had békességéért megkorbácsolta őket, Bene tisztessége megnőtt, a csikósok mindenfelé mesélték, hogyan szállt szembe támadóival, hogyan zúdította le Kartalt a lováról, hogyan csapta kését Kurt vállába s hogy követelte Köcsmegtől a kurultában, hogy ne korbácsolja meg a két gyűlölködő testvért. Mindez emelte Bene tekintélyét az öreg Karacs szemében is. Akármint bántotta hát Karacsot fiai vetélkedése, belátta, hogy maguk okozták vesztüket. De elvégre nagy a világ, van lovuk, fejszéjük, jó erős karjuk s akármelyik kún nemzetség szívesen befogadja őket. Azért fiatal az ember, hogy botoljék. Majd megcsendesednek, ha a vérük nem forr fel minden idegen legény és minden csinosabb nőszemély láttára.

Igy hát Bene mégis maradt.

Iréneusz meg már készülődött, hogy odábbáll, felkeresi kúnjait a Tisza és az Alduna vidékén is. De nehezen tudott elindulni, mindig akadt valami elvégeznivalója. Itt volt például egy beteg kisfiú, Mantula fia. Megdagadt a fületöve kétfelől, feszes, forró és piros volt az arca, szeme bágyadt. Egész teste didergett még a medvebőr alatt is. Alig tudott beszélni, csak suttogott. Az orosember már mindent megkísérelt, elmondta imádságait, olvasztott viaszkot öntött mellette egy bögre vízbe s a viaszk formáiból megállapította, hogy a gyermeket a Híz rontotta meg, égő seprővel kell körülseperni a sátrat, a fiút meg forró gőz fölé kell tartani. Mantula felesége, egy kövér, nehezen totyogó, de azért mindig siető asszony, meg is gyújtotta a nyírfaseprőt, körül is seperte vele a sátrat, a kis Mantulát pedig forró gőz fölé tartotta, de a rontás nem maradt le róla. Lehet, hogy a seprésnél véletlenül kihagyott egy lépést s azon át megint betört a rontás, de az is lehet, hogy az orosember tudománya megromlott a barát és a sok szentkép miatt. Igy aztán csak Iréneuszban bízott. Egy éjszaka a gyermek már kezdett a túlvilági lelkekkel társalogni s nem ismerte meg sem az anyját, sem az apját, sőt a kedves kutyáját sem. A barát odaült a kis beteg mellé a medvebőrre, szelíden megtapogatta dagadt nyakát, buzgón imádkozott fölötte az ő isteneihez, szűz Mária képét rátette pihegő mellére, azután egy darab szőttesre szarvashájat kent, azzal szorosan bekötötte a beteg nyakát. Ott is maradt vele éjszakára s elővéve breviáriumát hatalmas kámzsája ujjából, áhítattal olvasott a csörje pislákoló világánál. Úgy festett az egész, hogy Iréneusz barát a vastag, hártyára írott könyvből azokat a szakaszokat böngészi, amelyek megrontják a gonosz lelkek erejét. Az anya is meg az apa is erősen bízott a barátban, noha addig, amíg rá nem szorultak, nem tulajdonítottak neki különösebb képességeket.

A kisfiú forrósága engedett, reggelre békésen elaludt. A daganat is lohadni kezdett. De míg teljesen fel nem épült, nem mehetett útjára a barát, Mantula és felesége rimánkodva tartóztatta.

Iréneusz nem kereste a kám társaságát, de nem is kerülte. Inkább el lehetett ezt mondani a kámról. Azaz: kereste is Iréneuszt, meg kerülte is. Amikor a fráter alkonyattájt sétálva böngészte breviáriumát, eljutott a hét nyírfához. Orrát facsarta ugyan a nyírfákon függő száradó bőrök és rothadó állatfejek szaga, de csak akkor riadt fel merengéséből, amikor már egészen a ligetnél volt. Becsukva vastag, nehéz könyvét, riadtan s undorodva torpant meg a fák előtt. Horgas orracimpái vadul reszkettek, mint a farkasillatot érző paripáé. Fújt. Nagy barna szemét a fákra szegezte.

Az egész környék a pokol lehelletét árasztotta felé. Az ördög művei vették körül. Ott állt Karla kám ütött-kopott, szakadozott sátra s füst kacskaringózott ki a csúcsán. A sátor mögött egy gödörben az áldozati állatok belei bűzlöttek. A nyírfák keservesen nyikorogtak a szélben s levelei reszkettek, mintha maguk is borzongnának az átkozott súly alatt, mely megcsúfolja őket. Távolabb az áldozósátor nagy négyszögű tömege sötétlett, ajtónemezeit lebocsátották, hogy senki se pillanthasson sötét titkaiba. Köröskörül alvadt vérnyomok s a sátor sarkánál egy rozoga, feketére mázolt telega. Kerekeit ugyancsak vérrel mázolták be. Beljebb pedig, már a tölgyes bokrai között, négy magas cölöpön egy bálvány házikója állott. Amerre fordult, amerre nézett, amerre szagolt a fráter, az ördög műve!

Már messziről leselkedett rá két égő, fekete kis szem. Karla kám szeme. Sátra nyílásánál guggolt s kilesett a barátra. Igy leste minden lépését, minden moccanását az aulban is. Félelemmel s gyűlölettel vegyes pillantással leste. Félt Iréneusz varázshatalmától, a keresztény istenek erejétől, az ördög rontásától. De kézzelfoghatóbb félelmei is voltak. S ezek a félelmek táplálták a gyűlöletét is. Mert látta, hogy az aul minden sátra nyitva előtte, a gyermekek és asszonyok csapatostul kísérgetik, képecskéiért körülrajongják s még a legöregebb férfiak is megkínálják szállással, kölessel, friss vízzel. Vajjon nem dugnak-e átkozott kezébe aranyékszert? Csiszolt, földben talált, ezeréves csecsebecsét? Csatot, boglárt, övdíszt, fülbevalót, amelyek valaha tán éppen Etile, vagy Baján csuklóját, ágyasuk fehér testét, ruháját díszítették? Vajjon nem ajándékoznak-e neki dénárokat is? Feneketlen volt Iréneusz zsebe, feneketlen bő a csuhaujja, csupa redő, ránc és rejtek a ruházata! Karla kám szentül hitte, hogy a barát alaposan kibéleli magát pénzável, arannyal, rubinttal.

Már pedig minden kincs, vagy ajándék, amit Iréneusz kap, őt illetné. Tőle rabolja el. Hiszen még a beteghez is a barátot hívták, az ő ráolvasása, vajákolása és kenőcse szabadította meg Mantula kisfiát is. Ebből arra következtetett a kám, hogy Iréneusz istenei erősebbek az ő bálványainál s igéző parancsa, amellyel legyőzi a rontó lelkeket, hathatósabb, mint az övé. Pedig a barát varázsdobot sem ver, állatot sem öl, vérrel sem keni a keresztény istenek képét, nem is táncol, mégcsak nem is üvöltöz. Ehelyett letérdel, halkan duruzsolgat magában és mosolyog. Mindig mosolyog. Nem birkózik Khajárral, Aszlával, Arszjürivel, Jirikhkel és a többi félelmes, túlvilági keremettel. Nem esik révületbe s nem verik őt földhöz a gonosz istenek. Hogy csinálhatja hát? - töprengett Karla. - Hogy tudja kényszeríteni őket? Olyan igék birtokában van, amelyeket elég elsuttogni s máris farkcsóválva hunyászkodik meg előtte az ördög? Ezt lenne jó eltanulni...

A barát pedig mintha éppen őt kereste volna. Látszott a képén, hogy harag rázza, felháborodás dúlja. Még nem is látta Iréneuszt ilyennek. Most nem mosolygott.

- Hej! Kám! - kiáltott Iréneusz harsányan s összeverte a tenyerét.

Csend. Senki sem moccant. A nyírfák suttogva lelkendeztek körülötte.

- Hol vagy, kám! - kiáltott ismét Iréneusz, ezúttal még harsányabban. S kemény, határozott léptekkel indult a sátor felé. Könyve most a zsebében volt s ez megnyugtatta egy kissé a leselkedő kharkászt.

- Ki vagy és mit kívánsz? - kérdezte nyekergő, szinte beteges hangon s kibújt a sátorból.

- Gyere csak?! - kezdte rögtön Iréneusz és a szakálla reszketett. - Gyere csak, szerencsétlen testvérem az Úrban. Te disznó, te ördög szolgája, te gyalázatos gyalogbéka. Isten legyen hozzád irgalmas.

Kúnul beszélt. A kám meghajolt előtte, ujjait a homlokához emelte s néhány átkozó igét suttogott Khajárhoz és Jirikhhez. Küldjenek szörnyű nyavalyát, bélpoklosságot, aszkórt, lázat a barátra. Fejét lehajtotta, szemét lesütötte s hóna alá vette a süveget.

- Mit kívánsz, idegen? - kérdezte alázatosan.

- Hát meddig nézzem még ezeket a dögöket a fákon? - Csattant fel a barát s kitárva karját megfordult s köröskörül a fákra mutatott. - Nem mondám-e, hogy többé ne találkozzam ezzel a disznóóllal, ezzel az ördögdúccal, a kiontott vér nyomaival a sátrad körül? Vajjon nem meghagytam-e erős paranccsal, hogy Tengri és Jessze Urunk nevében eltakarítsátok innét az ördöng vigadozásának szemétdombját? Nyomorult sz...zsák!

Most már úgy ordított, hogy a kharkászban a hideg bujkált. Minden csontjában érezte a papból kiáradó varázserőt, a keresztény istenek erejét. Hallgatott. De pillantása egy bronzfényű bábrablóra esett, amely szaporán futott a fű között a bálvány-házikó felé. Ezt jó jelnek vette s megnyugodott.

- Mosolyogsz, disznó testvérem? Mosolyogsz, kipcsák ördöng? - folytatta Iréneusz felháborodva és megdöbbenve s nagyot fújt. - Én az én Uram, Istenem, Jessze nevében jöttem ide. Te azonban a Sátán nevében űzöd nyomorult, gyalázatos mesterkedéseidet.

- Uram - dörmögte a kharkász s mellére tette a kezét. - Okán látja lelkemet, őseink isteneit híven szolgálom.

- Mily nyomorult elbizakodottság! Mily gőg! Mily megátalkodottság a bűnben! - sóhajtott keserűen a barát s keresztet vetett. - Édes fiam - tette hozzá szelíd bánattal s szinte kibuggyantak a könnyei. - Testvérem az Úrban. Hát a te istened ártatlan állatok vérével táplálkozik, gonosz lelkek örvényébe dönt, elveszi az eszedet és tajtékot ver az ajkadon? Hát otromba dobpergéssel, üvöltözéssel és rikácsolással ejtőzik gyönyörűségbe? Hát vérben kell gázolnia és dúskálnia? És ilyen fertelmes bűzfészekben kényezteti az orrát? Szegény testvérem! Nagyon szomorú vagyok...

Egy tuskóhoz ment és leült. Maga elé bámult. A kharkász pedig ott állt előtte, lecsüngő bajsza alatt gúnyos mosollyal, firtató szemében izzó gyűlölettel és gyanúval. Kéregbocskorba bújtatott lábát lassan váltogatta, bütykös, fekete ujjaival a csekmenje szegélyét tépdeste.

- Uram, - mondta halkan s jól megrágva minden szót - őseink istenei szörnyű halállal pusztítanák el Csertán nemét, ha nem áldoznék nekik. Ki járna közben Okánnál, ha nem ők? Ki adna esőt, napfényt, bő kölestermést, sok borjat, csikót és gyermeket, ha nem ők? Ki vezetné fegyvereinket? Ki mutatná meg az időt, amikor lóra kell ülni, hogy ellenségeinket letiporjuk? Uram, ki vezette hét atyánkat a nagy folyók, sűrű erdők, széles legelők földjén oly szerencsésen?

Iréneusz jobbra-balra ingatta a fejét s a fűre meredt. Úgy ült ott, mintha összeroskadt volna a tehetetlen bánat súlya alatt. Aztán felnézett, pillantása egyenesen, szelíden kereste a kám szemét. Az makacsul szúrt rá vissza.

- Eljöttem közétek először s láttam isteneitek büdös lakóhelyét, ocsmány áldozati székét és buta bálványait. És éreztem a dögletes levegőt, amely felemészti a fák, füvek és virágok édes illatát. Hallottam dobolásaitokat, üvöltéseiteket és nyöszörgéseiteket. És azt mondtam: Uram, ne haragudj rájuk. Eddig még nem találkozának a Te jorgalmaddal. Azt hiszik, Téged szolgálnak bégető, rikácsoló és bőgő barmaik véreontásával... Könyörülj rajtuk. Uram! Mire ismét eljövök, tiszták lesznek ők is és megundorodnak az ördög műveitől. - Hallgatott egy kicsit, majd folytatta: - És eljövék ismét. És a fákon állati bőrök, rothadó koponyák, rémületes szemétgödrök a fák alatt, károgó varjak az égen és bálványházak a földön! És legyek légiói! Az ördög pedig vigyorog és zabál. Húst és vért zabál! És ölelget téged, ó, kám, a halál ölelésével...

Legyintett.

- És ismét könyörgék az én Uramhoz: csak másodszor vagyok itt, Uram, Jesszét is háromszor próbálád, kedig a fiad és Isten vala! Engedj meg neki, harmadszorra befogadja a Te milosztodat!

Ismét hallgatott egy darabig, azután lesújtva szólt:

- És most vagyok itt harmadszor...

A kharkász hallgatott. Varjak károgtak fölöttük, rátelepedtek a koponyákra, ellepték a szemétgödröt, beleket vonszoltak, húst daraboltak s csárogva veszekedtek egymással. A jóllakottak pedig hosszú fellegként szárnyaltak a Duna felé, mint óriási légyraj.

- Fiam - kezdte ismét Iréneusz s a hangja tele volt sajnálattal és szeretettel. - Hát miért nem hajlasz az igaz Isten intésére?

A kám topogott és a vállát vonogatta.

- Amit atyáink meghagytak, azt kell tennünk. Dseti ataszin bilmegen: mürted.

Iréneusz bólintott.

- Aki nem ismeri atyáit: hitehagyott, - ismételte. - Igy vagyon. De mennyivel inkább hitehagyott az, aki atyái atyját, a legfőbb Atyát nem ismeri!

- Legfőbb atyánk, őseink atyja: Okán, - szólt keményen s kissé elfúló hangon a kám. - Ismerjük őt. Fenn van ő a magasságban és Tengri fényessége ragyogja körül. Minden őtőle van.

- Nem Okán ő, hanem az egy igaz Isten! - Csapott le rá nyomban Iréneusz. - És az ő egyszülött fia Jessze Úr, aki megváltotta az embert bűneiből.

- Fia Okánnak, a Vigyázó Isten, - vágta oda most már nyersen a kám s lépett egyet a barát felé. - Fia Okánnak és feleségének, Küldisimnek, a Boldogasszonynak. És azért született, mert Okán messze vagyon, nagyon messze...

- Tévelygő! - kiáltott fel Iréneusz és összecsapta a kezét. - Jessze Úr, az Istenember szól érettünk, bűnösökért s nem a te Vigyázó Istened!

A kharkászból most kitört az indulat. Barna arcán vonaglottak az izmok, kimutatta erős, sárga fogait, megrázta a fejét s fonott hajtincsei körülrepkedték hegyes süvegét.

- Miért jobb a te istened a mi Okánunknál? Tán a mi Okánunk nem lakik fenn, a Tengri fényében? Tán nem teremtette a földet és az állatokat? És miért jobb a te Jesszéd Okán fiánál, Boldogasszony gyermekénél? Tán a Vigyázó Isten nem azért járt a földön, hogy a szenvedőket megsegítse és szóljon érettük Okánnál? S miért jobbak a ti kisisteneitek, akik a kőtemplomukban székelnek s panaszaitokat tolmácsolják isteneteknél? Miért gonoszabbak a ti ördögeitek a mi rontó isteneinknél és tindireinknél? Miért mélyebb a ti poklotok a mi Tamúzunknál?

- Ne káromold az Istent! - rikoltott rá Iréneusz borzadva. - A ti isteneitek büdös vért isznak, húst. zabálnak, állatokat öletnek, koponyákban gyönyörködnek... s vérben kergetnek titeket az Etiltől a Dunáig! Tűz, romlás, kínszenvedés jár a nyomukban! Rontás lehel a szájukból. Betegség és átok fakad a szavukból.

- Ó, uram, - felelt a kám csendesebben s arcát gúny öntötte el, - vajjon a ti pápátok nem hadakozik-é karddal és tűzzel? S vajjon ti nem isteneitek parancsára tiporjátok le még a kresztényeket is?

Iréneusz szeméből kibuggyant a könny.

- Mennyi átok és szomorúság uralkodik a világon, e siralom völgyén, - sóhajtotta alig hallhatóan. - Valóban, a gonosz lélek teszi, hogy kardjaink nem maradnak hüvelyükben és maga a pápa úr is kresztyén fejedelemmel viaskodik... De Jessze Urunk ezen sír. Jessze Úr a mezők liliomáról beszélt, az ég madarait dícsérte, és kalászt tépegetve járt apostolaival... Valóban, kám, bűnösek vagyunk s Jessze Urat naponként megtagadjuk.

- Mi nem tagadjuk meg Okánt, a Vigyázó Istent, Boldogasszonyt és a többi isteneket. - Csapott le a barátra diadalmas büszkeséggel Karla. - A mi isteneink ismernek bennünket és nem parancsolnak olyat, amit nem teljesíthetünk. Messze vagynak a ti isteneitek, brát, de közel vagynak a mieink. Akarod, hogy megidézzem a Tamúz isteneit? Melyiket akarod?

- Távol legyen! - tiltakozott ijedten Iréneusz fráter. - Még volna lelked a szemem láttára idedobolni rontó lelkeiteket! Kicsalnád őket az erdőből, vízből, föld alól! Ahelyett, hogy belátnád szörnyű eltévelyedésedet, te szegény nyomorult kám!

- Vízzel öntözétek kánjaink és családfőink fejét. Az enyémet is. - Levette süvegét s megdörzsölte tar koponyáját, mintha a keresztvizet akarná letörölni onnét. Aztán hevesen felcsapta a süveget megint s folytatta: - De amikor azt mondá Barsz a ti papjaitoknak, hogy engedjék be a mi isteneinket a ti templumaitokba, hadd székeljenek ott Jessze Úr, Miria Boldogasszony mellett, papjaitok kineveték Barsz kánt. Megszégyeníték és kineveték!

- Vajjon a mi templumainkban akarnátok feldarabolni áldozataitokat és vérrel frecskelni oltárainkat?

- Ti is vért áldoztok és kenyeret, - vágott vissza a kám élesen. - Elvarázsoljátok a bort Jessze vérévé és a kenyeret az ő testévé. És azt eszitek. Miért jobb a vérré változott bor a ló vagy bárány vérénél? A testté varázsolt kenyér a kölesnél, amelyet mi bálványaink szilkéjébe öntünk? S vajjon ti nem énekeltek-e, amikor idézitek Jesszét és a kisisteneket? Mi a dömbeket verjük, ti meghúzzátok a kharangákat a toronyban és csilingeltek az oltár lépcsőjén. Füstölő tüzet himbáltok és tüzeket gyujtotok. Mi is tüzet vetünk a bálvány előtt. S ugyan nem kergetitek ki ördögeiteket a megszállottakból énekkel, füsttel és könyörgéssel?

- Apage! Apage, Satanas! - kiáltott fel borzongva Iréneusz s felegyenesedett, kinyujtotta a kezét, arca elváltozott, egész teste reszketett. - Isten erejét és a kreszty hatalmát szegezem ellened! Távozz, Sátán!

S gyorsan keresztet vetett a kámra. Annak arca eltorzult, ajka vonaglott. Meredten állt ott, mintha megdermedt volna, majd rikácsolni kezdett:

- Mint a vas, olyan a te vállad, mint az edzett vas, olyan a melled! Orcád is vashoz hasonló! Szíved fekete csudakő, dadogsz és nem mondod ki az igéket!

- Távozz tőlem, Pokol lakója! Törje meg erődet Jessze Úr és minden szentje! - kiáltozott, szüntelenül szórva a keresztet Iréneusz.

- Balkezes vagy, ha nyilazol! A fehér Ülgen fia vagy te! A vas khán fia! - rikoltozta a kharkász, iparkodva túlordítani a barátot.

Iréneusz csüggedten leült s kezét összekulcsolva, latinul imádkozott. A kám is elnémult s látva a barát csendességét, megnyugodott. Nehézkes mozdulattal leült ő is a fűbe, maga alá szedvén lábszárait. Igy nézte most hosszasan a barátot s bütykös ujjával köröket karcolt a földre. Hallgatott.

Végre keresztet vetett Iréneusz s ismét szelíden, kedvesen nézett a kámra. Az visszanézett reá. Iréneusz mosolygott.

- Szegény Karla, - dünnyögte - közeleg az idő, amikor isteneid és ördögeid szégyenkezve eltakarodnak a pokol mélységére. Mert erősebb az én Istenem és győzhetetlen Jessze Úr milosztja. De én szeretlek téged, te szegény kipcsák disznó. Te bűnben fetrengő nyomorék. Imádkozom érted Istenhez. Hogy nyissa ki a szemedet, füledet, mutassa meg neked csodálatos keze alkotásait.

Lassan felállt megint, kezét a kám vállára nyugtatta s hosszan a szemébe nézett.

- Szomorú életed vagyon, kám. Már a születésed is nyomorúságos. Foggal, hat ujjal jöttél világra. Anyád emlőjét megmartad. Vívni jártál az erdőbe s csontjaidat összetörték a rontó lelkek. Lánggá változtál és vesszővel suhintottak rád. Körülvesznek téged a pokol fajzatai és dobálnak rémületedben, mint az asikot játszók a birkacsontot. Hol vagyon a családod? Nincs. Álmaid fertelmesek. És a halálod... Milyen lesz a te halálod, kám?

Karla megdöbbenve hallgatta és szinte összegörnyedt a barát könnyű keze alatt. Most sápadt volt az arca, mint a hulláé, szeme kimeredt, egész testén borzongás futott végig.

- Ne beszélj a halálomról - dünnyögte rekedten. - A halál... Kebe...

- Vívnak tetemid felett az ördöngök, te szegény - folytatta Iréneusz halkan. - És napok múlnak el s te még egyre vergődsz. Fürdesz a halál verítékében. Talpaidra eleven parazsat raknak. És még akkor sem tudsz meghalni! Alik-ozján ott áll Okánod ajtaja előtt és vár. És te nem tudsz meghalni!

A kám didergett.

- Ne beszélj, brát - könyörgött szinte eszelősen. - Igy akarják az istenek.

- De Jessze Úr ölén békesség vár. A Paradisumban fény és zengedező ének. Miria Boldogasszony fehér keze simogat, szeme nevet. Milyen lesz a halálod, kám? Ki szabadít meg a keremetek öleléséből? Ki űzi vissza őket halálos ágyadtól a Tamúz fenekére?

Karla nem szólt.

- Látod-e? - suttogta Iréneusz szelíden. - Szegény testvérem, az igaz Isten könnyű halált ad és kebelére ölel.

- Nem tudom... nem tudom... - dadogta a kám s homlokán verejték pergett. - Ha egyszer megidéznéd Jesszét és Miriát... Ha látnám egyszer Jesszét szakállasan, koszorúval a fején. És Miriát fehér külmekben, derekán kék putával! Ha egyszer látnám!

- Tamás vagy, fiam, és ujjaidat a Megváltó sebeibe akarod mártani! - kiáltott fel Iréneusz. - Én láttam őket! Álmaimban láttam őket! És naponta látom a fák között, a virágos réten és a folyam csillogó fodraiban... És érzem őket az erdő illatában!

- Akkor neked megmutatkoznak - mondta Karla vágyakozón. - És mégsem zuhansz a földre s nem vívnak veled a lelkek. Mint velem. És boldog halálod lesz... De én csak a mi isteneinket látom s őket igézem... És a halálom szörnyűséges lesz...

- Eredj most - fejezte be a beszélgetést a barát s biccentett. - Mire ismét eljövök, vidám sátor, virágos liget, illatos nyírfa fogadjon és ne a halál károgó hollói. Az Úr jorgalmas.

Megfordult s lehajtott fejjel lassan elment. A kám pedig hosszan nézte. Szíve vadul vert. Rémület bújkált a szemében. S hamar kiköpött háromszor a barát után.

15.

Ott volt aztán a vén Altabarsz. Soha életében semmi baja nem esett, még csak nem is köhögött, nem is trüsszentett. Tavasz óta azonban már csak a sátra előtt üldögélt s repedezett, nehéz kezét a szívére nyomva, kapkodott lélekzet után. Ha fel akart állani, csak nagy kínnal, kapaszkodással sikerült. Térde, dereka, könyöke vadul hasogatott. A Nap sem segített rajta. S ahogy megjött az ősz, egyre tehetetlenebb lett, fájdalmai növekedtek, lélekzete el-elakadt. Unokája morogva szolgálta ki, ha nagyon kellett, de volt annak is elég baja, tizenhat gyermeket hozott a világra s nyakán nyüzsgött egy sereg még kisebb unoka is. Százfelé tépték volna, ha lehet. Igy a szegény beteg utolsó napjaiban már a barátra maradt. Iréneusz pedig feltette magában, hogy addig nem indul tovább, amíg isteni félelemben meg nem gyóntatja, fel nem oldozza az öreg kunt, hogy tiszta lélekkel mehessen át a Paradisumba.

De az öreg nem nagyon akaródzott meggyónni. Nem értette a dolgot. Ott feküdt és nyögött a sátor mélyén, ősz csimbókjai ráncos arcába hulltak, hosszú sebhelyei fehéren fénylettek tar koponyáján, meg a fülétől a szájáig. Időről-időre felkönyökölt és kumiszt kért.

- Ne kumiszt igyál, szegény testvérem - magyarázta a barát kérlelőn s a kún nyelv legszelídebb hangjait vette elő - Hanem az Isten milosztjád igyad. Előtted a hosszú út, visszatérsz a földbe. A lelkedre gondolj!

- Kumiszt adj, megmondtam! - nyögte a vénember bosszúsan. - Nem tudom, miféle ital az a te istened milosztja.

- Szállj magadba, testvérem - könyörgött a barát és szelíden megfogta az öreg Altabarsz kezét. - Ösmerd be bűneidet. Hány szegény embert öltél meg, hányszor raboltál, gyujtogattál, földúltad mások békés életét. Sok vér szárad a kezeden. Ismerd be.

- Béismerem - dünnyögte Altabarsz és nézegette a kezefejét, mintha a rászáradt vért keresné rajta. - Csak azt nem tudom, hányat öltem meg. Vai, de szakgat a derekam... Hajtsd félrébb az ajtólapot, megfúlok... Nincs elég levegő...

A barát nagy türelemmel megigazgatta az ajtó nemezét s visszaült megint a báránykához. Az mély lélekzetet vett és elmerengett a besütő, gyenge őszi nap sugárzásán.

- Ahová én odacsaptam, - folytatta nyögve - ott törött a csont... Amíg én a kezemet mozdíthattam, vai vót mindenkinek... Vai vót és szüren vót... Én egy csapással kettévágtam egy bőrvértest a fejebúbjától odáig, ahol elágazik...

- Még dicsekszel vele, te szegény szerencsétlen! - jajdult fel a barát és erősen rázta a fejét. - Ahelyett, hogy bánnád, még dicsekszel! Valld be bűneidet, szállj magadba. Visszatérsz az Istenhez, az majd számonkéri tetteidet.

- Visszatérök, csak bár térnék mennél előbb - sóhajtotta Altabarsz. - Megszabadulnék ettől a sok nyavalyától, rontástól... Eleget éltem, újra nem kezdhetem... pedig szívesen újrakezdeném! No, de majd Okán elébe állok és meglátom, mennyi szolgám lesz a másik világban.

- Nem szolgáid lesznek, akiket megöltél vala, hanem vádolóid.

- Majd eligazítja a te Istenedet az én Öregistenem... Majd elmondja neki, hogy a szolgák engem illetnek.

- Gyónj meg! Térj meg!

- Megtérek őseimhez... Ott lesz a nagy kán, Etile, Irnik, meg Ilek, Kám-szaucsi, meg Baján is, valamennyi. A nagy vezírek és kánok, fegyveresen, vértesen, lóháton. Ott lesznek a gaz svábok is, meg a görögök, besenyők, az áruló kutyák! Előttem megy valamennyi és leborul a lábam előtt. Mind szolgáim lesznek! Vai, a derekam... Végy magadhoz, Öregisten. Ne kínozzanak már a rosszak...

Iréneusz látta, hogy egyenes úton nem sokra megy az öreggel. Istenhez fohászkodott, adjon neki erőt, okosságot és szeretetet, hogy megtérítse ezt a szegény vénembert. Ha már itt ül az ágya mellett, nem veheti lelkére az elkárhozását.

- Volt a te életedben más is - kezdte újra, jó távolról. - Szép is volt. Amire szívesen gondolsz.

- Hát volt - sóhajtotta az öreg halkan s mintha felcsillant volna a szeme s egy kis meghatottság fénylett volna sebhelyes, ráncos képén. Fogait, melyek közül nem hiányzott egy sem, kimutatta egy pillanatra. - Volt, volt... Egyszer egy görög úr két lányát kaptam lóra. Köröskörül égtek azok a gyalázatos kőházak. Huszan is törtek rám a görög úr hadából. Én négyet levágtam, a két lányt elvittem. Akkor azután jó volt. De a feleségem, régen meghalt már szegény, nem állhatta őket, hát egyszer, amikor vadászaton voltam, forróvízbe fojttatta mind a kettőt... Kár volt értük...

Hosszan elgondolkozott, visszaidézte a régi szép időket, a két görög lány édességét és szörnyű halálát.

- Ez is bűn volt! - olvasta fejére a barát.

- De jó volt...

- Ezért is égni fogsz a Tamúz fenekén!

- Én aztán nem égek, mert én az Öregistent híven szolgáltam - rázta a csimbókjait Altabarsz. - Az én Öregistenem, Okán, bő legelőkre küld és nekem adja a két görög lányt is. Szűzek valának - tette hozzá magyarázólag.

- Istenem, szűz Anyám, Jézus Urunk, tedd, hogy megvilágosodjék az elméje ennek a szegény haldoklónak - rimánkodott Iréneusz, érezve, hogy az ő ereje nagyon gyenge ezzel a makacssággal szemben.

- Bár ne lenne velágos! - tördelte az öreg keservesen. - Nem érezném a kínokat. Vótak sebeim, azt se tudom, mennyi. Szép sebek vótak, akárki büszke lenne rájuk. Még imitt-amott látszik is a nyomuk. De egy se kínozott annyira, mint ez a rontás a csontjaimban... Én nem is tudom, mi történt velem, te barát... - nyögdécselte szakadozottan. - Ezt kúpáld ki, te sokat tanultál, könyveket forgatsz... Mi lelt engem, hogy a szívem olyan nehéz, lélekzetem akadozik, a csontjaim, minden tetemeim fájnak? Se felkelni nem tudok, se megfordulni... Hej, már mások kegyelmére maradtam!

A barát mosolygott a vénember panaszain. Hogy soha nem volt semmi baja, most meg alig mozdulhat. Holott tán százesztendős is megvolt már. Amint megszületett, éles késsel felhasították az arcát, hogy megismerje a fájdalmat, négyéves korában már lovakat őrzött s úgy lovagolt, mint az ördög, tízesztendős korában vitte a fegyvereket az apja után, attól kezdve csavargás, harc, vadászat és bujálkodás volt az élete... Halált osztott és sebeket kapott. Városokat gyújtott föl. Táborozott Kijóv alatt, a Don mellett és az Etilnél. Rabolta a bolgárokat, görögöket. Szűzeket ejtett meghasonlásba. Rabszolgákat harácsolt és árult a vásárokon. Vedelte a kumiszt, zabálta a szárított húst. Táncolt a dáridókon, kergette a szarvast, szembeszállt medvével, vadkannal. Volt felesége, negyven ágyasa, hetven fia és lánya, számlálhatatlan unokája, dédunokája. Nem is ismeri őket, egész had. Barma, lova, birkája ezrével. Vad rohanás és lusta henyélés volt az élete - kerek száz esztendő, egész bizonyosan! És most nem érti, miért szorong a szíve, miért sajognak a csontjai, miért nem tud lélekzeni. Haragszik és az okát keresi...

A barát csodálkozva rázta a fejét s kopasz búbját dörzsölgette szaporán. Ahogy elnézte a vén bűnöst a vastag medvebőrön a szőnyegekkel, lelógó kendőkkel, ijjakkal, tegzekkel és csákányokkal teleakgatott, puha sátorban, nem tudott nevetni rajta. A sebhelyes fej, a csimbókos tar koponya, a kemény állkapocs, melyben kőkeményen ültek az erős fogak, a lapos orr és a sűrű, fehér szemöldök alatt pislákoló, bágyadt kis szem komoran meredt rá s túlnézett rajta, a másik világba, ahol a nagy kánok ülnek és megölt szolgalelkek várják őt... Ahol görög hölgyek reszketnek már előre csontropogtató ölelésének félelmében. S ahogy zihált és sípolt a tüdeje, ahogy nyögött és mérgelődött a nyavalyái miatt, komor hangulatba ringatta a barátot, úgy érezte, itt megtörik az ő ereje.

- Én szegény, gyönge ember vagyok - mondta csendesen, szinte dadogva. - Gondolhatnál az én lelkemre is, Altabarsz testvér... Hogy állok majd oda az Isten elé, mit mondok neki, amikor kérdi, hogy megtért-e az ő szegény szolgája, Altabarsz?

- Majd én szólok éretted is, barát - nyugtatta meg a kún és legyintett. - Ne félj, gyámoltalan könyvrágó. Majd én megmondom a te istenednek is a magamét. Megmondom az igazat... Hogy nem téged illet a szemrehányás... mert te papoltál eleget... Elmondtad Jézus urat, meg Máriát, meg a főistent is sorba... azt akartad, hogy gyónjak... De mi a fenét gyónjak... Vai, mi a fenét, te... Uhh, uhh... a rosszak tépnek, vonszolnak... Megmondom az Öregistennek is. Szóljon Okán a te istenednek... Hallod, barát, ihatnék. Kiszáradt a torkom...

A szerzetes töltött a kumiszos tömlőből egy kis fabögrébe s a vénember ajkához tartotta a savót. Az megkönnyebbült, behúnyta a szemét. Tán el is aludt. Iréneusz felkelt, hogy kimenjen egy pillanatra a sátorból, de Altabarsz nyomban rápillantott.

- Hová mégy? Ülj le. Maradj itt...

A pap leült.

- Mit akarsz velem, ha úgysem térsz meg? - kérdezte keserűen. - Gyengeségemet teáltalad bizonyítja az Isten. Aludj inkább, pihenj.

- Majd alszom... - susogta Altabarsz. - Jól mondod, megtérek a földbe, őseimhez. Ott alszom. De te csak ülj itt...

Leszállt az este, kigyúltak a tüzek. Ők ketten ott virrasztottak a sötét sátorban. Most, hogy a barátban ápoló akadt, senki sem nézett az öreg felé. Könnyebben hal meg, ha nem riasztják el mellőle a halált. Lelke nem vergődik a népes sátorban, keresve a nyílást, ahol szökhet. Hanem a sátor tetején, a tögerek lyukán, békén elillan. De az öreg nehezen halt meg. Néha már úgy látszott, nem is él. Lélekzete elcsöndesedett, arca kisímult és barátságossá vált, kezei puhán feküdtek a mellén. De azután megint csak kinyitotta a szemét és szólt egy-egy szót.

- Jó lenne újra kezdeni - sóhajtotta.

- Imádkozz Istenhez, hogy békéljen meg a te bűnös lelked - intette Iréneusz.

- Megbékélt az... Nemsokára meglátja az Öregisten legelőit...

Éjszaka lett. A barát éhes volt és szomjazott. Szükségére is mennie kellett volna. De hálát adott Istennek, hogy legalább ennyit szenvedhet egy esendő lélekért. S újra meg újra imába fogott.

Hideg volt és koromsötét. A tábor kutyái körülrohangálták a sátrakat és ugatták az éjszaka árnyait. Azután megszólaltak a kakasok.

- Harmadik tikszóra itthagyhatom a testemet - dünnyögte a vénember.

- Könnyebben vagy-e?

- Könnyebben. De azért, ha akarod, eltemethetsz - biztatta Iréneuszt Altabarsz a sötétben. - Jó ember vagy, szelíd, látom. Ennyit megérdemelsz a fáradságodért... Hogy a tetemimet eltemetheted... Énekelhetsz fölöttem. Nem bánom... Ha ugyan hagynak - tette hozzá nyögve.

- Úgy látszik, bizony, - hagyta helyben a barát szomorúan - csak a testedet hagyod rám, a lelkedet átaladod az ördögnek, aki itt vár az ajtótalpon.

Altabarsz nem felelt.

Igy halt meg, talán éppen abban a pillanatban. Mert a barátot elnyomta az álom ültőhelyében. Csak harmadik kakasszóra ébredt. Szólítgatta a vént, ő azonban nem válaszolt. A barát acélt és kovát vett elő, tüzet csiholt. A lángrakapó száraz fűcsomó fényénél látta, hogy az öreg kun szakállas arca nyugodtan mered a sátorgyűrűre, szeme felakadt, keze lecsüng. Megrendülve a halál közelségétől, a barát térdreborult. Nemcsak Altabarsz bűnös lelkéért, hanem magáért is könyörgött. Hiszen, talán az utolsó pillanatban, szólítgatta őt a haldokló és kérte a keresztet, hogy megcsókolhassa. És ő aludt! Nem hallott semmit! Elaludt az őrhelyén, mint a rossz katona!

Mélyen a földre borulva imádkozott s forró fohászokat küldött az Istenhez. Kérte, bocsássa magához a megholt lelkét, hiszen nem is volt olyan bűnös, nem tudta, mit cselekszik! És a testét rábízta, hogy temesse el... Mi más ez, mint megtérés?

Azután leoldotta derekáról a vastag, megcsomózott kötelet, kámzsáját lebocsátotta derékig és sovány, meztelen hátát keményen ostorozni kezdte a kötéllel. Verte és büntette magát. Büntette a rossz katonát, aki elaludt az őrhelyén... Fogát keményen összeszorítva és kezét ökölbefogva verte magát, a kötél csattogott és kemény bütykei széles csíkokat szántottak rajta. Leborult a földre, homlokával érintette a szőnyeget, majd megint felállt szilajul és tovább ostorozta magát.

A halott a reggeli szürkületben egykedvűen bámulta a sátorgyűrűt s azon túl a vasfényű őszi eget.

Iréneusznak el kellett temetnie Altabarszot. Ez már végső rendelete volt az öregnek, meg kellett tartania. Odaült a halott fejéhez és belemerülve vastag, súlyos breviáriumába, étlen-szomjan imádkozott, virrasztott. Eljöttek a vénasszonyok, megmosták a halottat, felöltöztették s lefektették a puszta földre. Mellé tették tegzét és nyilait, baltáját és csákányát, hosszú karikásostorát és pányváját, ezüstveretű köldökkel díszített bőrpajzsát, lova kengyelvasait és fejfékét. Ezüst kupában egy marék kölest, szárított húst és egy bögre kumiszt. És fejéhez odaszúrták a fehérlófarkas, cifra kopját, melyen a Csertán-nem kék és vörös színei ragyogtak a penge alatt. S két másik kopjára egy-egy napszítta lókoponyát tűztek.

Aztán elkezdődött a siratás. A tábor lakói sorra a halott elé járultak, leültek a lábához s jajgató hangon elmondták érdemeit, boldog túlvilági életet kívántak neki. A rokonság egész tömege ott tolongott a halottnál s üvöltött, jajgatott, ahogy a torkán kifért. Éjjel sem csitult a siratás. Égő csörjéket tűztek a foklatartókba s azok füstös fényénél, meg a sátor előtt lobogó trágyatűznél virrasztottak és üvöltöztek. Közben a halott unokája egyre hordta a kumiszos tömlőket. Ittak, amennyit csak bírtak. Harmadnap este azután, amikor a nap leáldozott, magas kék süvegükkel, selyemkabátjukban, veres csizmájukban megérkeztek az orosemberek is. És elkezdődött a temetési szertartás.

Bár Iréneusz, Altabarsz akarata szerint, maga akarta eltemetni a holttestet, végig kellett hogy várja a kúnok rendes halotti szertartásait. Belemerülve breviáriumába, csak félfüllel hallgatta a rettenetes zenebonát, amit üstdobokkal, sípokkal, kereplőkkel és rövid fadarabokkal csaptak. Félszemmel nézte a vad táncot, melyet a karkászok lejtettek a halott körül, arcukra állati pofát ragasztva. Később a keringő, tomboló tánc átcsapott a gyászolókra is, ugrált és forgott férfi és nő s Isten tudja honnét, egyre több álarcos került elő. Voltak ott tülökorrú szörnyek, vicsorgófogú sátánok, bölényszarvas bikák, kimeresztett szemű törpék. Eszeveszett tombolásukkal az ártó szellemeket akarták elijeszteni, akik ilyenkor a sátor körül ólálkodnak. Erre szolgált a fülrepesztő lárma is. A keringésben és ugrabugrában elöljárt a két nagysüvegű, selyemruhás orosember, ők vérfagyasztóan üvöltöttek s álarcukban félelmesen vicsorogtak a szörnyű agyarak. Végül a tömeg kört alkotott, a kör közepén feküdt a holttest fegyverei között s a halott körül karjaikat lengetve, üvöltözve, egyre szédítőbb forgásban libegtek az orosok, már szinte nem is a földön, hanem a levegőben járva. S a távolabb ülő gyermekek, öregasszonyok és élemedett férfiak hosszan elnyujtott, panaszos jajgatást műveltek. Ez hol ütemesen erősödött, hol gyengült. Mindaddig, míg a táncolók szédelegve a földre zuhantak, az orosemberek pedig eszméletüket vesztve ráborultak a halottra. Ekkor mély csend lett, dobok, kereplők, sípok és tamburák elnémultak, a jajgatás megszűnt. Ijesztő volt ez a hirtelen csend.

Az eszétvesztett két orosember először halkan és értelmetlenül, később egyre hangosabban és érthetőbben dadogni kezdett. A tömeg borzongva figyelte őket. Ők most az elhunyt lelkével beszéltek.

- Öregapám, itt vagy-e? - kiáltotta Altabarsz kövér unokája harsányan.

- Itt vagyok, - dünnyögte a kám.

- Öregapám őse, itt vagy-e? - folytatta az asszony.

- Itt vagyok, - hörögte a másik orosember a földön fekve s tajtékot túrva a szája sarkában.

- Öregapám, Okán színe elé kerültél-e? - siránkozott megint a kövér asszony.

A tömegben pisszenés sem hallatszott. Akik a földön ültek s akik távolabb álltak, előregörnyedve figyeltek.

- Okán előtt állok, - hangzott hörgő, szakgatott hangon. - Okán kegyelmes... Szolgáim között állok és velem vannak a fegyvereim.

- Bosszús-e ősöd lelke?

- Ősöm és őseitek lelke békés, - bugyborékolt a rekedt hang.

- Befogadjátok-e magatok közé?

- Befogadjuk, - dadogta a tajtékzó orosember, akinek szájával az ős lelke beszélt.

- Bocsáss meg haragosaidnak, - kiáltotta az asszony s a többiek üvöltve utánamondták. - Ne kísérts vissza sátradba és senki sátrába!

Az alkonyat homálya megtelt a rémület és áhítat feszültségével. A két orosember most éledezett révületéből. Többen odamentek és kumiszt adtak nekik. Azok támolyogva ültek egy darabig, majd feltápászkodtak és a sípok, damburák lassú, egyhangú zenéje mellett hosszú, libegő lépésekkel körüljárták a holttestet az álarcosokkal együtt.

A barát megvárta, míg felemelik a halottat s viszik kifelé a táborból. A tájon sötétkéken úszott a köd, a fákról peregve hullott az elsárgult falevél. Egy liget felé vitték Altabarsz holttestét, nem mesze a Duna partjától. Vén, görcsös fűzfák álltak ott, meg néhány topolyafa. Ott letették a halottat és néhány férfi hozzáfogott a sír megásásához. Fejükre lassú ütemben hullott a fűzfákról a víz. Mikor a sír elkészült, a halottat arccal Kelet felé, vigyázva beültették. Rokonsága egyenként melléjetette fegyvereit, lószerszámát, meg a kölest, húst és kumiszt tartalmazó edényeket.

Ekkor előlépett Iréneusz. A tömeg utat engedett neki, széles karéjban körülállta a sírgödröt. Mint egy arc meredt rá. A szemek lázasan égtek, a szakállak reszkettek. Kezüket összefonták. Csend volt, csak az őszikék siránkoztak köröskörül és a vonuló darvak krúgattak a magasban. A fűzfákról csepegett a víz, mintha könnyeztek volna.

A fráternek nem volt füstölője, sem szenteltvize. Be kellett érnie azzal a móddal, amivel kúnjai között működhetett. Nyírott fejét alázattal lehajtva s kezét a mellén összekulcsolva, latin imádságot mormolt. Lenézett a sírba, majd meg körülhordozta tekintetét a barna arcokon. S beszélni kezdett.

Halkan, szomorúan kezdte, de azután egyre magasabbra szálltak ajkáról a kemény kún szavak. Néha fellendítette kezét az ég felé, majd meg a sírban ülő alakra mutatott. Elmondta Altabarsz viaskodását a halállal s leírta az ő makacs lelkét. De végezetül kifejtette, hogy Altabarsz is Isten egyik szegény báránykája volt és nem járt messze a nyájtól, noha tévelygett is. Hiszen kérte őt, hogy ne hagyja magára, sőt a végső pillanat előtt még azt is elrendelte, hogy ő, Iréneusz temesse el. Ha a Mennyek országába vezető kaput nem tudta is kinyitni - mondta a barát - a kulcs már a kezében volt. Nem tehetett róla, hogy az öreg, gyenge ujjak nem tudták már megforgatni a nehéz kulcsot, hogy feltárulhasson előtte még életében az Isten és Jézus Úr országának kapuja. Most azonban teremtője előtt áll és látja egész bűnös életét, a számtalan emberölést, rablást, gyujtogatást, szűzek és árvák nyomorgatását, a telhetetlenség rút pillanatait, a részegséget, haragot, a jóravaló restséget. Mind a hét főbűn rátapadt Altabarsz esendő lelkére s mint a nadály, szívta azt. Kevély volt éles fegyverei és harci ereje tudatában, fösvény volt, mert sok országot bejárván, elragadozta és féltőn őrizte a népek verejtékes kincseit és élelmét, irígy volt, ha szebb lovat, fegyvert vagy asszonyt látott, mint amilyen az övé, buja volt részegségében, nem tisztelte senki szemérmét vagy családi örömeit, torkos is volt, szegény, harag is emésztette isteni üdvösségre teremtett lelkét s haragjában kíméletlen és kegyetlen volt. Minden bűn ott rágódott a lelkén... De halála előtt kérte vigasztalóját, hogy ne hagyja magára s temesse el.

- Ime, - fejezte be a fráter emelt hangon - nincs olyan vad, kegyetlen pogány lélek, akiben meg ne csillanna az üdvösségre való vágyakozás, akiben ne lenne Isten milosztjából legalább egy cseppecske! Imádkozzunk tehát Isten Atyánkhoz, fogadja kegyesen őt és nézze el neki hibáit. És vegye kebelébe, mindörökké, ámen.

Letérdelt s valamennyien letérdeltek. S felhangzott a mormogó bezem atamiz, kin szen kükte, - a Miatyánk. A sötét este leszállt a leborult tömegre s a vastag és vékony, a dörmögő és csengő, a dadogó és harsány, a fiatal és öreg hangok egybefolytak s elszálltak a Duna felé, a homálybavesző egek felé.

Az aulban már cipelték a tömlőket a halotti torra.

Akkor este elment szamarával a barát Benéhez. Leült a tűz mellé és hosszan bámult a füstölő parázsba. Karacs kúmisszal és köleskásával kínálta, de Iréneusz elhárította magától az ételt.

- Elkeszen tetőled, - mondta hosszú csend után s ráemelte szakállas arcát, szelíd barna szemét Benére.

- Tán nem mégy el?

- Várnak kúnocskák másfelé, - mosolygott a barát szomorúan. - Itt elég volt nekem. Gyermekecskék meggyógyultak, öreget temetém el, békévele. Most már várnak engem kipcsákjaim, szegenek, Tiszciánála. Ott is betegek vagynak, szegenek, haldoklók. Őket is kell vidítani képecskékvel. Szegen bínes Iréneusz megyen tovább.

- Ieszaka nem lesz jó, - figyelmeztette Karacs egykedvű hangon. S lehúzva csizmáját, nagy gonddal piszkálta a nagyujján nőtt bőrkeménykedést.

- Éjszaka is jó, szegen fráter nem bántják soha. Senki sem nem bántja. Mit tőlem veheti el? Életemet. Vegye. Jézus Úr várja engemet vidáman.

Bene elszomorodott.

- Haj, akkor talán sohse látalak, - sóhajtotta.

- Szerelmes brátom, látasz engem még. Ki tudhatja? Isten útjai végtelenek. Szegen gyalázatos kipcsákjaim várnak. Megszapulni fejeket, számbavenni bíneket. Lehet, tavaszra megint járok errefele. És akkor látjuk megint egymás.

- Igazáben szomorú az én szüvem, - folytatta a tűzbe bámulva s mintegy magának dörmögve. - Jettem örömvele, megyek titkon, bánatvele. Mert Isten rámbízta Altabarsz idvességét és én nem tudám megnyerni. Gyónás nélkül hala meg.

- Ne emészd magad, testvér, - vigasztalta Bene. - Hátha az Isten máskép akarta? Ű tudhati.

- Én bintettem magamat meg és még bintetek. Csak ha bintetés letelt, örilek megint szép világnek, állatoknek, mint eddig. No, hát Isten vezesjen.

- Hát azt ma igön-igön szerettem lönne, - mondta Bene szomorúan - ha a lakadalmamon ott löttél lönne.

De Iréneusz atya csak a fejét ingatta.

- Isten és Jézus Úr kegyüggyön neked, szerelmes brátocskám, - duruzsolta s bólogatott. - Esztendé sem elmúlja és már leszek megint itt. Akkor lesz már teneked szép kicsi gyermek. De Úr szegen szolgája kell menjek tovább, kipcsák kutyák, gyalázatos kúnokhez... Itt nem sikerülte nekem szorgalom, Karacs fiai mentek el csergébelile, Köcsmeg korbácsolta űket, mikor én vagyok itt. Másik ereg atyámfia halta meg binbenne. Penitencia veszek magamreá, valék lusta, lakoztam, mint urak, nem sikeredte nekem semmise... No, Isten áldjon. Vale...

Felcihelődött, megölelte Benét, majd, némi tétovázás után, Karacsot is. A vén baskird kényszeredetten vigyorgott, miközben a barát átkarolva tartotta a vállát. Olyan alacsony volt a hosszú, csontos férfiú mellett, hogy alig ért annak az álláig.

Azután kiáltott egyet a szamarának. A csacsi elordította magát s ügetve futott Iréneuszhoz. Hátán már meg volt terhelve a középen megkötözött átalvető. Iréneusz felcihelődött a szamár hátára, rendbeszedte a kantárt, megigazgatta a nyakán olvasómód fityegő, zsinegre fűzött festékes tégelyeket, azután búcsút intett.

- Laudetur Jesus Christus!

- Dícsértessék! - kiáltott Bene.

- Eredj biekievele! - tette hozzá Karacs.

És a hosszú szürke alak, mint valami különös árnyék, csakhamar eltűnt az éjszaka homályában.

- Őrjült, - dünnyögte Karacs egykedvűen s lekuporodott megint a csergéje elé. - Heh, Amcsik! Elmiene az szaoszacsár.

Amcsik előkullogott valahonnét a szekér környékéről. Keresztet vetett, majd felnézett az égre, mintha kémlelné, hogy a szegény, bolond barátnak kedvez-e az időjárás az utazáshoz. Szelíd derengés úszott a sötét tájon, az égboltozat hosszában a Szalmatolvaj elszórta csillagszalmáját és a Fiastyúk ezüstösen csillogott. Göncök szekere is fölemelte rúdját, hideg volt, a végtelen tájon kedves siránkozással cirpeltek a nyarat sirató őszikék.

16.

Valószínű, hogy sokat mérgelődött volna Iréneusz testvér, ha ott kellett volna lennie Bene lakodalmán.

Már három hónappal előbb készült rá az egész tábor.

Mindenekelőtt megjelent egy este a karkász meg a szakács. Kezüket keresztbetéve a mellükön, mélyen meghajoltak a trágyatűz előtt, majd Karacs és Bene, mint házigazdák részesültek a legalázatosabb tiszteletadásban. Minthogy hideg volt az este és bőven hullott a harmat is, bebújtak a kis cserge alacsony ajtaján s a hátsó fal rácsához támaszkodva a földre telepedtek. Amcsik jókora kumiszostömlőt állított elébük s a padkáról levett egy égetett bögrét is. Azután tapintatosan visszavonult a szekérre, a maga vackába. A férfiak pedig szertartásosan bögrét ürítettek, - előbb a két jövevénynek nyújtva a savót - azután egymás családja és lova felől érdeklődtek. Hosszú udvariaskodás után, miközben Bene azon törte a fejét, milyen szél hozta ide ezeket, az öregebbik megszólalt, sűrűn simogatva gyér szakállát.

- Ha valami baj lenník, még most mondd.

- Mi baj lönne? - csodálkozott Bene.

- Hát valami rontás, szemverís. Mert előfordul ám, hogy az fírjfi hozzá sem nyúlhat a najdásához, mert rajta vagyon az átok, rontás, szemverís. Megesik ám, hogy tűt szúrnak az ágyába. Akkor azután rá sem nízhet az asszinreá.

- Meg aztán, - tette hozzá a másik, a szakács, rekedt, hápogó hangon, - meg is etethettek víled valami szőrt, vagy egyebet.

Mikor aztán részletes kérdezősködéseik során kiderült, hogy a legény nem érez semmi rontást és szemverést, barátságosan biztosították, hogy az ágyvetésnél ők is ott lesznek és erősen megvizsgálnak mindent, nincs-e valami rontás, bájolás a környéken, nem szúrtak-e a medvebőrbe tűt, nem szórtak-e az ágyassátor környékére valami emberi, vagy állati piszkot. Ennek mind Bene, mind Karacs nagyon örült, hiszen előfordult, hogy egy legény, meg egy leány nagyon szerette egymást, a család is örvendezett az egybekelésnek, s a lakodalom éjszakáján a férj mégsem tudott ránézni feleségére mindaddig, amíg meg nem találták az ágyukba tűzött tűket. Attól fogvást azután úgy éltek, mint két gilice.

Beke is sürgött-forgott. A vastag, pompás teveszőr és gyapjúnemezeket, az új sátor remekbekészült rácsait és bordázatát, a színes szőnyegeket mind odahordatta az asszonynéppel a tábor szélére, ahol az új házaspár megtelepszik. Asszonyok, gyermekek Beke felügyelete alatt állították fel a sátrat, takargatták be jó meleg takarókkal, egyengették a földjét, terítették be szőnyegekkel. Jopár anyja szuszogva és lihegve a sok futkosástól, cipekedéstől és kövérségtől, sasszemmel vizsgálta, helyén van-e minden. Szegény Kukcsin egyszer-egyszer olyan pofonokat kapott tőle, hogy szédült. Kezében rövid, ötágú korbácsával, harsányan káromkodva rendelkezett Jusz, hiszen kiüldözték volna a táborból, ha nem lett volna minden a helyén.

Sok nézője volt a munkálkodásnak. A gyerekek visítozva hancúroztak a félig kész sátor belsejében, felmásztak a rácsra, kidugták fejüket a bordák között, sőt még a sátorgyűrűig is felkapaszkodtak. Úgy kellett őket leparancsolni, hogy útban ne legyenek. S eközben széles nevetéssel, harsány gyönyörűséggel részletezték Bene és Jopár éjszakáinak örömeit.

Jopár pedig lázasan készült a mennyegzőre. Ruhát, ékszert válogatott egész nap. Hol piros volt a nyakáig, hol pedig sápadt, mintha ájuldoznék. Szüntelen fecsegett az ő vékony, gyermekes, a cinke csipegéséhez hasonló hangján. Folyton kezében tartotta a tükröt, vigyázva az arcát, szemét, szemöldöke festését, a haja fonatait, a fülbevalóját s forgatva a fejét jobbra-balra, mint a patakban mosakodó madár. Néha dalolt, forró, lassú és halk dalokat, hogy aki hallotta, szerette volna ezt a lányt lórakapni és tűzön-vízen át valami mély erdőbe hurcolni. Majd meg felugrált az ülőhelyül szolgáló lókoponyákra, a vízhordta nagy terméskövekre és a gilvagombát termő korhadt fatönkökre. Hol kiszaladt a sátorból s összegyűjtve a tábor lányságát, szaladgált a réten, fától-fához, kőhöz, vagy összefogózva táncolt velük, mint amikor a tűz ünnepén Ispi isten szent lángját tisztelik, hol meg bebújt a sátorba, hanyattfeküdt a szőnyegeken és a sátorgyűrűn át bámulta az égen úszó őszi felhőket s a napfényben rajostul táncoló szúnyogokat. Néha nem szólt félnapig sem s ha szóltak hozzá, goromba volt, elkergette a rablányokat, majd meg beszélt, játszott, fecsegett s megcsókolta a két szegény, rogyásig dolgoztatott leányt, olyan fojtó öleléssel és izzó csókkal, hogy azok kipirulva kapkodtak levegő után.

Jopár élte és élvezte a nászra készülő pillangó csiklandozó boldogságát. Kis vaskos teste tűzben izzott és dermedten halt el s ahogy a nász előtti három este elébejárultak a tábor legényei s egy-egy prémért, bögréért, keszkenőért, tükörért, vagy ezüstkupáért csókot kértek tőle, ő az ölelő karok és rátapadó forró ajkak, cirógató puha szakállak és évődő kötekedések vérforraló tűzében azt a magas, erős, barnaképű, dúshajú, széleshomlokú legényt látta, aki előtt selyembugyogóban, bársonyzekében forgott s aki lesütötte a szemét, mikor ő ránézett. Tizennégy tavaszt látott csak Jopár s most lett volna az ideje, hogy a nagylányok közé lépjen.

Azok közé, akiknek szabad a csók, nyitva a szerelem kapuja s akik a nádasok, füzesek között, sátrak és csergék árnyékában, vagy kiszökve a sátorból, valamelyik szekérre bújva élték vidám világukul a szabad legényekkel. S most egyenest ennek az idegenből jött szép és bátor legénynek a felesége lesz. Boldog volt Jopár, álmában mély vizekbe gázolt, úszott és lubickolt, vagy fenn repült magasan, mintha azok a láthatatlan paripák ragadták volna, akik az orosembereket viszik, mikor a dobok pergésétől, a sípok jajgatásától és a keringő tánctól elrévülnek... A legények pedig, akik megvásárolták tőle az utolsó csókot és ölelést, nem győzték mondogatni:

- Kár teneked hozzámenni ahhoz a nagy darab idegenhez!

Ezek a hangos, vidám évődések három napig tartottak. Közben készültek a remekbevarrt selyemruhák, az anya gonddal válogatta a kar- és lábpereceket, a nyakbavaló kösöntyűket s meghatottan tett hozzájuk még egy különös, ismeretlen ékszert is, amit valahol a Tisza alsó folyásánál kapart ki a földből Beke, - egy aranyból vert, hályogos, tirádákkal ékes lapocskát. Azóta is gyakran akart melltűt készíttetni belőle Jopár anyja, most a lányának válik belőle mellrevaló, ruhakapcsoló tű. Beke szerint még Etile nagykán feleségéé volt a különös aranyékszer...

Beke pedig egész nap a barmokat, lovakat, juhokat nézte. Hogy a nemzetség csordáiból, nyájaiból melyiket válogassa ki mindennapi használatra az új házasoknak. Beke nagyon titokzatos volt. Szótlanul lovagolt erre-arra s megtébolyította a gulyásokat, csikósokat, mert végül mindig talált jobb lovat, kövérebb tehenet, erősebb ökröt, selymesebb juhot a kiválasztottnál. Kezéből nem került ki a karikásostor és a pányva, a folyton hajkurászott állatok már messziről gyilkos pillantásokkal fogadták, ha a karámok környékén felbukkant. A tisztességes sebhely gyakran vált vérvörös, mérges kígyóvá az arcán, amikor dühében káromkodott, mert semmi sem volt elég jó és szép.

A fiatalok, persze, csak nagynéha s távolról látták egymást. Bene úgy viselkedett, mintha nem készülne körülötte semmi. Mintha az életét nem állították volna keresztútra. Mintha nem az ő nevét emlegetnék szerteszét a sátrakban, a tüzek környékén s mintha nem gondolna rá forró vággyal egy feketehajú, sötétszemű, barnatestű, izmos, vaskos, leány. Egykedvűségét tettetve ült a bodonhajóban s tologatta magát csáklyájával a sás között, merítgette hálóját, süllyesztette a kiürített varsákat. Közönyt színlelve lovagolt a ménes körül, mintha nem legelne ott az ő lova is. Az ő lova a ménesben, az ő marhái a szilaj gulyában, az ő juhai, sőt tevéi a nyájban. Még egy-két nap s végkép a Köcsmeg kendesége alatt legeltető Csertán-nem tagja lesz, a törzs állatai az övéi is lesznek, jogában áll azt választani ki, ha szüksége van rá, amelyiket akarja. Pedig bizony sokat gondolt mostanában az Ormánköz kis falujára, az ottani életre, sokszor elgondolta, mit szólna mindehhez Györke apó, Egyöd, Hestör, meg a kende, Öcsöd. És Virág, Kamuék leánya...

Gyakran, amikor alkonyattájt hazafelé tartott a nagy vízről s a hideg őszi szél bebújt az inge alá, megborzongott s úgy érezte, jobb lett volna elmenni Iréneusszal. De miért és hová? Más kúnokhoz ezektől, akik már befogadták, megszerették s akik elűztek két baskirdot is, hogy neki igazságot szolgáltassanak? Mégiscsak jobb lesz már így, lesz felesége, lesznek gyermekei... Gyermekei! Ettől csodálatoskép megborzongott. Hogy neki is olyan feketehajú, kicsinyszemű, zömök gyermekei lesznek, mint amilyenek ezek a kúnok... De hát bele kellett nyugodnia ebbe is, hiszen Isten kezében vagyunk, ő rendezi nemcsak az emberek, hanem az országok dolgát is.

17.

A szakácsasszonyok piros képpel, nagy terefere közben sürögtek a tüzek körül. Kint a tábor melletti hársligetben lobogtak a tüzek, a szolgafákon sorjában lógtak a füstös bográcsok és a parázs mellett sorfalat álltak a tűzkutyák, várva, hogy nyársak forogjanak rajtuk. Mint guggoló fekete emberalakok sorakoztak hosszú csapatban az óriási kúmiszostömlők s a rablányok ott guggoltak mellettük, mintha ők is holmi nagy tömlők lennének. Forgatták a zurbolófákat. A táttos meg a szakács is megjelent jókor reggel, egyik felhasította egy kövér, hatalmas tehén hasát s belenyúlva, elfojtotta a szívét, a másik széles késével és bárdjával dolgozott rajta, vagdalta és nyúzta. Két jókedvű siheder fütyörészve hántott egy hosszú póznát tehénsütő nyársnak. S mások a nyársforgató ágasokat faragták és verték le a földbe, amelyen az óriási pecsenye forogni fog.

De a sátrakban is nagy volt a sürgölődés. Vénasszonyok battyogtak kölestömlőket, zsírosbodonokat, lepénysütő kő- és rézpuplikákat cipelve. Fiatalok hajkurászták a tyúkokat és ludakat. Malac visított itt is, ott is, amint a táltos felhasította és szívenmarkolta őket. És még a gyermekek is kivették részüket a készülődésből, mert a folyó öntéseiben madártojásokat szedtek, nem valami nagy sikerrel ugyan, hiszen ősz lévén, csak néhány megkótyagosodott madár tojott.

A lány kikérésének tisztét Karacs vállalta. A nagy napon felkészült, magáraöltötte sötétbarna, varrottas nemezködmönét, vékony szíjból remekbefont övét, faragott késtartóját, szironyos tűzszerszám-tasakját. Csizmáját gondosan bekente zsírral, úgyszintén három ágba fonott haját is. Amikor felkészült s kibújt az alacsony csergeajtón, úgy állt szétvetett lábbal, ráncos, fekete képét az égre meresztve s jobbkeze hüvelykét az övébe dugva, mint valami fejedelem. Még magas bőrsüvegét is félrevágta a balszemére, mint fiatalkorában. Amcsik pedig előkotorta a koporsó mélyéről ünneplő ruháját, a fehér csalángyolcs inget és pendelyt, a kivarrott, fehér nemezből készült lábsüveget, a magas, csúcsos, gyöngyökkel rakott és szalagokkal ékesített kalpagot s szinte megifjult a földre támasztott, ezüstből vert tükör előtt. Széles, barna arcán nyájas mosoly terjedezett, amint fel-felemelve a tükröt szarvassal ékesített nyelénél, belepillantott s mórikálta magát. Fehér volt rajta minden, fehér a térdigérő, csípőben övvel átkötött ruha, a gyapjúnemez csizma, a kezében szorongatott keszkenő s a csúcsos kalpag pereme, csak a csúcsa volt kék. És szikráztak rajta a puha aranykarikák és a nyakába kerített üvegsorok.

Bene eközben szintén felkészítette magát. A lovakra pedig hosszú kendőt kötött, hogy ha majd ügetve mennek a lányos sátorhoz, lobogtassa az alkonyati szél, mint az üstökös csóváját, mint a táttosok lovainak szikrázó sörényét.

Végre elérkezett az ideje az indulásnak. Akkor már kurjongatott, kacagott és tombolt az egész tábor. Mindenki iparkodott már jóelőre annyi harmadnapos kumiszt inni, amennyi csak beléje fért. Még az öregek is elvesztették méltóságos nyugalmukat s hogy leplezzék a szégyelnivaló részegséget, nagyokat hallgattak, bólogattak és a szakállukba nevettek. Az öreg Bitér egy csapat embernek magyarázta, hogy a kódorgó barátot valami Szentlélek szállta meg, azért bolond. Mantula viszont felemlegette, hogy kisfiát ő gyógyította meg, még hozzá viaszköntés, szenesvíz és ráolvasás nélkül, pusztán egy képecskével. Igy gyülekeztek, nyugalmat és közönyösséget erőltetve magukra, a lányos sátor környékén, de illő távolban azért, nehogy tolakodónak véljék őket.

Mindenki a legszebb, frissen zsírozott csizmáját, varrott nemezködmönét, díszes övét vette fel. Lovaik pedig utánuk kullogtak s dobálták, rázták a fülük mellé kötött keszkenőt. Hogy is mehettek volna ilyen komoly alkalommal egy lépést is ló nélkül?

A lányos sátorban pedig az anya és a két rablány versengett Jopár "mátkáival" az öltöztetésben. Hamuban fehérített inget, arannyal, ezüsttel kivarrott bő bugyogót, tűzpiros mellest adtak Jopárra. De előbb meg is fürdették illatos vízben. Fejére feltették a pirossal szegett égszínkék, magas selyemsüveget. Szikráztak rajta a gyöngyök és aranyvarrások. Szemöldökét korommal festették s míg az egyik lány, folyton fecsegve, a kezét ápolgatta s a körmeit festette vérvörösre, lábujjain ugyancsak szorgoskodott két lány a piros börzsönnyel. Végül felhúzták neki a hófehér csizmát. Még nem volt soha a lábán, egyenest erre az alkalomra szabta a csizmadia.

Mikor valamennyien elfoglalták helyüket Beke nagy sátrában, megérkezett Karacs és Amcsik, hogy kikérje a leányt. Méltósággal ivott mindenki a kúmiszos bögréből s Karacs ékesszólóan elmondta, hogy messziről jön, üzenetet hoz, egy derék legény szeme rajtaveszett Beke leányán, azóta nem tud aludni, szüntelen az ékes leányzót látja. Beke válaszolt. Kikérdezte, ki a messziről jött legény, mi az apja, van-e barma sok. Öcsödöt most láttatlanban és ismeretlenül elhalmozták dícséretekkel. Ugyancsak csuklott odahaza ezen a napon. Barmok ezreit emlegették, szőnyegeket, prémek és ékszerek garmadáit s Voiszlót úgy megnövesztették képzeletükben, hogy Esztrigán is elsüllyedhetett volna mellette. Pedig az mesebeli város...

Végül a sátorban tolongók nagy örömére eljátszották a szokásos huzavonákat is. Vénasszonyokat mutatott Jopár anyja, vajjon ezek között van-e az a bizonyos leány. Jopár pirulva dugta arcát a keszkenője mögé s végigcsiklandott rajta az izgalom: mikor kerül rá a sor. De rákerült. Ő volt az a bizonyos leányzó. Erre úgy Beke, mind a meghatottságtól izzadó anya kijelentette, hogy kiadják a leányt. Jopár vonakodva felkelt, Karacs kézenfogta s kivezette a sátorból.

De a küszöbön még meg kellett siratni az elhagyott apát, anyát, meg kellett köszönni a sok jót, amit erre a legszebb leányukra pazaroltak s ott voltak még a felnőtt testvérek is, négy férfi, három asszony. Azoknak is a nyakába kellett Jopárnak borulnia. S addig búcsúzkodtak, míg a leány is, az anya is, a nővérek is könnyekre fakadtak. Amikor pedig kiléptek a sátorból, mindenfelől ömlött Jopárra a köles, hogy termékeny legyen...

Odakint várta őt Bene. Lován ült, szemét összehúzta, arca komor és elszánt volt. Amint Jopár kilépett a sátorból, nyomban futásnak eredt. Fürge, izmos lábai szélsebesen vitték. Magas süvegét két kezével fogva szaladt, hajfonata lobogott utána. És sikoltozott, mint a vércse. Ebben a pillanatban tomboló lárma kerekedett. Mindenki biztatta Jopárt, a lányok izgalmukban tapsoltak, a gyermekek ugráltak és sikítoztak, a legények üvöltöttek. Bene megszorította kis mokány lovát és a legények sűrű biztatásai közben a lány után eredt. Az keringett egy-egy sátor körül, majd meg másikhoz futott, piros, felhevült arcát olykor-olykor visszafordítva s nyitott szájjal lihegve. Benét elöntötte az izgalom. Majdnem felborított egy kisebb sátrat, azután meg egy csapat baromfi közé rúgtatott. De szemét elöntötte a mámor, vére felpezsdült, dühös vágy pirossága égett az arcán. Egyszer már-már elérte a rohanó leányt, de amikor le akart hajolni érte, kisiklott a karja elől s nekivágott a Duna felé nyíló mezőnek. Bene utána. Most az egész tábor összecsődült, nevetve biztatták hol Benét, hol a leányt s hadonáztak izgalmukban. Jopár egy óriási, vén fűzfa felé futott. De akármilyen fürge, keményhúsú és szívós leány volt, a hosszú hajszában mégis kimerült. Bene melléje ugratott, lehajolt s erős, kemény mozdulattal a nyergébe emelte. Vergődött a leány, kezét a rabló mellének feszítette, arcát eldugta, védekezett, lihegett, vergődött, de már hiába. A legény keze olyan volt, mint a szíjhurok. Ujjai ráfonódtak a leány csuklójára. Maga elé ültette s vadul rátámadt. Csókolta, marta és szívta az összeszorított makacs, kemény ajkakat. S ahogy hallotta Jopár gyenge, szinte állati nyögését és lihegését, felhorgadt benne az indulat, agyát elöntötte a vér. Szorosan magához szorítva, szinte betörve a leány hajlékony, erős derekát s majdcsak megfojtva csókjával, ügetett vele vakon, amerre a lova vitte. Mögötte vadul harsogott a tábor örömujjongása.

Egyszer azután érezte a legény, hogy a rabolt vad izmai elernyednek, lélekzete mélyebb és forróbb, szája puhább és megadóbb s az imént még menekülőn behúnyt szemek kinyilallnak a keskeny szemhéjak közül. Ez már ugyanaz a pillantás volt, amit Bene egyszer a sátorban látott. Mélyen belefúrta pillantását a sötét szemekbe s ekkor a lány arca egészen elváltozott. Vonásai puhák és édesek lettek, sőt szinte bánatosak. Mintha a lelke mélyéből valami sötét, bíborfekete hullám öntötte volna el mindenestül.

- Kicsi... - suttogta a legény önkénytelenül, száját levéve a magát megadó lányéról.

Az pedig erre megint lehúnyta a szemét s olyan volt, amint ott félig feküdt a nyeregben, mint a részeg, vagy mint a tánctól elrévült.

18.

Lóháton vonult az egész tábor a hársligetbe. Még az alig tipegő kicsinyek is lóért siránkoztak s nem nyugodtak, míg anyjuk fel nem tette őket egy ló hátára. Visszhangzott a környék a heje-hujától és rikoltozástól. Síposok és damburások, meg dobosok ültek széles körben a fák alatt, folyt a kúmisz, lobogtak a tüzek. Most nemcsak ganéval, hanem dorongokkal is tüzeltek. Akkora máglya lobogott a liget közepén, mint egy kazal. Rőtt fényével messze bevilágította a sötét tájékot, a táncoló, ordítozó és zabáló alakokat és a levelüket hullató vén fákat. A Duna felől messzehangzó, távoli kiáltások hallatszottak, egy pihenőre kikötött sószállító kerep emberei kiáltoztak. A koncleső kutyák herregve estek egymásnak minduntalan. S a legények, lányok forogtak, hajladoztak a tűzfényben, a vénasszonyok lepényekkel és pecsenyékkel, meg tömlőkkel jöttek-mentek, amodább pedig hatalmas parázsdomb fölött egészben pirult a nyársrahúzott tehén, vicsorgó feje, széles szarva ördögien meredt a tomboló gyülekezetre.

A főhelyen egymás mellett ült Jopár meg Bene. A lány alig evett, alig ivott. Bene viszont megfelelt az illendőségnek. Kétkézzel tömte magába a zsíros húsokat s szédülő fejjel nyakalta a kúmiszt. Beke és felesége méltóságosan viselkedett. Az asszony kerek, táblás képén meghatottság és izgalom tükröződött a vörös tűzfényben, Beke sebhelye villogott. Mantula zsíros ujjait a csizmájába törölve minduntalan a csobolyó után nyúlt és eltűnt mögötte. Bitér tele szájjal mesélte, mikép rabolt el tizenkét lovat egy havaselvi templomos szállásáról. Karacs szótlanul ült Amcsik mellett, de egyszercsak felugrott és ordítozva verte a mellét, hogy neki szövetséget kínált egy mohol kán, ő azonban elvesztette az eszét s nem vállalta a szövetséget. Szidta a magyarokat, lusta disznóknak, paráznáknak és részegeseknek nevezte őket, követelte Köcsmegtől, hogy nyomban kerekedjenek fel, lovagoljanak át Kő monostorába, vessenek rá tüzet és a papokat koncolják fel. Köcsmeg mosolyogva bólogatott és a szakállát birizgálta. Csak nagy önuralommal tudta leplezni részegségét. A sánta, vén Omol, aki az oroszoknál törte el a lábát, kipattant a közepére, ahol a táncolók járták és különös, ferde bakkecske-ugrásokkal lendült neki a fegyvertáncnak. Felkapott egy kopját, azzal hadonászott, átdobta a térde alatt, felhajította a levegőbe, majd valami képzelt ellenfél testét ugrálta körül s mámoros dühében kivonta kését, úgy tett, mintha a földön heverő alak fülét metszené le. Szeme vadul forgott őszülő szemöldökei alatt, süvege a tarkójára csúszott, hármas csimbókja lobogott. S minduntalan elüvöltötte a vérfagyasztó hiu-hiút, meg a szüren-szürent, a csatakiáltásokat.

Keserű füst terjengett az estében. Hideg volt és hullott a harmat, de mindenkinek izzott a teste. A mulatság egyre vadabbul tombolt. Egy legény tántorogva kiállott a táncból s kikiáltotta, hogy gyászolja elvesztett szerelmét, Jopárt. S előkapva kését, meghasogatta arcát, vére lecsurgott a zekéjére. Igy táncolt azután véres ruhában, véres arccal, késsel a kezében. Előkerült a vén kún is, akivel Benének annyi baja volt a ménes körül. Ott voltak a bojtárok is valamennyien. Farkasbőrök, bőringek és csizmák szaga keveredett össze az izzadság és füst meg a lepények és pecsenyék szagával. S mindez feloldódott a késő őszi est zamatos áramlásában, a víz, a fák és rétek szagában s az asszonyok illatszereinek felhőjében. Egyre többen tűntek el a bokrok mögött, hogy azután lihegve ugorjanak ismét a táncba, végsőkig feszítve érzékeik tomboló izgalmát.

Bene néha észbekapott s ránézett Jopárra. Az megadással ült mellette s arcára rádermedt a mosoly. Fekete pillantása végigsuhant néha Bene arcán. De nem szólt, meg sem mozdult.

Mikor Göncök szekere tótágast állt az égboltozaton, egy csapat részeg legény összeveszett azon, hogy kinek van jobb lova. Nyomban elrohantak, lóra pattantak, kibontották korbácsukat s nekizúdultak a sötétségnek. A férfiak egy része csoportosan meredt a sötétbe, vajjon mi lesz itt. A vének lemondóan, vágyódva sóhajtoztak. S a vad, nyaktörő nép lezúdult a Dunapart felé, nyerítés, káromkodás, ostorcsattogás, kutyavonítás kavargott mindenfelé. Sokan vadul biztatták a versengőket, noha azt sem tudták már, hol vannak s mi történik körülöttük. Valakit lótolvajnak neveztek. Valaki kést rántott és belemártotta abba, aki őt lótolvajnak nevezte. Valaki egyedül ült, térde között tömlőt szorongatott és úgy üvöltött, mint egy harcikürt. Valaki derékonkapott egy fiatalasszonyt s eltántorgott vele az árnyékba. Valaki dalolt. Valaki a puffadtképű síposokat biztatta, valaki kiugrott a tömegből s egyedül táncolt, hol leguggolva, hol felszökve a levegőbe, mint az ördög. Valaki egész tisztán és érthetően azt mondta, hogy "kiz olán, kiz", - azaz: szűz a lány, szűz. Valaki bort követelt. Valakik a lábánál fogva húztak félre egy elnémult alakot, akinek a mellén vér folyt végig és a szája ferdén lebiggyedt...

Köcsmeg felragadva korbácsát, káromkodva vert szét egy csoportot, ahol vagy öten estek egymásnak, fejsze emelkedett a magasba, kések villogtak s egy női hang segítségért kiáltozott. Már senki sem tudta, kihez tartozik, mit akar és mit cselekszik. Csak Jopár szülei, meg a leány és Köcsmeg volt józan. A legméltóságosabb vének is úgy meredtek a semmibe, mint a halak, vagy mint a zsírral bekent bálványok.

Az új sátorban a "mátkák" megvetették az ágyat. Puha medve- és farkasbőröket halmoztak össze. Nevetve ki is próbálták, meghemperedtek rajta. A bejárattól balra álló padkára egy kisebb tömlő kúmiszt és bögrét tettek. Kirendezgették a bordákról lefüggő kendőket, és szőnyegeket. S miközben kerek arcuk gyönyörittasan ragyogott, virágos fejük, mint a tündéreké pompázott a csörje halvány világában. Szünet nélkül Jopár örömeit színezgették.

Később összeakadó lábakkal előbóklászott a két orosember is. A rekedthangú megnyugtatta a leányokat, hogy a csillagok állása kedvező, Újhold is van, a házasság termékeny lesz. Azután hozzáláttak az ágy megvizsgálásához. Végigtapogatták a bőröket és szőnyegeket, nincs-e valahol beszúrva holmi rontáshozó tű. Elégedetten látták, hogy nincsen. Helyén állt a kicsiny bálvány is.

Jóval első kakasszó után felzendült a közeledő násznép lármája. A mátkák kifutottak a menyasszony fogadására. A menet élén Köcsmeg haladt, eleven kakast emelve magasra, majd a síposok és damburások következtek, gyorsütemű dalokat játszva. A síposok képe szinte kipukkadt, a damburások ujjai fáradhatatlanul futkostak a hangszerek nyakán, mint az ijedt egerek. Nyomukban Karacs, Amcsik meg Jopár anyja következett, azután Bene és Jopár, a koszorúsleányok csapata között. Karacs cifra botot vitt, Jopár anyja egy szükő kölest. Jopár sápadt volt, fejét lehajtotta, Bene pedig összeszedte minden erejét, hogy ne tántorogjon a sok italtól. Nyomukban tolongott a násznép, dalolva, rikogatva és jártában is fürgén táncolva. Az egész tábor. A férfiak egy része lóháton ügetett, karikázott a menet körül hol előrerugtatva, hol meg hátramaradva és kötekedve. Az összevagdalt képű legény jókora bőrcsobolyót emelt a magasba és nagyokat rikkantott:

- Kiz olán, kiz!

Az Újhold vékony, halavány sarlója felbukkant az Árpatarló-hegy óriás háta fölött.

Bene szédült. Fogát összecsikorítva, nyakát megmerevítve, lábát jól megvetve iparkodott leplezni a sok kúmisz és titkos füvekkel kevert bor kábulatát. Halántékát összeszorította a fáradtság. Ezen az estén szinte pillanatról-pillanatra felajzották a vágyait, a vad zene, a táncolók kavargása, az izgató ital és rengeteg húsétel, az emberi kipárolgás és a mezők, vizek illata, valamint a mellette szótlankodó, kék és piros selymekben pompázó lány képe tűrhetetlenül megfeszítette idegeit, mint az ijj idegét, hogy azután rövid időre közönyösebb és még fáradtabb legyen. Már nem is igen tudta, mi történik körülötte s mit kell tennie. Csak lépkedett kihúzott gerinccel, lovát valahová kicsapták legelni. Néha tétován az övébe dugta a kezét, hogy keménynek és határozottnak lássák. Szeme előtt zöld és vörös karikák örvénylettek s bármerre nézett, egy alacsony, szakállas, sánta alakot látott, amint a földről fel-felpattanva ugrált és térde alatt kopját hajigált a magasba. Ez a különös alak ott imbolygott, keringett előtte a tűzkarikák között s nem tudott tőle szabadulni.

- Mit is kell most tenni? - kérdezte magától minduntalan s megfeszítette az agyát, hogy kitalálja. - El kell venni ezt a csobolyót... inni kell... Bólintani kell... Lépni kell, lépni kell... Álljunk meg csak... Induljunk csak...

Igy mesterkedte végig a szertartásokat és kötelező tennivalókat. A körülötte tomboló zsivaj, zene és tánc már nem is földi lények zsivaja, zenéje és tánca volt. S az ő léptei is olyan könnyűek meg nehezek is voltak egyszerre, mintha nem is a földön járna. Belelovalta magát abba, hogy ő most megy és ment, amerre sodorták. Mikor a menyasszonytáncot járták Jopárral, hogy mindenki lássa: nem sánta a lány, csak a vérébe ivódott ütemek vitték. Hogy miként keveredett ki az egészből s mikép foglalta el helyét a nászmenetben, arról fogalma sem volt.

A sátor küszöbénél meg kellett állni. Ott most Karacs szónokolt valamit s átadta neki a cifra botot. Majd meg Jopár anyja beszélt félig sírva, félig nevetve. A kölessel teli szükőt átadva lányának, a nyakába borult és megcsókolgatta. Jopár is nevetett meg sírt, mint a kisgyermek, aki könnyekre fakad, ha látja, hogy más könnyezik, s felvette a küszöbre fektetett söprőt. Beke akkorákat csapott Bene vállára, hogy szinte összerogyott alatta. Mint valami ködfátyolon át, látta, hogy Jopárt leültetik a mátkák és koszorúslányok az ágy szélére s vetkőztetni kezdik. Erre ő is leült, mire idegen kezek kezdték cibálni, egy öregasszony lehúzta a csizmáit, egy másik édesded képpel, érthetetlen szavakat motyogva lerángatta a ködmönét és ingét, a harmadik a gatyájának esett, a negyedik a süvegét kapta le. És mire a didergő Jopárról levettek minden ruhát, - csak a Mária-képet, a kösöntyűket és aranypereceket hagyták rajta - ott ült ő is mellette ruhátlanul, az ujjongó lányok, asszonyok, férfiak karéjában, mintha varázslat történt volna vele. Biztató szavakat, kacagásokat, rikkantásokat hallott. Aztán körülnézett és nem volt a sátorban senki, csak a csörje pislákolt a tartóban. Jopár ott kuporgott a medvebőrön, kezeit a mellére szorítva, arcát lehajtva, a hidegtől reszketve s hosszú szemhéja alól forró, félig kérdő, félig megadó tekintettel nézve őt.

Bene nem tudott szólni. Mit is mondhatott volna? Kúnul még nem tudott, néhány olyan szót kivéve, ami hasonlít a magyarhoz, meg egy-két köszöntést. Kábult volt, forgott a feje. És bár csodálatosképpen folyton előtte ugrált, forgott az alacsony, szakállas, sánta alak és hajigálta a kopját, mégis élesen és tisztán látta a kuporgó, barna kis testet, a csodálkozó, kérdő és megadó szemeket és a félig nyilt, pihegő szájat. Tétován kinyujtotta a kezét s megérintette a leány mellét. Ő elmosolyodott és szintén feléjenyúlt, megtapogatta a vállát, erős mellkasát. Valami halk, csodálkozó kiállást hallatott és nevetett. Nyilván az lepte meg, hogy Bene teste milyen fehér, ahol nem érte nap és szél.

Jopár egy kis ezüstedényből illatos olajat cseppentett a köldökére s lehanyatlott az ágyon. Két karját összefonta a feje alatt, félig lehunyt szempillái közül parázsként sütött rá a szeme.

- Kicsi... - dadogta Bene s minden elborult előtte.

- Kicse... Kicse... - suttogta Jopár s halkan, mint a gürrögő állat, felnevetett.

Távolról tompán dobogtak az ütemes dobütések, sikoltoztak a sípok, cirpeltek a damburák. A hejehuja és a tánc halk kavargásban szűrődött át a leeresztett sátorajtón. Bene elmerült a puha medvebőrök és simogató szőnyegek között, erős bodzavirág-illatot érzett, lelke magasan szállt, mint a révülteké, szeme előtt égő, sötét szemek, pillogó lángok, vadul szökdelő alakok, pergő kopják és villogó kések keringtek, ajka félig öntudatlanul dadogta a megtalált szót:

- Kicsi... Kicsi...

S a halk, forró visszhang nevetve, gürrögve súgta vissza:

- Kicse... Kicse...

Azután, félig álomban, félig ébrenlétben, belefúrta arcát a dúsillatú bodzabokorba s látta a széles, ernyős, fehér virágokat, amint a ragyogó napfényben szelíden inganak és forrón, lélekborzolóan árasztják magukból fiatal lányok illatához hasonló illatukat. Fűben feküdt és forrás fölé hajolt, ivott és ajkait, mint a tűz, csókolgatta a forrásvíz. És látta Csillinget, félretolta okos, szikár fejével az ajtószőnyeget s benézett rá. Bene felugrott, megölelte a meleg, ismerős, síma lótestet, a fülébe suttogott:

- Kicse... Kicse...

És tudta, hogy most kúnul mondja ezt a szót, de Csilling érti. És magyarul suttogja vissza a becézést:

- Kicsi... Kicsi...

Azután felpattant a nyeregtelen ló hátára, sarkaival megszorította, tenyerével megveregette s Csilling kacagott és sikoltott, orrlyukai kitágultak, forró bodzaillat áradt a sörényéből s rohant, rohant vele egyre gyorsabban, mintha a felhők között szállanának a Szalmatolvaj csillogó útján. S mikor magához tért, kíváncsian emelte fel a fejét s ott látta Jopár barna, kerek arcát, lehúnyt szemét, fekete hajfonatait, izmos vállát s inkább látta, mint hallotta, amint a félig nyilt mámoros ajkak öntudatlanul dadogták:

- Kicsi... Kicsi...

Bene szívén áthullámzott a nehéz, szinte mézesen sűrű boldogság. Letette fejét Jopár karjára, szemét behúnyta, bizsergő testét kinyujtóztatta a meleg medvebőr alatt s visszasúgta a becézést, ahogy a kúnok ejtik:

- Kicse...

19.

Gyöngyszürkén derengett az őszi ég, noha már késő délelőtt volt. Az Árpatarló-hegy sötétbarnán, rézvörösen és aranysárgán domborult a déli látóhatáron, a Duna fölött, meg a mezőkön, réteken tejfehér köd úszott. A fák hervadó koronái úgy álltak ki a ködből, mintha árvízből nyujtóztak volna. A fekete és szürke sátrak mint nagy kucsmagombák terültek szét a lapályon. Csend volt, csak néhány vízimadár krúgatott és vijjogott, csak egy-egy kakas kukorékolt lustán, csak a karámok felől hallatszott egy-egy ostordurranás vagy tülökszó. A sátrakban, a szekereken, a füvön bundák és prémek alatt aludt az egész Csertán-had, férfiastul, kutyástul. Mindenfelé felborogatott, üres tömlők és csobolyók hevertek, mintha részegségtől aludnának azok is.

Bene, koránkelő ember lévén egész életében s vérében hordva az elhagyott falu szorgos munkájának ütemét, óvatosan körülnézett. Most már világosan tudta, mi történt. Az új sátor bordái, mint hatalmas, óvó ujjak borultak össze fölötte, a piros és barna szőnyegek, az ordas farkas- és medvebőrök puha cirógatással ölelték. És az ágyon ott feküdt a feketehajú, kerekarcú, barnatestű lány, szeme behúnyva, kis kemény keble födetlen, félkarja Bene mellén. Csendesen és mélyen pihegett a lány és a sátrat betöltötte az illatos olaj és a bodzavirág illata.

Bene óvatosan elhárította Jopár karját és felkelt. A kis Okor kutya ásítva kullogott hozzá. Bene ivott egy korty kúmiszt, azután körülnézett a tájon. Nevetett. Vastag bőrökbe burkolta mezítelen testét s ott állt a reggeli szélben, nézte a hegy színes hullámát, a ködből bontakozó fákat, a gyöngyszínű, gomolygó felhőket, a sátrakat s a legelésző lovak csoportjait. Most élesen visszaemlékezett a lakodalom minden mozzanatára, olyanokra is, amiket az éjszaka nem is látott, nem is hallott. Egy vadul lelkendező, sikoltozó és dobogó dal ütemei játszottak a fülében. Felnevetett, amikor a sánta kún táncára gondolt s eszébe jutott, hogy a táncoló öreget Légytapodónak csúfolták különös, bicegő járása miatt.

Hirtelen elszorult Bene szíve. A vér lefutott az arcából, majdmeg visszazúdult. Egész teste izzott a forróságtól. Szeme kimeredt, szája kinyílt. Nem messze a sátortól, félig a ködben, félig a világosságban, magas, kosorrú sötétpej ló legelészett. Lábán nyűg, hátán nyereg, fején kantár.

- Csill... - dadogta Bene. Nem merte kimondani a nevet, hátha tündérek játszanak vele, hátha valaki megvarázsolta, hátha az éjszakai mámor káprázata csalja. Tétován lépett egyet. A ló most is ott volt. Nem kún ló, nem kócos, tömzsi, alacsony mokány. Hanem hosszúlábú, csontos, szikárfejű sötétpej.

Bene rohanni kezdett. Futtában lehullott róla a farkasbőr, de nem vette észre. Hadonászott és kiabált. Mezítelen teste vizes lett a fűből felcsapódó harmattól és ködtől. Nem fázott, melege volt!

- Csilling! - üvöltötte azon a mély, hívó torokhangon, amivel a lovát csittítani, figyelmeztetni és dorgálni szokta.

Az állat felemelte fejét a fűből s ránézett. Sárga fogait kimeresztve éleset s hosszút nyerített. Majd futni szeretett volna feléje, de csak ugrált és kapálózott, mert nyűgben volt a lába. Igy csak furcsa bakugrásokkal közeledett, előremeresztett fülekkel, tág orrlikakkal.

Bene ráborult, ölelte a nyakát, csókolta a pofáját. S a ló lehajolt hozzá, fejét a mellére szorította s vidáman, csendesen röhögött.

A legény szeméből kicsordult a könny. Visszafojtotta lélekzetét, tág, mezítelen mellkasát elszorította valami mélyről áradó, fájdalmasan tiszta öröm.

- No-no-no... - dünnyögte és könnyei lefolytak a szakállára, jobbja ütemesen és öntudatlanul veregette az állat jószagú nyakát.

Aztán lehajolt, hogy kibontsa a nyűgöt. A fekete-fehér lószőrből font széles heveder kúnkötésre volt megkötve. Kioldozta, majd megnézte a zablát. Ez nem volt a ló szájában, hogy könnyebben legelhessen. Az ő régi feszítőzablája volt. A kantár is a régi, rajta a cifra szirony, amivel még tavaly, magános napjain díszítette. A nyereg is az övé, a heveder is, az izzasztó is. Vastag, sötétvörös nemez, rávarrott fekete tölgylevelekkel...

Majd meg az állat testét vizsgálta meg. Végighúzta kezét a csánkján és nyűgérjén, megtapogatta a marját, megfogdosta a nyereg mögött a gerincét. Nem volt sovány, nem volt túros, nem volt beteg. Semmi baja sem volt.

Egyetlen szökkenéssel a hátán termett, mezítelen lábát beledugta a kicsiny, kerek kengyelbe. Sarkával megnyomta Csilling vékonyát. Térdével megszorította oldalát. Csilling felkapta a fejét és röhögött. Farkával vidáman suhogtatott. Rázta a kantárt. És ügetni kezdett.

Bene úgy érezte, mint aki hosszú hányódás után hazaérkezett. Az ismerős nyereg kényelme, az ismerős ló fürge, egyenletes mozgása, szaga és szőre tapintása mámoros örömmel töltötte el. Úgy, ahogy volt, mezítelenül vágott neki a rétnek, belegázolt a ködbe, vágtázni kezdett. A szél hidegen fütyült a füle körül és keményen cirógatta a mellét. Dobogott a ló erős patája a fűben, közeledtek és elmaradtak a fák, lent jártak a Dunaparton. A kerephajó, amely az éjszaka kikötött, már útban volt felfelé. A hosszú evezők úgy emelkedtek és csaptak le a tejszínű vízre, mintha óriási százlábú mászna egy tükörlapon.

Mikor a lovat kiverte a verejték, Bene visszafordult a tábor felé. Ügetve ment. Most már csillapodott s csak a benne bujkáló öröm finom pávatollai csiklandozták. Amint a sátor elé ért, látta, hogy libben az ajtónemez, Jopár kibújik.

- Csilling! - kiáltotta diadalmasan Bene s leugrott a lóról.

- Csilling... - mondta Jopár s kócosan, fázósan, mámoros bágyadtsággal burkolózott egy farkasbőrbe. Homlokából elsimította összekuszált haját, nevetett és pislogott.

- Ki hozta vissza? - firtatta Bene, noha tudta, hogy Jopár egy szót sem ért belőle.

A kis álmos nő megint nevetett és a fejét rázta.

- Enim... ata... Beke... - dadogta a kúnbaoltott magyar szavakat és sötét szemét alázattal emelte a legényre. - Tindir... Tengri akarta... Tengri törven... Orus, keti orus...

Majd, amikor végkép dugábadőlt a tudománya, elpirult, behúnyta a szemét s kéjesen suttogta:

- Kicsi...

- Kicse! - kiáltotta Bene és nevetve felkapta, mint egy könnyű fekete bárányt.