Ötödik rész

Saint-Omer Vilmos magas, sárgaszőke férfi volt. Abból a fajtából, akit szép embernek mondtak ugyan, de nem szívesen gyönyörködtek benne, annyira idegen volt. Legfőként pedig hosszú haja és ápolt szakálla szőkesége, világoskék szeme, erős sasorra s gőgös magaviselete miatt. Pompás ruhájában, arannyal hímzett bársony-dolmánjában, piros csizmáiban s hetykén félrevágott prémes kalpagjával úgy tudott végigmenni a királyi ház termein s folyosóin, hogy szinte nem is lépett a kőkockára s nem is látta a falfestményekről reátekintő hősök komoly tekintetét. Ha meg lovon ült s csípőre tett kézzel lepillantott a nyeregből, mintha büdös pocsolyák fölött lovagolt volna s kímélte volna orrát a felszálló szagtól.

Különösen a magyar vitézek s idősebb urak nézték sértődötten. A vitézek fenekedve beszéltek fényes ruháiról és fegyvereiről, nehéz, kövér, idegen lovairól, díszes páncéljáról, zagyva magyar beszédéről s énekelve hangsúlyozó nyelvéről. A magyarokat fitymáló viselkedéséről, előkelő, gazdag, idegen családjáról. Az urak nem tudták elviselni, hogy fiatal korát meghazudtoló fölénnyel s hidegséggel járt-kelt a palotában s velük csak akkor állt szóba, ha dolgai miatt el nem kerülhette. A nők közül is csak a német, olasz hölgyek csodálták meg titkon, amikor végigcsörtette kardját s ékszereit a palotán. Elpirult, ha étkezés alatt végighordozta hol hideg, hol érzelmes kék szemét az arcokon s hosszú ujjaival a szakállát simogatta. A magyar kisasszonyok azonban ajkbiggyesztve beszéltek róla s bár végigmérték tetőtől-talpig s megborzongatta őket az ördögi érzés, hogy nagytermetű, nagyerejű férfiú, még a gondolatát is elhesegették annak, hogy a felesége legyenek. Saint-Omer éreztette is velük, hogy esze ágában sincs a barnahajú, sötétszemű, többnyire alacsony, izmos és gömbölyded kisasszonykákkal szívet cserélni. Ha a király társaságában ült s a lobogó gyertyák fényében egyhangú hullámzással duruzsolt a beszélgetés, Saint-Omer többnyire hallgatagon állt az asztalnál s legfeljebb egy-egy megjegyzéssel fordult a préposthoz, a nádorhoz, vagy valamelyik főpaphoz, aki éppen az udvarban tartózkodott.

Egyetlen emberrel barátkozott csak, az ugyancsak fiatal Ákos nembéli Ernyével. Pedig homlokegyenest ellentétei voltak egymásnak. Ernye igazi Ákos, azaz "fehér sas" volt. Szélesvállú, hallgatag, erősakaratú férfi. Ha beszélt, szavai egyenesek, nyíltak s kíméletlenül őszinték. Fekete haját megfonva és csimbókba tűzve viselte, szakálla ritkás, bajusza hosszú, sötét szeme keskeny és élespillantású, keze tömzsi, kemény s kissé lomhajárású, hangja recsegő volt. Ha vele beszélt valaki, szeme állhatatosan fúródott a beszélő arcába, acélos nyugalmában a mindig felpattanni s kegyetlenül lecsapni kész sasmadár ereje érzett. Hogy tudtak mégis ők ketten úgy összeférni? Talán Saint-Omer tisztelte ezt a tökéletesen magyar s nyers férfit, talán bámulta könyörtelen erejét, őszinteségét s nyíltságát, talán a vesékig látó sötét pillantású szem nyűgözte le. Vagy a rettenthetetlen katonát látta benne. A katonát, aki napkeltekor fürge lován üget a szabadba, vadászik, kóborol s csak a leszálló este veti ismét haza. Vagy még az sem, mert kimegy vadkanlesre a tölgyes szélére s lováról leszállva s elrejtőzve, puszta késsel rohan a nyíllal sebzett, vagy dzsidával sújtott bősz vadra. Máskor meg a mezőségen vágtat, sólymával a karján s nyulat, fürjet, foglyot űzet a szíjról elszabadult ragadozóval. Talán a vakmerő lovast csodálta és irigyelte benne, a lovast, aki nem ül vassal borított paripán, magashátú nyeregben, hanem könnyen száguld kosorrú, vékonylábú sötétpej csődörén, vágtatás közben nyilazza a magasban kerengő vércsét s fel tudja kapni a földről, ha tollat hullatva lezuhant. Vagy talán lebírhatatlan józanságát tisztelte, melyet nem homályosíthatott el sem bor, sem méhser, sem asszony, sem harag, sem hízelgés.

Ákos nembéli Ernye úgy bánt Saint-Omer-vel, mint a kisöccsével. Valami szánakozó megbocsátás volt a pillantásában, amikor a lovaggal beszélt. Mintha éreztette volna, hogy nem bánja, jól van, nem tud magyarul, idegen teste-lelke, nem érti s megveti a magyar életet... Hogy ostoba, szegény s mindig zárva marad előtte az igazi értelem... És hogy mit is lehet várni egy ilyen nyavalyás, szőke, kékszemű idegentől, elég büntetés rajta, hogy nem magyar... Ernyét gyakran mulattatta is a lovag gondolkodása s mindig volt közöttük valami érthetetlen távolság, ami a fiatal lovagot izgatta s a magyar ifjúhoz vonzotta.

Ha Ernye kilovagolt sólymával magános kószálásaira s Saint-Omer is szabad volt, nyomban nyergeltetett s nehézkesen kocogva lomha hidegvérű paripáján, iparkodott a nyomában maradni. Ernye hagyta. Egyetlen pillantással tudomásul vette, hogy együtt vannak s hogy a lovag sóvárgón nézi az ő könnyed, szinte kényelmes ügetését s a creynfeldi mezőkön vidáman és szabadon szálló csapongását. Sólymot is vásárolt a lovag többízben, de mindig kudarcot vallott vele. Nem tudta megtanulni az éles, vijjogó, parancsoló rikoltást, amelyre a madár visszatér, drága, idomított sólymai megszöktek s míg a lovag pirulva szitkozódott, a magyar csak mosolygott.

- Nem lúdnak való a széna - mondta sajnálkozó hangon. De a legjobban azon csodálkozott Ernye, hogy ez a szőke, nagy darab férfi az ő édesen csicsergő nyelvén, vagy latinul, versusokat énekelt, mégpedig Béla király leánykájához, Margitához. A gyermek vajmi kevéssé tudhatta, mi a szerelem, de ez nem háborgatta Saint-Omert. Nem is a valóságos Margitához szóltak ezek az epedő, szépen csengő énekek. Hanem valami sohasem volt, égi leányhoz, a szűzesség, szépség, tisztaság, bűbáj és kedvesség angyalához, holmi aranyhajú, virágszemű, liliomkezű, lengedező tüneményhez, elérhetetlen, fellegekben trónoló, egyszerre alázatos és büszke, egyszerre jóságos és hideg, egyszerre égi és földi királynőhöz. Aki nem eszik és nem iszik ugyan, de csókja mégis a legfőbb boldogság, libbenő keszkenője a világ minden virágánál illatosabb, haja örvényében elhalnak a vágyak, lebegő léptei tört sziveken suhannak, karcsú dereka körül az ég csillagai szikráznak részeg táncban. Nem Margita volt a hőse ezeknek a csengő-bongó, hol méltóságosan szárnyaló, hol fájdalmasan gügyögő, hol büszke, hol panaszos költeményeknek, hanem valami sohasem élt és sohasem látott istennő, források, erdők, felhők és holdsugarak illanó istennője. Ernye ugyan csak az epekedő költemények dallamát hallotta, a csicsergő szavak zenéjét értette, de ez is ámulatba ejtette őt. Hát még amikor a piruló s lelkesült lovag zagyva, nyakatekert, szinte nyögve elhadart magyar szavaival hámozta ki az idegen nyelv hüvelyéből a költemények értelmét. Akkor ámult csak igazán. S ez a kemény, szótlan, nehezen lelkesedő magyar vitéz újra és újra megrázta kerek, fekete fejét, gyermekesen bámult a lovagra, iparkodva kitalálni a titkát, de hiába. Nem fért a fejébe, mit akar a költeményekkel s mit akar a meghódíthatatlan, magasságban lebegő, ragyogó, de az igazi Margitához semmiképpen sem hasonló Margitával.

Este, szép, holdfényes időben, ott ültek a palota könyöklőjén s Saint-Omer valami különös, idegenhangú kobúzt, - gitárt - pengetve gyors, hosszú ujjaival s kék szemét áhitatosan a Holdra emelve, könnyű hangokat csalt ki hangszeréből s fojtott hangon dalolt. Azután leeresztette a hangszert s hevesen magyarázta:

- Küldék Margitának madárka, kalitka s mondom, madárka fájó szüvem, panaszol mély bánat, csicsereg virrasztás, hosszú éjszaka - nyögte keservesen.

- S mikor küldél néki madárkát kalitkában? - recsegte a magyar.

- Nem küldék, no, csak vagyon benne így, - méltatlankodott, szaporán integetve a kezével. - Érted ezt nem?

- Ne kapdoss, úgysem értöm, - zuhintotta végig hidegvízzel a lelkendező, meghatott s felhevült lovagot. - Azt mondád, madárkát küldél kerál űnagysága lányának. Mikor küldél? Mifajta madárkát küldél?

Az esti szél illata elkábította a szőke lovagot, szomorúan lecsüggesztette hosszú hajtól terhes fejét s nagyot sóhajtott. Ez volt az a pillanat, amikor a szakadék méllyé tágult közte, a világlátott, előkelő idegen és a durva magyar férfi között. De összeszedte magát, hogy vagy ő ugorjék át a szakadékon, vagy a magyart emelje magához.

- Nem vala madár, érted, nem vala igazán, csak versus vala! Ének!

- Hát ha nem vala, akkor hallgass.

- De ha hallgat, akkor nem megszület versus, gyenyerű szonettek!

- Hát akkor nem születnek.

A lovag lemondón legyintett. Felbámult a Holdra s új dalt pengetett a gitáron. Tetszetős epedéssel pengtek az összehangzó húrok s Ernye szívesen hallgatta. Pihentetőnek ez is megjárta. És bámulattal figyelt a szapora, csengetyűkként zenélő szavakra is. Elöl-hátul összezengtek ezek az idegen, mézédes szavak és csudálatosan ráillettek a gitár hangjaira is, a baj csak akkor kezdődött megint, amikor megkérdezte, hogy hát ez meg mi volt.

- Ügyelj, magyeri, - szótagolta a lovag s előrehajolt, egész testével, minden mozdulatával, a szeme járásával, arca moccanásával iparkodott Ernye fejébe verni a dolgot. - Most dalolám, Margita feje vagyon koszorúzva csillag, sugara Holdnak, szeme sújtja szívemet s térdepelék, de ő fordula el s nekem fáj szüvem éjszaka, kóborol álmatlan s fogy arcom, miként Hold.

Ernye ámulva nézte éles, sötét, keskeny pillantásával.

- Mikor térdepeltél vala s mikor fordult vala el űnagysága leánya? - mordult a lovagra bosszúsan. - Őrjültnek nézel engem? S tegnap is alig tudál kivackalódni ágyasházadból, bársonyvánkosaid közzül! S nemhogy elfogynál, miként a Hold, de még inkább vastagszol, zabálsz urunk asztalánál s iszol, mint egy gödény!

- Ah, mily vastag te fejed, uram! - kiáltott fel kétségbeesve Saint-Omer. - Én jegyzem el kisaszonkát s illik hozzája versus, szonett, dal! Versus vagyon szűvben!

- De a szűved nem dobog versusaidban, - dörmögte fitymálón Ernye.

- Tudsz szebb? Magyeri, tudsz? - rikoltotta a lovag s kék szeme hideg lenézéssel villant meg a holdfényben. - Tudsz nyargal, ijjaz, sólymász! De nem tudsz versusok, gitároz, igazi szép költés, azkiben vagyon szűv, szonett és magas beszéd!

Ernye mosolygott. Nagy magasságból nézett a lovagra. A holdfény mély, fekete árnyékot vágott az árkádok közé, a palota épületei fehéren villogtak s feketén súlyosodtak körülöttük, az ég világos volt s a Szalmatolvaj útja ezüstösen porzott odafent. Valahol kutyák ugattak, a Duna felől kikötni készülő kerephajó legényei kiáltoztak elnyujtott hangon. Szép volt az est és Ákos nembéli Ernye szívét is eltöltötte a csend áradása. Fojtott, recsegő, de éppen keménysége miatt szép hangon dalolt:

- Mi az? Hamar ló hátán? Nádas mellett? Mi az? - gúnyolódott hevesen hadonászva a lovag. - Hamar ló háta, nádas mellett, nem versus, nem szonett!

Ernye azonban rá sem hederített, hanem folytatta:

A lovag hangosan nevetett.

- Hol vagyon kerálkisasszon, csillagok, madárka, angyelok! - kiabálta fitymálón. - Ez magyeri ének! Látszik is rajta meg.

- Eredj már, - bosszankodott Ernye. - Dalolj csak madárról, azmit nem küldtél s fagyos szűvről, azmit nem érzel s epeködj, sepeködj, nyavalyás. Mit tudod te, mi az ének. De elég már, megyek asikot játszani, hadd pengjen a dénár. S hadd forogjon a kupa. Te kedég csak bámuld a Holdat s lesd Béla urunk leányát, bátor arra ugyan az anyja sem ismerne reá...

Azzal felkelt s végigcsörtetve a könyöklő árkádjai alatt s hol kiragyogva a fehér holdfényben, hol árnyékba bukva, elment. Csizmája csikorgása elveszett a nagy palota álmodó csendjében.

2.

Ahogy kifelé tartott a felső udvarból, a zömök, mérgesképű udvarispánnal Tömör úrral találkozott. Az ispán mogorván állott a kapuboltozat alatt s Öcsénnyel tanakodott. Amikor Ernye alakja felbukkant az udvar nagy, világos térségén, felé fordult s mély, számonkérő hangon szólt:

- Jó, hogy jössz, uram.

- Mi történe? - kérdezte Ernye.

- Ernye uram, néköd is szólanod kell, - kezdte szaporán Öcsény. - Megjövének az kúnok követi s letanyázának odakint, a váras szélén. Hírvivőjük vagyon itt s Béla urunk nyomban beszélni kíván velük.

- Miféle kunok? - firtatta a fiatal vitéz s egyszeriben elfelejtett szonettet, gitárt, istennőt, nádast és asikot.

- Hát Kötény kúnjai.

- Köteny? Ki az?

Az udvarispán, szokása szerint, mérgesen elfordult, mintha bosszantaná, hogy magyarázni kell, amit ő ért és tud. Öcsény azonban részletesen s jószívvel elmondta, amit tudott. Köteny, a nagykúnok fejedelme, aki az Etil és Don között legeltet népével s igen hatalmas úr, követeket küldött, s arra akarja kérni a királyt, fogadja be őt minden népével, mert a tatár reárontott s feldúlta szállásait. Ipja pedig, Misztiszláv, ugyancsak a tatárok rovásán van. A követek sátrat vertek Gellért hegye alatt, lovaikat kicsapták Creynfeld mezejére legelni, egy kún urat azonban felküldtek az udvarispánhoz, hogy kérdezze meg, mikor vonulhatnának a palotába. Az udvarispán nyomban jelentette a dolgot Bélának, amikor szokása szerint Mátyás préposttal és Vajka diákkal a kicsiny szobában tanácskozott s leveleket íratott. Úgy látszik, várt valamit, mert amikor az udvarispán belépett, nagyon izgatott volt s megkérdezte, ki érkezett, így hát csakugyan beteljesedik a jóslat, nem zörgött a haraszt hiába. A kunok be akarnak jönni az országba s a király tárgyalni akar velük.

- Mért oly sürgető? - dohogott a mérges udvarispán s korbácsával a csizmáját csapdosta. Sötét, széles, szőrös arca olyan volt, mint a borzé. - Meghagyá, még most vezessük bé űket.

- Űnagysága parancsol, - mondta Öcsény. - S épeg téged keresélek, uram. Végy magad melléje két dörék vitézt s udvarispán uram is véled tart. Én meg felveröm nádrespán uramot s lovászmestör uramot, még jó, hogy nem méne vissza Csepelre.

Meghajolt, ujjait a homlokához emelte s elsietett a belső épületek felé.

Ákos-nembéli Ernye gyors léptekkel a hátsó udvarba tartott. Még a lóállásokhoz sem ért, s recsegő, szilaj hangja máris visszhangzott a térségen. A vén lovász fürgén kiugrott az ólak közül. Sürgés-forgás támadt, szóbeszéd, lovak dobogása, fegyverek csörgése. Ernye pedig felfutott a lépcsőkön és szobájába lépve, tüzet csiholt. Előkurjantotta a rabot, egy alázatos, szőke, szakállas, bőrruhás szlávot. A gyertya világánál nagysebten csatolta magára vértjét, kar és lábvasait. A szolga segített neki. Végül sisakját is a fejébe tette s rostélyát felcsapta a homlokára, piros tollát megsimogatta. Nehéz frank pallost kötött az oldalára, szögletes, címeres pajzsát a falhoz támasztotta. Még a tarsolyába kellett néhány arany s ezüstpénzt csúsztatnia s máris becsapta a megvasalt koporsó nehéz fedelét. A szolga vállára terítette puha, aranysárgán és szénfeketén ragyogó párducbőrét.

- Légy készen, dolgom vagyon! - vetette oda a mélyen meggörnyedő rabszolgának.

- Gyisz vissza még ma?

- Nem tudhatom.

- Isten megáldjon, uram, - dünnyögte a rabszolga s keresztet vetett reá.

- Nye szpáváj! - mondta még Ernye s felkapva paizsát, elzörgött vasaiban.

Ezalatt odakint felnyergeltek, felfegyverkeztek. A vén lovász, két fiatalabb vitéz, Tázlár s Ernye ült a nyugtalan, horkoló paripákon piros dolmánban, prémes kalpagosan, íjjasan, lobogós dzsidával a kengyel mellett. Előttük a komor, borzképű udvarispán szidta a lovát. Ákos nembéli Ernye a csapat élére ugratott s ügetve megindultak a holdvilágban.

Gyorsan haladtak a Duna mentén, az ezüstösen fénylő víz mellett. Odaát Pest tornyai fehérlettek. A kerephajó, melynek kikötését Ernye az árkádon hallotta, feketén s lomhán feküdt a túlsó partnál. Jobbfelől a budai hegyek árasztották erdőillatukat, Gellért hegye erősen kikönyökölt a folyam szélére. A lovak patái csattogtak a kavicsokon, a legények fegyvere csörgött, a vérpiros Árpád-zászlók lángnyelvekként lobogtak. Hadd lássák a követek, hogy úr üzen nékik.

A kerek tetejű szürke sátrak hamarosan felbukkantak Gellért hegye alatt. Öt sátor állott a lapályon s közbül magasan lobogott a tűz. Hosszú kopjákon fehér lófarkakat lengetett a hűvös őszi szél. A tűz körül néhány fekete alak üldögélt, távolabb megnyűgözött lovak legeltek. Kicsiny, busafejű, zömök lovacskák.

Amint a király lovasai felbukkantak, a tűz körül ülő alakok felugráltak s bementek a sátrakba. De mire odaértek, már azok is előbújtak megint és csoportba verődve várták a vitézek megérkezését.

Illő távolban leszállt az udvarispán és Tázlár. A többiek félkörben csoportosultak s kíváncsian nézegették a királyi katonákat.

Díszes, arannyal s ezüsttel rakott bőrruhában, de fegyvertelenül állottak vagy tizenöten a sátrak előtt. Hasított süvegük ellenére is alacsonyak, vállasak, zömökek voltak, sokkal alacsonyabbak, mint a magyar vitézek közül a legkisebb is. Olyanok, mint Tázlár.

- Allahajdon! - kiáltotta Tázlár.

- Laobethrom! - felelték a jövevények egyszerre s mélyen meghajoltak. Majd kinyujtott karral, felfelé fordított tenyérrel közeledtek és ismét meghajoltak.

- Mondd nékik: uram, Béla úr megérté, hogy követségben jövétek s hajlandó még ma este fogadni titeket, tiszteletből kerálotok, Köteny úr iránt, - mondta mérgesen az udvarispán.

Tázlár kúnul ismételte az üzenetet, mire az elöl álló, méltóságos tartású, szakállas, öreg kún magyarul felelt:

- Beszíded keráli szívből fakada. Örvendezünk, hogy Bíla úr űnagysága, minden uruszágok legdúsabbjának hatalmas fejedelme, ily derík s hatalmas urakat külde elínk. Hívása parancs.

Azzal megfordult s harsány, vércserikoltáshoz hasonló hangon parancsot adott a nyergelésre.

Míg a legelő lovakat sebten nyergelték, a magyarok is leszálltak lovaikról, a tűzhöz mentek s ittak egy korty kúmiszt, ettek egy falás köleslepényt. Kedveskedő kérdések hangzottak el.

- Hogy vagyon a családotok és a lovatok?

- Hét atyátok neve tisztessíg nekünk.

- Engedjetök meg, urak, hogy ily szegényesen jövénk, - szabadkozott Ernye. Ő egyedül állott a tűz körül letelepültek között, vasvértjében, piros tollával olyan volt a tiszta holdfényben, mintha ezüstből öntötték volna.

Azután ismét nyeregbe vetették magukat. A kúnok még öt rogyásig rakott málháslovat is vezettek. Ezeken voltak az ajándékok a király számára. Elöl lovagoltak a magyarok, mögöttük a kúnok, legvégül a vezetéklovak és málhások. A sátrak körül csak néhány rabszolga s házőrző vitéz maradt. A menet lassú lépésben vonult a Dunaparton és a hallgatag kún urak néhány rövid, elismerő s bókoló felkiáltással fejezték ki elragadtatásukat.

- Mily folyóitok s városaitok vagynak!

- Mily gazdagság, mily hatalom!

- Szígyeljük magunkat gyalázatos szegínysígünkben!

- Nálatok szlúgának lenni annyi, mint nálunk fejedelemnek.

A magyarok hasonlókép fel-felkiáltottak:

- Ne csodáljátok silány patakjainkat! - szabadkozott az élen lovagló Ákos nembéli Ernye. A másik Ernye, aki Branából jött s a vitézek között lovagolt, harsányan rikkantotta:

- Amink vagyon, a kerálé!

- Érjétök bé szegényes vendéglátásunkkal, - rikácsolta az udvarmester oly dühös pofával, mintha kivégzéshez kísérné ezt a bőrruhás, farkaskacagányos, fegyvertelen, kócos lovakon kocogó csapatot.

A király kis szobájában ezalatt összegyűltek az urak, Béla legbelsőbb tanácsadói: Mátyás prépost, a nádorispán és a lovászmester. Mindent először ezzel a három férfiúval beszélt meg, de a legbizalmasabb dolgokat még velük sem minddel, csak Dénes nádorispánnal. Ha pedig olyasmi adódott elő, hogy az egyszerű emberek véleményét akarta hallani, behivatta a vén Illyét, a kapuőrség parancsnokát. Dénes nádor ítélete mindig óvatos, körültekintő és őszinte volt, de gyakran korlátozta az aggodalmaskodó s lépten-nyomon feltámadó pénzgond. A prépost nyers és szókimondó ember volt, de túlságosan is egynek vette az egyház birtokait Jézus urunk személyével. A lovászmester pedig, a kitűnő Türje nembéli Dénes, makacsul védelmezte a királyi birtokok érdekeit. Amikor a döntés súlyos ügyekben történt, Béla letérdelt a zsámolyra a kereszt elé s áhitatosan könyörgött világosságért, iparkodva mennél jobban megérteni az "öreg" Béla szándékait, mintha élne s ő nem lenne egyéb, mint akaratának hűséges végrehajtója.

Béla most szokatlanul lelkesnek látszott. Sápadt, csupasz arca kipirult, mint vadászaton a csípős, sziszegő szélben, lovaglás közben. Mintha nagy tehertől szabadult volna, magasabbra emelte többnyire lehorgasztott fejét, szeme csillogott, kezét az övébe dugva nagy lépésekkel járt fel s alá a szűk házban. De ezúttal nem sötét gondolatokkal viaskodva, hanem a cselekvés vágyában s a kényszerű tétlenség izzásában.

- A kún követök, Köteny fejedelöm követei megérkezének - mondta mély lélekzetet véve és sötéten csillogó szemét a prépostra vetve. Megállott az asztal előtt s lelkes arcán játszott a gyertyafény. - Bár szerettem lönne, hogy szegény kúnok megállhatnának az tartár nyomása ellen, ez nem történe meg. Hiában vala Köteny úr szövetsége ipjával, Misztiszláv kijóvi fejedelöm űnagyságával is. Országukat vér és tűz pusztítja. S Köteny úrnak futnia kell, ha nem akar egy szálig kardélre hányatni. Mégis örvendez az én szüvem, hogy hozzám fordula szorongattatásában s tőlem kér segödelmet és testvéri védelmet.

Az urak maguk elé bámulva hallgattak. A nádorispán hosszú orrát huzogatta, a lovászmester oly konokul nézte csizmáit, mintha most volnának először a lábán, a prépost pedig elnyúlt roppant testével az öblös székben, s olyan hangon köszörülte a torkát, mint a felbőszült medve.

- Pogányok - mondta végül konduló hangon s legyintett.

- Vitéz lovasok, nagyúr, de vajjon vagynak-é arany s ezüst marháik? - töprengett a nádor.

- Keráli földön nincs hely - jelentette ki visszautasítólag s a reábízott rengeteg ménes és legelő sorsán aggódva a lovászmester.

- Barsz kán és Alpra kán felvevék az keresztségöt - érvelt szokatlanul hevesen a király. - S nem vélném, hogy űk is fel ne vennék. Kéncseik is bizonyosan vagynak s nekünk lovas kell, mennél több könnyű lovas, jó nyilazó. Az tartár ellen. Te kedég ne vakarózz, lovászmester uram, majd csak lelünk számukra szálláshelyet.

A prépost arca sötét volt, göndör szakállát rágicsálta s hevesen szólt.

- Vagynak még nálunk is elegen, nagyúr, azkik csak ajkukon hordozzák Jézus urunk nevét, de szűvökben még pagánok. Itt vagynak a polovcek is, Gömörbül, Borsodból. Vajjon nem csak a mult őszön küldének követöket, kérvén, engedjünk nékik szabadságot őseik hitében s hogy leronthassák Jézus urunk templumait? S hogy nyilván imádhassanak atyáik bálványaihoz s áldozhassanak az ű pagán egyházaikban, források mellett s körülhordozhassák istentelen faragott képeiket a vérrel locsolt kotúkban? És bárha összvetörék a bálványokat s ledönték az egyköveket s elpusztíták a kotúkat, miolta Istefán szent kerálunk megtéríté a magyeri népet, nem állanak-e még titkon bálványok s a ligetökben áldozóhelyek? És az gyepűk mentén, rengeteg högyekben s erdős szakadékokban nem pogánkodnak-e a parázna szlávok is? Odalent kedég, a Duna mentén, Szerímben s feljebb, az Tisza mentén, nem legeltetnek-é jövevény kúnok, kik bár felvevék a kresztységöt, mégis gyalázatos ördögeiknek s keremeteiknek áldoznak? Nagyúr, gondolj még az alláhozó pagánokra, a müszülménekre. Mily makacsok s kemények hitetlenségökben, mint imádnak Kelet felé hajlongva s éneklik Mohamednek, gyalázatos profétájoknak dücsőségét. S nemcsak a szerecsönyök, mert ez még hagyján, szerecsöny kell hogy legyen, azki, vezesse a kamarákat s pénzát verjen. De még magyeriak is hódolnak Alláhnak és parázna prófétájának s Damaszkuszban tanólnak, müszülmén medresszékben. - Egy kis szünetet tartott s egyre harsányabb s izzóbb hangon folytatta, körülnézvén a tanakodók arcán. - S beszéljek tám az zsidókról, kik kéncseiket fúrt botban hordozzák, vásároznak s vámot szednek, noha megölék Jézus urunkat, kresztyre feszítvén űt? Nagyságos ücséd meg, Kálmány úr, ez vitéz és bölcs fejedelöm, mennyit vesződék s harcola a Száván túl, hogy megzabolázza az istenkáromló bogomilokat, mert immár kerálként kezdenek gőgösködni s fittyet hányának pápa úr űszentségének is. Mérhetetlen a hitetlenség, nagyúr, dühöng a pagánság, Jézus urunk szüvét szomoréjtó gyalázat vonul meg hegyeink között s ágál kint, a népek között nyilván is. Ha még most letelepítenéd, uram, ezöket a vad, rakoncátlan, barantoló, keserült szívű s Jézus urunkat fitymáló kúnokat is, a kresztyénség viruló vetése sárba megyen s üszög feketedik magvas kalászain.

Elégedetten megköszörülte torkát s diadalmasan körülnézett. A király türelmetlenül kivonta kezét az övéből s hadarintott. De arcán azért mélyebbre vésődött a két, kapocshoz hasonló árok.

- Nagyúr - kezdte most a nádorispán s kihúzta magát. - Én igenyest keveset akarok szólani. Vagynak vértes vitézeink s könnyű lovasaink is, különösképpen a távolabbi várakból s mesgyékről. Tám megerősítenek még némely frank, latin s német, meg cseh és lengyel lovagok s bárók is. De én inkább szeretném, ha olyas nép jönne, azkik lovon születének s lovon halnak, ösmerik a mohalt és könnyen vonulnak, mert nincs mit veszíteniök. Mert vitéz kell, hadaink gyérek s pénza alig vagyon.

A király most a lovászmesterre nézett.

- Pénza alig vagyon, keráli föld s legelő kedég még kevesebb. Sokat ajándékoza szerteszét Andreás urunk űnagysága és most csak nehezen adogatják vissza, azmit visszaadni rendeltél vala. Tám csak nem lakoznak ezek a kún atyafiak fákon, akár a madarak, vagy odúkban, akár az erdei méhek?

- Elélnek ők úgy is, akár a madarak, avagy méhek! - vetette oda türelmetlenül a király.

- Úgy, de lovaik s barmaik csak fivet, meg szénát esznek.

- Meg kell találnunk a nyitját, urak - sürgette őket a király.

- Mért nem települnek Havaselvére? Vagy még lejjebb, a Duna torka mellé? - csattant fel bosszúsan a prépost. - Ott is felvehetik a kresztyöt s imádhatnak Jézus urunkhoz. Oda is megyen elég prédikáló brát s vagynak még veres brátok is, noha csak bajra és gondra.

Igy hát sem a prépost, sem a lovászmester nem kapott a nagy s gyakran emlegetett terven. Béla összevonta szemöldökét, homlokán sötéten húzódott az egyenes barázda. Ajkai összeszorultak, arca ismét elefántcsont-fehérre vált. Kezét az övébe dugva sétálni kezdett, lehorgasztott fejéről arcába s vállára hullott a hosszú, olajjal ápolt haj. Hiába lelkesedett, hiába ragyogtak előtte a jól átgondolt s álmatlan éjszakákon megmért tervek, hiába volt minden oly könnyű és kézzelfogható, hiába mondta minden nap, hogy itt a tartár a szomszédban s leginkább kúnokkal lehet gátat vetni elejbük, merev, elutasító s zárkózott arcokkal, untig ismételt ostoba kifogásokkal, fenyegető némasággal, vagy titkon megbúvó gúnyos mosollyal találkozott. Már érezte, hogy fátyolként húzódik mögötte a hangtalan suttogás, amikor megjelenik az udvari nép között: bolond... a tartárok bolondja... Tegnap még az Etil-menti magyarokat akarta visszahozni, ma meg a kúnokat. Hogy hadd legyen mennél több ingyenélő, bujálkodó, iszákos, pogány sáskahad az országban, hadd legyen neki mennél több hálás fegyverfogója, hogy még jobban megtörje s megalázza a vérbeli, foglaló magyar nemzetség vitéz unokáit...

Amikor így végigpillantott keserves szóharcain, meggyőzni nem tudó okoskodásain, jobb belátásra intő beszédén s hadi tervein, minden megfényesedett előtte, de csak hogy annál görcsösebb keserűséggel gondoljon az urak konokságára. Valóban, így kellene tenni! Nagy királyi sereget toborozni, jó vérteseket s gyors íjászokat fegyverezni, a visszaszállingózó királyi birtokok jövedelméből hatalmassá s győzhetetlenné növelni, néhány leghívebb vitézére bízni, azután letörni a nyakas urak s nemzetségfők gőgjét. Mert ezek annyit akarnak, ahányan vannak s bár külön-külön halálosan gyűlölik egymást, együtt mégis őt gyűlölik legjobban. Míg minden vármegyében s minden nagyobb országrészben kisebb-nagyobb királyok uraskodnak, addig nem lesz egy akaraton az ország s nem parancsol senki, mert mindenki parancsol. Ilyenkor döbbent csak meg igazán azon a bűnös oktalanságon, amellyel apja, Endre, szétdúlta az "öreg" Béla becsületes rendjét, igazságos és mindenkinek egy mértékkel mérő kormányzatát.

Ismét megállt a hallgató urak előtt s szájában keserű ízzel beszélni kezdett.

- Köteny úr követeit fogadni kívánom s meg akarom tanácskozni velük, mit kíván uruk űnagysága. S mit adhatunk nékiek mi. S hogy hányan s miként vagynak s miként lehetnének mivélünk egy test, egy lélek s legfőkép egy fej. Mert az tartár egy test és egy lélek.

- S fejök annyi, akár a sárkányé! - nevetett harsányan a prépost. Visszanyerve nyugalmát, bizakodó, gőgös jókedvét, s elégedetten gondolva okos szavaira, melyekkel az imént gyökerestől megtépte a király szándékait Jézus egyháza érdekében, széles, szőrös kezét a kancsó után nyujtotta, töltött s egy hajtásra leöntötte torkán a tüzes bort. Ezután a tálból egy aranysárga almát emelt ki, széles, hibátlan fogaival beleharapott s nagy reccsenéssel leszakította a gyümölcs felét. Lassan, csámcsogva ette, oly élvezettel, hogy a lovászmester szájában összefutott a nyál s titkon nagyot nyelt.

- Több fejük vagyon, mondád - gúnyolódott a nádorispán, szorgalmasan fejegetve hosszú orrát s laposan pillantva oldalvást a csámcsogó prépostra. - De az szűvük egy.

- Szűvünk nékünk is vagyon - legyintett a fél almával Mátyás úr.

- Csak éppen fejünk nincs egy is - tette hozzá fakó hangon a király, szemrehányóan ráemelve sötét szemét. - De hagyjuk. Tám a végső veszély üdején megismeritek a fejet s gondoltok vele, amikor késő leszen.

- Nono! - döbbent meg a lovászmester s felpillantott a csizmájáról. - Elébb meghalnak a tagok s csak utoljára a fej. Tagjaid kedég, nagyúr, épek.

- Minek ide holmi kún csürhe? - kezdte megint a prépost harsányan, az almacsutkát a sarokba hajítva s egy másik gyümölcs után nyúlva. - Szálljanak meg Havaselvén. Vagyon ott még legelő s gazdátlan föld. Tám csak nem koslat utánok a tartár még oda is? Ha kedég betolná gyisznó orrát a kapukon mihozzánk is, vagyon itt elegendő vitéz nemzetség és férjfiú, ki felkösse kardját, megnyergelje lovát s hadba indítsa legényeit. - Felugrott, hatalmas mellét kifeszítette, bársony szokmánját díszítő nehéz aranycsattja szinte megpattant az indulattól. Nyakában vadul meglendült a vastag láncon függő aranykereszt. Lecsapott az asztalra. - Szégyön s gyalázat, hogy kún tekergőket, barantoló baromcsordásokat akarsz mellénk helyezni, nagyúr. Nincs az pokolnak tartárja, ki megállana vérteseink vasfala előtt!

- Én kedég fogadni akarom a követöket s bételepítem űket - vágta oda indulattól forrva a király. - Ösmerlek mindnyájatokat. Azki előttem áll, annak parancsolok. De azki szétcibálá keráli földeinket s falvainkat s most számolnia kell s azki messze vagyon, nem akar zabolát s féket tűrni magán. Előttem nincs hazugság és szépítés - hangsúlyozta rekedt, indulatos, kíméletlen hangon. - Tudom, mi vagyon ezen a földön. Kajánság és kárlesés. Látám, miként markolászák meg szegény, bódogtalan atyám torkát kétszer is. Én még nem feledém sem Apod fiát, sem Barsz fiát, sem Szakállas Mikát s nem feledém anyám halálát sem. S jól észbe vésém Harcias Frederikusz úr bétörését is az ország hátában, tíz esztendőnek előtte. Nekem könnyűlovasok s nyilasok kellenek, urak s olyanok, kik az én szavamra hajtják fejőket kresztyvíz alá s kik Jézus urunk dücsőségére az én parancsomra hajtanak. Szólottam.

Nagy csend támadt. A király felindulástól sáppadt arccal járkált, hogy lehűtse izgalmát, kezét övébe dugva s hosszú haját meg-megrázva töprengett. A nádorispán gúnyosan elmosolyodott hosszú orra alatt s elégedetten simított egyet lelógó bajuszán. A lovászmester pedig hümmögött magában s a csizmájára meredt.

- Hát 'szen, ha vagyon legelő... - dörmögte engedékenyen.

- Szerettem lönne, - folytatta a király nyugodtabban s fájdalmas vágy csengett a hangjában - ha nagy kerálaink nyomdokában lépheték lönne, kik érdemöket szerzének Isten előtt pagán népek térítésével. Kúnokat győze karddal s téríté kresztyéni buzgalommal László szent kerálunk is. Tám megadja Isten az ű kegyelmét s visszavezérli feleinket az Etil mellől. Barsz kán népét is megtérítenénk s vagynak kúnok földjeinken, kik békén s buzgón imádnak Jézus úrhoz. Tudjátok, hogy sem damakos, sem minorita nem lehet, csak ha megtanulá a kún nyelvet és ujgúr betűvetést. Ott vagynak az veres brátok, vitézkedének s tanajtának kún földön, bárha vétközének is ellenünk. S most, amikor önként kívánkoznak Jézus úr egyházába s alázatval hajtják fejöket kresztyvíz alá, sőt vitézködni is kívánnak Tartarosz rémei ellen, verjünk orrukra, köpjünk szemök közé s fintorgassuk kényös orrunkat? Nem feleink s atyánkfiai-e űk is Isten előtt? Szabad-é a nyájat kiverni a farkasok közé?

- Azmit nagyságod mond, - jegyezte meg rekedtes hangon, közömbösséget mutatva a nádorispán - szűvemből buzog.

- Mégis sokan vagynak, kiknek megkeseredik tőle a nyála - dörmögte a lovászmester.

- Kérdés, uram, megbírhat-é velük mi gyönge hatalmunk s a kreszty ereje - aggodalmaskodott a prépost. - Mert, uram, ott, Havaselvén, vagy akár csak Erdőelve szélén, avagy az Alsó-Tisza táján is, élhetnének, de ha oly nagy számmal vagynak, mint hallani s elöntik földjeinket, hiába Jézus urunk s hiába a hit ereje, megbírnak vélünk, ha nem akarnának is.

- Alázatosak s hontalanok - mondta a király.

- Alázatosok, míg hontalanok, uram - folytatta a prépost. - De ha lészen földjük s országuk, vajjon hol lakozunk majd mi?

Öcsény lépett be. Halk szóval jelentette, hogy a követeket illő kísérettel az udvarba hozták, nekik is, lovaiknak is szállást készítettek, csak azok maradtak Gellért hegye alatt, akik sátraikat őrzik. A király ismét felajzott örömmel, csillogó szemmel hallgatta Öcsényt.

- Urak, ti most békével mehettek dolgaitok után. Öcsény uram, - fordult a fiatal lovaghoz - elébb még Illyét kívánom látni.

A három úr felcihelődött s csörtetve, dobogva kiment. Elöl a prépost haladt, csikorgó csizmáiban, hosszú lépteivel s a szakállába dünnyögve. Amint az ajtón kiléptek, nyomban megkondult mély medvehangja. Ingerülten magyarázott a másik kettőnek, de azok nem szóltak semmit. A zaj tompán kongott a hosszú folyosón s csak sokára halt el, mint távoli mennydörgés.

Míg a király Illyét várta, letérdelt a falon függő kis ezüstkereszt előtt s mélyen leborulva, magába merülve imádkozott. Ő is érezte a kúnokkal kötendő szövetség veszedelmét. A mongol kán levele már azt is szemére hányta, hogy a kúnokkal valamelyest törődött s egy-két törzsük töredékét, néhány nemzetségüket megkeresztelte s befogadta. Ha most Köteny egész népével bánik úgy, mint Barsz és Alpra néhány kisebb hadával, Batu még inkább felbőszül. De ha nem gyámolítja a kúnokat, vajjon békén marad-e? Ha Barszot és Alprát is kiűzné, megbékülne-e? Érezte, hogy nem. Batunak vagy szövetség kell, vagy ürügy a támadásra. Szövetséget nem remélhet, támadni akar tehát. S ha támadni akar, hiába megy ki az országból minden kún egy szálig, hiába szakít meg velük minden kapcsolatot s veti őket prédául a mongol fegyvereknek, új ürügy alatt támad.

Míg buzgón s áhítatosan kérte Istent, világosítsa meg elméjét e nehéz időben, agyán átrohant helyzetének minden nehézsége s szinte a csontjában érezte az ellene feszülő erők nyomását. Valóban, jól meg kellett fontolnia minden lépést, minden parancsot, sőt minden szót is. Behúnyt szeme előtt képek sora villant meg. Az ősz pápa, Gergely, Frigyes császárral hadakozik. A körmönfont elméjű, képmutató, szavakkal méltányosságot hirdető, de fegyvereit nem rejtegető császár a fortély, alázat, hízelgés, szerződés, fenyegetés, bűnbánat, titkos lazítás, vesztegetés és erőszak minden eszközével el akarja gázolni a pápát s hátha sikerül neki? A pápa kiátkozta Frigyest és kiszolgáltatta a Sátánnak, Frigyes nyíltan felvette a kesztyűt a pápa ellen. Vajjon nem írta-e a pápa Frigyesről: "Vadállat támada fel az tenger mélyéből, medvelábbal, oroszlán szájjal és leopárdnak tagjaival. Szűntelen átkozza Isten nevét, egyképpen támadja az Úr szentélyét és az szenteket, kik az Egekben lakoznak. Készek vagyunk annak bizonyítására, hogy e dögvészes kerál nyíltan állítá, hogy az világon három fő csaló vala, tudniillik Jézus Krisztus, Mózes és Mohamed, kettő közülök dücsőségben hala meg, míg Jézus Krisztust keresztre akaszták fel. Sőt csak az ostobák hihetik, hogy egy Isten, a mindenség teremtője, szűztől születheték..." S nem kapta-e meg Béla s Bélával együtt minden keresztény fejedelem Frigyes levelét, amelyben a pápa ítéletétől Isten ítéletéhez apellált s nem nevezte-é a pápát a királyok közös ellenségének? "Az pápa, - írta, - telhetetlen nagyravágyásában nem törekszik kisebbre, mint hogy minden királyságok fölött uralkodjék. Ha az római császárt, azki ellen első csapását intézi, összezúzza, könnyű leszen megaláznia az többi királyokat és fejedelmeket. Hívjuk tehát az ti támogatástokat, hogy az világ tudja meg, közös becsületünk forog kockán, valahányszor világi fejedelem megtámadtatik. Az római pápák kevélysége és nagyravágyása okozza mind ama bajokat, melyek az kresztyénséget sújtják. És csak akkor leszen béke, csak akkor leszen az kresztyénség valóban erős, azmikor az pápa megszűnik világi ügyekbe béavatkoznia, hogy az Idvezítő által kijelelt úton az lelkek idvével foglalatoskodjék..."

Az agg pápa tehát élet-halál harcot vív, miközben követeket küld a mongolhoz s megtérésre, megtérés után pedig vele kötendő szövetkezésre s a világ felett gyakorlandó békés uralkodásra hívja fel.

Harcias Frigyes osztrák herceg pedig, aki tíz évvel előbb betört már az országba s feldúlta a nyugati vidékeket, megsarcolta Endrét, csak azt várja, mikor ismételhetné meg vállalkozását. Ővele tehát minden áron békét, ha lehet: szövetséget kell teremteni. Hogy így Nyugat felől biztos lehessen s minden erővel Keletnek fordulhasson. Béla bízott benne, hogy okos tapintattal s béketűréssel, valamint a herceg meggyőzésével ez sikerülni is fog. A csehek és lengyelek felől nem kellett félnie. Leánya, Kinga, a cseh király felesége, egyetértésben él urával s a király rokoni szívvel áll Béla oldalán. Viszont annál nagyobb bajok mutatkoznak idebent. A király jelentéseket kapott parancsainak teljesítéséről s tudta, hogy az oktalanul adományozott birtokok visszavétele nem megy simán. A szívekben keserű düh, gyűlölet, tiltakozás, felháborodás gerjedt. Senki sem engedett szó nélkül. Az urak sérelme szívük gyökeréig hatolt. Hiszen kutya is haragszik az orráért! És Endre idején már oly hatalmasok s elbizakodottak voltak, hogy ők szabtak feltételeket a királynak s iparkodtak széthúzni-vonni minden birtokát. Még a papság is méltatlankodott, mondván: nem lehet királyi adományokat, Jézus testületének jogos részeit most visszavenni s világi hatalom eszközévé tenni! Világi és egyházi urak pedig egyaránt kérésekkel, követelésekkel, magyarázatokkal s tiltakozásokkal halmozták el, ha lehetett: személyesen, ha nem: a kancellária útján. Szekérszám növekedett a sok instancia, rogyásig gyűlt a sok pergamen! Az udvaron s a kancellária házában egymást taposták az emberek, ordítozásuk, fenyegetőzésük, könyörgésük kicsapott a vastag, magas falak közül. A körmölő diákok száma megnőtt, a prépost torka berekedt, feje megfájdult, lába elfáradt s egyre kevesebben érték be biztatással, csillapítással, ígérettel, a család után való kérdezősködéssel, a leányzó szépségének, a fiak erejének s vitézségének dícséretével. Tele voltak a vendégfogadók s a Nyulak szigetével szemközt elterülő gyepes parton, fel egészen a latin város romjaiig, fekete sátrak vonultak, lovak legeltek, vitézek lopták a napot, várakozó, káromkodó urak pörlekedtek. S akik feljöttek tíz-tizenkét lóval, gyakran gyalog kutyagoltak haza szolgáik kíséretében, mert eladták mindenüket, hogy várhassanak.

Pénz meg, természetesen, koránt sem volt annyi, amennyi kellett volna. Ilyen helyzetben Endre úgy segített magán, hogy bevonta a pénzt, - ezen már nyert, - s újat veretett, kevesebb ezüsttel, több ónnal - s mégis magasabb kényszerértékkel. Ezenfelül zálogba csapta, amit csak tudott s eladott néhány regále-jogot, nem hederítve rá, hogy már eladta-e egyszer. Akinek meg lehetett, nem fizetett. Igy húzta-vonta a papoknak járó sópénzt is, hiába könyörgött, fenyegetett, tárgyalt s intézkedett maga a pápa is. Ám Béla ezt nem tehette. Ő - Béla volt! Undorral s megvetéssel nézte apja mesterkedéseit, az aljas csalásokat, fosztogatást, zálogolást, alkudozást és ámítást. Igy hát gyorsabb ütemben intézte a jogtalan adományok visszavételét, hogy növelje a királyi vagyont s megkísérelte a regálebérlők szorongatását is. Mind a kettő nehezen ment.

Ha már most eldobja magától a kúnok önként ajánlkozó erejét, nemcsak lelke ellen vét s kiszolgáltat a pusztulásnak egy népet, mely erős, gazdag, harcias és tekintélyes, nemcsak kiveti őket Jézus egyházának küszöbéről, - ami lehetetlen! - hanem még engedelmes, hálás harcosoktól is megfosztja magát. Pedig a kúnokat nemcsak a mongollal lehet szembeállítani. Nemcsak azért jók, mert közelről ismerik ellenségüket, összemérvén vele fegyverüket, hanem éppen abban erősek, amiben a magyar katona már gyenge: a cselben, hirtelen lecsapásban, gyors és kitartó portyázásban, nyilazó támadásban, könyörtelen, makacs és elszánt üldözésben. Könnyű fickók a kúnok, mind lovaik, mind ők maguk fáradságot, éhséget, szomjat, szenvedést játszva tűrnek s a vértes hadak mellett repülnek, akár a vérmes sólymok. Osztrák Frigyes is meggondolná, vajjon kihasználja-e Béla nehéz helyzetét, ha látná a kemény kún csapatokat. S maguk a magyarok is könnyebben védelmezhetnék hátukat Nyugat felé, ha Keletre a kúnok nyilait fordíthatná. Mindenképpen kellettek a kúnok. Ez volt az Isten ama ritka ujjmutatása, amely nemcsak túlvilági dicsőséget s jutalmat ígért a térítés és vendéglátás kegyességeért, hanem már e siralom völgyében is nyugalmat, biztonságot, erőt s boldogulást a szorongatott országnak.

- Nagyatyám s atyáim lelke, - fohászkodott Béla a csendben, homlokával a hideg kövezetet érintve, - könyörögj Istennél, Jézus urunknál, hogy árassza elmémet világgal, szűvemet kitartással, tetteimet okossággal a népért s minden javaiért, melyekvel számolni tartozom halálom hóráján...

Miközben imádkozott, belépett Illye. Látván, hogy ura leborulva térdel a kereszt előtt, megállt, vigyázva, hogy még a csizmái se ropogjanak, fegyverei se csörögjenek az áhítat csendjében. Moccanás nélkül állott, oly moccanás nélkül, ahogy csak ragadozó állatok, - macskák, hiúzok, sasok, sólymok - tudnak állani. Zömök, kajla lábát szétvetve, szinte a földbe nőve. Kezét lelógatta, kis éles, fekete szeme a gyertyákra meredt, övéről függő korbácsa, kardja meg sem billent, fejéről alácsurgó ősz hajfonatai meg sem rezzentek. Hajnalig, vagy akár napokig állott volna így. Látszottak rajta a hosszú élet viharai, az eső, hó, szél és napfény nyomai. Koszlott farkasbőre a legszegényebb útonjárónak is gyalázatára lett volna. Süvegét a hóna alá szorította.

Mikor a király befejezte ájtatosságát s keresztet vetve felállt, a vén Illye gyengéden hozzá lépett, megfogta karját és segített neki. Azután ismét visszament az ajtó mellé.

- Illye, - mondta a király leülve s lábát elnyujtóztatva, nagy, mélytüzű szemét simogatón vetve a vén férfira, - hivatálak, hogy okosabb legyek szavaidtól. Megjövének az kún fejedelöm űnagysága követei.

- Látám, - dünnyögte Illye rekedten, közömbösen.

- Illő vendéglátással bévezeték üket az vendégházba. Mit mívelnek ott?

Illye könnyedén vállat vont.

- Mit mívelnének? Bámulják a falak vastagságát s erejét. És a ház tetemességét s fényét. S leülének a nagyház közepén a földre s tanakodnak.

- Köteny úr űnagysága békével készül béjönni, földet kér népének s barmainak.

- Adni kék nékik.

- Ük ezért vitézködni kévánnak az tartár ellen.

- Tatár ellen, némöt ellen egyaránt vitézkedhetnek.

- De az urak ellene vagynak.

- Az urak! - legyintett megvetően Illye. - Csak maguk hasát símogatják.

- De az igazak is ellenzik.

- Az igazak? - dörmögte Illye és sűrű bajusza alatt mintha elmosolyodott volna, de inkább a farkas vicsorgásához hasonlított ez a mosoly. - Tudod, nagyúr: vagyon közöttük igaz is. De sűrűn vetik, ritkán kél.

- Tahát mit vélsz? - tette fel a kérdést s erősen, kutatva nézett a vénember szeme közé.

Az lépett egyet, összeráncolta ereszként kiugró szemöldökét, lassan megnyalta keskeny ajkát s gondolkodott.

Hosszú idő múlt el így, de a király türelmesen várt.

- Hát uram, - szólt végre Illye, - használhatod a farkast is más farkasok ellene. Csak vigyázz magadra.

- Ez az egész? - mosolygott a király.

- Mit akarsz még?

- Jól vagyon, eredj. Ügyelj, ne míveljenek valami zenebonát a kún urak vitézeivel.

Illye megvetően, egy kissé sértődötten felvetette a fejét.

- Miolta kék ilyet Illye fejéhez vágnod? - recsegte gorombán. - Ha ezért hívtál, nem jöttem lönne.

- Jól vagyon, mondám, - nevetett a király. - Igyál egy korty bort.

Töltött a kék üvegkupába s felé nyujtotta. Illye megnézte a bort, lottyantott belőle egy keveset, kétfelé törölte lecsüngő bajszát s egy húzással lenyelte a bort. Ezután ismét megtörölte bajuszát, a kupát az asztalra helyezte s így szólt:

- Ukkonra s a te egészségedre.

- Hát eredj, - intett a király, mire Illye meghajolt, homlokát megérintette ujjaival s hóna alatt szorongatott süvegét a fejébe nyomta.

Lassú, lomha mozdulattal fordult ki az ajtón, durva, megvetemedett csizmái recsegtek. Olyan megható volt, amint hátatfordítva ment, a cafrangos, kikopott, fakó farkasbőr oly árván lógott rajta, fején a rossz süveg, a vállára csüngő zsíros, ősz haj, a nehéz, megfeketedett görbe kard oly szegényes volt, hogy Béla ismét elmosolyodott és szemében a szeretet fátylas fénye csillant. Most látta csak, hogy hiába lelkesedett, hiába tudta, mit jelentenek a kúnok s hiába számított ki minden eshetőséget, mert ezzel a vén, goromba ordassal váltott néhány szó után nyugodott meg csak igazán s keményedett meg az akarata minden gáncs, tiltakozás, félreértés, vagy sérelem ellen.

3.

A követek fogadását délelőtt, mise utáni időre tűzték ki. Este még Béla Ákos nembéli Ernye társaságában hosszú megbeszélést tartott a kún követség vezetőjével, hogy mikép történjék a fogadás és mit óhajt a követség előadni. Amikor ezt elintézték, hajnalba hajlott az idő, úgyhogy a király alig aludt. De egyébként sem tudott volna aludni. Rossz alvó volt, öt óránál többet nem tudott szenderegni még nyugalmasabb időkben sem. Állandó belső izzás fűtötte. Álmai gyakran szörnyűek voltak. Sűrűn álmodta például, hogy meg akarják ölni. Ismeretlen, szakállas, ijesztő férfiak törtek rá, hogy fejét vegyék. Ijedten riadt, felkelt, sétálgatott ágyasházában, imádkozott s csak lassan nyugodott meg. Most is fáradt volt, de nem kedvetlen, hiszen legfőbb terve sikerült s az ellenkezést majd csak legyőzi szép szóval, okossággal, ha kell: erővel. Sápadtabb volt, mint máskor, elefántcsontszínű arca a szokottnál is zárkózottabb és keményebb, ajka körül a mély árkok mélyebbek és sötétebbek, szeme is égőbb és mélyebb.

Korán kelt s nagy gonddal öltözött. Míg Öcsény s két rabszolga a ruháit adogatta és segítette reá, az udvarispán tett jelentést a kún urakról. Majd az országbíró érkezett díszesen, prémesen, oldalán remekművű nehéz karddal, amelyet csak rendkívüli alkalmakkor övezett derekára, mert, mint családi kincset, ősei emlékét, különösen becsülte. Vörösszőke haját frissen kente illatos olajjal, szakállát gondosan göndörítette, hideg kékeszöld szeme nyugtalan volt. Rátold nembéli Gyula úr ugyancsak a követek fogadásáról akart beszélni. Béla, miközben az egyik rabszolga illatos olajjal kente hosszú haját, rövid, egykedvű szavakkal adott utasítást a szertartásra.

Még ott volt az országbíró, amikor belépett Mátyás úr. Szebb, hangosabb s hatalmasabb volt, mint valaha. Égszínkék dolmány, hölgyprémes szokmán, gyöngyökkel s rubintokkal rakott széles öv, lágy sárarannyal vert kard, vadonatúj, remekbeszabott csizma s prémes kalpag volt rajta. Erre az alkalomra még gyönyörű, omló, hímezett palást is ékesítette vörössel cifrázott sötétkék selyemből, a szokásos és annyira kedvelt hiúzbőr helyett. Üdén s pirosan lépett be, alig harmincöt éve játszott a fáradalmakkal s virrasztással. Ezt a robajló fiatalságot, ezt a legyűrhetetlen, játékos erőt, ezt a gyors forgolódást, mindig talpon levő készséget szerette benne Béla legjobban. Ő maga tépelődésre hajlamos férfi volt, nehezére esett a sok beszéd és küzdött a tennivalókkal, Mátyás prépost mindennek nekivágó, mindent a jobbik oldaláról néző természete megnyugtatta s kedvet öntött belé.

- Ámuldoznak ám vendégeink! - kiáltotta a prépost a király üdvözlése után, mintha ő hívta volna a kúnokat s az ő érdeme lett volna, hogy oly tisztességgel fogadták őket. - Most látják csak, minő hatalmas birodalomba jövének. Azt mondják, Kijóv gazdagsága s ragyogása, házainak s templumainak nagysága törpe szemétdomb a te házadhoz képest, uram!

A király mosolyogva fordult felé, miközben beolajozott haját ezüstfésűvel bontogatta az óvatoskezű rabszolga.

- Ha még nem szemétdomb Kijóv, nemsokára az leszen - mondta.

- Érsökünk űeminenciája beteg - folytatta a prépost, tarsolyából pergamenlevelet véve elő. - Most hozá Esztrigánból a hírt s ez levelet Bernát fráter, dominikánus pap.

- Beteg! - kiáltott fel sajnálkozva a király s egész arcával a prépost felé fordult.

- Úgy vagyon, nagyúr. Imé, az levél, ezt írja Róbert úr űeminenciája.

S kibontva a levelet, latinból magyarul olvasta kissé meghatott hangon:

- Uramnak, Béla úrnak, kerál űnagyságának idvességet! Uram és kedves Fiam, Istennek méltóztatott engem, gyarló szolgáját meglátogatni, hogy szenvedéseimvel munkáljam lelköm idvességét s bélássam ez világi életnek hívságát, alacsony mivoltát s röppenő rövidségét. Uram, testem gyötörtetvén s puha párnáimra szögeztetvén, nem utazhatom Hozzád, bátor ily nehéz napokban, mikor súlyos határozások előtt állasz, talán segélhetném gondjaidat viselni. Hallám, Jézus Urunk aklába forrón kévánkoznak sanyargatott feleink, az kúnok. Bőségös kegyelmet nyernél Isten trónusa előtt, uram, ha ez vad s felette igen nyers pagán nép Urunk szelíd igájába hajtanája kemény nyakát s éppen az Te míveleteid által. Kérlek, uram, imádj érettem Isten Atyánkhoz, távoztatnája tőlem az kórt, hogy én is részesedhessem ez Néki tetsző míveletben. Ha kedég ű szent nagyságának ez nem tetszenék, kérd, bocsásson reám könnyű és ézös nyugovást s engedje meg bíneimet, melyekkel ű szent jorgalmát annyiszor megkésértém.

Összecsavarta a levelet s lassan a tarsolyába dugta.

- Ma érette is imádjunk - mondta a király elszomorodva. - Tám nem nehéz a kór s felépül hamarost. Ha kedég meghalna, Isten fogadja bé kegyesen.

Ez a levél leverte a királyt s akkor is komor volt, amikor mise után bevonult a nagy trónterembe. Fekete, hímzett ruhájában, vállára omló sötétbarna hajával, sötét szemével s fehér ábrázatával különös megrendülést keltett. Bíborbélésű, arannyal hímzett palástjában, melyet nehéz drágakövekkel rakott csat fogott össze a mellén, szikrázó ékkövekkel s arannyal borított kardját könnyedén megemelve, fején aranyabroncsos koronával, lépdelt a faragott, magas szék felé s az urak néma főhajtással nyitottak utat. A terem zömök, boltíveket tartó oszlopain s a falakat borító festményeken színes őszi napfény játszott, az ólomkeretes nagy ablakok tüzeltek a világosságban. S az urak díszes ruhái, villogó csatjai, kardhüvelyei, gyöngyökkel s rubintokkal rakott tarsolyai, hiúz- és párducbőrei, a papok szürke s fekete ruházata, a prémes kalpagok piros és fekete bársonya még gazdagabbá és ragyogóbbá tette a tündöklő napfény játékát. Ott állott a prépost világoskék bársonyban, Báncsa nembéli István váci püspök sötét papi ruhában, csupasz arccal, a nádorispán, az országbíró, Tömör udvarispán mérgesen, kis zömök borzként, Gutkeled nembéli Apaj, Horvátország és Szlavónia bánja, - az éjjel érkezett nagy kísérettel - Szák nembéli Pós úr, a tárnokmester, sötétkék bársonyban, nyírott állal, de hosszú bajusszal, Csák nembéli Maté étekfogómester aranysárgában, hiúzbőrrel a vállán, Rátold nembéli Balduin pohárnokmester meggyszínű ruházatban, soványan s magasan, mint egy oltárkép, s Türje nembéli Dénes lovászmester mint rendesen, most is kopottan és a csizmáját bámulva. S voltak ott még ispánok is többen, közöttük Tamás bodoméri ispán, Olimpiádisz asszony, a királyi gyermekek dajkájának ura. Az őrséget Ákos nembéli Ernye vezetésével előkelő ifjak állták, közöttük Saint-Omer Vilmos és Öcsény, talpig vasban, leeresztett sisakrostéllyal, gőgösen lengedező színes tollakkal, oldalukon hosszú, egyenes kard függött. S voltak még könnyű vitézek is, csákánnyal a kezükben, korbáccsal s görbe karddal az oldalukon, vállukon farkasbőr, hajuk csimbókba kötve a halántékukon. Arcuk kemény és zord. Szétvetett lábbal állottak az ajtógyámok mellett s meg sem moccantak. Ott volt egy ajtó mellett Ernye is, a szép szál, vállas, hetykearcú, nagytekintetű branai legény. Igy nézhette végig ő is a csudálatos látványt, a kúnok követségének nagy szívességgel s kitüntető tisztességgel való fogadását.

A papok, többnyire dominikánusok, - mert ők jártak leginkább a kúnok között - leültek a falak mentén álló öblös, nehéz székekbe, de a többi úrnak is állania kellett, amikor a király már elfoglalta helyét s komoly, ünnepélyes arccal körültekintett.

- Isten segödelme légyen mivélünk most és mind örökké, ámen - szólt a király s keresztet vetett.

- Ámen! Ámen! - dünnyögte, morogta, zúgta a jelenlévők tömege s mindenki keresztet vetett nagy áhítattal. A szemek várakozón függtek a király sápadt arcán.

- Atyák s urak, ézös feleim, - kezdte a király halk, de határozott hangon - Isten akaratjából s keresztyén országunk javára jónak láttuk, hogy színünk elé bocsássuk a távolról érkezött követöket, kik is Köteny úr űnagysága, Kúnország kerála nevében s képében jövének hozzánk, hogy kéréseit vélünk közöljék. Kérlek, atyák s uraim, bölcs elmével, Isten szándékainak alázatos követésében szorgoskodjatok s hallgassátok figyelmesen Köteny úr szavait.

Ekkor megnyílt a terem végében levő ajtó s beléptek a kúnok. Elöl a forradásos arcú, vén, igen megfontolt s komoly Törtöl lépett be, a többiek hátrább maradtak s az ajándékokat hozták. A király széke elé érvén, kissé távolabb megálltak, ujjaikat homlokukhoz emelve földig meghajoltak, majd letették az ajándékokat a földre. Az urak kíváncsian nézték, mit hoznak a kúnok s milyenek ők maguk is. Látszott rajtuk, hogy fényes öltözékkel s díszes fegyverekkel kívánják megtisztelni az urat, aki előtt állanak. Övük, tarsolyuk, kardjuk, csákányuk nyele s az övükről csüngő mindenféle tukó és eszköz sűrűn borítva arannyal, gyönggyel, rubinttal, csekmenjüket drága hölgyprém szegélyezte. De azért mégis elmaradtak a király körül állók mögött dísz és ragyogás dolgában. A többnyire magas, nagyhajú s dússzakállú-bajszú magyarok, - lévén a vérükben sok szláv, sőt itt-ott német és frank vér is - közöttük különösen a hajdani magyar törzsből valók, kissé fitymálva nézték a zömök, alacsony, meglehetősen görbelábú, széles arcú és keskenyszemű férfiakat. Kutatták rajtuk az ellenérzés-sugallta hamis vonásokat. Lesték, hátha valamelyik titkon súg, vagy int a másiknak, hátha rosszhiszemű pillantást vet a királyra, vagy uraira, hátha sunyi, rejtett szándékok villannak majd titkon a szemükben. S mert akarták, hát meg is találták, amit kerestek. A fekete, keskeny szemrésekből mintha leskelődő s kajánkodó pillantások lövelltek volna, a hosszú bajusz alatt gúnyos mosolygás, a sebhelyek, forradások között pedig nem kemény s rendíthetetlen közöny, kimért előkelőség és önuralom, hanem kegyetlen vérszomj és ártó kémlelés. Az ajándékok is fitymálást keltettek az urak ajkán. Bárhogy uralkodtak is magukon, csak nem tudták elfojtani a sajnálkozás és lenézés gőgjét.

Csak a király nézett le rájuk magas székéből nyájasan, csak ő mosolyodott el az ajándékok láttán s ő bólintott kegyesen, amikor mélyen meghajoltak előtte. Szemét hosszan pihentette a földre halmozott kazáni, perzsa, s kaukázusi szőnyegeken, a drágamívű aranykancsókon, kupákon és tálakon, a türkizzel, rubinttal s gyönggyel rakott aranyveretű görbe, könnyű kardokon, néhány csillogó aranykengyelen és zablán, aranyszállal hímzett nemeztakarókon, s egyéb efféle, lóra és férfiúra való holmin.

- Mit kívánsz, uram? - kérdezte szelíden a sebhelyes vén kúntól.

Az felemelte fejét s keményen, egyenesen a király arcába tekintett. Lassan, minden szót gondosan hangsúlyozva s megnyomva, kissé sziszegő, kúnos kiejtéssel beszélni kezdett.

- Én, Törtöl, mü istenünk s tü istenetek kegyelmíbül Köteny úr, nagykúnok fejedelmének tanácsa s kípínek viselője, urunk kírísíre jövék feleimvel s hozám ez csekíly, szegínyes ajándokot nagyságodnak, magyeri kerál dücsősíges színe elejbe járulván uram kipíben. - Megköszörülte a torkát, tisztelettel félrefordult, majd megint feltekintett s folytatta: - Mondá Köteny úr, nagykúnok fejedelme, eredj magyeriak nagyságos fejedelmihez s tígy bizonyosságot tiszteletemről s minden kúnok tiszteletíről, kik az Etil s Don között s a Ker-balik tengiz partjain legeltetnek. Nagyúr, Köteny úr, Tát, Rugaj, Kipcsák s Bázár törzsének s minden nemzetsígeinek fejedelme, ízeni az ín számval. Hősökkínt harcolánk ellensígeinkvel, az mohalokval, szítveretínk s nípünk ereje megtörvín, kíttelenítteténk elhagyni őseink lakóhelyét s barmaink legelőit, azhol atyáink kurgánjai s bálványai vagynak. Meggondolánk, mily kegyelmes az tü istenetek s mily erővel s hatalomval, csudálatos várasokval s téres földekvel ajándékoza meg titeket, hív gyermekeit, hajlandók vagyunk törzseinkvel s minden nemzetsígvel fejünket az kreszty vize alá hajtani, szüveinkbe az tü igaz isteneteket béfogadni s magunkot Jézus úr egyházának s az te jorgalmas, atyai hatalmadnak alávetni, mind az vínek, mind az gyermekek, mind az férfiak, mind az nők. Szabadságainkat meghagyván s magunkat őseink tervínyei szerént igazgatván, nagyságodat ellensígei ellen fegyvervel s vírünk hullásával megerősíteni, feleidet feleinknek, ellensígeidet ellensígeinknek tekintvín. Én, Köteny, nagykún törzsek, nemzetsígek hét folyó s négy világtáj fejedelme, küzdék az mohallal, Kijóv, Halics kresztyén fejedelmeinek vídelmíben s nem ösmeretlen előttem Jézus urunk hite. Legutóbb kedég az Kalka folyó mentín veresíget vallánk s menekülni kéttelenítteténk, holott az mohal immár Kijóv s Halics dúlását határozá. Nagyúr, bocsásd bé tahát szenvedett nípemet, mint béfogadád Barsz kán s Alpra kán nípét is, holott űk csak gyenge s töredíkes erővel valának. Fogadd atyai szüvedbe nípemet s adj szállást, bíkessíget, barmainknak legelőt, igaz istened neviben. Egyek akarunk lenni bölcs kormányod alatt az magyeri nemzetsígekvel, fínyessíges uralkodásodat tisztessígnek tekéntjük s kivánunk néked s egész földednek bódogságot, szaporaságot s hatalmat, isten nevíben.

A király bólintott.

- S mennyien vagynak te urad űnagyságának népei? - kérdezte.

- Negyvenezer dzsidával, nagyúr s barmokval, kiket megmenténk az mohal haragja s kegyetlen pusztítása elől.

Most csend támadt, csak az összehajló urak suttogtak s a kardok zörögtek a kövezeten.

- Udvorespán uram - emelte fel a hangját Béla. - Hozass széköket ez nemes urak számára, hogy megbecsüljük űket, mint vendégeinket.

A borzképű udvarispán elkullogott s a rabszolgák hamarosan nehéz, öblös székekkel tértek vissza. A királlyal szemközt letették s Béla intett, hogy a kúnok üljenek le. Azok lassú méltósággal letelepedtek. Ebben a pillanatban az országbíró a tárnokmesterhez hajolt s halkan a fülébe súgta:

- Münket nem ültet le űnagysága, noha atyái idején mindön ősünk s nemzetségünk ülhetett vala... Sőt a széköket összvetöreté. Most meg ezök a hitvány tekergők ülnek!

A tárnokmester rosszkedvűen vállat vont, tudta, hogy vele szemközt egy tiszántúli ispán ugyanezt súgja egy úrnak.

- Addig is, míg feleletünket nyelvek útján megküldjük urad űnagyságának, vitéz és hatalmas Köteny fejedelömnek, - folytatta a király, amikor a kúnok már ültek s elégedett arccal tekintettek reá - követeit, s velük Törtöl urat, tisztösséggel s igaz kresztyéni szeretettel fogadtuk, szavait kegyesen hallgattuk egyházunk fejedelmei s atyái és udvorunk nagyságos uraival egyben. Most szabadon tanácskozunk a mondottak felől s feleletünket akkor adjuk néktek is tudtotokra, amikor határozánk.

- Allaha sükren! Allaha sükren! - kiáltottak erre a kúnok lelkesen a maguk nyelvén.

- Annyit máris tudtotokra adok, nemes urak, - mondotta a király s hangján átsütött egy kissé a lelkesedés - hogy dominikánus atyáink készek Jézus nevében Köteny úrhoz elindulni s addig is, míg minden szavát ismég mérlegeljük, Köteny úr űnagyságának számvetést teszünk, miként adjunk földet és szállást negyven ezer dzsidának, barmaival és sátraival egyben. Köszönjük, hogy igaz bizalom vezérlett hozzánk s kérjük Isten atyánkat, tegyen bölccsé, türelmessé s igazzá mindnyájunkat az ű megfeszített fia, Jézus úr dicsőségére.

Most mozgás támadt, a követek felálltak, meghajoltak Béla előtt, majd kifelé indultak, hogy szállásukra menjenek. A zörgés, csörtetés közben csoportokba verődtek a papok és világi urak is, halkan tanakodva egymással. Az udvarispán és tárnokmester szolgákkal hordatta el a kúnok ajándékait. Csak a könnyű vitézek és vértes ifjak állottak szobormereven az ajtóknál, szétvetett lábbal s tuskóként súlyosan. A király leszállt székéről, a nádorispánnal és préposttal ballagott kifelé a teremből. Később a lovászmester is csatlakozott hozzá.

- Látád? - dünnyögte Rátold nembéli Gyula országbíró úr a pohárnokmesternek, Haholt nembéli Balduin úrnak, zöldeskék szemét oldalt sunyitva a közelállókra. - Lengyelt, görögöt, avagy karantánt nem fogadott lönne ily tisztességgel. Még le is ülteté őket. Tetves bürgésöket...

- Változnak az üdők - dörmögte a pohárnokmester. Vállat vont, meghúzigálta bajuszát s kifelé indult, mint akinek terhes a beszéd.

Hatodik rész

Csúnya esős, csatakos időben vergődött fel a király és kísérete Pécsvárad bencés kolostora alá. A lovak sarat dagasztottak s türelmetlenségtől horkoltak, a lovasok összehúzták magukon a farkasbőrt, hiúzkacagányt és kalpagjukat a szemükre nyomták. Hosszú sorban kapaszkodtak felfelé a meredek úton, sűrű erdő és bozót között. A kopasz fák sziszegtek és sírtak a feltámadt szélben.

A kolostorból elébük ment egy csapat barát a prior vezetésével. Fáklyákat vittek, hogy a lovasok könnyebben megtalálják az utat. S csakhamar kibontakozott a homályból a vastag fallal kerített, déli sarkán zömök toronnyal megerősített kolostor, fent egy domb tetején. Balról meredek partoldal ásított, azon túl mocsarat lehetett sejteni. A Zengő sötétbevesző oldaláról dübörögve rohant alá a mocskos víz. Vad, sötét, fenyegető volt a táj s csak a kolostorral szemközt, a Zengő felé kapaszkodó tisztáson látszott egy maréknyi parasztkunyhó s pislákolt világosság.

Kiáltozás, latin s magyar üdvözlés visszhangzott az estében s a kirendelt klastromi szolgák s bámész parasztok kezében vörösen, füstösen lobogott a fáklyák gyenge fénye. A király megállította sötétpej paripáját s lehajolva a nyeregből, félkarral megölelte s válloncsókolta az öreg priort, Benedek atyát. A derék öreg meghatottan szipogott, szavakat keresett, hogy méltón köszöntse a nagyurat, de csak annyit tudott kinyögni, hogy: "Hát mégis... mégis..." A kísérők csapatán vidám megkönnyebbülés futott végig, nevetés, rikoltás hallatszott itt is, ott is, hátul pedig, a csapat farkánál, nagy hó-hó kiáltozással megállították a málhás szekereket.

- Rossz utatok vala - nevetgélt Benedek atya s megfeledkezve a hidegről, átengedte lobogó szürke talárját s gyér ősz haját a szélnek.

- Isten nevében megérkezénk - mosolygott a király.

Felkanyarodtak a széles, tompán dobogó hídra s belovagoltak a kolostor udvarára. Elsőnek Béla szállt nyeregből, mire Ákos nembéli Ernye odaugrott, hogy segítsen s a kengyelt fogja, a király már lent is volt, s ropogó csontjait, meggémberedett tagjait nyujtóztatta. Az urak egy-kettőre leugráltak lovukról, hátul Illye recsegő, rövid szavait lehetett hallani, amint a lovászokat és málhás parasztokat káromolta. A fáklyáktól megvilágított, magas lakóházakkal körülvett s a külső fal hatalmas, fekete tömegével bezárt tágas udvaron nagy sürgés-forgás támadt. Katonák futkostak, szerzetesek libegtek bő csuháikban, szekerek torlódtak csikorogva, lovak nyerítettek, fáklyák füstöltek. S az ablakokban kigyúltak a mécsesek lángocskái.

A király, követve a priort s vagy négy atyát, fellépkedett az ódon, vásott lépcsőkön, s az urak: a nádorispán, Báncsa nembéli István kancellárius, - Mátyás utóda - Vajka diák, Csák nembéli Máté étekfogómester, Türje nembéli Öcsény, Saint-Omer Vilmos, Ákos nembéli Ernye, a fiatal lovagok, méltóságuk és koruk szerint követték.

- Isten hozott mű szerény hajlokunkban - kiáltotta lelkes hangon Benedek atya a refektórium küszöbén s megfordulva, keresztet vetett a királyra és kíséretére. - Parancsolj vélünk, uram, amit szegénységünk s árvaságunk adhat.

Jó meleg volt a nagy, boltíves ablakaival a sötét udvarra néző teremben. A hatalmas kürtő alatt cserhasábok ropogtak, a mennyezetről ötágú olajmécses függött. Otthonos, kedves hely volt, igazi vén, vidéki klastrom, egy ezredév számára épült roppant terméskövekből, tölgygerendákból és zömök égetett téglából. A király vidáman lépkedett végig a kongó kockaköveken, hogy a hosszú lovaglásban elfásult tagjait felmelegítse, összedörzsölte kezét, majd átadta Öcsénynek hatalmas, remekbekészült hiúzbőr kacagányát, kalpagját s leült a tűz mellé egy öblös, igen vén székbe.

Benedek atya mellette állt, szolgálatkész, nyájas ábrázattal tekintett alá a királyra, kövér kezével dús barna szakállát simogatva, fejebúbjáig megkopaszodott, fehéren világító homlokát alázatosan lehajtva. Nagytermetű, igen vastag férfi volt, csupa nyugalom, nyájasság és bölcsesség. Messze sugárzott róla a tudományokkal foglalkozó lélek világossága és türelme. Béla valóban otthon érezte magát. Igen szerette ezeket az öreg, távoli klastromokat, melyek völgyekbe néznek alá s rengeteg őserdőkkel zárkóznak el a nagyvilág harcai elől. Nyugodtnak s biztosnak érezte magát öles falaik között, a füstös termekben, a cellák előtt futó keskeny, borongó folyosókon, a tág, nyáron virágos, bokros, télen széljárta könyöklőkön, a kicsiny kápolnákban, ahol oly családiasan pislog az örökmécs, oly szelídek az oltár fölé pingált szakállas szentek s oly áhítatosak a néma zúgok. Kedvelte az ilyen klastromok könyvesházát is, ahol szúette polcokon féltő gonddal leporolva állottak a súlyos, bőrbe kötött könyvek s megvasalt koporsókban a pergamentekercsek, őrizve régi királyok tenyérnyi pecsétjeit s megható, szálkás, kevélyen díszes névaláírásait. El tudott merülni egy-egy ilyen vidéki kolostor síri csendjében zavartalanul áradó gondolataiba, a súlyos asztalok, székek, térdeplők, koporsók és daróccal takart ágyak úgy vették körül s kínálkoztak testének-lelkének, mint százesztendős aggastyánok jóságos, bölcs szeretete. A szaguk is más volt e klastromoknak, mint akár a budai, akár az esztrigáni vagy visegrádi királyi lak termeié és bútoraié. Édes, megnyugtató szag áradt a bútorokból és falakból, mint amikor régi ruháskoporsót nyit ki az ember s elmúlt évszázad simogató illata csapja meg. Olyan jó volt a hosszú út után elnyúlni az alacsony, bő székben, a puha, kivénhedt farkasbőrön, belenézni a tűzhely torkába s hallgatni a nagy épület siket csendjében a járókelő papok saruinak tompa kopogását, a parázs reccsenését, a szél halk sziszegését...

Benedek atya, látva a király merengését, meg sem moccant, csak a szemöldökével parancsolgatott titkon az asztal körül sürgő szerzeteseknek, éles, rosszaló pillantással utasítva rendre egy ügyetlen szolgát, aki lábával csapta be az ajtót s majdcsak le nem ejtette a boroskancsókat.

- Atyám - mondta a király felajzott kedvvel, amikor fáradt testéből elmúlt a didergés. - Míg ennem készítenek, vezess a könyvesházba.

Felállt s az ajtó felé indult.

- Ott most hideg vagyon - intette az atya. - Vedd válladra ezt a bőröcskét, ni.

Felkapva a székről a rongyos farkasbőrt, a király vállára terítette s beburkolta féltő szeretettel, mintha fia vagy kisöccse volna. S a királynak ez is jobban esett, mint amikor gyors szolgák nyujtják felé kincseket érő hiúzbőreit vagy hölgyprémjeit.

Felvéve egy párkányon pislogó mécsest, Benedek atya előre ment a hosszú keskeny folyosón. Figyelmeztette Bélát, hol vigyázzon a lépcsőkre. Igy haladtak át néhány nagyobb termen, kijutottak a könyöklőre s arcukat megcsapta a hideg északi szél. Béla megállt egy pillanatra. Az udvaron még egyre jöttek-mentek az emberek, a fáklyák még ott lobogtak a szekerek körül, nagysüvegű, ködmenes atyafiak hurcolták a málhát, s lobogó hajuk-szakálluk olyanokká tette őket, mint az erdei kisistenek. A vén Illye feketén, rossz farkasbőrét a szélben lobogtatva korbáccsal ügyelt a munkára. A lovakat már bevezették az ólba, az udvaron Branából jött Ernye baktatott át, hátán hatalmas szénacsomót cipelt. Távolabb vén fák zúgtak, az égen nyargaltak a felhők s hallani lehetett a szakadékban rohanó víz dübörgését, a Zengő erdeinek zúgását.

- Jó lönne, ha Mária s a gyermekek itt löhetnének - sóhajtotta a király, elgondolkozva a fekete-vörös, mozgalmas képen.

- Jaj, a keráli gyermekcsék! - nevetgélt a kövér atya kedvesen, miközben lobogó szakálla majd beleért a mécs lángjába. - Itt osztán bódogok lennének, nagyúr! Mert itt vagynak ám szép virágos rétek, páprádos erdők, s még gesztenye erdő is vagyon arra, Várkony felé. S mennyi mókus, pele és nyest, nagyúr! Oly vitézek, hogy még ide is bészöknek, a klastrum udvorába...

Oly lelkesen mondta, mintha máshol nem lennének virágos rétek, páfrányos erdők, gesztenyések, mókusok s pelék.

- Ama toronban vala Vak Béla nagyurunk bézárva, uram - mutatott az atya a zömöken guggoló, kerek toronyra. - S ott vagyon a könyvesház is.

Amint elindult a torony felé vezető árkádok alatt, lent az udvaron csodálkozó, rémült kiáltás hangzott.

- Hej, embörök! Nézzétök! Nézzétök csak!

- Hol? Mit?

- Ott, ott az égön! - rikkantott a férfihang. - Jaj, Öregisten, segélj meg...

A király is, a pap is akaratlanul az égre pillantott. Eleinte nem tudták, mit bámulnak az emberek, min ámuldoznak s mért jajgatnak. De azután, mikor a szél elűzött egy lomha, fekete felhőt s a nyugati égbolt kitisztult, mintha gyenge, sárgás fénykardot láttak volna. Ekkor már csapatokba verődtek az emberek, a kapus fráter is előjött csoszogva, s a hátulsó konyha felől is kibújt három-négy szerzetes. Mindenki az égre meredt.

- Uram, kenyerülj! - zúgták össze-vissza. - Jaj minékünk...

Benedek atya keresztet vetett. Pecsenyés ábrázata elkomorulva tekintett a királyra.

- Jel... - suttogta ijedten. - Égi jel...

- Égi kard... - dünnyögte a király is, keresztet vetve.

- Háború lészön! - kiáltotta egy fürge, nagyszakállú vénember az udvaron. - Én tudom, embörök, mindég így vót. Ha feltűnt vala az égi kard, háború leve!

- Háború, dögvész, fekete halál... - kiáltott elkeseredve egy fiatalabb vitéz.

- Jaj az országnak!

Béla figyelmesen nézte az üstököst. Uralkodott magán, de csak nehezen titkolta felindulását és rémületét. Elszorult a torka, arca sápadt s alig hallhatóan suttogta:

- A tartár...

- Imádjunk Istenhez - szólt az öreg Benedek, s bármilyen bölcs, hívő s a Siralom Völgyét megvető lélek volt is, most izgatottan bámult az égre s kezében reszketett a mécses. - Igy vagyunk, uram, - folytatta szomorúan - árva mécsvilág vagyunk s feltámad a szél és kilobbanunk... Valóban, égi jel ez, tudjuk, mit mond véle az Isten. Bíneinkért vezekelnünk kell, uram, s a vezeklés immár közel vagyon...

Elnehezült szívvel állottak a könyöklőn a szélben. A felhők hol betakarták, hol félelmesen kivillantották a lobogó égi kardot. A sugárpenge görbe élével felfelé az égnek s gomolygó, arany-füstös markolatával a vastag fekete bástya felé fordulva állott. Ködként lebegve s a parányi csillagok ékköveivel díszítve, könnyedén meredt a végtelen messziségbe, mintha az Isten nyujtotta volna fel a látóhatár mögül, ahol túlvilági birodalma kezdődik.

- Kajár kardja! - kiáltotta egy éles férfihang.

Ekkorra már valamennyi szerzetes kitódult, s ott ácsorgott a könyöklő végén Öcsény és Ernye lovag is.

- Menjünk, uram - fogta meg a király szokmánja szélét Benedek atya. - Istefán szent kerálunk mondá: ha Isten vélünk, kicsoda ellenünk? Münk sem mondhatunk másat...

Hallgatva mentek tovább. A toronyba nyíló vasalt tölgyajtót súlyos kallantyúval nyitotta meg az atya. Belépvén a tágas, köralakú terembe, a libegő mécsvilág szaporán kúszott végig a foltos, füstös falakon, a könyvekkel rakott polcokon, a nehéz, fekete, vasalt koporsókon, a tölgyfából faragott, írópulpitusokon, kalamárisokon s fekete tollakon. A pap betette az ajtót, egy alacsony asztalkára helyezte a mécset s odafordítván egy széket Bélához, hellyel kínálta meg. A király leült, homlokát a tenyerébe hajtotta s komoran maga elé meredt.

- Mit kívánsz látni, uram? - kérdezte félénken a pap, de látszott az arcán, hogy ő is nyugtalan.

- Mily pagánok, - dünnyögte Béla szinte önmagának - a szüvük mélye pagán... Hallád, hogy Kajár kardjának mondá az az ostoba lovász. Kajárban, a pagán ördöngben hisznek még annyi évszázad után is, tiszteletreméltó atyám. Kedég nem Kajár kardja az, hanem Isten atyánké. Ő figyelmezteti elménket a veszödelmekre. Hogy készüljünk s szálljunk magunkba...

- Könnyen vagyon ez náluk, uram - vont vállat lemondóan az öreg szerzetes. - Jézus úr tám nem veszi bínükül. Olyak ők, akár az gyermek... Mit mutassak, uram?

- Vagyon-é szent írásotok?

- Vagyon uram s hozzá még igen olvasható - kapott a szón Benedek atya. - Éle itt valamikor, még Vak Béla urunk üdéjében egy fráter, az leírá, s Jézus urunk dücsőségére még az szentök s apostolok ábrázolatjával is kimívelé.

Áhítatosan levett egy hatalmas, bőrbe kötött, ezüstkapcsokkal díszített hártyakönyvet s a király elé tette. Béla lapozgatott benne s tekintete gyönyörködve állott meg az iniciálék apró, arannyal, míniummal s kobalddal írott fényes képecskéin. Nagy gonddal pingált betűk tárultak elé, s a szent szavak megnyugtatták. Hol porlad már a kéz, amely remekbe írta, s hol a többi száz, amely annyi évszázadon át fáradozott boldog áhítattal s gyönyörrel a többi szent írásokon? Hova tűntek a csendes éjszakák, melyek elsuhantak az írók fölött a csendes cellákban s a harcok, melyek a cellákon kívül tomboltak? Béla megnyugodott. Érezte, ahogy az Isten erős keze hömpölygeti az időket s örvényükben kicsiny falevél ő is, az országa is. Mindennek fenn kell maradnia, ami szent és igaz, megmarad az ő műve és országa is, ha szent és igaz tud lenni.

- Vulgátánk is vagyon - folytatta a páter, s levett egy másik kötetet. - Csudáltos könyv, uram, nézd Jézus urunk orcáját itt s vérrel csapzott homlokát. Nézd isteni szemét és tekintete szelíd fájdalmát...

A király lapozgatta a könyvet s arca kisímult.

- Itt vagyon ama levél, uram, amelyet első szent kerálunk íratott ez klastrum alapítása felől - beszélt tovább Benedek atya, nyögve lehajolt s egy öreg koporsóból kiemelte a pécsváradi kolostor alapító levelét. - Megvagyon hibátlanul, olyan, mint akit ma írának, csak küssé nehéz elolvasni ma már.

A szürke hártya, selyemről függő régi pecsétjével, hajtásaiban némileg megkopva, ott feküdt a mécs világában. Béla fölébe hajolt s hosszan nézte. A hegyes, kemény betűk megelevenültek előtte, a sorok közül ködös ragyogással feltámadt őse, szent István arca, fehér szakállával, dús bajuszával s hajával, homlokán a koronával, vállán a bíborbélésű, arannyal hímzett palásttal. A király széles mellét mélyről feltörő indulat feszítette, szeme könnybe lábadt. Az ő vállára nehezült most a keresztény birodalom roppant súlya, a szent király alkotásának hatalma, s az ő erején vagy gyengeségén fordult, hogy a mű fennmaradjon s megtisztuljon hibáitól. Több mint kétszáz esztendő múlt el azóta s lám, a földön ma is rablás, cselvetés, képmutatás, sanyarúság és bűn uralkodik. Nem aláztattak meg azok, akik felmagasztalják magukat s nem magasztaltattak fel, akik magukat megalázzák. Nem tesznek Jézus úr parancsa szerint a gazdagok s hatalmasok s nem született meg a pogányságból a keresztény birodalom evangéliumi családja. Pedig István után következtek még nagyok, szentek és igazak! Mily szörnyű felelősség hárul reá, hogy befejezze művüket! Ez az érzés lesujtotta, de egyben büszkévé is tette. Ha ennyi fordul a gyengén, bűnösön, - mint amilyen ő - mennyinek kell fordulnia a szenten és igazon! S mily Istennek tetsző terhet hordoz még a gyenge, bűnös ember is!

Az öreg pap pedig, fellelkesülve a király kíváncsiságán, szorgosan kutatta s hordta a könyvesház féltett kincseit. Görögnyelvű leveleket kotort ki a koporsókból s megsimogatva bontotta ki. Amaz időkből származó írások voltak ezek, amikor még görög papok hirdették Jézus igéit. A fakó hártyákon megfakult az írás, de illata volt, mintha a régi kezek és ruhák még most is lehelték volna magukból annak a hősi időnek levegőjét. Béla tudott görögül s így olvashatta az írásokat, - felesége görög volt - de csak egy-egy szakaszt markolt ki szemével, mintha bőséges aranykincsek közé túrna s nem tudná, melyiket nézze, melyikben gyönyörködjék, melyiket tartsa meg. Pedig semmi különös nem volt ezekben az írásokban. Falvakról, halászóhelyekről, határfákról, hegyekről s patakokról beszéltek. De az a néhány magyar szó és név, amely a lágy betűk közül kivilágított, ma is úgy hangzott, mint akkor. A Farkasája, a Galambos erdő, a Ravaszlik, a Körtvélyfa, az Ormánd-pataka ma is Farkasája és Galambos erdő és Ravaszlik és Körtvélyfa volt, az Ormánok, Ormánd-patakok ma is ugyanazok voltak.

Most a páter az eddigieknél nagyobb, vastagabb könyveket emelt le a polcokról. Ezek igen régi, gondosan selyembe takart írások voltak, vastag bőrkötésük megvásott s feketedett, a lapok széle meggyűrődött. Régi krónikák voltak.

- Itt vagyon az nagy Gesta Hungariae - suttogta áhítattal s megnyalogatta piros ajkait. - Ebben írva vagynak a magyeri kerálok s fejedelmek mívelködetei. Sőt nemcsak azok, de még Szkitiában tett cselekedeteik is és hogy miként jövének ki amaz országból s foglalák el mai birodalmunkat.

Lapozni kezdte a megvénhedt krónikát.

- Ezt még László szent kerálunk üdején írák - magyarázta. - Lásd, uram, itt vagynak ama nagy vezérek s fejedelmek ábrázolatjai. Itt vagyon Álmucs úr és Árpád úr, a te atyáid, uram. Itt vagyon a velágraszóló hadjárat története, s hátrább, amint következének a többiek. Pagán eleink gyalázatosan írták, dúlák s égeték a többi nyugati országokat, uram, s bíneik, melyeket a kresztyén békesség ellen elkövetének, bésötétíték az eget. Mert, íme, itt, Tarkács idején s később is, Taksony urunkig, nem kémélték az míveltebb népeket s tűzzel-vassal rombolák űket, akár Etile úr s Baján úr, ama rettenetes húnok.

Kemény szavakkal korholta az ősök pogány kegyetlenségét, de a szeme csillogott, szelíd ajkán mosoly lebegett s nagy homlokán kigyúlt a büszkeség pírja. Béla némán ült s hallgatta, mint diák a mesterét. S az öreg pap, mintha nem is királyának magyarázott volna. Szavai szaporán ömlöttek, amint végiglapozta a könyvet, itt is, ott is rábökve vastag ujjával felsorolta Vérbölcs, Lél, Botond, Koppán s a többi nagy kendék és fejedelmek tetteit.

- Lásd, uram, - mondta lelkesen s ujja remegett a szürke lapon - itt írvák ama keserves énekek, azmelyeket Lech mezején vallott szernyő bukásuk után Lél úr felakasztatásakor ama hét gyászmagyarok énekelének. Itt írva vagyon: levágván füleiket s orrukat s megcsúfolván űket, miként az magyeriaknak is szokásuk vala ellenségeikkel, országukba hazakergeték. S az egész nép keserves jajszóval fogadá őket s elválasztván családjaiktól s kivetvén sátraikból s auljaikból, kénszeríté, hogy magukról s az csatavesztésről, valamiképpen Lél fejedelem csúfos haláláról énekeket mondjanak s házról-házra és sátorról-sátorra járván, koldus alamizsnából tengessék szomorú, megcsúfolt életöket. Ime, uram, itt vagynak még amaz énekek versusai is, melyeket űk énekelének. Bátor tiltjuk, még ma is vannak, azkik ez énekeket emlékezetükben őrzik s el is mondják damboraszó vagy síp mellett. Itt is vagyon minálunk egy feredőszolga, egyszer hallám jó késő estefelé, ahogy inspekciót tarték, hogy énekli a több feredőszolgáknak. S még sajnálá is ama megcsúfolt gyászmagyeriakat, mert maga kedvére még hozzátevé, hogy: "Maguknak ők mind helyet szerzének s hozzá még hírt s nevet nyerének." Megintém őket, de csak szelídeden, lévén ostobák s nem tudják, mit mívelnek...

Igy beszélgettek, vagy inkább csak a szerzetes beszélt s a király hallgatta. Bár jó idő elmúlt, s a torony körül fúvorászó szél az éjszakát jelentette, ők még ott ültek az alacsony asztalszék mellett, egymásra halmozott régi könyvek, írások között, s a pap magyarázott, a király figyelmesen hallgatott. Sötét szeme oly tágra nyílt s úgy kitárult a tudós pap beszéde előtt, mintha ezer év minden tudományának roppant tömegére áhítozott volna.

- Atyám, ilyenkor érzöm, - mondta halkan - minő teher kerálnak s egy birodalom fejének lennem. Mert a roppant test mindön tagjai, ízei s porcai ellenköznek egymással. Egyik reátör az másikra és szűntelen az fej okossága s hatalma kell föléjük. De jobb lönne a fejnek, ha erdők zúgása, madárkák csicsergése, méhek döngése és a nyári szellő susogása ringatná, miként anya az ölbéli gyermeket, s jobb lenne, atyám, a fejnek Isten békés állatait csudálnia, virágok jó szagát s füvek hullámzását, bogárkák sürgését néznie s betelnie Isten keze mívének nagyságával! És minő jó lenne a szűvnek felemelkednie a magasságba, hol könnyű felhők és csillagok vonulnak s megelégednie azzal, azmit a csendesség ád.

A páter lehajtott fejjel hallgatta a király halk, vágyakozó szavait. Amikor pedig Béla elhallgatott, fejére tette a kezét s mosolyogva vigasztalta.

- Uram, nem járhatjuk az ösvényt, melyet magunknak szabunk, hanem csak azt, azmit Isten szab elébünk. És gyakorta lázadozunk ellene, kedég az ű szava mélyen elrejtve suttog bennünk, uram s csak későn, gyakorta halálunk hóráján halljuk teljes hatalmában zengeni. Nyugodj meg, viseld kresztyödet s ne késéreld a bódogságot ez rusnya világban, azhol bódogság nincsen, hanem csupán a tikrözése, de kévánd amaz másik, nagyobb s örökkön való bódogságot s az jól viselt kötelesség örömét. Tám valami baj vagyon? - tette hozzá s a király szemébe nézett.

- Nincs, atyám - mosolygott a király. - Egyedül vagyon az embör s ez olykor igön keserű.

A páter ismét visszarakosgatta a könyveket, a féltettebb régi köteteket fekete selymükbe takarta és zsinórral körülkötötte. A levelekre pedig rácsukta a koporsók nehéz fedelét s a lakatot bezárta.

- Panaszod nincs, atyám? - kérdezte Béla a priort.

- Nincs, hála az Istennek, semmi! - tiltakozott elégedetten az öreg pap és a szakállát simogatta. - Vagyon tennivaló az Úr kertjében elegendő és hiányt sem látunk semmiben. Hogy gyengék és bínösök vagyunk, uram, bocsássa meg Jézus úr jorgalma.

Belépett egy fráter, mélyen meghajolt s jelentette, hogy asztalhoz lehet ülni s készen várja a királyt és kíséretét az ágyasház is.

2.

Béla később is sok megnyugvást és erőt merített abból a két napból, amelyet Kő monostora felé tett útjában Pécsváradon töltött. Nehezen indult tovább.

A kolostorból azután lefelé haladtak, hogy kiérjenek a latin útra, mely a Dráva fölé visz. Tárdánál elkanyarodtak az itt-ott meglehetősen romlott, gödrös, vásott régi hadútról a Duna irányába s átkeltek a folyamon. Fárasztó lovaglás után a Duna-Tisza között vonuló lápi tölgyesek közt vágott úton, sárban, szemerkélő esőben és borzongató szélben végre mégis megérkeztek egy délután Kő monostora alá s a vadonatúj épület kapui megnyíltak előttük.

Tulajdonképpen nem is épület s nem is kapu, hanem erős falak és házak egész sora és a Duna árteréből kiemelkedő homokhátakon szétszórva parasztok telepei. Fent, a legmagasabb dombon, tisztás helyen, nagy, zömök székesegyház, körülötte kanonokok házai, fürdőház, vendégfogadó, kórház, messze lent, a Duna partján a ködben is látszó malmok, halásztanyák. S a kőépületek mind magasak, díszesek. Maga a kolostor elkülönülve állott távolabb, Északnak, egy hosszú dombon, benne még egy kisebb templom. Az egész tehát igen nagy, népes, eleven hely volt. A király és kísérete előbb a házak s mindenféle egyházi épületek között vonult el s csak átlovagolva egy bokros, sásas, alacsonyabb mezőn, érkezett a kolostorba.

Amerre mentek, összegyűlt a nép, vidéki urak és szegény parasztok tolongtak mindenfelé, a hűvös őszi szél és szemerkélő eső ellenére is kitartva a várakozás izgalmában. Lovak toporzékoltak, szolgák és lovászok kiáltoztak, mindenféle szerzetesek és világi papok sürögtek a bevonuló királyi csapat körül és süvegüket, kalpagjaikat, de még dzsidáikat is a levegőbe dobálták lelkesedésükben.

A kúnok még nem érkeztek meg, csak az Árpatarló-hegy környékén tanyázó Csertán nemzetség férfiai gyűltek össze szép számmal, kócos lovaikon farkasbőreikbe burkolózva s egymástól nem tágítva. Külön csoportosultak, közönyös képpel fogadva a magyar urak lenéző, ellenséges pillantásait. Csak egy volt közöttük, aki magas magyar lovon ült, s bár kúnmódra öltözött s kún fegyverzete volt, magas, csontos termetével, dióbarna hajával mégis messziről kivált közülük. Annyira kivált, hogy mindenki észrevette, még az előcsapatban lovagló Ernye is. Azt hitte, az ördög játszik vele. A kosorrú lovon ülő atyafi nagyon ismerősnek látszott, valamikor minden nap látta ezt a lovat, ezt az alakot, ezt az arcot... Káprázik a szeme? Megdörzsölte, a csapat szélére faroltatott, hogy jobban lásson... A különös kún bambán nézett felé, sarkával a lovát döfködte, mert egy mellette álló kún lovát harapdálta. Ernye hitet tett volna rá, hogy az a fickó ott vagy Bene, vagy Benének a kísértete. Ha kiugrathatott volna a csapatból, odament volna, hogy közelebbről is megnézze, így megelégedett azzal az elhatározással, hogy majd holnap utánanéz, miféle szerzet sodródott a zömök, alacsony kúnok közé.

A király oldalán jobbról a nagyorrú Dénes nádor, balról a hallgatag, szikár Báncsa nembéli István kancellárius lovagolt. A kancellárius mellett, kissé hátrább, Vajka diák ügetett fegyvertelenül, de annál jobban felszerelve hatalmas, zsinegen csüngő kalamárissal, tegezben szorongó lúd- és hollótollakkal, hártyatekercsekkel, hogy útközben is leírhassa a király leveleit, a kancellárius intézkedéseit. Az iratok javát - egész tömeg elintéznivaló, sürgős kérvényt, tiltakozást, panaszt - hatalmas vasveretű koporsóban hozta hátul a málhás szekerek egyikén az Illye kemény gondjaira bízott csapat.

A nádorispán egy-egy szót váltva a fáradtnak látszó, de különösen izgatott királlyal, gondolataiba merülve lovagolt. Mellette, hol hátrább, hol előrevágtatva fakó lován, Csák nembéli Máté étekfogómester hosszú alakja zötyögött. Ugyancsak a király közelében, szorosan mögötte lovagolt Öcsény, Saint-Omer és Ákos nembéli Ernye sisakosan, vértesen. S mögöttük válogatott vértes testőrök csörömpöltek súlyos vasaikban, izzadó, párolgó, nehéz lovaikon, zászlós kopjákkal és a nedvességben lekókadó dísztollakkal. Ezt a csapatot bezárta a könnyű lovasok rendetlen, tereferélő, hetyke, a lovon hanyagul ülő csapata egy mogorva, sebhelyes arcú száznagy vezetésével.

Most, hogy megérkeztek útjuk céljához, már többen voltak, mint elindulásuk idején. Mert mindenfelől hozzájuk csatlakoztak az ugyancsak Kő felé iparkodó urak csellengő, kíváncsi, hírekre vadászó s a királyi kíséretben büszkélkedő lovászai, akik semmi kurjongatásra, szidalomra nem hallgattak, csak azzal törődtek, hogy egy kicsinyke sugár reájuk is hulljon a nagyúr dicsőségéből.

Jól hátul csikorogtak a minduntalan elmaradozó málhásszekerek. Szakállas parasztok ültek ott, jól behúzódva silány darócukba vagy farkasbőrükbe, rabszolgák dideregtek rongyosan s egykedvűen tűrték a szitkozódó vitézek korbácsütéseit, ha a kerekek megragadtak a sárban, ha a fáradt lovak elmaradoztak vagy összekeveredtek. Mert az Illye hatalma alatt álló vitézek inkább őket ütötték, mint a lovakat. Ló nélkül nem ember az ember, rabszolgát szültek eleget a rabasszonyok s venni is lehetett őket, akár itt is, Kő monostoránál.

A tisztásokon magyar sátrak sereglettek mindenfelé. Kopják és kicsiny zászlók hirdették, kinek a sátra ez vagy amaz. Lovak legelésztek s őrizetlenül ottmaradtak, lézengtek a sátrak körül, tüzek birkóztak a szitáló köddel, sűrű füstjük összekavarodva terült szét a földön. Nagy sokadalom volt, pedig még csak ma érkezett a király s a kúnokat csak holnapra várták. Hát még a vásárosok! Belőlük is látszott már itt-ott egy-egy csapat, müszülmének fejükre tekert bő turbánnal, de egyébként magyarosan öltözve a külön csoportban álló sátrak között, nagy ponyvás szekerek, szerecsenek ugyancsak turbánosan, bő ruhájuk libegett a szélben. És amint az épületek közé ért a csapat, lépten-nyomon zsidókat lehetett látni. Átfurakodtak a tömegen, hol itt, hol ott bukkantak fel, erősen hadonászva pörlekedtek, hosszú, fekete szakálluk a mellüket verte, fülük mellett göndör tincsek lebegtek. Lapos, hosszú orrú saruban taposták a sarat, köpönyegüket féloldalt a vállukra csapták s nem törődtek a hideggel és nedvességgel. Most láthatta Béla, milyen kitartóan jönnek-mennek az országban, hogy ott lehessenek mindenütt, ahol egy dénáron másfelet lehet szaporítani.

A székesegyház előtt Csák nembéli Ugrin érsek hosszú, szigorú alakja tűnt fel a kanonokok és apátok csoportjában. Várta Bélát. Hatalmas pomerániai lovon ült, rendkívüli tagjait sötétvörös szokmán, drága párducbőr és piros csizma fedte, fekete szakálla ritkásan körítette sötétbarna arcát, okos szeme villogott, sasorra parancsolóan előremeredt. Bajuszát a szél lengette. Amikor a király a székesegyház elé ért, az érsek viharosan kiugratott hatalmas lován s Béla elé rúgtatott. Lova vadul felnyerített, köröskörül lelkes ordítás harsogott a bámész sokaságból. A király arca vidáman felderült, amikor régi hívét meglátta, levette kalpagját s ujjait a homlokához érintve, fejet hajtott. Az érsek megállt, keresztet vetett reá, megáldotta, majd nyergéből a királyhoz hajolva, jobbról-balról megcsókolta.

- Isten hozott, uram! - kiáltotta recsegő, kemény hangon. - Épségben megérkezél?

- Hála Istennek - örvendezett a király, visszafogta az idegen paripától nyugtalankodó, csatakos lovát s félkezét az érsek vállára tette. - Szívem örvendez, hogy ily egészségben s erőben láthatlak. Jó rendben vagyon mindön?

- Ne aggódj, uram - nyugtatta meg az érsek s büszkén körülpillantott. - Ily fényt és ragyogást nem látott még a világ!

- Te csak az régi vagy - mosolygott a király. Ez a megjegyzés arra célzott, hogy Ugrin roppant fénykedvelő lévén, most is a királyi méltósághoz illő fényt dícsérte.

Az érsek ezután sorra köszöntötte a nádort, a kancelláriust, az étekfogó mestert, majd Öcsényt, Saint-Omert és Ákos nembéli Ernyét, nagy, lendületes kereszteket hintet rájuk. Végül a hátrább tolongó vérteseket is megáldotta, hogy éles, nyilalló, büszke pillantást vessen a mögöttük tülekedő vitézekre is, mintegy elküldve nékik pillantásával az áldást és jókívánatokat. A vitézek ismét lekapták süvegüket s megcsóválták a levegőben, Jézust kiáltva.

Ezután megszaporodva haladtak tovább, most már lépésben, hogy a gyalogosok is együtt tarthassanak velük.

3.

A nép pedig egyre ömlött, sőt még csak másnap ömlött igazán. Szerencsére kisütött a nap, a táj fáradt őszi fényben úszott, a távoli erdők párába burkolóztak. Dél felé kiragyogott a Duna széles, bunkós fűzfákkal szegett tükre. A partmenti szláv és latin falvak sem riadtak vissza a távolságtól és a víztől, a bodonhajók szüntelen jöttek-mentek a két part között s gyors evezőcsapásokkal szállították a népet. Asszonyok is jöttek, kis gyermekeiket a karjukon hozva, hogy résztvegyenek a székesegyház miséjén. Olyan misén nem mindennap ájtatoskodhat az ember, ahol a király is az oltár előtt térdepel. A nagy eseményt el lehet mesélni otthon s a gyermekek tovább adogatják késő nemzedékeknek, hogy milyen fényes lánggal égtek a gyertyák, hogy szállt a tömjén, milyen érces hangon olvasta az Evangéliumot az érsek, mily kincseket érő aranyos ruhában hajlongott az oltárnál s hogy hintette meg szentelt vízzel a szorongó sokaságot. A Csertán-nem kúnjai is szaporodtak, akinek nem jutott csónak, az lova farkába kapaszkodva úsztatott át a hideg, lassú folyású hatalmas folyamon. Kelet felől pedig egyre újabb ponyvás szekerek s baromcsordák baktattak a nagy gyülekezetre. Ők a réven jöttek át s közöttük messze Délről érkezett kereskedők, bolgárok, görögök is voltak. Egy csapat vadkülsejű lovas rengeteg rabszolgát terelt nagy kiáltozás és káromkodás közepette. A rongyos emberek Boszniából való bogomilok voltak s eretnekségükért kellett bűnhődniök.

A székesegyház díszesen faragott íves kapuja előtt, a roppant torony körül, szintén sátrak állottak. Tűz lobogott mindenfelé, kását, húst főztek a tanyázók. Magyarok, kúnok, bolgárok, görögök, szlávok, zsidók, bessenyők jöttek-mentek, tülekedtek, veszekedtek, nevetgéltek, ácsorogtak, tanakodtak és alkudoztak.

Déltájban fülsiketítő zúgással megkondultak a harangok s aki keresztény volt, befelé tolakodott a székesegyházba.

4.

Estefelé lovas hírnökök vágtattak elő s kikiabálták, hogy jönnek a kúnok. Lóhalálában nyargaltak a monostor irányába. Ott pedig a refektórium boltíves termében a hosszú asztalok körül elcsitult a beszélgetés zaja, az apát - harcias, zömök, szélesmellű, ősz öregember - felállt s a király is elpirosodott izgalmában. Székek recsegése hallatszott, az urak koppanva tették le gyorsan kiürített kupáikat s kalpagjuk, kacagányuk után kiáltottak. Béla pedig a nádorispán, az étekfogómester, az érsek és a kancellárius kíséretében elindultak, hogy az érkező kún fejedelmet, Kötenyt, vendéghez és szövetségeshez méltó módon fogadja.

A kolostorba csak Köteny, két fia meg a nemzetségek fejei jöttek be. Megelőzve a vonuló nép óriási táborát, csak huszonöt testőrző lovas követte őket, azok is kívül maradtak a külső udvarban, az ólak, a fürdőház és a konyhaépületek környékén. Ezzel is jelezték: fejedelmük testőrzők nélkül, bátran lép a magyar király elébe.

Izgatott susogás, mozgolódás támadt a széles könyöklőn, amikor az első lovasok beügettek, megálltak a várakozó urak előtt vagy húsz-harminc lépésnyire, süvegüket lekapva a bal hónuk alá szorították s kezüket felfelé fordított tenyérrel kinyujtva jelezték, hogy békés szándékkal vannak. Válogatott legények voltak, csupa harcban edzett, sebhelyes, zömök, viharvert férfi, bő csekmenben, arannyal vert fegyverzetben, díszes szerszámú kicsiny lovakon. Az üdvözlés után a bámészkodók csoportjai között bevonult Köteny, a fejedelem is. Ha egy magányos lovas nem vitt volna előtte hétlófarkas kopját, nem lehetett volna megkülönböztetni a többi előkelő kúntól. Mindegyiknél komolyabb, szinte komor volt, ruházatát, fegyvereit és lovát arany és sallang díszítette, vállán a teveszőr csekmen fölött még drága, remek párducbőrt viselt, magas, hasított süvege hölgyprémmel volt szegve. Arca egyébként egészen mindennapi kún arc volt, termete is alacsony, zömök és vállas, de így, még alacsony sötétpej lován is magasnak látszott. Fekete hajfonatait hármas csimbókban felfűzve s aranyékszerrel felcsatolva viselte, gyér fekete szakálla s hosszú bajusza még komolyabbá tette kemény, gondolkodó arcát. Szemei keskenyek s élesen tűzök voltak, élesebbek mint más kúnokéi.

Lassan a könyöklő elé léptetett. Semmi csodálkozás nem látszott rajta, amint a díszes előkelők csoportját, a papok seregét és élükön a királyt megpillantotta. Lassú, cseppet sem alázatos mozdulattal homlokához emelte ujjait, majd tenyerét felfelé fordítva kinyujtotta a kezét, hogy azután keresztben a mellére tegye.

- Khanimir kün szen menden! - kiáltották Köteny kísérői harsányan. S a király mellett álló Tázlár azonnal tolmácsolta a kiállást: - Légy elégedett mivélünk.

A király bólintott. Majd hirtelen elhatározással kilépett kíséretéből, lesietett a széles kőlépcsőkön, karjait kinyujtva s tenyereit felfelé fordítva Köteny elé ment s nyájasan mosolyogva fejet hajtott előtte. Kötenyt meglepte Béla cselekedete. Szemöldökét felvonva élesen reátekintett, azután mintha játszi mosoly futott volna át ajkain. Rendkívül fürgén leugrott lováról, a királyhoz lépett s mélyen, szinte a földig meghajolt előtte. Bélát végkép meghódította ez a cselekedet. Átölelte Kötenyt, válloncsókolta s nyájasan mosolygott. Majd karonfogva felvezette a lépcsőn a könyöklőre.

Ekkor már rivalgott mindenki örömében. Kúnok, magyarok feldobták süvegüket.

- Kerál, Kerál! - zengett mindenfelől.

- Jézus! Jézus!

- Ez a kresztyénség győzödelme - jegyezte meg áhítattal Báncsa nembéli István.

Köteny kísérete is lóról szállott s felsietett a fejedelem után. Tázlár alig győzte tolmácsolni a kúnok nyájas szavait magyarul, a magyarokét kúnul.

- Tenzene kenáde? - kérdezte a királytól Köteny.

Béla tétován mosolygott s minden jóindulatát, szívességét a tekintetébe gyűjtötte.

- Azt kérdi űnagysága, hogy vagy - tolmácsolt szaporán Tázlár.

Köteny biccentett s várakozón nézte a királyt.

- Mondd néki nagyúr, hogy: laobethrom - segített neki Tázlár.

- Laobethrom - dadogta a király szégyenkezve, mire a kún urak ismét lelkesen felrivalltak.

- Bila! Bila! Bila!

- Isztenib bile Tengriden tilerben - recsegte Köteny s fejet hajtott.

- Jó egészségöt kéván neköd, nagyúr, Istentől - mondta szaporán Tázlár.

A papok között voltak természetesen dominikánus, azaz prédikáló szerzetesek is, ők valamennyien tudtak kúnul, hiszen kún térítéssel foglalkoztak. Ők nyomban beszédbe ereszkedtek a nemzetségfőkkel. Csakhamar élénk társalgás kezdődött. Elöl a király haladt befelé a refektóriumba s karonfogva vezette Kötenyt, mögöttük a kísérete lépkedett igen jó kedvvel s a kún előkelőségek, egy-egy jól megrágott kérdést vagy feleletet dünnyögve. Ugrin érsek sugárzó arccal tapsolt a rabszolgáknak. Béla az asztalnál jobbjára ültette a fejedelmet, baljára az érseket, vele szemközt a monostor harcias arcú apátja ült s az urak, szerzetesek és világi papok elégedett, magas hangulatban ültek asztalhoz.

A lakoma megkezdődött.

5.

Branából való Ernye, megszabadulván a szolgálattól, gyalogosan vágott neki a látnivalóknak. Lődörgött a kolostor udvarain, megnézte, mint sürögnek-forognak a szakácsbarátok és rabszolgák a konyhán, mint forgatják hosszú nyársakon a parázs fölött sistergő nagy pecsenyéket, mint halmoznak díszes tálakra óriási halakat, ritka gyümölcsöket. Azután az ólak felé ment s a lovászok csapatába vegyülve megnézte a kúnok kis sötétpej, kócos, zömök hátaslovait. A lovászok, persze, nem tudtak szóbaállni a kúnokkal, hát azzal mutatták meg jóindulatukat, hogy a vállukra veregettek, röhögtek s egy-egy magyar szót kiáltoztak, mintha süketeknek beszélnének:

- Honnét jövétek? Honnét? Azt mondom, te barom, hogy honnét?!

A kúnok vigyorogtak, legyintettek s ők is vállon veregették a lovászokat.

- Bila! Allaha sükren! Allaha sükren!

- Ez meg müszülmén - rikkantott egy fiatal lovász sajnálkozva. - Alláhot kajátoz!

- Vagyon ezök között mindön. Pagánok ezök.

- No, majd most leszen ám nagy locsolódás.

Az ólaktól kilődörgött Ernye a kolostorból s mert enyhébb, napsütéses idő volt, egyre távolabb kóborolt a síkságon. Orrát füst csapta meg. Itt óriási, vaskos ágasok közé fektetett nyárson egy csapat magyar vitéz ökröt pirított. Váltottak néhány ugrató szót, majd előkelő urak sátrai közé keveredett. Szép sátrak voltak, csúcsosak, többnyire kopasztott bőrrel fedettek. Az urak vitézei gőgösen nézték őt s odahorkantottak, hogy táguljon.

Ernye hát tágult, bosszúságában kiköpött.

Ponyvás szekér, a szekéren zsidó, arab vagy görög. Itt egy lóra alkudott két haragos férfi valami idegen nyelven. A ló gazdája minduntalan nekirugaszkodott s megfuttatta lovát, a másik fitymálva nézte s legyintett. Pedig derék, kosorrú magyar paripa volt, nem is vén, a lába is hibátlan. Arrább meg néhány tehén feküdt s kérődzött a legázolt fűben, gazdája, vászonruhás, vén szláv, szakállát babrálgatva az égre bámult, mintha onnét várna vevőt. Távolabb négy zsidó állott, s toporzékolva, ordítva, hadarva pörlekedett. Két ponyvás szekéren keleti szőnyegeket, hímzett selymeket, kidolgozott medvebőröket és nyestprémet rakosgatott egy szerecsen. Sötét arca komor volt, félszemmel maga köré tekintgetett, mint aki tolvajoktól fél. Majd meg nagy csődületbe keveredett Ernye. Nem messze a székesegyház magas, súlyos épületétől, a kissé meredek domboldalon mindenféle népek, de főként fecsegő, tökmagot rágcsáló, fehérarcú szláv asszonyok ágaskodtak, vihogtak s egy kis ugrabugráló állatot biztattak. Széleskalapú vászonruhás, bocskoros ember állt ott, szaporán vert egy kis dobot, előtte felöltöztetett majom ugrált. Ernye is elbámészkodott a majmon, csudálta furcsa, nevetségesen szomorú, könnyű bakugrásait és a nevetgélőket gúnyoló, dühös, vén, kísértetiesen emberi pofáját. De amikor a játéknak vége lett és a széleskalapú ember körüljárt, hogy pénzt kérjen a mulatságért, jobbnak látta eloldalogni.

Összeölelkezett vitézek jöttek szemközt, bor lehetett bennük, mert az égre mutogattak s torkuk szakadtából daloltak. Előttük egymagában lépkedett vagy inkább táncolt egy bőringes, kopaszállú, nagybajuszú fickó, damborát pengetett s rövid csizmába bujtatott lábai fürgén szökdeltek. A dambora cincogása elveszett a zajban, jövés-menésben, kurjongatásban, lónyerítésben, barom-bőgésben és kürtrivalgásban.

A székesegyházat is hosszan megbámulta Ernye. Igen szép egyház volt, szinte új. Zömök, magas kapuoszlopai díszesen faragvák, az íves kődongák szédítő magasak. De rajtakapta magát, hogy nem látja a templomot, hanem az isztrói klastromon jár az esze és szüntelen az a kép villog előtte, amikor Szegyej fia Gál lova megbotlott a fenyegető homályban, szélben, villámlásban...

Hát persze, hogy keresett valakit... Mégpedig azt a szokatlan kúnt, aki magas, kosorrú paripán ült s fejjel kimagasodott a cimborái közül. Azt szerette volna közelebbről látni.

- Ernye! - hangzott ekkor mögötte egy ismerős hang.

Ernye megdobbanó szívvel hátrafordult. És hát csakugyan, ott állt gyalogosan az a szokatlan kún. Magas, csontos, szélesvállú ember... Hasított süveg a fején, bő csekmenje térdéig ér, vállán farkasbőr, lábán rövid csizma. Övéről idegen szerszámok függnek, meg egy késtok. Vállán karikára szedett pányva, jobbjában rézzel kivert nyelű csákány.

- Hogy vagyon a családod és a lovad? - mosolygott a kún.

- Uram atyám, jorgalmazz! - kiáltott fel Ernye s elfutott volna, ha a kún meg nem ragadja a mellén s nevetve meg nem rázza. Erre az ismerős fogásra azután észretért Ernye. De csak azért, hogy örömében ismét elveszítse az eszét. A körülállók s lézengők nagy csodálatára s nevetségére a kún nyakába borult, megölelte, orcáját testvériesen megcsókolta kétfelől, majd hátrább lépett s keresztet vetve dadogott.

- Bene! Bene testvér... - nyögte végül s megint a nyakába borult.

- Én hát, te lüke.

- Jaj, hogy a fene rágjon meg! Hutyan gyüvél ede?

- Lovon, te gyimó. Hát te?

- Én is lovon.

- Hát én biza azt hivém, ottmaradál holtan akkor este.

- Én is azt hivém rólad.

- Osztán hutyan levél te kún, he?

- Én biza penitenciábul - nevetett Bene. - Vezeklésbül elvevék egy kún lányt. Hát te meg hutyan kerültél a kerál népe közé?

- Rólam meg azt állítá egy tekergő útonjáró, hogy bolond vagyok, erre béfogadának a kerál vitézei nyomban.

Megint csak nézegették egymást, hamiskásan csillogó szemmel. Örültek, mint szarka a gyűrűnek.

- Jaj, te lüke!

- Jaj, te gyimó!

Nevettek és nagyokat csapkodtak egymás vállára. Ernye megtapogatta a hasigérő bőringet, a bő, teveszőrből kallott csekment, a rövid csizmát és jól megnézte a csákány nyelének sárgaréz cifráját, a késtokot, a pányvát, a hasított süveget. Pelyhedző kis bajusza úgy ficánkolt a jókedvtől, akár az egéré, amikor sajtba rágja magát. Az is meglepte, hogy Bene néhány olyan szót használ, amit ő nem ért. Kettesben ballagtak hát a sokadalomban. Bene elmesélte, hogy akarták megölni a baskird Karacs fiai, hogy adták hozzá feleségül Kicsét...

- Kicse? - kérdezte Ernye csodálkozva. - Igy híjják az asszont?

- Nem hívják így, de én így nevezöm, mer olyan kicsi, gömbölyded, fekete bárány - magyarázta Bene. - Ha löhetne, elgyühetnél hozzám, mast odabé tanyázunk az Árpatarló völgyeiben, mer így télfelé bévonul az egész had a szél, meg hó elül. Mast itt van a Csertán-had kendüje, Köcsmeg is, ki akar búni az bűriből, úgy örvend a nagy kún-magyar ölelközésnek. Kedég nem lesz jó vége, hallod-e, testvér. Mer azt mondik ezök a mieink: Ber ittike eki ajak szijmáz.

- Hutyan? - bámult rá Ernye.

- Hát hogy egy csizmába nem fér két láb, no. De igaz is. Mer Béla úr is fejedelöm, meg Köteny úr is fejedelöm, de vagyon még ezöknek vagy öt-hat fejödelmük, mint Alpra úr is a Tiszánál, az igön haragszik Köteny úrra. Meg mindön hadnagy is fejedelöm... Osztán ország meg csak egy vagyon. Azt mondik ezök, hogy: Köjsi köp bulsza, koj aram üler.

- Mondd má úgy, hogy tuggyam! - bosszankodott Ernye. - Még a nyelvedet is kifordétti az a kún fehérszömély.

- Hát hogy ahol sok a juhász, ott titkon megdöglenek a birkák. Meglásd, így lesz.

- Urak dolga - legyintett Ernye. - Hát osztán hutyan élsz azzal az idegön asszonnyal?

- Hát, tod, csak rovogatom a penetenciát, akit egy jóravaló pap szabott ki rám. Van má egy kisfiam, igön kedves, eleven, okos kis jószág, má szalad. Nemsokára lóra tösszük. Hej, de jó lönne, ha megnízhetnéd! De jól is kibeszélhetnénk magunkat. Te gyimó! Megmutatnám, mejen igön szép vadonatúj sátram vagyon, meg az asszonnak is asszonsátra, sok szőnyegöm, fegyveröm, loam...

- No csak, hát hány load vagyon?

- Hát vagyon úgy egy százötven - dünnyögte szerényen Bene.

- Az szép - hagyta rá Ernye, eltitkolva csodálkozását s irigységét. - Hát még mid van?

Bene látszólag közönyösen ballagott s a szokottnál jobban utánozta a kúnok kajla, dőlöngéző járását.

- Vagynak barmaim...

- Az mennyi?

- Hát vagy kétszáz... De ez még sömmi, mer vagyon a gulyában egynéhány ezör is. Azokat közösben legeltetjük. Meg ló is vagyon, még több is, szinte közösben. Meg még a birkák. Úgy nyóc-tízezör, de ki a fene számláli. Meg vagyon tizenhat tevém is.

- Micsoda? - hörrent föl Ernye s önkéntelenül megállt. Ez már túlszárnyalta a türelmét. - Mifajta barom az?

- Hát olyan, ni - mutatott Bene egy csapat tevére, melyet négy turbános alak hajtott mélabúsan a dombról lefelé.

Ernye utánok bámult és hümmögött.

- Hát véled mi történe? - firtatta most már Bene is a pajtását. - Hol lakozol, hogy élsz, vagyon-e valamicskéd, ellát-e a kerál? S vagyon-e már asszony a háznál?

- Tod, ücsém, - magyarázta most Ernye, ugyancsak közönyösséget erőltetve - asszony nincs, de vagyon másnak elég. Nem akarok beszélni, tod, az embör már ilyen. De kerál kohnyáját egy csudálatos tüzes kis menyecske intézgeti. Akkora az a kohnya... hát amekkora egy kerálé löhet. Egyszerre négy ökröt játszódva piríthatsz benne nyárson. De még vagyon hely a kása számára is.

- Tyű, de menkű nagy kohnya löhet az!

- Hát kohnya. Ott parancsol Bimbócska, tod, az a menyecske. Most rítt szegény, mer el kellött gyünnöm, a kerál akarta. Én lovagolok az ódala mellett. Bennem bízik.

- Osztán mit ád érette? Ád-e fődet, falut, várat?

- Falut még nem adott, de igen jaó embör. Mer adott egy némöt vértet, annak mindön csuklóvasa aranyból vagyon, sisakja is arannyal verve és az tollforgója is aranyban vagyon. És adott továbbad egy zabolát, kengyelt, sarkantót is tiszta színaranyból, meg egy nyerögtakarót arannyal vert bőrbül, meg egy aranyos tarsolyt, meg egy arannyal borétott tegzöt, meg egy kardot, azkinek hüvelye arannyal vagyon borétva s a markolata rubinttal s gyönggyel rakva... És adott megint egy csudáltos hiúzkacagányt, meg egy remökmívű korbácsot, azkinek nyele aranybul vagyon és adott még...

- Ez már elegendő - szólt rá mérgesen Bene. - Osztán hol lakozol?

- Odabé, a keráli udvorban, a többi urak között. Loam a kerál paripái között abrakol. Én meg a keráli kohnyán eszök, tod azkit a menyecske lát el.

- Ez a csekmen is a keráltól vagyon? - kérdezte Bene megállva s megfogva Ernye szokmánját, megsodorgatta a posztót ujjai között.

- Ez csak amolyan hétköznapi ruha, tod-e. Mer az embör nem veheti fön a legdíszösebbet, még elröstellenék magukat ezök a szegény kún urak, hogy a kerál vitézei aranyosak, gyöngyösek, rubintosak, meg selymösek, űk meg csak úgy mutatóba akasztanak magukra néhány kicsi ékszerszámot.

Igy beszélgettek, dícsérték s irigyeltették egymással a sorsukat. Mind a ketten elégedettek voltak, de módfelett szomjasak. A véletlen találkozás örömére is áldomást kellett inniok. Fel is fedeztek egy jókora, nyitott sátrat a székesegyház mögött, a kanonoki házak és a papok sóháza mellett. Nagy, bús, levéltelen tölgyfa alatt állott, valami utazó görögé volt. A sátor mögött szekerek álltak, meg öt-hat fáradt, elnyűtt ló. Vagy tizenöt rabszolga ácsorgott, ült a szekerek körül, bokájukon vasperecet és láncot csörgetve. Rongyos, fáradt, didergő s hallgatag bogomilok voltak, öt asszony, három kisgyermek, a többi fiatal, erős férfi. A görög bő, redős, kék és sárga ruhájában, fejére húzott besenyő kalpaggal, görög saruban állt a rabszolgák csoportjánál, egy hórihorgas, feketeszakállú, zöldturbános arab hadzsinak ajánlgatta az eladó embereket. A hadzsi kiválasztott egy tagbaszakadt, nagyhajú, nagyszakállú férfit, végigtapogatta kidagadó izmait, megcsapkodta a mellkasát, tenyere élével megütötte a térdhajlásait, kinyittatta a száját s megvizsgálta a fogait, de a görög által mondott árat soknak találhatta, mert hümmögött, el-elfordult s a szakállát rázta. Az egykedvűen álló rabszolga mellett fiatal, bő rongyokba burkolózó nő ült, sötétbarna képét rettegve emelte a rabszolgára és szipogott.

A sátorban hosszú asztalszékeknél lókoponyákon, tuskókon s alacsony, háromlábú vaskos székeken néhány magyar úr, két kún úr, meg egy különös, hosszú, madárképű fickó ült. Fakupák álltak előttük, a kupákban bor, meg kumisz. Egy kövér, fürge rabnő sürgött-forgott a tömlőkkel s hol ennek, hol annak töltött.

A hosszú, madárképű alak rikácsoló hangját már távolról hallották.

- Látátok, urak, az égi jelt? - rikácsolt a hang ingerülten. A hosszú alak hadonászott, mint a cséphadaró s hosszú haját és bajuszát rázta. - Látátok hát, bátor vakok vagytok s nem látjátok, csak azmi távult vagyon tőletek. Honnét jőve a jel? Az iszonytató tűzkard? Keletről, urak! Keletről! S hol tűnik fel alkonyatkor? Hol, no, urak? Felettünk, az uruszág felett! Tudjátok hát, miféle kard ez a tűzkard?

- Háború leszen - zúgták a magyar urak egyszerre.

- Háború! Kajár háborúja! Mert, urak, ti tudjátok, minő elaljasodásban fetreng a földi nép. Nem akar dolgozni...

- Csak kivéti hasát az napnak - ordított egy úr vadul.

A két pajtás belépett s az ágáló, rikácsoló fickó elhallgatott s rámeredt Ernyére.

- Nini! - rikkantott vígan - itt vagyon a bolond! Ülj csak le és te is, derék kún vitéz. Kedvellek tikteket, kún uraim, tik még nem aljasodátok el, tik mentitek meg az uruszágot. Mondám is a kerálnak, becsüljön meg bennőtöket, kún uraim, mert a ti kezetekben vagyon az igaz fegyver s nem a németökében.

Nagy lendülettel átnyúlt az asztalon s vállon veregette Benét. Azután olyan mozdulattal, mintha ő lenne a házigazda, hellyel kínálta meg a két cimborát. Ők mélyen meghajoltak az urak előtt, egy-egy lókoponyát kerítettek s helyet foglaltak az asztalnál. A rabnő melléjük perdült. Kúmiszt tölttettek kupáikba s Ukkonra emelték a találkozás örömére.

Egy feldúlt képű, szőrös, szakadozott dolmánú úr komoran bámult a kupájába. Mintha terméskő nehezedett volna reá, vaskos válla előregörnyedt, kezét ökölbe szorítva a görcsös asztalra fektette.

- Ne dűcsérd az kún fegyveröket te gyüttment, - hörögte rekedten s gyilkos pillantásokat vetett a baksára - amég meg nem látszik, merre fordulnak! Ki vagy te? Honnét gyüvél? Kik az atyáid, mi? Valami tekergő, útonjáró, bitang táttós vagy?

- Vagyok, azki vagyok, köd előttem, köd utánam, Kara khán vagyon vélem! - rikoltozta vérig sértve a baksa és sovány, csontos öklével az asztalra csapott. - Amerre bolondok s némberek vagynak, mind tudják. Jeget, aszályt, tűzvészt, dögöt hozok, ha akarok. És szemébe mondom kerál űnagyságának is, hogy jól tevé, mikor ezöket a derék kúnokat béhozá s szövetkezék Köteny úrral. Mert Kelet felől tűnik fel az tüzes kard és Kelet felől kell hozni a mentségöt is!

- Dűcséröd kerál űnagyságát? - bődült el a koszlott úr s megtámaszkodva a súlyos asztal szélében, lassan feltápászkodott, vicsorogva bámulva a baksát.

- Dűcsérem! Nagy úr, nagy lélek! Megérté Khajár jelét! Mindég is dűcsértem vala. Igaz-e, legény? - fordult Ernyéhez a baksa.

- Dűcséréd magad módja szörént - mosolygott Ernye.

- A baksát ne bántsd, Beke uram - fordult felé egy óriás, tagbaszakadt, prófétai szakállú úr, hatalmas farkasbőrét szétvetve araszos vállán s kitárva sötétkék dolmánját. - Én odahaza, Kürtösön, kiverem Jakab mestört, a papunkat.

- Attúl még nem lészen kutyából szalonna! - ordított Beke úr. - Mert nézzetek reám. Mit láttok? Egy kifosztott, megrabolt, gyalázatosan megtiport urat, Beke espánt, Andreás kerál urunknak oszlopát és gyámolát! És miként látjátok? - tekintett körül harapós arccal. - Rongyosan, megfosztva, gyonhai kitépvék, kutyák harmincadjára vetvék! S ki tevé ezt? Béla, a gyalázatos kerál!

A kún urak közömbös képpel hallgatták a pörlekedést. Hol a baksát nézték nagy tisztelettel, hol a rongyos Beke ispánt, vagy Kürtösi Thúz urat, hogy nyugodt, okos szemük továbbvillanjon Benére és Ernyére. Nem szóltak, csak figyeltek.

- Kutya! - üvöltött hirtelen Beke ispán úr s kimeredt a bágyadt délutáni napban sütkérező tisztásra. - Üssétök agyon a dögöt!

A sátor előtt nagy, fehér, bozontos eb nézett szemközt a társasággal. Kún juhászkutya, farkassal is megbirkózó, hatalmas, sűrűbundás dög. Mostanában terjedt el a magyarok nyájainál, gulyáinál is, kumándornak nevezték. Fehér, hogy éjszaka a pásztor össze ne tévessze a farkassal. Gőgösen állt, okos, fekete szemével élesen meredt Beke úrra, mint aki tudja, hogy ellenségére akadt. Beke úr kikelt magából. Felragadott egy követ s a kutyához vágta. A kutya félreugrott s váratlan, hatalmas lendülettel a sátorban termett. A második ugrással már Beke úrra vetette volna magát, ha az egyik kún úr fel nem ugrik s hangos iszkiri kiáltással észre nem téríti.

- Micsoda? - bömbölte szinte reszketve a felindulástól Beke úr. - Hát nem elég, hogy kúnokat hurcol a nyakunkra, hogy münket, magyeri urakat letiporjon, még ebeket is hoz?

Ezzel azután a figyelem a kutyáról Beke úrra és az őt megmentő kúnra terelődött. Mert a kún nem tűrte szó nélkül a sértést, hanem előkapva csákányát, szörnyű csatakiáltással megforgatta s lesujtott Beke úrra. De mire a csákány lecsapott, közbevetette magát kürtösi Thúz úr, baltájával fogva fel a nehéz ütést s ugyanakkor mennydörgő hangon üvöltött. Mindenki felugrott, a kupák legurultak az asztalról. Csákányok, balták kerültek elő. A kún cimborája a medveerejű Thúz úrra vetette magát, Beke úr meg a kését vonta elő. Isten tudja, hány halál esik, ha egyfelől Ernye, másfelől Bene közbe nem lép, ügyesen megfogva a lecsapni készülő karokat, és csillapító szóval le nem csendesíti a feldühödött lelkeket.

- Egy kutya miatta! - ordította Ernye.

- Urak! Urak!

A kutya nem futott el, hanem kongó hangon ugatta Beke urat. Szeme villámlott, szőrét felborzolta.

- Üssétök agyon! - rikácsolt Beke úr.

Ernye megragadta korbácsát s az ebet kikergette a sátorból. Nagy perlekedés kezdődött ezután, de a két legény nem várta meg a végét. A zsivaj, kiabálás sokáig hangzott mögöttük.

6.

Béla a kolostor szép, új, freskókkal díszített könyvesházában ült és Báncsa nembéli Istvánnal tanácskozott. Az új kancellárius csendesen, szinte szomorúan ült az asztal mellett. Oldalán Vajka diák kuporgott egy alacsony zsámolyon, térdén az íródeszkával, hártyával. A kancellárius nagyon különbözött elődjétől, Mátyástól. Sovány, csontos, barnahajú, nyírottállú, bajusztalan férfi volt, félhosszú haja sűrűn fedte kerek koponyáját, finom ajkai körül lemondás, komolyság, töprengő elmélyülés borongott. Szinte megbújt bő, redős csuhájában, mely a tarkójánál magasan felgyűrődött, mintha a fejére akarna borulni. Háta meggörnyedt az éjszakázástól, szemehéja vörös volt a gyertya és csörje füstös, rossz fényétől. Teste-lelke tehát éppen ellentéte volt Mátyás prépostnak, - most már esztrigáni érseknek - az ő hangos, bő beszédének, vidám egészségének, buzgó vérének, legyűrhetetlen ifjúságának.

- Írjatok őszentségének, - magyarázta halkan Béla a kancelláriusnak - hogy akkor is esztrigáni érsek leszen Mátyás úr, ha ő szentsége nem hagynája helyben. Mert Mátyás úr tudós férjfiú, az esztrigáni káptalan egyhangúlag választá s e jelös embert, mint sok éven átal kancelláriusomat, bizodalmamba fogadám és tökéletesen üsmérem. Nyugodjék meg tehát őszentsége a posztulációban, birodalmunknak ily nehéz s fenyegető szorongattatása üdején.

- Mi légyen, nagyúr, ama pispekekkel, azkik a zsinatra készülnek?

- Ugrin érsek úr röndölhet hajókat Venéziában, de ha elébb törne reánk a veszödelöm, maradjanak itthon - mondta a király csendesen.

- Holnapra parancsolod az kresztyölést, uram...

- Akár megérköznek a kúnok még ma, akár nem, Köteny úr űnagyságát, családját és hadnagyait holnap kresztyvíz alá vezetjük. S hogy ez a vad nép simuljon, szölédüljön egy küssé, én leszek Köteny úr kresztyapja s ti valamennyien, Ugrin úr, perjel úr, nádrespán úr, étekfogó mestör s többi uraim, hasonlóképpen a több kún uraknak s családjuknak, Jézus urunk iránti igaz szeretetből s ájtatosságból.

A kancellárius fejethajtott.

- Imé, vagynak azután még instánciák s apelláták, nagyúr - folytatta s elvett a diáktól egy listát, arról olvasta a kérelmek, fellebbezések egész sorát. - Vagynak még, azkik Mátyás úr üdéjéből maradának s vagynak szép számval újabbak is.

- Halljam - szólt a király, kényelmesen nekikészülődvén az ügyek meghallgatásának. Lábát elnyujtotta, kezét az övébe dugta, fejét lehajtotta, figyelmét megfeszítette. Mióta István volt a kancellárius, nyugodtabban és kevesebb szóval intézte az ügyeket. Istvánnak pedig az volt a szándéka, hogy mennél egyszerűbben, gyorsabban s igazságosabban fejeződjenek be az ügyek mert látta, mily elkeseredést támaszt a hosszú huzavona, a sok pénzbe kerülő várakozás és szolgákkal, vitézekkel, lovakkal s málhákkal való utazgatás.

- Itt vagyon Mutmér, Vasvár spectátorának ügye, nagyúr - kezdte halk, egykedvű hangon. - Immár egy álló esztendeje húzódik. Pál fejérvári espán úr béjelenté, hogy nem várjobbágy, s nem nemes, hanem szabados vitéz.

- Eszerint tégy - bólintott a király. - Add levélben.

- Itt vagyon Mór fia Damakos ügye, Kesziben - folytatta István. - Esztendőt tölte Budán s tönkreméne miatta. Földjéből s testvérei földjéből a keszi várőrök egy eke földet elvevének. Igaza vagyon, de a földet ma is szántják a várőrök, nagyúr.

- Legyen kévánsága szerént. Ird levélben, adják vissza földjét.

- Legénytói Ede, besenyő úr, szövetkezék a szomszédos erdőőrökkel s elfoglalák az ciszterciek földjét.

- Nyomban adják vissza! - szólt keményen a király. - Ily ragadozások rendítik meg a szegénység bizodalmát az igazságban.

- Igy vagyon - helyeselt a kancellárius. És folytatta a felsorolást. - Esztendeje várja igazát Donát bakonyi espán úr is. Ü földet akara a bakonybéli apát úr kápolnája számára, nagyúr, ám délfelől a keráli szakácsok, keletfelől meg az erdők őrei lázadának fel, mert ama hely vadászatra való.

- Vadászat nem előzheti meg Isten dücsőségét. Legyön békesség s adják meg a földet a kápolnának.

- Kolozs várának száznagya, Ágad úr, valamint Csanád, Várdó, Apa kastrensis uraim, Ebegény hadnagy úr, Izsák száznagy s Béda várnagy uraim erőszakot tevének, nagyúr. Mert az ű parancsolatjukra s egyetértésükkel Béda s Vadasa megtámadák Nyikosfia Nyikos úr jobbágyait, Védát s atyjafiát, Hiszét. Béda, Vadasa és Várdó uraimék elösmerék, hogy Nyikos úr jobbágyai nem az ű civistársaik lennének.

- S miként törekszenek az igazságra?

- Nyikosfia Nyikos úr Váradjára, Istenkésértésre kévánkozik, nagyúr.

- Mint véleködik az váradi káptalan?

- Istenkésértésre utasítja űköt, nagyúr. De űk különös apellátát nyujtának bé a kancellárián s mondák, hogy azmit Nyikos úrtól elvevének, jussuk vala.

- Ha így vagyon, menjenek Istenkésértésre. Majd elösmérik Nyikos úr igazát s jussát, ha békötözik kezeiket.

- És itt vagyon immár jó üdeje az szekzárdi apátság levele, uram. Nem tudja az apátság, mi légyen a hírnökkel, Cserttel, kinek szabadságot adál, mert Fejérvár kastrensiseiből még nem kapá az lovas börtönt s hírnököt Csert helyében.

- Ki is ama Csert? - tűnődött Béla kelletlenül. Nem szeretett visszagondolni a száműzetés éveire, amikor Németországban élt, mint hazátlan herceg.

- Ez ama Csert - kezdte a kancellárius, de a király közbevágott.

- Igenyest ama Csert, azki oly híven kísére - mondta szaporán s arca elkomorult. - Ez ama Csert, azkit rokonaival egyben az apátság szabad jobbágyává tevék s megengedém, hogy vértesen járjon akár hadban, akár apát uram követségében. Ird meg, uram, Fejérvár kastrensisei közzül ugyanannyi lovas börtön avagy hírnök szolgálja Szekzárd apátságát, ahányan Csert és rokonai vagynak. S mi vagyon még?

- Itt követköznek azután ama panaszok s kérelmek, melyek visszavett, keráli birtokaid miatta vagynak - sóhajtott Báncsa nembéli István kedvetlenül. - Az első az Bős-nemzetség apellátája. Kürtösi Thúz uram s az nemzetség minden családfője protestál falvainak, földjeinek, erdeinek, halászó tanyáinak s várának visszavétele ellen. Atyád, Anderás urunk, adományozá s donációs levelet ada róluk.

- Tovább! - intett a király ridegen, kivonva kezét az övéből.

- Somügyből protestál Lankrét nembéli Beke espán uram is...

- Tovább.

- Örsi Cibrien nembéli Petrus úr...

- Tovább.

- Ű állítja, hogy falvait, melyek most visszaadandók, még Immerikusz kerálunk adományozá s így a sérelöm kétszeres.

- Tovább, Isteván uram - sürgette türelmetlenül Béla.

- Gut-Keled nembéli Bátor úr, azkié Karom vára, Turda nembéli Demeter és Damakos, azkik Hódoson laknak, korpádi Cseke úr, Csalkfia Miklós úr Tamásfalváról, az Geréb-nemzetség, az Bot-nemzetség, Kepös nembéli Bagd úr, Báránd nembéli Idecske, Gomol, Petőd urak...

- Félre velük - szakította félbe a felsorolást Béla s elhárító mozdulatot tett a karjával. - Üsmeröm valamennyit. Jól vagyon, ahogy vagyon. - Felállt s járt néhány lépést, majd ismét a székre vetette magát s kezét visszadugta az övébe.

- Ezök nagyrészt itt is vagynak, uram, eljövének az kúnok fogadására s az tanácsba. Most még úgy beszélnek, hogy te, nagyúr, az igazság és Jézus urunk hitének támasza vagy. Bizakodnak benned, uram. De ha megtudják, hogy hiában bizakodnak, nagy zúgás leszen.

- Félre velük - ismételte még ridegebben a király s mély, sötét szeme megvillant. - Ha kedég zúgás leszen s nem hajlik meg a nyakuk, erővel vészöm vissza, azmit akarok. Az igazság Istennél vagyon.

- Beszélik némelyek, uram, - folytatta csendesen a kancellárius - hogy a kúnokat ellenük hozod be s az ű nyakukat akarod igába törni.

- Beszéljenek - dünnyögte Béla, dacosan felvetve fejét, hogy hosszú haja félrehulljon a homlokából. Elefántcsonthoz hasonló arca lassan kigyúlt a homlokáig.

A kancellárius egy pillantást vetett rá listái fölött.

- De vagynak, azkik az igaz hit és elkőccs veszödelmét várják az rengeteg kúntól.

- Tudom, tudom. Apát úr is ettől tart, de azért szömben örvendez - dünnyögte kedvetlenül Béla. - Vagyon még egyéb is?

- Itt vagyon még kerálné nagyasszonyunk levele, kit Budáról külde tegnap - jelentette Báncsa nembéli István. - Végére hagyád, nagyúr, merthogy magad ügye.

- Hát lássuk a nagyasszony levelét - szólt türelmetlenül, arca ismét visszanyerte szokott sápadt színét, a szemében pedig nyugtalanság villant. Ajka körül a két mély ránc mélyebbre vésődött.

A kancellárius elővette bő csuhájából az összehajtogatott hártyalevelet, kiterítgette s egyenletes, hűvös hangon felolvasta.

- Bélának, Isten kegyelméből magyarok, horvátok, kúnok kerálának... - felsorolta a király valamennyi címét és méltóságát - üdvözletemet. Tudatom nagyságoddal, ézös uram, hogy az gyermekekkel egyben, Istennek hála adassék, egésségben s épségben vagyunk s várjuk nagyságodat vissza. Mert bátor tudjuk, hogy országos gondok és fáradalmak szólítottak el vala körünkből, mégis szomorúak vagyunk, ha orcádat nem láthatjuk s gondjaidat nem oszthatjuk. Kívánjuk nagyságodnak, ézös uram, erősítsön és segéljön mivelködetidben s vigye jóra szándokaidat.

A király szigorúan összevonta szemöldökét s maga elé bámult. Szemrehányást érzett a levélből s ez bosszantotta. Az asszony kotló akkor is, ha királyné. Azt szeretné, ha csibéi ott melegednének az ő puha szárnyai alatt, veszedelmet lát minden futó árnyékban s azonnal csárog, ha ragadozót lát. Boldog a földmívelő szabados, aki egy-két eke földjén gabonát vet és arat s begyűjtve a csűrbe Isten ajándékait, nyugodtan várja a telet a meleg kis házban. Eszébe jutott Bélának a pécsváradi kolostor ódon, barna refektóriuma, a kerek toronyszoba, ahol régi könyveket s leveleket forgatott az apát társaságában. A várostól és hadiúttól félre eső kis falu, az erdők között, a Zengő tövében megbújó csendes szerzetesi család - és csak annál keserűbb és bosszúsabb lett. Miért emlékezteti Mária az egyszerű, magányos élet édességére? Ő király, országok sorsa nehezedik reá, nem tudja, hogy cselekedjék, hogy őrizze meg az igazságot is, az emberek jóindulatát is... És mindenfelől veszedelmek lopakodnak felé.

- Irnod kell, István atya, Fredericus hercegnek is - mondta hirtelen, megszakítva a levél felolvasását és a pap felé fordulva. - A veszödelöm űt is fenyegeti. Kresztyéni szeretettel s alázattal fordulok hozzá, állítsa fegyverbe népét, s jöjjön hozzám, hogy Jézus urunk hitét s Nyugat országait együtt védelmezhessük az mohal ellen.

- Nem tartasz tőle, uram, hogy cserben hagy? - emelte fel fejét a levélről Báncsa nembéli István. - Alig feledénk el, hogy az ország nyugati széleit dúlá.

- Most el kell felednünk minden gonoszságot, és ártalmat. S hátha magábaszáll s kapzsiságát megszégyönöli? Ha Isten megvilágosítja elméjét, belátja, hogy két kard jobban véd, mint egy s hogy ű is elvész országostól, ha mellém nem áll.

- Vajjon, ha béjön, nem megyen-é ki majd nagyon nehezen?

- S vajjon, ha bé nem jön, nem akkor tör-e reánk, amikor bajban leszünk?

- Irhatunk, nagyúr.

- Irjatok. S ha meglészen a konceptus, mutasd bé. Most hallgatlak, olvass tovább.

A kancellárius megköszörülte torkát s megint olvasott.

- Különösen fáj s aggaszt, uram, hogy éppen akkor nem vagy közöttünk, mikor különb-különb szomorú híreink vagynak s döntenünk kell gyermekeink sorsáról. Mert most vevénk az hírt bizonyos Bertalan nevezetű dominikánus atyától, azki az Etil mellé kívánt vala utazni, de Jurij szuzdáli fejedelem őnagysága elfogá, hogy az mohalok alvilági serege tönkretevé immár Szuzdált is és Jurij űnagysága is halálát lelé az harcban. S hogy amaz merjákok, azaz mordvák, kiket Jurij űnagysága telepíte le, hogy az mohal ellenében védelmezzék, az Tartarosz iszonytató fenevadjaihoz pártolának, mindenkit megölének s áldozataik fejét dzsidára tűzve hordozzák maguk előtt. Én csak gyengeértelmű asszonyember lévén, nem tudhatom, minő következéseket várhatsz ezután, de ama dominikánus atya, akiről fennebb szólék nagyságodnak, megmagyarázá, hogy immár Novgorod ellen vonulnak Tartarosz ördöngei s más részük dúlja amaz országot is, hol eddig az nagykúnok tanyázának. S értésére adom nagyságodnak még, hogy négy nappal ezelőtt megérköze az menekültek között Mihály, Rosztiszláv és Daniló úr is, kevesedmagával, csak leghívebb vitézeik kísérvén őket magyeri földre. Az fejödelmek igen keseregnek szernyő sorsuk s országuk állapotja miatta, könyörögnek Isten atyánkhoz, venné le róluk az csapást. Várasaik lánggal lobognak, Kijóv gyönyörű templumaival, klastrumaival s házaival tűznek s felforgatásnak martaléka lőn s lakóiból alig menekedék meg vagy kétszáz, az is éhezik, bujdokol s kétségbeesvén senyved. Ez pompázatos váras most ganéjdombhoz hasonló, mint mondják. Szövetséget akarnak mivélünk, ézös uram, kévánságaikat majd megtudod leveleikből.

- Kijóv... Halics... És Szuzdált sem menték meg a merjákok s finnek... - kiáltott fel fojtott hangon a király, felugrott helyéről, övébe dugott kézzel keményen megállt s rámeredt a bágyadt őszi napfényben villogó máriaüvegekre. - Szegény Jurij fejedelöm... Kedég azt hivé, majd megmentik Nagymagyeriország ellen... S most sem ez, sem ű, sem Kijóv és Halics.

Lesújtva hallgattak sokáig.

- Folytasd - mondta azután csendesen Béla s megint leült. Lassan-lassan sikerült uralkodnia indulatain, arca megkeményedett.

- Úgy beszélik, uram, - olvasta tovább színtelen hangon a pap - hogy szövetkezni kévánnak veled országuk visszahódítására. S ezért igen óhajtanák, hogy adjuk feleségül leánykáinkat Miháilovics Rosztiszlávnak, valamint Danilo úr űnagysága fiának, Leónak. Kérlek, ézös uram, gondold meg ezt igazságos szűved szerint.

A király ismét felállt s keményen nézett Báncsa fia Istvánra.

- Nem - mondta meglepő ridegséggel. Ez a ridegség annál meglepőbb volt, mert az imént még szinte lesújtottan s dadogva szólt a szerencsétlenségről.

Le s fel járt, fejét hátravetette, hogy szabaduljon a minduntalan homlokába hulló haj puha cirógatásától.

- Nem - ismételte nyugodtabban, de még határozottabban. - Szövetséget nem. És házasságot sem.

- Miért, uram? - csodálkozott a kancellárius. - Kresztyén fejedelmek s a te segödelmed híjján nem verhetik ki Tartarosz sátánjait.

- Nem - ismételte harmadszor is a király s most hadarintott is a kezével, mint aki örökre elhessegeti magától ezt a gondolatot. - Szuzdál, Kijóv, Halics nincs többé. Virágzék, vetélkedék s egymás vérét ontá. Egymást gyengíté. És sorsa bételjesödék. Nincs erő, Isteván, ki hatalmat vethetne a mohalon, nincs fegyver és had, ki onnét kiverhetnéje. A fejödelmek immár földönfutók. Én kedég földönfutókhoz, országukat vesztött fejedelmöcskékhez nem adom leánykáimat.

Ez tökéletesen világos beszéd volt. A kancellárius megértette és helyeselte. De megértette azt is, hogy Béla eltemette Szuzdált, Kijóvot s Halicsot s hogy most már csak a maga birodalmáért aggódik. Eszébe sem jut, hogy bár csak egyetlen katonát is áldozzon a letiport fejedelemségekért. Ez pedig azt jelentette, hogy a mongolok hatalmát véglegesnek és megdönthetetlennek látta, tudomásul vette, mint valóságos állapotot, amin változtatni többé nem lehet.

- Ird - mondta a király elgondolkodva s homlokát a tenyerébe hajtotta. - Kedves hívemnek, feleségömnek, Mária nagyasszonynak, üdvezletemet. Kedves hívem, az kői monostorban vettük leveledet. Imádunk Istenhez, teljes buzgalommal kérvén, adjon néked és gyermekeinknek nyugodalmat, egészségöt és békességöt. Irod, kedves hívem, hogy minő keserű csapás éré amaz, orosz fejödelmeket s miként menekülének udvorunkba. És ugyancsak írod, hogy birodalmuk visszahódításáért vélünk akarnának szövetkezniök. Én ez szövetségöt, magamról elhárítom, Isten atyánk bölcsességére és akaratára bízván, hogy az tartároktól megszabaduljanak, mert sem magam erejét, sem az enyémnél nagyobb s hatalmasabb erőt arra elegendőnek nem vélek. Mint vendégeinket, tartsátok űket teljes tisztösségben és kresztyéni szeretetben, lévén földönfutó s mezítelen szegényök. De az szövetség haszontalan lenne mind reájuk, mind mireánk, hiszen münk csak fecsérelnénk magunkat, űk kedég sömmi segítségöt nyujtani nem tudnak.

Itt megállt, s megvárta, míg a kancellárius lejegyzi a magyar szöveget. Várakozás közben egyre maga elé bámult az asztal lapjára s fehér, de erős ujjaival lassan simogatta a homlokát.

- Irod továbbá, - folytatta csendesen s minden szót megnyomva egy kissé - hogy Miháilovics Rosztiszláv úr űnagysága, valamint Danilovics Leó űnagysága az mű leánykáinkat feleségül választának s rokoni szeretetben kévánnak élni vélünk. Ezt sem hagyhatom jóvá, mert sömmi sükerét nem látom. Margita kezét megkéré már Saint-Omer Villelmus úr űnagysága s el is jegyezé, így tahát, nem látván értelmét ez házasság megbontásának, maradjon immár Villelmus úr jegyese. Hasonlóképpen kívánom az többi házasságot is elrendezni, olyan fejedelmi személyökkel, kik családunknak, egész nemzetségünknek s birodalmunknak is, úgyszintén Jézus urunk igaz egyházának javára, épülésére s erősödésére válnak.

A hollótoll élesen nyikorgott, a kancellárius ujja görcsösen szorongatta, miközben nyelve hegyével buzgón nyalogatta keskeny ajkait.

- Kún uraimék kedég pótolják azt az erőt, kit elveszíténk Keletön, az orosz birodalmak szertehullása s romlása miatta...

Felállt, kezét az övébe dugva járkálni kezdett.

7.

Kő monostora egycsapásra a legfontosabb hellyé vált. De nemcsak a legfontosabbá, hanem a legnépesebbé is. Mert az ország minden tájáról egyre érkeztek főpapok, dominikánus szerzetesek, így Gergely győri, Bertalan pécsi, Jakab nyitrai, Raynald erdőelvi püspökök, vértes vitézek, lovászaik és szolgáik kíséretében, maguk is vértesen, dzsidásan, kardosan és pajzsosan, cseppet sem hasonlítva egyházi férfiakhoz. Marcona, nagybajuszú, barna daliák voltak, otthonosan ülték meg nehéz paripáikat, fenyegetően csörtették nehéz fegyvereiket s büszkén lobogtatták sisakjukon a tollat. Ha valamely szelíd latin vagy francia apát látta volna őket, nem ismerte volna fel bennük Jézus szegény szolgáit, hacsak a mellükön függő nehéz aranykereszt s vastag ujjukon a főpásztori gyűrű el nem árulta volna. Hadi népük sátrak alatt vert tanyát az erdőig elterülő síkságon, jól megnövelve ott a hatalmas sátorvárost. A papi személyek a kolostorban s a székesegyház körüli papi házakban telepedtek meg, felverve a máskor oly csendes, fehérre meszelt cellák békéjét s hangos vitát, tereferét, jövés-menést támasztva az épületekben. A refektóriumokban új, nehéz asztalokat állítottak fel s új meg új öblös székeket hordtak össze, hogy a vendégek helyhez jussanak.

A papság mellett egyre-másra érkeztek világi urak is, ugyancsak szépszámú kísérővel. Voltak közöttük vértes ispánok, várnagyok s voltak sok faluval, rengeteg földdel dicsekedő hatalmas birtokosok. A csillogó, zörgő, lobogós, tollas ispánhadak között dacos szegénységben vonultak be könnyű lovaikon a bőrruhás, kacagányos, könnyű fegyverzetű vitézek. Egy-egy ilyen vidéki úr magával hozta az általa lakott országrész levegőjét, szokásait és ruházatát. Némelyek hosszú, zsíros haja a vállát verte, némelyek koszlott farkasbőrt viseltek. Egyesek drága hölgyprémet, vagy a besenyők széles nemezkalapját, mások a kúnok hasított magas süvegét, ismét mások az alföldiek bozontos báránybőr kucsmáját hordták. Voltak itt lobogó ingujjú hetyke legények s mogorva, hallgatag, sebhelyes, piszkos vének, voltak magasak és zömökek, kötekedők, gőgösek s gorombák, meg békések, lusták, közönyösek, aszerint, hogy őseik mily törzsnek, nemzetségnek a tőkéi voltak.

A sűrűség egyre nőtt, egyre-másra vonultak a csapatok nagy lódobogás, kiáltozás, fegyvercsörgés közepette, élükön a nemzetség zászlós kopjájával. A nyírségi Kendék például még lófarkas dzsidákkal érkeztek, mogorván, idegenül pillantottak az összesereglett népre, főként a bőrruhás görögökre, a magas, feketeképű arabokra s a maguk közt csoportosuló kúnokra. Lehetett itt látni hosszú kopjára tűzött koponyát is. Bolondosvár ispánját pedig szőke, kékszemű, nagytermetű, mosolygó tótok kísérték, háncsbocskorban ülvén az ugyancsak jámbor lovakon.

Adás-vevés, rabszolgaterelés, vásári kiáltozás, sípszó, damborapengetés, kötekedő ugratás, jókedvből kipattanó lóversengés, ebugatás, barmok bőgése, lovak nyerítése csak akkor csillapodott, amikor kiküldött királyi hírnökök vágtattak át a táboron, a sátrak között, házak csoportjai mellett s kikiáltották, hogy Köteny úr kúnjai közelegnek. Erre mindenki a Cserög felé terülő lapályra tolongott, szláv asszonyok a karjukra kapták gyermekeiket, papok vonultak ki hosszú nyélen aranyosan villogó keresztekkel, Máriás-zászlókkal, hálaadó énekeket zengedezve. Az úri személyek pedig kibújtak sátraikból, lóra kaptak s vágtában rohantak a látványosságra.

A háztetők is megteltek kíváncsiakkal. A klastrom széles falain is tolongott, nyüzsgött a tömeg. Még a rabszolgák is iparkodtak arra szorulni, amerről a kún hadat várták. Feszült izgalom remegett a mezőségen. Aki gyalogosan volt, bokáig süppedt a puha agyagba, a lovak toporzékolva dagasztották a sarat.

Béla és kísérete - az apát, Ugrin érsek, Csák nembéli Máté, Dénes nádor, István kancellárius, Öcsény, Ákos nembéli Ernye Saint-Omer Vilmossal - Köteny kún urai között elvegyülve a király környezetében, két fia hallgatagon, gőgösen s bizalmatlanul, a kolostor papjai, ott szorongtak a főépület egyik kiugró erkélyén. Innen messze el lehetett látni az őszi alkonyatban. És a látvány nemcsak Kötenyt és a kúnokat, nemcsak a magyar urakat és papokat, hanem a királyt is lenyűgözte. Az őszi táj csendes borongásában, illatos hervadt színeiben, halványkék egével s aranysárga, búcsúzó napfényével, az Északon vonuló sötétkék erdő, a párás síkság rengeteg sátrával, lovaival, sürgő-forgó népével, mely mint színes bogárraj hemzsegett odalent, gyönyörű volt. Szépek voltak a székesegyház hatalmas, zömök falai, a papi házak csúcsos fedelei, az ablakokban és ereszen nyüzsgő sokadalom, a messzenyúló széles, magas kolostori falak megrakva néppel, piros, kék, fekete és sárga ruhák színfoltjaival, mintha cifra madársereg pihent volna meg rajtuk. És szép volt, ijesztően szép, amint Cserög felől, a Duna széles ezüsttükre mentén kibontakozott a kún lovasok serege, amint barnán és feketén hömpölyögtek elő az erdő csücske mögül a bágyadt fényben az előőrsök hadirendben lovagló szétszórt csapatai. A fürgén előrevágtató kicsiny alakok minduntalan elváltak, szaporán szétfutottak a síkon, mint harcias, gyors bogarak, hosszú, vékony csápjaikat, a dzsidákat, magasra meresztve. Köröket írtak a mezőn, bejárták keresztül-kasul, majd visszavágtattak, megint az előőrsökhöz csatlakoztak.

Őket az előhad követte. Csak egy törzs, Tát törzse érkezett ide, a többi még várta a parancsot, merre vonuljon az Al-Dunától. De ez az egyetlen törzs is ijesztően nagy volt. Akik ellenezték a kúnok befogadását, most fogcsikorgatva csóválták a fejüket, mások, akik azzal feküdtek és keltek, hogy a király ellenük akarja felhasználni Köteny népét, sápadtan érezték, hogy gyomruk lesüllyed, vérük leszáll s tarkójuk erősen viszket. De még a király törhetetlen hívei is megrémültek. Be csak bejönnek a kúnok, de hogy fognak kimenni, ha visszájára fordul a szövetkezés?

Még a király is belenyomta erős, fehér fogait az alsó ajkába, amikor a kún had felbukkant. Sokan, iszonyú sokan voltak. Mi lesz, ha nem hajtják meg fejüket a királyi akarat előtt, hanem egyre több és több szabadságot, földet, kedvezést csikarnak ki? Vagy fellázadnak s ellene fordulnak? Hogy tudja majd fékentartani a visszavonásban vergődő ország erejével ezt a lovon született, rablásban edzett, akaratát megnyirbálni nem tudó, magát senkinek alá nem vető keleti népet? Hiszen ezek olyanok, akár a magyarok ősei voltak, olyanok, amilyeneknek a nagy Gesta Hungariae írja le őket, hiszen ezek lóvért ivó, gyujtogatni és rabolni szerető, emberölésben kéjelgő vadak, ezek Vérbölcs és Lél népe, az első fejedelmek népe! S ahogy ők végiggázolták a világot Lombardiáig, Dél felé Konstantin aranyas városáig, úgy gázolhat végig ez is a legnehezebb időkben Magyarországon, a városok polgárainak vagyonán, papok és urak gyenge falvain, legelők értékes csordáin és ménesein. Csakugyan helyes volt-e jobbot nyujtani Kötenynek, csakugyan neki van-e igaza s nem azoknak, akik félnek a kúnoktól? Vajjon nem a tartárok titkos szövetségesei-e ők s hátbatámadják a vendéglátó birodalmat, amikor legnagyobb szorongattatását éli?

Gondolataiba merülve nézte a lovasok görgetegét, a száguldó előőrsöket, a lobogó lófarkakat, a dzsidára tűzött, fehéren vicsorgó lókoponyákat, majd óvatosan Kötenyt kezdte vizsgálni. Azzal a pillantással, amelyet oly jól ismertek a képmutatók, gyávák és hízelgők, azzal a késhez hasonló, boncoló tekintettel vizsgálta apróra a kún fejedelem arcát, viselkedését, hangját, egész testi-lelki mivoltát. Kutyák vizsgálják így a gyanúsan közelgő idegent, vajjon nem rejteget-e korbácsot a háta mögött, nem tartogat-e mérgezett húst.

Köteny kissé távolabb állt három nagybajuszú, csupaszállú, csimbókos vén kún úrral a két összeszorított ajkú, közönyösen gőgös legényfiú között. Mellette egy domonkosrendi atya állott. A szerzetes kúnul mondogatott neki valamit, Köteny elmerülten hallgatta. Ábrázata komoly és nyugodt volt, szeme is nyugodtan pillantott a közelgő hadra, nem volt sem gyanakodó, sem félénk, nem volt nyugtalan, vagy büszke, nem, Köteny pillantása nyílt és tiszta volt, bár az élet kegyetlen ujjai kemény vonásokat véstek arcára. Balját a kardján nyugtatta, jobbját az öve aranycsatján. Lábát szétvetette egy kissé, alacsony, zömök, vállas termete könnyedén állt, remek csizmája tisztán ragyogott. Béla megnyugodva nézett ismét ki a szabadba. Nem, Kötenytől nincs mit tartania. Köteny tudja, hol van, tudja, mily hálával tartozik az őt befogadó királynak és népének, tudja, hogy a biztos pusztulásból nyílt számára menekülés. Köteny okos, nyugodt, erős férfi s ha kereszténnyé lesz, ragaszkodni fog Jézus törvényéhez és az ország népének szokásaihoz. Köteny nem Vérbölcs és Lél, Köteny nem is Vata. Köteny valóban ott volt a Kalka vizénél, valóban elvesztette fiait, Györgyöt és Dánielt, népének nagy részét és gazdagságát. Köteny tisztában van a tartárokkal s nem köti hozzájuk titkos szövetség. Köteny hű támasza lesz vére hullásáig, utolsó lehelletéig.

Lent a halványzöld síkságon, az esti párák fátylai között, már kibontakozott a Tát-törzs derékhada. Oldalbiztosítással lovagoltak, messze szétterülve a mezőn. Omlott, egyre omlott a sok ezer fürge, kicsiny ló, omlottak a lovasok sötét csapatai, lazán s mégis eltéphetetlenül, bármely pillanatban szétrebbenni s vágtatni készen. Itt-ott megvillant a napfény egy-egy díszes lószerszámon, kardon, dzsidapengén. A sötét áradat fölött fehéren, feketén lobogtak a lófarkak a szélben, ragyogtak a fehérre szítt lókoponyák. S egyre többen bukkantak elő az erdő sarka mellől, egyre szélesebben áradt a lovas tenger. Egyre több és több oldaljárőr csapott ki a hadból s karikázott el messze, gyors vágtatással. Tülök rivallt, zsongó, morajló hullámokban tört elő a lovak szapora dobogása, nyerítése, a vitézek csevegése. Egyik nemzetség, egyik család a másik után, egyik szakasz a másik után támadt, mintha a föld mélye ontotta volna őket.

A nap lehanyatlott s még egyre jöttek. Szétterültek, mint áradó vadvíz, körülfolyták a csalitokat, cserjéket, bozótos foltokat. Itt már lóról szálltak, amott még csak összeverődtek a száznagyok rikoltó parancsára. Tüzek lobbantak fel vörösen a sötétkék estében. S a lovasok nyomán felbukkantak a könnyű, kétkerekű telegák, kerekeik sírtak, recsegtek, ponyváik, mint méhkasok himbálóztak a lassan bandukoló ökrök fehér tömegei között. Lovaslegények cikáztak a szekérsorban, hosszú ostoraik éles durranása felhangzott a klastromig, rikkantásuk olyan volt, mint a tűzben recsegő fahasábok hangja. Ezüstösen csilingelő csengők közé otrombán kongó kolompok szava s ökörbőgés vegyült. S mintha a telegákon megbúvó asszonynép és gyerekhad csivogását, csudálkozó kiáltásait is hallani lehetett volna.

Órák múltak s a király és kísérete elfáradt. Csak a bámészkodó tömeg volt fáradhatatlan. Az zsongott, kurjogatott s kiabált friss torokkal. És a magyar urak, akik vitézeik tömegében lovon nézték végig a kúnok bevonulását, már ameddig látni egyáltalán lehetett. Mert az alkonyat egyszerre lezuhant s már csak a rettentő tömeg kavargó mormolása, az ostorok csattogása, a csengők és kolompok zenéje hallatszott, mintha alvilági nép nyüzsgött volna elő a föld alól valami óriási lyukon, már csak a csörjék és foklák vörös lobogása látszott a sötét árnyak fölött.

A király most láthatta, hogy Köteny nem hazudott. Teljes hadi felkészültséggel jött meg, a harcra mindig készen. Ha érték is súlyos veszteségek a nagykúnokat, erejük java megmaradt, lelküket nem törte meg a szerencsétlenség.

- Úgy rémlik, - suttogta Béla mellett Dénes nádor s töprengve meghúzogatta hosszú orrát - mintha a mohalt látnám...

- Isten atyánk tám eltávoztatja űket - szólt a király is halkan s keresztet vetett. - Gát leszen ez a sok derék vitéz.

Béla lefelé indult a bástyáról. A többiek hangosan tereferélve nyomon követték.

8.

Ernye és Bene szintén ott szorongott a székesegyház előtt, a dombon. Most mind a ketten lovon ültek. Látták a kúnok áradatát, elismeréssel szóltak katonás rendjükről és nagy tömegükről.

- Sokan vagyunk, mi? - kérdezte büszkén Bene.

- Majd csak kibírunk tiktöket is valahogy - felelt Ernye.

Kifaroltattak a sokaságból s levágtattak a síkságra. Már jócskán sötétedett. Egy sor telega tanyázott le éppen. A mögedek alól kiugráltak az asszonyok, gyermekek, lecihelődtek a vének. Kifogták az ökröket s valamennyit összeterelve, két lovaslegényre bízták. Ezután megkezdődött a sátrak felállítása. A telegákról előkerültek a rácsok, nemezek és kötelek. Az asszonynép oly fürgén dolgozott, hogy szinte elővarázsolta a sátrakat. Cölöpöket vertek le, a cölöpök vasfüleibe belekapcsolták a rácsokat, fölébük húzták a hajlított bordákat, felül az egészet összefogták s megerősítették a tögerek gyűrűjével, azután az egészre ráborították a vastag szürke nemezdarabokat. Mikor ez megvolt, kötelekkel csigavonalban lekötözték, földbevert cövekekhez kötötték, jól meghúzták. Ketten még a kötelekkel vesződtek, amikor két fiatal leány már szaporán hurcolta a szőnyegeket a sátor belsejébe. Telegáról-telegára járva, szilkében vitték a parazsat. Csakhamar vidáman lobogó tűzön főtt a köleskása. És a tűz fényénél dolgoztak tovább szótlanul. Hordták a koporsókat, cipelték a tömlőket, mindent a maga helyére tettek. Azért is ment olyan gyorsan a munka, mert mindenki tudta, mi a tennivalója, mit hol találhat, mit hova tehet. Egyik sátorban ugyanúgy történt minden, mint a másikban.

Az egész síkságon gombamód nőttek ki a szürke, kerek tetejű sátrak. S megindult az élet, mintha most is a Don és Ker-balik Tengiz partján tanyáztak volna. Éppenúgy fejték a lovakat, mint ott, keverték a kúmiszt, főzték a kölest, éppenúgy mentek le a Dunára vízért. És az elkészült sátrak között itt is, ott is felhangzott a dambora pengése, a kobúz siránkozása, a síp mélabús panasza.

A két pajtás lassan léptetett a sátrak között, nézte a gyors munkát, a tüzek lobogását, szívta a jószagú kása illatát, nézegette az embereket, rémüldözött egy-egy kövér, mogorva vénasszony rútságán s felvillant a szeme a gyorsmozgású, hetyke, feketeszemű lányok csintalan mozdulataira.

- Osztán kezes-é az ejen kún madaracska? Fütyöl-e, ahutyan az ura akari? - érdeklődött Ernye, elnézve a lányok szapora forgolódását, serénységét s jókedvét.

- Hát biza, pajtás, embör kell hozzájuk.

- Nem félsz, hogy egyször éccaka elvági a torkodat?

- Fél a rosszseb - nevetett Bene. - Még azét vágná el, aki görbén níz rám.

- Meg szoktad-e verni?

- Hát anélkül nincsen - vonogatta a vállát Bene. - Legfőképpen azért, mert hajlik a csábításra. Egy szép aranycsatért, tíkörért, piros csizmáért, sög-keléért. Hát résön kell lönni, pajtás. Eleinte nehezen szokám meg, - sóhajtott, megvakarta a fejét - osztán amikor félre akart lépni, hát, biza, ugyancsak odacsapék... Még ű csudálkozék miatta! De osztán megértötte, hogy mellettem nincs kacsintgatás, én meg megértém Iréneusz fráter szavát, hogy ű az én penetenciám.

Nevetett. Ernye csodálkozva látta, hogy mennyivel könnyebben veszi a dolgot, mint még legénykorában.

- Otthon meröd hagyni?

- Hát meröm. Mert hát merne ű valami rossz fát tenni a tűzre! Letörném a derekát. De meg mast má vagyon néki gyermökcséje is, kisfia. Meg dóga annyi, hogy alig győzi. Mer, tod-e, minálunk az asszony nyakán vagyon ám mindön. Sátorveréstül mezei munkáig, gyerökellátástul szüésig, fonyásig, kallásig, annyi az dóguk, hogy az má mélység! Nem mondom, amíg lányok, fiatalkák, nekik áll az velág. De ha má békötik a fejüket, osztán gyermek is vagyon, akkor jaj az asszonynak. Igy osztán hamar elmen a kedvük a fickándozástul. Addig halak űk, amég horogra nem akadnak.

Egyre több magyar úrral, meg lovásszal találkoztak. A kiváncsiság elhozta őket a táborba. Bámészkodtak, ácsorogtak, hetyke hangon mindenféle sületlenséget kérdeztek a dolgozó öregektől, asszonyoktól. Azok értetlenül vigyorogtak, felkínáltak egy-egy bögre kúmiszt, hogy jelét adják jóindulatuknak. A magyarok között sokan voltak, akik már nem ismerték a kúmisz savanykás ízét és erejét, most fanyalogva itták. Mások szemet vetettek egy különösen szép íjra, csákányra, nyeregtakaróra s ujjaikkal mutogatva, hadonászva, s kiabálva, mintha süketek között lennének, magyarázták, hogy ők azt szeretnék megvenni. A kún öreg viszont csak valami magyar holmiért volt hajlandó odaadni. Igy gyorsan megindult a cserebere, sőt a vásár is, mert a magyarok dénáraira sokan áhitoztak.

Ahol meg fiatal, kacér leányok voltak, az urak is, vitézek is megpezsdülő vérrel kötekedtek. Értelmes szó híján csak kacsintgatni, integetni tudtak, megcsipkedték a leányok barna, kerek képét, megveregették a farukat, átkarolgatták erős derekukat, tapogatták a csecsüket. Eleinte inkább játékból, kedveskedésből, s csak módjával. Később egyre megbúsultabb kedvvel s erőszakosabban. A lányok vihogtak, ellenkeztek, itt-ott jól meg is verték a vitézt, a lovasok tábora felé mutogattak, hogy majd azok összetörik a csontjaikat. De azért látszott rajtuk, hogy nincs kedvük ellenére a magas, erős, elbizakodott magyarok viselkedése. Hiszen a lovaik nagyok, jól ápoltak, szerszámaik díszesek, ruházatuk pompás, fegyverük, ha néha szokatlan is, de jó és szép, ők maguk pedig urak ezen a földön, falvaik, birtokaik vannak, szabadon járnak kelnek, királyuk messze földön híres... És szépek is, magasabbak a kúnoknál, hajuk, bajuszuk sűrűbb, válluk szélesebb. Igaz, hogy a sátrak mögül sötéten villogó szemek nézték a kötekedést, egy-egy vénasszony, aki valakinek már odaígérte a leányt, egy-egy öregember, vagy ökrökkel bajlódó gulyáslegény, aki félt a magyarokkal való szoroskodástól, görbén pillantott a nevetgélő, kihívóan kacsintgató, fekete szépségekre.

Amikor mindenfelé álltak már a sátrak és a férfiak, rábízván lovaikat az őrökre és bozontos, fehér kutyákra, sátraikhoz tértek, a tábor, egyik sarkában felhangzott a molla éles, jajgató éneke: "La illa il Allah..." Messze szállt az ének az estében, sokan elővették imaszőnyegüket s Kelet felé fordulva leborultak. De még a molla éneke közben sem csitultak el a kobúzok és sípok, vidám dal kerekedett a játszóhelyen, ahová az egész napi fárasztó vonulás és munka után összegyűltek a leányok-legények. Ámbár Benének, mint házas embernek, nem illet már a játszóhelyre mennie, Ernye kedvéért mégis elment.

Már messziről látták, hogy igen magas a fiatalság kedve. Nyilván nagy gondot vetettek el azzal, hogy sikerült elhagyniuk az Al-Dunát s itt vertek tábort, az új haza síkságain. A lányok jókedve határtalan volt. Csoportokra szakadozva, mint madarak a zsákmányt, körülvettek egy-egy legényt, csipkedték, ugratták, csúfolták, még jól el is verték. Máshol fogócskáztak. Visítva repült át a sötét tisztáson egy-egy sötét árnyék, nyomában lihegve törtettek hárman-négyen is. Távolabb összeölelkezve táncoltak s daloltak. A futó, libegő árnyaknak ez a csapongó suhanása, a csiklandós hangok sikoltása, csengése, a telten zengő ének, a hűvös őszi est erős, illatos levegője felkorbácsolta Ernye vérét is. Meglehetősen sokat lustálkodott, unta magát, szomjazott a játékra. Milyen szívesen beállott volna ő is a szaladgálók, táncolók, dalolók közé!

De nemcsak ő volt így. A hazulról szabadult vitézek, belekerülve a vásározás, ivás, lustálkodás és legénykedés sodrába, ugyancsak sűrű rajokban kódorogtak a kún fiatalság körül. Eleinte csak nézték, vizsgálódtak, ítélkeztek. Leszólták a kúnok lovait, sátrait, fegyvereit s magukat is. Kaszvány népség, - mondták - jöttmentek, csorvaszok, piszkosak. És buták, még beszélni sem lehet velük. Ugyan, mit akarnak itt? Vesztek volna inkább, ahol voltak. De azért fúrta az oldalukat az a vidám, gondtalan, hangos élet, amely hasonlatossá tette ezt a fiatalságot az erdők madaraihoz, a vizek halaihoz. Még csak nem is kresztyének - dünnyögték. De hát majd kresztyének lesznek hamarosan! És nem látszik meg rajtuk, hogy ismernék az igazi, emberhez méltó életet. Ezek tán nem is láttak még ekét, azt sem tudják, milyen egy szép gyümölcsös, városról meg talán hírből hallottak csak. Rablók, lusta disznók, a hasuknak élnek. De hát, Istenem, majd megszokják a tisztességes életet, eltanulják a magyaroktól, még házakat is építenek majd, szántanak, templomba is járnak, eltüzelik otromba bálványaikat s a kresztyén szentek elé járnak imádkozni...

Igy azután csak egyetlen lépés hiányzott, hogy közéjük vegyüljenek s megmutassák, mennyivel különb férfiak ők!

- Jó lönne valamék kis leányzót elcsípni - hümmögött Ernye. - Igaz, hogy még beszélni sem tudnak, de hát azért...

- Nem félsz a késtől, csákánytól? - kérdezte Bene.

- Mikor félék, te gyüge?

- Nem azért, de ezök is résön vagynak.

Vadul lobogó hajjal, bő ruhában egy sötét leányalak rohant el mellettük. Bene kún nyelven utánakiáltott, mire megtorpant és feléjük ballagott. A sötétből lassan bontakozott ki felhevült pirosbarna arca, fekete, sűrű haja és bő szokmánja. Szeme izzott, mint a parázs.

- No, hát tedd néki a szépöt - nevetett Bene.

9.

Néhány pillanat mulva már hármasban ballagtak a puha, süppedős mezőn. Ernye is, Bene is kantáránál fogva vezette a lovat. A leány gyorsan pergő nyelvvel, nevetgélve, fejét, meg-megrázva beszélt, Bene tolmácsolta a szavait. Azután meg Ernye mondott olyasfélét, hogy ő most otthagyta a királyt, hadd lakomázzék Köteny úrékkal és a többi nagy úrral. S elmondta azt is, hogy a királyi udvarban milyen fényes és pompás minden, hogy mekkorák a budai palota falai és tornyai, hogy milyen nagy az ország s mennyi legelő, falu, meg ló és barom van benne s mennyi város és templom. S hogy aki a király vitéze, könyökig dúskálhat pénzben, aranyékszerben, drágakőben, ékes ruhában s fegyverben. Ezt Bene kúnra fordította a leánynak. Az meghatottan nevetgélt, alig tudva elrejteni izgalmát és csodálatát. Ernye iparkodott közel kerülni hozzá, félkarral átölelte s érezte kemény, izmos derekát és mellét. A leány nevetett, iparkodott lefejteni Ernye karját, de azért a ruhán át is érezni lehetett forróságát és remegését.

Amint így kötekedtek, dicsekedtek és huzakodtak, egyre távolabb kerültek a játszóhelytől. És egy magyar tábor felé közeledtek. A leány is kíváncsi volt a magyarokra, csakúgy, mint ezek a kúnokra s új meg új kérdéssel ostromolta a két férfit. Hogy milyen nagy a klastrom, hány pap lakik benne, milyen magas a székesegyház tornya, hány harang van benne, s mekkorák a harangok. És hogy a magyarok mind ilyen nagy házakban laknak-e s mi van a házakban. És hogy mikép élnek, hogy tudnak olyan rengeteg állatot legeltetni, ha egyszer olyan sok falujok van. Meg nem állt a nyelve, akár a gyermeké.

A magyar urak táborához érve, félni kezdett s vonakodott továbbmenni. A férfiak nevetve biztatták. Amilyen beszédes volt a gömbölyded kisleány, olyan néma lett most. Csak Ernye magyarázott buzgón. Olyan furcsa volt a leánynak a magyarok csúcsos, szögletes sátra, a sok piros, kék, fekete, sárga, meggyszín vitéz, a rengeteg magas, vállas, szakállas, gőgös férfi, a legények kíméletlensége, uraskodása. Szorosan bújt Ernyéhez, már nem taszigálta el a kezét, könyörgött, vigyázzanak rá, ha valaki meg akarná verni. A vitézek megfordultak utánuk, amint egy-egy lobogó tábortűz fényében kibukkantak a sötétből. Játékos, mókás szavakat kiáltottak. A leány, persze, nem értette s kérte Benét, tolmácsolja kúnul. Amikor ez megtörtént, elpirult, kiragyogott a szeme s büszkén nevetett. Igen kedves, mulatságos leány volt. Még hozzá szép is. Kerek arcú, barnapiros, feketehajú, tömzsi, vidám és forró. Kissé himbálózva járt, mint aki gyakran ül lovon. A hajába őszi kökerics halványkék virágait fonta, ezeket a mérges, imbolygó lidérctűzként viruló virágokat.

Egészen felbátorodott, amikor látta, hogy a magyar táborban itt is, ott is kún leányok, menyecskék járnak. Magyar vitézek kisérgették őket begyesen, kardcsörtetve s hangosan nevetgélve. Sikkantás, kacagás, mélyen brummogó röhögés, damborapengés, kurjogatás hangzott mindenfelől. A magyar urak csakúgy, mint kísérő vitézeik belesodródtak a legénykedés, mulatozás örvényébe. Számolatlan kupákkal hajtogatták a bort, sőt a kúnok megérkezésének örömére, a nagy ölelkezés vigasságában, annyi kúmiszt is, amennyit máskor egész életükben nem ittak. Akik elszoktak ettől az erős italtól, úgy elbódultak, mintha fejbesujtották volna. Az áldomás vigassága egyre magasabbra hágott.

Egyik magasan lobogó tábortűznél nagyobb volt a lárma, mint egyebütt. Rikoltó, magából kikelt hang kiabált ott. Egész sereg férfi ült a tűz körül, meg vagy négy kún nő, ezek hol némán, hol kitörő üvöltéssel hallgatták. A tagbaszakadt szakállas rabszolga borostömlővel járt körbe s szaporán töltögette a kupákat.

- A kún nép az igaz nép! - üvöltözött a hórihorgas, madárfejű, hosszú hajú, rongyos férfiú a tűz mellett s jobbjában egy dambora nyakát szorongatva, baljában meg egy óriási ónkupát, úgy hadonászott, mint a cséphadaró. A tűz mellett állt s igen magasról tekintett alá a körbenülőkre. - Magyeri uruszágot igencsak az kúnok menthetik meg. Én mondom, Keve, az baksa. Megmondám kerál urunk űnagyságának is, azért bocsátá bé az kúnokat.

- No, ha te mondád, megérdemlöd, hogy karóba húzzanak! - bömbölte mélyenkonduló hangon egy nagyszakállú, hatalmas, prófétai alak.

- Meg kell tanajtani ezt az uruszágot az igaz elmélködésre - kiabált a baksa dühösen s lecsapta a damborát, a kupát azonban nem, inkább kiitta. - Mivé leve a magyeri nemzet? Gyalázatos urak zsákmányává! Papok fészkévé! Pápa úr hűbérévé! Csak a kúnok hozhatják vissza régi dücsőségét, ragyogását. Csak az kúnok erejétől támadhat fel ismég.

- Ezt már jól mondád! - helyeselt mély dörmögéssel kölesdi Thúz úr. Ő volt a nagyszakállú óriás.

A baksa szavait kitörő lelkesedés fogadta. A kupákat magasra emelték s összekoccintották.

- Hej, hej - rikkantott a baksa elragadtatott hangon, amint meglátta Ernyét s a kún öltözetben vele ácsorgó Benét, meg a leányt. - Ide, a szüvemre, ücsém!

Karját kitárva ellépett a tűztől, megölelte Ernyét, Benét s a vonakodó leányzót.

- Ű az bizonyság, hogy a kúnok béhozatalát én tanácslám Béla úr űnagyságának - kiabált tovább. - Ű ott vala, mikor űnagyságának megmondám kereken, hogy a magyeri urak ellen bé kell hoznia ezöket az derék, vitéz népeket. Ű megmondhatja, magyeri, meg kún uraim, hogy kerál űnagysága mikép szabódék, mikép bizonykodék én s mikép látá bé, hogy igazam vagyon.

- No, akkor meg is kéne tégödet nyúzni - kondult közbe ismét Bős nembéli Thúz úr. - Merthogy itt vagynak s letörik végezetül kerál űnagysága gyalázatos papjait, az jól vagyon. De hogy ellenünk, magyeri urak ellen vagynak itt, az már nem jól vagyon.

Mindebből a kúnok nem sokat értettek, összedugták a fejüket s tanakodtak. De annál inkább a magyarok. Mert Beke ispán úr nyomban ordítozni kezdett a lelkesedéstől. Éppen az ellenkezőjét annak, amit egy napja kiabált.

- Csak telepödjenek le az vitéz kún atyafiak, - kiabálta - majd röndöt teremtenek azután. Majd letörik űk ama haloványképű, csupaszállú, ronda kerál hatalmát. Azki írott levéllel s prisztaldusszal vert ki engöm, oszlopos férjfiút, jussomból. S azki koldusbotra juttata, bélömet vonszolá, kutyává teve, bátor még a Szentföldön is járék Andreás urunk űnagyságával.

- Egy életünk, egy halálunk! - ágált tovább a baksa, ivott egy nagyot, felkapta damboráját s negédesen hajladozva az egyik kún szépség felé, szaporán verte a tüzes dalokat a húrokon.

A dambora dévaj pengése átjárta a kún nők vérét. Felpattantak a tűztől, kiugrottak a tisztásra s kezüket csípőre téve hajladoztak, forogtak, égő pillantásokat vetve a férfiakra. Azok tenyerükkel verték az ütemet s vadul rikoltoztak.

A kún leány, akit Ernye dédelgetett, ugyancsak kedvet kapott a tánchoz. Valaki kupát nyujtott feléje, a leány ivott egy kortyot, majd odaadta Ernyének. A legény fenékig felhajtotta, eldobta a kupát s nagyot rikkantott:

- Hej, én is kún leánnyal élöm velágom ezután!

Széles jókedvében táncba ugrott ő is. Szemben állott a lánnyal, hol egymás felé közeledtek, hol eltávolodtak, mint a párzó madarak. Bene kacagott, leült a tűz mellé s ivott. A lárma, jókedv pokoli volt. A tűz magasra csapkodott. S a dambora egyre szilajabbul zengett a baksa hosszú, fürge ujjai alatt. Egy rabszolga folyton töltögette a bort meg kúmiszt két hasas tömlőből. Mindenki egyszerre ordított, veszekedett, szónokolt. Végül mindnyájan felpattantak a földről, s vadul dobogva táncra perdültek. Bős nembéli Thúz hatalmas haja, szakálla felhőként lobogott, Beke ispán oly dühösen járta, mintha vért ivott volna. Csakhamar kivonta kardját, s meztelen pengével ropta a haditáncot. Mindenki tágult a közeléből, hogy a tűz fényében pirosan pergő szablya veszedelméből meneküljön. Beke ispán életveszélyes volt. De ez is csak növelte a jókedvét.

Néha-néha abbahagyták az őrült forgást, a tűzhöz léptek s ittak. Aztán tovább folytatták megint. A nők arca kipirult, szemük, mint, az eleven szén, villogott. Csecseik rezegve tomboltak a bő ruha alatt. Befont hajuk repült. Kicsiny, csizmás lábuk rúgta az aszott füvet. S ittak, mint a szomjas, forró homok.

Csak a baksa és Bene ült a tűznél, az egyik tébolyodottan zenélt, a másik nevetve nézte a forgást, ugrabugrát.

Mikor Ernye és a kislány kifulladva a földre huppant, Bene mosolyogva figyelmeztette gyermekkori pajtását:

- Vigyázz, te lüke, nem tod még, mejenök az kún asszonyok.

- Mejenök? Hát ejenök! - rikoltott részegen Ernye s megölelte, keményen megcsókolta a pipacspiros, szabadkozó lányt. S nyomban dalolni kezdett:

- Kún szeretőm lesz, pajtás - bizonygatta, hetykén Bene felé fordulva s félkarral szorongatva a kissé oldaltdőlt leányt. - Ez leszen a kedvesöm, ez a fekete galamb!

- Mindön négy napban más! - magyarázta Beke ispán, dülöngézve lépvén a legények elé s meztelen kardjával hadonászva. - Nem bízok egybe sem! Mind hamis, akár a kutya. Négy nap multán möhet!

Bős nembéli Thúz úr roppant karjába kapta az egyik táncoló kún asszonyt s magasra emelve, mint egy csirkét, széles mellére szorította, sikoltozó száját fullasztó csókkal forrasztva be. Az asszony rúgdalózott, csapkodott, de Thúz úr vajmi keveset törődött vele, lassan megfordult álltóhelyében s a nőt simán a földre tette. Búsan nézett körül, akár a vén bika.

- Sohase halunk meg! - bömbölte szörnyű kétségbeeséssel. - Vagyon itt valaki, azkinek nem tetszik?

- Senki! - rikácsolt a baksa.

A kún urak lihegve nevettek s nagyokat ittak.

- Mert ha vagyon valaki, csak szóljék - fenyegetőzött Thúz úr.

- Neköm vagyon - köpte oda megvetően Beke ispán s úgy tett, mintha nem törődnék az egésszel.

- És hát ugyan mi? - húzta el a szavakat az óriás.

- Azki egész életiben egy asszonnyal éle, előttem nem embör.

- Az az egy meghala - szólt rekedten Thúz úr. - Nem bírá el az igazságot.

- No, ha meghala, nyugodjék békében - hagyta jóvá Beke ispán s ivott. - Ezután fogadd meg az én tanácsomat, uram. Mindön kutyát agyon kell verni s négy napon túl nem szabad asszonyt tartani.

De nemcsak ennél a tábortűznél volt magas a kedv. Citeraszótól, rivallgástól, tánctól s asszonyi sikoltozástól hangzott az egész tábor. A kúnok sűrű vére beleáradt a magyarok lustább, megállapodottabb vérébe. A két nép találkozása felkavarta az indulatokat. Verekedések lángoltak fel, a kumisz meg a bor tüze elborította az emberek agyát. És nemcsak verekedtek, hanem ellenkezőleg: csókolóztak és szerelmeskedtek. Ilyen szerelmeskedést régen látott ez a táj. Valaha, tán a hunok, a vad bolgárok, meg Baján és Dzengizik várhúnjai tomboltak így gazdag és véres baranták után. A magyarok sátraiban kún nők, a kúnokéban magyar vitézek itták a titkos fűszerekkel kevert bort és kúmiszt s ölelgették egymást olyan kábult, eszeveszett gyönyörökben, amilyet a magyar vitézek eddig sohasem éreztek. Szépek voltak ezek a gömbölyded, izmos kún nők, szépek és vadak. Testestül-lelkestül odaadták magukat a gyönyörnek s megtanították új kedveseiket az élvezet ravasz fokozására. A kéj titkos forrásait nyitották meg, a vadállatok könyörtelen dühéig feszítették vágyaikat s a fáradtságot füvek és gyökerek nedveivel csillapították. A sátrak sötét mélyéből sikoltozás, gügyögés, hörgés, dadogás és lihegés csapott ki, mintha vadkanok birkóztak volna.

Ernye sem bírta tovább. Egyre vadabbul gyönyörködött az őszi kökericcsel díszített, fekete, hamisan kacsintgató s minduntalan táncbaugró leányban.

- Gyere - súgta rekedten a leány fülébe s bár a tömzsi, forró kis lány egy szót sem tudott magyarul s életében most látott először magyart, ezt a szót megértette. Ez volt az első magyar szó, amit megtanult. A teste minden izével, porcikájával, remegésével és forróságával tanulta meg felejthetetlenül. Megállt a legény előtt, lesütötte a szemét, mosolygott s jobblába hegyével köröket írt a földre. Ernye tudta, hogy amelyik asszony köröket irkál, már elhatározta magát. Csuklónfogta a lányt és vonszolni kezdte egy ponyvával takart szekér felé. Gondolta, majd reggel elviszi a maga szállására, vagy megszökik vele a király csapatából. A leány vonakodva követte. Még utánuk hangzott Bene figyelmeztetése, de a legény nem törődött vele. Felkapta a leányt s beemelte a gazdátlan szekérbe, letette a holmi közé s maga is utána ugrott. Nyersen tört reá zsákmányára. Inyében a harapás gyönyöre csiklandozott. Rájuk borult a sötétség, a ponyván túl, a külső világban, zsongva tombolt a kavargó duhajkodás. Néha a közelben lobogó tűz vörös fénye lobbant be a ponyva nyílásán.

De a lány csitítólag tette kezét a legény csuklójára s rekedt torokhangon kérlelte valamire, Ernye megtorpant és várt. Ekkor a leány lassú, kitanult mozdulatokkal és csiklandó ujjakkal, nevetgélve levetette Ernye ruháit. A magáéit is lehámozta. De ezután sem került még sor az ölelkezésre, mert a lány valami tukót szedett elő a sötétben s bekente Ernyét holmi zsíros, tüzestapintású kenőccsel. Nyakától a térdéig kenegette s közben gügyögött, mint a gyermekét csillapítgató asszony, vagy a csibéit hívogató kotló. Ernye már nem törődött semmivel, hagyta, tegyenek vele, amit akarnak, hiszen célját úgyis eléri. Lassanként azonban felengedett benne a részegség bágyadtsága, agya tisztult, szeme előtt piros és zöld fénykarikák és fehér sugarak villogtak. Majd repülni kezdett, könnyűvé vált, mint a pehely, melyet illatos tavaszi szél lenget a fák fölé. Mit csinál velem ez a szuka, - gondolta - még megöl... De ebben a gondolatban nem volt semmi félelem. Inkább kéjes belenyugvás. És azután repült, repült Ernye, repült, mint a sas, repült magasan, a sötétkék égen, felhők suhantak el mellette s ő áthatolt rajtuk, repült, anélkül, hogy megmozdult volna, minden ízét átjárta a meleg nyári levegő simogatása. Zenét hallott, de nem lehetett tudni: honnét, lebegett a végtelen magasságban, úszott, ringott s elragadtatott állapotában dadogott:

- Ézös... Ézös...

És dadogó szavakat hallott ő is, szavakat, amiket megértett ugyan, de nem tudta mégsem, mily szavak azok. S izmos, forró karokat érzett a nyaka körül és puha, telt combokat a derekán, nem kettőt, nem tizenkettőt, Isten tudja, hányat s mégis egyvalakinek a karjai és combjai voltak. Egész testén átnyilalt valami pokoli izzás, de ez a tűz a kínnal egyszerre kéjes is volt...

Amikor magához tért, úgy érezte, sulykokkal verték össze minden tagját. Mereven feküdt s nem tudta, hol van. Megkísérelte összeszedni magát. Gondolkodott. Mi történt vele? Kivel is volt? Tapogatózott maga körül, de egyedül volt. A szekér barna ponyvája fölébe borult. Kint vasfényű volt az ég és köd szitált. Igen, ez a tábor, egy kún lánnyal feküdt ide, de hol a leány? Hogy szólítgassa? Most azonnal itt kell lennie megint s be kell kennie a testét azzal a kenőccsel, mert elviselhetetlen a teste súlya, ólomnehéz fáradtsága, erőtlensége. Repülni akar megint. Hol repült, hol úszott? S mit mívelt, míg lelke messze járt a testétől?

A feje tompán zúgott. Szeme káprázott. Feltápászkodott nagykeservesen és akkor látta, hogy teljesen mezítelen, csak egy farkasbőrt vetettek reá, hogy meg ne dermedjen.

Lassú, akaratlan mozdulatokkal cibálta magára a ruháját, lábát kínosan takargatta a kapcába, csizmáját nyögve húzta fel. Olyan gyenge volt, mint akiből elcsurgott minden csepp vér. Végre felcihelődött s kibújt a ponyva alól.

Lustán, csendesen hevert a tábor a síkságon. Itt-ott tüzek füstöltek, egy-egy magyar vitéz lődörgött a sátrak között. Lovak legelésztek a nedves, fonnyadt füvön. Valahol tülökszó riadt.

Lemászott a szekérről s meg-megroggyanó inakkal elindult. Csókokra, ölelésre, tűzkarikákra, illatokra, forróságokra emlékezett s átjárta a borzongás. Szája savanyú volt. Benézett egy-egy sátor nyílásán. Hanyatt, oldalt, összekuporodva, vagy hullaként szétgórált tagokkal férfiak hevertek a szőnyegeken s leesett állal tátogtak s hortyogtak, mint a partravetett halak. Egy szakállas, előkelő, pirosdolmányos úron nem volt sem csizma, sem nadrág, úgy hevert a földön. Szája csücskén nyál csorgott. Széles melle lassan emelkedett és süllyedt s mély medvehangon horkolt. Nem Bős nembéli Thúz úr ez? Az meg, amott a sarokban, nem Beke ispán úr? Nehéz ráismerni, rossz, koszlott ruhái szanaszét hevernek a földön, ő maga tetőtől-talpig meztelen, szőrös teste, mint disznóé a sárban, úgy hentereg a sátor mélyén. Szája érthetetlen szavakat dadog. Ernye megriadva továbbment. Benét kereste, vagy tudja Isten, tán azt sem, inkább önmagát. A királyi lovászokra gondolt, majd meg a kún leányra. Irtózva rémlett fel előtte az éjszaka, de azért kívánta is, hogy mindazt mégegyszer érezze, amit az éjjel.

Végre egy fiatal lovásszal találkozott. Ismerte Budáról, az udvari ólakban szolgált, ahol ő. Egymás mellett lovagoltak a király kíséretében is. A vitéz lehorgasztott fejjel bandukolt, kardja nem volt, öve lötyögött a derekán. No, ez is alaposan leihatta magát a nagy áldomáson.

- Mi az, Tiván? - kérdezte tőle. - Honnét?

Tiván rábámult, bambán mosolygott, majd köpött egyet s legyintett.

- Nem tudom, hol vagyon az kardom - dünnyögte vastagra dagadt ajakkal. A nyelve olyan nehezen mozgott, mintha beledagadt volna a szájába.

- Hol hagyád?

Újabb legyintés. Tiván keservesen sóhajtott.

- Ne is beszéld, pajtás. Én nem tudom, mit mívelének velem. Tudod, összve akadék egy kún szukával. Ittunk, játszódtunk, ahogy már ilyenkor szokott lönni. Osztán valamit mívelt velem, hogy mit, csak ű tudhatja.

- Békent, mi?

- Bé, a nyavalya törje ki. Fel kéne kötni ezt valamennyit... Nem asszonyok ezek, de boszorkányok.

- Repültél vala?

- Repülék, a süly rágja szét a testét, így még nem repülék. Karjaikba vevének az ördöngök, osztán elragadának. Még a nagy tüzeket is látám. S égék, akár a törek. Hajjaj, pajtás, elveszött ember vagyok már én.

Szótlanul ballagtak egy darabig.

- Meggyónom a fráternak - nyögött tovább Tiván elkeseredve. - Tám Jézus jorgalma még megsegít. Tám kiragad még az ördöng karmaiból. Én, pajtás, ezután már csak a lelkömnek élök és szánom-bánom bíneimet. Én, testvér, boszorkányval paráznélkodék... Tudod te, hol repülék az éjszaka? A boszorkánytoromhoz repülék, pajtás. Szernyő dolog ez...

Keresztet vetett s megfordulva háromszor maga mögé köpött.

- Hová mégy? - kérdezte aztán Ernyétől.

- Azt a kún szukát keresném, ki ugyanazt mivelé velem. Hát te?

- Én is - nyögte Tiván s reménytelenül lehajtotta a fejét. - Belémártom a kést a torkába. Mert megronta, érzöm.

- Én is - hagyta rá Ernye.

- Mind belé kellene fujtani az Dunába! - kiáltott fel görcsösen Tiván. - Egész éjszaka bájolt... Jaj, pajtás, de hogyan bájolt... Osztán röggelre eltűnt. Elrepüle. Hát, ha meglelném...

- Ha meglelném... - mormogta Ernye is. - Csak meglelném... Olyan ézös vala, olyan ézös... és olyan karjai valának és combjai... És olyan tüzes vala...

Tiván rettentő nagyot sóhajtott, legyintett s csak ennyit mondott még:

- Ha meglelném...

10.

Köteny, a törzs nemzetségeinek fejeitől kísérve, belovagolta a tábort. Amerre ment, mindenütt vidám, elégedett arcok fogadták. A kán közömbös képpel ült lován, kissé ferde, éles, fekete szeme fürkészőn vizsgálta, rendben van-e minden. Akkor délfelé érkeztek meg a hatalmas baromcsordák, hujjogató, ostorral durrogató, szilaj csordások és bojtárok felügyelete alatt. A Duna könyöke és az Észak felé vonuló erdő között jutottak ki a síkságra s lassan szétterültek, bozontos, kormos, a hosszú vonulásban elcsigázott testükön szinte lógott a bőr. Ideje volt a pihenésnek, legelésnek. A rengeteg állat bőgve rohant neki a fűnek s megnyugodott, amikor látta, hogy ezúttal nem vágtat feléjük a csordás, nem veri el a fűről s nem hajszolja tovább kegyetlenül, egyre tovább, Nyugat felé. A barmokat juhnyájak követték. A bégető, hullámként torlódó, szürke tömeg messze húzódott az erdő felé s ott terült szét legelni. Végezetül egy csorda teve érkezett, de akkor már jól elmúlt dél. Málhás állatok is voltak közöttük. A magyarok kiálltak a monostor falára, onnan nézték a rengeteg púpos állatot, amint himbáló nyakkal, mint faragott orrú gályák, áthajóztak a ködös síkon.

Kötenyhez odajárultak a csikósok, gulyások, juhászok s elmondták, mennyi a veszteség, megkérdezték, mihez tartsák magukat. A kán néhány rövid, parancsoló szóval intézkedett, majd ellovagolt a tábortól kissé távolabb, egy alacsony dombon felállított sátorához.

Ez a sátor olyan nagy volt, hogy száz ember is elfért benne. Kívül szürke gyapjúnemezek, belül drága keleti szőnyegek borították. A rácsok mentén hosszú sorban nehéz, rézveretes koporsók vonultak, medvebőrrel betakarva. Szemközt a nyílással, a kán ülőhelyén, remek párduc, sőt oroszlánbőrök is hevertek. És mindent elborított a rengeteg fegyver, aranyos hüvelyű kard, ezüstlándzsás dzsida, selyemmel font idegű íj, sorban függő tegez, aranyköldökű bőrpajzs, mindenféle drága csecsebecs, ivótülök, kantár, ezüstkengyel, bőrsisak. A bordákról nehéz, piros szőnyegek függtek, egy-egy megért egy egész csordát. Középen, a kán helye előtt, széles, laposra csiszolt kövön egykedvűen pislogott a tűz.

Az ajtónyílásban állig fegyverzett, sötétképű, bőrruhás vitézek álltak, szörnyű sebhelyükkel az arcukon és vállukat verő hajfonatokkal. Amikor a kán megérkezett, mellükön keresztbetett kézzel földig hajoltak s jó egészséget kívántak neki. A kán biccentve fogadta a köszöntést, de rájuk sem nézett. Arca egykedvű maradt, szeme szigorú és éles.

- Hol van Csertán-nembeli Köcsmeg? - kérdezte, de senkihez sem szólt határozottan.

- Itt volt már, uram - mondta az egyik fia, alacsony, keménylépésű, egyébként azonban meglepően cingár legény.

- Hívjátok hozzám.

Ezzel belépett a sátorba, vigyázva, hogy a küszöböt ne érintse. A tűz felé könnyedén meghajolt, az ajtónyílásnál jobbra álló padkáról felvett egy ezüstibriket. Az egyik nemzetségfő nyomban odaugrott és töltött a tömlőből. Köteny ivott. Ezután hosszú léptekkel a sátor belső falához ment, fellépett a tör alacsony emelvényére s lábszárát maga alá szedve, leült. Gondterhesen bámult maga elé.

Az öt kún némán, mozdulatlanul állott mellette. Nem akarták háborgatni mély elmerültségében. Míg egyszer lódobogás hallatszott odakint, Köcsmeg érkezett a sátor elé. Fürgén leugrott, a kantárt egy némának látszó, tagbaszakadt, szakállas rabszolgának vetette és szaporán besietett a sátorba. Az ajtóban mélyen meghajolt, homlokához emelte ujjait. Köteny alacsony, cingár fia nyomban kumiszt töltött az ezüstibrikbe s a jövevénynek nyujtotta. Köcsmeg ivott.

- Ülj le - mondta csendesen a kán s maga mellett mutatott helyet az emelvényen.

Köcsmeg leült.

- Hogy van a családod és a lovad? - kérdezte a kán.

- Hála Tangrinek. És a tied, kán?

Köteny legyintett.

- Holnap felvesszük a kresztyöt mink is - mondta csendesen, mély, dörmögő hangon. - Igy kívánja a sorsunk. Hontalanok levénk.

- Okán keményen sujtja a kún népet - sóhajtott Köcsmeg.

- Kámjaim ellenzik - folytatta a kán rosszkedvűen. - Okán elfordul tőlünk s a kresztyén istenek sem hoznak reánk békét. Láttad az égen Khajár kardját?

- Láttam, uram - bólintott Köcsmeg. - Az egész Csertán-had rémületben él azóta, hogy a szörnyű kard feltűnt. De nemcsak a mieink, nagyúr. Még a magyeri urak is bebújnak sátraikba és kűházaikba, hogy ne lássák s lelküket borral és zenével kábítják. Papjaik még éjjel is hangosan imádkozának az nagy templumban.

Köteny elgondolkozott.

- Nincs választásunk, uram - mondta aztán sóhajtva. - Hiába bosszankodnak a kámok, ücsök és baksák, hiába verik a dömbeket s áldoznak, fel kell vennünk a kresztyöt. Tudom ugyan, hogy a kresztyén országok is vérrel-vassal dúlják egymást, még pápa úr ő szentsége is hadakozik, bátor öreg már. Hiába ragyog az égen Khajár kardja s hiába fenyegeti mindnyájukat a Keleten támadt veszedelem. Ők csak rontják egymást és közben isteneikhez imádkoznak. Tudom, Köcsmeg, gyalázatosak ők is, noha kresztyének. De ebben a magyeri kelárban bízom.

- Nagy szó, uram, hogy befogad, földet, vizet ád - bólintott Köcsmeg elismerően. - Jobb is lett volna már régen megegyezni vele s még a mohal támadásai előtt felkerekedni.

- Alpra miatt nem lehetett - legyintett a kán megvetően. - Ő terjeszté el a rossz hírt, hogy magyeriak pusztítására, meg Frederikusz herceg ellen akarunk betelepedni. Meg osztán... ki is gondolhatta lenne... Annyi ideig megálltunk a mohal ellen s Bulgár is kitartott... és a magyeriak is...

Sokáig hallgattak. A csendet csak az egyik öreg férfi törte meg:

- Okán tudja csak, mily sokat veszíténk...

- Béla kelár úgy véli, - folytatta a kán - hogy én vonuljak a Duna-Tisza közé, fel, egészen Mégy határáig. Ez hát a Tát törzse lenne. S volna hét nemzetség, ők legelőt nyernek, le, egészen Kalocsáig és idáig, Kőig. S a Tiszánál Tétölig. Akali, Toro, Macsak, Ücs-tamga, Kandabász, Köcs-tamga, Kuán-Duán. Bihorban véli pedig a bázári törzset megszállatni. Ott nagy vizek, rétek, nádasok vannak s bő, tér legelők. Akiket még nem szállott meg senki. Ez lenne hát Szaru, Bas-berén, Mundusz, Töngtürüp, Kücsü, Türkünen, meg Jetigen. Gazdag törzs, uram, nékie van a legtöbb barma, legtöbb népe. A kipcsákiak pedig a Maros torka körül s a Tisza túlsó partjain legeltetnek a nagyúr akarata szerént. Ez is nyolc nemzetség, ha beleszámítjuk a Monguldúrt is, bátor annak nagyrésze a mohalhoz állott, más része meg letiportatott. Ez szegény törzs, majd ottvesze mindene. Csupán a Kaba, Kungrát, meg a Dölösz nemzetség menekült nagyobb kár nélkül. Ott nékiek jó helyük leszen.

- És Alpra? - kérdezte Köcsmeg aggódva.

- Alprával most már számolnunk kell. Tegye le a kánságot önként, vagy leverjük fejéről a káni sisakot. Alpra még a mohalnál is alábbvaló. Alpra tevé a legnagyobb gyalázatot rajtunk. Ha ő meg nem osztja az erőnket, szembeszállhattunk volna Batuval s a bulgárokkal s a magyeriak két törzsével megállhattunk volna. De így most kényre-kegyre kiszolgáltattuk magunkat. Vagy a mohalnak, vagy a magyeri kelárnak. Még Barsz, meg te cselekvél legokosabban - dícsérte Köcsmeget s mintha nyájas mosoly villant volna meg a szemében. - Ti előre látátok sorsotokat s még időben felvevétek a kresztyöt. Szabadságaitokban senki nem is háborított. Ti még nem könyörögve jöttetek, noha fegyver döntött a ti sorsotokról is. De visszatérhettetek volna. Mifajta legelők vannak errefelé?

Köcsmeg a torkát köszörülte s ujjai gyér szakállában játszottak.

- Elég jók, uram. A tovéink ugyan sinylik, hogy kevés a szakszaul, meg a dsingil, úgyhogy el is kell hagynunk a nevelést, de lónak, juhnak, szarvas baromnak vannak legelők itt is.

Most Köteny idősebb fia lépett a sátorba. Mélyen meghajolt apja előtt s ujjait a homlokához emelte. Ez is alacsony, de szélesebb vállú, köpcösebb férfi volt. Sűrű, fekete szemöldökei összenőttek s ettől különös élessége s kegyetlensége volt a pillantásának. A bajusza is szénfekete és sűrű volt, a hajfonatai is vastagok. Nyilván valami mordva anyától származhatott.

- No? - fordult feléje az apja.

- Uram, nagy kán - mondta reszelős, rideg hangon, - Otúz kám vagyon itt s szólani akar veled.

Köteny intett, hogy jöhet.

Otúz kám őszhajú, görnyedt, de elevenszemű s igen okosarcú férfi volt. Lomhán lépett be, de ez a lomhaság inkább az elernyesztett íj lazaságához hasonlított. Akármikor fel lehetett ajzani s akkor pattant és ölt is. Mélyen meghajolt a kán előtt s meg sem várva, hogy engedelmet adjon, felháborodott hangon beszélni kezdett.

- Megölénk három fehér, harmadfű csikót, uram - mondta fátyolos, de parancsoló hangon s megrázta rongyos csekmenjén a hét sorban felvarrott csengőket. - Gondosan megvizsgáltuk az istenek jegyeit a szívben, májban és belekben, de még az ürülapockát is megvallattuk, uram. Ezután áldoztunk Kurbán-torának, hogy szóljon érettünk Okánnál, Vurman-torának, hogy az erdőket-mezőket terjessze ki népeink és barmaink előtt. És áldoztunk Khajárnak is. Uram, ha a magyeriak kelára bé akar fogadni s fegyvereinket országa védelmére s erejére kívánja fordítani, mért erőlteti reánk a maga haszontalan, gyenge s hazug isteneinek hitét? Mért kell fejünket a kresztyvíz alá tartanunk? Uram, révületemben hallottam a szózatot. Uram, tűz, vér és vas vár reánk, pusztulás fenyeget s ebben az országban, mint csapdában fognak meg bennünket egyfelől a magyeri urak, másfelől Batu úr fegyverei. Uram, Khajár keremet átka és bosszúja felkél ellenünk s Okán nem védelmez meg többé, akár a hálóba kerített halakat.

Az urak dörmögtek, bólintgattak, helyeseltek. Csak Köcsmeg hallgatott s ült mereven a kán jobbján. Ő nem akart beleavatkozni a kámok dolgába, hiszen keresztény volt - már amennyiben reá is ráöntötték a szenteltvizet.

- Vajjon nem hatalmatokat féltitek-e az új istenektől? - kérdezte gúnyos hanghordozással Köteny s éles szeme, mint a szigony, fúródott a kám szemébe.

- Ne kísértsd atyáink Istenét! - kiáltott fel Otúz kám tiltakozólag s felemelte a kezét. - A mi hatalmunk atyáink istenének hatalma!

- Még mit mondának a jelek? - firtatta tovább Köteny kíváncsian.

- Azt nem mondhatom meg, kám - felelt habozva Otúz. - Rólad magadról is jelentettek egyet s mást... De nem akarok most szólni.

- Úgy hát menjetek, urak - intett nyájasan Köteny. - Hadd beszeljen ez a jóember bátran.

Mindnyájan kimentek. Akkor a kám körülnézett, lassan odament Kötenyhez s mélyen meghajolva suttogta:

- Uram, a jelek azt is megmondák, hogy téged meg fognak ölni.

Köteny elsápadt. Sötétbarna, napszítta képén, mint tükrön a pára, futott szét a szürke sápadtság. Szeme a kám komor arcára meredt. De uralkodott magán s hangja nyugodt volt, amint kérdezte:

- Ki ölne meg, ó, kám?

- Megöl az, aki a kresztyvíz alá hajtja fejedet - suttogta Otúz s megint gyorsan körülpillantott.

- Tudod te, ki hajtja az én fejemet kresztyvíz alá? - recsegte a kán rendreutasítólag.

A kám bólintott. Arca most végtelen szomorúságot mutatott. Szemeit behúnyta.

- Szerzénk tőle egy csótárt - folytatta gyorsan s tompa hangon. - Azt a csótárt a látó kám megnézte s megidézte a magyeri kelárt maga elé. A kelár aludt. Lelke elhagyta testét s megjelent a látóember előtt. S elmondott mindent, uram. A kelár még maga sem tudja. És ő nem is akar megölni. Mégis megöl. A kelár kedvel téged, uram, s atyád lesz a kresztyvízben. De mégis ő öl meg téged, uram.

Otúz kiegyenesedett s fekete szemét Kötenyre szegezte. Az lehajtott fejjel ült, a pislákoló tűzbe bámult s töprengett.

- Még mit látott a látóember? - kérdezte suttogva.

- Vért látott és nagy szerencsétlenséget. Látta a népedet futni, mint rémült nyájat a viharban s látta Pigambár kutyáit, amint marták és tépték a te nyájadat, uram. S látta az elhullott bárányokat feltépett torokkal, vérök folyt s ártatlan lelkök Aszla keremethez bégett bosszúért. Mindezt a te kresztyatyád, a magyeri kelár okozta, uram, noha akarata ellen. S azt is látta a látó ember, hogy Aszla keremet szernyű bosszút álla a te ártatlan nyájadért, uram, s aki téged megöl, maga is tűzzel s vassal pusztul. Ezt látta a látó ember, uram...

Ezzel elhallgatott s visszalépett a tűz másik oldalára, hogy ne kövessen el tiszteletlenséget a kám iránt. Köteny sokáig ült mozdulatlanul. Végre felvetette a fejét, torkát többször is megköszörülte s legyintett. Felállt, mély, komor hangon szólt:

- A Kalka mentén már éreztem Aszla keremet súlyos kezét magamon is, a népemen is. Két szép fiam ottveszett. Sok jó emberem, barmom elpusztult. Isten akarta, hogy ide jöjjek s kresztyvizet csurgassanak a fejemre. Nem magamért, te tudod s mindenki tudja. Csak mert másként országot, legelőt nem tudok adni népemnek és barmainknak. Ha ezért életemmel fizetek, úgy is jól vagyon. Legyen, ahogy Tengri, Allah, vagy Jézus úr akarja. Én belenyugszom. S most, hogy elmondtad, mit látott a látó ember s kik lesznek megölő gyilkosaim, nem vagyok nyugtalanabb, mint amikor még úgy éreztem, Béla kelár szerető rokonom s kresztyatyám leszen. Egy fáj csak, - folytatta némi szünet múltán s jobbját gyermekesen a szívére tette - az fáj, Otúz kám, hogy Pigambár kutyáit látta a látó ember nyájaim körül s felszakgatott torokkal hevernek majd Magyeriország téres mezőin s legelőin. Azért csak azt mondom - emelte fel a hangját ércesen s fekete szeme a távolba tűzött - vállaljátok békességgel a kreszty vizet s Jézus papjainak ne tegyetek ellenükre, de amikor nem látják és nem hallják, áldozzatok Aszlának, Khajárnak s minden jó és rossz léleknek s ne feledjétek el Okánt s az ő fiát, a Világvigyázó Férfiút! És az imámok se feledjék el inteni a népet, hogy forduljanak Kelet felé s kérjék Alláht, segítse őket s a népet békességre, szaporaságra és hatalomra. Minden istennek áldozni kell s minden ördöngöt s keremetet meg kell engesztelni, s a tüzet is tisztelni kell, ó, kám, s a többit reájuk kell bíznunk. Mit tesz az én életem - suttogta most csendesen - annyi harc és keserűség, annyi veszteség és csapás után mit tesz már, hogy élhetek még öt, tíz, vagy akár ötször tíz esztendőket... Két fiam vagyon s nemzetségemben vannak még férfiak és leányok, vannak, akik vessenek s vannak, akik a kalászt adják... Tudom, hiába minden, hogy meneküljek, ha Isten a halálomat akarja. Bár ne akarná s bár ne éppen Béla keze által, hogy erőben éljen ő is, én is...

- Csak annyit mondhatok, - kezdte megint a kám hevesen - hogy fel ne vedd a kresztyének hitét!

- Akkor is felveszem, - felelt a kán erős hangon s felállt, kiegyenesedett, szemét végigfuttatta a sátor rácsán függő gyönyörű fegyverek sokaságán - ha nem szentelt víz, hanem eleven parázs hullanék a fejemre s ha nem Béla lenne a kresztyatyám s kelárné nagyasszony a kresztyanyám s népemé nem az urak és főpapok, hanem Khajár keremet és Csirislavár és Ar-szjüri és Jirikh s nem templumban, oltár előtt öntenék fejünkre a parazsat, hanem Pilik-töbe keremet öt átkozott dombján... Mert fiainknak és unokáinknak s unokáink unokáinak így leszen jó, amikor mi már régen a kurgánok alatt porladunk s lelkünk Okán legelőin téreget... Eredj. S mondd meg másoknak is, akit érdekel. Szólottam.

A kám mintha mondani akart volna valamit, kinyitotta a száját, de aztán mégis meghajolt s kezét a homlokához emelte. Ha egyszer Köteny kimondta, hogy "szólottam", többé nem tűr egy hangot sem s dühében kegyetlen. Kiment hát a sátorból.

Köteny nem hivatta be kíséretét, hanem gyors lépésekkel átsietett az asszonyok sátrába. Ez kisebb, de díszes sátor volt, ott állott a kám sátra mögött, alig néhány lépésnyire, hogy esős, hideg éjszaka is könnyen átmehessen. Több kisebb, de ugyancsak díszes és kényelmes kerek sátor vette körül, ezekben kisebbrangú feleségei laktak. Első felesége, - s egyben legkedvesebb is - Kizil-gül, a Vörös Rózsa, a messziről feltűnő, vörös nemezekkel borított, bent is vörös szőnyegekkel díszített sátorban lakott rabnőivel, az ékszerekkel rakott koporsók között. Magas, roppant kövér, lomha, de okosarcú orosz asszony volt. Többnyire a tűz mögött leterített puha medvebőrökön hevert s hallgatta egy letakart arcú müszülmén rabnő citeráját s egyhangú, szomorúan panaszkodó énekét.

Amint Köteny belépett, Kizil-gül olyan gyorsan, ahogy elhízott teste engedte, felcihelődött a medvebőrről, kezét keresztbetette hatalmas, tőgyszerűen duzzadó keblén s mélyen meghajolt. A rableány fürgén felugrott s ugyancsak mélyen meghajolva a kán előtt, kisietett a sátorból, gondosan elrendezve maga mögött az ajtónyílás nemezeit.

- Szemem örvend, hogy láthat, fülem, hogy hallhatja hangodat, orrom, hogy érezheti ruháid szagát és szívem, hogy a te szíved dobogásával együtt doboghat - suttogta Kizil-gül áhítatosan s úgy maradt meghajolva, lesütött arccal, míg csak Köteny rá nem szólt, hogy üljön le. Ekkor lassan letelepedett, bő redőkben omló, arannyal és ezüsttel dúsan hímzett szükmenjét néhány gyors és ügyes mozdulattal elrendezte, a nehéz selyemből való sötétpiros szileket megigazgatta a fején, a kospa fehér selymét vállaira ejtette s várakozón tekintett az urára. Okos, alázatos fekete szemében most is az a csodálat ragyogott, amivel még leánykorában tekintett fel a vállas, keményarcú, bölcstekintetű Kötenyre, a szétszórt egykori Bugu, azaz Bika-törzsbeli Szélek-nemzetség nemes sarjadékára.

- Valami nagy gondod van - suttogta mosolyogva az asszony és szalonnás, tokás, festett kerek arca aggódva szétterült, feketére ívelt szemöldökei felhúzódtak, kárminpiros ajkai körül két komoly ránc képződött. Ahogy vérpirosra festett körmei végigsiklottak homlokkötője selyemszalagjain, mintha reszkető vércseppek peregtek volna alá s Kötenynek eszébe juttatták Otúz kám félelmes jóslatát.

Köteny is leült a medvebőrre s hosszan nézte a felesége arcát. Mintha ellágyult volna a tekintete. Mintha valami szépet és kedveset akart volna mondani neki. S mintha bántotta volna, hogy sem szépet, sem kedveset nem mondhat, - pedig ez a szegény asszony veszítette el két szép, sólyomhoz hasonló fiát a Kalka mellett, ez sír titkon, éjszakánként, hogy az ura észre ne vegye, ez állt a tűzfényben keményen és biztosan, amikor lángoltak a sátrak, bőgtek a tehenek, nyerítettek a pányvával kiszakított vad csődörök, bégtek a kegyetlenül letiport birkák s velük együtt a birkák módjára meggyilkolt gyermekek. És mégsem mondhat neki semmi jót, szépet és kedveset!

- Kizil-gül, - mondta csendesen - a látó ember megidézte Bila úr lelkét éjjel. Most járt nálam Otúz kám.

- Otúz kám bölcs és nagy a tudománya - bólintott még egyre mosolyogva, aggodalmát rejtegetve az asszony.

- Bila úr lelke megmutatkozott. És elmondta, hogy a mi szerencsétlenségünk még nem végződött be. Bila úr megölet engem.

Kizil-gül lehajtotta a fejét, keresztet vetett, majd vérvörös körmeit nézegette s mosolygott.

- Fiaim Okán legelőin vannak - susogta. - Ha Okán így akarja, ott találkoztok, uram - szólt csendesen. Bár keresztény asszony volt, Msztiszláv leánya, teljesen alkalmazkodott az ura hitéhez.

- Találkozunk - hagyta rá bólintva Köteny s elmélázott. - De a látó ember azt is látta, hogy nyájainkat, ártatlan bárányainkat Pigambár kutyái szakgatják.

- Nyájainkat nem tudják kiírtani Pigambár kutyái - mondta hevesen az asszony s felvetette a fejét. Szeme ragyogott, mintha könnyek csillognának benne. - Jézus úr hatalma nagyobb, mint Khajár és Aszla ereje s mint Pigambár kutyáié!

- Azt hiszed? - tekintett rá bizakodón az ura.

- Amíg asszonyaink méhében kún férfiak magja fogan, Pigambár kutyái hiába tépik a nyájat.

- És ha olyan kevés lesz majd a kún férfi, hogy szolgaságba hajtják fejüket? És rabszíjra fűzik őket? És akit meghagytak a mohalok, azt letiporják a magyeri urak hadai és Jézus úr szolgái?

- Amíg egy kún férfiú lesz, - mondta sebesen az asszony s arca kipirult - addig fogannak kún gyermekeket a kún asszonyok s amíg az ő méhük fogan, nem fűzik rabszíjra nemzetségeinket! Mert feltámadnak és lerázzák magukról uraikat is, Jézus hatalmát is! A magyeriak megromlottak, uram - folytatta gyorsan s égett a szeme. - Te láttad őket - beszélt halkabban s fényeskörmű ujjait Köteny térdére tette. - Bársony vánkosok között henyélnek és hasukra süt a nap. Arra törekednek, hogy mennél több kincsük és pénzájuk legyen a nép véréből. Gyűlölik egymást, idegeneket telepítenek földjeikre. Annyira megutálnák egymást a tagok, hogy a fej levágná a kezet? A kéz a lábat?

Értetlenül rázta a fejét, homlokkötője szalagjai libegtek.

- Pusztítsanak el csak téged, uram, - folytatta villogó szemmel - s elpusztítják magukat! Mi találkozunk Okán legelőin, uram, de hol találkoznak ők? Fiaink és te űzitek a bölényt akkor is, legeltetitek a barmot akkor is, én meg ismét ifjú és szép leszek és karcsú derekamon pihennek a karjaid, uram, emlőimmel játszanak a te erős kezeid, de őket sem Jézus úr Paradicsoma, sem Okán Ucsmakja be nem fogadja majd.

Köteny mosolygott az asszony bölcselkedésén, de ez a mosoly a megnyugvás mosolya volt. Tudta, hogy mást nem tehetett. Batunak nem adhatta meg magát, mert ipa, Msztiszláv, ennek az asszonynak az apja, keresztény s nem volt kapható rá, hogy Batuval szövetkezzék s megerősítve a mongolt, a szintén keresztény Béla ellen segítse. Köteny lelkébe a házasság édes örömein át szivárgott a kereszténység, míg feleségébe ugyancsak a házasságon át Köteny pogánysága. Az eredmény valami felemás keverék lett. Köteny idegenkedett a vad barantáktól, s ebben alkalmazkodott hozzá népe egy része is, míg felesége a pusztai nép gondolkodását vette fel. Ellentétes erők dolgoztak bennük s a széthúzás felőrölte erejüket. Az, ami a kánt és feleségét összetartotta s kiegészítette egymásban, bomlasztó örvényléssé vált a törzsekben. Mígnem a végső csapás, a mongol fegyverek véres ereje, határozott irányba nem kényszerítette őket. De ezek az erők Magyarországon is hatottak. S míg a kán homályosan érezte, hogy pusztulásába fut és pusztulást hoz másokra, új szövetségeseire is, a kámok és karkászok világosan látták. Más választás azonban most már nem volt. Vállalni kellett a sorsot s minden erővel meg kellett tartani a népet az új úton, a magyar kereszténység útján. Ha nem is éppen úgy, ahogy a papok gondolták, de úgy, ahogy ezek a keleti törzsfők és vének értelmezték. Vagyis: a keresztség felvétele után is kitartani az atyák törvényei mellett, kifelé a keresztség jelét mutatni, befelé a puszták ősi hitét ápolni...

11.

Bene Köcsmeg kíséretében jött a táborba s vele volt ipa, Beke is. Még néhány vénebb férfi - ak-szakáll - jött Köcsmeggel, így az öreg Mantula, meg Bitér és Nána is. Köcsmeg azért jött, hogy köszöntse Kötenyt, hódolatát bemutassa előtte s tanácsokat adjon a magyarországi viszonyok között. Ő már hosszú ideje élt itt a Csertán-nem jókora részével, népe nagyrészt tudott magyarul, ismerte a törvényeket, az éghajlatot, a legeltetés, földmívelés kilátásait, s nem akarta, hogy az értékes tanácsokat esetleg Alpra adja Kötenynek. Alprát ő épúgy gyűlölte, mint Köteny, hallani sem akart a kibékülésről s ha szóba került a kurultában, minden erejével ellene fordult. Alpra ugyanis még a keleti pusztákon követelte, hogy a kúnság ne vegye fel a keresztséget, ne bocsátkozzék tárgyalásokba Bélával s ne kérjen bebocsáttatást Magyarországra. Alpra ellenezte a Msztiszlávval kötött szövetséget is. Alpra hitvány fejedelemnek tartotta az oroszt. Hangoztatta, hogy ezzel csak elmérgesítik a Batuval való viszonyukat s hozzákötvén magukat a kicsiny orosz fejedelemség sorsához, egyfelől Endre ellenszenvét, másfelől a mongolok gyűlöletét vonják magukra. Köteny viszont úgy gondolkozott, hogy az orosz fejedelemmel való jóviszony közelebb viszi a kúnságot Nyugathoz, belekapcsolja abba a láncolatba, amely Szuzdáltól és Novgorodtól Kijóvon s Halicson át Buda, Esztrigán és Róma felé vonul s megtartja a törzseket régi lakóhelyükön, az Etil, Don, Ker-balik tengiz vidékén, a Szeret partjain s Havaselvén, mert mind a mongolt, mind minden más, Kelet felől támadó pusztai népet figyelmeztet a keresztény szövetségek erejére s a kúnság előkelő támogatóira. Köcsmeg is ezt a felfogást vallotta. Amikor azután Alpra, megcsúfolva elveit, követeket küldött Endre udvarába s kérte, hogy bocsássa be és Endre először húzta-halasztotta a határozott választ, majd azt kívánta, hogy Alpráék a Havaselvén foglaljanak szállást és ne lépjék át a Kárpátokat, viszont tűrjék el a templomos lovagok kíméletlen térítéseit és erőszakosságát, Köteny diadallal mutatott rá Alpra gondolkodásának aljasságára. De Alpra nem nyugodott. Úgy tett, mint aki feldühödik tervei összeomlásán, felfegyverezte híveit s kihirdetve, hogy a hitvány magyar királyon most bosszút kell állaniok, országát könnyűszerrel végigbarantolniok s gazdag zsákmánnyal vonulhatnak aztán vissza legelőikre, betört Erdőelvére, ami falut talált: felgyújtotta, aki útjába került: megölette, míg csak Endre vitézei meg nem lepték, csúnyán el nem döngették, rájuk nem kényszerítették a keresztséget s meg nem parancsolták azt, amit nemrégen Alpra még követek útján kért, hogy t. i. telepedjenek le a Tisza alsó folyása mentén, s békével legeltessék ott barmaikat. Alpra után határozta el a Csertán-nem is, hogy kivonul Kúnország nyugati részéből s a maga feje után Magyarországba megy. Köcsmeget elcsapták volna, ha nem tart velük. De a két töredék, az Alpra-féle nagyobb törzs és a Csertán-nemzetség, még itt, Magyarországon is gyűlölte egymást, noha mind a kettő ugyanazon a földön éldegélt s mind a kettő behódolt a kereszténységnek.

A gyűlölet, persze, kiújult, mihelyt Köteny Bélához küldte követeit. Alpráék gyanakodva nézték a király és Köteny egyezkedéseit, a kis Csertán-nem pedig reszketett, vajjon Alpra mikép viselkedik, nem hódol-e majd Köteny előtt. Alpra mindent megtett, amit csak tudott, Köteny ellen. Hírvivőket küldött Béla udvarába s azok ott belekeveredve az urak köreibe, elhintették a gyanút, hogy Kötenynek titkos megegyezése van Batuval, a mongol visszaadja neki régi országát és hatalmát, ha a hadjárat idején majd a királyt hátbatámadja. Jól tudta Alpra, hogy az osztrák herceg ugyanezt a hírt terjeszti.

A sokkal gyengébb és kisebb Csertán-had, persze, nem folyamodhatott ilyen szövevényes módszerekhez, de azért megtette ő is a magáét. Mert valahányan csak ott éldegéltek az Árpatarló síkságain, minden közöttük megforduló dominikánusnak elmagyarázták, hogy tulajdonképpen Alpra kötött titkos szövetséget Batuval, Alpra emberei járnak-kelnek az országban s kémkednek a mongoloknak, sőt azok a kúnok, akik a Kalka-menti ütközet után Batu seregéhez csatlakoztak, nem mások, mint Alpra törzsének kint maradt nemzetségei s alig várják a pillanatot, hogy ideát, Magyarországon, egyesüljenek. Különös buzgalommal hírelték ezt most, amikor annyi egyházi férfiú és előkelő úr között maga a király is megjelent Kő monostorában Köteny fogadására. És a hírek magvai termékeny talajra hullottak. Kún az kún, mondták a magyarok bizonyos undorral. Még ha Alpra nem azért jött is, hogy már Endre idején szálláscsinálója legyen a mongoloknak, de ki tudja, nem azért jött-e mézes-mázos szóval, alázatos követséggel, hódolattal s fogadalmakkal Köteny? Lehet-e tudni, hogy mi történt messze Keleten? Hogy milyen megállapodások születtek a Kalka partján? Amikor pedig látták a Tát-törzs bevonulását, a bőrvértes lovasokat, a lófarkas és lókoponyás dzsidákat, a marcona, vadtekintetű, nagyíjas férfiakat, a telegák végtelen sorát, a csordákat, méneseket és nyájakat, maguk is megdöbbentek: ezek csakugyan mongolok, vagy a mongolok testvérei... És ez csak egyetlen törzs volt! Milyen fenyegető erő egymaga is. Hát még majd a többi. S ha letelepülnek a Tisza, Maros mentén, szinte kettéosztják az országot, a Tiszántúl csak akkor érintkezhet a nyugati országrésszel, ha ők megengedik. Elállják a Tisza gázlóit, megkaparítják a kompjait s le az Al-Dunáig, egyetlen hosszú láncot alkotnak. Arról nem is beszélve, hogy a király első dolga lesz felhasználni ezt a jött-ment, piszkos, vad, kegyetlen csordát az urak ellen, - míg meggyengítve a saját hatalmasainak erejét, majd őt is letiporják s parancsolni fognak az országban.

De mindez csak akkor támadt fel bennük, amikor irigykedve látták Béla megalázó szívességét, mellyel a vert fejedelmet fogadta. Már magában az is, hogy elébe utazott, elegendő lett volna az elégedetlenségre. Hogyan! Hát a hatalmas magyar birodalom, a kereszténység legerősebb oszlopának királya, Árpád törzséből származott nagyúr, István, László, Kálmán, az "öreg" Béla utóda, elébemegy egy nyájajuhásznak, egy barantoló baromcsordásnak, egy szétvert, csavargó, kancatejjel élő nép kánjának? Ez már mégis csak szégyen. Ha osztrák Frigyes megtudja, könnyeket ont a kacagástól. S azt hiszi, most már szabadon követelőzhet. Mikor azután kiderült, hogy nemcsak holmi úri fogadtatásról van szó, hanem valóságos katonai szövetségről, dühük feltámadt. Minthogy a király tanácsba hívta őket az egyház főpapjaival együtt Kő monostorába, azt hitték, a magyar gőg magasságából majd megalázhatják a kún semmiházit. S hogy Béla meg akarja félemlíteni földönfutó hívét. De e helyett, úgy érezték, őket félemlíti és alázza meg. Talán intő jelül szánta a kúnokat: lássátok, ha akadékoskodtok, ha ellenálltok, ha nem adjátok vissza zokszó nélkül az Endre által adományozott birtokokat, ha nem egyeztek belé, hogy újjászervezzem és megerősítsem a királyi hatalmat, ezt a rablócsordát eresztem rátok s földig romboltatom, pusztíttatom velük kényes házaitokat, elhajttatom gazdag csordáitokat, méneseiteket, rabszíjra fűzetem szolgáitokat, sőt vitézeiteket! Mert Béla kihirdette, hogy a keresztség szentségében atyja kíván lenni Kötenynek s megkívánja, hogy ők is válasszanak a kún nemzetségfők közül keresztfiakat. Szemük láttára ment le a kún fejedelem elé a kolostor lépcsőin, megölelte s megcsókolta szláv módra, mint rokont szokás, a tolmácstól kún szavakat kérdezett s mondott a fejedelemnek, a lakomán jobbjára ültette, prémeket, aranyveretű fegyvereket küldött át sátorába ajándékul, feleségének pedig, a mongoloktól feldúlt orosz országocska hercegnőjének, válogatott hölgyprémeket, násfákat, gyöngyöket és karpereceket küldött. Fiait fiainak szólította, kupájába maga öntött bort az Öcsénytől elvett kancsóból. S kijelentette, hogy ez a nap a keresztény hit győzedelmének, Jézus diadalmának a napja. Hát ezért hivatta őket...

A tábor gazdag sátraiban összegyűltek öten-hatan, többnyire az egy vidékről valók, s fejüket összedugva és a kupát sűrűn hajtogatva tárgyalták s magyarázták a felháborító eseményt. Az ismerősök, rokonok újabb ismerősöket s rokonokat találtak nagy tétlenségükben s akik egyébként halálosan gyűlölték egymást, most koccintottak, egymás egészségére ürítették serlegeiket s keserűen sajnálkoztak, hogy eddig haragban éltek. Holott, íme, mennyire egyet gondolnak. A tereferéből káromkodás, melldöngetés, lárma támadt, a lármából elkeseredett sóhajtozás és az ország állapotának siratása. Itt már csak egy lépés választotta el őket a duhaj dalolástól. Felbukkantak az útonjáró igricek s megpöngetve damboráikat, megfújva kétágú sípjukat, László király nagyságára, fényes uralkodásának dicsőségére, Lél fejedelem nyugati hadjárataira és csúfos halálára emlékeztették őket. Végezetül már magukat érezték gyászmagyaroknak, úgy bámultak egymásra, mint akiknek világ csúfjára levágta a német az orrukat, fülüket, idehaza meg kiverték családjuk, nemzetségük köréből, elhajtották szállásaikról s házról-házra járva kényszerítik őket, hogy saját gyalázatukat dalolják s alamizsnát kéregessenek...

Ez tartott mindaddig, amíg rá nem kaptak a kúnok csecsebecséire, távoli földről árulkodó fényes fegyvereire és az erjesztett kancatej mámorára. Azt mondták, most már úgyis mindegy. Az országot már nem lehet megmenteni a gyalázattól, hadd legyen hát valami emlékük ebből az időből, Árpád népének gyalázata idejéből. És ha már a király keresztapja akar lenni Kötenynek, legyenek hát ők is keresztapák. Ha meg már ennyire süllyedtek, üljék meg hát az ismerkedést annak rendje szerint. A harmadnapos kumiszból sokat meg lehet inni s úgy fejbevágja az embert, hogy elfelejti egész életét. A kún leányok pedig nem is rútak. Ellenkezőleg. Betyáros, csárdás kis szukák, a szemük eleven szén, a hajuk szikrázik, a csecsük kemény, a derekuk hajlós, a járásuk hetyke és kihívó. A messze vidékekről idesereglett urak eleget poshadtak már odahaza, fából, vagy sárból rakott házukban eleget álmodoztak eleik dicső életéről, barantáiról és asszonyrablásairól, ájtatos, imádkozó feleségük eleget intette őket alázatosságra, önmegtartóztatásra és keresztényi tisztaságra. Ezek kúnok, ezekkel nem kell olyan csínján bánniok. Itt ők az urak. Mit kell szégyenkezniük előttük? Vajjon ki látja itt a dévajkodásukat? Majd elkövetkezhet a bűnbánás, alázat, önmegtartóztatás megint. A kún lányokat nem is kell éppen emberszámba venniök. Hiszen maguk a kúnok sem veszik őket emberszámba...

Egyre több sátornál bukkantak fel a vonakodó, kacsintgató, kacarászó nők, hajukban kökericcsel, csuklóikon, bokáikon aranyperecekkel, fülükben fonott aranykosárkákkal, fejükön csalmával, lábukon piros csizmával, vagy akár mezteláb. Hagyták, hogy ölelgessék, fogdossák őket. Ittak a férfiakkal, forogtak a damborák és sípok vad ütemeire, bő szükmenjük karikásan pergett izmos combjuk körül. Az eget alacsonyan vonuló őszi fellegek borították, nem látszott rajta Kajár ködösen villogó, rémületes kardja. Magasra csapkodtak a tábortüzek, a föld erős, buja szagot árasztott, a szél bágyasztó vágyakat susogott a fülükbe, agyukat átjárta és szédítette a mértéktelenül vedelt bor és kumisz, mindenfelé lovak nyerítettek, barmok bőgtek, sípszó és citerapengés csalogatott, sikítások, kacagások, párzó gügyögések torlódtak, s akár úr, akár lovász, vagy közvitéz volt valaki, mérhetetlen távol érezte magát az otthontól, a papjától és a józan észtől.

Csakhamar mint szélben repkedő zsarátnok futott szét a kún lányok tudományának híre, megdobogtatva a szíveket s elszorítva a tikkadt torkokat. Hogy ezek repülni tanítják az embert. Olyan fűszerszámokat kevernek az italba, amiktől fáradhatatlanná válik a férfi. Hogy olyan fogásokat ismernek, úgy tudnak csókolni, olyan forró az ölük, mintha az ördögök tanították volna őket a bujálkodás kárhozatos bűnére. S hogy ezeknek egy éjszaka meg sem kottyan, akkor kezdenek csak igazán nekitüzesedni, amikor már hajnalodik, mint a jóvérű lovak, - előbb órákig futnak s csak ha megizzadtak, kezdik hányni-vetni a fejüket...

Ebben nem is csalódtak. Harmadnap este már vadul kajtattak a nők után, mind a tegnapi kedvesét kereste és ínye kiszáradt a bujálkodás vágyától. Ezzel aztán el is temették aggodalmaikat és szégyenüket, a tábor átalakult boszorkányok gyülekezetévé. Az urak nappal dörmögő, méltatlankodó országnagyokból este vonító, részegen fetrengő és gyönyörökben dúskáló vadállatokká váltak. Beke ispánnak nem kellett négy napig tűrnie az asszonyt. Másnap este már más itatta, más táncolt előtte s ölelgette fulladásig. Még a nevüket sem kellett megtanulnia. De ha más volt is ma, mint tegnap, egyformán boszorkányok voltak... Bős nembéli Thúz úr is erősen felejtgette búbánatban megholt alázatos, félénk, imádkozó feleségét. Ha már kidobták Jakab mestert s befogadták Apony táttóst, csakugyan nem kellett törnie a fejét az egyház intelmein, úgyis mindegy volt most már. A falvakat vissza kellett adnia s Béla a nyakukra hozta fene kúnjait. Szevécsi Thúz úr kövér testét zöld kenőccsel tette könnyűvé kún szeretője s a mázsás úr, elterülve a puha medvebőrön, fenn repült a müszülmének hetedik Paradisumában. Izsip és Misser urak is elfelejtették már, hogy Kürtösön, azon a bizonyos koranyári hajnalon, hogy törtek rá egy kis parasztkunyhóra s hogy vertek és gázoltak kékre-zöldre egy vinnyogó, rimánkodó s keresztet hányó parasztleánykát. Az egymás falvait évek óta gyujtogató s dúló Póka nembéli gulácsi Rendes János úr és Tátika úr is megbékélt - a közös gyalázatban, mint mondták - s együtt ordítoztak, ortályoztak Tátika úr díszes sátorában két tüzes kún leányzóval. Még a fonoldi Pető fia György úr is kivétette átkozott fogát egy jöttment baksával s rikkantott egyet a tábortűz mellett, kijelentve, hogy amint hazaér, eladja Marusát a kaposvári vásáron fél dénárért.

Ernye estefelé bódultan járta a tábort, elkullogott a kúnok szekértábora felé is, hogy a kedvesét megtalálja. Csak azt a nevető hangját hallaná valahol, csak azt a kökericcsel befont sűrű fekete haját látná, csak a pirosalma arcát észrevenné... De hiába. Nevető hangot százat is hallott, kökericcsel fonott sűrű hajat, pirosalma arcot százat is látott, olyan gőgös, hányaveti járást is talált mindenütt, csak éppen azt, azt az egyet nem sikerült meglelnie. De hát egyik olyan volt, mint a másik. Egyik olyan gonosz, tüzes, ígérgető, mint a másik, így mire besötétedett, már ott ült egy nagy tűznél, nyársonsült tehénhúst falt, kúmiszt ivott s félkarjával egy kis gömbölyű kún boszorkányt szorongatott, meghökkenve tapasztalván, hogy a csecse éppen olyan kemény és kívánatos, mint azé a másiké volt. Hogy mikép verődött Ernye éppen ehhez a tűzhöz s mit keresett egy tiszántúli úr kiabáló, rikoltozó, szürkedolmányos vitézei között, nem tudta. Feje zúgott, szeme káprázott, fülét varázslat bájolta el, mert mindenfelől ugyanannak a leánynak a nevetése csengett. Az egész síkságon ugyanaz a leány táncolt száz alakban, ugyanaz a szempár villogott, akár a csillagok sokasága, ugyanaz a csalogató duruzsolás forralta a vérét százfelől. Repülni akart megint, érezni a gyötrelmes gyönyört és kínzó forróságot... Homályosan sejtette, hogy az ördög hatalmába került, valami mély örvény sodorja lefelé egyre sötétebb s forróbb mélységekbe, de bánta is ő! Ezek a kúnok tudják, hogy kell élni s talán azt is tudják, hogy kell meghalni. Kajár kardja ott lengedez a sötét felhők mögött, bánja a fene, mi lesz velünk holnap...

- Hej, sohase halunk meg! - ordította egy lovász s félkarral a kedvesét ölelte át, félkarral meg Ernyét.

A szomszéd tűznél Keve damborája pengett, öten forogtak a tűz fényében és a baksa rikoltó hangja buján, szinte kajánul dalolt egy vérforraló éneket.

12.

Iréneusz fráter szomorúan baktatott szamarán a tomboló, ortályozó táborban. Itt is, ott is meg akart állani, hogy intő szavakat, felháborodott szidalmakat szórjon az ördög cimboráihoz, de Fikusz csökönyös volt, nem engedett a barát sarkának, a kantár rángatásának. Hosszú fülét hátracsapva, farkával fürgén legyezgetve, rövid vágtatással rohant a sok tűz és sátor között, úgy rázva farán a hosszú férfiút, hogy összeverődtek a fogai.

- Hé! Fikusz! - kiabált a fráter s hadonászott, rángatta a silány kötélből való kantárt. - Kegyüggyön tinektek Isten! - rikoltozta jobbra-balra az ordítozó, nevetgélő, elragadtatott arcok felé. - Pokolnak tüze tátogja felétek, disznók! Feledtétek el Jézus úr szenvedéseit kresztyön! Kipcsák kutyákat, tongúsz bitangokat sodorjátok binbelé, kresztyén véreim!

- Rúgd seggbe a brátot! - kiáltott egy részeg vitéz.

- Kínáld kúmiszval!

Valaki felugrott a tűz mellől s tántorogva közeledett a fráterhez, kezében teli kupát lötyögtetve. A fráter szamara azonban nyilván ugyanúgy undorodott a kúmisztól, akár a gazdája, mert nem állott meg, hanem vadul vágtatott tovább, itt egy süveget, ott egy pajzsot, amott egy üres tömlőt rúgva fel. Az erényes szamár még rúgott is, amikor egy sátor mögül elébeugrott valaki. Ezt a pimaszságot nem tudta eltűrni.

Iréneusz fájdalmas, korholó hangja elveszett a lármában. Alakja pedig az éjszaka sötétségében.

Már kívül járt a táboron s elkeseredésében szinte könnyezve ügetett előre, amikor magányos lovas bukkant fel előtte.

- Laudetur Jesus Christus! - kiáltotta harsányan a barát s nagy keresztet vetett. - Minden jó lélek dícséri Urat!

- Ámön! - dörmögte a lovas és visszafogta magas, csontos magyar lovát.

- Vagyon te hangod nekem ismerős - örvendezett Iréneusz. - Nem te gyóntál nekem egyszer Dunánk partja mellette?

- Te vagy, atyám! - örvendett a másik is és leugorva a lóról, szaporán Iréneuszhoz sietett, megölelte és vállon csókolta.

- Hogy vagyon a családod és a lovad?

- Bene, Bene testvér - fakadt sírva Iréneusz s megsimogatta Bene arcát. - Vagyok igen szomorú. Ördöng míveli csudákat, dorbézolják, ortályozzák szegen, nyomorú kún véreimmel ott táborban, gaz, romlott magyeriak!... Hajjaj, ézes fiacskám, szerelmes brátocskám, mily szernyő kárhozat megnyílt magyeri nép előtte! Mily szernyő csapás! Sírnom kell...

Kámzsája bő ujjába törölte könnyes arcát. Keserveset sóhajtott, felnézett a beborult égre s hallgatott. A szél Északkelet felől suhant át a fekete síkon s fülükbe dudorászta a közelgő tél dermesztő dalait. A leszálló köd fátylai sötétkék árnyakként kúsztak a messzeségben. Mögöttük zúgott, dorombolt a tábor, vörösen villogtak a tüzek, Kelet felé meg a kún szekértábor sötét vonala húzódott.

Bene ismét felült a lovára s a barát mellett léptetett. Megkérdezte, hová igyekezik.

- Isten tudja csak, fiacskám - sóhajtotta Iréneusz keserűen. - Lásd, rókának is vagyon barlangja, égi madárkának fészkéje, csak ember Fiának nem vala hol lehajtsa fejét, szegen. Igy vagyok magam is, brátocskám. Látok szernyő bínek, tombolja erdeng tűz körüle s ragadozza el szép kún lánykák, derék vitézek. Menék közéjek, bíztatnám szegenek, bátorodjanak, imádjanak, de ez rühes szamár nem áll meg, inkább futja, rázott engem öszve, csontjaim is zörgének. Ü is érzi ördöngek gyalázatos szagát. Hát te merre mégysz, brátocskám?

- Csak kerülgetöm az tábort. Nincs-e valahol valami ártalom.

- Kerülgetel nyáj, akár hívséges kutya. Én is kerülgetek. Kerülgetink egyben, ézes fiadom. Könnyebb szűvem énnekem is.

Igy baktattak csendesen, nagy ívben megkerülve a tábor északi részét. Közben Bene elmondta, hogyan él, miért jött ide Köcsmeggel, Bekével és Bitérrel, hogy Karacs bátya, Istennek hála, megvan s abban bizakodik, hogy Kötenynek mégis csak van valami titkos megegyezése Batuval, hogy Mantula kisfia eleven, akár a csík s hogy neki is van már fiacskája, még folt is volt a hátán, amikor megszületett. Az asszony meg, Jopár, szűntelen dolgozik, gyönyörű posztót kallott, mindig jókedvű, bár egyszer-másszor egy kicsit meg kell verni, de nem annyira, hogy belehaljon.

- Hát... hogy is űtet hívják vala... - kérdezte Iréneusz felvidámodva, - Virág? Gondolsz-e még reá?

Bene nevetett.

- Virág! - kiáltotta. - Tám igaz sem vala.

- No látod - bólogatott a barát elégedetten.

Végre felcsillant Köcsmeg sátrának a tüze. A kende kint állt a sátor előtt s nagy harapásokkal sült húst evett. Amikor a két közeledőt meglátta, visszadobta a húst leterített farkasbőrére, ujjait a csizmájába törölte s mélyen meghajolt. Még Beke és Bitér ült a tűznél, ők is felugrottak s nagy tisztességgel hajladoztak Iréneusz előtt. A barát kitörő örömmel kiabált, leugrott szamaráról, megölelgette ismerőseit s a tűzhöz telepedett. Mindnyájan eszegettek.

- Vagyok bódog, szerelmes brátim - magyarázta csámcsogva s nagy ádámcsutkája fürgén szaladozott le s fel, amint nagyokat nyelt. - Isten virágoskertje nyílt ki. Szőlőskertje hajtja kevér fürtöket. Vagyon mit kapálni, mívelni, gondozni! Kedves kúnocskák veszik fel kresztység, térnek Jézus jorgalmába. Minő szüret, feleim! Minő aratás! És minő virágzás! Csak magyeri rontják űket...

Felemelte ragyogó barna szemét s boldogan sóhajtott. Annál jobban megütközött azonban Köcsmeg. Méltósággal kétfelé törölte bajúszát s a fejét csóválta.

- Ezeket a pogány disznókat nevezed te virágoknak, szőlőtőknek - hümmögte megvetően. - Valóban, szíp kis virágok, atya! Szép kis szőlőtőkík! Jóravaló kresztyín szűv felháborodik láttukra. Isten kegyüggyík nékik! Három igaz lílék nincs közöttük.

- Te csak hallgass kipcsák disznó! - feddette a barát a kendét. - Hogy te mered szidalmazni szegíny lelkeket, kik lépnek Isten nyája bele?

- Farkasok a nyájba! - folytatta Köcsmeg. - Hisz ezek valóságos farkasok a nyájban!

A fráter rosszalóan csóválta a fejét és szemrehányóan tekintett Köcsmegre.

- Uram, - mondta feddőleg - te ítéleted igen kemény. Szegínek gyitték messziről, ronda bálvánok országábelil, mit ott láthattak, tanólhattak vala? Ördöng mívei vevék űket körül, bides kámjaik ugrándozzák, dobolják, üvöltözzék nekik, mit űk tegyenek? Én sajnálom űket. Jézus urunk is bizonyosan sajnálja. Sok gyenge kertész dolgozik, mívelkedik most, hogy konkoly tépje ki közülük. És éppen te szidalmazol űket, tongúsz testvérem, ki vagy magad is kún?

- Münk már rígi kresztyénök vagyunk - magyarázta Köcsmeg büszkén s kése hegyével a fogát piszkálta. - Nem olyan ridegek, mint űk.

- No, mondd csak, hozzájuk képest vagytok tik valóságos báránykák! - csúfolta a fráter szelíden. - Csak mennyi keserűség, bánat, gond ért engem is közöttetek. Még halálos ágyon is dadogtok szízekről, rablásról, gyujtogatásról, szegínyek gyilkolásáról! Tik vagytok mézelő pillangó vagy méhecske, kik hordjátok kaptárbele Isten ézes mézét!

Bene kacagva hallgatta a perlekedést. De Köcsmeg felbosszankodott.

- Hát nem hallod-e, - kiáltotta a tábor felé mutatva - hogy zúg, morog, tombol a sok ronda pogány? A ti poklotokban zúgnak így az ördöngeitek!

Bitér bólogatva helyeselte Köcsmeg szavait.

- Gyomrom fordul s háborog, - dörmögte undorral - amikor látom, hogy isznak, zabálnak, bujálkodnak a gyalázatosok.

- Magyeri urak tombolják, ortályozzák - kiáltotta a barát szomorúan. - Ük az nagyobb bínesek. Mert Istefán urunk vezette bé űket Jézus urunk jorgalmábele... De elmúlának az századok, több, mint kettő... S ísza, henteregnek most pagán vígasságben, borben, kúmiszben, falják hús, vedelik gyenyerűség, ölelgetik szukákat, lihegik s dadogják ördöng imádságait... S ott fenn, égen, - mutatott a sűrű, fekete égre - felhők közötte villog égi kard, fenyegeti ez föld minden lakóit, mutat háborút, döghalált, szernyő gyászt, várasok omlását, szízek megtipratását, jajgatását és fogak csikorgatását...

- A magyeri urak nem bínesek - szólt hevesen Köcsmeg s kését az övébe dugta. - Mert ugyan nem a kerál hívta-e bé ezeket a pagán disznókat? S nem ű parancsolá-e, hogy fogadják szívesen, mint vendégeket illik? S nem látják-e az urak, hogy Bíla úr maga is jobbja felől ülteti Köteny urat s úgy bánik víle, akár a maga vírivel? Hát mikínt szíveskedjenek a magyeri urak ezzel a ronda pagán níppel, hacsak úgy nem, ahogyan űk szoktanak szíveskedni! Münk rígi kresztyének vagyunk - mondta emelt hangon s büszkén körülnézett. - A mü fejünkön megszárada már a kresztyvíz. De az üvéket még nem is írte. S mígis: űk az kedvesek, ézesek, űk ülnek Bíla úr jobbján. Ük az jók, űk a virágok, szőlőtűkék. Ha münk elveszünk egy-két tíkfit, egy-két gyenge bárányt, ha a mü ebeink megharapnak egy szláv akszint, már igéznek várispán uram elejbe. - A várispán hangját utánozva, felfújta képét s kaffogva kiabált: - Mit mívelítek esmíg, ti kipcsák vadállatok? Lábbal tiprátok Jézus urunk törvínyeit, ország törvínyeit, minden törvínyt! Fizessítek meg az kárt! Adjatok engesztelíst! Szálljatok magatokba! Nem azírt telepíténk bé az országba, hogy magunk nípét sanyargassátok! Igy lármáz osztán várespán uram. Ha barmainknak nincs mit enniök s beléakadnak valakinek a szjénájába, várespán uram igéz. Ha valamík gyermek béver egy lantornát vagy máriaüveget, várespán uram igéz. Kedég münk rígi kresztyének vagyunk, atyám.

Duzzogva elhallgatott, Iréneusz meg mosolygó részvéttel nézte.

- No, ézes feleim - dünnyögte korholóan. - Én üsmerlek tiktek kicsit jobban. Ami igaz, igaz. Nem holmi gyenge tíkfi, bárány vesztek tik el csak...

- Tolvajnak mondasz? - üvöltött fel fájdalmasan Köcsmeg s ültében fenyegetően kiegyenesedett.

- Engedj meg, uram, - tiltakozott a fráter - tolvajnak én nem mondalak. Isten mentse engem ilyentül. De mondok, vagytok tik is iszákosok, zabálók, osztán nem csak lantorna, meg egy-két máriaüveg verik be gyermekcsék, nemcsak egy-két szál szjéna húzzák szét barmaitok...

- Hát azt mondod, brát, hogy münk nem vagyunk igaz kresztyének? - jajdult fel Bitér keserűen s úgy elkomorodott a képe, mintha tüzes vassal csipkednék. - Nem vetjük a kresztyet, nem tudjuk, ki volt Misziha s az ű anyja? Nem ismerjük a törvínyt, Mengország és Tamúz törvínyeit?

- Távol legyen! - emelte fel tiltakozón a kezét Iréneusz. - Ismeritek mind, verém belétek sokszor, imádék érettetek, szeginy brátim, Jézus urunk jorgalma permetezze fejetek. Csak mondom, bínesek vagytok tik is, azért ne szidjátok, szapuljátok szegíny feleiteket, kik jövének messzi sztyepről s nem hulla még fejükre kresztyvíz harmata. Ük dorbézolják, ortályozzák magyeri urakkal s éjszaka az táborban vagyon Szodoma s Gomorra.

- Hát münk már ilyet nem teszünk - kiáltotta felháborodva Bitér. - Bínesek vagyunk, nem mondom, de hogy így... és megbotránkozva csóválta a fejét.

- Mondám én is Köteny kán űnagyságának, - hümmögött Köcsmeg - zabolázza nípét, de mikípen zabolázhatja?

Bene mosolygott. Ő tudta, hogy Köcsmeg inkább irigyelte, mint elítélte a vad ortályozást, az egekig csapkodó áldomást és maga is szívesen résztvenne benne, dehát nem bátorodott fel eléggé. Mégis csak Magyarországon élt már esztendők óta s ha nehezen is, de beleszokott a törvényekbe, Jézus parancsaiba. Legalább olyankor, amikor annyi nagy úr szeme előtt forgott s a klastrombéli papok is oly közel voltak. De Iréneusz nem vette észre a mosolyt, annyit szidott disznó kipcsákjait ártatlan bárányoknak nézte s erősen fogadkozott, hogy felmegy Ugrin érsek elé s kemény szavakkal fejükre olvassa hanyagságukat. Minden prédikátornak kint kellene most járnia a tábort, hinteni az igaz hit magvait s előkészíteni ezt a vad népet a keresztség ünnepi pillanatára. E helyett ők majd csak akkor prédikálnak, amikor már az egész nép megkeresztelkedett. Isten legyen irgalmas nekik, hanyag s könnyelmű pásztoroknak...

13.

A negyedik napon hűvös eső szemerkélt s a székesegyház tornyának gúlaalakú tornya belefúródott az alacsonyan szálló felhőkbe. Az ívelt kapu előtt egymás hátán tolongott a nép. A vásárosok idegen tömegein áttörve, mint óriási kaptár előtt a méhek, zúgtak, sürögtek és sűrűdtek a misére váró emberek. Odabent, a magas boltívek alatt, gyertyák lobogtak. Az előkelők elhelyezkedtek a nehéz tölgypadokban, piros, kék, fekete, sárga, meggyszín dolmánok, farkas-, hiúz- és párducbőrök tarkálltak, fekete és galambősz fejek hullámzottak a homályban s a kúnok sötét bőrruhái, mint nagy tömeg vas, torlódtak meg az oszlopok között. Fenn, az oratóriumban, szerzetesek szürke csuhái kavarogtak s fényesre nyírt koponyák sárga fénye ragyogott. A szláv asszonyok fehér gyolcsruhái, hímzett mellesei összevegyültek a kún nők magas csalmáival, arannyal hímzett, értékes dzilánjaival s koromfekete hajfonataival.

A sekrestyés komoly, rátarti léptekkel jött elő a sekrestyéből, térdethajtott a dúsan aranyozott oltár előtt, olyan otthonosan, mint aki érzi, hogy a szemek rászegeződnek. Azután végigtülekedett a mozdulni sem tudó sűrűségben s felballagott a kórusra.

A népet, különösen a kúnokat, igen izgatta a templom és a mise. Sokan közülök most voltak életükben először keresztény egyházban. Nem értették meg, hogy itt csendesen kell viselkedni, gyermekesen fecsegtek, különösen a nyugtalan, felajzottan izgő-mozgó nők. Nyakuk megfájdult a székesegyház falainak s aranyos díszeinek bámulásában. A mennyezetet szentek életét ábrázoló falfestmények borították. Egyik egy mezítelen férfiút ábrázolt, akit fatörzshöz kötöztek s nyilakkal kínoztak halálra, eltorzuló arca, csurgó vére kéjesen megborzongatta őket, mintha a valóságot látnák. Egy másik kép a dicsőséges szent László királyt mutatta, amint néhány előkelő úr és nagyszakállú pap társaságában leteszi egy templom alapkövét. A harmadik kép szent István hatalmas, ősz alakját mutatta, koronával a fején. A hatalmas alak vállán bíborbélésű, aranyos palást csüngött, kezében lándzsát és aranyalmát tartott, lábainál nyitott könyv hevert. Egy negyedik azt a jelenetet ábrázolta, amikor Tonúz, azaz Disznó apát feleségével együtt, lóháton, elevenen temetik, mint pogányságban megrögzött, gyalázatos bűnöst. Az oltár aranyoszlopai között Kő monostorát ábrázolta egy kép, a monostor alapítója nagy köveket hurcolt térdencsúszva. Egy szent tekintett alá az egekből nyájasan s kiterjesztette kezét az alapító úr feje fölé. Mégis, legjobban a rengeteg aranydísz és színes selyemzászló ragadta meg a kúnok figyelmét. Sokan összehajoltak s az aranyozott oszlopokra, gyertyatartókra mutatva találgatták, mennyit érnek s mikép lehetne ügyesen elhurcolni azokat. A nők meg az oltárterítő gyönyörűen hímzett, aranyas-ezüstös virágait mutogatták.

- Szép ünnepi szükmen válna belőle - sugdosták s nevettek.

Egyszer csak zsivaj, zúgás, tolongás támadt. A király fegyveres testőrzői égő piros dolmánjaikban, prémesen, kalpagosan végigtörtettek a tömegen s utat nyitottak Bélának. A király fáradtnak, sápadtnak látszott, fekete dolmánja és sötét haja keretéből szinte kivilágított az arca, meg fehér, de erős keze. Szemét szilárdan az oltárra szegezve hosszú, kemény léptekkel haladt át a tömeg sorfala között, s mintha észre sem vette volna, hogy minden szem rászegeződik, az arcok kipirosodnak, az ajkak megnyílnak s magyar, latin, kún szavak röppennek fel mögötte. Csodálatos emelkedettség, elragadtatottság ragyogott a király sápadt arcán. S lábai mintha nem is a földön, hanem valamivel magasabban, a föld felett léptek volna.

- Szép... jaj, be szép űnagysága... - susogták az asszonyok s néhány anya magasra emelte ölbéli kisfiát, hogy lássa a királyt és szépüljön meg tőle.

A szentélyt a néptől elválasztó rácson áthaladva, a király mélyen leborult, homlokával érintette a köveket s alázatosan keresztet vetett. Pillanatokig maradt így s kísérete, Csák nembéli Máté, Báncsa nembéli István, Tomaj nembéli Dénes, Kő monostorának apátja s a balfelől óvatosan lépkedő Köteny és két fia ezalatt gyámoltalanul letérdelt, várva, mikor kel fel ismét a király. Hosszas fohászkodás után fel is emelkedett - a kancellárius segített neki - s a balfelől elkülönített, díszesen faragott, bíbor bársonnyal takart padba tért. Ott ismét letérdelt s homlokát összekulcsolt kezére hajtotta.

A szentély rácsának bejáratánál Saint-Omer Vilmos, Ákos nembéli Ernye, Türje nembéli Öcsény állott válogatott vértesek élén, hátrább pedig a zordon, fonotthajú Illye a megszokott, piszkos bőrruhában, vállán a koszlott farkasbőrrel, bal hóna alatt a vedlett süveggel, övére akasztott csákánnyal s korbáccsal. Ügyetlenül térdet hajtott, - térde úgy megmerevedett, hogy az Isten előtt is alig tudta meghajtani - hamar felállott s pillanatra sem vette le szemét a királyi padról.

Ugrin érsek kilépett a sekrestyéből, a minisztráló barát megrántotta a csengettyű hímzett húzóját, odafent hörögve, éles sivítással megszólalt az orgona, a mise megkezdődött. Felzendült az ének. A kúnok azonban egyre a miséző érsek hosszú, vállas alakját figyelték, amint aranyos ruhában ide-oda lépegetett az oltár előtt, letette az aranykupát és aranytányért, letérdelt, majd kinyitott egy ugyancsak arannyal bekötött hatalmas könyvet, általában úgy jött, ment, térdelt, megállt, kezet tárt az aranyos, csillogó, nyálat csordítóan gazdag oltár előtt, mintha nem tudná, mi mindenre lehetne ezt a sok kincset használni.

Köteny gyakorlott misehallgató volt. Az arannyal ugyancsak dúsan rakott orosz templomokban nem egyszer volt misén, tudta, mikor kell letérdelni, leülni, felállni s még azt is tudta, hogy a Dominus vobiscum-ra azt kell kiáltani, hogy: Et cum spiritu tuo! A Kirie eleyson így hangzott az orosz templomban is. Az ő szemét nem kápráztatták el a ragyogó kincsek. Felesége pedig, Kizil-gül, a keresztény orosz asszony, ott térdepelt s buzgólkodott nehéz, meggyszín selyemben, magas fejékkel, ékszerekkel borítva a baloldali padban, az asszonyok oldalán, három ugyancsak díszes kún hölggyel, Köteny három másik feleségével.

A mise egyre pompázatosabb, egyre magasztosabb volt. Ugrin érsek hangja mennydörögve zendült meg a boltívek és vastag oszlopok között, amikor a tömeg felé fordulva, karját széttárta. Az orgona több hangon sivított, a gyertyák lobogtak, ruhák, illatszerek, templomi tárgyak szaga kavargott súlyosan és vastagon, az asszonyok tömegében egy kisgyermek sírt, anyja kibontotta ruháját s bő, telt csecsét nekiadva, elhallgattatta. Nagy robajjal hullott térdre a nép, sóhajokkal, suttogással telt meg a levegő, sokan azt a piros örökmécset bámulták, amely hosszú aranyláncon csüngött az oltár előtt. Mekkora darab rubint! S hogy villog! Megér néhány ezer barmot...

Az Evangéliumot messzehangzó, szinte félelmes, parancsoló hangon olvasta fel az érsek. Ekkor mindenki letelepedett, Ugrin érsek lassú, rendkívül hosszú lépésekkel felment az egyik oszlopnál álló lépcsőkön s a szószéken megállva, alátekintett a gyülekezetre. Fekete bajusza és szakálla, erős, parancsoló orra, tüzes, fekete szeme szigorúan fordult körbe, hatalmas mellén redőkben csüngött a díszes, nehéz miseruha. Megköszörülte a torkát. Beszélt. Vajjon miről beszélhetett volna leginkább, mint ami a legtávolabb volt ettől a részben vadon nőtt, részben gyorsan elvadult tömegtől? A szűzességről.

- Kresztyén feleim, - kezdte elgondolkodva s felemelte hatalmas karját - arról szólok most hozzátok, azmi legnagyobb bínetök s azmiben oly otrombán fetrengtök, akár az sarat túró disznók. Miképen késérti az ördöng az szízeket, özvegyeket s az házasokat. Vagyon közöttetök még szíz, azkit férjfiú nem érinte s vagynak özvegyek, kik urukat eltemetvén, nyugtalanul hánykolódnak ágyukon s vagynak esmég házasok is, kik feleséget tartanak s mégis hajlik az ő fülük az ördöng csábításaira. - Hangját felemelte s a kúnok felé fordult. - Különösképpen szól az én intelmem hozzátok, kún felebrátim, kiknek vérei ma felveszik az kresztység szentségét s Jézus urunk igaz hitében kévánnak munkálkodni ez ország térein.

A kúnok e keresztény része többnyire értett magyarul, azokhoz kíváncsian fordultak, akik csak kúnul tudtak. Mozgás, fészkelődés, suttogás támadt. Az érsek nyers hangon folytatta:

- Majd elmondja az tolmács, mit beszélek, most figyelmezzetök. Nagy hízölködő gondolatokkal szól az szíznek az ördöng s ezt mondja: Micsoda bolondság ez teneköd, szép szíz, hogy szíz légy és az férjfiút eltávoztassad te ifjúságodnak idején? Nemde hasznosb volna-é, hogy életödet vidámságban viselnéd ez világban? Hogy nagy, szép fiakat s leányokat szülnél? Nézzed-sze az pátriárkákat, prófétákat, kiktül számtalan szentök származnak és mostan mind fiokkal, feleségükkel Isten előtt örökké vigadnak. Lám, világnak kezdetiben, mikor Isten teremtötte Ádámot, neki asszonyt oldalából szörze. Olvasd mind el az szent írást, sehol nem találod, hogy az házasság kárhoztatott volna, avagy hogy Isten tiltanája! Azért is, ha fiak vagy leányok nélkül ez világból kimúlandasz, kik imádnak ottan érted, avagy kire marad atyádtól, anyádtól az örökség? Mondom, hogy senkire.

A tömegben helyeslő zúgás támadt.

- Úgy van, igenyöst! - helyeselt egy fonotthajú, öreg ember harsányan.

A prédikáló érsek összevonta fekete szemöldökét s kezét tiltakozólag felemelte. A zaj, sustorgás, mozgás ijedten elcsitult.

- De felel mindezökre az szízesség, mondván - kiáltotta parancsoló hangon. - Távozzatok el éntűlem, ördöngnek követi! Mert nemde az házasság testnek fertőzetje? De az szízesség elmének és testnek egész volta, Istennek leánya, angyeloknak húga, Máriának mátkája, égnek lilioma, Paradisumnak rúzsája... Lám, ez világnak Megváltója sem akara sziletni egyébtől, hanem csak szíztől. Azt mondád, hogy az szent írás nem tiltja az házasságot. Bizon, nem tiltja, de nem is kötelez reája, mert az házasok szülnek idő szerént való fiakat, leányokat, de az szízek lelkieket s idő nélkül valókat! Példát vöttél az prófétáktól, hogy szentöket szültenek, azkik, mint szent Katerina, Margaréta, Dorotea, mindhalálig viaskodtanak. Azért is Isten űket száz koronával koronázta, holott az házasokat csak harminccal!

Amikor az érsek a koronázást említette, mind a királyra néztek. S elképzelték, hogy szent Katerinát, Margarétát, Doroteát száz ilyen koronával koronázta meg Isten a Mennyekben, míg a házasok csak harminc ilyen koronát tehetnek a fejükre. S elmosolyodtak, mert úgy találták, hogy harminc is elegendő, hiszen egy is oly gyönyörű és értékes, oly puha, sárga arany, zománcos képekkel díszes és rubintokkal, gyöngyökkel rakott, hogy egy nemzetségnek elegendő.

Az érsek győztesen körültekintett, jobbkeze mutató- és hüvelykujjával megtörölte piros ajkait, végigsiklott fekete, ápolt szakállán s új erővel folytatta:

- Amikoron az ördöng látja, hogy nem csalhatja az szízet, elsöndörög az özvegyhez és ezt mondja neki: az özvegység sem Istennél, sem emböröknél nem dícséretös, hát hejában terömtötte Isten az férjfiút és az asszonyembört? Ü mondá, gyarapodjatok és sokasodjatok. És ugyanottan írván vagyon: és mindönök jók valának, mi annál jobb, azmi Istennél jó? Ama Dávid próféta is ezt, írta! Az te feleségöd, mint termő szőlőtőke házadnak oldalában! És te Isten akaratja ellen mersz tennöd? És természetnek dolgai ellen te bávatagságod miatt mersz járnod?

- Úgy vagyon - kiáltott az előbbi rekedtes, harsány hang s az őszhajú kún vénember felemelkedett helyéről, hogy megdícsérje a gyülekezet előtt az érseket bölcs szavaiért s igazáért.

Mindenki a vén felé fordult, némelyek mosolyogtak, mások dörmögve helyeseltek. Veszekedés támadt az egyik oszlop mellett, mert valamelyik asszony dühösen közbeszólt, hogy az atya nem ezt akarta mondani s ez nem igaz. Mások azt állították, hogy igen, Isten és a természet ellen vakmerőség és balgatagság feltámadni. Ugrin érseket odafent a magas szószéken elöntötte a düh, szakálla rezgett, barna orcája elvörösödött. Felemelte jobbját s öklével lesújtott a szószék könyöklőjére. Hangja szilajul zengett.

- Menj el tőlem, gonosz tanácsadó! - rikoltotta, mintha csatában forgolódnék s szeme fekete nyilai lecsaptak a közbeszóló öregemberre. - Én kétféle koronát nyerök! Az mi urunk az Evangéliomban azt mondá, mindönki hagyja el feleségét, avagy férjét én érettem. Száz anyát veszen és az örök életöt bírja. Azt mondod, hogy Isten nem heában teremtevé az férjfiat és az asszonyállatot? Erre azt felelöm, hogy mindön hatalmasság és mindön jó dolog Istennek akaratjából vagyon. Azért, míg Isten akará, hogy én urammal légyek, nem mondék ellene, de hogy elválék tőle, az apostol mondását követöm, ki azt írja: ha elfeslendesz az férjfiútól halálnak miatta, ne kéress mást.

A közbeszóló öregember rázta, forgatta a fejét, mint a kakas, amikor darázs dongja körül. Dörmögött, dunnyogott, összehúzott szemmel bámulta az érseket s reszkető, öreg ujjaival a bajuszát húzgálta. Tar koponyáján egy helyütt ezüstlapot viselt, ott csúnyán fejbecsaphatták egyszer. Bátor ember volt még most is, mert ekkora tömegben, ekkora urak s papok között is kimondta ország-világ hallatára az igazát.

- Hát azírt már csak nem veszhetünk el mindnyájan?

- Megengedöm az törvény szerént való házasságot, - kiáltott feléje az érsek kipirulva - mert jobb tinektök élni, semmint égnetök. De nagyobb tisztaság özvegyön élni, még nagyobb teljes szízességben. Dícséretös angyelokkal és mindön szentökkel és Istennel élni, azért eredj, ördöng, mert nem hiszök neköd! Te csalárd vagy!

Itt szünetet tartott s letekintett a makacs közbeszólóra. De az csak a fejét rázta s hallgatott. Mire az érsek ismét felemelte hangját s minden szót megnyomva, folytatta:

- Közöttetök kedég, felebrátim, mind éjjel s mind nappal ott kullog az ördöng, lesvén, kit kapjon be, mint éhös arszlán. Ott kuporog az boros temlők fenekén s reátok vigyorog kupáitok aljáról. Ott játszik tüzeitek lángjában s kergetőzik az asszonyállatok ruhájának redőiben. Megjön az ördöng lóháton s megjön az Holdvilágnak csendes sugaraiban. Szól hozzátok citerák pengésében, sípok sikongásában, kardok kevély suhanásában. És sugdos az ti filetekben, mikor disznók módjára hevertök tétlenül és az ördöng csal bennetöket aranyban, ékszerszámban, azmelyet mind ű szart vala az bineseknek.

Ezekre a szavakra mindenki az oszlopfőkre s az oltárt díszítő aranyra, majd a király fején pompázó aranykoronára s az urak arany csatijaira s bogláraira tekintett. Zúgás, dünnyögés, csudálkozó suttogás támadt. Az érseknek ismét fel kellett emelnie hangját, hogy legyőzze a tömegben bujkáló ördögök bujtogatását.

- Hányan veszejték el szízességüket, feleim, mert az ördöng megcsalta űket borral, tűzzel, suhogó ruhákkal, badáros paripával, Holdvilág gyönyörűségével, citerapengéssel, sípszóval, az kard hatalmával. S hányan estenek bínbe, elvetvén maguktól az szízesség tisztaságát és az mennyei koronát, földi aranyakért, ékszerszámokért! Ez mai napon sokan az mű kún feleink közül, fejedelmökkel, Köteny úr űnagyságával s fiaival egyben az kresztység szentségét veszik. Feltétetik nekik az kérdés, melyet Jézus urunk mond nékik: ellene állotok-é az ördöngnek? És űk felelik: ellene állunk. Vigyázzatok és imádjatok, feleim, hogy késértetbe ne essetök! Álljatok ellene az ördöng csalárdságának, éljetök, hogy ne égjetök, s legyetök tiszták, szízek, Jézus urunk dücsőségére, ámen.

Ezután letérdelt s nagy, zengő szavakkal imádkozott. A gyülekezet erős robajjal követte példáját.

Az orgona ismét felsivított s az érsek nagy pompával folytatta a misét. A minisztráló barátok csengettek, a füstölőből kesernyés tömjénfüst gomolygott, Jézus úr teste előtt leborult a nép. A kúnok szájtátva bámulták a csodálatos áldozatot, a ragyogó oltárt, a szentségtartó aranyszironyait, a keresztény fejedelemistenek falrafestett képeit s töprengtek a prédikáció igéin. Össze-összehajolva és szaporán súgdolózva perlekedtek a szüzességről, a házasságról, az aranyról és az ördög kísértésének mindenféle ravaszságáról.

Mise után megkezdődött a nagy keresztelés. Itt a székesegyházban Kötenyt, két fiát, a nemzetségek fejeit és a tekintélyesebb családfőket, az ak-szakálakat keresztelték. Ugrin érsek karingben állott a nagy kőmedencénél s aranykancsóból öntötte a tar, három hajfonattal ékesített koponyákra a szentelt vizet. Béla ott állott Köteny mellett, két fiának Csák nembéli Máté, egy igen öreg nemzetségfőnek, Törtölnek, a nádorispán, egy másiknak az apát lett a keresztapja. A keresztanyákat, mint Mária királynét s másokat, egy-egy szerzetes képviselte. A kún urak meghatottan bandukoltak a medencéhez, alázatosan letérdeltek, keresztet vetettek s amikor az érsek feltette a kérdést: ellene állasz-e az ördöngnek - remegő, fátyolos hangon felelték, hogy ellene állanak. A kérdéseket egy karinges prédikátor barát fordította kún nyelvre.

A király mély áhítata, gyermeki alázata és egyszerűsége mindenkit megragadott. Úgy érezte, most örömet szerez Jézusnak s térítő, apostoli cselekedetét javára róják a másvilágon. Térdelve imádkozott a szentély kövezetén, homlokával a földet érintette s bizonyos volt benne, hogy szent István birodalmát s a kereszténység bástyáit hatalmasan megerősítette ezen a napon. Szíve elszorult a gondolatra, hogy Nagy-Magyarország népét sötét pogányságban találta a pusztulás és elsodorta örökre, menthetetlenül. Pedig, ha több időt szakíthatott volna, ha előbb sikerült volna meglelniök őket, a gyilkos mongol dúlás sem ostromolná most a Kárpátok gyűrűjét. Még hálát kellett adnia Istennek, hogy az elveszett nép helyébe másikat küldött, hasonlót ahhoz. Bár tenné alázatossá e vad nép szívét, bár oltaná belé a szeretet és hűség malasztját, bár fordítaná felé ragyogó arcát s világosítaná meg elméjét, hogy az új földön erős támasza és védelmezője legyen az igaz hitnek!

Ezen a napon valósággal sugárzott az örömtől. A székesegyház aranytól ékes, festményektől pompázó boltívei alatt felemelkedett a szíve istenhez, művét nemesnek, gazdagnak és sikeresnek látta s megnyugodott abban is, hogy olyan érdemeket szerzett Istennél, amelyeket tolvaj ki nem áshat, rabló el nem ragadozhat, s rozsda meg nem ronthat.

Ugyanakkor a prédikátor atyák mindenfelé bejárták a kún tábort és összegyűjtve maguk köré húsz-harminc embert, hangos szóval hirdették Isten igéjét, felszólítván őket, hogy hajtsák fejöket a keresztvíz alá. Köteny és a nemzetségek vénei már elrendelték, hogy mindenki vegye fel a keresztséget, mert így kívánja az új ország törvénye és a nép megmaradása. Csak igen kevés vénember volt, aki nem tudott szembeszállni hét atyjának akaratával s elvonulva a sátrak, szekerek mélyébe, bizalmatlanul pislogott ki búvóhelyéről s rázta a fejét: nem lesz ennek jó vége... Dseti ataszin bilmegen: mürted. Aki nem ismeri őseit, hitehagyott. Ők ismerték őseiket s nem tudtak hitehagyottak lenni. Ugyancsak távolmaradtak a müszülmének is, valamint a kámok, karkászok, baksák. Meg a nagyon megátalkodott öregasszonyok. Ők nem vesznek fel más ruhát - motyogták mérgesen, mert azt hitték, ezután már a magyarok ruházatát kell viselniök. Ezek kivételével a megtérés szépen folyt, a sok barát szorgosan fáradozott, s a férfiak, akik tegnap még barmokat raboltak, szűzeket tiportak meg és falvakat gyujtogattak, a lányok, akik az éjszaka még zöld kenőccsel kenték a magyar vitézeket s tanították őket repülni, most lesütött szemmel, ügyetlenül vetve a keresztet, a keresztelő barátok előtt térdepeltek s lehajtott fejükre, szöghajukra hűvösen csörgött az isteni kegyelem vize.

14.

Az idő is kedvezett Béla térítő munkájának. Napokig nem esett az eső, bár meglehetősen hideg volt s a családfők elégedetlenül vakarták a fejüket, amikor rágondoltak, hogy fonnyad a fű, alig van már mit legelniök a barmoknak s különösen a tevék nagyon szenvednek. Hová vonulnak vissza télre? Akármelyik reggel beállhatott a tél, a széljárás északnyugatira fordult s ha északi lesz, megérkezhet a hó is. Ha pedig faggyal jön, az állat nem tudja kikaparni a fonnyadt füvet alóla, akkor azután hogy segítenek az új istenek? De eső nem volt s ennek mindenki örült. Tengelyig, csűdig érő sárban, mocsárban nem tudtak volna téli szállásra vonulni, s még ha eldőlt volna is, hogy hol lesz a téli szállás, akkor sem ismerték eléggé az új földet, az időjárást, a növényzetet.

Keresztelő után Béla gyűlést hirdetett a klastrom széles udvarára. A székesegyházból a papok, magyar és kún urak oda gyülekeztek. Még arcukon borongott a lélekemelő szertartás áhítata, még érezték a tömjén édeskés illatát, még szemük előtt ragyogtak a gyertyák lángjai és a színes képek alakjai, még fülükben zengett az orgonaszó, a teli torokkal énekelt zsoltár, a csengetyük csilingelése, harangok zúgása, az érsek szavának harsány torlódása. Csendesen beszélgetve, kardjaikkal, csákányaikkal zörögve ballagtak felfelé a domboldalon s ácsorogtak a vastag falak között, a refektórium ablakai alatt a klastrom udvarán. Fenn, a lépcsők végében, ahol a széles könyöklő vonult, szerzetesek és rabszolgák hatalmas székeket hurcoltak, a királyét bíborpiros bársonnyal terítették be, a többit drága prémekkel. Várakozással teljes zsongás hullámzott a tágas udvaron. Csoportok alakultak, lézengők ténferegtek, itt is, ott is megálltak s hallgatták a beszélgetést. Sokan bosszúsan emlegették, hogy szeretnének már hazamenni, elég volt az áldomásból, a kúnok ölelgetéséből, az ivásból és ortályozásból. Ugrin érsek szózata felkeltette bűnbánatukat, eszükbe jutott az otthonmaradt asszony, a gyermek, a ház, a gazdaság. Csináljon a király, amit akar, őket hagyja békében. Majd kiderül egyszer, hogy ostobaságot mívelt, a víz még senkit sem tett kereszténnyé.

Az elégedetlenség hirtelen pattant ki, mint a zöld fű alatt lappangó árvíz. Talán ki sem pattant volna, ha nem ettek-ittak volna napokig, ha nem henteregtek volna disznómód a kún lányok bujaságában, ha nem hallották volna a szűzesség dícséretét s nem lettek volna álmatlanok, elnyűttek, fáradtak és rosszkedvűek. Ők maguk sem tudták, hogy beszélni fognak, szó szót támasztott s egyszercsak elárasztotta a kúnok befogadásának s megtérítésének lélekemelő ünnepét a mélyben lopakodó harag és elégedetlenség árvize.

Kürtök rivalltak mindenfelől, Illye vezetésével megjelentek a pirosdolmányos királyi testőrzők, közöttük a vértesek is Ákos nembéli Ernye, Öcsény és Saint-Omer Vilmos vezetésével. A király kilépett a könyöklőre s lassan leült. Az apát reáterített egy puha hiúzprémet, hogy meg ne fázzék. Ugrin érsek tetőtől-talpig nehéz, aranyszövésű sötétkék dolmányban, fején prémes kalpaggal, oldalán pallossal lépett ki a király mögött, vele Köteny is teveszőr szükmenben, magas prémsüveggel a fején, oldalán aranyveretű görbe karddal, kezében aranyos csákánnyal. Egyfelől az érsek, másfelől a kún fejedelem ült le a király mellé. Ez már zúgást támasztott. Mit keres az a baromcsordás a magyeri király és az érsek mellett? S hogy mer leülni ott, ahol foglaló magyeri nemzetségek fejei állanak? Hát az ő székeiket nem töreti össze a király? A zúgás csak nőtt, amikor a papokkal, püspökökkel egyetemben kisűrűdtek a refektóriumból a kún urak is és odatelepedtek Köteny körül az öblös, kényelmes székekre. Görbe kardjukat, csákányukat a térdük közé fogva, olyan gőggel, olyan mérhetetlen közönnyel néztek le az udvarra, hogy itt is, ott is forrni kezdett a hiú magyar vér.

A kürtök ismét felrivalltak és a zúgás, tolongás, veszekedés elcsitult. Az érsek felállt s hatalmas mellét kidomborítva, messzeszálló hangon beszélt.

- Kresztyén feleim, országtartó urak, kerál űnagysága jobbágyai és bárói! Urunk űnagyságának tetszett összehívni titöket, hogy tanácsaitokat meghallgassa és megfontolja. Tudván tudjátok, minő szernyő jelek rettegtetik szüvünket, háború, döghalál, ínség fenyeget az égi jelben. Keletön feltámada Tartarosz vérösfogú fejedelme, hogy száz tömén lovasával elárassza Jézus urunk földjét, őseink birodalmát. Ez derék, vitéz kún fejedelmet, Köteny űnagyságát (Köteny feltekintett az érsek hatalmas, hosszú alakjára, feketén rezgő szakállára s bólintott) kiveré népével országából, letiprá s felégeté Szuzdált, megölé Jurij fejedelem űnagyságát, megszorongatá Novgorodot, délnek fordulva végigszágulda Nagykúnországon, romhalmazzá tevé Bulgárt, megrohaná Kijóvot s lerontván büszke templumait és tetemös bástyáit, füstölgő hamurakássá változtatá, ráméne Halicsra...

- Mi közünk hozzá? - kondult el egy medvehang az udvar mélyéből. Mindenki megfordult és a kiáltóra nézett. Ott állt ő hatalmasan, őszülő szakállát, vállátverő dús haját az őszi szél zilálta, barna ábrázata fenyegetően meredt a könyöklőre s medvetalpszerű óriás kezét a szokmánja redőibe dugta. Vaskos lábát szétvetve meg sem moccant.

- Kresztyénség védelmezői löttenek rommá - kiáltotta az érsek szikrázó indulattal s ökle meglendült.

- Eleget nyomorgatának, eleget szurkálának - bömbölte az óriás férfi rendületlenül. - Piszkosok valának, míg országuk vala, akár osztrák Frederikusz úr!

Mint az erdő, zúgott a tömeg. Megmozdultak a mereven álló és figyelő emberek, a felzúgó vihar szele meghajlította, megingatta őket. Fegyvercsörgés recsegett az udvarban. A zúgásból mihamar értelmes szavak csaptak elő.

- Úgy vagyon! Igaza vagyon! Hadakozának ellenünk! Isten büntetése vala!

Az érsek hasztalan akarta túlkiabálni a megindult zúgást. A király kürtöseinek kellett szájukhoz kapniok hosszú tülkeiket, hogy a zaj elcsituljon s ismét folytathassa szavait. Köteny a királyra, majd az érsekre pillantott, arca azonban semmi indulatot nem árult el. Szembenézett a kavargó tömeggel, akárcsak Béla. Úgy látszik, épúgy, mint a magyar király, ő is megszokta már a zúgolódást, fenyegetőzést, ágaskodást. Az öreg Törtöl a füléhez hajolt és súgva magyarázta neki, mi történik az udvaron.

Az érsek rendkívül indulatos ember volt. Magában mindig bizakodó, észben, tanultságban, testi erőben s hatalomban ritka úr, nem tudta elviselni, ha valaki szembeszállt vele, vagy nem tette magáévá a véleményét. Még a királyi tanácsban is goromba szavakra fakadt s a hangja nem volt sem gyengébb, sem alázatosabb, sem halaványabb nála magánál.

- Urak! - kiáltotta a beállt csendben olyan hangon, mint a harangszó. - Azmikor kerál urunk űnagysága fegyverös erőről s hűségös társról kéván gondoskodni, ezt azért míveli, mert híreket szörze mindenfelől a fenyegető veszedelemről. Lássátok a mondott országok fejödelmeit. Lássátok, mily hatalmasok s vitézök valának még egy-két esztendőnek előtte s mily nyomorú földönfutók löttenek. Alig menthették magukat, néhány híveiket és családjukat. Ugyan mék bátur magyeri merte lönne mondani, hogy egyik napról a másikra ily hamarsággal zuhan alá koronájok és hatalmuk? És most térdön kúszva imádnak jorgalomért, és talpalattnyi helyért, hol fejüket lehajthassák s ha Kelet felé tekéntenek, látják, mint lobognak fényös várasaik, gyönyörűségös templumaik, mint hullanak porba Jézus urunk kresztyjei s mint szülik meg időnek előtte gyermökeiket az haldokló anyák.

Ugrin érsek világos és erőteljes képekbe foglalta feltörő indulatait s némelyek el is némultak megdöbbenésükben.

- Igaza vagyon! - kiáltozták itt is, ott is sértődött hangon. - Urunk, jorgalmazz!

- Sömmi dolgunk vélük! - csattant fel a tölgytermetű úr, Bős nembéli Thúz, Kölesdről. S felcsapó gyűrűkben hullámzott körülötte a helyeslés, meg a hurrogás. - Tanácsba hivtanak, hát én megmondom, azmit gondolok. Sömmi érsek, avagy fejedelöm belém nem fojthatja a szót. Kerál urunk űnagysága visszavevé falvainkat, várainkat, kiket bódog emlékezetű Andreás urunktól nyerénk. Miért vevé vissza? Tám nem valának jó kézben? Tám jöttment némötök, tekergő besenyők, szerecsönyök és zsidók kótyavetyélék űket? Hiszen magyeri birtokban valának s hű szolgálat jutalmai! Nem, urak, ti behúzhatjátok fületöket-farkatokat, sunnyoghattok a hatalmasok kemencéje körül s megtekerhetitek a gerincötöket gelészta módjára, én mégis megmondom. Azért, - bömbölte rettenetes haraggal, sötétbarna orcája tűzbeborult és fehér szakállát megrázva felemelte roppant öklét - azért, urak, hogy zsidóknak adhassa zálogul, azért, hogy szerecsöny kamoraespánok üljenek belé, azért, hogy újonjött kúnjait betelepítse reájuk, azért, urak, hogy a ti talpatok alatt ne legyön föld, de a csúszó-mászó idegönöké alatt birodalom legyön!

- Úgy vagyon! Igaza vagyon! - ordította, üvöltötte s rikácsolta sok száz hatalmas torok felszakadó dühvel. És az arcok kivörösödtek, az öklök felemelkedtek, a kardok és csákányok zörögtek. A tömeg némely részében ellentmondás hangzott, az ellentmondók szembeszálltak a helyeslőkkel, öklüket rázva pörlekedtek és kardjuk markolatát csapkodták. A felkavargó viharban elveszett a külön hang, a külön vélemény, a külön okosság, a külön arc. Egyetlen örvénylés volt ez és a kolostor vastag falait csapkodta.

A király kürtösei vadul fújták riogó tülkeiket, az érsek felemelt kézzel állott a lépcső fején, a király felemelkedett székéből és sápadtan tekintett alá lázadozó uraira. Csak Köteny ült vasnyugalommal, moccanás nélkül, közönyös arccal, szinte megvető tekintettel. Köteny tudta, hogy egy tömén harcos áll talpig fegyverben, szívós lovakon, mindenre készen odalent a kún tábor mellett, s ha megfújják a tülköket, nemcsak ők, de még az öregek és surján legénykék is farkasokká válnak. Mibe kerülne neki, ha fegyvertörésre kerül a dolog, felvonultatni ezt a halálmegvető, mongolokkal viaskodott tömeget?

Amint a lármázok látták, hogy a király sápadtan, komoran feláll, lassanként lecsitultak s várták a további fejleményeket. Csak kisebb csoportok vitáztak még hevesen, de a körülállók mindenfelől rájukhurrogtak s elnémították őket.

- Urak - szólt a király s övébe dugta kezét, fején hátravetette hosszú, homlokába omló haját. Hangja tisztán, fölindultan csengett, de meglehetősen gyenge volt itt, a szabad térségen. - Tudtotokra adom, - beszélt minden szót megnyomva és tagolva - hogy az országot, első szent kerálunk, Istefán úr űnagysága kresztyén földjét, halálos szorongattatás fenyögeti.

- Becsaptak, megcsaltak tányérnyaló tanácsadóid, kerál - szólt közbe a síri csendben kürtösi Thúz úr konduló hangja. - Csak mondjátok, hogy nyugodjunk belé.

- Kutyákat hozál bé! - rikkantott egy megcsukló, éles hang az udvar sarkában. - Mindön kutyát agyon kell verni!

- Itt vagynak már Beke úr kutyái - nevetett egy borszagú hang vidáman, mire a kacagás végighömpölygött a tömegen s gurult, gurult a kapu felé, mint a szökellő labda.

- Vivat, rex! - bontotta ki a lelkesedés piros lobogóját egy éles hang.

Mire fülsiketítő vivátozás támadt.

- Kérlek bennetöket, urak, - folytatta a király s arcán megvető gúny vonaglott, ajka csücskein bezáródtak a kapocsszerű barázdák - Jézus urunk segödelmével mérlegeljétek szavaitokat, hogy bölcs tanáccsal szolgálhassatok nekünk, Isten előtt érettetök felelőknek.

Ez a néhány szó hatott. Az indulatok lecsillapodtak, az emberek dörmögve helyeseltek s odakiabáltak Thúz úrnak, mérsékelje magát. Nem kell azért rögtön tüzet ordítani. A ház még nem lángol...

- Miképpen egyeztessük a kún nép törvényeit a magunk törvényeivel? - folytatta beszédét az érsek. - Mint tudjátok, az mü törvényeink családi birtokokat engednek, ám az üvék nemzetségi birtokokat. Űk legeltetnek, münk szántunk, vetünk, halászunk, sót, aranyat, ezüstöt bányászunk, űk sátrak alatt lakoznak, münk házakban, űk csak ma veszik fel a szent kresztységöt, münk immár több mint két százada hív kresztyénök vagyunk. Isza, feleim, űk még nyelvükben is különböznek tőlünk és münk immár nagy tudós könyvekben is míveljük tudományunkat. És hát még az ű vad elkőccseik miként különböznek az mieinktől, űk nem egy, de öt, tíz feleségöt is tartanak. Tudjuk, urak, hogy simogatással, Jézus urunk szeretetével s türelömvel magunkhoz joházítjuk űket. De az üdő sürget. Kún feleink itt vagynak immár és a többi törzsek is vonulnak a Tisza, Maros, Körös vidékére. Szabadságukat tisztöljük. Ám a mü szabadságunkon sem eshet sérelöm. Miként történjék tahát a bíráskodás? Miként egyengessük el azt, ami még göröngyös, kátyús, zökkenős?

Nagy figyelem közben nyujtotta fel kezét Árokegyházi Katár úr, egy kis tömzsi, rövidkarú, rövidlábú férfiú, kopott gyolcsingben, bőrködmenben, báránysüvegben, oldalán ugyancsak kopott, feketehüvelyű görbe karddal.

- Hát én megmondom, uram - ökrendezte magából a nehéz szavakat s minduntalan nyelt egyet.

- Halljuk - kiáltotta valaki az udvar túlsó végéből.

- Nekünk egy ujjmutatásunk vagyon... hm... hm... - nyögött, ökrendezett és nyelt Katár sűrűn pislogva, mintha pillangó repkedne a szemén. - Ez az ujjmutatás kedég első szent kerálunktól, Istefánusztól vagyon. Hátszen még az keze es épségben megmarada. Hát ű megmutatá, hogy az idegönnek alkalmaznia kell magát az országhoz... hm... És osztán magyerivá kell lönnie... hm... Istefánusz urunk béfogadá az idegönt... hm... Mert az idegön még jobban megvéd münket, mint münk magunk, hm... De feledjék el, honnét jüttenek... Csak ezt akarám mondani, hm... És szólottam.

Ezzel szégyenlősen elfordult, köhentgetett s keresztet vetett.

- Halljuk Bököd urat! Bököd, szólj! - kiáltoztak az udvar balsarkában egy kőrakás mellett s megrángatták egy úr gúnyáját. De az mérgesen vicsorgott rájuk s a vállát vonogatta.

- Bököd uram, szólj hát - bömbölte az érsek, ő azt szerette, ha mennél több együgyű férfiú szólal meg, abból nem sülhet ki nagyobb baj.

- Hát ha éppen akarjátok, nem bánom - adta meg magát a nagybajuszú, felfújtképű úr s egyszeriben szavalni kezdett, de olyan magas, kiabáló, folyamatos hangon, ahogy a kántáló barát mondja fel a leckét mestere előtt. S amikor belelendült a beszédbe, sem látott, sem hallott, csak vágtatott megállás nélkül.

- Nagyságos urunk, tiszteletes érsek úr, nagytekintetű gyülekezet, imé, egybehívának bennünket, hogy tanáccsal legyünk, hát ez szép, de én azt mondom, igen egyszerű a tanács, mert csak annyi, hogy az mi kún atyánkfiai szedjék a sátorfát, osztán menjenek vissza oda, ahonnét jövének, mert vagyunk mink itt már elegen, nyakgatjuk is egymást eleget...

- Rendes úr! Tátika úr! - kiabáltak közbe gúnyosan s nevettek a szóló beszédén, mert az ugyan rájuk sem hederített, hanem konokul vágtatott tovább a csapáson:

- ... irígyeljük is egymást, feleim, hát semmi szükség még több irígyekre, azkik most minket irígyeljenek, feleim, meg azkit mink irígyeljünk, mert űnékik szabad leülniük a kerál jelenlétiben, nekünk meg itt kell kénoznunk keszvényes inainkat, nekik szabad kerál urunkkal beszélleniök, mink meg csak levéllel járulhatunk elejbe, űk Jézus úr gyenyerűségére vagynak s kresztyénség diadalmára, bátor csak ma hajták fejöket kresztyvíz alá, minket meg kisded korunkban oda tartának, meg eleink is kresztyénök valának mind, mégis Jézus úr csúfjára vagyunk...

- Kutyák vagyunk! - rikoltotta közbe az előbbi megbicsakló, dühös hang.

- ... minket riogatnak pispek és páter uraimék, hogy az a tartár, vagy mi a nyavalya, feldúlja a családi élet szentségét, meg lerontja a templumokat, meg Istent nem ismer, meg leöldösi a népek hatalmasait, meg földönfutóvá teszi az országokat, de azért csak itt vagynak kún uraimék, feleségök, ágyasok, mint mezőn a legyek, a templumban sugdosnak, mikint rabolhatnák el az arany edényeket, írott zászlókat, Istent ugyan ismernek, mert vagyon nékiek számtalan, még a sátrakba is jut egy-egy, népet is öldösének, mint mondják, de hát majd űk megszabadéjtanak a gyalázatos tartártól...

- Jól beszél!

- Mondd csak, hej!

- ... nékiek földet, legelőt kék adnunk, - folytatta rendületlenül, nem zavartatva magát a közbekiáltóktól és kacagóktól, mint valami holdkóros - de a miénkből, mert hát magyeriak volnánk, feleim, de még osztán vagynak, kik Istefán urunkat hánytorgatják, noha ű csak egyenként hozá bé az idegent, itt meg, ni, egész népet csalogatnak bé...

Tovább nem folytathatta, mert a felháborodott urak: a győri és pécsi püspök, az étekfogómester, a nádorispán, de legjobban Ugrin érsek, kiabálva rázták az öklüket s kardjuk markolatára csapkodtak.

- Hát ha majdan az tartár is kresztyvíz alá hajtja ördögi fejét, - kiabált harsogó hangon, minden zajt túlzengve az érsek - akkor béfogadjuk az tartárt is! Hogy merészelsz hasonlatosságot tenni, uram, Jézus urunk hívei s az istentelen tartár között?

Ez már megzavarta Bököd urat. Gyámoltalanul akadozott, körülnézett, mint aki felébredt s nem tudja, hol van. Szája hangtalanul mozgott, majd mérgesen legyintett egyet s tovafurakodva a tömegben, mintha el akarna bújni, nagy torlódást támasztott maga körül.

Most nyomban felemelkedett két kéz, de mert az egyik gazdája hófehér hajú férfi volt, a másiké meg szöghajú fiatal, az utóbbi átengedte a szólás jogát az előbbinek. Szép, izmos, karcsú, nem nagyon magas úr volt az öreg, de talán öreg sem, csak éppen galambősz. Arca piros volt, akár az egészséges alma, a szeme barnán villogott, széles homlokára hetykén simult a prémes kalpag, sötétvörös dolmánja megfeszült domború mellén, aranyos kardja, aranyos nyelű korbácsa villogva csüngött remekmívű, aranycsatos övéről, szoros piros csizmája olyan volt, mintha vérben gázolt volna. Heves mozdulatai pattogtak, mint a szikrák, arca balfelén, fülétől a szája csücskéig rettenetes forradás húzódott, hol sápadtan, mint a pergamen, hol vörösen, mint a tűzcsík. Annak ellenére, hogy olyan harcrakész volt, valami gyermekes vidámság sugárzott róla. Mindenki nagy figyelemmel fordult felé. Bors nembéli Andorás úr badáros fejtartással beszélt.

- Azt hallom itt, hogy így a kúnok, úgy a kúnok. Hogy csak ma levének kresztyénök s hogy bujaságban fetrengenek. Meg azután, hogy veszedelöm béfogadni űket, hiszen rablának, gyujtogatának, gyilkolának űk is eleget. S hogy nem ótalom lesznek az tartár ellen, hanem szálláscsenálók. Hát, ézes feleim, a némötre nem gondol közöttünk senki? Osztrák Frederikusz úr űnagysága nem tört-e reánk jó tíz évnek előtte s nem dúlá, nem égeté s öldösé országunkat Győrig? Ki merné állétania, hogy ez gyalázatos úr nem hajtá fejét kresztyvíz alá, nem térdepel templumban, hogy ágyasokat tartana s legeltetne, lóhúst önne, mint a mi kún híveink? De, ísza, űróla nem beszél sönki. Holott ez ország s ez nép halálát lelheti, azmikor bétörne az tartár, ha még olyan csekély erővel is, de csak mert Frederikusz uram űnagysága hátunkba döfné a kést.

- Vesszen! Pusztuljon! - kiáltottak itt is, ott is a fiatalabb urak.

Bors nembéli Andorás úr hálásan körültekintett, arca kipirosodott, fehér haja szikrázott, mint a színezüst. Emelt hangon folytatta s egyre biztosabb lett a hangja.

- Hát én nem hiszök a tartárban, urak! Mert olyan népnek, amely nem ismer Istent, tisztösségöt, törvényt, nem lehet oly erős hatalma, hogy ez mi országunkat megingathatná.

- Hát Kharezm? Hát Bulgár? - kiáltott közbe az érsek hevesen.

E két név hallatára Köteny meglepődve s kíváncsian tekintett fel az érsek magas, csontos alakjára, majd hátrafordult és Törtölnek súgott valamit. Az lehajolt a kán füléhez s hosszan magyarázott neki valamit, mire elmosolyodott s alig észrevehetően csóválgatta a fejét.

- Kharezm és Bulgár, tisztelendő érsök atya, nyomorúságos egérfészök vala, ha oly nép, mely Istent, törvént, elkőccsöt nem ismer, le tudá tiprani! Kharezm és Bulgár maguk sem ismerének Istent, törvént és elkőccsöt s ez okozá gyengeségüket.

- Hát Szuzdál, Kijóv, Halics? - bömbölte ismét az érsek dühödten.

- Tetűfészkök - legyintett Andorás úr s büszkén megrázta gyönyörű ősz fürtjeit. - Maréknyi tetű, szívák az vért s mászának egymás hegyén-hátán. De itt vagyon mi országunk, feleim. Nagyerős birodalom, telve vitéz férjfiakkal, fegyverekkel, várakkal, várasokkal, falvak ezrével, ótalmazva az Ugor-högyek óriás tüskekoszorújával, gyepűkkel, népe bátur, hadra kész, kerála igazhitű, okos, hatalmas nagyúr...

Erre viharként tört ki a lelkesedés. A beszélő szavait elnyomta a lárma. Vivat rex hangzott mindenfelől, kalpagok, süvegek repültek a levegőbe, kardok suhantak ki szisszenve hüvelyükből, a csizmák vadul dobogtak, mint földet kapáló paripák patkói, az arcok kipirultak, a szemek égtek... Bors fia Andorásnak hosszú ideig kellett várnia az egetverő rikoltozás csillapodtára, miközben a király komoran nézett maga elé és sápadt arca lehajlott, hogy ne is lássák.

- Nékünk vagyon fejedelmünk, - folytatta erős lendülettel Andorás úr pirosan s felvetette a fejét - vagyon, ki öszvetartson münket s kiért életünket is odaadjuk.

- Béla! Béla! - üvöltött ismét a tömeg. - Nagyúr! Kerál! Kerál!

Béla lassan odafordult a mögötte álló nádorispánhoz s gúnyosan, sok lemondással, megjegyezte:

- Az életüket, igenyöst...

Dénesfia Dénes megfogta hosszú orrát, meghuzigálta, mintha fejne s legyintett. A kis jelenet nem kerülte el a kán figyelmét, éles szeme sarkából odapillantott s gúnyosan elvonta ő is piros, keskeny ajkait.

- Csakcsupán abban nem egyezöm, feleim, - beszélt tovább a beálló csendben Andorás úr - hogy a tartár ellen rokoni békességöt kell tartanunk a gyalázatos némöttel. Emléközzetök, minő harcokat vívának véle már bódog emléközetű fejödelmeink. Lél atyánk ott lelé halálát közöttük, gyalázatos bitófán. Szent kerál, Istefán úr is karddal védé ellenök ez földet. S hányszor tipra meg ama gyalázatos, fosztogató, idegön Pétör úr idején. És esmég mondom: emléközzetek az osztrák nagyúrra. Alig több tíz événél, hogy ott harcolánk ellene Béla urunk atyjával, Endre úrral egyben. Ott vagyon az igazi tartár, feleim, Nyugaton, Mosonnál, az Sárná és Fertőnél, ott lapul, feleim, Kapuvára mögött, ott lengeti Jézus úr zászlaját, emeli kresztyjét, hogy ű megvédelmezi az igaz hitöt, ott fenekedik, lesekedik reánk az igazi tartár, feleim. És hirdeti, hogy majd ű így a tartár ellen, úgy a tartár ellen, így ótalmazja hitünket s népünket, meg úgy ótalmazja... És míg mink megcsalódunk abban, hogy a tartár milliom vitézzel, száz tömén lovassal tör reánk s feldúlja földünket s a kresztyénség bástyáit lebírhatatlan seregével, ű, az igazi tartár, bévonul kresztyök alatt s nyakunkra vetvén vasvértes lábát, addig nem nyugoszik, míg ez nép mindön csepp vérét az ű hatalmának oltárára nem csorgatja. Ez a pagánság, feleim, ez az istentelenség, ez a bujaság, ez a templumdúlás, ez az igaz hit megcsúfolása és gyalázata! Lássátok ama császárt is, miként hadaz pápa úr űszentsége ellen ravaszsággal, írással, fegyverrel, dénárral. Frederikusz az is, Frederikusz ez is, az mi szomszédunk!

Andorás kihevült, megtörölte tenyerével gyöngyöző homlokát s villogó szemmel körülnézett. A tömegben voltak, - különösen fiatalok - akik tátott szemmel bámultak rá s hevesen bólogattak, helyeseltek, de voltak, akik gúnyosan mosolyogtak, sőt ellenkeztek vele. Mégis csak kresztyén az a herceg, nem lehet így beszélni. Mégis csak jó szándékot mutat. Az viszont mindenkinek igen tetszett, hogy a tatárt semminek nevezte. Hangot adott annak az általános hitnek, hogy a tatár hírét felfújták, maguk a kúnok is felnagyították, hogy vereségük szégyenét csökkentsék s könnyebben találjanak szállást az országban. De meg, ha titkos szövetségesei a tatár kánnak, nem lesznek bolondok elárulni, milyen gyengék és szedett-vettek...

- Az tartár hazudik - folytatta beszédét Bors fia Andorás lazább, csendesebb hangon. - Kún feleink megrémülének, sokat látának s még többet gondolának, mert hiszen futniok kelle. Jedős ember, sötétben, óriást vél ott, ahol csak korhadt fízfa ácsorog, tűzvészt, ahol csak reves tapló villog. Kajánt sejti, azhol csak lidérc imbolyog s megfut az farkascsorda elül, azhol csak juhászkutya vonyítása üvölt. Kún feleink vitéz férjfiak, de szétdúlá őket a versengés, irégyködés, avagy lovaik gyengesége. Vérök folyt, barmaik veszének, gyermekeik halának meg. Ők vélhetik a hordát töménnek, az tömént tíz töménnek. Kresztyéni szűvvel értsük meg kénjaikat s jedelmöket, feleim. Ámde mink idehaza vagyunk, biztos földön, jó erőben, hatalomban s nyugalomban. Mi, az nép urai. Kacagjunk, feleim. Az tartár gyenge, nyomorú, birkát lopkodó, legelőt nem lelő csorda, ne hallgassunk félrevert harangokra, hanem tekintsünk oda, ahol csend vagyon és hallgatnak a harangok.

Most mindenki azt hitte, ismét Nyugatra, a német felé kell tekintenie, ám Andorás úr másfelé vágott.

- Hol vagyon csend és hol hallgatnak a vészharangok? - kérdezte emelt hangon s körülnézett. Feszült csend tátogott körülötte, szomjasan várva, hogy belevesse szavait. - A csend, feleim, lent vagyon, a mélyben. Ott, ahol szerecsöny kamarabérlők, pénzaverők, sóárusok, vásározók, zsidó vámosok, Gútokból, Keledökből, Haholtokból, Poznánokból, Huntokból lött magyeri hatalmasok nyúzzák, sanyarják, szipolyozzák az magyeri vért. Tekéntsetök szét ez földön - kiáltott s kinyujtott karjával kört írt a látóhatár felé. - És lássátok, ahol rév vagyon, szerecsöny és zsidó ül az révnél és zsebeli az pénzát. Ahol sóvásár vagyon, szerecsöny meg zsidó hajtja be a sópénzát, ahol nyestbűrt viszen a proszt, avagy telepös, szerecsöny és zsidó számol, ahol adót szödnek, - s hol nem szödnek? - szerecsöny és zsidó vájja ki, ahol dénárt vernek, selymöt, bársont, aranyat, rubintot szekereznek, vagy hajóznak Venéziából, Konstantin várasából, szerecsöny meg zsidó csörgeti az magas vámot. Tiszántúl Sámuel úr fekete képe, fekete szakálla rezeg az dénár fényösségében, Budán Tika zsidóé. Egyik úr reátör az másikra, népét gyújtja, rabolja, öli, egyik úr könyökig dúskál az kéncsben, aranymarhában, a másik megrabolja, egyik klastrumban pénzát vernek, a másikban selymöt mérnek, egyik pap az hitös felesége nyakába akasztja a násfát, másik pap az ágyasa fülébe akaszt rubintot, harácsok, csalárdok tombolnak szent Istefán földjén...

Ezek a szavak tomboló ordításba vesztek. A fiatalabbak lelkesedtek, a vénebbek tiltakoztak. Felborult a rend.

- Nem löhet három bűnösért elveszejteni valamennyit! - ordítozták mindenfelől. Csak Báncsa nembéli István bólintgatott, összefont karral állván a király mögött a könyöklőn s elmerülve a szónok beszédében.

- Most arról vagyon szó, - harsant fel az érsek hangja is, amint kezét kinyujtva tiltakozott - hogy mikép rendezzük el az törvént...

Szavai fülsiketítő tombolásba vesztek.

- Halljuk!

- Kivele! Pusztulj!

- Beszélj!

A tülkök ismét felbőgtek. Végre hosszantartó kavargás, lárma után elcsitult a tömeg annyira, hogy Andorás úr folytathatta beszédét. Az ellentétes vélemények s megütköző indulatok sodrában is nyugodtan állt, gyermekes mosoly játszott sebhelyes, piros arcán, ezüstfehér haja csillogott.

- Tudom, urak, ti kényösek vagytok tisztösségötökre, jó hirötökre, - mondta csípős gúnnyal - ezen a földön mindenki dolmánja, szokmánja, ködmöne tiszta s ragyogó, nem szólván az szegényök szernyő tömegéről, mely csak túrja az rögöt s izzadságával veti bé, még így is hűven dicsőítve Istent. Űk dücsőithetik, urak, de ti, dúslakodók, harácsolók, írégyek, hogy meritök kresztyénöknek vallanotok magatokat, holott nem gondoltok az országgal s még ama birtokaitokat sem akarátok visszaadni kerál urunk hatalmába, azkik Andorás keráltól jöttének?

- Azkinek sömmije sincs, ne beszéljön! - rikoltott valaki gúnyosan, Andorás úr szegénységére célozva.

- Úgy vagyon!

- Azkinek harácsolt birtokai s hatalmas kéncsei vagynak, ne beszéljön! - vágott vissza szikrázó szemmel a fehérhajú férfi.

- Miolta beszél kresztyén földön az kéncs, az birtok, az falvak ereje, várak gőgje? Miolta bunkózhatja le az igaz kresztyén szót az aranyban, ezüstben, földben gazdag hatalom? Jézus mondá és valljuk: aholt az te kéncsöd, ott vagyon a te szűved is. Amég tahát az kéncs, az marha beszél, én hallgatok - tette hozzá s összefonta karjait.

- Münket nem vakit a kéncs hatalma - dörmögte egy gazdagon öltözött, lebiggyedő ajkú, szúrós tekintetű úr. - Andreás úr adományihoz jussunk vagyon.

- Tartárral csak az fenyegetőzik, - recsegte keményen Bors fia Andorás úr - azki nem akarja, hogy kerál urunk törvénye megtestesüljék. Azki reszkető kézzel őrzi, takarja, dédölgeti világi kéncseit s hatalmát.

- Hát Béla urunk? - vetette közbe egy gúnyos hang.

- Béla urunkat elszédíté s megcsalá tanácsainak csalárdsága - fordult a figyelmesen s izgatottan előrehajló király felé Andorás és minden szava megkeményedett, mintha kavicsokat hajigált volna parittyából. - Azoké, kik szömben helyesellik s igenölik kerál urunk parancsolatját, de háta mögött féltik hatalmukat s világi kéncseiket. És azok, kik nyelvükön magyeriak s kresztyének ugyan, de szüvükben némöt vér lobog s Frederikusz úr felé kacsintanak. Emléközzetök Apod fia Dénös nádrespán úrra, Szakállas Mikára s gaz cimboráikra. Híveik vagynak még elegen. Titkon melengetik szűvükben az reményt, hogy ez országot hétfelé darabolják, uraskodjanak benne pereputtyostól s a császár osztogasson nékik hűbért. Űk tanácsolják, feleim, hogy rokoni szövetségre kell lépnünk az osztrák herceg úrral, ha már a császár távol vagyon, űk sugalmazzák, hogy rettegjünk az tartártól s támaszkodjunk a némöt csapdára, űk rebösgetik, hogy ne nyúljunk idebé semmihöz, hanem hírdessük szájjal s hazugul, hogy kresztyénök vagyunk s várjuk meg a tartár mivelködetit - no, ugyan várhatják onokáink is.

Az őszhajú tüzes vitéz szavai hol föllelkesítették, hol földühítették a tömeget. Akik a kúnokat görbe szemmel, sőt ijedten nézték, felháborodtak kún részre hajló szavain, akik az osztrák herceggel akartak szövetséget, - többnyire német eredetű nemzetiségek sarjai - képükből kikelve ordítoztak ellene, vagy összebújva a bajuszuk alatt átkozódtak. Akik a király véleményét s terveit helyeselték, a királyhoz intézett kemény kijelentéseiért krákogtak, akik meg birtokokat, falvakat szolgáltattak vissza, felbőszültek azon, hogy ezt helyeselte. Csak akik szívükben igaz keresztények voltak s fájdalommal látták, mint hatalmasodik el a szegény népen a nyomorúság, zűrzavar s Jézus hitében a szent szegénység felmagasztalását látták, helyeseltek. A szerzetesek különösen nagy elégtétellel hallgatták a bátor beszédet. Isten országának megvalósítását már e földön munkálni, pogányokat megtéríteni, hatalmasokat megalázni, földhöz ragadtakat felmagasztalni, Magyarországot a földi élet fáklyahordozójának kigyújtani, István apostoli művét folytatni s betetőzni, ez volt a nagy álom, mely eltöltötte szíveiket s amelyért vagyont, hatalmat, hiúságot, életet adni bármikor hajlandók voltak. És a szegényebb nemzetségek fiatal hajtásai érezték csontjuk velejéig az izzó tüzet, mely Andorás úr beszedőből kicsapott.

Az érsek feketén, magasan állott pompázó öltözetében a lépcső fején s kipirulva kiabált.

- Kún atyánkfiairól vagyon szó! - mennydörgött félelmesen, de vajmi kevés eredménnyel.

- Kún atyánkfiai dolgát nem különözhetjük el a többi dolgoktól - vágott vissza nyomban Bors fia Andorás úr oly gyorsan, mintha csatában védene ki egy kardcsapást. Valóban, fegyvertörés volt ez és az ősz úr pattanó gyorsasággal forgatta fegyvereit. Hol karddal sújtott, hol korbáccsal, hol pányvát kanyarított, hol szúrt. Az udvaron tolongó férfiak feszült izgalommal figyelték forgolódását. - Kún atyánkfiai, imé, megkresztyölködének. Illő tahát arról szólani, vajjon hív kresztyénök vagyunk-e magunk is? Kún atyánkfiai fegyverrel jövének, hogy urunkat segítsék. Illő tahát, sőt szükséges, hogy fegyvereink állapotjáról és szövetségeseinkről szóljunk. Veszödelmet emlegetének, amely Kelet felől törne reánk, illő tahát, hogy a nyugati veszedelemről is tanakodjunk. És mert akár Keletről, akár Nyugatról fenyegeti árva fejünket viheder, vajjon nem kell-é környültekintenünk, hogy van-é fölöttünk tető, erősek-é az falak, tartósak-é az gerendák, biztonságban vagynak-é gyermekeink, marháink s barmaink? De ti azt mondjátok: nem aggódhatunk most sem a tető, sem a falak, sem a gerendák miatt, nem törődhetünk gyermekeinkkel s barmainkkal, mert közeleg az viheder s nincs reá érkezésünk. Uram, Béla úr, te tudod, mért mondom ezt - fordult ismét a király felé, de ezúttal kérő s bizakodó hangon. - Te a tetőt, gerendát, gyermekeink s marháink menedékét erősejteni akarod. Ám ők, - s körülmutatott - orrodnál fogvást vezetnek.

- Hallgass! Üssétek le! Gyalázat! - rivalgott a tömeg.

- Ük fejedbe ülteték, hogy a veszödelöm Kelet felől érkezik...

- Fenyegeti a kerált! Gyalázza a kerált!

- ... kitalálák Tartarosz rémeit...

- Hazudsz!

- ... hogy elfeledd a némöt acsargását...

Szavai általános ordítozásba, rivallgásba, fenyegetőzésbe s gyalázkodásba fúltak. Egy-két pillanatig mereven állt, kezét a dolmánja hajtókájába dugta, arca sápadt volt. Majd, amikor a tomboló zaj csillapult, ismét folytatni akarta. Hangja most rekedten tört elő remegő ajkai közül.

- Hogy nem érünk reá, most nem gondolhatunk szegény népünkkel, a hajléktalanokkal, zsidóktól kiraboltakkal, dúskálók szorongatásával! És most azt kívánja Jézus úr és Istefán úr, hogy tűrjenek az éhezők s bízzanak a jóllakottakban... És majd azután, ha csendesség leszen, ha Tartarosz fiai elcsitulának...

De alig lehetett hallani, mit mond. A kürtösök puffadt képpel fújták tülkeiket, az érsek hadonászva kiabált, sokan öklöt, kardot, korbácsot emeltek, zúgott és kavargott minden. A király tenyerébe hajtotta nagy homlokát, szemét fáradtan behúnyta, sápadt arcán gyötrődés vonaglott. Köteny is elvesztette rendíthetetlen közönyét, gyorsan tépdeste a bajuszát s riadtan nézett szembe a sokasággal. Törtöl, aki ott állott a háta mögött, előrehajolt s kérdezett valamit a kántól. Azután súgott valamit a kán nagyobb fiának, mire ez gyorsan átvergődött az urak és papok sorain, végigfutott a könyöklőn s eltűnt egy kisebb kapuban. Odakint lovára vetette magát s elvágtatott. Mire ez megtörtént, a kán is visszanyerte szokott közönyös, merev arckifejezését és nyugalmát.

- Fiaink és unokáink megátkozzák majd gyalázatos őseiket, - rikoltotta Bors fia Andorás úr minden erejét összeszedve a lármában - mert elárulák Jézus urunk hitét...

Egy lomha, piszkos, nagyfejű úr felemelte karját s beszélni akart. De csak annyit lehetett megérteni, hogy a kúnok olyanok, akár a fájós fog, ha benne vagyon a szájban, nincs nyugtunk tőle, ha meg kihúzzuk, nincs mivel rágnunk. Élénk nevetés támadt erre, Andorás urat elsodorta a hevesen pörlekedők egyik kavargó csoportja.

A király felkelt s lassú, fojtott mozdulattal befelé indult a házba. Erre a püspökök is felugráltak, Köteny pedig Törtöl és kisebbik fia kíséretében ugyancsak befelé iparkodott. Az urak, szerzetesek lassú gyűrűzéssel torlódtak meg az ajtóban. Kint az udvaron pedig a felingerült urak egy része a kapu felé tolongott, más része önfeledten ácsorgott tovább egy helyben s iparkodott meggyőzni egymást, ámbár azt sem tudta, miről.

Belépve a refektóriumba, Béla övébe dugott kézzel hevesen járt fel és alá egyik faltól a másikig. Arca hol sápadt volt, mint az elefántcsont, hol kipirosodott, mintha égne. Nagy barna szemét lesütötte, keskeny, kemény ajka vonaglott. Néha erélyes mozdulattal hátravetette nagy homlokába hulló haját. Szinte nem is látta, kik vannak a teremben. Rá sem nézett a némán álldogáló, vagy halkan súgdolózó emberekre.

Köteny leült az asztalhoz, felhajtott egy kupát s mosolygott.

- Igy vagyon! - harsant meg az érsek hangja az ajtóban. Felháborodva állt ott, fekete szakálla reszketett, piros ajkát harapdálta s ujjai a nyakában függő aranykeresztet babrálták. - Az mohalt mink találánk ki. A kúnt azért hozánk bé, hogy letiporjuk magyeri urainkat.

- Hadd, uram - nevetett keserűen a nádorispán s gúnyosan húzogatta hosszú orrát, egyik lábáról áthintázva magát a másikra. - Majd kinyílik a csipájuk, mihelyest meglátják az első birkapásztort!

- Uram, kenyerülj rajtunk - sóhajtotta egy szerzetes és keresztet vetett.

Béla nem bírta tovább önuralommal.

- Hagyjatok - mondta halkan. Az apát hozzálépett.

- Vezessünk ágyasházadba, uram? - kérdezte gyengéden.

- Gyerünk - hagyta rá megkönnyebbülten a király s nyomban indult az ajtó felé, mint aki menekül valami elől. A küszöbön azonban megállt s az asztalnál ülő kánhoz fordult: - Jöjj te is, uram. Veni, domine.

Köteny gyorsan felállt s kemény, csikorgó lépésekkel sietett a királyhoz. Egy szolga Öcsénnyel előrement a keskeny, sötét folyosón. A király követte. Mögötte az apát ment suhogó csuhában, kopasz fejét alázatosan meghajtva.

15.

Amikor a szűk ágyasházban ketten maradtak, Béla fáradtan leült s fejét tenyerébe hajtva hosszan hallgatott. A kán megállt a sarokban, merengve bámult, ajka körül gúnyos, kissé szomorú mosoly játszott, így nézte a királyt mozdulatlanul. Aranyos öve, korbácsnyele, késtokja halványan csillogott a homályban. És csillogott kicsiny, fekete szeme is, mint éjszaka a szentjánosbogár.

Most mély csend volt, a nagy házban mintha meghalt volna minden élet. Micsoda zsongás volt pedig, micsoda örömujjongás Jézus híveinek szaporodásán, milyen ünneplés! Mintha a sár, eső, novemberi köd elnyelt volna minden díszt, vidámságot, fellovalt, nagyszerű tervet és lángolást! A zsongó csendben még mintha zengett volna a székesegyház orgonája, az érsek fellengő hangja a szűzességről, a tanácsba gyülekezők fegyverei mintha még halkan csörögtek volna s betapasztott méhkasként zúgott a rivallgás, nevetés, fenyegetés. Fennen szállt, tüzelt, lobogott az ősz úr beszéde is, itt-ott egy mondás kicsapott belőle: "Tűrjenek az éhezők és bízzanak a jóllakottakban... Fiaink és unokáink megátkozzák majd gyalázatos őseiket... Eláruljuk Jézus urunk hitét..." Béla megborzongott, fogát összecsikorította. Mint késpenge, hasított bele egy-egy szó, egy-egy eltorzult arc villanása, egy-egy kaján, vagy dühös rikoltás. Hogy lehetett volna szabadulni ezektől a kínzó hangoktól és képektől? Az egész megalázó eseménytől?

Amint sóhajtva felpillantott, ott látta a könnyedén falhoz támaszkodva álló kánt, sötét szemének csillogása mozdulatlanul pihent rajta, hosszú bajusza két karéjra osztotta barna arcát s kemény ajka körül jóindulatúan gúnyos mosoly játszott.

- Nem így akarám - sóhajtotta szomorúan a király latinul. S megkísérelte ő is a mosolygást, mintha kérné a kánt, hogy ne nehezteljen reá.

- Tudom - tördelte ugyancsak latinul Köteny s lépett egyet a király felé, kezét a vállára tette s még erősebben mosolygott. A király most közelről nézte finommívű övcsatját, aranyszegekkel kivert korbácsnyelét s azt a csillogó kis aranykeresztet, amelyet ő akasztott a nyakába ma délelőtt, a székesegyházban, a keresztelés után. - A tanács csak arra jó, - folytatta mély torokhangon a kán s ujjai könnyedén megmarkolták Béla dolmányját - hogy a tanácsolók azt higyjék, valóban igen okosak.

Nehezen keresgélte a latin szavakat, orosz és görög szókat is kevert közéjük s a kiejtése olyan rossz volt, hogy csak nehezen lehetett megérteni.

- Végezetül csak magadra hagynak, uram - folytatta lassan, döcögve - s magadnak kell döntened, mit... sto tü... - szavak után kutatott, homlokát összeráncolta, nyelt - sto tü... chocses... quid vis...

Most nevetett s a király meglepődött a nevetésén. Eddig csak komolynak, szinte komornak látta, vagy oly közönyösnek, mintha nem is húsból-vérből való ember lett volna. Nevetett halk kacagással, arcán minden redő és ránc megrezdült és széthúzódott, szeme vidáman csillogott s volt benne az állat ártatlan kegyetlenségéből, ugrásra kész gyanújából s nyíltságából is valami. És bölcsesség is csillogott benne, egy kis gúny is, mint aki nagyon magasról néz mindent és ha nevetni tud is, csodálkozni és meglepődni már alig. Ruhájából erős lószag, zsír és bőr illata áradt, lehelletéből pedig a bor párolgása.

- Sajnállak, uram - mondta aztán s keze jobban ránehezedett a király vállára. - Te kresztyén vagy és néped is kresztyén... És őseid is kresztyének valának... És látnod kell, mivé lesz Jézus urad... dominus noster Jesus... - megint nevetett az ő zagyva latinságán - tanítása. Lásd, én csak ma lettem kresztyén... Hiszem, hogy Jézus úr tanítása győz?

Levette a kezét Béla válláról s visszalépett a falhoz. Arca elkomolyodott.

- Isten nem adott elegendő erőt, - szólt a király sokkal nyugodtabban - hogy megbocsássam az emberek bűneit. Gyarló vagyok, uram! Lázadozom és nincs bennem alázat. Hányszor láttam pedig, hogy az emberek nem értik, amit akarok! És mégis kínoz, amikor újra és újra látnom kell.

- Alázat! - kiáltott fel fojtott hangon a kán s megvetően legyintett. - Uram, az én harcosaim lovakon, fegyveresen készen állottak. S még most is készen állanak. Ha akartad volna, csak egy szót szólok és szétverik az egész hangyabolyt.

Béla összevont szemöldökkel rámeredt.

- Ismét lázadsz - mosolygott gúnyosan a kún. - Pedig, ha akarod, még most is szólhatok. Akarod?

Tapsolt. Abban a pillanatban belépett egy fiatal, szinte suhanc kún, akit fiatalsága ellenére is vagy négy hosszú sebhely éktelenített el az arcán. Sötét képpel megállt s keresztbe tette kezét a mellén. A kán kérdő mosollyal fordult Bélához.

- Akarod? Most isznak, perlekednek, ortályoznak az urak. Nálunk csak az asszonyok, meg a szabadságosak isznak. A többi készen áll és vár.

- Nem! - kiáltott Béla ridegen. - Rettentő gondolat!

A kán intett, mire a sötétarcú legény szó nélkül kiment.

- Ez a fiú mindenütt nyomomban van - magyarázta Köteny. - Hűségesebb, mint a kutya, éberebb, mint a bagoly, bátrabb, mint a feldühödött sas és kegyetlenebb a vért nyaló farkasnál. Éjjel-nappal kísér, életemet négyszer mentette meg. Olyan sebeket kapott, hogy azt hittem, meghal. Csak szólnom kell neki s már fut, már vágtat... És te nem is tudsz róla, uram - suttogta mosolyogva. - Te nem is alítod. Mire százig számlálsz, uram, a legények rájuktörnek. Értik a dolgukat, uram. Nem szenvednének sokat a te hetyke, pimasz tanácsaid!

- Szégyeld magad - dünnyögte borzadva a király s felállt, járt néhány lépést. - Nem, nem - csattant fel hirtelen s felvetette a fejét, hogy puha haja hátravetődjék homlokából. - Elgondolni is iszonytató... Hiszen te ma keresztelkedtél meg és én a te keresztatyád vagyok!

Köteny figyelmesen hallgatta, azután legyintett s elmosolyodott.

- Nem baj, nem lehet másként - szólt csendesen s rendíthetetlen nyugalommal - Én így szoktam. Nem is lehet másként. Akildi oj ojlagansa, tentek erzin bitirer... Míg az okos töpreng, a bolond bevégzi dolgát... Igy mondjuk mi. Te okos vagy, de töprengesz. Én bolond vagyok, de el szoktam végezni dolgomat...

- Ezért nincs földed - jegyezte meg dorgáló hangon a király és pillantása idegenül siklott végig a keleti fejedelem sötét alakján. Hirtelen átvillant agyán a gondolat: "Engem is megölne, ha úgy látná jónak!"

- Uram - emelte fel hangját a kán, mert észrevette a király idegenkedő pillantásából, hogy mit gondol. - Te engem megvetsz, mert szívesen szétrúgattam volna azt a kígyófészket. De vajjon nem tetted volna-e meg szívesen te is, ha... merted volna? Én, uram, tudom, mit ér a tanács és az olyan bölcsesség, amit sokan rakosgatnak össze. Mert egyetlen ostobaságból is nőhet ki sok bölcsesség, de sok bölcsességből is csak egyetlen ostobaság nő. A tanácsban hallgatni kell. Ezek meg csak beszéltek, beszéltek. Megromlottak ők, uram. Rothadtak... Mért ne tiportuk volna szét őket?

A király egyre jobban megdöbbent. Mennél alaposabban megmagyarázta a kán, hogy mit kellett volna tennie, annál kevésbbé értette. Hát ez volna a kúnok fejedelme, aki őt támogatni fogja a tartár ellen. Ez volna az új keresztény, Jézus hitének védelmezője. Ez az ő keresztfia. Belenézett a kún sötét, élesen s vidáman csillogó szemébe s mintha a fekete szempáron át belelátott volna abba a világba, amelyet eddig csak elvétve, távolról, hírekből, esetleg kisebb harcokból ismert. A vjaticsok, síkságok, legelők sátrainak világába. S meglátta volna ebben a sötét szempárban Julián Magyarországának a lelkét is és a tartár kán népeinek lelkét.

- Pihenj le, vagy múlasd magad - mondta csendesen. - Nekem még dolgaim vagynak.

- Pihenj szerencsésen - szólt a kán meghajolva s ujjait a homlokához emelve. - Ha szükséged van a fegyvereimre, csak izenj.

Ezt olyan hangon jelentette ki, mintha azt mondta volna: életem s minden vagyonom a tiéd. Azzal nyugodt, kemény lépésekkel kiment. A király hosszan bámult utána s arca egyre jobban elsötétült. Most oly egyedül volt a kicsiny ágyasházban, hogy felsóhajtott: bárcsak itt lenne Mária...

16.

A kolostor vendégházában, a fiatal vértes lovagok szállásán, vad szóbeszéd folyt. Ahogy a szolgálatot letették s a kénytelen bezárt ajkakról lehullott a szolgálat-parancsolta némaság, nyomban egymásnak estek és a történteket firtatták.

Négyen voltak együtt, a többi elment erre-arra, körülnézni. Öcsény a király mellett maradt. A sarokban állt Ákos nembéli Ernye s mellén összefont karral figyelte a veszekedést. Saint-Omer Vilmos megvetően hátatfordított a fiúknak, egy széket állított az ablak mellé, ott ült, térdét felvetette s hangszerén játszott. Nyilván valami latin vagy német dalt forgatott magában. A másik kettő, Patócs fia Anda, - fiatal, hetykebajszú, csupaszállú legény, - meg Balázs fia Dancs, - szép szál, vállas, nagybajúszú, gyönyörűhajú ifjú, - éktelen lármát csapott. Anda a dikón hevert, feje összekulcsolt kezén pihent s az alacsony, boltíves mennyezetet nézte, úgy kiabált fel a mennyezetre, mintha égi lelkekkel pörlekednék. Dancs meg három-négy lépéssel végigmérte a hosszú, keskeny szobát, megállt, kiabálva felelt s megint nekiindult.

Olyan haragosan, elszántan s egymásra nem is hederítve vitatkoztak, ahogy csak fiatalok szoktak.

- Mért nem vágott szét közöttük Béla úr? - kiabálta a mennyezet felé Anda szép, telt hangon. - Hát kerál az ilyen, kinek szemébe szórhatják az gyalázatot?

- Annak az Bors-nembélinek igazsága vala! - rikoltott sétájában megállva s öklével a levegőbe sujtva Dancs. - Mert az egész tartár fenyögetést űk találták ki, azkik bé akarák hozni az kúnokat.

- Mert ugyan az kúnokat hozni kellött vala! Mintha bizony nem jövének űk maguk, eszük nélkül, sarkukban lévén az tartár!

- Mese az egész! - köpte oda lenéző hangon Dancs s olyan lendülettel indult neki a sétának, mintha nem látta volna a falat. - Megcsalának münket, valamennyiünket. Összvebeszélének Apodfia Dénes híveivel, mert látják, hogy Béla úrral máskép nem bódogulhatnak.

- Szakállas Mikának, meg az többinek az egész dologhoz sömmi köze! - ordított fel a mennyezetre Anda és rúgott egyet a dikó végén. Igen otthoniasan volt, csizmáját levetette, dolmányát szintén, csak ing, meg bő nadrág volt rajta, széles melle kikandikált az ingből. - Hol vagynak Szakállas Mikáék? Hol vagynak, barom?

- Szakállasék, meg osztrák Frederikusz összvejátszanak! - kiabálta a másik s megtorpant a falnál, megfordult, rámeredt a dikón heverőre. - Csak az nem látja, azki vak. Mit akarnak Szakállasék? Uraskodni, rabolni. Tudjuk, ücsém, minő levelet írának még a császárnak is. Hűbérül kínálák az országot. De megjöve Béla úr. És szétrúgá űket, akár a mérges hangyabolyt. Mit akarnak hát? Ha te lönnél Szakállas Mika s tégöd is szétrúgnának, mit akarnál, he? Szövetközni akarnál. Kivel szövetköznél? - ismét megindult, végigmérte a szobát s megtorpant megint. - Kivel, ücsém, mondd? Hát a kúnnal. Mért a kúnnal? Mert azzal löhet. Mert az kún mindönre kapható. Akkor osztán az egyik innen, a másik amonnan, megrohanják az országot, ezök itt már bent is vagynak, levágják a magyeri urakat, elkergetik Béla urat, vagy meg is ölik, a némöt bévonul onnan, az kún nyerögbe ül innen, már kész is az egész gazság. Csak az nem látja, azki vak.

Nekilendült a sétának. Pajtása már az utolsó szavába belevágott.

- Barmok! - kiáltotta dühösen. - Hogy lehet ember ily barom! Nem hallád, hogy a Kalka mentén megszoríták Kötenyt, megszalaszták, most oly mezítelen, akár a megfosztott lúd? És ha kerál urunk azért szövetkezik vélük, hogy ráeressze némely magyeri urakra, kiknek feje már a csillagos eget veri, vajjon nem cselekszik jól? De jól, bizony, ökör, akármit beszéljen az a Bors-nembéli. Ha nem tudnád, meg is mondom. Megmondom, ide hallgass. - És fontoskodva, minden szót erősen megnyomva, folytatta: - Nyeregben vala minden kún, az egész tömény. Csak az parancsot várták. Tudod mért? Azért, hogy szétverjék az egész gyülevész hangyabolyt. Én tudom.

Ez a kijelentés, úgylátszik, meghökkentette Dancsot, mert ezúttal a ház közepén állott meg és elfelejtette, mit akart mondani. Szaporán tépdeste a bajuszát.

- Most osztán ámuldozol, ökör - folytatta diadalmasan a dikón fekvő, rendületlenül a mennyezethez intézve szavait. - Amikor az az izé ott tátogott, az a Bors-nembéli, azt sem tudom, honnét kerüle elő, Köteny úr nyomban lovaslegényt külde az ű derék kúnjaihoz s megparancsolá, legyenek készen. Miért, te barom? Hát azért, mert egyezsége vagyon kerál urunkkal, hogy az tartár ellen még az ilyen pimasz urak letiprása árán is együtt száll szembe.

- Hogy nem hagyod már abba azt a ronda cincogást, hej! - kiáltott a hirtelen megzavarodott Dancs a széken ülő Saint-Omerre. - Megsiketül az embör.

- No, vagyon ismég egy szép dal - fordult feléjük büszkén a szőke lovag. - Mit ordítozzátok heában? Ezt hallgassátok meg.

S ujjait végigfuttatva a gitáron, halk, zengő, érzelmes hangon dalolta:

Itt néhány könnyed futamot vett s magasabb hangon folytatta:

És harsányan, az ablak felé emelt elragadtatott arccal fejezte be:

Leeresztve a hangszert, ujjaival negédesen a hajába túrt s átszellemülten mosolygott.

- Vége? - kérdezte az ágyon heverő Anda.

- Mit még akarsz több? - méltatlankodott a lovag. - Meg vagyon benne levél, szép leány, szív fájdalma, epekedés.

- Szép. Gyenyerűséges - dícsérte Anda kajánul.

- Lásd amott a sarokban Ernye urunkat, sóbálvánnyá merede gyönyörűségében - toldotta meg Dancs is. - Annak különöskép örvend, hogy tartárul vala.

Csúfondárosan nevettek s felbőszítették a dalaiba elmerült szőke lovagot.

- Homo, homo, audi! - reccsentett rájuk. - Suppono tibi sororem!

Ha dühbe gurult, többnyire latinul kiabált, ez nem esett olyan nehezére. A legények tudták, hogy ezután már a német szidalmak következnek. Előre örvendeztek a lovag dühének. De Ernye csitította őket.

- Hagyjátok, nagyobb dolgokról vagyon most szó. Miért támada az egész lárma? Mert az egyik úrnak elvevék hat faluját, a másiknak három faluját, az harmadiknak tetves ürgevárát. Az egyiknek panasza vagyon az kancellárián, de nem intézék el, a másiknak elintézék, de nem vágyai szerént. Az egyik kérelömmel méne Budára s ott rostokol vala két holdnapig, a másik béárulá szomszédját, rokonát s nem nyer vala igazságot. Igy vagyon.

- Tám ama Bors-nembéli is elveszté falvait, várát? Avagy tám panasza, kérelme vagyon? Nem hallék róla - gúnyolódott ismét megállva sétájában Dancs.

- Ha valami baja vagyon, hát akkor az, hogy sömmije sincs már! - torkolta le Anda hevesen. - Az ilyenök mernek pimaszkodni, kerál urunknak gyalázatot szömébe vagdalni. Mit veszejthet ugyan? Tetűt, koszlott süvegöt, üres kardhűvelyt?

- Tám bizony nem látád, minő szép kalpagja vagyon? Csak a kalpagja megért két jó badáros paripát.

Saint-Omer megvetően hátatfordított és megint a gitárját pengette. Nagyon tetszhetett néki az új dal, mert újra és újra elgitározta, eldúdolgatta. Hol itt, hol ott javított, változtatott valamit. Végül a vitatkozók megint jónak látták leinteni.

- Vagyon itt egy baksa - mesélte mezítelen lábát lóbálva az ágyon heverő. És fejét oldalvást fordítva, félszemmel a dalbamerült lovagra kacsintott. - Az ám a baksa, urak! Igaz, rongyos, akár a pókháló, sovány, akár egy cúca, de vagyon olyan damborája! És olyan hangja! És olyan dalai vagynak! Tud az, fiú, magyeri dalt, kún dalt, csak ámul az embör.

- Ez az, akivel én is vigadék az este egy kis kún boszorkány sátrában - kapta fel a felédobott lapdát Dancs nagykomolyan. - Szólék is néki, jönne el ide, osztán énekelne, damborázna valami szépet. Mert esztendeje nem hallék olyat, azminőt ű tud.

Saint-Omer még pengetett néhányat, de izgett-mozgott a székén. Végre kedvetlenül abbahagyta s mérgesen szólt:

- Ez osztán szép ország, áldóját! Ignobilis dalolja uraknak ének s urak mulatozzák ignobilissal. Nobilis, azki kerál nagyúr leánykájának kedves vélegény, nevetik ki.

- Haha! - zengett a két legény harsogó kacagása. - Nobilis lovag!

- Vagytok barbárok, tartárok tik is! - kiabált most már végkép feldühítve a szőke lovag s felugrott, gitárjával fenyegetőzött. - Dalolom madárka, Holdvilág, felhők, szép leánka, kerálné asszony gyermeke, levél s más szép dolgokok s űk rehegik ki! Tibi loquor! - tért át ismét a latinra, s fenyegetőn meredt Dancsra, aki fütyörészve tekintett reá. - Váglak ketté!

Nehéz pallosához kapott, mire Ernye csittítólag lépett közbe megint.

- Ne bántsátok hát, - mondta - jó fiú, kerál urunk veje lesz, bátor, derék harcos.

- Mintha láttam volna egy víg sátor előtt a tűznél - csipkedte Anda gúnyosan. - Egyfelül is egy tüzes kún leányzó, másfelől is egy tüzes kún menyecske. Ü meg ült, verte a damboráját s ugyancsak énekölt Holdvilágról, madárkákról, szűvről. Azt monda, hogy:

(És kajánul utánozva a lovagot, érzelmesen rezgette hangját.)

Ez is az idegen lovag egyik éneke volt, szép nyári este énekelte Budán, a királyi palota egyik erkélyén, bánatos holdfény sugárzásában, amikor a Nyulak szigetén mámorosan fütyörésztek a fülemilék. Néhányan hallották az epedő latin dalt s megtanulták. Igy Anda is. Saint-Omer azonban nem tűrhette tovább a csúfolódást. Vérig elkeserítve alig tudott magán uralkodni. Nem volt gyáva férfi, megállta a helyét, ha kellett, ámbár nagyon szerette a puha ágyat, a csillogó asztalt, a bókokat és előkelő hölgyeket. Bajtársait is szerette volna, ha hagyták volna magukat szeretni. S el volt telve attól a meggyőződéstől, hogy a nyugati urak nélkül sem paloták, sem földmívesek, sem könyvek, sem templomok, kolostorok, de még valamirevaló katonák sem lettek volna ebben az elhagyatott, barbár országban. Igy végül a megvetése kerekedett felül, hóna alá csapta hangszerét s nehéz pallosával erősen csörtetve kirohant a szobából, ugyancsak bevágva a súlyos tölgyfaajtót. Vidám kacagás harsant fel mögötte.

Ahogy kiment, Anda elmesélte, hogy a holdvilág dalnokát, a felhőkkel üzengető szerelmes lovagot, a versusok csicsergőszavú költőjét ott látta késő este egy kún sátor előtt, hatalmasan lobogó tűz mellett ült, két kún asszony fogta közre, gitárját pengette nekik s latin versusokat énekelt. A bort meg ugyancsak nem sajnálta magától. Hajnalban került elő, botorkálva ment a kolostor kútjához, egy lovásszal vizet húzatott és a fejére önttette. A történet újabb nevetésre csiklandozta őket, Ernye is nevetett.

- Azért vala oly bínbánó az székesegyházban - mondta.

- Kinek igön távult vagyon a szerelmese, - tódította bölcsen Anda - ahhoz közel vagynak a meretrixök, urak!

17.

Másnap reggel szétoszlott a tábor. Még volt egy tanácskozás a kolostor refektóriumában a király, a magyar urak, papok és Köteny, meg a kún urak között. Ez azonban szokatlanul csendes, szinte bánatos volt. A király keveset aludt, arca sápadt volt, szeme vörös. Ajka csücskén a két redő mélyebbre árnyékolódott, mint máskor. Kissé meghajolva ült, alig mosolygott s csak igen keveset beszélt. Rossz hangulatát iparkodott leplezni, de környezete, amely gondosan figyelte minden moccanását, hangja színét, szeme járását, átlátott rajta. Különben sem tudott színlelni, ha hallgatni tudott is. És amilyen hangulatban volt a király, olyanban volt mindenki. Vigyáztak, hogy egymás szavába ne öltsenek, komolyan, halkan beszéltek s rövidre fogták a véleményüket.

Találgatták, vajjon mi bántja a királyt. Talán fáradt. Talán megviselte a hosszú lovaglás Budától Kő monostoráig. Talán kedvezőtlen híreket kapott a királynétól, vagy öccsétől Horvátországból. Talán a bogomilok okoznak újabb gondot, vagy a menekült orosz fejedelmek. Vagy a tegnapi gyűlés lármás, gyűlölködő lefolyása keserítette el. Az is lehet, hogy a kúnok bejövetele aggasztja, tán igaz keresztény szíve retteg ennyi fegyveres, hadban járatos, nagy csordákkal és rengeteg sátorral vonuló pogánytól. Az is lehet, hogy árulást sejt, a kún fejedelem titkolt mesterkedéseiről jelenthetett valamit egyik kém. Tegnap kettesben tanakodott Kötennyel - ugyan miről?

A gyűlés egyébként elkeserítette Ugrin érseket, Dénes nádort, Máté étekfogómestert és István kancelláriust is. Ilyen zavaros, kíméletlen, gyűlölködő s felháborodott beszédeket még nem is hallottak.

Az is ólomsúllyal nehezedett az egész kolostorra s a király környezetére, hogy a táborban estéről-estére megismétlődtek a vad ortályozások, dorbézolás pokoli zaja verte fel a környéket, megcsúfolva nemcsak az ország keresztény erkölcseit, hanem a kolostor ájtatos környékét és a király jelenlétét is. Mindegyre jöttek panasszal az érsekhez, nádorhoz, kancelláriushoz, akit előbb értek: egyiknek ellopták a lovát, másiknak az erszényét, harmadiknak a fegyvereit. Egyiket félholtra verték a sötétben s védekezni sem tudott, mert alig volt eszénél a bortól, a másikba kést döftek s most a sátra mélyén borogatják vasfűvel. A pogány kámok is folytatták ördögi üzelmeiket. Döngtek a varázsdobok, jajgattak a sípok a tábor mélyén álló bálványsátrakban. Hiába jártak a papok, hiába öntötték a keresztvizet az áhitatosan lehajtott kún fejekre. Majd később, majd lassan, - mondogatták vígaszképpen - Isten vetése lassan érik... De lelküket csak megülte a sok panasz, fenyegetés, felháborodás, csőstül követeltek megtorlást a magyarok ellen elkövetett gyalázatosságokért s mert mindezt titkolták a király előtt, csak jobban ránehezedett a lelkükre.

Éppen ezért óvakodtak, hogy ellentmondjanak akár a királynak, akár Kötenynek. A király azt akarta, hogy az egyes kún törzsek foglalják el Bihar alsó részét, a Maros vidékét, a Tisza alsó folyását s a Duna kanyarulatának mellékét. Ezeken a vidékeken sok gazdátlan legelő, nádas, sásas rét, bozótos síkság volt és a falvak elég távol feküdtek egymástól. Helyeselték s a hírnökök elvágtattak a törzsekhez, hogy útbaigazítsák őket. Azt is akarta a király, hogy kúnok pereiben maguk a kúnok ítéljenek, magyarok és kúnok pereiben pedig magyar ispán és kún ispán, a magyar törvények szerint. Ezt is helyeselték. Azután azt kívánta, hogy a magyar urak közül többen menjenek a távolmaradt kún törzsekhez, s a király képében vezessék a számukra kijelölt vidékre, mint vendéglátó házigazdák. Ez is jó volt. Megértették, hogy a jövevénnyel szívesen, tisztességesen, vendéglátóhoz méltóan kell bánni, az ország, a király, a magyar szokások és a keresztény szeretet követelése szerint. Igy minden igen simán, okosan s békességben elintéződött.

Köteny a király jobbján ült a tanácskozás alatt, elégedettnek, nyugodtnak és barátságosnak látszott, arcáról eltűnt a komor közöny, szeméből a gyanakvás. Jó emberismerő volt, látta, hogy mindenki őszintén jót akar s a király maga is olyan őszinte, mint egy nagy gyermek. De azért észrevette, hogy ez a hallgatag, sápadtarcú, finomkezű magyar férfi valami láthatatlan korláttal veszi körül magát, s hogy valamitől mintha félne. De mert ő maga tökéletesen meggyőződött Béla szigorú becsületességéről és makacs jószándékáról, semmitől sem tartott s ez elegendő volt, hogy vidámnak, nyugodtnak s dolgában biztosnak érezze magát.

- Örvendez az szűvem, - mondta fekete szakállát simogatva s piros ajkait elégedetten megnyalva Ugrin érsek, amikor már minden fontosabbat megbeszéltek - hogy testvéri egyetértésben elvégzénk munkánkat. Istennek ezért ájtatos hálákat adunk. De örvendez az szűvem azért is, nagyúr, hogy a mi hetyke s az ördöng sugalmazásait oly örömmel hallgató uraink felszedik sátraikat s hazamennek ismég, családjuk s barmaik mellé. Mert igen elromlának ez egynéhány nap alatt. Különb-különb paráználkodásokat s duhajságokat vivének végbe. - Itt a nádor elmosolyodott s meghuzigálta az orrát. - Boszorkányságot, vajákosságot, mindennemű varázslást vegyitének részegségökbe s úgy élének az kún leányzókkal, mintha az ördöng ágyasházában hentörögnének. Már sokan azt is kihirdették, - mondta emelt, megbotránkozott hangon és felhúzta fekete szemöldökeit - hogy ezután úgy élnek majd, mint kún atyánkfiai! Szernyőség, de ágyasokat akarának magukkal vinni házaikba.

Szörnyülködés, megbotránkozás, hitetlenkedés zúgása kelt ezekre a szavakra. Mindenki a fejét rázta, tiltakozva felemelt kezek libbentek meg, a szemöldökök felvonultak és reszkettek a bajuszok és szakállak. A kolostor apátja hangosan közbevetett néhány ördögtiltó latin szót.

- Magam is látám, hogy némely uraink kún öltözékbe bújának, azhelyött, hogy biztatták volna kún atyánkfiait, vonják testökre az mi kresztyéni s nyugati ruháinkat: s legyenek illők mihozzánk. No, igön sokan feltalálák magukat az sátrakban és tüzek mellett. Ezt én mind jól látám, amikor éppen a szízességről tarték prédikációt az egyházban - fejezte be szerényen s meghajtotta a fejét.

A király sötét szeme okosan s kiábrándult fölénnyel villant hol az egyik, hol a másik arcra s most megpihent az érsek arcán. Átlátott rajta... és elmosolyodott.

- Szavaidat az igaz kresztyén hit sugalmazta, érsek uram - mondta halkan - s mindnyájunk szüvébe utat találának.

Az érsek elpirult, bólintott s komolyan folytatta:

- Reménylöm is, nagyúr, hogy Isten dücsőségére sok kún atyánkfia bévevé s abban szorgalmatoskodik majd, hogy szavaimhoz s Jézus urunk Evangéliumához tartsa magát. Ebben bízom, urak. Azmi kedég magyeri véreinket illeti, ők oszladoznak s hazafelé térögetnek. Ha majd nem lesznek immár buja asszonyállatok között s elfeledik az pogány varázslatok szédületét és a kancatej ízét, ismég oly igaz keresztyénök lesznek, mint eddig is valának...

Ezután felállt s mindnyájan felálltak. Szemét a mennyezetre emelve lassú, mélyen zengő hangon hálaimát mondott, hogy Isten jóra vezérelte munkájukat s megvilágította a király elméjét is, hogy népe dicsőségét, Jézus úr hitének útját megtalálja.

Miközben imádkozott, Köteny végigjártatta tekintetét az áhitatos arcokon. Mélyen magába merült mindenki s a király halvány ábrázata is kipirult. Mintha lassanként visszatért volna belé a vidám bizalom melege.

18.

Amint Köteny lement a grádicsokon, négy kúnt látott a folyosó sarkában meghúzódva. Tanakodtak. Az egyik kún Köcsmeg volt, a Csertán-nem kendéje, a másik a kán kisebbik fia, a harmadik Tázlár tolmács, a negyedik meg egy fiatal íjász. Amikor a kán a közelükbe ért, hirtelen elhallgattak és köhhintgettek. Köteny sötét szeme késként villant át rajtuk, szemhéjjá összeszűkült, mint a macskáé, ha madarat les.

- Áltak! - szólt halkan s nyersen a fiához. - Jöjj.

A legény titkon pillantást váltott a másik hárommal s ujjait homlokához érintve, apjához szegődött. A többiek mélyen meghajoltak a kán előtt.

Leérve a grádicsokon az elhagyott, sárral, kővel, lótrágyával borított udvarra, Köteny azonnal feltette a kérdést:

- Mit tanakodtatok?

- Barantáról vagyon szó - felelt halkan, rekedten a legény és szája elé tartotta a kezét, nehogy ajka mozgásából valaki kiolvassa a szavak értelmét. Meg azután jelezni is akarta ezzel a mozdulattal a beszélgetés titkosságát.

- Hol? Mikép? - kiáltott fel a kán megütközve.

- A székesegyházban minden teli vagyon arannyal - dünnyögte lassan a legény. - Vannak ott igen szép aranyedények is. Sok jó lovat, tevét, fegyvert, rabszolgát lehetne vásárolni azokon.

- Hogy jutott eszetekbe!

- Köcsmeg is csatlakozott, Tázlár meg részt kér, mert majd mutat ő még más gazdag helyeket is. Itt vagyon ez a kolostor is. Vannak benne szép aranyholmik, kupák, tálak, meg az a csillagos, gyöngyös tok, amiben a kresztyének a szentségüket tartják. Az Isten teste vagyon abban.

Kötenyen végigfutott az ijedelem. Megállt, szembefordult a fiúval s kegyetlen pillantással a szemébe meredt. A legény lesütötte a szemét.

- Te! - fenyegette meg a kán fojtott hangon Áltakot - ha valami történik, magam kezével szúrlak sziven.

Áltak meghajolt és kezét keresztbetette a mellén.

Hetedik rész

A Dnyeszter tejfehér síkja fölött lassan derengett. A folyó kanyargó völgyében még sötéten terjedezett a koratavaszi köd, fent, az erdős dombokon, könnyű keleti szél hajtotta a ködöt s a kavargó felhőket. Látni még nem lehetett semmit. Hűvös volt, néhány varjú repült át az elhagyatott, sivár tájon.

Amikor az egyre erősebb szél nagy rongyokban szétverte a ködöt, lassanként kibukkant a vidék, felemelték hátukat a kopasz erdőkkel fedett dombok, a lapály zöldelő síkjai, a folyam partját szegő sötétkék bokrok. Itt-ott egy magányos, hatalmas vadkörte, meg tölgyfa és a szakadt kendőként még megmaradt hófoltok. Azután a parton elterülő város vastag, szürke falai, zömök tornyai és templomtetői bukkantak ki a zavaros homályból.

Enyhe tél volt, alig mult el karácsony s a folyók, patakok, árterek jege már meghasadozott, a Dnyeszter torlódó hullámain jégdarabok tolongtak, a síkságon meglazult a hóréteg, csörgedezni, folyni, áradni kezdett minden, szinte a fekete föld alól buzgott s támadt fel mindenütt a víz. A nyírfák és fűzek megteltek nedvvel, a bokrok vékony gallyain mint gyöngyfűzérek csüngtek a vízcseppek s a levegőt áthatotta a közelgő tavasz bő földes vízszaga.

Nyugat felől lovas vágtatott a város felé. Lova egész éjjel futhatott, a hideg szélben is kiverte a verejték, nyakát kinyujtotta, mert nehezen lélekzett, hátulját szinte kínosan emelgette. A lovas fáradtan dőlt előre nyergében, minduntalan megemelte ötágú korbácsát, bő ruházata lobogott. Dzsidája nem volt. Fejét csúcsos bőrsisak fedte, övén csengők csilingeltek.

A város kapujához érve megtorpant. Egy csapat bőrvértes, bőrsisakos katona állt ott s a lovas előtt zordonul leeresztette dzsidáját.

- Hová? - kérdezte recsegő hangon, mongolul a legvénebb.

- Kajdán úrhoz.

- Honnét?

- Az Oroszkaputól.

Utat nyitottak neki s ő megsarkantyúzva elcsigázott paripáját, bekocogott a kapun.

Lassan ügetett, rokkant, sárral tapasztott alacsony házak csoportjai között vezetett az útja, ganéj, giz-gaz, kődarabok, bokrok és lombtalan fák között. A kicsiny házak lantornás ablakai vakon bámultak bele a hajnal hideg szürkeségébe, mint hályogos szemek. Csak néhány rémült macska, gyorsan eliszkoló, gyanakodva pillantó kutya tekergett a városnak ebben a részében. Kovácsműhely volt emitt, kietlen udvarán még ott volt az üllő s rajta a kihűlt vas, körülötte fogók és kalapácsok, a műhely ajtaja feketén ásított, bőrcserző kádak álltak amott, a földön széthányt hatalmas bőrök és vastag, gyomorkeverő hullabűz, ahogy már az ilyen műhelyek körül lenni szokott. Valahonnét müszülmén pap hajnali alláhozását hozta el a szél. Kürt üvöltött a távolban. Kutya ugatott, kakas kukorékolt valamelyik kihalt udvaron.

Ezt aztán elvégezték. A híres, szép Halics, fejedelmek városa, pompás templomok, arannyal rakott papok székhelye, íme, kihalt volt és csendes. Némely ház ajtaja beszögezve, némelyiké sarkig kitépve. Egyre sűrűbben lehetett látni tűz martalékául esett tetőket, a szalufák kibontva, feketén vicsorogtak, mint koponyák fogsorai. Az úton szétgórált tagokkal hullák hevertek a sűrű sárban, egyiknek tőből lecsapták a karját, a másik arccal fúrta magát a pocsolyába, mintha látni sem akarna semmit, a harmadik öregasszony volt, haja a sárban fehérlett, fél arcát letépte valami, ruhája hasig felszakítva. Egy félig rombadőlt ház mögül, mint nagy szemétrakás, néhány kisgyermek mocskos hullája bukkant elő. Egy kicsiny kézben valami fabábu fityegett.

A lovas egyre beljebb haladt a keskeny, szoros házközökben. Mennél beljebb ért, annál magasabbak és csinosabbak lettek az épületek, annál nagyobbak és súlyosabbak a kapuk, annál díszesebbek az ablakok boltozásai. És annál több bársony, prém, díszes ruhadarab rongyai hevertek a sárban. Mintha irtózatos csizma tiport volna végig a városon, akár egy hangyabolyon.

Amint a fejedelem palotája, díszes templomok hatalmas épületei s a hajdan nyüzsgő, gazdag, vidám város belső területéhez közeledett, egyre több lovast látott. Dzsidáikat felmeresztve, fegyvereiket csörtetve, kócos, tömzsi lovaikon kényelmes hanyagsággal ülve léptettek s rekedt, mély hangon tereferéltek. Őrjáratok voltak, vigyázták a várost, nehogy a rémült élet fellobbanjon benne, nehogy a romok, a házak útvesztői közé megbújt élők őrült dühükben, tébolyodott kétségbeesésükben nyilat küldjenek a megszállókra. Voltak közöttük prémkalpagos, prémszükmenes katonák, voltak olyanok, akik széles karimájú kalpagot és hátukon farkasbőrt viseltek, voltak olyanok, akiknek szükmenje sarkig ért, nem hordtak dzsidát, csákány helyett is fejsze fityegett a nyeregkápájukon, voltak nagytermetűek, akiknek lába szinte földig ért az alacsony lóról s voltak oly kicsinyek, mint a tizenkétesztendős gyermek, a kengyelben mereven álltak és fekete bivalybőrvért, paizs és csúcsos süveg volt rajtuk. És gyalogos fejszések is ballagtak csoportba verődve, élénk hangon pörlekedve, nehéz prémekkel szegett ruhában, szakállasan, vállig érő hajjal. A fáradt lovast minduntalan megállították s megkérdezték tőle, hová megy s honnét jön.

Közben kivilágosodott. A Nap a felszálló köd mögé bújt, nyirkos, hűvös, fehéren derengő reggel volt. Hatalmas, kéttornyú templom előtt vagy húsz katona csoportosult s erősen dolgozott valamin. Azzal vesződtek, hogy a templom belsejéből kitakarítsák a selyemzászlókat, a nehéz gyertyatartókat, arany és ezüst edényeket s felkutassák minden zegét-zúgát. A széles, boltozatos pilléreken nyugvó templomajtón kis zömök ember léptetett ki lóháton, majd elveszett a rengeteg zászló alatt, melyet összenyalábolva cipelt, a grádicsokon fürgén kocogott alá s az egész rakományt lezúdította a gyalogosok közé. Egy jüz-basi állt közöttük lóháton, szótlanul ügyelt a templomrablásra, hogy a zsákmányt egy rakásra szállítsák az igazságos osztozkodás miatt.

A lovas egykedvűen nézte mindezt alig botorkáló lovacskája nyergéből. Úgy ment el mellettük, a halottakon néha átléptetve, mintha tuskók között járna.

Végre megérkezett a fejedelmi palota elé. A csúcsos épületek tetejéből kimeredeztek az üszkös gerendák. A kapu tölgyfaszárnyai kidőltek. Egy vaskos torony a kapugyám fölött félig beomlott, a nehéz köveket feketére nyalta a füst. Hosszú, ólomkeretbe foglalt ablakok ásítottak le a magas épületekről, a máriaüveg nagyrészt eltöredezett. A kapuban egy csapat őr végigméregette az érkezőt, feltette a szokásos kérdéseket s beeresztette a lovast a tágas első udvarba.

Ott azután három nagy sátort pillantott meg az érkező. A legnagyobb, középső sátor mellett két kisebb gubbasztott, mint óriási gomba mellett két kisebb, ennek a nagynak az ivadéka. A bejárat nemezeit lebocsátották, csak a tögerek nyílásán szállongott vékony kék füst. Minden bejárat előtt katonák mogorva csoportjai ácsorogtak, dzsidájuk nyelére támaszkodva s széles arcukat a szürke tavaszi égre meresztve.

A lovas leugrott s otthagyva paripáját, a nagy sátor felé sietett. Abban a pillanatban, amikor a paripa megállt, reszkető inakkal támolyogni kezdett, fejét felkapkodta, száját kitátotta s nagy, sárga fogait felmeresztette. Összeesett volna, ha oda nem ugrik egy fiatalabb katona, kantáron nem fogja, meg nem lazítja a hevedert. Ezzel a művelettel sikerült megindítania a ló elakadt lélekzését. Majd az üstökét rángatta meg erősen, azután lassan jártatni kezdte oly gonddal és szeretettel, mintha lábadozó beteget sétáltatna.

Eközben a lovast a díszes sátor előtt álló őrök rövid szavakkal kikérdezték s ő rámutatott a mellén ragyogó aranytáblára. Ezután félreálltak az útból s ő beléphetett. Amint belépett, mélyen meghajolt s tenyerét felfelé fordítva, kinyujtotta a kezét.

Kajdán a pislogó tűz mögött ült a szőnyegekkel borított magasabb fekvőhelyen, sült húst evett s faibrikből kúmiszt ivott hozzá. Lassan, unottan rágcsálta a húst, zsíros ujjait rövid csizmájához fente s elgondolkozva hallgatta azt a mellette álló bőrvértes, sisakos, aranytáblás jüz-basit, aki jelentést tett az éjszaka eseményeiről s kikérte parancsait. Kajdán szinte álmos volt, szemhéját minduntalan lebocsátotta keskeny, sötéten villogó szemére, tétován nyúlt az ibrikhez s húzott belőle egy hosszú kortyot. Arca csupasz volt, csak vékony fekete bajusza konyult alá, mintha szénnel rajzolták volna. Kopasz feje oly síma volt, mint a faragott fakupa. Rettenetes vágás húzódott rajta végig, a feje búbjától keresztben a bal homlokdudoráig.

- Hirdessétek ki, - szólt egykedvű unalommal, meg-megállva a rágcsálásban - hogy mindenki térjen vissza munkájához. Nem azért vagyunk itt, hogy az életet megszüntessük.

- Értem - biccentett a jüz-basi.

- Te mit kívánsz? - pillantott fel a várakozó lovasra.

- Uram, izenetet hoztam.

- Mutasd.

Lomhán nyúlt a hártyatekercs felé, melyet az érkező az övéből húzott ki. Szétbontotta, hosszan vizsgálta a kacskaringós ujgúr betűket. Háromszögalakú vékony szemöldökét felvonva olvasott, közben harapott egyet a húsból s csámcsogott. Amikor a tekercs végére ért, elgondolkozva bámult ki az ajtónyíláson. Majd övébe dugta a levelet s megint a jüz-basira tekintett.

- Már gyülekezik a kurultáj - szólt erre amaz.

- Jól van.

Intett s ők meghajoltak, kihátráltak a sátorból. Kajdán pedig bekapta az utolsó falatot, ivott s felkelt. Alacsony, kajla, szélles vállú férfi volt. Összevonta magán a szükment, övét megszorította, a sátor rácsáról leakasztotta csúcsos sisakját s a fejébe tette. Lomha lépésekkel kifelé indult a sátorból.

A jüz-basi, kötelességéhez híven, kúmiszt töltött egy ibrikbe s megitatta a jövevényt, majd kivezette a sátorból, hogy maga kísérje el a szállására. Eközben kikérdezte, honnét jött s mit hallott.

- Nehéz út volt - sóhajtotta a lovas, levette sisakját s kezefejével megtörölte gyöngyöző homlokát. - Gyalog iparkodtam átjutni az Ugor hegyeken, uram. Merthogy üldöztek. Át is jutottam a gyepűn. Azután találtam egy oroszt, aki rejtett utakon vezetett. A hegyeken innen már kaptam lovat s váltásom is volt éjjel-nappal.

- Mi történt odaát?

A hírhozó nevetett, legyintett.

- Uram, már egy hete folyik a nagy gyűlés Budán. Ott van minden úr, minden pap. Maga a kelár is. És a kúnok minden nemzetségének feje. Köteny, a gyáva disznó, a kelár kresztfia lett. Zúgnak a karangák, Jézus uruk testét és vérét hordozzák a pispekek, a nép sírva megy utánuk, gyertyákat, csörjéket hordoz, a lámák csengőt ráznak és füstölnek s mind az egész nép leborúlva könyörög irgalomért. Az urak és pispekek, meg kúnok pedig pörlekednek, egymás szakállába esnek. Megérkezett a karantán herceg, Frederik is. Olyan az egész, uram, mint egy sáros, éhes disznócsürhe. Egymást marják, egymásra agyarkodnak. S amit tudnak, felfalnak egymás elől.

- Szedik-e már a hadat?

- Még nem. Azon tanakodnak, ki menjen hadba s ki maradjon otthon.

- Mit hallottál a többiekről?

- Kettőt akkor kínoztak halálra Budán, amikor én eljöttem. Megérdemelték a halált.

- Beszéltek a kutyák? - kiáltott fel dühösen a jüz-basi s megállt.

- Nem sokat beszéltek, uram. Csak annyit, amennyivel gondolták, hogy az életüket menthetik. Hogy itt, Halicsban vagyunk s három sereggel akarunk indulni.

- Helyükön voltak-e mindenütt a szállásadók és a lovak?

- Helyükön, uram. Késedelem nélkül jöhettem. Csak itt, egy napi járóföldre, nem találtam lovat sem, szállást sem.

- Még nincs rendben minden, de egy-két nap mulva rendben lesz.

Ahogy a kapun kifordultak, dzsidás katonák három kúnt, egy baskirdot, meg két prémszokmános, hosszú, szakállas oroszt terelgettek befelé megkötözve. A kísérők vezetője, tömzsi, fekete, pattogó beszédű fiatal férfi, megkérdezte, hol a kán.

- Kurultájba készül - mondta a jüz-basi s éles tekintettel végignézte a konok, sötét ábrázatokat, kihívó szemeket.

Most már világos nappal volt. És nyüzsögni, élni kezdett a város. A fejedelmi palotával szemközt álló szép nagy templom kapuján félénken sietett be egy szakállas, borotvált fejű pap, úgy meggörnyedve, mint akit gyomron rúgtak. A templom kapuja előtt hatalmas rakás szedett-vett holmi gyűlt fel, mindenféle egyházi ruhák, zászlók, oltártakarók, gyertyatartók, arannyal-ezüsttel, rubinttal kirakott szentképek, kelyhek. Néhány katona még kutathatott odabent, mert a pap megriadt a küszöbön, majd olyan elszántsággal lépett be, mint aki a kivégzésére megy. Megszólaltak a harangok, zúgva hullámzott át a csengés-bongás a hűvös, szürke tavaszi levegőn, a toronyból galambok szálltak ki megriadva - de hiába szólt a harangszó, hiába hívta az ájtatos orosz népet reggeli istentiszteletre, a szakállas papon kívül senki sem sietett a hívó szóra.

Annál több mindenféle katona nyüzsgött az elhagyott házak közt. Vágtatva csattogott végig a sáros úton egy hírnök, övén zengtek a csengők, bőrvértjén aranytábla csillant. Gyalogosok is vonultak csoportosan, mély, csendes torokhangon beszélgettek, rövid nemez vagy bőr ötükben dagasztották a sarat, némelyiken hosszú dsübbe volt, némelyiken bő ton, azaz köpönyeg. Nagy volt a fejfedők változatossága is. Széles karimájú vagy prémes szegélyű kalpagoktól hegyes sisakokig, báránybőr süvegekig, medvekucsmákig, kicsiny sapkákig mindenfélét lehetett látni, aszerint, hogy mongolok, karakirgizek, kipcsáki kúnok, keresztény karaitok, kuruk márik, - azaz erdőlakó baskirdok - finn merjákok, vagy különböző fajta oroszok voltak. S ahány fajta ember, annyi nyelv, kiejtés, hanghordozás. És annyiféle termet, arc, és hajviselet. Még hodzsa is volt az egyik csoportban, nagy zöld turbán a fején, gőgös öntudat az arcán. Ő "szmelle!" kiáltással köszöntötte a jüz-basit s mélyen meghajolt.

2.

A város déli részében, ahol messze körben földig romboltak minden házat, felégettek minden fát, felástak s felforgattak minden talpalattnyi helyet, állott Batu hatalmas, ékes sátora. Olyan óriási, gömbölyű, sárga-fekete nemezgomba volt ez a sátor, hogy bízvást elfért benne vagy kétszáz ember. A Délnek néző oldalon széles ajtónyílás volt, aranyos, drága nemezek takarták. Fent a sátor tetején bő tögereken át szállongott a kék füst.

A sátor környékén csoportosan álltak az állig fegyverzett katonák. Bő csapán vagy ton burkolta bőrvértjüket, sisakjuk komoran borult a fejükre, arcukon lefolyt a vékony fekete bajusz, szemöldökük nem volt, mert nagy gonddal kitépdesték, övük rakva minden szükséges szerszámmal. Némán álldogáltak s mint a nyájat őrző komondorok, állandóan figyelték, ki jár a környéken. A bejárat előtt egy sor magas kopján fehér lófarkak s vörös zászlók lengtek. Vagy tizenöt karón lókoponyák vicsorogtak. S a cölöpökhöz csoportosan odakötött lovak egykedvűen várták gazdáikat, akik odabent tanácskoztak Batuval, a Ragyogóval. Ide iparkodott Kajdán is, ide hívták össze a kurultájt.

Több kisebb sátor - négy pompás, vastag nemezzel s piros szőnyegekkel burkolt, meg egy különös, szokatlan alakú, szögletes, mind a négy sarkán apró csengőkkel díszített pagodaszerű építmény - vette körül a kán óriási sátrát. A négy kicsiny az asszonyok sátra volt, az ötödik, a szögletes meg a khatajé, azaz kínaié. Amikor szél lengedezett, a khataj cifra, fekete és sárga nemezekkel borított, csúcsos sátrán kedvesen csilingeltek az apró ezüstcsengettyűk.

Távolabb egy sor kétkerekű, ponyvával takart telega, meg néhány szekér - madzsar - állott. Bő ruhákban csúcsos sög-kelékkel díszített fejű asszonyok járkáltak s tettek-vettek körülöttük. Egy csapat lomha, álmos kutya szinte döglötten aludta ki éjszakai fáradalmát a szekerek alatt.

Mindezen túl pedig, mint jeleztük, semmiféle építmény. Az emberi kéz szorgos munkáját csak a nagy gonddal végrehajtott rombolás jelezte. A szó szoros értelmében a földdel tettek itt egyenlővé mindent, a hajdani házfalakat apróra szétverve elterítették, a nagyobb köveket összetörték és szétszórták, a fákat, bokrokat tövestül kiirtották s eltüzelték, nehogy ellenséges szándéknak szolgáljanak búvóhelyül. Csak jó messze, a város belseje felé látszottak félig-meddig épségben maradt házak, füstös gerendák, ledőlt falak, összeroppant viskók.

Itt még a hullákat is nagy gonddal eltakarították. Ilyenformán a levegő sem volt oly dögletesen büdös, mint beljebb, ahol lépten-nyomon feloszlófélben hevertek az emberi és állati dögök, hogy a tél elmúltával megmérgezzék a levegőt. Ami a legnagyobb ritkaság volt ebben az időben s főként e nyers, erős, csak az élet komoly oldalait becsülő népnél, itt meglehetős tisztaság uralkodott. Talán ez is csak a kán nyugalmának biztosítása céljából.

Kajdán belépett, az ajtótól balra álló padkáról felvett egy kúmisszal töltött kupát, loccsantott belőle egy kortyot, felhajtotta, azután befelé lépkedett. Batu aranyos oszlopokon nyugvó sátra szőnyegekkel, prémekkel, kendőkkel díszítve ragyogott a színek pompájától, előkelőségétől. Sötétpiros kazák szőnyegek hevertek itt, sárga, sárkányos kínai remekművek, hófehér mandzsu selyemkendők, világoskék délkínai selyemszőttesek, aranysárga bokharai szőnyegekről állatok és vadászok alakjai virítottak, tundrák vidékén remekbeszőtt gyékények osztották kisebb fülkékre a sátor hatalmas terét a keregék mentén. Rengeteg, szebbnél-szebb és drágábbnál-drágább fegyver borította a keregét. Aranyköldökű bőrpaizsok, melyek a Kaukázus vagy a Kuma melletti Szent Hegy, a Mengkúr - azaz Örök Úr - kis népeitől kerültek ide, Nyugat kapujába, az északi vjaticsok, az Etil, Káma, Oka és Jaik rengeteg erdőségeiben fonott háncspaizsok, karvastagságú szarvból készült rettentő íjak, ezüsttel-arannyal vert tegzek, bennük több mint fél öl hosszú, végig vasból való nyilak százai, mordvin fejszék, baskird csákányok és kún balták, mind arannyal vert nyéllel. Aranylapokkal borított sisakok, kések, melyeknek szinte kéken ragyogott a pengéje s a markolata rubinttól volt vérvörös, mintha vér tapadt volna reá. Ivótülök hosszú sorban, aranyból készült torokkal és csöccsel. Férfiember szeme aligha győzte volna mindezt a pompás, remekmívű fegyvert, szerszámot még csak bámulni is, hát még használni!

A kurultáj jóformán együtt volt, amikor Kajdán belépett. Megbiccentette fejét Batu felé, s szemével kereste a két szőnyeget, melyen ülni szokott. Ott voltak Batu balján, a vén Szubutáj Bahádur mellett. Ebből Kajdán megállapíthatta, hogy Batu, a Ragyogó, neheztel rá, megint sikerült a sugdosóknak valami gyalázatosságot elhitetniök vele. Ögödej fia gőgösen lépkedett a szőnyegek felé, lábszárát maga alá kanyarítva leült s egykedvűen a tűzbe bámult.

Batu jobbján Sejbán ült, mellette Borundáj. Orda, a bátyja meg éppenséggel a vén Szubutáj után következett. Tegnap még Szubutáj előtt ült a kurultájban, úgylátszik, azóta Batu ismét hallott valamit a sötétarcú, közönyös kifejezésű, rendkívül otrombán, piszkosan, lomposan öltözött Kajdán mesterkedéseiről, amelyekkel Kara-korumban iparkodott aláásni Batu tekintélyét s jó hírnevét. Batu ifjúkorában kedvence volt a Hatalmasnak, a Világ Urának s ezt ma is alig tudták megbocsátani neki.

A többiek, a fürge, villámgyors és kegyetlen Tuluj fia Bedzsák hallgatagon s oly mogorván, mint akinek fáj a foga, Csagatáj fia Büri, aki térdére nyugtatott kezekkel oly mozdulatlanul s rejtelmesen mosolyogva ült, mint egy Buddha-szobor, a vén Szubutáj fia: Bogutáj, gyorsan villogtatva szemét a kánokon s megállás nélkül simogatva hosszú vékony bajuszát. S hátrább és lejjebb a törzsek és nemzetségek fejei, a nojonok, a mongol törzsszövetséghez akarva-akaratlan csatlakozott népek törzseinek kánjai, nemzetségfői, így a kazák- és karakirgizeké, a türkméneké, a tatároké, csuvasoké és baskirdoké, néhány bulgár nemzetségé, a kara kalpakoké, két kún törzsé és elszakadt nemzetségé, a magyeriak két törzséé, a mordvinoké, a szuzdáli és novgorodi pogány oroszoké, a kisoroszoké s a legújabb szövetséget képviselő kárpátalji rutének néhány szegényes előkelője. Rengeteg ember, rengeteg arc, rengeteg szempár és bár mind más, mégis van valami, ami hasonlóvá teszi őket egymáshoz. Még azok a népek is, amelyek fegyverrel szegültek a hódító ellen, de később, legyőzetvén s eddigi vezetőiket megölvén, a mongolsághoz csatlakoztak, egy és más vonásban nagyon hasonlítottak hozzájuk. A kazák-kirgiz nemzetségek közül például az Ujsun és Kuscsu, a Kadsar és Mankit, a Tatár és Karlik, az Ujgur és Kungrát, a Szalur-törzs, a Kazár, a Dürmen, a Kiját, a Jamálik, az Otadsi, a Najmán, a Borkut-törzs - szétszórva legeltető s alkalomadtán egymással szövetkezve, vagy egymás ellen barantoló népek Kizil Kum síkságairól a Dselair, a Szoldúz, a Nökűz, mind ott volt, ahol vérnek kellett folynia, de már Bokhara urai ellen ők vonultak legelől, hogy később őket előzzék meg az újabb legyőzött vagy önként csatlakozott népek. A baskirdok egyik törzse, a Kurt, azaz Farkas-törzs szinte elpusztult a mérkőzésben. Aki közülök megmaradt, besorozták ama csapatok közé, amelyeknek elöl kellett rohanniok a hátul felvonuló megbízható seregrészek szemeláttára. Igy jártak Bulgár legázolt, életbenmaradt férfiai, így a magyarok ama két törzse, amely faházait s megművelt földjeit féltve, ellenállt. A finn merjákok - vérengző, emberkoponyából serleget csináló, kínzásban kegyetlen nép - s az Etil és Halics között Jurij szuzdáli fejedelem által letelepített pogány orosz törzsek szinte elébe mentek a mongolnak, csatlakoztak hozzá s megtartották külön vezetésüket, noha eddig nekik kellett elöl járniok. Éppen most volt úgy, hogy felváltják őket a Kárpátok szakadékai között élő kisoroszok s azok a kún törzsek, amelyek Kipcsák legelőiről verődtek a mongolhoz, amikor Köteny a vesztett csata után négy törzzsel s néhány töredék nemzetséggel a magyar királyhoz fordult s elhatározta, hogy végkép kereszténnyé lesz.

Az előkelő kánok és nojonok ültek, a csatlakozott törzsek s népek fejei csoportokban álltak. Egészen bizalmas tanácskozásokban ők sem vettek részt, a megbízhatatlanok pedig szinte rabjai voltak a szoros szervezetnek és még a tágabb körű kurultájban sem jelenhettek meg. Ők csak parancsot kaptak, azt is közvetlenül a végrehajtás előtt s csak annyit, amennyi éppen szükséges volt.

Kajdán mögött még vagy három-négy nojon lépett be, ivott egy kupa kúmiszt s meghajolt a kurultáj előtt. Azután a rabszolgák kimentek, csak a legmegbízhatóbb mongol katonák őrizték a bejáratot. És a tanácskozás megkezdődött.

Batu csupasz arcú, okos, élesszemű, közönyös kifejezésű férfi volt. Alacsony és zömök ugyan, de válla ijesztően széles, mellkasa domború, mintha százéves tölgyfából ácsolták volna, nyugodt, takarékos mozdulatai irtózatos testi erőt sugároztak. Lustán ült a főhelyen, jóval magasabban, mint a többiek, aranyhímes vánkosokkal rakott nehéz heverőn. Előtte kínai lakkasztalkán aranykancsó és aranykupa állott, meg egy csokor hóvirág feküdt. A kán időnkint felemelte a marék virágot, lassan az arcához nyomta s mélyen, hosszan beleszagolt. Szürke szeme szeretettel pihent a kis fehér virágfejecskéken. Amikor teleszívta magát a kora tavaszi fanyar illattal, Sejbán felé nyujtotta a virágot.

- Tangri csudálatos adománya - dünnyögte. - Itt az új év!

Sejbán mélyen belélekzette az illatot s mosolyogva bólintgatott. Ahogy a virág megjelent a sötét szemek előtt, felderült minden arc, még a zordon, kegyetlen képű Bedzsák is elmosolyodott s bólintott. Az emberek villogó szeme a csokorra szegeződött s a pillantások ellágyultak. Itt az új év, kizöldelnek a legelők, kinyílik a sok sárga, kék, fehér és piros virágszemecske, pacsirtától, fürjtől, kakuktól és vadgalambtól lesznek hangosak a csalitok, a legelésző lovak nyerítve száguldanak a síkságon, vidáman bőgnek a barmok, a vadak levedlik sűrű téli bundájukat s meghíznak, az asszonyok mezítláb dolgoznak a sátrak körül s a lányok dalolva kallják a posztót. A gyermekek sivalkodva nyargalnak az öregebb lovakon és éjszaka csókok közt énekelnek s táncolnak a lányok és legények. A tavasz hírnöke megcsapta mámoros híreivel az egybegyűlteket s felbuzdulva gondoltak a barantára, a nagy barantára, mely várja őket a Kárpátokon túl.

Kajdán odaadta a levelet Batunak. Az önkénytelenül bele-beleszagolva a virágcsomóba, szigorú szemmel olvasta az írást és néha bólintott. Csend volt, alig mozgolódott valaki. Egy-egy köhhentés, torokköszörülés hallatszott csak a sátorban. S távolról a harang egyhangú kongása.

- Kánok, nojonok és kündük, - szólt Batu, lustán felvetve csillogó szemét s a levelet odatéve az asztalkára a virággal együtt - az idő sürget. Itt a tavasz, lovainkat virágzó rétek várják. Kincsek, gazdagság, kövér gulyák integetnek felénk. De mindez nem csalogatna minket, mint tudjátok, hiszen van legelőnk, barmunk és kincsünk elegendő s a Világ Ura - itt mélyen meghajtotta a fejét s a többiek is így cselekedtek - hatalmat is szerzett, amennyi bármely nagy népnek elegendő lenne. Már régóta figyeljük azonban azt a gyalázatos mesterkedést, amelyet több kresztyén ország, így a litvánok, lengyelek, magyeriak, karantánok, csehek és a többi nyugati népek országai művelnek. E romlott országok, elbizakodva Istenük hatalmában és könyörületében, fennhéjázva fényes és hatalmas kőházaik szilárdságától, dúskálva a föld adományaiban, a föld alól szerzett kincseikben, elpuhulva s erkölcstelenségbe esve szüntelen henyélésükben, míg a földtúró néppel dolgoztatnak, elszokva a fegyver forgatásától, de bízva páncéljaikban, széles pallosukban és nehéz paripáikban, csak nevetnek rajtunk és fitymálnak bennünket. A törvény mondja: vesszen, aki befogadja ellenségeinket. És azt is mondja a törvény: amint egy hatalom van a Mennyben, úgy egy hatalom legyen a Földön is. Emlékszünk atyánkra, a Hatalmasra és Győzhetetlenre, halálos ágyán örökül hagyta: tartsátok meg a törvényt. Most az történt, hogy nemcsak visszautasították szövetségünket, amelyet több levélben is felajánlottunk nekik, de a magyeri kelár még ellenségeinket is befogadta, bátor figyelmeztettük őt galád tette következéseire.

A kurultáj figyelt, hallgatott és bólintott.

- Legutóbb, mint tudjátok már, két követet is küldtünk Bila úrhoz, a magyeriak kelárjához. Ismét figyelmeztettük, űzze ki Köteny gyalázatos disznait, akik elárulták a kazák hagyományt és szártok, khotónok akarnak lenni. Hogy gondolja meg utoljára, nincs haszna abból, ha szövetkezik az árulóval, aki megtagadja atyáit, elfelejti őseim, Etile, Baján, Dzengizik és Dsingiz dicsőségét és szűkölő, gyáva kutyaként csúszik lábaihoz, hogy silány ólat s egy falat koncot vessen neki. Ismét megmagyaráztam Bélának, nyugati határain hol a karantán herceg, hol a császár leselkedik, tartsa meg hatalmát, szövetkezzék velünk s vegyük vérét együtt a karantán hercegnek is, a császárnak is, a pápa úrnak is. Hogy hatalmunk a nyugati nagy tengerig terjedjen s befogadjon minden népet és földet az Óceántól Kambalukig s a Nap országáig, az északi folyóktól a déli tengerek forró hullámaiig. Még megmentheti magát, ha ellenségeinket kiűzi s hagyja, hogy megbüntessük őket. De ha most utolsó kéznyujtásunkra is gyalázattal felel, Tengri legyen a bíró közöttünk.

A lassan, nyugodtan, majdnem halkan előadott szavakra ismét általános bólintás és helyeslő dörmögés felelt.

- Most írja Sámuel tiszántúli kamoraespán, aki, mint tudjátok, arab és Alláh hitét követi számtalan hívével együtt, hogy két előkelő követünket, Csapárt és Isimet, alávaló módon megkínozták, meggyalázták, haláluk után darabokra szabdalták, testüket az utcára kutyák martalékául vetették s megkínzatásuknál, keserű haláluknál jelen volt nemcsak Bila úr, a pispekek, magyeri urak előkelői, hanem a hitvány kún kutyák feje és több kánja is.

- Meg fognak halni - zördült közbe mély hangon a nagy csendbe egy rekedt hang.

- Meg fognak halni - ismételte nyugodtan bólintva a Ragyogó. - Ebben valamennyien egyetértünk. Egyetértettünk már akkor, amikor első levelünket küldtük a magyeri kelárhoz s ő nem felelt, majd később megölte újabb követünket is. Kánok, nojonok és kündük, - emelte fel egy árnyalattal a hangját Batu s felvonta a szemöldökét is, csak széles, rövid, vastag kezei nyugodtak vasdarabként az asztalkán, a könnyű virágcsokor mellett - az idő sürget. Munkánkat elvégeztük, ha Keletnek fordultok, nem láttok földet, amely nem a mi hatalmunk alatt van. Szilárd, gazdag s elbizakodott országokat aláztunk meg, kevély fejedelmeket, kelárokat s kánokat taszitottunk a gyalázat és kínos halál mélységébe. Csak ha Nyugatra fordulunk, látunk még gőgös koronákat, elbizakodott fejedelmeket, kevély palotákat s nekünk fittyet hányó seregeket. Itt a tavasz, az új év. Lovaink szomjazzák a Duna vizét s éhezik a magyeri síkság füvét. Meg akarjuk itatni őket, hogy azután a Rhein vizéből igyanak s az Óceán hullámaiban fürödjenek. Meg akarjuk legeltetni a magyeri legelőkön, hogy azután a karantán hegyek, a cseh érchegyek és a Rhein dombjainak, kövér füvét ízlelhessék. Meg akarjuk alázni a kevély főket s felmagasztalni azokat, akik alul vannak. A gyalázat megtörtént, ítéljen Tengri.

A szavakat hosszú hallgatás követte. A kurultáj tagjai lehajtott fejjel gondolkoztak. Elsőnek a vén Szubutáj Bahádur, Dsingisz kán egykori hadvezére szólalt meg. Ujjaival erős állát simogatva, villogó kicsiny szemét szürke szemöldöke alá húzva, halkan, kissé gúnyosan beszélt.

- Nem lepett meg, - mondta reszelős hangon - amit a Ragyogó mondott. Nem lesz addig igazság, békesség és törvény a földön, míg lovaink az Óceán hullámaiban nem gázolnak. De szeretném tudni, ó kán, vajjon igaz-e, hogy Csapár és Isim a kínzás gyötrelmei közt alávalón elárulta terveinket? Ilyen híreket hallottam ma reggel.

Szubutáj várakozón tekintett Batura, gúnyosan éreztetvén, hogy neki pontos értesülései vannak s ujjai ott is tapogatnak, ahol a kán nem is gondolja. Szelíd kitanítás is volt ebben a kérdésben. Az, hogy a kémeket jobban kell kiválogatni s a hírszerzés intézője, az ugyancsak Csatagáj-ivadék Kajdán, Batu egyik haragosa, nem végzi tökéletesen a dolgát.

Kajdán azonnal el is értette a vén farkas célzását. De a bajusza vége sem rezdült.

- Már tanácsoltam, - szólt hidegen - hogy a hírszerzést bizzátok a mandzira.

A mandzi a khataj volt. Ezzel Kajdán vágott egyet Batun, aki Dsingiz kánhoz hasonlóan nemcsak kikérte a khataj véleményét efféle, ravaszságot és körültekintést kívánó ügyekben, mint amilyen a kémkedés, a pénzzel való bánás, a megrohanásra ítélt ország belső életének felkavarása, álhírekkel, rémülettel, vesztegetéssel s a pártok és néprétegek egymás ellen való uszítása, hanem magával is cipelte sátrastól, könyvestől, csecsebecséstől. Kajdán s azok, akik Csatagáj és Ögödej nemzetségéből származtak s így szemben álltak a Tuluj-ivadékokkal s Batuval, nem is nevezték a khatajt tisztességes nevén, vagy nemzetiségén, hanem sértően csak mandzinak csúfolták.

Batu közönyös arca nem rebbent, csak a szeme villant fel egy pillanatra. S az asztalkán heverő keze mozdult meg, de csak, mint a pihenő, bármely percben rebbenni kész lepke szárnya.

- Csak annyit árultak el, - jegyezte meg Kajdán s koponyáján megpirosodott egy kissé a hosszú seb forradása - hogy támadni akarunk s két sereggel indulunk Bila ellen.

- Ez is sok - dörmögte Büri gúnyosan. - Ha mandzik intéznék a dolgot, ennyit se szólnának a megkínzott kémek.

Szubutáj Bahádur megnyalta vékony ajkait s megint beszélt:

- Hogy miként s hány sereggel támadunk, azt majd eldöntjük a haditanácsban. Én azonban hallom, hogy a magyeri kelár megbékült és szövetségre lépett ama Friderikusszal, a karantán herceggel s hogy most a herceg Budán is van, az országos kurultájban.

- Ez igaz - bólintott Batu, felemelte a virágot s beleszagolt.

- Mert ennél jobbat nem is lehet kivánni - tette hozzá Szubutáj. - Szólottam.

Várakozón tekintett fel. Ebben a néhány szóban ismét egész sereg célzást rejtett el. Mindenki Kajdánra tekintett. Az alig észrevehetően elmosolyodott.

- A herceg szövetkezik, noha alig több egy évtizedénél, hogy hátbatámadta Bilát - szólott s behunyta a szemét. - Most attól fél, hogy Bila Nyugatra küldi a kúnokat s azok elbánnak vele.

- S miért fél? - fordult Kajdán felé kíváncsian Orda.

- Mert embereink gondoskodtak már róla, hogy féljen - vágta oda Kajdán.

- Ez is mandzi-módszer - jegyezte meg Orda csípősen s intett. - Csak mondd, kán!

A kurultájban végigsuhant a mosoly könnyű lebbenése. Felbuzdulva figyelte mindenki a titkon folyó párharcot, a Csatagáj- és Ögödej-ivadékok sziszegő csípéseit a Tuluj-ivadékokon s híveiken. A vetélkedés már Dsingiz idején kezdődött, amikor a Világ Urának négy fia irigykedett egymásra az apai örökség mérhetetlen hatalmának s gazdagságának szétosztása miatt.

Kajdán, mintha meg sem hallotta volna a mandzira tett célzást, simán, nyugodtan s hűvösen folytatta beszédét:

- A herceg Budára ment, hogy a magyeriakat és kúnokat egymással összeveszítse. Nézzétek, kánok, nojonok, s kündük a budai eseményeket. Az éjszaka is kaptam hírt. S ma reggel érkezett levél. Ragyogó. A hírek egybevágnak. A herceg vádolja a kúnokat, hogy a mi szövetségeseink...

Halk vidámság támadt, az arcok kisimultak, a bajuszok reszkettek, a szemek csillogtak. De hangosan, persze, nem nevetett senki. Csak érezni lehetett ezt a hangtalan vidámságot, látni nem.

- Nem nehéz összeveszítenie a magyeri urakat a kúnokkal. Magyeri nem mehet a kelár elébe, de kún akár éjjel, akár nappal. Magyeri nem ülhet le a tanácsban, de kún leülhet. Ha kúnnak magyerivel van összeütközése, magyeri nem nyer igazságot, de kún nyer.

- Jó dolguk van - szólt közbe egy fiatal kazák-kirgiz.

- Fél tőlük a kelár - folytatta Kajdán. - Ha ők cserben hagyják, kikkel harcoljon ellenünk? A kelár nem ostoba. Tudja, hogy sem lengyelben, sem csehben, sem karantánban nem bízhat. Csak addig, amíg jó serege van. Ez a jó sereg a kún. Édesgeti őket, de a magyeri urak ezt nem akarják tűrni. Mit mondanak hát? Azt mondják: Bila nem a mi kelárunk, hanem a kúnoké.

- Igy van - bólintott Batu.

- A herceg csak azt várja, mikor üthet rajta az ország nyugati felén. Akkor üthet, ha a magyeri urak összevesznek a kúnokkal. Ezen fáradozik. Nekünk fáradozik...

Erre ismét kitört volna a nevetés, ha nem szégyelték volna. A vidámság ugyancsak csiklandozta őket, mert ugyanaz a fiatal kazák-kirgiz, aki az imént közbeszólt, most ismét megszólalt:

- Kutyák, rókák és farkasok szövetsége!

- Bila kelár magyeri serege erős lehetne - beszélt tovább közönyös hangon Kajdán, s megigazgatta a sátor közepén égő trágyatüzet a kerek kövön. Korbácsnyelével beletúrt a csendesen izzó parázsba s gúnyosan összehúzott szeme csillogott.

- Erős lehetne, ha lenne pénz. De pénz nincs, mert elköltött mindent a kelár apja, amaz Anderás, vagy Andreás, vagy Enderás... Tartozik a papoknak is tízezer tallérral. Ki adhatna pénzt, kánok? Sámuel, az arab kamoraespán. Ugyanaz, aki ma küldött levelet. Sámuel nem ad. Fél, hogy elvész a pénze. A másik, aki adhatna, egy zsidó regálebérlő, valami Tika. Vagy Tiha. Ez a Tika adott is, de azért, hogy zsaroljon érte. Ezután a zsidók beülhetnek az eladósodott magyeri urak birtokaiba. A zsidó lakosság maga választja kormányzóit. De Tika arra is gondol, mi leszen, ha felborul a kún szövetség s a megszorult kelárt kiforgatja hatalmából a karantán herceg. Ezért adott pénzt a hercegnek is. Most immár másodszor. Először akkor adott, amikor a herceg, még amaz Anderás, vagy Enderás idején, megtámadta az országot.

- Ronda fészek - jegyezte meg undorral a mélyhangú, komor Borundáj.

A megjegyzésre itt is, ott is dörmögő, dünnyögő hangok támadtak. Orda hegyeset köpött. Batu ismét arcához emelte a virágokat, mintha a kesernyés tavaszi illattal akarná elkergetni az undorító bűzt, mely Kajdán szavai nyomán Nyugat felől kerekedett.

- Ilyen az egész Nyugat - hagyta helyben Kajdán helyeslően. - Jézus urukat emlegetik, de eladnák őseik csontjait is. A nép gyűlöli Tika, vagy Tiha csordáját, mert ők szedik a vámokat, a vásárpénzát, mindenféle regálejogot ők facsarnak ki. De gyűlöli Sámuel csordáját is, mert ez veri a pénzát s facsarja egész Tiszántúlt. Az urak meg másért is dühösek. Mondottam, hogy erős lehetne a kelár, ha lenne pénze. Ezért elrendelé, hogy minden olyan birtokot, amit apja osztogatott, adjanak vissza neki. Hát az ak-szöngek inkább nézi a kelár pusztulását, mintsem hadba vonuljon!

- Ha okos ember az a te Bilád, - szólt Büri gúnyosan - mért nem vállalja a mi szövetségünket? Hiszen az egész országa olyan, akár a szúette fa.

- A kelár azért okos ember, - felelt kissé oktató hangon Büri felé fordulva Kajdán - mert ezt mind tudja. Segíteni is akarna, de nem tud. A kúnokra szeretne támaszkodni, hogy segíthessen. De mit tesznek a kúnok? Hát amit eddig is tettek. Legeltetnek, isznak-esznek, élik tetves életüket. Ha legeltetnek, belehajtják barmaikat a magyeri urak legelőibe. Ha isznak-esznek, elrabolják a magyeri asszonyokat, mert ők is kedvelik a jót. Hallottam, már a megkereszteléskor ki akarták rabolni a klastrumot, meg azt a gazdag, kincsekkel rakott templumot, ahol először összegyűltek.

- Tangri elvévé Bila eszét.

- Elvévé a kúnokét is.

- Hát ama mandzi-módon így tudtam meg, hogy forog a világ az Ugor hegyeken túl - fejezte be ismét gúnyosan Kajdán.

Most néhány pillanatig csendes elmélkedés következett. A hallgatást Batu törte meg.

- Tud valaki közületek még egyebet is?

Szubutáj Bahádur megköszörülte a torkát s rekedt hangján mondta:

- Szép, amit hallottunk. De én még tudok egyebet is. Ott él a Duna-Tisza között Alpra, emlékeztek a nevére. Kaba-nemzetségből való, amely nemzetség már atyáik idejében gyűlölte Köteny nemzetségét. Mind a kettő ak-szöngeknek - "fehér csontúnak", tehát nemesnek - tartja magát. Valaki hírül hozta, hogy Alpra hajlandó hátbatámadni Kötenyt, amikor nekünk tetszik. Ezért azt kívánja, ha elfoglaljuk a magyeri földet, ő legyen valamennyi kún törzs kánja s az ő nemzetsége kapja meg Köteny minden jószágát, barmát, legelőjét.

Kajdán meglepődve pillantott a vén, csontos, ősz vezírre.

- Honnét tudod? - kérdezte élesen.

Szubutáj Bahádur vállat vont s gúnyosan mosolygott.

- Mandzi-módon - dünnyögte.

Batu lusta szempillái felvetődtek, ajka körül haragosan vonaglottak az arcizmok. Vaskos, rövidujjú kezét felemelte, hangja reszelős volt a visszafojtott indulattól.

- A hírszerzést meg kell javítanunk - mondta szigorúan s mindenki elhűlt. - Alprához még ma induljon valaki, aki tud magyeri, kún, latin nyelven. Mindent meg kell ígérnünk neki.

- Úgy van - dünnyögte az egész kurultáj. S gyors pillantással figyelték Kajdánt, aki ismét a tüzet piszkálta s egy kissé elsápadt.

- Mikorra tűzzük ki az indulást? - kérdezte Batu s várakozón körülnézett.

- A hírvivők s kémek állomásai nem tökéletesek még - emelt most szót Kádán. - Ma is hallottuk, hogy egynapi járóföldre innét, az Oroszkapu felé, hiányzik egy állomás, nincs pihenőhely, nincs ló.

- Tán nem értetek még rá? - fordult Batu fenyegető arccal, villogó szemmel Bürihez.

- Megszökhetett, vagy megölték - vágta oda recsegő, sértett hangon Büri s elfutotta a halvány pír. De nyomban uralkodott magán, arca visszanyerte természetes barnaságát és szemét behunyta.

- Megölték, vagy megszökött? - firtatta tovább konokul Batu.

- Majd megtudom estére.

- Hírvivőink nélkül bénák, süketek és vakok vagyunk - magyarázta a Ragyogó ridegen. - Mi lenne, ha máshol is megszökne, vagy meghalna az állomás őre? Ha nem kapnának hírnökeink azonnal pihent lovat? Mi aranytáblával küldjük őket, hogy történhet meg mégis, hogy az aranytábla nem támaszt állomást, őrt és vezetéklovat?

- A Világ Urával is megtörtént, hogy hiányzott egy állomása - mentegetőzött Büri kínosan.

- A Világ Ura - felelt Batu ingerülten, de ingerültsége csak abban látszott, hogy a lakkasztalkán nyugvó keze felemelkedett egy kissé, arcán pedig megrándult egy izom, mintha nevetne, de vicsorgás volt az - az első állomásokat ültette el a birodalomban. Azoknak már magvakat kellett szórniok. Hogy van mégis, hogy egy napi járóföldre Halicstól, Batu szállásától, hiányzik az őr s a hírnök nem kaphat lovat?

Dermedt csend zuhant a kurultájra. Mindenki lehajtotta a fejét s hallgatott. Batu szeme sárgán kígyózott, majd meg feketén égett, mint az izzó szén. Arca ismét megrándult.

- Majd ezt is a mandzira bízzuk - dünnyögte s legyintett.

Ezután kisebb ügyek következtek. A kazák-kirgiz Edigéné-törzs kánja, vidámszemű, nyiltarcú, fekete férfi panaszolta, hogy a lovak téli szénájából sokat elloptak. A nyomok a kúnokhoz vezettek. Felhatalmazást kér, hogy a kúnok közt nyomozhasson.

Megkapta.

A kara-kalpakok Khandekli-törzsének kánja, alacsony, zömök, igen szélesképű, szokatlanul nagy karimájú kalpagot hordó férfi, azt akarta, hogy az ő törzsének táborát helyezzék át a legszélsőbb jobbszárnyról középre, mert velük szomszédosak a türkmének s nem tudnak összeférni.

Lehurrogták. Aki nem tud összeférni, korbácsolják meg.

A csuvas Akali-törzs kánja, aki olyan fojtott, hörgő hangon beszélt s úgy akadozott, mint a korsóból bugyogó víz hangja, panaszkodott, hogy barmaik hasig gázolnak a mocsárban, rettentő nagy kárt szenvedtek ezért a télen, most oda szeretnék hajtani az Északon húzódó dombokra, ahol már zsendül a fű és száraz a talaj. De ott a Mundusz-törzs csordái vannak.

Kiküldtek egy ming-basit, vegyen maga mellé a két törzsből egy-egy férfit s hozza rendbe a dolgot.

Igy álltak elő sorra panaszaikkal, kéréseikkel, tanácsaikkal, míg végezetül senkinek sem volt mondanivalója. Sorba elköszöntek hát, mélyen meghajolva a kán előtt s ujjaikkal a homlokukat érintve. Az ajtóban ittak egy kupa kúmiszt s vigyáztak, hogy a küszöbre ne lépjenek.

3.

Amikor a kurultáj feloszlott s ki-ki felkapott lovára, hogy a dolga után lásson, a tulajdonképpeni vezérkar közelebb ült egymáshoz. Ebben már csak Batu, Sejbán, Borundáj, Szubutáj Bahádur, Orda, Bedzsák, Kádán, Kajdán, Büri, Szubutáj fia: Bogutáj, meg Pejdár vett részt.

Szubutáj Bahádur bő, sokredőjű thon-ja mélyéből hártya-tekercseket, kék üvegben kínai tust, ecsetet vett elő. A hártyákat kiterítette az asztalkára.

- Itt van Halics - mondta egy tussal festett kerek foltra mutatva, melyből néhány templom tornya, egy palota teteje, meg vaskos körfal emelkedett ki. - Ez itt a folyó - bökött repedezett körmű vastag ujjával egy kacskaringós vonalra, melyben halak tátogtak... - Itt az a nyírfaerdő, ahol akkor az a gyalázatos orvtámadás érte a kara-kalpakokat - bökött rá egy fákat ábrázoló területre. - Itt vannak a baromlegelők, itt a ménesek, itt az ordu, asszonyok és gyermekek szekértábora, - itt a földsáncok, itt a mocsár. Van pedig az egészben öt tumán. Erre Délnek fekszik Bedzsák úr tábora, erre, Északnak meg Orda úré. Igy van? - s feltekintett a hártya fölé hajló arcokra.

Bólintottak.

- Bedzsák úrnak Délfelől kell kerülnie, Orda úrnak meg a lengyel föld felől - tette hozzá a vénember.

- Batu úrnak meg egyenest?

- Úgy gondolom.

Sorban mindenki hozzászólt a tervhez. Orda elfoglalja a San folyó partján fekvő Sandomirt, végigpusztítja Lengyelországot, megbünteti a menekült orosz fejedelmeket befogadó lengyeleket. Azután a németekre és csehekre tör, hogy Fredericus karantán herceget hátulról fenyegesse s kényszerítse a Bélának esetleg adandó segítség megtagadására. Ordának is, mint Batunak és Bedzsáknak, három serege van. Orda maga a litvánok és poroszok földjére nyomul, azután Délnek kanyarodik Breslawa felé. Csagatáj fia Kajdán a had derekával Jámbor Boleszlaw, Przemysl és Konrád mazoviai hercegek tartományát támadja meg, hogy azután ugyancsak Breslawánál egyesüljön Kajdánnal. Pejdár viszont a harmadik sereggel a legerősebb lengyel fejedelem, Henrik sziléziai herceget kapja oldalba, Béla vejének, Szemérmes Boleszlaw krakowi és sandomiri hercegnek és testvéreinek tartományaira veti magát s ezeken át tör ugyancsak Breslawa felé. A három egyesült sereg megveri Henriket s Ordával együtt indul Délnek. Ez tehát az északi sereg haditerve volt.

A déli sereg ugyancsak három testből áll. Tuluj fia Bedzsák dolga Kúnország, Havaselve és Szörény, meg Erdőelve letiprása. Ögödej nagykán fia, Kádán, valamint Csagatáj ivadéka, Büri, a radnai és borgói szoroson tör be. Szubutáj fia Bogutáj a Szeret folyónál szakad el Bedzsáktól s az ojtozi szoroson át nyomul be a Barczaságba. Ögödej legidősebb fia, Kujuk, már egy évvel ezelőtt csúnyán összemarakodott Batuval s ezért hazatért Kara-korumba. Tuluj fia Mangu a Dnyeper vonala mögött szállt meg seregeivel, hogy a Nyugat felé támadó hadakat hátulról fedezze, a nemrég feldúlt és elfoglalt Kipcsákot viszont Batu egyik öccse, Szingkur szállta meg, nehogy a pusztaságon át lázadó törzsek törhessenek a birodalomba s elvágják az új nyugati részt a keleti résztől.

Maga Batu pedig Szubutáj Bahádur, Sejbán és Borundáj seregeivel az Oroszkapun és uzsoki hágón át tör be Magyarországba, a Tisza felső vidékén nyomul befelé az ország szíve, Buda és Esztrigán felé, hogy később az Északról érkező Kajdánnal s a Délről behatoló Bedzsákkal ott egyesüljön. Az északi seregnek a cseheket és osztrákokat, a délinek az újonnan betelepített kúnokat kellelt lehasítaniok Béla táboráról.

Jól délre járt az idő, mire a haditervet minden részletében megbeszélték és tussal, ecsettel felfestették a hártyákra. Most előttük állott a hatalmas vaskapocs tervének képe. Óriási távolságokat fogott be a kapocs két szélső ága s mindegyik ágnak még hegyesen előretűző közepe, újabb két széles ága volt. Hogy a kisebb seregrészek megismételjék ezt a felosztást, le, a századokig, a legkisebb seregrészekig.

Hogy így döntöttek, annak súlyos oka volt. Még Dsingiz, a Világ Ura életében - mint jeleztük - kitört a versengés a négy fiú között. Az ő ivadékaik folytatták a gyűlölködést, átörökítve családjukra, nemzetségükre, a velük tartó családokra. Csagatáj és Ögödej a nyugati tartományokon uralkodó bátyjukat, Dzsűcsit nézték féltékenyen, mert féltek erejétől, hatalmától s félelmetes katonai tudásától. Tuluj ivadékai viszont Dzsűcsi fia, Batu, a Ragyogó mellett álltak. Ezért kellett Ordának Északra mennie, Bedzsáknak Délre s Mangunak hátra, a seregek hátát védeni, mert ők Batu feltétlen hívei voltak s ezért rendelték alá nekik Csagatáj és Ögödej ivadékait. Ezt a Batu-ellenes kánok tudomásul vették, hiszen seregeiket valósággal közrefogták Batu híveinek seregei. De belenyugodtak, mert Dsingiz nagykán példája, tetteinek ereje, szavainak a messzi jövőbe kisugárzó ragyogása oly erős volt, hogy ily döntő vállalkozásban el tudták nyomni indulataikat és érdekeiket alá tudták rendelni a félelmesen nagyszerű "baranta" céljainak. Egymás közti perük elintézését tehát elhalasztották arra az időre, amikor a nyugati hadjárat bevégződik s a kormányzás kérdései kerülnek ismét szóba, vagy amikor a nagykán visszatér őseihez Tengri legelőire s újra kell rendezni a föld egyetlen birodalmának kormányzását.

A tervvel általában mindenki meg volt elégedve. Ha Csagatáj és Ögödej ivadékai szemben állottak is Batuval, meg kellett hagyniok, hogy tisztán, világosan és az erők okos mérlegelésével gondolkozik, ami pedig a vén Szubutájt, Dsingiz egykori vezérét illeti, az ő tudása, tapasztalata és fölénye ellentmondást nem tűrt.

Összecsavargatták a hártyákat s a bő thon redőibe dugták. Batu tapsolt, mire belépett Tanná, a tar-kán. A kán húst és bort parancsolt. Csakhamar ott termettek a rabszolgák - két Etil-menti magyar meg egy bulgár - s aranytálon sült húst, hatalmas bokharai aranykancsóban bort s díszesen ötvözött, nehéz kupákat hoztak. Előkerültek a kis kínai lakkasztalkák. Batu maga hasított a húsból s adott a kánoknak, bort is maga töltött nekik a rabszolgák által odatartott kupákba.

- Szmelle! - mondta a müszülmén Kajdán s a hatalmas forradás élénk pirosan virított végig a koponyáján. Löttyintettek a kupákból s ittak.

4.

Amikor Batu egyedül maradt, megparancsolta, hogy az irimsi - az áldozati állat beleiből jósoló asszony - menjen el hozzá s mondja meg, mit mutat a jövendő. Csakhamar meg is érkezett a vénasszony. Kétrét görnyedve lépett a sátorba, nagy gonddal ügyelve, hogy a küszöbhöz ne érjen. Bő szükmenje szabadon hagyta vékony, kajla, szekérlőcshöz hasonló lábszárát s a lötyögő ötük szinte lemaradt csupacsont lábáról. Fejét az öreg nők szokott peredséje takarta. Hátán öt sorban felvarrt apró csengők csilingeltek.

- Hivattál, kán - nyöszörgött éneklő hangon és szipákolt. Sűrű fekete szemöldökei összenőttek az orra fölött, álla hegyesen kiállott s két jókora, szőrös szemölcs virított rajta. Minden jele megvolt tehát, hogy igazi irimsi.

- Megnézted hajnalban az áldozati ökör beleit? - kérdezte kíváncsian Batu s felvette a hóvirágot. Már elhervadtak a kicsiny, habos, fehér harangocskák, illatuk fanyar volt, tapintásuk a halott gyermek viaszos ujjaira emlékeztetett.

- Vai, hogyne néztem volna meg, nagyúr! Vai, elmulasztanám-e egy reggel, vagy este is! - jajgatott a vénasszony, még a gondolattól is sopánkodva, hogy ő elfelejthetné vagy elmulaszthatná a fontos cselekedetet.

- S mit láttál? Szeretném, ha nem hiába neveznének Iszen-kildinek - folytatta a Ragyogó az asszony nevére célozva, amely annyit jelentett, mint: "Szívesen fogadott".

- Engedd meg, hogy leüljek - énekelte a vénasszony. - Öreg vagyok, sok földet bejártam, sok fáradalmat, szenvedést tűrtem, Tengri segítségével.

- Ülj le - intett Batu.

Az irimsi nyögve leült a tűz mellé, maga alá szedte aszott, görbe lábszárát s néhány pillanatig mereven bámult a halványan pislákoló ganéjparázsba. Vékony ajkai hangtalanul mozogtak. Végre megszólalt. Lassan, vontatva, nyekergő hangon beszélt, a kán előrehajolva nagy figyelemmel hallgatta.

- Uram, elindula három állat. Kígyó a föld alatt, farkas a földön, sólyom a levegőben. A kígyó okosan furakodék a föld alatt. A farkas bátran vágtatott a földön. A sólyom nyílegyenest átrepült a hegyeken.

- És mit akart a három állat, irimsi?

- Várj, ó kán! - intette a vénasszony felemelt ujjal. - Bölényt akartak ölni ők hárman. A bölény a nagy hegyek mögött élt, bő legelőn legelt, igen erős volt, de nagyon elbizakodott. Valamikor a bölény is ott legelt, ahol a három állat élt, látták és emlékezének reá. De ő már elfeledte őket. A kígyó a háta mögé kúszott a föld alatt, belemart az inaiba s megmérgezte. A farkas oldalt rohant reá s felszakította a nyaka főerét. A sólyom egyenest csapott le s kivájta a szemét.

- Mikor indult a három állat?

- Holnap hajnalban induljon el mind.

- Még mit láttál?

- Semmit, uram. Amit este látok, majd megmondom este. S amit hajnalban, azt megmondom reggel. Most elmegyek.

- Eredj.

Iszen-kildi feltápászkodott s nyögve, sóhajtozva kibattyogott a sátorból. Csengetyűi halkan csilingeltek. Rossz volt már a szeme, ezért a küszöbnél megállott s nagy figyelemmel lépett át rajta. Ugyanolyan gonddal kerülte odakint is, hogy a sátort megmerevítő kötelek valamelyikéhez hozzáérjen. Batu hosszan nézett utána, azután elmosolyodott. Elhatározta, hogy holnap hajnalban kiadja az indulási parancsot.

A vénasszony jóslata megnyugtatta.

Alig ment el Iszen-kildi, Tanna belépett s mélyen meghajolva jelentette, hogy a követek készen állanak a megjelenésre. Batu elgondolkozva nyúlt a kupája után, lassan kúmiszt töltött belé az aranykancsóból s meggondoltan szürcsölgette. Letéve a kupát, intett: jöhetnek a papok.

A sátorbordákról csüngő szőnyegek mögött megzördültek a lesben álló fegyveresek. Szubutáj Bahádur és Bedzsák lépett be.

- Tudod, mit akar a pápa? - kérdezte Bedzsáktól Batu. Arca most nem volt oly merev, szempilláit nem hunyta le, könnyedebb, szabadabb volt minden mozdulata.

- Kihallgatták a beszélgetésüket - dünnyögte Bedzsák s leült a sátor belső falánál.

- Tudom, hogy kihallgatták - emelte fel szavát türelmetlenül a kán.

- A régi szavak - folytatta Bedzsák, anélkül, hogy törődött volna a kán ingerültségével. Elővette övéből a szőrtépő csipeszt s nagy gonddal, igen lustán tépegetni kezdte állán az itt-ott kiütköző szőrszálakat. Ujja hegyével tapogatta s ahol érezte, ügyesen megfogta a csíptetővel. Közben beszélt: - Kérni fognak, hogy valamennyien keresztelkedjünk meg.

- Azután?

- Ha megkeresztelkedtünk, - dünnyögte unottan Bedzsák s felhúzta a bal orcája izmait - szövetséget ajánl. A papok kikotyogták, milyen jó lenne, ha elfogadnánk a pápa ajánlatát.

- Hogy azután Jézus uruk igéivel kicsavarják kezünkből a kardot - vetette oda Szubutáj fitymálón. - Ismerjük őket.

Orda tért vissza most. Sebbel-lobbal jött, melege volt.

- A ruszok mennek előre? - kérdezte, korbácsát lengetve.

- A ruszok - felelte a vén farkas Batu helyett. - A fejszések.

- S a mordvák?

- Csak ha betörték a gyepűt.

- Te mit szólasz a pápa tervéhez? - vetette fel a kérdést Ordára pillantva Batu. Összehúzott szemmel, élesen tekintett rá, nehéz kezét a lakkasztalkára támasztotta.

- A pápa! - nevetett hangtalanul Orda s megint meglendítette korbácsát. - Egyfelől követeket küld hozzánk, másfelől leveleket ír a magyeri kelárnak, hogy élete s országa árán is álljon ellen!

- Ez még nem lenne baj - dörmögte Szubutáj rekedten. - A baj nem a szövetségben s a pápa leveleiben vagyon, hanem Jézus uruk igéiben.

- Akik itt maradnak Halicsban, - kezdte megint a magáét Orda, jelezvén, hogy a pápa követségét nem tekinti súlyos ügynek - eltakaríthatnák azt a sok dögöt. Valamennyi kutyánk telezabálja magát s még felfordul. Kutya nélkül pedig félember a pásztor. - Néhány lépést tett zömök, görbe lábával. - Az asszonynép, csordák, telegák mikor indulnak?

- A tieid akkor, amikor a sereg - recsegte Szubutáj, mert Batu mélyen magábamerülve ült s nem hederített a kérdésre. - A déliek úgyszintén. Úgyis lassabban mozognak. De a mieink megvárják, míg elérjük Munkácsot. Mire ők Munkácsra érnek, mink már Hevészben járunk.

- Maradj - szólt halkan Batu, amikor Orda kifelé indult. - Szeretném, ha itt lennétek, jönnek a pápa lámái. Alkonyatkor azután menjen kiki a maga seregéhez s induljatok. Én is indulok hajnalban.

Orda lomhán leült, ugyancsak a sátor belső falához, Batu baljára. Bedzsák közben bevégezte a szőrtépést, visszadugta csíptetőjét az övébe s a kupa után nyúlt. Ivott néhány kortyot, dünnyögött:

- A város északi sarkában találtak egy pincét, - mesélte - sok szép aranyholmi, csecsebecs, drága selyem volt benne. Elrendeltem, hogy aki még életben vagyon az északi részen, öljék meg. De csak öregeket, asszonyokat meg kölyköket leltek.

- Ki kell hirdetni, - jegyezte meg Szubutáj - hogy aki él, térjen vissza, javítsa ki házát s lásson munkához. Ha azután visszatértek, a férfiakat majd kiválogatjuk.

Orda bólintott.

Ekkor az ajtó fedőnemezeit Tanná félrehúzta s bebocsátotta a négy domokosrendi barátot. A papok már az ajtóban mélyen meghajoltak, azután három lépést tettek előre s leborultak a földre. Batu, Bedzsák és Orda felöltötte közönyös, kemény arckifejezését. Még az az enyhe kis felszabadulás is eltűnt most arcvonásaikról, amely az imént egy kissé megszelídítette ábrázatukat. Batu egy arannyal átszőtt párnára könyökölt s előrehajolva figyelmesen nézte a papokat. Velük együtt lépett a sátorba a tolmács is, hogy segíthessen, ha valamit nem értenének.

Míg a papok ide eljutottak, mindenféle szigorú ellenőrzésen estek ál. A táborba való érkezésükkor elkülönítették őket, kölest és kúmiszt adtak nekik, majd a testőrség parancsnoka, Tanna lépett be hozzájuk s megkérdezte, tudnak-e mongolul. Valamennyien tudtak. Ezután az öreg Georgius atyát kérdezte meg, kíván-e valamit? Az atya semmit sem kívánt azon az egyen kívül, hogy hagyják meg náluk breviáriumukat s mint keresztény szerzeteseket, ne kényszerítsék olyan cselekedetre, amely megszegése lenne a hit parancsainak, vagy meggyalázása Jézus úrnak. Tanna ezt a kérést mosolyogva hallgatta s biztosította az öreget, hogy ilyesmit senki sem kíván tőlük.

- De a kán előtt le kell borulnotok - figyelmeztette összevont szemöldökkel.

- Mi csak Isten előtt hajtunk térdet, - sopánkodott az öreg páter - de küldetésünk fontossága miatt erre is hajlandók vagyunk.

Ezután egy nesztoriánus pap, a Karait-törzsből való öreg Kojat lépett be. Keresztet vetett, leült a követekkel szemközt s kikérdezte őket a keresztény vallás tételeiből. Erre azért volt szükség, hogy lássa, vajjon igazán keresztények-e s járatosak-e a hittudományban, mint szerzetesekhez illik. A kérdésekkel meg volt elégedve. Felállt, tapintatosan kikutatta zsebeiket, ruhájuk redőit és ujjait, iszákjukat, nehogy kést vagy más gyilkoló eszközt vihessenek magukkal. Lelkükre kötötte, legyenek rövidek s csak akkor szóljanak, ha a kán megengedi.

Igy már minden tennivalót pontosan tudtak. Az öreg Georgius atya Istennek ajánlotta lelkét s elkészülve a vértanúságra, élére állt a kis csoportnak. Egy vöröshajú barát nem győzött csodálkozni és rémüldözni a látottakon, megindultan megrángatta az öreg páter köntösét, de ő szigorúan megfeddette s ékes latin szavakkal csendre intette.

Most ott térdeltek a szőnyegekre borulva a Ragyogó előtt, akinek híre borzalommal töltött el minden jótét lelket. Nem mertek felpillantani, míg a kán rövid, mély hangon rájuk nem szólt:

- Álljatok fel!

Akkor alázattal felálltak. Georgius atya a kán arcába nézett, kereste rajta a rettentő vonásokat s közöttük azt a kicsiny emberi lágyságot, amely utat mutat érzőn dobogó szívéhez. De sem rémületesnek, sem lágynak nem látta. Inkább mérhetetlenül közömbösnek, merevnek, de egyben okosnak s finomnak is. Orra lapos, arccsontjai szélesek, szeme vágása ferde és szűk, pillantása szúró és szürke, homloka széles, ajka csupasz, szorosan záruló, tartása rendíthetetlenül nyugodt, válla, karja, rövidujjú keze a bölény erejét sejtteti. A többi három szerzetes, így a koshoz hasonló arcú, sovány, hosszú Julius, a vöröshajú, vörösszakállú, zömök, nyúlszemű Anselmus, a fekete, olajbarnaképű délolasz Bartholomeus nem tudott parancsolni gyermekes kíváncsiságának. Ime, a Tartarosz kutyafülű, patáslábú, bakszarvú ördögei! Ime, a rémületet keltő ördögök, akik emberhúst esznek és embervért isznak. Egyiküknek sincs kutyafeje, ördögszarva, hegyes füle és piros szeme, még derék paptársuk nyúlszeme is pirosabb volt. Ehelyett három egykedvű, okos arcot, három lapos orrot, zömök, tömzsi alakot, bő ruhát, kopasz fejet láttak s a negyedik, Batu, semmivel sem volt sem rútabb, sem ijesztőbb a kúnoknál. Csak magasabban ült és gőgösebbnek látszott a másik háromnál. Sőt megállapították, hogy az, aki ott álldogál Batu mögött, az a dereshajú, vastag szemöldökű, vastagállú, soványképű vénember, ijesztőbb s tartaroszibb magánál a híres kánnál.

Ezután nem állhatták meg, hogy az arannyal szőtt, piros, sárga, fekete, kék selyemszőnyegeket, vánkosokat, a kínai lakkasztalkákat, a vertarannyal díszített fegyvereket meg ne csodálják.

- Szólj - mondta a kán egykedvűen, de mintha kíváncsian fúrta volna pillantását az előtte álló öreg pap szemébe.

- Uram! - kezdte Georgius atya kissé reszkető hangon s a keze is remegett, ahogy hátranyúlt s elvette Bartholomeustól az iszákban hozott, selyemkendőbe csavart ajándékokat. - Kérjük Istent, akitől minden jó származik s aki kegyességében téged minden földi javakban részeltetett, hogy részeltessen a mennyei javakban is, mert hiszen ezek nélkül a földi javak haszontalanok és hiúk.

- Szép kívánságaitokat köszönöm - jegyezte meg a kán szíves hangon, de mozdulatlan arccal. - Magam is erre kérem naponként Tengrit.

- Ez nemcsak a mi kívánságunk, uram, - folytatta kissé meglepődve az öreg szerzetes - hanem Gregorius pápa őszentségéé is, aki bennünket hozzád külde, Ragyogó úr.

Batu bólintott.

- Mondjátok meg őszentségének, a nyugati lámák lámájának, Jézus úr helytartójának, a földi istennek, - mondta nyájasan, de ugyanoly közömbös arccal s hideg, vizsgáló tekintettel - hogy Batu, hét folyó és világtáj fejedelme, a nagykán legkisebb szolgája ugyanezt kívánja néki.

Georgius atya mély lélekzetet vett.

- Hálákat adunk Istennek, mert kegyelmének tetszett bennünket ily messze útra elvezérelni, hogy láthassuk és köszönthessük a ragyogó kánt, ki oly nagy hatalommal rendelkezik a földön. Kérjük Jézus urunkat, hogy nagyságodnak s minden hívének hosszú s boldog életet adjon.

- Hasonló szívvel kívánom nektek és a Tá-lámának is - felelt a kán.

- Uram, - fohászkodott ismét, neki a beszédnek az öreg szerzetes - szegények vagyunk, olyan kincseket, amelyek méltók lennének hatalmadhoz, nem hozhattunk. De vedd ezt a néhány csekély tárgyat szívesen.

Azzal lerakta az emelvény szélére az aranytálakat, kancsókat, serlegeket.

- Bár nagy örömet szereztek ajándékaitokkal, - felelt a kán - mégsem fogadhatom el. Kérlek, fordítsátok nemesebb célra. Hallom, országaitokban sok a szegény, koldus, csavargó - folytatta finom gúnnyal, igen komoly hangon. - S pápátok őszentsége abban fáradozik, hogy Jézus uratok parancsai szerént felmagasztalja a megalázottakat s megalázza a javakban dúskáló hatalmasokat, íme, ezekből a szép aranytárgyakból is segítségére lehet éhezőknek, szomjúhozóknak, mezíteleneknek s akik betegen vonszolják testüket az utakon.

- Hálásan köszönjük, uram, jóságodat. Engedd meg most már, hogy előadjam: nagy a te hatalmad és sok földi javakkal ékeskedel, ám a mennyei javakat csak úgy nyered el, ha christianus lész. Mert Isten maga mondta: aki hisz s megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.

Batu mosolygott. Ugyanúgy mosolygott Orda, Bedzsák és Szubutáj is. Csak a tolmács nem mosolygott, érzéketlenül állva a bejárat mellett levő kúmiszos padkánál.

- Ez aggódó figyelmeztetést olyan férfiú küldi, - szólt a kán, elnyomva mosolyát - aki, mint Jézus Krisztus földi helytartója, a legjobban tudja, mily kincs az igaz hit s mire vezet a hitetlenség. Aki tudja, mily csudálatos virágzást teremt Jézus uratok parancsainak hűséges megtartása az egész Nyugaton.

Az öreg pap reszketett. Most kanyarodott csak át tulajdonképpeni küldetése legnehezebb részére. Kissé nyögve, nagyon halkan, egyre a kán arcára függesztve ártatlan kék szemét, folytatta:

- Uram, pápa őszentsége, a mi atyánk, nagy gondban törődik. Éjjel-nappal mind csak azt forgatja elméjében, mikép tudná a nagy kán birodalmának földi hatalmát átitatni Jézus igaz vallásának lelki hatalmával. A nagy test megvan, uram, de az erekből, a szívből hiányzik a meleg vér életet adó áradása. Ez a vér az Evangélium. Mind Gregorius pápa őszentsége, mind elődei, Urunk halála óta arra törekednek, hogy egy akol s egy pásztor legyen a földön s minden nép és minden nyelv az isteni szeretet békéjében. Isten országában egyesüljön. A Gonosz mesterkedése megakadályozza őszentségét e nagy cél elérésében. Keleten, mint tudod, uram, a szent földön, ahol Jézus Krisztus járt, tanított, szenvedett és meghalt, ahonnét az igaz világosság áradt a világra, pogányok bitorolják ama szentséges helyeket, támadásaik vérrel áztatják a rögöket, melyeket Urunk isteni lába érintett, ők ellenségeid neked is, uram. A pápa s keresztény egyházunk szándéka tehát ott megegyezik. Nyugaton a Sátánnal szövetkezett császár akarja kiforgatni birtokából őszentségét, hogy meggyengítvén, esetleg letiporván, szabad utat engedjen a Pokol fejedelmének az uralomra.

- Ez valóban szomorú - jegyezte meg Batu csendesen.

- Uram, szerezz magadnak kincseket és dicsőséget a Mennyekben, hajtsd meg ragyogó fejedet Jézus Krisztus előtt, hogy felsüssön az igaz hit, igaz békesség és szeretet Napja minden népnek! Uram, lépj be a keresztény népek tiszta, szelíd, Istennek szolgáló családjába, tedd, hogy beteljék az írás és legyen egy akol és egy pásztor.

Az öreg elhallgatott. Olyan lángoló bizalommal, olyan meggyőzni akaró gyermeki tekintettel nézett Batura, hogy az ismét elmosolyodott.

- Valamint a Nap, - mondta csendesen - amely mindenhová elküldi sugarait, úgy a nagy kán s az ő legkisebb szolgájának, Batunak hatalma is kiterjed mindenfelé. Egyetértünk pápa őszentségével abban, hogy valamint egy úr van a Mennyben, úgy egy úr legyen a földön is. A népek és nyelvek békéjét, az igazság uralmát akarjuk mi is, mint ama szentséges Tá-láma. Borzadunk mi is a Gonosz uralmától. Szégyenkezve látjuk, mily hatalommal dühöng mindenfelé a hazugság, képmutatás, szegények kifosztása, mezítelenek, elhagyottak, árvák sanyargatása. Ezért gondolkodni fogunk a pápa üzenete felett, örülnék, s a nagy kán is bizonyára örülne, ha a megromlott, tunyaságba, erkölcstelenségbe, aljas és gyalázatos fosztogatásba süllyedt fejedelmeket megalázhatnánk. Azért kérlek, utazz tovább az izenettel Kara-korumba s add elő a nagy kánnak is. Én csak az ő legkisebb szolgája, a Világ Ura akaratának leggyengébb végrehajtója vagyok. Azt tudjátok, hogy népeink között vannak krisztiánusok is. Magad is találkozhattál ilyennel. Szabadon hirdethetik hitüket, mint Mohammed imámjai is. Láthattad, én nem zárom el az utat senki elől, hogy istenéhez térjen, sőt segítem ebben. Nézz körül táboromban. Vannak, akik Tengrit, Ukkont, Jézus Krisztust, Allah prófétáját, vagy egyéb prófétákat követnek. Ezzel a pápátok meg lehet elégedve. Most menjetek szállásotokra, egyetek, igyatok s pihenjetek. Azután leveleket s lovakat kaptok, hogy tovább utazhassatok Keletre Jézus uratok Nagy Lámájának izenetével. Még holnap hajnalban el kell indulnotok. Mindenütt kaptok szállást és lovakat, a folyókon pedig átvisznek benneteket parancsomra a kirendelt révészek. Beszéltem.

Azzal intett, a kihallgatásnak vége volt. A papok ismét mélyen leborultak s hajlongva kihátráltak a sátorból.

Amint a papok szédelegve s tanakodva eltávoztak, Batu felegyenesedett ültében s töltött egy kupa bort.

- Ők menjenek Keletre, mi megyünk Nyugatra - mondta mosolyogva s a három férfi ugyancsak mosolyogva bólintott.

- Venédzia követei! - kiáltott ekkor Tanna az ajtóban és tapsolt.

A három velencés fürgén belépett. Széles fekete köpönyegük, nagykarimájú bársonykalapjuk, díszes, szoros bársonyruhájuk, bokáig érő sarujuk ugyancsak ellentéte volt a szerzetesek szerény, szinte koldusszegény köntösének. Bár alázatosak voltak a kereskedők, mégis volt a mozdulataikban némi öntelt hetykeség. Kis hegyes, fekete szakálluk, bajuszuk volt, karjukkal széles kört írtak s egykettőre a földre vetették magukat. Mögöttük két köpönyeges szolga cipelte befelé az ajándékokat, s a kán még nem is szólhatott, amikor már lerakta az emelvény széles lépcsőjére. Gyönyörű metszett üvegholmik, kristályserlegek és kancsók, ezüstbefoglalt, újszerű tükrök, ötvözött nyelű tőrök, villogó aranyból vert s üveggel bélelt tálak voltak. Karcsú, finom ötvözetű, csillogó remekek, rubinttal, gyönggyel s türkizzel bőségesen rakva. Megért az egész egynéhány tengeri hajót vitorlástul, rabszolgástul, rakományostól.

- Beszélj - intett a kán s ezúttal nem volt oly közönyös és unott.

- Uram, - kezdte a velencések vezetője, széles kanyarítással társaira mutatva térdeltében s oly sebesen pergetve az olasszal kevert latin szavakat, hogy a tolmács alig tudta követni. - Venezia nagytanácsa és a dicsőséges Doge boldog, hogy jókívánságait általunk elküldhette. Hatalmas és ragyogó kán, orcád nyugalomra, megelégedésre s bölcs vidámságra mutat. Bár nyomorúságos ajándékaink le ne hangolnának s meg ne vetnél miattuk minket s Venezia nagytanácsát, mely szegény, mint a koldusok!

- Ajándékotok felvidít - szólt közbe a kán s kissé felemelte a kezét. - Őszinte szavaitok pedig megelégedéssel töltenek el. Mert látom, hogy szegénységetek az én gazdagságommal vetekszik s mégsem bízzátok el magatokat.

A hegyes szakállú úr felegyenesedett s éneklő, csicsergő, elragadtatott hanghordozással beszélt tovább.

- Uram, adja Isten hogy kincseitek gyarapodjanak, ha nem is ezzel a csekélységgel, hanem azzal az ajánlattal, amelyet az Adria királynőjének tanácsa és a dicső Doge izen neked általunk.

- Halljam bölcs ajánlatotokat!

- Az utak, uram, melyek India kincseihez, fűszereihez, csudálatos városainak gazdagságához vezetnek, Turgain, Kokandon, Sogdián, Baktrián s Parthián mennek át. Mióta ti, uram, egyesítettétek az egymással oly sokáig átkos viszálykodásban s vetélkedésben élt tündöklő népeket, s a Világ Urának álmai megvalósultak, karavánjaink és hajóink szárazföldön és tengeren egyaránt bátran közlekedhetnek, áldást vivén távoli országokba s áldást hozván a közeliekbe. Amerre pedig áruink elvonulnak, felvirulnak a népek, árad a pénz, jólét, boldogság tündököl. Vámjaink és a szállításért fizetett rengeteg bér, uram, mint életet adó meleg vér tölti meg a birodalom testét.

- Távol kezded - intette türelmetlenül Batu.

A tolmács kapkodva fordította mongolra az olasz-latin keveréknyelvet. Alig hallgatott el, a velencés bocsánatkérőn mélyen meghajolt, kezét széles ívben a szívére nyomta.

- Uram, mennyivel több fát, selymet, fűszert, rabszolgát, aranyat, gyapjút, drágakövet szállíthatnánk, ha a szárazföldi utat megrövidítenéd azzal, hogy magyeri földön vezetnéd át Nyugatról Kelet felé, hogy így hajóink rakományát tovább bocsáthassuk a karavánok útján, s mennyivel békésebb, biztosabb lenne hajózásunk is, ha Dalmácia partjain nem néznénk farkasszemet a magyeri királlyal, a Spalatóban, Trauban, Zárában kevélykedő s Venezia ragyogását fenyegető magyeri seregekkel. Uram, Coloman király Kroátiában ül, püspökei, espánjai a dalmát várakban. Sanyargatják, adóztatják, üldözik s megbénítják e régi városok kereskedőit, civiseit, rémületben tartják, bizonytalanságban rettegtetik. Ha a te bölcs, békés, szilárd s igazságos uralmad kiterjedne a Kárpátokon túl is, ama kevély Béla s öccse, Coloman, valamint a dalmáciai várakban ülő seregek megszűnnének fenyegetni az emberiség boldogulásának ragyogó eszközét, a kereskedelmet, a gazdagság és béke harcosát, úttörőjét, Kelet és Nyugat diamántos aranykapcsát... Uram, egész Nyugat, az egész latin világ, a békét s boldogságot teremtő kereskedelem tengeri királynője s minden respublica hálákat adna néked... nem szólván a bőségesen ömlő vámokról, a virulást teremtő szállítási költségekről, az egész Keletre felragyogó jólétről.

Ismét széles karlendítést kanyarított, mintha Keletet s Nyugatot egyetlen kereskedői öleléssel akarná magához szorítani s azután Batu fenséges lábai elé helyezni. Sovány olajbarna arcán elragadtatott mosoly, fekete bogárszemében villogó örömmámor, reszkető hegyes szakállkáján kéjes borzongás sugárzott. S vele együtt sugárzott a két másik velencés is. Az öregebb hevesen bólogatott, a fiatalabb meg szívére tette a kezét, úgy, hogy szikrázó hatalmas gyűrűi mindenkit elbájoljanak.

- A bölcs ajánlat Venédzia magas tanácsának s tündöklő Dogéjének okosságára, éles elméjére vall - felelt a kán lassan. - Valóban, minden nép boldogságát a kereskedelem hozza meg. Ez az én véleményem is. Bizonyos, hogy a nagy kán szintén egyetért velünk, urak. Most menjetek szállásotokra, egyetek, igyatok s pihenjetek. Holnap reggel megtudjátok a választ.

Intett s a három velencés nagy fürgeséggel, lendületes mozdulattal s elragadtatott arccal a szőnyegekre vetette magát. Majd felszöktek, gyors ütemben hátráltak, ott szélesen kitárt karral térdet hajtottak s átlépve a küszöböt, arccal a kán felé kifordultak a sátorból. Ajándékaikat Tanna összenyalábolta s bevitte a szőnyegekkel elválasztott fülkébe, Batu mögé.

- Lám, - sóhajtott a kán gúnyos mosollyal s leseperte a lakkasztalkáról a teljesen elfonnyadt, ottfelejtett virágokat, mint a szemetet - csak a császár követei kellenének még. Tengriden sekor! - kiáltott fel undorral, hálát adva Tengrinek, hogy túlesett rajta.

5.

A szétdúlt városban csak halványan pislákolt az élet. A faházak tövig leégtek, órákig romhalmazok között lovagolhatott az ember s nem látott egyebet füstös, üszkös szemétdomboknál. Valaha emberi életeket, családok örömét s gondjait rejtegető meleg kis hajlékokból nem maradt egyéb marék hamunál, egy halom vályognál, néhány összetört egyszerű bútordarabnál, elhasogatott ruhánál, döglött házőrző ebnél, sárba taposott szerszámnál. Csak a vár falai maradtak meg többé-kevésbbé, de azokon is szörnyű sebhelyek tátongtak, omladékok tornyosultak. És a fejedelem, a hercegek palotái. Ezeket kímélték a hódítók, mert úgy gondolkodtak, hogy tele vannak kincsekkel. És néhány betört kupolájú, ledőlt tornyú templom. Némelyikben épen maradtak a harangok. De az általános és alapos fosztogatásban ott sem menekültek meg az egyházi edények, oltárterítők, papi ruhák, egyházi zászlók.

A férfiakat, akik nem menekülhettek el a város elfoglalásakor, vagy nem tudtak elbújni a föld alá, kardélre hányták. A házaikban rettegő gazdagokat - főkép földesurakat - tolmácsok útján előhívták s megkérdezték tőlük, hol vannak a kincseik. Amikor megmondták, remélvén, hogy ezzel megvásárolhatják életüket, egy csapatba terelték őket, a katonák rájuk rohantak s jól irányzott döfésekkel késeiket a vállperecükbe mártották. A fosztogatás tervszerűen történt. Minden házcsoportot végigjártak, a romokat feltúrták, az épen maradt épületekben mindent felforgattak, a pincéket feltörték, mindent megvizsgáltak, számbavettek, halomra hordtak, értéke és fajtája szerint csoportosítottak s azután a fejedelmi palota egyik udvarán összegyűjtötték. Senki sem vett el semmit, míg a fosztogatás eredményének szétosztásával megbízott tisztek igazságosan fel nem osztották a különböző törzsbeliek mongoljai között. A zsákmányból persze kizárták azokat, akik csak az utóbbi időben, a sereg győzelmei közben, erőszak hatása alatt s nem önként csatlakoztak a sereghez.

Megmaradt a városban egy csomó öregember, asszony és gyermek. Az asszonyok közül a szépeket összeterelték és felosztották maguk között. Ez azonban nem mentette meg őket a haláltól. Mert hátra, a kashoz, ahol a mongol és egyéb törzsek asszonyai tanyáztak, nem küldhették őket. Ott az asszonyok ölték volna meg lassú halállal, dühös, féltékeny kegyetlenséggel. Hát még nekik volt jó, hogy kést, kardot sújtottak beléjük. Szenvedéseik megrövidültek s nem kellett megismerkedniök a kasbéli asszonyok vérszomjas bosszújával, a válogatott kínzásokkal: leforrázással, nyelvkitépéssel, karóba ültetéssel. Annak volt igazán szerencséje, aki megőrült. Mert vagy öntudatlanul hányta a keresztet, imádkozott s Jézust, a Szűzanyát, szent Miklóst hívta segítségül s a túlvilági boldogság aranyképeire függesztett szemmel pusztult el, vagy nevetett, kacagott tébolyában s úgy múlt ki nevetés közben, a sárban henteregve.

Ahol a végső kétségbeesés fegyvert adott az emberek kezébe s reménytelen harcra kényszerítette őket, meghaltak a gyermekek is... Sok gyenge kis testet tiportak szét a kemény csizmák, sok szőke fejet zúztak szét a csákányok, sok kék szemet törtek össze az ólmosvégű korbácsok. És a romok között sok gyermek hevert halott anyja megdermedt karjai között, egyik kezében búzalepényt szorongatva, a másikban görcsösen markolt göröngyöt.

De Batuéknak s az egész birodalomnak kereskedők kellettek, mert hiszen ők nem míveltek földet, nem űztek ipart, nem bányásztak és nem szőttek. Mindazt, amire szükségük volt, s amivel életüket és környezetüket széppé tették, messze földről a kereskedők hozták el nekik. Lenézték s megvetették a kereskedőt. Szaudakár-nak, azaz szenvedélytől, búskomorságtól meglepettnek nevezték. Olyannak, aki selymek, ékszerek, drágakövek, szerszámok, rizs, búza, mindenféle prémek s egyéb holmik között turkál, összegyűjti és kötegekbe szorítja a pusztaságok gyapját, az erdők cirbolyamagvát, a folyók kaviárját, az orduk állatbőrét, északi tájak agancsát, s mindezzel rogyásig rakva tevéit és málhás lovait, vagy ökrös telegáit, hónapokon át vonul kietlen tájakon, homokon és jégen, hegyen-völgyön és síkságon, folyón és sivatagon, virágos réteken és sziklákon, fagyban és forró napverésben, hogy Bokharából aranyékszert és szőnyeget, Khivából selymet, Khatajból csecse-becsét, mozaikos asztalkát, gyermekáldást biztosító orvosságot, rizst, Indiából elefántcsontot, pézsmát, Buddha-bálványt, kéjfokozó kenőcsöt, halványpiros fátylat, a Pamirról vastag jakszőrt, rókaprémet, az Altájból aranyat és sót cseréljen. És utazzék ismét vissza ezer és ezer mérföldön át, a kanyargó karavánutakon, háljon szabad ég alatt, rettegjen rablóktól, gonosz dsinektől, betegségek lelkeitől, vihartól és aszálytól. Megszállottaknak nézték őket, s nem értették ezt a fajtáját a megszállottságnak. De mert szükségük volt a kereskedőkre, ha csak tehették, kímélték őket. Áruikat elvették, de az életüket meghagyták, sőt vigyáztak rá, hogy biztonságban hozhassák kincseiket, mint a méhek. Ezért Halicsban is legelébb a kereskedők tünedeztek elő.

Amikor látták, hogy életüket nem kívánja senki, elhatalmasodott rajtuk a megszállottság. Isten tudja honnét és hogyan előkerültek az ezüstpénzek s megindult a kínai papírpénz lassú áramlása is. A Ker-balik tengiz partjai felől szivárogni kezdtek a görög és bolgár áruk. A Bokhara és Khiva meg Szamarkand felől áramló sokféle holmi kinyujtotta csápjait Halics felé, úgyszintén Északról, a mérhetetlen orosz erdőségek, folyamok irányából is. És a csengős tevék, telegák és málháslovak egyszercsak megjelentek a templomok s a fejedelmi palota környékén, hogy végül tanyát üssenek a palota különböző tágas udvarain is, szerájjá alakítva azokat.

Majd a mesterségek űzői bukkantak elő. A várost környező bozótokból és erdőkből hazaszivárgott a csizmadia, a kádár, a kovács, a bognár, szétnézett a romok között s búsan megsiratva háza édes szépségeit s a rombadőlt esztendőket, összetákolt valami fedelet a maradékokból. Majd szerszámot cserélt, faragott vagy lopott s keserű sóhajjal hozzálátott a munkához. Vékony, szomorú, alig pihegő élet volt ez, de csirája a hatalmas életnek! Ahol megmaradt az asszony, feltámadt a remény, hogy Isten megáldja még őket gyermekkel. Ahol megmaradt a gyermek, ott felcsillant a jövendő is. A füstös, téli esőtől mosott romok között kalapácsok csattogtak, fűrész sikoltott, gyalu hersegett, s a siket némaságban felhangzott egy-egy alkudozó emberi hang.

Aznap, amikor Batu és társai tanácsot tartottak, Mong, a khatai - vagy ahogy Batu ellenfelei s irigyei csúfolták: a mandzi - erről beszélt Batuval. A kán maga ment a kataj szögletes, csengőkkel díszített sátorába, felült a kangra s egy szilke teát hörpölgetve hallgatta Mong tanácsait.

- Hatalmasok vagytok, - dünnyögte a kataj szintén a kangon ülve s bő sötétkék köntösébe burkolózva - csakugyan, hatalmasok vagytok, kán! Melt tudtok ölni és lombolni.

- Aki öl: él - szólt Batu s elégedetten mosolygott.

- De aki mindent megöl, önmagát öli meg - duruzsolta Mong egykedvű arccal s hosszú, vékony bajuszát dédelgetőn megsimogatta. Olyan volt ez a bajusz, mint valami kerek, sárga tök elhervadt indája.

- Ha mindenki ellenáll, mindenkit meg kell ölni - vetette oda Batu s ivott egy kortyot az illatos, zöldes italból.

- Végül magunk is meghalunk s nem marad belőlünk semmi - folytatta Mong, mintha önmagának beszélne. - Hiábavaló az élet, ó kán, de még hiábavalóbb a halál. Leghiábavalóbb pedig az a halál, amelyet magunk okozunk.

- Mong, ismét kalodába veretlek - fenyegette összevont szemöldökkel Batu s letette a vékony, halványpiros, virágsziromhoz hasonló porceláncsészét. Keskeny szeme sarkából szürke pillantást sütött reá.

De a kataj nem hökkent meg, csak a fejét csóválta. Szűk szemét behúnyta s oly közönyös arcot vágott, mint amilyen a gondolkodó kis szobor volt a sátor túlsó sarkában.

- Volt egyszer egy mohal. A mohalnak Isten kolbácsot adott a kezébe s azt mondta: éledj, fiam, büntess meg minden népet, amely ellenáll az igazság tölvényének.

- Dsingisz bogdo... - sóhajtotta áhítattal Batu.

- Isten ostola végigvelt minden népeket, amelyek nem fogadták el a yasszut. De volt az Isten ostolának, a Világ Ulának egy kataj szolgája. Úgy ívták, hogy Je Liu Kutsáj... Ez a kataj nem volt olyan szegény, hitvány, nyomolult és ostoba féleg, mint amilyen Mong. Melt ő azt mondta a Világ Ulának: a jó íjj készítéséhez jó íjjfalagóla van szükség, de egy bilodalom igazgatásához bölcsesség kell.

Mong elhallgatott s lapos, közönyös szemét a kánra vetette. És látta, hogy Batu az emlékezéstől meghatottan ül a kangon, vastag, rövid ujjai vigyázva emelik a lepkekönnyű csészét, szürke, félelmetes szeme pedig a csillogó italba bámul.

- Én nem tudom, ulam, mit jelentett Je Liu Kutsáj mondása, - folytatta halkan Mong - de azt tudom, hogy a Világ Ula megéltette. A Világ Ula nem volt oly nyomorult, hitvány és ostoba féleg, mint én, ulam, a te labszolgád. Ő megéltette Je Liu Kutsájt.

Kint szél fújt, alkonyodott. A sárga-fekete szőnyegekkel takart sátor sarkain halkan csilingeltek a csengetyűk.

- Ha én is oly bölcs lennék, mint amilyen Je Liu Kutsáj volt, - dünnyögte azután a kataj közönyös képpel s összefont, vékony kezét az ölébe pihentette - azt mondanám, ulam: hallgasd a csengetyűket a szélben. Hallod, úgy-e?

- Mit törődöm én a te csengetyűiddel - mordult fel gondolataiból a kán.

- Úgy van, ne is tölődj, ulam, ezt akaltam mondani! - örvendezett szokatlanul élénken, s mintha keskeny ajkai közül halvány mosoly játszott volna. - Éles elméd van, eltaláltad, amit mondani akaltam. Ezek a kis csengetyűk, figyeld csak, szépen összehangzanak! Van közöttük mélyebb hangú, mint a kakuk szava s vékonyabb hangú, mint a pacsilta, vagy a fecske csicselgése. Hogy összehangzanak, ulam! Amint a szél lengeti őket, hogy összehangzanak!

Megint elnémult s fülelt, mint az ürge. A kán is akaratlanul a csengetyűk csilingelésére, édesen zenélő játékára ügyelt.

- De elhatáloztam, hogy összetölöm őket, ulam!

Fürgén s mintegy megdühödve lelépett a kangról és szűk, sarkatlan saruiban nesztelenül a sarokba sietett. Egy dzsida hevert ott, gazdátlan dzsida. Isten tudja, mire kellett az a katajnak. Megragadta s kiugrott vele a sátorból.

- Hej! Bolond! - kiáltotta Batu meglepődve.

- Szólottál, ulam? - fordult vissza ártatlanul Mong és sárga képén egy gyermek butasága ragyogott.

- Mért akarod leverni ostoba csengetyűidet, mi?

- Hogy lásd, ulam, vajjon összehangzanak-e akkol, ha levelem őket. Vagy ha csak kettőt-hálmat velek le közülük.

- Ülj vissza, - mordult rá rekedt, fenyegető hangon a kán. - Unom az ostobaságaidat. Nem is értem, miért hurcollak magammal mindenfelé...

- Mondom, ulam, nem vagyok olyan bölcs, mint Je Liu Kutsáj... De te oly hatalmas vagy, hogy megbocsátod ostobaságomat.

Batu mogorván ült a kangon és aranytól terhes övébe dugott késével játszott. Félig kivonta, majd megint visszanyomta. Arca sötét volt és fenyegető. A kataj félénk oldalpillantásokat vetett reá, hosszú bajuszát simogatta s meg sem moccant.

- Kalodába velhetsz, ulam, - suttogta halkan, - de a csengők nem fognak összecsengeni.

A kán indulatosan tapsolt. Nyomban belépett Tanna s mélyen meghajolt előtte.

- A szuzdáliak legyenek készen. Várom őket.

Tanna ismét meghajolt s hátrálva kiment.

- A csengetyűk közül csak azokat kell leverni, amelyek rozsdásak, - dörmögte.

- Dsingisz bogdo is ezt mondta volna, - bókolt a kataj s ültében mélyen meghajolt, vékony kezét összetéve a mellén.

Valóban, miért hurcolta magával ezt a közönyös arcú, cingár embert? Talán szüksége volt a ravaszságára? Nélküle nem lehetett volna olyan tökéletesen eligazítani a kémeket, eljuttatni az ellenséges földön megvesztegetésért sóvárgókhoz az árulás díját? Hiszen ravasz vezérei voltak elegen. És a kémkedés a kataj nélkül is tökéletes lett volna. A dirhemek ezüstérmei is elgurultak volna a maguk útján Mong nélkül.

Je Liu Kutsáj sokat segített Dsingiz kánnak abban, hogy mérhetetlen birodalmában bölcs és eredményes kormányzás épüljön fel. A nagy hős maga nem tudott írni-olvasni, s inkább katona volt, mint hivatalnok. Je Liu Kutsáj azonban a katajok évezredes gyakorlatával tudta mérlegelni a birodalom vidékeinek, népeinek, foglalkozásának súlyát, egybe tudta hangolni a csengettyűket. Ezért bízott Mongban Batu is. Ezért cipelte magával erőszakkal, külön csapatot rendelve védelmére, külön szekeret a sátra, könyvei és üveg, meg porcellán csecsebecséi számára, rabszolgákat a szolgálatára és ujgúr írnokokat, hogy intézkedéseit leírják. Mint harcos, lenézte Mongot, de tartott is tőle, akár valami varázslótól. Idegen volt tőle ez az ember, nem tudott teljesen átlátni félig hunyt szemén, mozdulatlan arcán, keskeny ajkának csendes, titokzatosan gúnyos mosolyán, sima, szinte megszégyenítő viselkedésén, de érezte, hogy a csendes, elmélkedő kataj nagyonis átlát rajta. Ezért néha megharagudott reá, szabadulni akart tőle. Kalodába vetette s kiadta a parancsot, hogy öljék meg. De alig ült Mong a kalodában, már megbánta, maga elé hivatta s kérte, bocsássa meg hirtelen haragját. Főként akkor történt ilyesmi, amikor a kataj a leigázott nép kíméletére tett előtte célzásokat.

Az orosz fejedelemségek leigázásával sok munka szakadt a katajra. Öt ujgúr írnoka késő éjszakáig a sátrában ült, ő meg fenn kuporogva a kangon és a faszén pislogó parazsa fölött melengetve vékony kezét, cingár testén összehúzva gyapottal bélelt hosszú kék köntösét, halk, közömbös hangon diktálta nekik a jarjlikokat, az adókivetésről, behajtásról, a népszámlálásról, a papok szabadságáról s az erdőségek között lakó fejedelmek kötelességeiről intézkedő iratokat. Majd meg a darugok érkeztek meg messzi földről, hoztak hírt a népek sorsáról. Ekkoriban mindennaposak voltak a lázadások. Azok az orosz fejedelemségek, melyeket szörnyű kegyetlenséggel feldúltak, gyötörtek, raboltak és megaláztak, csak keservesen nyugodtak bele sorsukba. Hol Novgorod "végei" zendültek fel, hol Rosztovban, Szuzdálban, Vlagyimirban támadt lázadás. A vérig elkeseredett oroszok csapatostul bújtak elő a romok közül, megrohanták a baszkakokat s különítményeket, akit lehetett: ugyanoly kegyetlenséggel megöltek, amilyen kegyetlenül bántak ők velük. S ezek az erdőlakó népek ugyancsak értettek a kínzáshoz! A magukkal hurcolt mongolokat többnyire két cölöp közé feszítették ki kötelekkel s a gúzst addig húzták, míg a szerencsétlenek ízenként szét nem szakadtak. Persze, gyakran egy álló napig is tartott ez a lassú kivégzés. Ilyenkor elkövetkezett a kíméletlen megtorlás. Mong dolga az volt, hogy enyhítse a megtorlást. Igy nem tudja behajtani az adót, - panaszkodott. Igy nem birodalom, hanem egy nagy vesztőhely lesz Dsingisz öröksége. A kereskedők megriadnak, elapad a gabona, prém, fegyver, selyem s egyéb szükséges áruk forrása. És a csengetyűk nem csengenek össze tisztán... A romok között csak giz-gaz nő, csak patkány és pók tanyázik, csak a keselyűk híznak kövérre!

S a kataj sátrában megjelentek a novgorodi, szuzdáli, kijóvi, vlagyimiri vjecsék és votcsinák követei vastag prémkucsmáikban, prémes köntöseikben, bocskoraikban s hajlongva és siránkozva adták elő Mongnak, hogy nekik a zendüléshez semmi közük, azokat a szmerdjik, azaz parasztok, a "feketék" tömege támasztotta, hogy ők maguk sem bírnak a pogosztjival, az állami földek parasztjainak közösségeivel, hiszen a metropoliták naponként imádkoznak a mongol urakért és Dsingisz csodálatos törvényeinek uralmáért... Mong egykedvűen ült a kangon és keskeny szemrése közül hidegen bámulta a hajlongókat, mellverőket, siránkozókat, bólintott, s amint elbocsátotta őket, tapsolva hívta darugjait. S a csendes, kopasz ujgúr írnokok szorgalmasan rótták a kacskaringós betűket, a csengős hírnökök vágtató lovakon vitték a jarjlikot a baszkakhoz, hogy csendesség és béke napsugara csalogassa elő az összedőlt hajlékok közül az élet kicsiny virágait.

Mong ismerte és értette a leigázott népek természetét, nyelvét, szokásait, vallását, törvényeit s ezért kellett Batunak. Mong talán sohasem aludt, hanem még hajnalban is tanult. A sárga selyemkendőbe burkolt nagy fatáblás könyveket, hajlongó áhítattal forgatta, vékony ujját lassan sétáltatva a sorokon, jobbról balra, vagy felülről lefelé. Mong tudta, hány "végből", vagy pjatinából áll a novgorodi fejedelemség, hány pap lakik Kijóvban, hány révész dolgozik az Etil, Káma vagy Ilmen partjain, hányan vannak a zsitjij - a gazdagok - tanácsában, hányan az "urakéban" s hányan a vjecsékben, tudta, hol s miként élnek a finn merjákok és muromok, a legeldugottabb vjaticsokon éppenúgy ismerte a népek, törzsek, ágak és nemzetségek szövevényét, mint a sztyepen, s nemcsak azzal volt tisztában, ami ma, tegnap, vagy tíz év előtt, hanem azzal is, ami száz, sőt ezer esztendeje történt. Voltak könyvei, melyekben tussal festett betűkkel örökítették meg a hiung-nuk tetteit, a Menny Fiainak harcait, császárjainak vitézi és tudósi cselekedeteit... Mong nyugodt mosollyal dünnyögte Batunak, hogy minden elmúlik és minden örök.

Ezért hurcolta magával a kán, ezért vigyázott reá s ezért dühödött meg néha annyira, hogy ki akarta végeztetni... Az ilyen hirtelen kitöréseket különben Mong ugyanolyan hideg mosollyal s közönnyel fogadta, mint minden egyebet.

- Egyszer megmérgez, - gondolta titkos borzongással Batu, amikor elnézte a cingár katajt a kangon s szeretett volna belehatolni hűvös pillantásának mélyébe. - Egyszer feltámad ellenem s rámuszítja az aljas gyűlölködőket, a kis szemétnépeket... Akiket csak ő ismer. Lassan dolgozik, mint fában a szú. Szétrágja a Jasszu birodalmát. Ő és a többi kataj. A bölcsek és a szukák...

Ahogy kilépett a kataj sátrából, nyomban csatlakozott hozzá Tanna és a testőrök csapata. Hatalmas, kupolás sátra felé ballagva azzal a nehézkes, kajla járással, dülöngélő testtartással, amely az örökös lovaglás következménye volt, végigtekintett a domb alatt vonuló tájon. Nagy sürgés-forgás volt mindenfelé, mint a hangyaboly, zúgott és nyüzsgött a tábor. Meleg déli szél fújt, a felhők nagy rongyokban úsztak a halvány égbolton és bágyadt fénnyel kicsillogott közülük a télvégi nap. Mindenfelé csillogott a víz. Erős föld- és mocsárszag terjengett a hűvös levegőben. Batu mélyet szippantott, széles, hatalmasan boltozott mellkasa hullámzott a puha bőring alatt. A kán minden ízében feszülő cselekvési vágy csiklandozott. Gyönyörködve szemlélte a távolban iramló lovasokat, a nyergükkel, fegyverzetükkel babráló csoportokat, egy müszülmén turkomán csapatot, amely karimás kalpagot viselt, de hogy eleget tegyen a Korán parancsának, elöl behasította, nehogy keresztény kalapnak nézze valaki. Lófarkas dzsidák lobogtak a tümén-agaszik sátra előtt, egy beglerbegé előtt pedig, amely magasabb halmon állt, hatalmas vérvörös lobogó lengett, mint félelmes lángnyelv. Jüz-basik lovagoltak a tümén-agaszik sátra felé tanácskozásra, az elöljáró lovas peregve verte a nyerge mellett kétfelől csüngő üstdobokat. Úgy hangzott innen a távolból a lármás dobpergés, mintha babot zörgettek volna tömlőben. És a sátrak ezrei, mint gombák vonultak messze a síkságon, a tümén-agaszik lófarkas sátrai körül, széles utcákat nyitva a minduntalan végigiramló lovasok és készülődő, veszekedő, járó-kelő katonák számára. A kazák-kirgizek sátrai feketék voltak, mint a kucsmagombák, a kara-kirgizeké szürkék, mint a kicsiny szekfűgombák sűrű telepe, a turkománok sötétvörös és sárga nemezekkel borított sátortábora a sárgagombákhoz hasonlított. És a merjákok és pogány, erdőlakó oroszok csúcsos, fekete sátrai a földből kitúrt pöfeteg fekete gumóit idézték Batu emlékezetébe. Hosszan állt a dombon, testőrei némán ácsorogtak körüle. A kán nem tudott betelni népe engedelmes hatalmának szemléletével.

- Hajnalban! - fordult vidáman Tonnához.

- Éppen most jöttek meg a kárpáti ruszok követei, - jegyezte meg fátyolos hangon a kevésbeszédű Tanna s megsuhogtatta korbácsát.

- Ők elöl a fejszével.

- Ösmernek minden likat és árkot, - tette hozzá Tanna alig hallhatóan. Keskeny szeme sarkában száz vékony ránc ágazott. Ha ezek a finom kis ráncok megszaporodtak, ez azt mutatta, hogy vidám. Most nagyon sok volt belőlük.

Batu elégedetten tért sátrába. A piros kötelekkel, aranyozott oszlopokkal, sárga, fekete és fehér nehéz selymekkel és nemezekkel borított építmény szinte virágzott a dombon a gyenge koratavaszi napsütésben. Magas, széles ajtaja előtt csattogva lengett az öt, magas rúdon pompázó, vérvörös selyemlobogó. Fehér lófarkas dzsidák és lándzsákra tűzött lókoponyák egész erdeje vette körül a bejáratot. Batunak most ebben a díszben is különös öröme telt. A harsogva lobogó zászlók mintha égő városok ideszállott hatalmas lángjai lettek volna, készen, hogy felemelkedjenek s végig szálljanak idegen földek és városok fölött, mindenütt fellobbantva a győzelem, rémület és erőszak tüzes nyelveit. Batu hirtelen vad éhséget érzett. Szájában összefutott a nyál, nyakizmai megfeszültek, orrában édes illatok csiklandoztak.

- Ma Szevinhez megyek éjszakára, - mondta rekedten Tannának. Szevin vagy Szüjün, azaz: a Szerelem, a Szépség, a kis kataj nő volt, feleségeinek egyike, akit alig félévvel ezelőtt sorozott, a kasba. Kataj neve Kin-csi, azaz Aranyfogú volt.

Tanna meghajolt, és a kán belépett sátrába, vigyázva, hogy sem kötélhez, sem a küszöbhöz ne érjen.

A kúmiszos padkáról felvett egy ibriket, ivott egy kortyot, nem feledkezvén meg arról a néhány cseppről, amely a Földanyát illette. A sátor belsejét körülvevő részen az arannyal szőtt khivai, kataj, bokharai és szamarkandi szőnyegek és selymek között fegyvereiket csörgetve ácsorogtak a testőrök, s amint urukat meglátták, mélyen meghajoltak. Aranyveretű kardjuk, tegzük, csákányuk, övük és bőrpaizsuk sárgán ragyogott a bemosolygó napfényben.

Odabent hosszú, nehéz, mozaikkal díszített alacsony asztal állott megterítve. Aranybillikomok, kancsók sorakoztak rajta, mögötte pedig, a kán helyén, az emelvényen, tárt ölével várta a széles, mozdíthatatlanul súlyos, vert arannyal díszített s bíborpiros szőnyegekkel takart kényelmes ülőhely. A többiek számára csak alacsony, szőnyegekkel takart székek sorakoztak.

Mikor Batu belépett, senki sem volt a sátorban. Mikor azonban levetette magát a kényelmes ülőhelyre, tapsolt s jelt adott a többiek bevonulására. Minthogy az északi és déli sereghez már elindultak a kánok, csak Borundáj, Szubutáj Bahádur, a fia: Bogutáj, meg Sejbán volt Batu táborában. Belépve háromszor meghajoltak Batu előtt s a helyükre telepedtek. Csak ekkor lebbent meg az ajtó szőnyege s lépett be méltóságos tartással Aj-jaktim, a kán első felesége. Kövér, hideg tekintetű, alacsony nő volt, tetőtől-talpig aranyszövésű piros selyemben suhogott az asztalig, magas seö-keléjéről halványkék indiai peredse omlott a sarkáig, pirosra festett körmei villogtak, mint a vércseppek, keblén összetett kézzel mélyen meghajolt. Szénnel festett, kerek szemöldöke mint két íj feszült keskeny szemrései fölött. Csuklóin, bokáin szárazon zörögtek az aranyperecek, fülében villogva szikrázott a rubintokkal rakott iszirge.

- Aj-jaktim - dünnyögte nyájasan Batu s helyet mutatott maga mellett a széles, puha ülőhelyen. - Örvendezek, hogy égboltomra feljöttél.

Aj-jaktim, azaz Holdvilágom, elmosolyodott s felsietve az emelvényre, nehézkesen leült. Igazi mongol szépség volt, vaskos és kövér, mint a vánkos. Rövid, vastag lábszárát felhúzva maga alá hajlította és bő piros selymeivel befödte. Körülnézett a jelenlevőkön s ékszerei megvillantak, mintha apró tűk vagy tőrhegyek lettek volna.

Legutoljára a kataj lépett be nesztelen, szoros gyapjúpapucsában, bélelt sötétkék selyemköntösében, lelógó bajusza, mint valami cincéré, lengett kopasz sárga fejéről. Nyájas mosolyra derült, kezét bő köntöse ujjába dugva háromszor leborult a kán előtt, majd oly szerényen és szégyenkezve, mint egy megvert kisgyermek, letelepedett az asztal alsó végére, szemközt a kánnal.

Ezzel megkezdődhetett a csast-jimegi. Ölnyi aranytálakon sült, barna mártással leöntött lópecsenyét emelt be két khasz. Olyan szolgák voltak ezek, akik Isten akaratából, minden erőszak vagy betegség nélkül vesztették el férfiasságukat. Féltérdre ereszkedve töltötték a bort. Az aranytálon felhalmozott pecsenye a fiatal ló kövér hátából való volt. Különösen nagyrabecsült csemege. A kán felvetette sötét szemét az égre s áhítattal szólt:

- Bu bejimiszni igelim szu tabukni kilalim bahádur szen dagelim...

Valamennyim ájtatosan lehajtották a fejüket. Ezután Batu vett a tálból s utána mindnyájan vettek. A kataj elé porcellán-szilkében főtt rizst helyeztek s két elefántcsont pálcikát. Ő a maga módján evett, szaporán emelgetve a rizst pálcikáival.

Míg ettek, csend volt. A hús után újabb széles aranytálban talkán, azaz pirított köles, majd baurszak - sült tészta - és sok gyümölcs következett. Közben bőven ittak. Csak amikor a gyümölcsöt is az asztalra tették, oldódtak meg a nyelvek. Batu vidáman kupát emelt s ráköszöntötte Sejbánra. Ez is fenékig ürítette hatalmas kupáját. Az ivásban elöljárt Aj-jaktim. Holdvilághoz hasonlóan mosolygott, szüntelen tölttette a bort a féltérdre ereszkedett khasz-szal s mindig fenékig itta a kupát. Általános, vidám beszélgetés, nevetgélés, kötekedés folyt. A vén Szubutáj vicsorogva mesélte el, hogy ereszkedtek alá még Dsingisz bogdo alatt az égbe-nyúló hegyeken Kharezm függőkertes, gyümölcsös, rózsaligetes dombjaira, s hogy gázoltak szügyig a hóban a lovak. Az emlékezéstől a maga módján meg is hatódott. Batu ezt észrevéve, tapsolt s Tannának megparancsolta, hogy jöjjön be a kobzos.

A baksi csakhamar megjelent. Tömzsi, csupasz, sötétképű, nehézmozgású ember volt. Hóna alatt jatugánt szorongatott. Háromszor leborulva a kán előtt, lábait maga alá szedve leült s térdére fektette hangszerét. Vele együtt oldalgott be Arszlán, a szelíd leopárd. Sötétpettyes teste kígyózó lopakodással sündörgött az asztalnál ülők lábához, hízelkedve dorombolt és pislogott, mintha álmos volna.

- Arszlán! Arszlán! - kiáltott vidáman Batu s a nagy macska morranva ugrott fel hozzá, első lábával dagasztani, taposni kezdte a combját, mint a macska, amikor fon, majd hosszas fészkelődés után lefeküdt s fejét a kán térdére tette. Batu simogatta, játszott a fülével s Arszlán, mintha nem is lettek volna ujjnyi karmai és a torkot egyetlen harapással feltépő fogai, lustán, szelíden szundikált ura ölében.

Aj-jaktim utálta Arszlánt. Most is gyűlölködve nézte.

- Mikor kergeted el azt a kataj szukát? - kérdezte halkan és mosolyát egy pillanatra le nem vetkezve.

Batu, akármily jókedvű és nyugodt volt is, erre a kérdésre elkomorodott. Keskeny szemhéját lebocsátotta s megmerevült arcán lassan terjengett a düh szürkesége.

- Hagyd a tadzsikot - dörmögte rekedten.

- Nem is tadzsik, rosszabb - suttogta a mosolygó, kövér asszony szelíden. - Mandzi.

Batu ingerülten vonta össze vékony szemöldökét s arca megrándult. Mindenki félt ettől a jeltől, csak az asszony nem. Ő volt a Holdvilág, húsz éven át a kán gondjainak, vágyainak, harcainak és nyugalmának részese s legkedvesebb gyermekének, Sertáknak anyja. Batu tizenöt éves volt, amikor megvette. Csak amikor Sertákról kiderült, hogy Kojátnak, a keresztény papnak titkos tanítványa s meg is keresztelkedett, amikor a teljes számban keresztény Karait- és Naimán-törzsbeliek között érezte magát csak jól s egy nap zordul odavágta apjának, hogy nem ért vele egyet s nem is tartózkodik szívesen a táborában, hidegült el közöttük a kapcsolat annyira, hogy Batu egyre-másra vette maga mellé az új feleségeket. Még ha csak ágyasok lettek volna! Rabszolgák, a pillanatnyi öröm kielégítői! De előkelő nemzetségből való feleségek voltak s Aj-jaktim megismerte az irigység, féltékenység és mosolygó arc mögé rejtett halálos gyűlölet szenvedéseit. Igy Kin-csi, az Aranyfogú, a kicsiny, vékony, tipegő, riadozó kataj nő éjjel-nappal attól rettegett, hogy Aj-jaktim bosszút áll rajta, megmérgezi, leszúratja, vagy ami még borzalmasabb, a kán távollétében agyonkínoztatja.

Ahogy az asszony elsuttogta szokásos kívánságait a mandzit illetőleg, Batuban felkavarodott az indulat. Eszébe jutott Serták, a kemény, daliás, keresztény fiú és szívére lassan rácsavarodott a csalódás mérges kígyója. Hányszor simogatta Serták fejét, amikor még gyermek volt és sátrában a puha prémeken aludt, hányszor vitte magával, hogy lovagolni, nyilazni tanítsa s hogy átforrósodott, amikor látta a fiú ügyességét, bátorságát. Hányszor mesélt neki esténként, amikor tüzek lobogtak a táborban s a düdük sípja, a jatugán pengése végigsírt a csendes estén, a Világhódítóról, az Isten Ostoráról, a Hatalmasról, Dsingisz bogdo-ról... És a nagy kán hira-ordájának fényéről, Tai-csinről és Pian-fu-ról, az Aranykirály csodálatos városairól, Kambaluk hatalmas fáiról, szökőkútjairól s ragyogó palotáiról, Temudsin törzsének szegénységéről, a kisfiú csodálatos útjáról, hogyan jutott a lovát kereső vándorlástól a világ urának aranyszékéig, a Jasszu törvényeinek bölcsességéről és az ölés, a folytonos harc isteni parancsáról. Most már az a fekete, kemény, őszinte fiú elveszett. Ezt a Sertákot, aki szembeszáll apjával s lábbal tiporja az atyák tiszteletének, a feltétlen engedelmességnek törvényeit, már csak megölni lehetne. De Batu, aki oly nyugodtan ölt és öletett, aki még csak örömet és kéjt sem talált az ölésben, annyira közömbös, mindennapi dolog volt számára, nem tudta megöletni Sertákot. Nem volt a táborában már két év óta. A Naimán-törzsnél táborozott, annál, amelyet néhány szélső törzzsel együtt a csete-mogulok közé soroztak. Batunak, a Ragyogónak, mindig sikerült minden. Hosszan, mélyen s komolyan elmélkedett, szigorúan megmérte a valóságot, szilárdan határozott s egyenesen tört arra, amit kitűzött maga elé. Komoly vereség sohasem érte. Öröme telt Aj-jaktimban, s gyermekeiben, később Agianitban, azután a többiben s az ő gyermekeikben. A mérkőzés, mely Csagatáj utódaival oly elkeseredetten folyt, az ő javára ütött ki: megkapta az egész nyugati részt, Kipcsákot a Tigre, azaz Etilig s lent a Ker-balik tengizig, fent a Jajagig. S amikor az Aranyhorda élén e nagy és gazdag birodalom kiterjesztését elhatározta s pillantását átfúrta a Kárpátokon, sőt az Alpokon s látta a mérhetetlen távolban az Óceán ködös hullámait is, minden úgy történt, ahogy akarta. Most itt állott az Oroszkapu előtt. Hajnalban megindulnak a seregek, egyik fel, a lengyelek, a másik le, a kúnok ellen, ő pedig, mint a dzsida acélos, könyörtelen hegye, egyenest előre, Buda felé. Megyeri földön rémület és hetyke nemtörődömség uralkodik, a dirhem gurul, a kataj papírpénz repül, mint hatalmas fa szélsodorta levelei, titkos üzenetek kígyóznak onnan ide s innét oda, a megölt Apodfia Dénes nádor egykori hívei, Laczkfia, Szakállas Mika, Barszfia Miklós és a többiek üzengetnek Nyugatra Frigyesnek, Keletre neki... A hadjárat győzelme biztos...

Csak egyszer szenvedett vereséget. A legkedvesebb fiánál.

Arszlán, a szelíd leopárd, pislogva hevert a térdén. Ez a vérengző vad oly kezes volt, úgy ragaszkodott hozzá, mint egy macska. De a fia elhagyta őt.

Míg így töprengett s hevesen vágyakozott rá, hogy már a Kárpátokban s az ellenség előtt legyen, a baksi bús lelkesedéssel pengette jatugánját s üvöltő hangon dalolt Dsingiszről, a Kharezm ellen vonuló seregek erejéről, a zord hegyek hóviharairól s a hősök vad rohamainak szörnyű görgetegéről. Mindnyájan lehajtott fejjel hallgatták, a vén Szubutáj szeme elhomályosult, keze görcsös ökölbe szorult, ráncos homloka kipirult. Csak Batu nem figyelt az énekre és szívét komor indulatok facsarták. Amikor az ének befejeződött és a jatugán húrjai magas zengéssel elnémultak, kezét kissé felemelve intett. Az asztaltól felálltak, mélyen meghajoltak a kán előtt s rang és kor szerint kimentek a sátorból. Utoljára Aj-jaktim állt fel, vigyázva lelépegetett az emelvényről s mélyen bókolva, kiment ő is. Batu egyedül maradt.

Még át kellett esnie a szuzdáli követek fogadásán, a vlagyimiri vjecs kegyelmetkérő küldötteinek elutasításán. A kán rettenetesen unta mindezt. A koratavaszi nap alkonyatra hajlott, őt fűtötte az étel és az erős bor. Elhatározta, hogy míg összegyűlnek az orosz dolgokat ismerő és intéző dorogok, kilovagol s megszemléli a tábor távolabbi részeit.

Tapsolt Tannának. Lovát elővezették s ő futtában szökött fel reá. Sarkaival megszorongatva az izmos, alacsony, szívós kis paripa vékonyát s tágra eresztve a kantárt, Tonna és a testőrök csapatának kíséretében leügetett a dombról.

6.

Mire a tábor legdélibb végére, a turkománokhoz és kara-kazákokhoz ért, már jócskán besötétedett. Vörösen lobogtak a tüzek mindenütt. S a táncoló fényben sötétbarna, széles, vidám arcok, keskeny, okos szemek és hófehér fogak villogtak, nevetés harsogó derűje csapongott. A sátrak elé kötött lovak elégedetten hersegtették a szénát. Főtt köles, fokhagyma, lótrágya és bőrruhaszag terjengett a levegőben. A katonák felugráltak a kán jöttére s harsogó rivallgással köszöntötték. Batu mosolyogva integetett.

Átlovagolva a táboron, mindenütt felzúgott ez a vidám rivallgás, mindenütt felpattantak a tereferélő, nevetgélő, kását faló, kúmiszt iddogáló, lovakkal babráló emberek. Jókedv és öröm hullámai torlódtak körülötte. Emberek és lovak pihentek voltak, kivették részüket a halicsi táborozás örömeiből s készek, hogy bármely pillanatban a halál elé száguldjanak.

A turkománok táborának szélén helyükön voltak az őrök s esti kőrútjukat végezték az on-basik. Rend, vasfegyelem és jókedv áradt mindenfelől. A tizennyolc emberre számított sátrak hajszálig egyformák voltak s egyformán álltak, mindenütt ugyanazok a vastag gyapjúkötelek feszítették ki ugyanazokat a sötétsárga és vörös nemezeket, ugyanúgy égett előttük a tűz. Ugyanazok az erős, vállas, zömök, bőrruhás férfiak hevertek, üldögéltek, ácsorogtak és nevetgéltek, ugyanúgy kanalazták a kását, ugyanúgy törölgették vastag, zsíros ujjaikat a csizmájuk szárába s ugyanúgy pattantak fel a kán jöttére. Egyetlen, óriási lény volt a tábor, kifelé, a sötét alkonyatba irányított fegyverekkel és farkaspillantásként villogó átható tekintetekkel, befelé pedig szélesen elterülő, erőtől feszengő, felkerekedni kész testtel.

A turkománok táborát széles tisztás választotta el a kara-kirgizektől, azokat a csuvasok jóval kisebb táborától, ezt megint bokros, mocsaras sáv a kazák-kirgizek óriási hangyabolyától. Az őrök között csak annyi volt a különbség, hogy itt magasabbak és soványabbak voltak, amott meg zömökebbek és alacsonyabbak. És hogy itt süveget viseltek, amott meg bőrsisakot. A tűz ezer meg ezer ragyogó csillaga világított mindenfelé a sötétkék estében.

Egy tűz előtt megállította lovát a kán, mert szaporán pergő ujjakkal egyhúrú jatugánt cincogtatott egy fiatal legény. Amint a kán megjelent, abbahagyta a játékot s felugrott, de Batu nevetve intett, hogy folytassa. Igy a tűz körül lézengők ismét letelepedtek, a legény meg némi tétovázás után belekapott a húrba s messzehangzó, vonító hangon énekelt.

Batu visszafogva lova dús aranyozású kantárját, elmerülten hallgatta a regét. A legény arca is elragadtatást fejezett ki, zsíros, sebhelyes bőre csillogott, szeme izzott a tűzfényben. Ez volt az a rege, amely Dsingiz törzséről, a szürkeszemű Jakkáról szólt. A törzs ősei valamikor, amikor "Katajban csak patkányok éltek", vesztett csata után beszorultak egy völgykatlanba, áthatolhatatlan hegyek közé. Ott éltek sokáig háborítatlanul, mígnem családjaik és lovaik úgy megszaporodtak, hogy "nem volt immár legelőjük, elapadt a lovak tőgye, gyermekeik hasa puffadt, nyakacskája vékony vala", az asszonyok pedig siránkoztak, hogy elpusztulnak mindnyájan. De a mély katlanból nem volt többé kiút. "Elfeledték a völgykaput, az utakat elfeledték, Ég bezárta, Föld bezárta, havas hegyek mind bezárták" őket. Ekkor kurultájba ültek össze, s a kán tanácsára elhatározták, hogy "kidöntenek minden erdőt, madárfüttyös, lombos erdőt, égigérő hegytetőknek égigérő tölgyerdeit", a roppant tömegű fából tüzet raknak s annak lángja majd megolvasztja a vassal teli hegygerinceket. Igy is lett. "Vörösen ég már a máglya, vörös lángja felcsapongott, vörös zászlók tüze lángol, pattog a föld, olvad a hegy! Olvad a hegy, indul a föld, recseg-ropog mindenfelől, meneküljön, aki nem vak, megvakul a szörnyű fénytől! Meneküljön, aki még hall, megsiketül a nagy tűztől! Meneküljön, aki érez, mert megég a szörnyű tűztől! Meneküljön, aki ember, aki ember, aki állat, mert megég a szörnyű tűztől!" Olvadt a hegy, zúdult a folyékony vas, meghasadtak a hegyek, kinyílt a völgykatlan. És a széles, lángoló vasfolyam zúgva, bömbölve megindult Nyugat felé, a síkságon. A Jakka-törzs meg lórakapva utána. Elöl a férfiak, élükön a kilenc jakfarkas kán, a tümén-agaszik vörös zászlói harsogva lengtek a tűz nyomában, a jüz-basik dobjai ropogtak. Utánuk az ökrös szekerek végeláthatatlan sora haladt imbolyogva, a szekereken a meleg jurtok, a meleg jurtok fészkében a gyenge gyermekek és öreg ak-szakálok, a szekerek elején az erős asszonyok és izmos lányok hosszú ostoraikkal. S legvégül a nyájak és csordák áradtak. Igy tört ki hegyei közül a Jakka-törzs s így győzött a Szürkeszeműek, a Burchikunok népe. Azóta is egyre tör, tör előre, Délre és Nyugatra, amerre a vas árad, kezükben vasnyilak, vállukon vasdzsidák, előttük a tümén-agaszik vörös lobogói...

Hosszú volt a rege, a hallgatók közbe-közbedünnyögtek, éles pillantásuk elmerült a távol sötétjében, ott ahol a Kárpátok roppant gerincei nyúltak. Maga Batu is elmormogta a rege néhány szavát. Az ő törzse, Dsingiz atyáinak törzse volt a Jakka, nemzetsége a Burchikún, a Szürkeszemű. És az ő vörös zászlóik lángja repült messze Keletről hegyeken, pusztaságokon, birodalmakon át egyre messzebb, Nyugatra, ahol legtöbb a vas. Jakka népének s minden hozzácsatlakozott népnek, amely a regét megértette, vas kellett. Hogy ne egymást ölje, hanem az égő áradat nyomán az idegeneket, a távoliakat, a tadzsikat.

Mikor a legény elhallgatott s kipirult, zsíros képét vidám, lelkes mosollyal felemelte a kánra, Batu a füléhez nyúlt s lekapcsolva a gyöngyökkel rakott, remekmívű iszirgét, a legény elé hajította. Az nem kapott utána, hanem tiltakozón felemelte a kezét:

- Kán! - kiáltotta. - A harcos és a dal a tiéd!

- A kán pedig mindnyájatoké! - kiáltotta Batu kissé rekedten. S megszorongatva sötétpej lova vékonyát, vágtatva ment el a tűztől.

- Kán! Kán! - tombolt mögötte a lelkes üvöltés.

7.

És hajnalban, amikor a lovak ettek és ittak, megindultak a kán seregei. Öt tümén harcos. Még sötét éjszaka volt, hideg és nyirkos a levegő. A táborok egymásután bomlottak meg a sötétben, mint a gombolyag. A két kipcsáki tümén már lent vonult biztosított menetben, messze száguldó oldalvédjeivel, a két vörös lobogó után, a jüz-basik üstdobjainak halk pergését követve, vezetéklovaival. Minden harcos hanyagul vitte kerek bőrpaizsát, könnyű dzsidáját, vastag, szarúval megerősített íját és szorosan tömött két tegezét, meg a szárított hússal, tésztával és túróval töltött átalvetőt, a kúmisszal teli kotyogó tömlőt. A lovak horkoltak, kicsiny patáik úgy kopogtak a homályban, mint a jégeső. Az első csapatok már messze elöl jártak s elvesztek a sűrűségben, csak egy-egy rivallgó kiáltást lehetett hallani felőlük, amikor a többiek, a kara-kirgizek, csuvasok, baskirdok, karaitok, kazák-kirgizek még készülődtek vagy sátort bontottak. S már kivilágosodott, amikor a málhás állatokra felrakták az utolsó sátrakat és a nehézkesen gördülő, vastagkerekű telegákra felterhelték a kán piros, sárga, fehér és fekete nemezeit, szőnyegeit, aranyozott oszlopait, drága párnáit, meg feleségeinek, e szerelmes, harapós madaraknak gyönyörű fészkeit.

A tábor többi része, a százezrekre menő lovak, a végtelen gulyák és nyájak, a messze hátul letelepült asszonynép és gyerekhad sátrai és telegái, az ökrök és tevék is felcihelődtek. És átvonulva a szinte kihalt, rémülettől reszkető város szomorú romjai közt, csikorgó szekerek, bőgő barmok, himbálózó tevék és ostort surrogató lovaslegények ezrei és ezrei hullámzó, rivalgó, kürtölő, daloló, bégető, sípokat, jatugánt pengető hullámaival, lassan hömpölyögtek Nyugatnak, a Kárpátok őserdővel borított csúcsai és szakadékai felé.

Akkor az északi sereg már megrohanta és bevette Sandomirt a San folyó partján, a déli pedig betört Kúnországba, hogy több ágra szakadva, szintén megrohanja a magyeri földet. És Batu ugyancsak ott lovagolt már a sereg utóvédjében sötétpej csődörén, arannyal borított szerszámaival, aranyosköldökű lakkozott paizsával, csörgő kardjával és csákányával a rettenetes áradatban.

8.

Tavasz elején Béla kíséretével végigjárta a gyepűket s mindent rendben talált. A hegyszorosok ledöntött százados fákkal elzárva, a járható utak bevágva és sziklákkal eltömve, a patakok medre elrekesztve. Az őrségek mindenütt vidáman a helyükön. Ki félt volna a tetves, koszos, bőringes barantolóktól, a birkarablóktól, lótolvajoktól, ökörhajcsároktól? Ki félt volna a védtelen városok megrohanóitól, a falvak feldúlóitól, kirablóitól? Ki félt volna a zagyva csürhétől, mely ha tud, megrakodik s elfut ismét a sztyepre, ahonnét jött?

A király Tomaj nembéli Dénest csapatával otthagyva az Oroszkapunál, továbbutazott, majd visszatért Budára. Ott akkor kezdődött az igazi haddelhadd. Rákos mezeje tömve volt az ország minden részéből felvonult urakkal, s kún nemzetségfőkkel. Megérkezett már Harcias Frigyes is Ausztriából, díszes, fényes, kényes páncélos kíséretével s oly vidáman és hetykén, mintha semmi baj sem lett volna. Béla hívta, ő hát itt van. Megmutatja, mily hűséges híve Bélának. Most már nem lehet semmi gond! S ahogy megérkezett, azonnal titkos tárgyalásokba kezdett a kivégzett Apodfia Dénes nádor egykori híveivel, a birtokaiktól megfosztott, szétugratott urakkal, akik annakidején felajánlották az országot hűbérül Frigyes császárnak. S gyűlölködő híreket terjesztett arról, hogy Köteny kúnjainak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy megsegítsék Bélát a mongol ellen - sőt inkább alig várják már, hogy beüssön az országba, hogy hozzá csatlakozzanak, mint titkos szövetségeseik. Béla kénytelen volt keresztfiát, Kötenyt, budai palotájában őriztetni, hogy a kúngyűlölő urak dühe elől megvédje.

Március elején pedig a kárpátalji kisoroszok fejszés csapatai, mongol jüz-basik és on-basik vezetése alatt rázúdultak a gyepűk torlaszaira, áttörték magukat rajtuk, a fatörzseket eltakarították, a sziklákat legördítették, a patakmedreket megtisztították s a két kún tümén, melynek, mint legutóbb csatlakozott hadinépnek, hűségét azzal kellett bizonyítania, hogy elöljár a harcban, megrohanta és tönkreverte Tomaj nembeli Dénes seregét. Csak néhányan menekültek meg a rejtett, ismeretlen hegyi utakon, maga a nádor véres ruhában, agyonhajszolt lován alig tudott elfutni a hegyek közül.

Mikor pedig Budán kiderült, hogy a mongolok élhada kúnokból áll, Frigyes herceg uszítására a nép megrohanta Béla palotáját, Kötenyt megölte, feldarabolt testét az ablakon át a kutyáknak kivetette... S az egész országon végigrivallt a dühkiáltás: "Öljétek a kúnt, ahol találjátok!"

9.

A Csertán-nem, mihelyt kinyílt a tavasz, bolyhos barkákba öltöztek a fűzek, kivirultak az árterek sárga virágai és a legelők aranyzöld szőnyege elterült a világon, felszedte téli sátrait az Árpatarló-hegy mély horhói, völgyei között és lesoványodott barmaival, még téli bundát viselő lovaival, gyapjas birkáival s görhes lomha tevéivel útnakindult a nyári legeltetés megkezdésére. Nagy örömmel vágott neki a tavasznak. A lovasok hujjázva vágtattak szerteszét, a bikák vadul bőgtek, az asszonynép dalolt és sikongatott, a gyermekek leugráltak a telegákról s visongva rohantak szerteszét. Mámoros örömükben még a kutyák is hempergőztek és csaholtak. Hosszan elnyúlva vonult a sok ezernyi állat, a rengeteg ménes, a fegyveres férfiak csörtető csapata és a nyikorgó telegák sora a síkságra. A Duna, nem bírván felvenni a tavaszi áradás vizét, elterült maga is a lapályon, mintha szintén legelni akarna. Az árkok, öblök és tocsogók tele voltak hallal és Karacs bátya vizafogó vasával akkora vizát fogott egy nap, hogy tizen sem tudták megfékezni. Ez már az új esztendő bősége s gazdagsága volt és a Nap pazarul árasztotta langyos sugarait a vízzel, virággal s rügyező bokrokkal lepett tájra a fehér bárányfelhők közül. Igen, pásztoristen volt a Nap is, bodor felhők között ballagott az ég csodálatosan kék legelőin.

Bene Bekével, Köcsmeggel, Bitérrel és a sánta Légytapodóval lovagolt az élen. Felesége, fiacskája hátul volt a kasban, a sok csikorgó, dülöngélő telega egyikén, az asszonynéppel, gyermekekkel. Jopár áldott állapotban volt s őrizte a kerek kőlapon pislogó trágyatüzet, hogy ki ne aludjék. Zaj, vidámság, kicsapongó felszabadultság kerített hatalmába mindenkit. A kis fekete Okur kutya ugatva futott a telega mellett, rárohant egy-egy szálló madár árnyékára s csodálkozott, hogy nem tudja megfogni.

Köcsmeg, Beke és Bitér, fejüket összedugva s nyugtalan lovukat visszatartva erősen tanakodtak valamin. Benének rosszul esett, hogy mintha titkolóznának előtte, de hagyta, hadd mondják el a maguk kedve szerint, amit akarnak, vagy ne mondják, ahogy tetszik. Sűrű barna szakállával játszott a szél, oldalán ismerősen csüngött a kardja, övéről lecsüngött a csákány, az íj meg a tegez, vállát a karikába szedett hosszú pányva verdeste, nyerge átalvetőjében szárított hús, morzsolt túró dagadozott, a kápáról kétfelől egy-egy kotyogó tömlő csüngött alá. Lova, Csilling, kimagasodva a kis pusztai lovacskák közül, tág orrlikkal, hortyogva szívta az éles, illatos levegőt, sörénye-farka lengett a szélben. Szaporán s egyenletesen ügettek s a kúnok mély torokhangja elvegyült a paták tocsogó zajában.

Napközben legeltettek, pihentek, maguk is ettek. Mindenfelé magasan szállt a kék füst a bográcsok alatt, főtt a téliről megmaradt köles. Bene segített a lovakat delelőre terelni, azután maga is leszállt, egy fa alá telepedett és falt a szárított húsból, ivott a hűvös kúmiszból. Köcsmeg és a többiek pedig elkerültek jó messze a csapat jobbszárnya felé, ott heveskedtek, magyaráztak néhány vidáman hadonászó, fiatalabb férfival.

Többnapos út elé nézett az egész aul. Köcsmeg szerint ott, ahol eddig voltak, nem maradhatnak tovább, mert Kő monostorának apátja maga is oda csapja az állatait. Attól ugyan még lehetne legeltetni, de az apát megizente, hogy kerülni akar minden súrlódást, összekoccanást. Mióta a betelepült kúnokkal annyi volt a baj, s kiderült, hogy Köcsmeg is ludas a rablási tervekben, az apát félt a kúnoknak még az árnyékától is. Ő nem futkos káptalanhoz, várispánhoz - izente. - Van gondja neki elegendő. Ezen Köcsmeg felháborodott, összehívta a kurultát s elmondta, hogy az apát ki akarja őket éheztetni, noha írásos szabadságuk van arra a területre. A kurulta felbőszülve tárgyalta a dolgot. A fiatalabbak s vérmesebbek kipirulva csapkodták kardjaikat, lengették s döngették a mellüket, magyeri disznóknak, latin bitangoknak, német kurafiaknak nevezték a klastrom lakóit, fenyegetőztek, hogy felégetik a pápa cselédeinek egész gyalázatos fészkét, kihordják a templomból az arany s ezüst edényeket, a zászlókból sög-kelét szabnak asszonyaiknak s a refektóriumban lovakat teleltetnek - de az öregebbek gátat vetettek a felbuzdulásnak s megmagyarázták, hogy ebből a legnagyobb veszedelem származhat az egész nemzetségre.

- Hová mennénk, ha a magyeri urak reánktörnének s megbüntetnének? - kérdezték. - Vissza a Ker-balik tengiz mellé? Ahonnét már régen eljöttünk? Vissza a halál torkába, ahol Köteny is vereséget vallott s elvesztette két szép fiát? Pusztulás, kemény uralom van ott most, a rettenetes mohal legelteti százezer lovát, ötször százezer barmát, tízszer százezer birkáját. Változott a világ azóta. És a magyeri urak hatalma nagy. Csinyján kell vele bánni. Összetörhetnek bennünket örökre.

Igy fogcsikorgatva belenyugodtak, hogy másfelé legeltetnek. Átvonultak az Erdővég buja lapályain Keletnek, Bélakút, Cserög és Karom mellett Görögrév felé. Útközben sok keserűséget kellett nyelniök s nem is nyelték volna le bosszúlatlan, ha a tavasz mámoros szépsége el nem bűvölte volna valamennyiüket. Mert Cserögnél Báránd úr tört rájuk egész hadával, fegyveres cselédjeivel s kergette-verte csordáikat, méneseiket, nyájaikat tovább, hogy szinte meg sem állhattak s amikor Köcsmeg alázattal akart elébe járulni, hogy legalább kétnapos pihenőt s legeltetést engedjen a téltől amúgyis megviselt állataiknak, kiüzent, hogy kún kutyával nem áll szóba. Karom földvára alatt meg Guth-Keled nembéli Bátori úr várta a vonuló népet fegyveres, nehéz lovasaival s kikiálttatta, hogy az ő vidékén ugyan megállásuk ne legyen, mert lenyilaztatja, összeapríttatja valamennyiüket, még a borjaknak sem irgalmaz.

Szegény Köcsmeg és hada törhette a fejét, mi történt a világban, míg ők az Árpatarló szélvédett völgyeiben fűtöztek a tűz mellett, etették a szegény jószágot, javítgatták a nyerget-kantárt, fegyvert, hajigálták az asikot s damboraszó mellett hallgatták Etile, Dzengizik, Baján és más nagy fejedelmek híres tetteit. Hiszen a király szereti a kúnokat! Maga mellé emelte őket az uralkodásban. Ajtaja nyitva előttük. Panaszaikban segítségükre van. Földet, szabadságot adott nekik. Papjainak megparancsolta, hogy fogadják be őket Jézus hívei közé. S lám, Cserög hatalmas ura, Karom várának híres birtokosa már messziről fenyegetőzik, hogy szétszórja, letiporja, kikergeti, agyonütteti, lenyilaztatja a békés Csertán-hadat, ha megáll a környéken legeltetni - és Kő monostorának kresztyén apátja, Jézus úr szolgája, a pápa cselédje, Béla király vendéglátója, Köteny keresztelésének tanúja elzavarta őket, minden törvény, szabadság és kresztyéni szeretet megcsúfolásával.

De tavasz volt, kékség, virágok, rügyező erdők, áradó víz és illat mindenfelé, az asszonynép dalolt, a gyerekek sikongattak, a barmok boldogan bőgtek, a borjak ugrabugráltak, a kutyák csaholtak és a lovak vígan nyerítettek... Minden szív tele volt a tavasz bűvöletével és így lecsillapult a bosszúvágy. Mentek Kelet felé, egyelőre a Görögrév irányában, hogy átkeljenek a Dunán s a másik parton legeltessenek, míg majd rendeződik valahogy a dolguk. Északnak, fel egészen a Kamaraerdőig, volt legelő bőven.

Amint az állatok delelni kezdtek s a nép is evéshez, pihenéshez fogott, egyszerre elszállott minden keserűségük. Csoportokba verődve majszoltak, ittak, bíbelődtek fegyvereikkel, találgatták, honnan jön, merre megy az a madár, lesz-e elég jonuska a lovaknak, temirtiken és turgau-oti a juhoknak, kamis, meg jusán a szarvasjószág számára, a tevéknek meg alamuta, dsingit, meg más efféle kedves eledel. Köcsmeg, Bitér, a Légytapodó arról tereferélt, hogy bezzeg Köteny jól elrendezte nagykúnjai dolgát, ül a király palotájában, aranytálból eszik, selyemágyban alszik, egész családja úri módon él, négy törzse meg a Tisza, Maros, Körös vidékén vígan legeltet. Ugyan valamennyi magyarföldi kún nemzetség kánja lett, de mitsem törődik népével. Vajjon hová lesznek, ha itt sem maradhatnak meg? Kihez mennek panaszra? A király is csak Köteny népét segíti.

Jamulo ballagott a csoporthoz. Rosszkedvű volt, zsíros hajával babrált. Amikor Köcsmeg intett, hogy leülhet a pislákoló tűz mellé, mogorván letelepedett és lábát maga alá szedte.

- Most jövök a kámtól - mondta rekedten. - Megnízé a bárány belét. Azt mondá, semmi jót nem láta benne.

- A kám erejét megtöré Jézus úr - intette le haragosan Köcsmeg.

- Hát az égi jelet ugyan ki mutatá fel? - horkantott Jamulo. Ő szentül hitt a kám erejében, különösen, ha rosszat jósolt.

- Az égi jelet is felemelheté Jézus úr. Vagyon hozzá elég hatalma.

- S hátha Kajár emelé fel?

- Hát akkor Kajár emelé fel.

- Meddig maradunk itt? - kérdezte egy kis hallgatás után Jamulo.

- Meglehet, hogy itt lesz a jáj-lak - biztatta Bitér.

- Nem jáj-lak lesz itt, hanem vai-lak - legyintett Jamulo. - Hírt hallék róla, hogy Alpra szedelőzködik ellenünk. El akar verni erről a földről.

A hír meghökkentette őket. Kérdésekkel halmozták el Jamulot. Ki hozta a hírt, mennyire van Alpra, hányan vannak, milyenek a fegyvereik. Jamulo kedvetlenül felelgetett s elmondta, hogy a Tisza mellett Alpráék rámentek négy falura, felégették, kirabolták, a magyeri asszonyokat elhurcolták s maguk között felosztották. Most attól félnek, hogy a Csertán-nem a régi ellenségeskedés miatt a várnéphez szegődik s bosszút áll. Hogy ezt megelőzze, Alpra felfegyverkezett s Köcsmeg népére akar törni.

- Akilszizga töre dsok - legyintett undorral Köcsmeg. Azaz: nincs törvénye a bolondnak.

- Barimtadan korkhaán mal dsijmasz - dünnyögte feleletképpen Jamulo és a válasz nem is volt kétértelmű. Mindnyájan felütötték a fejüket s rámeredtek a szólóra.

- Te tám nem félsz a rablástól? - kérdezte élesen elnyújtva Köcsmeg.

- Én ugyan nem - felelt Jamulo kihivólag és komoran nézett vissza a kendére. Igy néztek egymásra hosszan, szinte nyílként fúrva egymás pillantásába a tekintetüket. Hosszú, nehéz csend után ismét Köcsmeg szólt. Hangja fakó volt és az arca sötét.

- Beszélj!

- Alpránál vagyon az a két legény - kezdte Jamulo csendesen s lenézett a fűbe. - Karacs apa két fia, a baskirdé. Megkorbácsolád űket, uram s űk elmenének. Ez régen volt.

- Most is megkorbácsolnám űket - bólintott Köcsmeg.

- Az két baskird elméne Alpra kánhoz s beálla hozzá. Jó lovasok, jó pásztorok, jó halászok, ottmaradának.

- Hát velük beszéltél - kiáltott fel fojtott hangon Köcsmeg.

- Igy vagyon. Ott vala az egyik, ahol átjövénk a gázlón. Éjszaka letáboroztunk. Oda jöve. Alpra kán ezt izené: Fontoljátok meg, vajjon mellém állotok-e, vagy ellenem. Mióta ama disznó Köteny az országban vagyon, szegény feleink, törzseink s nemzetségeink fiai, szolgák levének a magyeri urak házában, leányaink az ű ágyasaik. Legelőinkről elvernek bennünket Köteny harcosai, mert mind csak az ő barmait, lovait, nyájait szabad legeltetniük. A magyeri falvak népe ott ver agyon, ahol meglát bennünket. Ha elvész egy tikja, disznaja, vagy csak macskája, már bennünket szorongat. Az espán urak nem nekünk adnak igazat, hanem nekik. A kerál becsapott. Szabadságunkat megígéré, fejünket kresztyvíz alá hajtá, de mióta Köteny a fiává lett, minket csak sanyargat és szabadságunkat lábbal tapodja. Egy farkast széttépnek a lúdak is. Több farkast a fegyverek sem.

Lehajtott fejjel ültek a ragyogó meleg tavaszi napfényben, hajukat, szakállukat borzolta a szél, homlokuk ráncba vonódott, ujjaik a fűszálakat tépdesték.

- És ha nem? - suttogta Köcsmeg s élesen Jamulora pillantott.

- Akkor meglátjuk, hogy dönti el Isten a pert.

Távolról, a szélesen elterült kas felől, egy csapat leány éneke hallatszott.

- Kiming dserin dserleszeng, szonin dsirin dsirleszin - dünnyögte Bitér mintegy magának s kérdőleg tekintett Köcsmegre.

- Igaz - bólintott a kende. - Annak az énekét kell dalolnunk, akinek a helyén ülünk. De ez a hely a kerálé.

- Ez a hely a kerál levele szerint, Alpra káné - emelte fel a szavát gúnyosan Jamulo.

- Kurulta nélkül mégsem dönthetünk - hárította el a súlyos kérdést a kende. - S vagyon közöttünk magyeri is. Halljuk a magyerit. Hej! Bene!

A rekedt kiáltás elszállt a táj csendjében s Bene, ott ülvén egy magányos, rügyező vén fűzfa tövében, felütötte a fejét. Felütötte, majd talpra ugrott s kését a csizmája szárába dugva, feléjük sietett. Míg oda nem ért, hallgattak valamennyien. Komor arcuk gondba borulva meredt a fűre.

- Ülj le - intett Köcsmeg, ahogy Bene odaért. Azután elmondta neki, mit izent Alpra.

- Ő erős, több néppel vagyon s kiirt bennünket - tette hozzá. - Én nem akarok harcot. Magyeri kerál jorgalmából vagyunk itt s hontalanok lennénk, ha az ű jó szűve meg nem esék rajtunk s gyermekeinken. Miolta felvevínk az kresztysíget, nem is háborgatott soha. De most, ezen a tavaszon, miolta a kis-lakot elhagyánk, üldöznek, szorongatnak, íheztetnek bennünket. Cserögön csakúgy, mint Karomnál, s rígi legelőinkről is elűzének a klastrom papjai. Akár latin, akár magyeri, akár nímet, mind reánk ese. Ez a legelő kedég Alpráé.

Bene megdöbbent. El is sápadt egy kissé.

- Hadd gyűjjön, majd ott legyünk, - mondta kihívóan.

Ekkor Jamulo vette át a szót. Elsorolta, mely nemzetségek tartoznak a kán parancsa alá. Hogy hány férfi van a hadban s hány ló, szarvasjószág, birka teszi a kán népének gazdagságát. Arról hát nem lehet beszélniök, hogy fegyverrel állanak ellene a támadásnak. Csak egyet tehetnek. Csatlakoznak Alprához s vele együtt rátörnek Köteny törzseire sorban. Azoknak is sok a bajuk, elégedetlenkednek. Ők nem így alkudtak! Kötenyt nem is látják egész családjával Budán van. Törzseik feje, nemzetségeik kendéje, családjaik legelőkelőbbje mind Budán tanácskozik, - Okán tudja, miről... Tanácskozik? Dorbézol, ortályoz a magyeri urakkal, bársonyban páváskodó szukákkal! Hallgatja a karangák zúgását, a papok énekét, az aranytálak csörgését, a sípok, hegedősök, damborások zenéjét, a paloták asszonyainak turbékolását. Köteny megromlott, nemhiába a kresztyén Msztiszláv leánya a felesége. Szívesebben ül a kerál palotáján, mint kún vérei szellős sátrában, vagy a lován. Ezt látják már a Tisza-menti törzs férfiai is. A szegények, akik otthon maradtak, s most a pápa cselédeinek álnok beszédeit hallgatják. Van ott egy híres kám, valami Togrul nevezetű. Ez madárrá tud lenni. Ilyen elrévült állapotban Budára szállt és mindent látott. Ő jár most a nemzetségek között s oktatja a többi kámot, orost, ücsöt is. A Kamaraerdőn túl van Áltak kende szállása. Ott van Mizse, Kis-szállás, Lajos, Kara, Szabadszállás. Ott van Tázlár szállása is, aki Béla tolmácsa. Mind Alpra mellett szít. Nem lehet szembeszállni velük.

- Hát osztán, ha szövetkezünk, mit tenne Alpra úr? - kérdezte félelmét elnyomva Bene.

Jamulo szeme villogott.

- Akkor, ücsém, nem lenne magyeri falu felígetetlen, magyeri ménes, csorda, nyáj elhajtatlan, magyeri marha elhordatlan, magyeri asszony megbúbolatlan! - kiáltott izzó lelkesedéssel és a csizmáját ütögette. - Avagy álljunk be münk is szlúgának valamík magyeri úrhoz? Verjük szít családjainkat, barmainkat, mert legelőt nem kaphatunk? Tudod, mit akarnak ez zsivány magyeri urak. Azt ücsém, hogy kún rabok húzzák az igát, szántsák a földet, legeltessék az magyeri barmot, vídelmezzík az magyeri pöfeteg urak kéncseit, várasait, házát, míg űk esznek-isznak, vígan lakoznak és leányainkat viszik ágyasuknak!

Bene felállt. Arca sápadt volt. Elkeseredetten vette le süvegét és odaverte a térdéhez.

- Én magyeri vagyok, tudjátok, - kiáltotta kétségbeesve. - Ne kévánjátok, hogy tüzet vessek a magyeri falvakra!

- Magyeri? - pattant fel Jamulo is a földről és szembeállt Benével. - Hát ugyan nem fogadánk bé a Csertán-nembe? Nem fogadánk-e meg valamennyien, hogy víred az mi vírünk, testünk az te tested? Nem a mi leányunkkal, Jopárral, nemzél-e két gyermeket? Nem a mi barmainkból szaporodának a tieid, te földönfutó?

Ha Köcsmeg és Bitér gyorsan közbe nem lép, vérre ment volna a dolog, így az ő csillapító szavukra s villogó szemük fenyegetésére Jamulo jobbra, Bene meg balra ment kemény lépésekkel és bele-belerúgva egy göröngybe.

- Nem kívánhatjuk tűle, - dünnyögte Köcsmeg, Bene után nézve. - Majd dönt a kurulta. Ahogy dönt, úgy leszen. Néki is engednie kék.

Szavait nem fejezte be, úgy is tudták, hogy akkor Benének meg kell halnia.

10.

Akkor este Köcsmeg sebtiben felállított sátrában együtt ült a kurulta a tűz körül. Bene nem volt ott. Nem is keresték.

Javában folyt a tanácskozás, amikor két lovas ügetése hangzott fel a tábor szélénél. Az őrök nyomban lovukra pattantak s elébük ügettek. Ahány komondor volt a sátrak körül, mind kirohant s vadul közrefogta az érkezőket. Fegyvereiket letétették az őrök s lépésben kísérték a magyarokat a kende sátrához. Csupaszképű, nagybajuszú, kékdolmános, hetyke vitézek voltak. Minden teketória nélkül léptek be a sátorba, cseppet sem törődve azzal, hogy a küszöböt érintik. Éppen csak megbiccentették a fejüket és Csertán nembéli Köcsmeg urat keresték.

- Én vónék, - dünnyögte szívesen mosolyogva Köcsmeg. - Kik vagytok s mit kívántok?

- Csák nembéli Ugrin érsök űnagysága népéből vagyunk, - szólt az idősebb vitéz méltósággal s megint megbiccentette a fejét.

- Isten íltesse űnagyságát, - bókolt a kende s kezét a homlokához emelte. - Üljetek s igyatok, egyetek.

- Nem ülhetünk, - rázta a fejét a vitéz. A másik is nemet intett, bámészan nézve a sátorban ülő férfiakat. - Sürgető az utunk.

Az arcokon átsuhant a megütközés sötét árnyéka. Halk morgás támadt. Itt is, ott is megmozdult egy barna, kemény kéz, hogy a csákányához kapjon. De Köcsmeg arcán egyetlen izom sem rándult, szíves volt, mintha mi sem történt volna. Sajnálkozva szólt:

- Szűvemet keserűen illeti, uram, hogy nem ültök s nem fogadjátok el a vendígsíget. Amink vagyon, tiétek. Szóljatok hát.

- Espán uram külde nagyerős izenettel, - emelte fel a hangját a vitéz s villogó tekintettel körülnézett a kurultán, - hogy ez helyrül nyomban keljetek fel s induljatok, amerre tetszik. Mert ez a hely nem a ti barmaitoknak és sátraitoknak vagyon.

- Hallottuk szép szavaidat, uram, - bólintott Köcsmeg nyájasan. - De hát e hely nem Csák nembéli Ugrin úr űnagysága mesgyéje, hanem Alpra káné s népéé. Levele vagyon errül.

- És az a kán ide telepíte tiktöket?

- Az a kán űnagysága megtűr minket, uram. Kő monostora nem tűrt vala meg, bátor levelünk vagyon ama földre, uram.

- Hát Alpra kánnak, vagy mi a szösznek, kitől vagyon levele?

- Nyilván Ugrin úr űnagyságától, - felelt a kende rendületlen nyugalommal és nyájassággal. - Isten hű fiai s kresztyének lévén, távol vagyon tőlünk, uram, hogy levél ellenére keresztül-kasul száguldozzunk ez magyeri földön.

- Alpra kánhoz, vagy kihez, neköm semmi közöm, - recsegte a katona kevélyen s ujja hegyével hátrataszította sötétkék kalpagját a tarkójára, csimbókbafont haját megrázta, bajuszát kétfelé sodorta. - Ha az az a Alpra kán itt lönne, űt is inteném, hajtsa el innét a népét. De mert ű nincs itt, hanem ti vagytok itt, titöket intelek, uram.

Fagyott csend támadt. A pislákoló tűz körül ülők köhentgettek, morogtak, szakállukat simogatták, állkapcsukat összecsikorították. Szemük sarkából lapos, megdöbbent pillantásokat vetettek egymásra.

- Az izenetet köszönjük, uram, - szólt végre változatlanul nyájas képpel, de nagyon rekedt hangon Köcsmeg. - El is mennénk, uram, de nem tudjuk, hová. Nyilván megszűnének az törvínyek magyeri földön. Avagy meghala Béla kerál űnagysága s nem lévén kerál, nem olvashatja levelünket, melyben szabadságaink vagynak.

- A szabadsághoz neköm sömmi közöm, - fortyant fel a vitéz Köcsmeg gúnyos beszédére s kevélyen felvetette a fejét. - Nem is szólhatok bővebben, mert nyomban visszafordulunk espán uramhoz s jó este vagyon máris.

- Nem fíltek magatok? - aggodalmaskodott a kende. - Adok mellítek vagy tíz, jó lovast, uram. Fegyverekvel.

Az újabb sértésre a katona olyan mozdulatot tett, mintha fegyveréhez akarna nyúlni. De fegyvereit elvették a táboron kívül. Elvörösödött, de azért kissé halkabbra váltott a hangja s már nem is parancsolgatott, hanem magyarázott.

- Uram, - mondta nyugalmat erőltetve kemény, barna arcára, - köztetök nincs mit félnünk. Itt vagyon jó társam, ű sem olyan félős. De hát csak kerekedjetek lóra, szedjétök az sátorfát, osztán vonuljatok, amerre tudtok. Mert, uram, tán hallád már, minő gyalázat történe itt két napnak előtte.

- No! - hörkentek fel többen is és kérdőn néztek a két magyerira.

- Isten bínömül ne vegye, - sóhajtott a szószóló és keresztet vetett, - de a fene essék beléjük, uram. Négy szép falut égetének fel, négyet, uram. - Sóhajtott s keserűségében köpött. - Gaz kúnok valának, uram! Bár soha egyet be ne telepítöttek lönne! Bár az ördög vinné el, valahány pap kresztyvizet önte az kúnok fejére. Mert ez már sok, ez már gyalázat! Védtelen népöt úgy megtámadni, dúlni, tiporni, uram! Mire mink odamenénk, már el is tűnének az alávalók. Sírás, tűz, romhalmaz volt a négy falu. Az öregöket kiparancsolták egy tisztásra és cserépön táncoltaták zeneszóval, mezítelen lábbal. A kendét fölakaszták. Megölének öt embört uram, meg két asszonyt, mert nem akarának velük tartani. Ez már mégis gyalázat! - kiáltott fel pirosan a megbúsult vértől és a fejét rázta.

- Ott éle neköm is öreganyám, két néném, egy bátyám, azok is odavagynak, - szólt közbe fakó hangon a fiatalabb vitéz és igazított a lábán.

E szavakat megint fagyott csend követte. Köcsmeg hümmögött, szakállát simogatta, tanácstalan volt.

- De hát mink tevink-e? - kiáltott fel keserűen.

Amaz vállat vont.

- Hát csak fel a sátorfát s eredjetök, - szólt mégegyszer, ujjait a homlokához emelte s biccentett. - Késérjetök vissza s adjátok ide fegyvereinket. Esztennapra egy se legyék itt, mert érsök urunk űnagysága nem jorgalmaz többé, valahány kúnt meglel a mesgyéin. Akár Alprának hívják, akár Köcsmegnek.

Azzal sarkonfordultak mind a ketten s kimentek. A nagy csendben, mely utánuk ott maradt a kurultában, hallani lehetett suhogó lépéseiket, a kutyák vad csaholását, a lovak horkolásait és az őrök kiáltozását. Minden olyan békés volt! A táborban damborák cincogtak, elnyujtott énekhangok panaszolták a tavasz édes fájdalmát, örvendeztek kinyíló virágnak, pompázó legelőnek. Gyermeksírás nyivákolt valamelyik sátorból. És ők csak ültek mereven s görnyedten, arcukon a hontalanság keserű kétségbeesése sötétlett.

- Most hol vagyon az a Bene? - kérdezte végül fakó hangon Jamulo.

Erre felszakadt az indulat mindenkiből. Önuralmukat, a kurultában szokásos illedelmet elfelejtve, mind összevissza kiabáltak s hadonásztak. Minden arc Köcsmeg felé fordult. Minden szem őreá tüzelt. Bitér ordított.

- Hát ezért levénk kresztyének? - Késével lecsapott a földre, markolatig szúrva a sötétvörös szőnyegbe.

- Tüzet reájuk! Mivé levénk? Gyáva nép vagyunk s hazátlanok! - ordította egy fiatal férfi magából kikelve s körmével felhasította arcát. A kiserkedő sötét vér feketén csurgott a szakállára, mintha fekete könnyeket sírt volna.

- Vagynak asszonyaink, gyermekeink, - gajdolta vonító hangon a vén Tásztra, sebhelyektől borított arcú, ősz ember. Oly görnyedten ült a tűz mellett, mint egy keselyű. - Vagynak méneseink, csordáink, nyájaink. Vagyon életünk... Nem álmodom-e? - kiáltott fel, kezét a mennyezet kupolája felé emelve. - Azt hivém, vagyon életünk!

- Nincs! Semmink sincs! - kiáltotta egy elfulladt hang.

- Sem igazunk, sem becsületünk!

- Köcsmeg, vezess! - fordult ünnepélyesen a vén ember Köcsmeghez.

Köcsmeg felállt s kezét a csákánya nyelére nyugtatva halkan szólt:

- Fújjátok meg a tülköket. Verjék egybe a barmokat. Az asszonyok szedjék szét a sátrakat s fel a telegákra. Indulunk.

Az emberek felugráltak.

- Hová? - kérdezte csákányát lengetve a vérző arcú férfi.

- Én megyek elöl, - vágta oda Köcsmeg s kifelé indult a sátorból.

Valamennyien utána tolongtak s gyorsan szétfutottak a sötétben. Tülök rivallt, mint meglőtt vad. A tábor feltámadt. És a lárma felverte a csendes tavaszi éjszaka békéjét.

Egész éjszaka vonultak, szélesen bekerítve a gulyákat, méneseket, nyájakat s csak a nagy fehér kutyák után igazodva a csillagos éj homályában. Hosszú ostoraikat kieresztve s vad dühüket az állatokon kitöltve, verték, kergették őket. Nem volt megállás, legelés, alvás. Minden összezavarodott előttük. Nem tudták hol, kinek a földjén járnak, hiszen most már úgy látszott, megszűnt a levelek és pecsétek hatalma, a békének vége szakadt, az égen megjelent kard jóslata kezdett betelni. Hol lesz megállásuk? Hol terülhetnek szét a csordák, hol üthetnek sátrat az asszonyok, hol füstölnek a tüzek oly békésen, ahogy a Tarlóvégen füstöltek? És ha elmúlik a nyár, hol gyűjtenek szénát, hol aratnak kölest, hol húzódnak meg télire?

Hajnal felé elérték az erdőséget, mely felhúzódik egészen Kecskemégy alá. Itt meg kellett állaniok. Az erdőnek nem vághattak neki vaktában. És az állatoknak is legelniük kellett. De Köcsmeg kiadta a parancsot, hogy sátrakat ne verjenek, a férfinép maradjon a lovánál és az állatoknál, az asszonyok meg a telegákon, a mögedek teteje alatt. Igy is lett. Amikor a mocsaras erdőség fekete bozótjában csicseregni kezdtek a madarak s kint a füves tisztáson felszálltak a pacsirták, az állatok vadul estek neki a harmatos legelőnek, a férfiak meglazították a hevedert s maguk is ledőltek a farkasbőrre a hideg hajnalban.

Benét sodorta az áradat. Épúgy nem tudta, mi lesz velük, mint a többi. A kis sereg jobbszárnyán lovagolt. Onnét nem messze, ahol este kurultát tartottak, két vérbefagyott hullára bukkant. A halottak arccal feküdtek a fűben, karjukat szétvetették, koponyájuk csákánytól szakadt be. Két magyeri vitéz volt, egyik idősebb, a másik egészen fiatal. Fegyvereik megvoltak. Bene megállította horkolva faroló lovát, leszállt s megnézte, van-e még bennük élet. Nem volt azokban egy szikrája sem. Ahogy a hátukra fordította őket, megüvegesedett szemük hályogosan fénylett a csillagderengésben. Ki ölte meg őket? Bene szíve elszorult. A két katona várnépe, az ispán csapatot küld reájuk, a halottak családja vérbosszút áll. Rettenetes baj származhat még ebből. Felült Csillingre, visszafordította s a többiekhez csatlakozott. Nem szólt róla semmit, hogy mit látott.

Amikor letanyáztak, Bene a feleségéhez ment. A mögedek szürke, meleg ponyvái alatt kucorgott a kis kövérke, fekete asszony s azzal foglalatoskodott, hogy főtt kölest tömött a kisfia, Altin szájacskájába. A gyermek nyűgös és nyugtalan volt, rugdalózott az anyja ölében, elforgatta a fejét, maszatos képén szétmázolódott a kása. Magyar és kún keveréknyelven firtatta, hol vannak s merre van a nagy víz. Amikor apját meglátta, nyomban lemászott s a telega széléhez ágaskodott.

- Ata! Ata! - kiáltozta kíváncsian.

Bene kiemelte meleg fészkéből s a karjára vette. Jopár nehézkesen bújt elő. Állapotos volt, kedves, mosolygó kis arca foltos. Gyors kún szavakkal kérdezte, miért nem maradtak ott, ahol az este voltak, hol vannak most? Miért ez a nyugtalan futás? Mit akar Köcsmeg?

Bene komor volt, nehezen beszélt. Titkolni akarta aggodalmait, hiszen ő maga sem tudta tulajdonképpen, miért aggódik. Néhány takarékos szóval megnyugtatta Jopárt, mondván, hogy ez nem asszonyok dolga. A föld, ahol este lesátoroztak, Alpra legelője volt...

- De hisz Alpra kán csak olyan, mint mi! - kiáltott fel Jopár csodálkozva.

- Igen, de szövetkezni akar velünk.

- És Köcsmeg s a vének nem akarnak? - csodálkozott Jopár.

- Nem tudom, - húzódozott Bene. - Alpra barantolni akar.

- Barantolni! - kiáltott fel ragyogó arccal az asszony. - Hiszen akkor gazdagok leszünk, sok ékszerünk lesz!

Benét szorongó érzés ütötte szíven. Nem tudta, nem is kereste, hogy mi. De egyszerre oly idegennek, távolinak érezte hogy elkeseredett a szájíze. Köpött.

- Mért vered fel a gyermeket? - fakadt ki dühösen s szeme szikrázott. - Mért nem nyugszol magad is? Ó, hogy a nagyságos Uristen verje meg az egészet!

Jopár meglapult s csak félszemmel figyelte az urát. Félt tőle. Ismerte már, tudta, mikor mit érez, mi a kívánsága, de voltak pillanatok, amikor nem értette. Ilyen volt ez is. Rettegve, hogy lesújt rá, ölébe kapta a kisfiút s mint a megrúgott kutya visszahúzódott a mögedek alá, ahol kerek kövön a trágyatűz lógott.

- Az egyik legelő Alpráé, a másik az érseké vagy mind a kettőé. Senkié! - dadogta rekedten Bene s kiköpött. - Ki tudja már, mi ezé s mi azé? A mienk csak a gond, baj, nyomorúság! Hol a kerál? Vagyon-e még kerál?

Hirtelen kínzó vágy lepte meg, hogy nekifordítsa lovát a messzeségnek s menjen, menjen, míg el nem ér egy Dráva-menti kis faluba. Ott mindenkinek megvan a magáé, nem kell barmokat, méneseket, nyájakat kergetni a Senki földjén, nem kell felütni a sátrat hol itt, hol amott, nem kell sötét, sugdosó, titkolózó pofákat tűrni, kócos lovak közt ügetni, ott vadvizek csillognak az erdő békéjében, madarak sikonganak és krúgatnak a fák között, a kertekben édes gyümölcs nevet és este a kis házak előtt dambora peng, nevetés virágzik... Egyszerre oly élesen, tisztán és világosan látott mindent, hogy be kellett hunynia a szemét kínjában. Ott nem akad az ember magyeri katonák hullájára.

S hirtelen facsaró fájdalom markolt belé. Eszébejutott egy régi éjszaka, amikor fejszével tört ártatlan emberek életére egy leány miatt. Most szinte érthetetlen volt az egész...

Attól kezdve kerülte a telegáját. Kint vesződött a lovakkal, majd meg az erdőn való áthatolás következett. Valahonnét előkerült a két Karacsfi, Kurt és Kartal, de Bene csak messziről látta őket, amint kicsiny lovaikon, jól felfegyverkezve, szótlanul ügettek Köcsmeg telegája felé. Majd többen összeröffentek Köcsmeg s a két hallgatag, komorképű legény körül, ott volt Bitér, a Légytapodó és Jamulo, meg néhányan a fiatalabbak közül. Hosszan tanakodtak, a két Karacsfi a távolba mutogatott s hevesen magyarázott. Majd odasündörgött kopott csekmenjében, bocskorában és csúcsos bőrsüvegében a vén kám is és karját összefonva a mellén, mélyen töprengett. Végül mind elvonultak oda, ahol a bálvány sátra állott s csakhamar egy fehér tinót, meg egy fekete kost vezettek elő áldozatra. Benét nem hívták. Nem is ment volna... De annál vadabb keserűség mardosta a torkát.

11.

Végre az előcsapat megindult az erdőség belseje felé. Legelől a Karacsfiak lovagoltak Köcsmeggel s néhány jó fegyveressel. Azután a tülkök indulást rivalltak s az egész kas felkerekedett. A céltalannak látszó, keserves vonulás elérkezett nehezebb részéhez. Nem volt játék átvergődni a mocsaras, sűrű, iszapos tölgyerdőn, a bozóton, tüskén, ág-bogon. A két Karacsfi tudta a járást, de még ez a csapás is gyalázatos volt. A lovak fújva gázoltak a lágy tavaszi talajon, nyomukban felbuzgott a víz. A szarvasjószág összeverte szarvait, mint a kardokat, bőgött és tülekedett, a feketehomlokú bikák ki-kitörtek, a juhok összegabalyodtak vagy eltévedtek. Ugyancsak volt dolguk az ostoroknak, pányváknak és kutyáknak. Kilógó nyelvvel, sovány horpasszal dolgoztak ezek a sűrűbundájú, kócos, csapzott s fáradhatatlan állatok, nélkülük mozdulni sem lehetett volna. S hátul a hosszan elnyúló telegasor egymáshoz láncolt nádjaival, himbáló mögedekjeivel, a tíz-tizenkét ökröt is hajtó, vadul rikoltozó, ostort durrogtató asszonynéppel, a panaszkodó, megrémült, sivalkodó gyermekekkel, a sárban gyalog caplató, itt is, ott is tengelyt emelő, ökröket püfölő öregekkel, akik dörmögve csóválták a fejüket s Okánhoz fohászkodtak...

Ez volt Gübül-járása. Gübülé, a kún nemzetségfőé, aki erre szokott átvonulni népével egyik legelőről a másikra. Estére nagy, kerek tisztás tárult ki előttük, itt lepihentek. Az állatok ugyan nem igen legelhettek, mert ahhoz túlságosan is kicsiny volt, a férfiaknak ostorral, husánggal, kutyákkal résen kellett lenniök, hogy a vad, rideg állatok ezrei végzetesen össze ne kavarodjanak, de azért egy kissé megnyugodott mindenki, őröket állítottak éjszakára s lepihentek.

Másnap hajnalban felverték a tábort s nekivágtak ismét az erdőnek. Minden úgy folyt le, mint eddig. Alkonyat felé azután ritkult az erdő s kibontakozott a síkság. A legelőkön hatalmas csordák bukkantak fel. Egy csapat kún lovas vágtatott Köcsmeg népe elé s hogy békés szándékait jelezze, már messziről kinyujtotta felfelé fordított tenyerét. Az elöl lovaglók leszálltak a nyeregből, fegyvereiket a földre tették. Ők erre ugyanígy cselekedtek.

A tülkök megállást jeleztek. A tömeg annak rendje-módja szerint lenyergelt. Alpra kán szállásán voltak, a síkság a látóhatár széléig terjedt s messziről inkább sejteni és érezni, mint látni lehetett a Tiszát.

Bene akarva-akaratlanul egyre élesebben figyelte az eseményeket. Azelőtt nem jutott volna eszébe, hogy gyanakodjék. Sorsát betöltve élt az új világban, végezte a dolgát, tanakodott a férfiakkal, örvendezett barmai szaporodásán, gyermeke növekedésén, Jopár új áldott állapotán, együtt töprengett Bekével, Köcsmeggel s a többiekkel a téli szállás gondjain, az állatok sorsán, az időjárás alakulásán, vásár alkalmával elkeveredett a tömegben, tapogatta a rabszolgák mellkasát és izmait, nézte a fogukat, alkudozott rájuk, prémeket válogatott, lovakat adott el, benézett a monostor templomába is, egyszóval: nem jutott eszébe, hogy figyeljen, vigyázzon. Baj nem fenyegette az aulban. Most mindez megváltozott, még hozzá oly hamar és váratlanul, hogy eleinte maga sem vette észre.

Látta, hogy Köcsmeg, Bitér, Jamulo, Beke, a vén Tásztra meg Karacs két fia ismét lóra ül s elüget a távolról is hatalmasnak látszó tábor felé. Később visszajöttek s velük tartott egy zömök, vállas, feketeképű, sunyiszemű, komor férfi is, akinek nyerge, zablája, kengyele, öve, minden fegyvere aranyos volt, nyeregtakarója arannyal hímzett piros keleti bársony, csekmenje pompás teveszőrből készült s hátán drága hiúzbőr fityegett. Vagy tizenöt, ugyancsak aranyos-ezüstös, díszes fegyverzetű, sötétképű úr kísérte. Egy lovas fehérlófarkas dzsidát vitt előttük. A rosszarcú úr jobbján Köcsmeg, balján a vén Tásztra lovagolt, míg a Karacsfiak, Bitér meg Jamulo elvegyültek a kíséretben. Amikor a kényes társaság megjelent a Csertán-nem lovasai között, ezek harsány ordítozásban törtek ki, dzsidáikat, csákányaikat a levegőbe hajigálták s elkapták röptében, lovaikat táncoltatták, farkasbőreiket lobogtatták. A tömegbe verődött férfiak közé visító suhancok vegyültek, szőrén ülve a lovat s vadul száguldozva a csoportok között. Az asszonynép kiállt a telegák és kibitkák elejére, segített ordítozni, lecsekjeit lengette, a karonülő kicsinyeknek mutogatott.

- Kán! Kán! - visszhangzott az üvöltés a síkságon.

- Tincs szen mi kending? - ordították össze-vissza, mintha bizony felelhetett volna ennyi kérdezőnek, hogy hogy van.

- Khos geldi! Khos geldi!

Alpra kán egykedvű gőggel, szemét álmosan összehúzva, magát kevélyen kiegyenesítve, léptetett Köcsmeg hirtelenében felállított sátra felé. Nagy tolongás támadt. A sátor elé leszúrták a lófarkas dzsidát s felállították a lókoponyákkal ékes lándzsákat a gonosz lelkek ellen. Kinn a ménesben kifogták a legszebb, legkövérebb csikót bisbarmak s a legfehérebb szőrű tinót öj-karaszti céljára. Az egész nép boldogan tombolt. Az asszonyok fürgén állították fel a sátrakat, a pásztorok végre szétverték csordáikat, hogy legeljenek. Alpra kán szállásáról férfiak, nők szállingóztak át kíváncsian s mind hoztak valami ajándékot. A kúmiszos és boros tömlők ugyancsak kotyogtak. Minden sátor bis-barmakot rendezett s a nők is berúgtak, ahogy csak tudtak.

Sikongtak a sípok, zengtek a damborák és jatugánok, harsogott az ének, dobogott a tánc. Minek örültek annyira? Ezt Bene nem tudta. De mert Beke is örvendező képpel tért haza este a kurultából s ő is bis-barmakot ült, amelyre három idegen is megjelent Alpra auljából, hát ő is ünnepelt, evett-ivott. De ügyelt, hogy le ne részegedjék. Semmi kedve nem volt a vigadozásra.

Amikor már eléggé megteltek itallal, Beke és a három kún vendég mélyen elmerült az országos dolgok megbeszélésében. Beke nagyhangon fejtegette, miközben az arcát eltorzító hosszú sebhely kivirult, hogy nagy dolgokat jósolnak a kámok, még nagyobbakat emleget Alpra. Ez az Alpra igen okos ember. Mindent jobban tud mindenkinél. A mohal már betört az országba az Oroszkapunál, szétverte a nádor seregeit, most ugyancsak szoros helyzetben van a kerál, mindent megtesz, amit Köteny kíván. Ha ennyi mindent tud Alpra, - gondolta Bene - akkor jó lesz őt magát meghallgatni. Ezt Beke is helyeselte s vendégeivel együtt tántorogva, dünnyögve elindult Köcsmeg sátrához, hogy "meghajoljon a nagy kán előtt".

Köcsmegnél tetőponton lobogott a vigadozás. Ott ült a kán a sátor belső falánál, a tör-ön, ahol az előkelők szoktak ülni, jobbján Köcsmeg, balján Jamulo, körülötte a többiek, közöttük Karacs fiai is. Ezek elsötétült képpel meredtek a belépő Benére, mintha rosszul látnának, azután összekacsintottak s úgy tettek, mintha nem láttak volna semmit. A részeg társaság nagy üvöltéssel köszöntötte a belépőket s helyet szorított nekik. Beke most eleget tett forró kívánságának: ünnepélyesen meghajolt a kán előtt, homlokához emelte ujjait, majd kereszbetette mellén a kezét. Egy rabszolga nyomban kúmiszos kupát nyomott a kezébe, Alpra pedig ráköszöntve a magáét, fenékig itta.

- Mit hallunk, uram, - kezdte tiszteletteljesen, de akadozva forgó nyelvvel Beke s ragyogó ábrázatát a kevélyen ülő kánra emelte - a mohal betört az országba?

- Az történt, amit már régen megmondék - szólt a kán igen halkan s mindenki elnémult, hogy hallja kinyilatkoztatásait. - A mohal betört s szétveré ama Dénes úr seregét. Béla kerál nagy bajban van, kapkod fűhöz-fához, de legfőkép a némethez. Köteny urat, a mi nagy kánunkat, bátor fejedelmünket tejben-vajban füröszti, kún urainkat palotáján vendégeli, a tanácsban leülteti, űket magához beereszti, még az álmait is lesi.

Büszke, elégedett fejbólintással hallgatták szavait. Némelyek csodálkoztak, mert tudták, hogy Alpra még a Don mellett halálosan gyűlölte Kötenyt, a mongolokkal való szövetkezést követelte, aminthogy az ellenkezőjét követelte volna, ha Köteny szövetkezni akar. Mert a két kán egész nemzetsége emberemlékezet óta versengett egymással, ahol lehetett: ártottak egymásnak, sőt fegyverrel is megmérkőztek, ha alkalom kínálkozott reá. Nem egyszer forgatták fel Köteny nemzetségének auljait Alpra nemzetségének harcosai, nem egyszer hajtották el barmait, lovait s Köteny emberei sem maradtak adósok. De Alpra bölcs, jobban látja, mi történik a nagyvilágban, mint a Csertán-nem maroknyi népe. Alprának arra is volt esze, hogy éppen Magyarországba jöjjön, felvegye a keresztséget s innen áskálódjék Köteny ellen. Hát most bizonyosan oka volt a megbékülésre is.

- Ugyan térül-e ebből valami jó reánk is? - kérdezte Beke.

- Mert maholnap földönfutók leszünk, noha levelünk vagyon szabadságainkról - krákogta a vén Tásztra.

- Én már régen megmondám, - nyilatkozott halkan, gőgös mosollyal s álmos tekintettel a sunyi, feketeképű kis zömök kán s méltóságosan emelte szájához a bis-barmak maradványai közül a vékony lóhússzeletet - hogy a mohallal kell szövetkezni. Ennek is eljön az ideje. Most Köteny annyit csikar ki a keráltól, amennyit csak tud.

- S leszen-é ebből valami jó? - lépett egy kérdéssel tovább Beke.

A kán titokzatosan s aljasul mosolygott. Olyan mosoly volt ez, mintha gyermekleányt tartana az ölében s erőszakoskodnék vele.

- Aki emlékszik még rá, mit mondék ezelőtt tizenegy esztendővel, - felelt oly halkan, hogy alig lehetett hallani a szavát - tudja, mi leszen a mi hasznunk. Elébb a kerállal szövetkeztünk vala, hogy a mohal ellen szállást adjon nekünk. Azután a mohallal szövetkezünk a kerál és a német ellen. Ami ezután következik, azt mindenki láthatja maga is.

- Tudod, ó kán, - makogta a vén Tásztra s remegő kezével megsimogatta ősz koponyáját - hogy mindenünnen kiverének...

Alpra bólintott s megbocsátó tisztelettel pillantott az öregemberre.

- Tudom - mondta s felvonta szemöldökét a homlokára. Suttogva magyarázott, mintha bizalmasan közlené titkait. - Megmondám már esztendőkkel ezelőtt. Aki tudni akarja, mit mondék már több esztendővel ezelőtt, menjen s kérdezze meg az öreg Altabarszot. Szóról-szóra úgy is lett. Altabarsz majd elmondja nektek. A magyeriaknak csak addig kellettünk, amíg kresztyén szlúgákra volt szükségük. Meg akik védelmezik a déli országot.

- Altabarsz meghalt - szólt közbe Nána dadogva a sok italtól.

- Meghalt! - kiáltott fel a kán s megcsóválta a fejét. - Már akkor tudtam, hogy nem sok ideje vagyon, amikor utoljára beszéltem vele.

Alpra mindent tudott. Már akkor tudta, hogy Altabarsz meg fog halni. Részvéttel ingatta a fejét, de a szeme nem igen látszott szomorúnak. Bene csak nézte, nézte ezt az embert. Gazdag, erős, okos, mindent tud. Nem tetszett neki sehogysem. A kétségek egyre jobban elhatalmasodtak rajta. Olyan nyugtalan volt, hogy alig tudta türtőztetni magát. Lábával dobolt, késével játszott, szeme egyik arcról a másikra rebbent. Különösen a Karacsfiakat figyelte erősen. A két zömök, sötétarcú, villogószemű férfi sűrűn ivott, nagyokat nevetett, vidáman beszélgetett hol ezzel, hol azzal, látszott rajtuk, hogy előkelő embereknek érzik magukat. Mintha szüntelen bizonygatni akarták volna, hogy az a régi megkorbácsoltatás semmi, már el is felejtették, akkor is nekik volt igazuk, még jó, hogy úgy történt, hiszen most is ott kuncsorognának a Csertán-nem táborában az aul szélén, míg most Alpra kán bizalmasai közé tartoznak, feleségük, sátruk, mindenük van több, mint amennyi ott volt, szívesen lemondtak róla! Ám a pillantások, melyeket Benére vetettek, elárulták, hogy a régi gyűlölet ég bennük s ha nem mutatják is, a bosszúvágy forrón izzik a lelkük mélyén, több esztendő hamuja alatt.

A beszélgetésekből, a kán és emberei viselkedéséből egyre zavarosabb lett Bene számára minden. Mért beszél Alpra olyan szépen Kötenyről, régi vetélytársáról? Mért nem fáj neki, hogy Köteny minden kún törzs kánja lett? Mért nem veti meg most, amért Budán, Béla udvarában kőházban lakik, selyempárnán hál, templomban térdepel, Jézus testével áldoz? Mért örül annak, hogy a tartár betört az országba, hiszen ebből szörnyű baj lehet! S miért meséli oly felfuvalkodva, hogy mely magyar falvakat dúltak fel, hány embert öltek meg, mit raboltak s milyenek az erőszakkal elszöktetett magyar asszonyok? Itt él ez a kán, meg is keresztelkedett s mégis a magyarokat háborgatja?

Néha úgy érezte, oda kellene mennie a hátamögé és kését a torkába kellene mártania. Hát nem látja Köcsmeg, az okos kende, Beke, az öreg Tásztra, Nána, Jamulo, mily aljas, kétszínű, ravasz ember ez a kán?

Úgylátszott, nem. Rendkívüli hódolattal bántak vele, bólogatva hallgatták véleményeit és hőstetteit, csodálták, hogy mindent tud, sőt már előre tudott s meg meri jövendölni az elkövetkezendőket is. Hőstetteit ámuló rikkantások közt hallgatták. És Jamulo meg is jegyezte, hogy akkor virrad fel megint a kúnságnak, ha visszatér atyái életéhez, törvényeihez és szokásaihoz, ha nem felejti el többé az igazságot: "Bärimtadan korkhan mal dsijmasz" - azaz: aki fél a rablástól, nem gyűjt vagyont.

Lám, Kő monostorának apátja elkergette őket Árpatarló környékéről, noha évek óta ott legeltettek és szabadságukat levél biztosította. Hiába kresztyén, sőt apát a monostor feje, hiába tartozik az egész terület az érsekséghez s hiába mondott olyan szép szavakat maga az érsek, Csák nembéli Ugrin úr, azért el kellett menniök. Éhes jószággal, ínséges tél után. Hát nem lett volna okosabb, ha sohasem hisznek levélnek, kresztyénségnek, monostornak, érseknek, hanem kirabolják, felégetik az egész klastrumot, templumot? Mennyi jó arany, meg ezüstedény van ott!

Köcsmeg bánatosan helyeselt s legyintett. Most már késő. Néhányan a torkukat köszörülték.

- Ezt is Köteny úr akadályozá meg - dünnyögte egy fiatal férfi.

Nevettek.

- Majd megváltozik ezután a világ - biztatta őket titokzatos mosollyal, igen halk szóval a kán. - Én már régen megmondám, hogy elhibázták az egészet. Mert a mohal tulajdonképpen azt akarja, amit atyáink akartak, sőt végbe is vittek. Rossz nomád az, aki elfelejti atyáit. Mindig mondtam. A letelepedés megrontja az embert. Nem az a bölcs, aki sokáig él, hanem aki sokat jár. Atyáink sokat jártak, ezért valának bölcsek. De énrám nem hallgatott senki. - Hangját még halkabbra fogta, előrehajolt, lehúnyta a szemét, ajkán titokzatos mosoly játszott. - Sok rothadt ember vagyon már közöttünk is. Ezért jártunk rosszul. Most már Köteny is megérti...

Nagy csend támadt a kán szavai után. A részeg szemek kigyúltak, az arcok pirosak voltak, a sebhelyek, mint tűzcsíkok égtek. Reszkető kezek nyúltak a kupákhoz és a rabszolgák lendületes sugárban öntötték a tömlőkből a kúmiszt.

12.

A két tábor nem vegyült össze. Alpra széles, népes, gazdag aulja vagy három nyíllövésnyire terült el, barmai, lovai a Tisza fűzekkel sűrűn szegett árterein legeltek. A Csertán-nem sátrai - maroknyi aul a káné mellett - Dél felé csoportosultak, csordái, ménesei, nyájai Nyugatnak széledtek el. A két aul lakói átjártak egymáshoz. Mindig lehetett látni egy csapat lovast, amint onnan ide, vagy innét oda ügetett. A vendéglátás olyan szívességgel, dísszel, méltósággal folyt, ahogy régen, a tenger, a Don vidékén. Ajándékokat vittek és hoztak, rengeteg bort és kúmiszt ittak, hajnalba nyúló bis-barmakot rendeztek. A fiatalság meg ugyancsak ünnepelte a tavaszt. Minden este nagy játék, zeneszó, dalolás kerekedett a vén fák alatt, a puhagyepű tisztásokon. Itt is, ott is elszaporodtak a menyasszonyok és vőlegények. A vénasszonyok fürgén battyogtak egyik táborból a másikba s titkolózva viselték a szaucsi-khatun tisztét. Az apák kalimról tárgyaltak, az anyák ünnepi ruhát varrtak, díszítettek, lányt öltöztettek. Új sátrakkal szaporodott a Csertán-nem aulja is, új menyecskéket hoztak nagy rivallgással, felpiperézett lovon, torkig töltekezve hússal-itallal. És egy-egy ismerős leány nagy sírással indult neki az útnak Alpra táborába is, miután a lakodalom hajnalig tartó dorbézolásán elbúcsúztatták. A legelőkön üzekedtek a tehenek, sárlottak a kancák, a sátrak körül, a telegákon, vagy a játszótéren egymást kergették, ugratták, bosszantották és táncoltatták a fiatalok. Verekedés is sűrűn esett, szinte naponként támogatták a javasemberhez, csontrakó ücshöz félholtra dorongolt, vagy csúnyán megszurkált legényt. Alpra népéből való fiatalok álltak ki hetyke lóversengésre Csertán-nembéliekkel s a ló kudarcát nem egyszer igazították ki csákánnyal, késsel, pányvával. Köcsmegnek szüntelen résen kellett lennie, a korbács gyakran dolgozott s véres háttal sűrűn fordult ki sátrából a megbüntetett férfinép, hallgatagon s óvatosan cibálva magára a vékony bőringet.

Bene szinte idegenül élte napjait. Amilyen nyugodt, békés élete volt a Duna-mentén, amilyen könnyen megszokta az új családot és új embereket, olyan hirtelen foszlott el körülötte a nyugalom és boldogság. Napokig nem ment Jopárhoz, kerülte a kisfiát, magánosan kószált a ménes körül, kereste az elfoglaltságot, gondot. Jopár sírva panaszolta anyjának, hogy az ura beteg. Féltékenység is kínozta. Bizonyosan második feleséget akar hozni. Majd meg fohászkodott, hogy bár így lenne, mert akkor nem lenne beteg... Hiszen rá sem néz! Hátha megrontották? Ráolvastak, valaki az útjába rondított, valakinek a hajszálát megetették vele! Vagy valamelyik haragosa szálló igét küldött reá, Okán tudja, honnét! Jopár anyja vigasztalgatta őt, hol simogatva, dédelgetve, hol perelve s fenyegetőzve.

- Hagyni kell, majd megtér - magyarázta a síró asszonykának. - Csak arra ügyelj, hogy ne lásson fancsalinak s meg ne szidd. Nem vert meg?

- Ó, bár megvert volna! - kiáltott fel zokogva Jopár s az anyja ölébe dugta arcát. - Ó, Tangri, bár megverne! Megcsókolnám a kezét, a lábát, csak megverne! De nem ver, rám sem néz, hozzám sem jön. Kint jár a ménesnél, sohasem ér rá. Mi a Khajár keremet csudája űzi mindég a méneshez?

- Hátha megdühítenéd s megverne? - tanácsolta az anya.

- Hogy dühítsem meg, ha be sem néz a sátorba? - kiáltott kétségbeesve Jopár s eltorzult arcát, májfoltos homlokát felemelte. - S mert állapotos vagyok, meg sem verne!

- Nem alítasz valami leányt? Nincs a sátradban valami szép jerije?

- Ó, nem, bár alítanék! Bár lenne! Rájuk sem néz! Beteg...

- Akkor vagy megrontották, vagy khasz lett belőle - sóhajtotta az asszony tanácstalanul. - Nem férfi többé...

Jopár letörölgette könnyeit s elhatározta, hogy maga lesi ki az urát. Állapotos testét nehezen cipelve, kiosont a méneshez, tereferélt a karámok körül az ott lézengő asszonyokkal, elbandukolt a barkás fűzligethez, körülballagott Köcsmeg sátra környékén s hallgatta, vajjon a tanácsban van-e s beszél-e az ura. De nem lett okosabb. Látta Benét kedves lován, a kis Okur-kutya a lába körül futkosott, látta egy fa alatt ülni, amint a messzibe bámult s arca szomorú volt, látta, amint ült a kurultában s hallgatva nézte az arcokat, mint aki nem érti, kik közé került s mit beszélnek körülötte, látta, ahogy elrúgta magától a kiskutyát, kedvencét... Csak azt nem látta, hogy elvegyült volna a játékot mosolyogva néző férfiak között, hogy megfordult volna egy leány után, hogy jeleket írt volna a homokba. Kétségbeesve ment vissza Jopár a sátorba s nem volt okosabb. Szénnel rajzolta ki szemöldökét, börzsönnyel pirosította körmeit, arannyal hímzett ruháját vette magára s várta az urát, várta alkonyatkor, várta éjfélkor, várta a sátor előtt ácsorogva a sötétben s várta holdvilágos derengésben, alvó kisfia mellett guggolva a farkasbőrön. Hiába. Készített mézből bozát, sütött édes baurszakot, főzött tarikot - Bene ezt mind szerette - s gondosan kicsinosítva magát, elvitte az urának. Már messziről látta, hogy elkomorodik s úgy tesz, mintha nem venné észre. S amikor odaért hozzá, kényszeredetten, szomorúan mosolygott, megköszönte az ételt, evett is belőle egy keveset, de azután hamar felkelt s azt mondta, dolga van. Jopár vidámságot mutatott, nem beszélt, vigyázott, hogy ne legyen terhére, de Bene mindezt talán nem is látta.

A kámhoz is elment Jopár, fehér bárányt, galambot, borsót, kölest, bozát vitt áldozatul Ira-torának, a családi békesség és házastársi szeretet istenének, Jirikhnek, a betegségek küldőjének bárányfejet ajánlott fel, meg egy szűke borsót, Jivas-keremetet pedig bizonyosan kiengesztelte a galamb. A kám leültette a tűz mellé az ajtónyíláshoz s mogorván kikérdezte. Aztán elvitte az áldozatot a nagy sátorba, megnyugtatva Jopárt, hogy minden rendben lesz, csak iparkodjék ellopni Bene szentképét, amit Iréneusz fráter írt neki ajándékul. Jopárnak van-e ilyen képe? - kérdezte, szúrós szemét az ijedt asszony arcába meresztve. Nem, Jopárnak nem volt. Ez megnyugtatta a kámot. Hogy árulta volna el Jopár, hogy van s éppen Benétől kapta? Boldog idők emléke volt az a kép, akkor kapta, amikor kiskutyát küldött Benének. Hogy tudott volna megválni tőle?

Igy hiába volt az áldozat, nem változott semmi. Igaz, Bene aznap késő este betért a sátorba, megcsókolta a kisfiút, de aztán elfordult tőle. Egy darabig komoran hallgatott, végül kitört s megszidta Jopárt. Lustának, piszkosnak, fecsegőnek, ostoba szukának nevezte és Jopár boldogan reménykedett, hátha megüti. Mosolyogva tűrte a szidalmakat s nem felelt. Az ember végül valami tűzkövet keresett, feltúrt miatta mindent, felforgatta a prémeket, kihányta a koporsókból Jopár ruháit, azután magyarul káromkodott, szidta a kúnok minden istenét, Jopár anyját, azt a napot, amikor ebbe az aulba betette a lábát s dühösen szétcsapva az ajtónemezt, lovára vetette magát s elügetett. A perlekedés nem tört ki, a verés elmaradt... s ott ült zokogva a felforgatott sátorban az asszonyka egyedül.

Az asszonynép látta, tudta, hogy baj van. Kimentek hozzá, vigasztalták, tanácsokat adtak, bájitalokat főztek, igéket suttogtak. Jajgattak, hogy Bene nagyon beteg. Senki sem látta nővel. Hírből sem hallottak effélét. Jopár eleinte bizakodva fogadta öreg asszonytársai látogatását, hitt tanácsaikban és szereikben, de azután megadta magát sorsának. Különösen, amikor elment az öreg Karacs bátyához s elpanaszolva néki bánatát, ezt a választ kapta:

- Anaszin kürip kizin al, kariszin kürip bözin al.

- Köszönöm atya, hogy bölcsen megvigasztaltál, - mosolygott Jopár s mélyen meghajolt. De amikor a kicsiny csergéből távozott, elöntötte arcát a szomorúság. Tudta ő jól: anya öröme a gyermek, gyermeké a puszta, - de mi a feleség öröme? A feleségé, aki már nem öröme a férfinak?

Ahogy kinyílt a tavasz s megtartották a nagy leányünnepet is, különös mozgalom támadt a két aulban. Idegen lovasok jöttek agyonhajszolt paripán, Alpra táborában megfordulva hozzájuk csatlakoztak a kán bizalmasai is és Köcsmeg sátrába tértek be. Hangos, gyors, indulatos tanácskozások folytak. Az idegenek rováspálcákat mutogattak s üzeneteket olvastak le róluk. A sürgés-forgás egyre nőtt, a látogatók jóformán meg sem pihenhettek s már ismét lovukra vetették magukat. Jól fel voltak szerelve a hosszú útra farkasbőrrel, kúmisztömlővel, túróstarsollyal és szárított hússal. Sebhelyes arcuk jól megkenve zsírral a szél és éjszakai hideg ellen. Amilyen váratlanul jöttek, éppen oly váratlan hirtelenséggel vágtattak el.

Köcsmeg, Bitér, Nána, Tásztra s mások bizalmas tanakodással töltötték az időt. Bár senki sem tudott bizonyosat, elterjedt a híre, hogy a tatárok élcsapatában két kún törzs harcosai közelednek, már betörtek a polovcek földjére s le akarnak kanyarodni Szolnok és Mégy irányába. A fiatalság vidám élete is lekókadt, rájuk is átragadt Alpra auljának és Köcsmegéknek az izgalma. Mindenfelé suttogtak, kérdezősködtek, tanakodtak.

Bene egy este a szokottnál komorabban tért sátrába. Jopár lelkendező örömmel fogadta, hússal, bozával kínálta meg. Bene leült a tűz mellé s hallgatagon evett. Amikor kését visszadugta az övébe, hosszan nézte a térdén mászkáló kisfiát, meg Jopárt. Szeme nagy szomorúságot s ijedelmet árult el.

- Kicse! - mondta fojtott hangon, nagy elhatározással. - Még holnap el kell mennünk.

- Hová? - riadt meg a kis vastag asszony.

- Nem tudom, de innen el.

- Miért?

Bene hallgatott. Maga sem tudta, miért. De minden csontjában érezte, hogy kell. Félretolta a kis barna, kún-magyar zagyvaságokat fecsegő, feketehajú, kerekarcú gyermeket, felállt s a rácsról leakasztva néhány fegyvert, nagy gonddal vizsgálgatta. De látszott rajta, hogy nem figyel erre sem.

- Nem tudom, - sóhajtotta aztán s ledobta süvegét, farkasbőrét, mint akit nagy hőség fűt.

- Az egész aul megy? - kíváncsiskodott kissé az asszony, mert örült, hogy az ura ismét beszél, sőt tanácskozik vele. S mint azelőtt, ismét Kicsének szólítja.

- Nem tudom, mit akar az aul, - felelt hevesen a férfi. - De én nem maradhatok itt.

- Hát a sátor? A jószág?

- Mit bánom én a sátort, jószágot! - kiáltott fel Bene élesen. - Holnap lóra ülsz a gyermekkel s megyünk. Nem tudom hová, azt sem tudom még, miért. Ez az Isten dolga. De holnap megyünk.

Jopár megrémült, nagy bajt sejtett. Kutatva nézte az urát, minden mozdulását leste. Az járkálni kezdett a szűk sátorban, észre sem vette, hogy a kisfiú cibálja, csak amikor minduntalan belebotlott s tűrhetetlenné vált a nyafogása, vette fel akaratlanul s a karjára ültette.

- Két gyermekem anyja vagy, - beszélt tovább az ijedten kuporgó asszonyhoz. - Nem hagyhatlak itt. Jössz velem. Nem kérded hová, miért, hogyan. Viszünk két vezetéklovat, meg annyi élelmet, amennyit csak lehet. Isten kezében vagyunk.

- Isten elvévé az eszedet, uram, - suttogta Jopár.

- Isten akaratát nem lehet ésszel megismerni, - utasította rendre Bene. - Csak a parancsait. Ő pedig azt parancsolja most, hogy ülj lóra s jöjj velem. Itt nem maradhatunk.

- Tám a Karacsfiak? - találgatta az asszony s fekete kutyaszemét az urára függesztette.

- Karacsfiak, Alpra kán... - dünnyögte Bene. - Mióta elhagytuk Árpatarlót, minden megromlott. - Járt néhány lépést, miközben a kisfiú vidáman huzigálta bajuszát és szakállát. Nagyon halkan, rekedten beszélt: - Tudod, hogy Alpra kán levelet kapott a mohaltól? Tudod, hogy Alpra kán meg akarja rohanni a magyeri falvakat? Tudod, hogy Alpra kán szövetséget ajánlott Köteny kánnak, levelet küldött neki, de szállásait fel akarja dúlni, nemzetségeit magához akarja kötni? Tudod, hogy a tatár betört az országba s Buda ellen vonul? Hát azt tudod-e, hogy a kúnok két törzse a mi kúnjainkat fel akarja lázítani?

Jopár mindebből semmit sem értett. Az ő asszonyi élete olyan volt, mint a többi közönséges kún asszonyé. Lánykorában játék, ének, tánc, csók, a vevőlegény várása, asszony korában gyermek, sátor, házimunka hajnaltól késő estig, az Árpatarlón még mezei munka is. Az ő szava nem hatott el a kurultába, a kurulta szava nem hatott hozzá. Csak annyit tudott, hogy magyeri földön van, a magyeriak kerála szab törvényt, atyáik szokásait meg kell tartania, az urát szolgálnia kell s ha visel is hártyára festett szentképet a keblén, oda kell adnia az áldozatot az isteneknek és keremeteknek is. Csak azt tudta, hogy embernek-állatnak szaporodnia kell s amikor magához szorította Benét, forrón kívánta, hogy a befogadott mag kicsirázzék a méhében. Most csak annyit értett, hogy fegyveres támadás készül ellenük, jószágot, sátrat, gyermeket biztonságba kell helyezni... De miért akar világgá menni az ura? Mikor itt vannak a férfiak, a sátrak, csordák és ménesek, itt a bő legelő, a víz, a tavasz, méhében a második gyermek, itt az apja-anyja, itt a kendü, itt van a kán és itt a magyeri kerál országa. És itt kell élni.

De eszébe sem jutott többet firtatni, mint amennyit az ura mond, hát még ellene szólni!

Bene látta az arcán, hogy tépelődik, homlokát erősen ráncolja, ujjai a ruhája szélét csipdesik. Rá volt írva, hogy semmit sem ért.

- Még körülnézök, - fejezte be a férfi a maga nyelvén, - osztán meglássuk, mikor indulhassunk. Talkán, kaurma, kazi, négy tömlő kúmisz, kurút legyen. A loakat maj én kifogom, te a gyerökkel a Jüldizön mégy, az szöléd. A többit meglássuk hónap.

Ezzel lefeküdt, Jopár pedig némán hozzáfogott, hogy az élelem rendben legyen s a maga helyén tömlőben, tarsolyban, átalvetőben készen álljon.

13.

Sötét tavaszi éjszaka volt, békák és kutyák lármájától volt hangos a vidék. Bene arra ébredt nyugtalan álmából, hogy a tábor kutyái olyasformán csaholnak, mint amikor farkast éreznek. A sátor közepén pislogva parázslott a tűz. Felugrott, de már akkor Jopár is ébren volt.

- Kurt! - suttogta az asszony, kócosan ülve az ágyán. - Pigambár ebei...

- Ilyenkor? - horkant fel csodálkozva Bene.

Fejébe nyomta süvegét, magára kanyarította farkasbőrét, felkapta kardját és csákányát s kiugrott a sátorból. Hideg szél fújt, erős víz- meg fűillatot kergetve. Az aulban kiáltozás, futkosás támadt. A kutyák vadul ugattak, Okur is szinte megveszett, csaholva, nyüszítve, szinte beszélve rohangált Bene körül. Csilling a sátor előtt álló cölöphöz kötve nyerített s el akarta tépni kötőfékét. A sátor előtt Nána nyargalt el lóháton, csákányt forgatva.

- Mi történt? - ordított Bene.

- Lóra! - üvöltött vissza nyargaltában Nána s elrobogott a sötétben.

Felrivalltak a tülkök, ropogtak a lármafák. A tülökszó rekedt kiáltásából Bene megértette, hogy nem farkasokról van szó, - hogy is lett volna ilyenkor? - hanem valami másról. Mert a tülkök azt rivallták, hogy az asszonyok, gyermekek és öregek gyorsan meneküljenek a kasba. Pillanatok alatt rohanó, kapkodó, visítozó asszonynéppel telt meg a sötétség. A telegákat egymás hegyen-hátán iparkodtak szekértáborrá összetolni, a gyermekeket biztonságba helyezni. A következő kürtjel azt üvöltötte, hogy a jószágot hajtsák Délnek. Csikósok, csordások, juhászok kibontották ostoraikat, ordítottak kutyáiknak s az ezernyi állatot felverve, megindították a sötét pusztaságon Dél felé. A harmadik tülöküvöltés a tábor északi felére parancsolt minden fegyveres férfit.

Távolról ugyancsak tülkök szóltak.

Lovasok vágtattak mindenfelé, egymástól kérdezve, mi történt. Valahol Alpra nevét kiáltozták. Nyerítés, bőgés, sikoltozás, ugatás kavarodott fel ijesztően, mint a vihar. Nem volt mit tétovázni, a tülökszó parancsolt. Bene megszorította Csilling hevederét, felcsatolta a kantárt, övére kötötte kardját s jól megfogva a csákányt, lóra lendült. Vágtatott arra, amerre a többi.

- Szüren! Szüren! - visszhangzott körülötte a csatakiáltás és a távolból egyre erősbödő kiáltozás felelt rá. Sötét volt, a telegákkal vesződő asszonynép, a gyülekező s vágtató lovasok fekete árnyai össze-vissza kavarogtak. Bene füle mellett a suhanó nyíl jólismert surranása sziszegett.

- Nyíl, az Isten verje meg! - káromkodott dühösen. - Melyik barom lő belém?

A surrogás szaporodott. Mint a hullócsillagok, égő kóccal becsavart nyilak csaptak le az aulra. Most már tudta Bene, hogy fel akarják dúlni a tábort, - de kik?

Valahol Köcsmeg ordított. Arrafelé fordította a lovát Bene. Ami ezután történt, arra csak később tudott visszaemlékezni, de benne lévén a hajcihőben, mint mindig, most is az ösztönére bízta magát. Igy, amikor az aul északi szélére ért, s a nagy lármában és kavargásban két sötét alak tört reá, csákányával az egyiket habozás nélkül fejbesujtotta, a másik elől pedig kitérve, oda vágtatott, ahol Alpra nevét kiáltozták. Egyszerre nagy tolongásba, rivallgásba és verekedésbe sodródott, fekete alakok zúdultak rá. Csapásokat osztogatott és védett s nem tudta, vajjon nem a maga embereitől kapja-e, nem azokat öli-e. De már mindegy volt. Az egész vihar rászakadt s egyszercsak azt vette észre, hogy a gomolygó áradat elzúg mellette s ő ott vágtat egyedül a puha, füves síkságon. Lovát megállította s figyelt. A táborban tüzek lángoltak, ordítozás tombolt, hörögve nyerítettek a lovak és sikítoztak az asszonyok. Bene előtt most már világossá vált, hogy az ellenfélnek sikerült álmában meglepnie az ault, legázolnia a védekezőket, felgyújtania a sátrakat és telegákat s most ember ember ellen küzd a tűz fényénél, sátorról-sátorra szorulva vissza és törve előre. Vad düh facsarta a torkát, nem tudta ki ellen, mi ellen, de egyre Alpra kán sunyi tekintete, aljas mosolya villogott előtte. Visszafelé vágtatott, hogy mentse Jopárt és a gyermeket, káprázó szeme előtt véres jelenetek peregtek, látta Kicsét, amint védekezőn maga elé tartja kezeit, egy kard lesújt rá, látta, amint összeesik, amint vad csizmák tipornak reá, látta a kisfiát, amint csákány szakítja be fekete fejecskéjét. S vadul felüvöltött. Forró könnyek folytak le az arcán. Megszorongatta rémült lovát s előrehajolva a nyeregben, visszavágtatott az aul felé. A sötétkék éjben vörösen lángoltak a sátrak, szikrák kavarogtak és égő nyilak szálltak. Fülében zúgott a megbúsult vér, de a zúgáson át is belecsapott a harc és jajgatás tomboló zaja.

Itt-ott káromkodva, ordítva verekedtek a sötétben. Bene az egyik csoportba rúgtatott, leütött egy bőrsisakos alakot, aki paizsot tartott maga elé, de a csákány azért elérte a fejét. Lefordult a lóról. Áttörve a csapaton s megkapva a magáét a bal vállán egy csákánytól, ordítva rohant tovább a sátra felé. Lova átugrott egy hullát, vagy sebesültet, - ki nézhette volna meg? - s ott termett három égő sátor előtt. Hátha sikerült Jopárnak a telegák közé menekülnie? Hátha lóra ült a kisfiúval s elmenekült?

Igy tört utat magának a saját sátra felé. Megkönnyebbülten látta, hogy ott nincs tűz. Ellenben egy fellobbanó lángcsóva fényében felismerte Köcsmeget. A kendü a sárban feküdt, jobbjában kardját szorongatta, balkeze hiányzott, szakállas arca felét leszakították, ruháját elöntötte a fekete vér. Távolabb Karacs bátya hadakozott némán, gyalogosan, két lovas kún ellen. Az öreg olyan hidegvérrel forgatta kardját, védte ki és osztotta a csapásokat, mintha játszanék. Bene odaugratott, levágta az egyik lovast, a másik azonban rettenetes csapást mért az öregre, fejét szinte vállig kettéhasította s a kajla, zömök kis baskird összeesett. Bene továbbrohant. Sátra közelében megpillantotta Okurt, a kiskutyát. Szörnyű seb tátongott az oldalán, fejét felemelve vadul ugatott és nyüszített, de menni már nem tudott. Bene felkiáltott. Ebben a pillanatban a visszaforduló ellenfél egyik nagy csapata rárontott s neki menekülnie kellett. Nem is neki, inkább a lovának. Mert Bene már úgy elvakult s megsiketült fájdalmában és dühében, hogy egészen a lovára bízta magát. Csilling pedig megfordult s rohant, mint a forgószél. Nyomában az üldözők. Hiába akarta visszafordítani Bene, hiába sarkalta, verte és szorította, az állat élesen nyerített, fejét rázta s elnyúlva rohant tovább. Nagyobb, csontosabb lévén a kis pusztai kún lovaknál, tért nyert, de még így is beérte két fürgébb lovas. Ezzel azután Bene csákánya azonnal végzett. A másik erre elmaradt s visszatért az égő aulba.

Talán megmenekült Jopár, - jajgatta Bene szíve mélyén egy kétségbeesett hang. - Csak elég gyors lett volna! De állapotos. Talán fel sem tudott ülni a lóra. Vagy rátört a korai szülés. De hát mi volt ez? Alpra. Alpra, - harangozta benne valami, ugyanakkor, amikor látta a tüzet, a kavargást, Köcsmeg hulláját, Karacs harcát, Jopár felemelt kezét, a kisfiú beszakadt fejét, a kutya vergődését. Mindezt egyszerre látta s külön-külön is.

Jobbfelől fekete lovas bukkant ki a sötétből. Bene felállt a kengyelben s jól megmarkolta csákányát. A másik is felemelt fegyverrel rohant felé. A csákány lesújtott, de, amaz kivédte.

- Öcsöd fia! - ordított a lovas.

Öcsöd fia? - gondolta Bene. - Majd adok én neked. És másodszor is reá akart sújtani. De az félreugratott s megint ráordított:

- Én vagyok, barom!

Erre a csákány lehanyatlott. Verejték öntötte el Bene arcát, válla sajgott, tüdeje zihált. Szinte alig tudta megfékezni önmagát, minduntalan felemelte a csákányt, hogy a kiabálóra zúdítsa. Végre úgy-ahogy magához tért s a ló is megcsillapodott egy kissé.

- Ki vagy? - kérdezte olyan rekedten, hogy neki magának is idegen volt a hangja. Megtörölte arcát, azt hitte: véres. De nem vér volt az, hanem izzadtság és könny. Szeméből patakzott a harmat.

- Bene, Bene! - jajgatott a másik üvöltő hangon. - Végünk vagyon, Bene! Jaj, végünk!

- Ki vagy, mert leütlek!

- Jaj, Bene! - folytatta amaz görcsösen s lovát visszafogva Csilling mellé kormányozta. - Végünk, végünk.

- Ki vagy hát?

- Senki, semmi vagyok ín már! Jaj, nekünk, Okán jorgalmazz! Köcsöm vagyok, Nána fia!

Némán ügettek egy darabig. Egyikük sem mert visszanézni. Bene torka elfulladt. Görcs szorongatta. Fogai oly kegyetlenül csikordultak össze, hogy megmeredt az állkapcsa. Végre megállt s a másik is megállította lovát. Igy álltak, figyeltek az éjszakában, a nagy puszta síkon, a fű illatában, a távoli zaj és békabrekegés zsongásában. A tűz már lappadt, csak egy helyt égett még nagyobb lánggal. Az Köcsmeg sátra volt.

- Mi ez? - nyögte végül Bene s megdörzsölte a szemét, hogy ne lássa sírni a másikat.

Köcsöm lihegve, kapkodva s el-elfúlva hadarta:

- Alpra, a kutya, a gyalázatos...

- Tudtam! - kiáltotta Bene. - Mért vártam még egy napot!

- Alpra, a kutya, - lihegte tovább a legény. - Összvejátszik az mohallal, minket is be akart fonni. Köcsmeg ráállt, de levelet küldött Köteny úrnak Budára. Azt a levelet Alpra elfogá. Igy vala.

Tanácstalanul álltak s megkísérelték a gondolkozást. De csak egy-egy görcsös zokogás tört fel belőlük.

- Altin... - dünnyögte Bene akaratlan. - Kicse... Okur...

S könnyei megint megeredtek s lefolytak az arcán.

- Ugyan mi lett atyámmal? - kérdezte önmagától Köcsöm. - De ki a Khajár sejtette, hogy ránkjönnek?

- Apádat láttam, - vígasztalta Bene a legényt. - De Köcsmeg meghala.

- Én meg látám Jopárt, - dünnyögte Köcsöm, - Altinnal futott a kas felé.

- Láttad? - villant fel a remény Benében.

- Látám.

- Én is látám apádat. Jó erőben, egészségben. Vissza kéne menni.

- Nem lehet. Keressünk inkább egy jó csalitot. Majd reggel meglássuk, hogy lesz...

Elindultak hát és csakhamar találtak is csalitot. Lóról szálltak, betörtettek a bokrok közé. A tavaszi virágok édes illattal vigasztalták őket. Leültek farkasbőreikre s vacogott a foguk. Füleltek, kikémleltek a vidékre. Az aul tüze egészen elgyappant. De egy-egy kiáltás, nyerítés, kutyaugatás elhatott még hozzájuk. Gondolataikba merülve hallgattak, nem merték firtatni, mit hagytak ott s mi lesz ezután.

Hajnalig senki sem jelentkezett a tájon. Elült minden zaj, a csillagok halványulni kezdtek. Amikor Keleten derengett a világosság, magános lovast láttak balról jobbra suhantag átügetni a síkságon. Kicsiny árnyék volt, mozgásából ítélve fáradt, vagy sebesült lehetett. A lovas is csalitot kereshetett, mert feléjük fordította futását és csakhamar csodálkozva megtorpant. Lova nyerítve köszöntötte Csillinget és Köcsöm paripáját. Nyilván megismerte őket a jövevény is, mert nagykeservesen, nyögve leszállt s a bozótba indult.

Kisztre volt, Japca fia, élete delét taposó, nagycsaládú férfi. Most hát egyedül volt.

Ahogy meglátta a két bujdosót, szótlanul leült, tenyerébe hajtotta fejét és sokáig hallgatott. Süvege nem volt, farkasbőrén hatalmas hasadás tátongott, szarvasbőr inge véres volt a mellén. Kard függött ugyan az oldalán, de csákánya nyele kettéhasadt.

- Sebes vagy? - kérdezte halkan Köcsöm.

- Nem tudom - nyögte a férfi.

- Mi történe? - susogta bizakodón Bene.

- Semmi - legyintett Kisztre. Aztán hosszú hallgatás után mellére tette a kezét: - Úgylátszik, csakugyan kaptam valamit.

Köcsöm szétnyitotta a jövevény ingét. Araszos seb tátongott Kisztre bozontos, csontos mellén. Vágott seb volt, kard ejtette. Dőlt belőle a vér.

- Nem nagy - dünnyögte a sebesült, féloldalvást megnézve sebét. - Lehetett volna szúrás is. Vagyon nálam vasfű.

- Csak bé kell varrni - tanácsolta Köcsöm.

Bene fásultan nézte, mint szedi elő övéből a fonalat Köcsöm, mint fűzi tűbe s mint varrja össze a csúnya sebet néhány öltéssel. Kisztre egykedvűen tűrte. Azután a tarsolyából vasfüvet kotort elő, vastagon betakarta a sebet és bőrdarabot helyezve rá, hevederszíjjal szorosan körülkötötte.

- Most feküdj hanyatt - mondta s eltette a tűt.

Kisztre lefeküdt a farkasbőrre s az ólmosan derengő eget bámulta.

- Nem látád Jopárt? - firtatta ismét Bene.

A sebesült hallgatott.

- Hát Altint, a kisgyereket?

Kisztre nem felelt.

- Hát akkor... - susogta Bene s keresztet vetett. - Az én balkarom is béna...

- Ámen - dünnyögte Kisztre.

- Majd bégyógyul - tette hozzá Köcsöm.

Három napig maradtak a bozótban. Ezalatt nem ettek s nem ittak. Aludni is úgy aludtak, hogy egyikük őrködött. A lovakat beljebb vezették egy kis tisztásra, ott legelhettek. A sebesültnek nyugalom kellett, de sebesültek voltak valamennyien. A rekettyés elárasztotta őket virágai illatával és sziromesőjével, a nap langyos tavaszi meleggel, az éjszaka áhitatos csenddel.

Harmadnapra azután feltámadt bennük az éhség, az erős test követelte a magáét. Nem volt mit tenni, lovaik lábán felmetszették az ütőeret és szájukat a sebre szorítva, szívtak a sós meleg vérből. Ezzel a néhány korttyal megint el tudtak lenni, míg Kisztre megkönnyebbült s nem kellett félniök, hogy hegedő sebe megnyílik. Bevárták az estét, kivezették lovaikat a csalitból s útnak indultak Észak felé.

Hallgatva ügettek s nem néztek vissza. Igy búcsúztak a tájtól, ahol egyik pillanatról a másikra nyomorult földönfutók lettek.

14.

Egyre Északnak tartva s a Duna-völgye felé igazodva, elkerülték a falvakat, nehogy ismét a fegyverek beszéljenek. Délben legeltettek s itattak. Délután mocsaras területre értek és a nád tavaszi hajtását szedték, azt ették. Eközben három lovas magyerit láttak. Fegyvereik csörgése és csillogása óvatosságra intette őket. Szerencsére csakhamar eltűntek egy fiatal nyíres mögött. Takarékos, lassú szavakkal találgatták, ugyan hová mennek s kik lehetnek, de csak azért, hogy könnyítsenek egy kissé a szívükön.

Estére megint behúzódtak a bozótba. Reggelre azonban jól kialudtak magukat, a sebesült is felüdült, lovaik is jóllaktak, így fürgébben vetették magukat nyeregbe. Délfelé Taksony alá értek. A mezőn mindenfelé javában dolgoztak az emberek, ekevas csillogott a napfényben, gyümölcsfák virágai havaztak a kertekben. Egy vén paraszt hosszan bámult a három lovasra s kezét a homlokához emelte.

- Hej, hol vagyunk? - kérdezte Köcsöm.

- Taksonyba! Vaj honnét gyüvétek?

- Mink a halál torkából - felelt szomorúan Köcsöm. - Magyeriak vagynak itt?

- Hát ugyan kik mások?

- És adnának-e ennünk?

- Hát ugyan mért ne adnának? - csudálkozott az öregember.

- Kúnok nem járának erre?

- Hát ugyan mért jártak volna?

- Akkor Istennek hála.

- Mért, tám azok elül futtok?

- Jól mondod, apa - sóhajtott Köcsöm keserűen.

- Hát ugyan mért?

- Mert magunk is azok vónánk. Mit hallasz, apa, gyünnek-e az mohalok?

A vénember rázta a fejét, mint aki siket. Csudálkozva meresztette rájuk kis barna szemét, még a szája is tátva maradt.

- Kik? Mo... mo...

- Hát az tartárok.

- Tartárok? - Megcsóválta ősz fejét az ember s a szakállát birizgálta. - Most hallok róluk először.

- Hát nem törtek bé az országba? - kíváncsiskodott Bene is. - Nem dúlják a főső vidéköket? Nem törének bé a polovcok fődjére?

- Én, uram, csak itt élek, ni, osztán nem tudok semmit.

Megzavarodva nézett még utánuk sokáig és egyre a fejét rázta.

Taksonyban beállítottak az első parasztházba. Vén banya fogadta őket, az egész család kint dolgozott a mezőn. Úgy megrémült, hogy majd összeesett. Sűrűn hányta a keresztet s amikor megnyugtatták s Isten nevében ételt, italt kértek tőle, úgy futott, hogy majd rálépett az orrára. Tejet, sajtot, meg apró, sózott gombát tett elébük mázas edényben. A három menekülő ellátta a lovakat, azután egy tuskó köré telepedve mohón falt s itta a tejet. Ezalatt a vénasszony ott állt mellettük, puffadt hasán keresztbefonta kezeit s apró, hegyes szeme firtatva nézte őket. Látszott rajta, hogy a kíváncsiság szinte beteggé teszi. Hogy szeretne elfutni a falu minden házába, ellelkendezni a hírt, idecsődíteni minden asszonyt a látványosságra. Mert látott már ő katonát, nem is egyet, de legalább tizet, ilyeneket azonban még soha. Ilyen szótlanokat és szomorúakat sem. Végre nem bírta tovább.

- Kik vagytok, jó urak? - kérdezte mekegő, izgalomtól fulladozó hangon.

Mikor Köcsöm, a legbeszédesebb, tudtára adta, hogy kúnok, keresztet vetett.

- S mi történe véletek? - motyogta tovább félénken.

- Harcban valánk, családjainkat megölték, az ault felgyujták.

- Jaj! - horkantott a vénasszony ijedten s megint keresztet vetett. - Uram, segélj!

- Bizony, anyám - legyintett Köcsöm s kiköpött. - Ennek itt ekkora sebe vagyon, - mutatta a kezén - annak meg majd letörik a vállát. S mindenki meghala.

- Jaj! Asszonyok is? Gyermekcsék is?

- Mind, anyám.

- Ó, ézes fiaim - fakadt sírva az öregasszony. - Isten kegyüggyön árva fejetöknek!

S nagy sebbel-lobbal, miközben könnyei omlottak és szipákolt, nagy darab sülthúst, lépesmézet, meg egy kosárka aszalt gyümölcsöt cipelt ki a házból.

- Ezt a gyerökcséknek tartogattam, de már csak használjátok - siránkozott az aszalt gyümölcsre mutatva. - Ó, hát sem anyátok, sem feleségetök, sem gyermökcsétek... Uram, segélj!