Dr. Kéri Katalin

ÉRDEKESSÉGEK
A NŐK TÖRTÉNETÉBŐL



Kiadta: IQDEPO

Pécs, 1996. július 24.


Az elektronikus változatot készítette:
Ambrus Attila József
alex@nostromo.pte.hu



TARTALOM

Előszó
A reneszánsz-kori nő
Alapművek a nőkérdésről
Női lapok a XVIII-XIX. sz.-ban
Párizsi nők a múlt század végén
A Belle Epoque Párizsa
Így látták a magyar nőket
Nemi erkölcsök, magzatveszejtés
Hölgyek korcsolyával
Az emancipált nő ábrázolása
A modern nevelés útjain
Kmety úr és a női szörnyetegek
Híres nők szótára (recenzió)
A nők története (recenzió)
Spanyol nők története (recenzió)


ELŐSZÓ

A Dimenzió mostani számában a nők történetéről szóló tanulmányok olvashatóak. Az 1960-as évektől kezdve világszerte felélénkültek az effajta kutatások. Mára már a legtöbb történész elismeri, hogy valóban fontos az emberiség eme felének, a nők milliárdjainak a történetét is kutatni, hiszen régi korokról alkotott képünk csakis így lehet teljes.

Az itt közölt cikkek, tanulmányok és recenziók csak mozaikok, 7 évnyi kutatás eredményeit tükrözik. Tartalmilag nem tartoznak szorosan egybe, reményeink szerint mégis alkotnak valamiféle gondolati ívet. A szerkesztés nagyjából időrendi sorrendben történt, bár ezt nem lehetett minden esetben betartani.

A kora újkori nők történetéről szóló rész egy szakdolgozat szövege, mely főként francia forrásokra felépített volt. A filozófiai művekről és a női sajtó történetéről szóló írások is egyetemes történetiek, a francia nőkről és a híres kurtizánról, Bella Oteroról szóló tanulmányok pedig a századforduló Párizsába kalauzolják el az olvasót. (Az utóbbi cikk az előző átdolgozott és továbbfejlesztett változata.) A tanulmányok másik része a dualizmus-kori magyar nők életét mutatja be, különböző nézőpontokból. Ezek az írások csak előtanulmányok egy későbbi könyvhöz, melyet a Dimenzió hasábjain szintén bemutatunk majd. Külföldi könyvekről írt recenziók és korabeli képek teszik teljessé e számunkat, melyben reméljük, mindenki talál kedvére való részleteket, érdekességeket.

 

A   R E N E S Z Á N S Z - K O R I   N Ő

A NŐ MEGÍTÉLÉSE A KERESZTÉNYSÉG KEZDETÉTŐL A RENESZÁNSZ-KORIG

Nemcsak a pogány ókornak volt negatív véleménye a nőről, hanem a középkornak is. A bibliai tanításokra hivatkozva kezdik el az egyházatyák a nő bűneinek tárgyalását, a középkorban a Biblia lesz a legtöbbet idézett forrás. "Nőről szóló egységes tanítás a Bibliában nincsen, inkább több felfogás áll egymás mellett. Sok kijelentés olyan kultúrkörből származik, amelyben a nő teljesen alá van vetve a férfinak (Mózes I. 3; 16), így a nő teremtéséről szóló tudósítás is (Mózes I. 2; 18-24): "a férfi az ősteremtmény, a nő a férfiból vett segítőtárs."[1] Mózes IV. könyvében a "Fogadalmakról szóló törvény" több vonatkozásban tárgyalja azt az esetet, amikor a nő fogadalma atyja vagy férje akaratával szembekerül: a női fogadalom ilyen esetekben semmisnek nyilvánul. (Mózes IV. 30; 4-17). A nők házassággal, örökléssel kapcsolatos jogait is Mózes könyvei tárgyalják. A nő jogi helyzete alacsony volt, örökséget csak akkor kaphatott, ha az elhunyt férfinek nem volt fia (Mózes IV. 27; 1-11). Ebben az esetben viszont nem mehetett más törzsbelihez feleségül (Mózes IV. 36; 3). A férj, ha feleségét "nem találta kedvére valónak", elküldhette házából (Mózes V. 24; 1-4).

A Példabeszédekben összefoglalva találhatjuk meg azokat a tulajdonságokat, melyekkel egy jó háziasszonynak rendelkeznie kell. Ezek a gondolatok a középkorban is visszaköszönnek majd, hiszen az asszony erénye akkor is a munka, a tisztaság és az istenfélés lesz.

Idézünk fel a nőkre vonatkozó néhány bibliai gondolatot:

"10. Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket.

13. Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel kedvvel.

15. Felkel még éjjel, eledelt ád az ő szolgálóleányainak

16. Gondolkodik a mező felől, és megveszi azt az ő kezeinek munkájából szőlőt plántál.

17. Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén.

27. Vigyáz a háznépe dolgára, és a restségnek étkét nem eszi.

30. Csalárd a kedvesség és hiábavaló a szépség; a mely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának!"[2]

Jézus Krisztus tanításaiban a nő először lesz a megbecsülés tárgya. Jézusnak voltak női tanítványai.

"2. És némely asszonyok, a kiket tisztátalan lelkektől és betegségektől gyógyított meg, Mária, aki Magdalénának neveztetik, kiből hét ördög ment ki;

3. És Johanna, Khúzának, a Herodes gondviselőjének felesége, és Zsuzsánna, és sok más asszony, kik az ő vagyonukból szolgálának néki."[3]

Jézus javított a nő házassági helyzetén. "A teremtés könyvére hivatkozva Jézus felbonthatatlannak hirdeti a házasságot: »Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.« (Máté, 19; 6); vagyis tiltott a feleség elbocsátása, kivéve egy esetet: »hacsak nem paráznasága miatt« - mondja Jézus."[4] Nők adták hírül Krisztus feltámadását (Márk, 16; 1-8). Jézus a megtért vámosoknak és parázna személyeknek megigérte az Isten országát (Máté, 21; 31).

Az őskeresztény közösségekben a nő megítélése valóban változott a korábbi időszakokhoz képest, emiatt is voltak a keresztény hívők között igen jelentős számban nők. Megbecsülésüknek azonban itt is, ekkor is ára volt: a közösségek parancsainak engedelmeskedniük kellett, és a vallási szertartásokban mindig csak másodrendű szereplőként működhettek közre. (Ennek az az előzménye, hogy a zsidó nőknek nem volt semmilyen részük a rabbik tevékenységében, ki voltak zárva a templomi szertartásokból.)[5]

Szent Pál az, akinek tanításaiban bizonyos kettősség tapasztalható a nő megítélésével kapcsolatosan. Egyrészt ezt írta:

"Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban";[6]

Másrészt átülteti a zsidóság eltökélten nőellenes felfogását a kereszténységbe. Efezusiaknak írt levelében így foglalja össze a házastársak kötelességeit:

"22. Ti asszonyok, a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak.

23. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek.

24. De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben.

25. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért."[7]

Pál fogalmazta meg azt is a korinthoszi gyülekezethez írt levelében, hogy a gyülekezetben asszonyok nem szólhatnak.

"34. A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja.

35. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket, mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben."[8]

Delumeau azt írja Szent Pálról, hogy nem volt nőgyűlölő, csak ő is osztozott korának férficentrikusságában. Szent Pál fellépéséig a keresztény közösségek a hamarosan eljövendő világvégét várták. Pál fordulópontot idézett elő azzal a tanításával, hogy a világvége még távol van, addig is itt a Földön kell mindenkinek büntetlenül élnie, a fennálló társadalmi rendet elfogadva. A tisztaságot csak tanácsolta, de nem írta elő (ezt alaposan "továbbfejlesztik".) Duby szerint:

"Az ősegyházban, amely a hellenisztikus kultúrában jött létre, a más szektákban bevezetett áldozati rítusok hatására megerősödött az aszketizmus tendenciája. Attól kezdve, hogy az oltáriszentség kiszolgáltatását áldozatként fogták fel, a résztvevőkkel szemben megnyilvánult az előzetes megtisztulás, a misézőkkel szemben pedig az önmegtartóztatás, sőt a szüzesség követelménye. Ami tanács volt a Korintusiakhoz írt első levélben, az követelmény lett."[9]

Az egyházatyák Szent Pál tanításaiból indultak ki, amikor a II. század végétől kezdve éles antifeminista prédikációkat tartanak. tertullianus például így fordul a nőhöz:

"Mindig gyászolnod kell, rongyokkal fedettnek és bemocskoltnak kell lenned, a bűnbánatban, azért, hogy a bűnt, melyet elkövetett az emberi nem, megváltsd... A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat. Te vagy az, aki megérintetted a sátán fáját, és aki elsőként szegted meg az isteni törvényt."[10]

"Tertullianus agresszivitása és túlzó szigora tulajdonképpen a természet és az anyaság misztériumaitól való idegenkedést álcázza. A »De Monogamia« című művében undorral idézi fel a terhes nők émelygéseit, ingadozó érzelmeiket és az ordító porontyokat."[11] Szent Jeromos, Nagy Gergely, Szent "goston, Szent Ambrus és más egyházatyák prédikációiban még a fentieknél is hevesebb kirohanásokat intéznek a nők, a házasság intézménye és a szexualitás ellen. Hogy mindezt megérthessük, a fentiek említésén kívül segítségül kell hívnunk a pszichoanalitikusok véleményeit is. A nőtől való félelem és ugyanakkor a nő tisztelete olyan kettős érzés, mely a férfiakban az őskortól fogva egyszerre létezik. A nő fiziológiája, maga az anyaság, a férfi szervezetétől idegen testnedvek (tej, vér), a nő kiismerhetetlen érzelmi élete - ezek mind olyan misztériumok, melyek egyszerre keltettek a férfiakban csodálatot és rettegést. "A nőnek azon alapvető kétértelműsége, hogy ő adja az életet, és hirdeti a halált, hosszú évszázadokon át érezhető volt. (...) A nő volt kelyhe az életnek és a halálnak. Olyan volt ő, mint azok a krétai kelyhek, amelyek tartalmazzák a vizet, a bort, a gabonát és az elhunyt hamvait is."[12]

Közismert, hogy a középkor korai évszázadaiban ebből a kettős érzésből a nőtől való félelem erősödik fel, és ez a rettegés fejeződik ki a kulturális élet minden területén. "Gyökeret ver az a kínzó érzés, hogy a rossz a szexuálisból ered. Ez magyarázza a sok tiltást, amelyet a keresztény egyház vezetői haladéktalanul elrendeltek."[13]

Az emberek féltek, mindenben idegen erő közbelépését látták, felelőst kerestek a szenvedésekért, melyeket a gazdasági-társadalmi változások szültek. A balsikerekért, a földi paradicsom elvesztéséért egyrészt a nőt okolták, másrészt a zsidókat, a mórokat.[14] A középkori kultúra a bűnös nővel a tisztaságot; a szüzességet állította szembe, ezek lettek az ember nagyra tartott erényei; ebből a gondolatkörből bontakozik ki Szűz Mária kultusza. A művészetnek egyik alapvető témája éppen ez a Mária-ábrázolás lesz. Duby véleménye szerint:

"A történelemben nehezen követhető nyomon, milyen rejtélyes erők juttatták el Miasszonyunkat odáig, hogy kiszorítsa a vértanúkat és a hitvallókat, akiknek kezdetben az összes francia katedrálist ajánlották, és hogyan vált ő az összes közel egyedüli és közös védőszentté. Elképzelhető, hogy a gótikus korban a Mária kultusz betörése (...) a latin kereszténység keleti terjeszkedésének egyik velejárója volt. A bizánci vallás nagyobb gazdagsággal és alkotóerővel rendelkezett ebben az időben, mint Gallia vagy Germánia szerzeteseinek vallása. Keleten voltak találhatók a Szent Szűz nagy szentélyei."[15]


PRÉDIKÁCIÓK A NŐK ELLEN

Az egyházatyák prédikációikban az alábbi séma szerint építkeztek, mint azt Marie-Odile Métral leírja:[16]

         1. házasság     2. házasság     állatiasság     perverzitás
         -----------  =  -----------  =  -----------  =  -----------
          szüzesség       özvegység      isteniesség       szentség

Szent Ambrus ezeket írta:

"A nővel kezdődött a rossz, általa kezdődött a hazugság. Magatartásbeli különbségek (t. i. a nő és a férfi) mélyén olyan mozzanatok vannak, amelyek a két lény természetéből következnek: férfi - értelem (mens), nő - érzékenység (sensus). Ez a hasonlat gyakran szerepel a férfiúi felsőbbrendűség bizonyítására."[17]

Aquinói Szent Tamás prédikációi szerint: a nő "véletlen" és tökéletlen lény, "elrontott ember".

"Az asszonyi állat arra rendeltetett öröktől fogva, hogy a férfiú uralkodjék felette, maga feje után nem bírván cselekedni".

Ő írja azt is, hogy:

"Az asszonynak szüksége van férfire, nemcsak a szaporodás miatt, mint ahogy ez a többi állatnál van, hanem azért is, hogy uralkodjék, mivel a férfi a legtökéletesebb az esze miatt, és a legerősebb erkölcs tekintetében."[18]

Burchard von Worms püspök 1008 és 1022 között összeállított egy irányadó szöveggyűjteményt, a Dekrétumot. Leghosszabb könyve ennek a műnek a XIX.; a kéziratok szerint Correchor vagy Medicus a címe.[19] A "Medicus tüzetesebben vizsgálja az asszonyok lelkét. Az »orvos«, a »megjavító« a férfi. A penitenciáskönyvhöz csatolt függelék bemutatja, milyennek látták ebben a korban a férfiak a nőket.

Az ő szemükben az asszony a léhaság maga. Fecseg a templomban, elfeledkezik a halottakról, akikért imádkoznia kellene, könnyelmű. A csecsemőgyilkosságért egyedül ő a felelős, hiszen reá hárul az ivadék gondozása. Meghal egy gyermek? Az anyja ölte meg, valódi vagy színlelt hanyagságból, és a következő kérdés pontosan rákérdez: »Nem hagytad-e gyermekedet a forró vizes üst közelében?« A magzatelhajtás, természetesen az asszonyok dolga. Akárcsak a prostitúció. A nők, jól tudjuk, készek eladni a testüket, vagy a leányuk, az unokahúguk, bármelyik asszony testét. Mert buják, érzékiek. A kérdésgyűjteményben egyetlen kérdés sincs a házastársi gyönyörrel kapcsolatban. A kérdések inkább azt a gyönyört firtatják, amelyet a nő egyedül, vagy más nőkkel, vagy fiatal gyermekekkel élvezhet. Világában, a nők termében, a szoptatósdajkák szobájában, ebben az idegen, nyugtalanító közegben, ahonnan a férfiak ki vannak zárva, de amely vonzza őket, azt képzelik, hogy olyan fajtalanságok történnek, amelyeknek ők nem haszonélvezői."[20]

"A középkor folyamán egyházi szerzők sokasága (Sevillai Izidor, Bolognai Rufin) és más kánonjogi szövegmagyarázatok (pl. Gratianus Dekrétuma, XII. sz.) bizonygatták a menstruációs vér tisztátalanságát. Szerintük ez a rontással terhelt vér akadályozza a növények kicsírázását, halált hoz a növényeknek, megrozsdásítja a vasat, veszettséget okoz a kutyáknak."[21]

A prédikátorok közül sokan, a jelentéktelenebbek is, ilyennek fogadták el a nő értékelését. Ennek fontos oka volt, hogy a műveltséget a világi papok és a szerzetesek tartották kezükben. Számukra a tiszta élet, a szüzesség megőrzése és a cölibátus kötelező volt, ez is oka annak, hogy a tisztaságot dicsőítették, és vad kirohanásokat intéztek valamennyi kísértés és csábítás ellen, amellyel életük nagy részében keményen kellett küzdeniük. A legfőbb csáberő: a Sátán cinkosa, a nő. A nőkkel szembeni védekezést, az önmegtartóztatás stratégiáját nem tudták általánosan megvalósítani. Az egyház elvilágiasodása azonban nem vonta maga után a nő tiszteletét, éppen ellenkezőleg: az egyház végsőkig fokozta nőellenességét.

"Amidőn az egyház a lovagoknak fegyvernyugvást ajánlott mint rájuk kiszabott penitenciát, ezt az időnkénti önmegtartóztatást a böjt parancsaival erősítette meg. Arra a meggyőződésre jutott, hogy papjainak, a keresztény élet példaképeinek kell elől járniuk szegénységben, tisztaságban, le kell mondaniuk a lovagi fényűzésről, s el kell küldeniük ágyasaikat - vagyis szerzetesként kell élniük. Hogy lecsillapítsák Isten haragját, és hogy felkészüljenek Krisztus második eljövetelére, a parúziára, melynek óráját közeledni látták, ki kell irtani a bűn csíráit, következésképpen nagyobb tiszteletben kellett tartani a tilalmakat. A sátán a sóvárgás négy bűnével fűzi láncra rabszolgáit. Hússal, háborúval, arannyal, asszonnyal csábítja el őket."[22] Ez utóbbi csábítóval szemben a szerzetesek mindent megtesznek. Roger de Caen a XI. században így próbálta meg elfordítani a házasságtól a férfiakat:

"Higgy nekem testvérem, minden férj boldogtalan. Az, akinek a házastársa nem nemes, megunja azt, meggyűlöli, ha szép a nő, az a széptevőktől való szörnyű félelmet szül; a szépség és az erkölcs összeférhetetlenek. Az a nő ad férjének gyengéd öleléseket és édes csókokat, aki valamilyen mérget akar eltitkolni a szíve mélyén. A nő semmitől sem fél, azt hiszi, hogy minden megengedett számára."[23]

Bernard de Morlas, cluny szerzetes a XII. században írt "De contempu feminae" című költői művében is elrettentően ír a nőről. A költemény főbb megállapításai:

"1. A nő ocsmány, a nő álnok, a nő hitvány.
2. Beszennyezi azt, aki tiszta, istentelen dolgokon kérődzik, és tönkreteszi a cselekedetet...
3. A nő egy ragadozó, a bűnei olyanok, mint a homok.
4. Mindazonáltal a jókat nem akarom sérteni, őket meg kell áldanom...

10. Siet eltévelyedni (t. i. a nő), azért született, hogy megtévesszen, és a megtévesztésben tapasztalt.
11. Csúszós ösvény, ... jóképű borzalom, nyilvános kapu, édes méreg...

25. Festi magát és hamiskodik, átalakul, változik, szint vált.
26. Lármázásával megtévesztő, bűnre csábít és ő maga is bűn.

30. Kitépi saját sarjait a hasából...
31. Meggyilkolja az utódját, vagy cserbenhagyja.

35. A nő szószegő, a nő bűzös, a nő undorító.
36. Ő a Sátán trónusa, a szemérem számára teher."[24]

Ebben a költeményben fellelhető szinte valamennyi rossz, negatív tulajdonság, amelyet kizárólag női tulajdonságnak tartott a középkori világ, a szerzetesek és a világi papok hatására a széles közvélemény. A XIII-XIV. századra a prédikációknak sikerült elérniük kitűzött céljukat, a nőtől való félelem egész Nyugat-Európában elterjedt, és a XV-XVII. századokban tömeghisztériává nőtte ki magát. A nő fogalma összekapcsolódik a "bűn anyja", az "ördög fegyvere", a "mélységes kút, szakadék", a "pokol tornáca", a "keserű halál", az "esztelen, kíváncsi, lármás, fecsegő irigy, féltékeny, kegyetlen és buja lény" fogalmával.


A RENESZÁNSZ-KORI NŐ

Dolgozatunknak kulcskérdése, hogy mennyiben hozott változást a reneszánsz és a humanizmus a nő helyzetének, megítélésének tekintetében. Kiindulópontunk legyen e kérdés vizsgálatakor a XIV. század, közelebbről Petrarca művészete. "Petrarca tanulmányának (A jó és gonosz szerencsének orvoslásáról - De remadiis utriusque fortunal) egyik oldalán - a reneszánsz hajnalán - visszatér azokhoz a sértegetésekhez, melyeket a középkor agyalt ki Éva ellen:

»A nő... egy igazi ördög, a békesség ellensége, a türelmetlenség forrása, a vitatkozások oka, melyektől a férfinak távol kell tartania magát, ha élvezni akarja a nyugalmat. Ha megházasodnak, a feleség iránti vonzalomból, a házasságban az éjszakai ölelkezéseket, a gyermekrikácsolást és az álmatlanság kínszenvedését találhatják meg... Ha lehetőségünk van rá, akkor nevünket tehetségünkkel és ne házassággal, könyvekkel és ne gyerekekkel, erkölcsi versengéssel és ne egy asszony által örökítsük meg...«

- mindezt az a Petrarca írja, aki hírnevét szerelméhez, Laurához írt verseinek köszönheti, és aki több tekintetben is úgy tűnik, mint az »első modern ember«."[25]

Delumeau azt írja erről:

"A nőtől való félelem éppen Petrarca századában növekedett, legalábbis a nyugati elit körében (...) Mialatt keveredett a pestistől, a skizmatizmustól, a háborúktól és a világvégétől való félelem - egy olyan állapot, mely három évszázadra befészkelte magát Nyugat-Európába -, a legbuzgóbb keresztények tudatára ébredtek a sokszoros veszélynek, mely az egyházat fenyegeti. (...) A felismert veszélyek eltérőek voltak - külsők és belsők -, de a Sátán ott állt valamennyi mögött."[26]

A reneszánsz és a humanizmus hatásaival óvatosan kell bánnunk a nő helyzetének változásával kapcsolatosan is. Nem tartható ma már Jacob Burckhardt egykori állítása, az ugyanis, hogy a reneszánszban "... az asszonyt a férfiúval egyenrangúnak tekintették."[27] Az új szellemi irányzat valóban előidézett olyan kulturális és társadalmi jelenségeket, amelyek a nő megítélése és életvitele szempontjából pozitívan hatottak (a művészetek pártolása, a szépség dicsérete, a nevelés fellendülése), ezekre a jelenségekre a továbbiakban még visszatérünk. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azokat a tendenciákat sem, amelyek a nő kora középkori megítélésén alapulnak, és az Európát sújtó XIV-XV. századi gazdasági-társadalmi válság hatására minden rossz egyik alapvető okozójaként a nő újabb elítélését szülik, sugallják, követelik. Azt is meg kell erősítenünk, hogy ez az utóbbi, a negatív hatás Nyugat-Európa társadalmaiban erősen érvényesül, és egészen a XVII. század végéig (sőt bizonyos vonatkozásokban a legújabb korig) irányt szab a nő megítélésének.

A reneszánsz-kori prédikációk a kora középkorhoz képest alig változnak. Ami változott - és ez nagyon jelentős - : a könyvnyomtatás elterjedésével rendkívül gyorsan terjednek a nőellenes munkák. A prédikációk megszerkesztése során nemcsak az ókori szerzőkhöz és a kora középkori egyházatyák műveihez nyúlnak vissza, de új "alapművek" is születnek. 1330 körül írta meg Alvaro Pelayo, ferences szerzetes XXII. János pápa kérésére a "De plancta ecclesiae" című művét, amely a későbbi századok egyik leggyakrabban forgatott művévé vált, különösen kinyomtatása után. ("1474-ben adták ki Ulmban, 1517-ben nyomták újra Lyonban, és 1560-ban Velencében.") [28] A mű második részében hosszú listát olvashatunk 102 asszonyi hibáról és gonosztettről. Felépítését és hasonlatait tekintve párhuzamba hozható a "fortalicium fidei" című művel, mely a zsidók ellen íródott. Mindaz a mértéktelen nőgyűlölet, melyet a Malleus magában foglal, a "De plancta..."-ban már ki van fejtve, gyakori utalással az egyházatyákra és Szent Pálra. Ezek az idézetek lázítókká válnak, mivel saját szövegkörnyezetükből kiszakítottak, és önkényes formában szerepelnek, fertőző antifeminista értelemben. (...) Ez a mű szent háborúra való felhívás az ördög szövetségese ellen. (...) (A nők hibái):

N° 1: A beszédjük mézesmázos...
N° 2: A nő megtévesztő...
N° 13: Tele vannak rosszindulattal. Minden perverzitás és rosszindulat elegyedik benne...

N° 44: Fecsegő, főleg a templomban...

N° 81: Gyakran önkívületbe esik, megöli gyermekeit...

N° 102: Bizonyos nők javíthatatlanok...

- ezek a pontok a Biblia tanításával csengenek össze. Pelayo tanításait 7 fontosabb csoportra lehet összefoglalni.

(a) Az első sérelem (...): Éva volt a »kezdet«, a »bűn anyja«. (...) A nő »mélységes árok«, (...) a »szíve vadászháló«, (...) a nővel halálra vagyunk ítélve (N° 6, 7, 16).

(b) A nő csalóka csáberejével vonzza a férfiakat, az érzékiség szakadékába rántja őket. (...) Hogy elveszejtsen, fáradozik, festi magát, odáig is elmegy, hogy parókát tegyen a fejére; »a jót rosszba fordítja« (...) Előnyben részesíti az állati módon való egyesülés férjével. Bizonyos nők közeli rokonukkal vagy keresztapjukkal kelnek egybe, mások papokkal élnek vadházasságban. Egyesek közülük a szülés után túl hamar, sőt a menstruációs periódusban szexuális viszonyt kezdenek (...) (N° 5, 23, 24, 25, 26, 27, 31, 32, 43, 45, 70). (c) Az asszonyok »kegyetlen állatok« (...) egyesek «nagyon kiállhatatlanok« (...) »Zabulon rontásait és művészetét használják« (...) »gyakorta megölik gyermekeiket« (...) (N° 43, 79, 80, 81)

(d) »A nő bálványimádó.« Mikor a húsnak hódol, egy bálványnak emel templomot, és elhagyja az igaz Istent az ördögi istenségért. (N° 21, 22)

(e) A nő »érzéketlen«, »rikácsoló«, »elégedetlen«, »fecsegő«, »ostoba«, »mindent egyszerre akar«, »perlekedő« és »rosszmájú«. (...) (N° 5, 8, 13, 14, 17, 18)

(f) A férjnek óvakodnia kell feleségétől (...) »A nő egy házasságon kívül fogant gyermeket szül neki«, mérgezi az életét gyanusítgatásaival és féltékenységével. Bizonyos nők szembeszegülnek férjük akaratával, és alamizsnát csinálnak abból, amit a férjük megenged. (...) (N° 5, 11, 12, 15, 16, 20, 34, 77, 78)

(g) Gőgösség és tisztátalanság tekintetében a nők zűrzavart okoztak az egyház életében. Az ájtatosság alatt beszélgetnek és nem fátyolozzák el arcukat, ahogyan azt Szent Pál tanácsolta. (...) (N° 44, 57, 58, 59, 61, 65, 68, 73, 74)."[29]

A fentebb már idézett prédikációk ismeretében szembetűnő, hogy Pelayo az elődei által már negatív nőgyűlölő irodalomra épített, és a korai kereszténység tanait tetszőlegesen forgatta ki. A műben külön bekezdések foglalkoztak a varázslatokat és rontást alkalmazó nőkkel, azaz a boszorkányokkal. A boszorkányhit elleni küzdelem forrása azonban közvetlenül nem ez a mű lett, hanem az 1486-ban megjelent Malleus Maleficarum. Ez a mű egyrészt Pelayora támaszkodik, másrészt a fentebb már említett de Morlastól veszi át sztereotip kijelentéseit.

"A nő lelki és testi erejét tekintve tökéletlen; gondolkodásbeli könnyelműségével a gyerekhez hasonlít; érzékibb, mint a férfi...; féktelen érzelmei és szenvedélyei vannak, melyek felbőszítik, féltékennyé és bosszúállóvá teszik, ez boszorkányságának két legfőbb eszköze. (...) Természeténél fogva hazug, nem csupán nyelvében, de testtartását, fejtartását és magatartását tekintve is. (...) Ha nem lenne női rosszindulat, nem mondanánk a boszorkányokról semmit, a világ számtalan veszedelemtől szabadulna meg."[30]

A nővel szemben tanúsított ellenséges magatartás bizonyítékai azok az összeállítások, melyek házasodás előtt álló fiatal férfiaknak készültek, például Maillard atya intelmei (XVII. sz. első fele):

"Ha fiatalt vesztek el, veszélyes; ha öreget, lázadozó; ha gazdagot, gőgös; ha szépet, csapodár; ha csúnyát, félelmetes; ha egészségeset, léha; ha beteget, unalmas; ha okost, fecsegő; ha butát, állatias. (...)"[31]

(Csak érdekességként megemlítünk egy magyar népdalt, ahol ezek az intelmek visszaköszönnek:

"El kéne indulni, meg kén' házasodni
Csak még az a kérdés, kit kéne elvenni?
Ha fiatalt veszek, nem tud szőni-fonni,
Jaj de szégyen nekem pénzért gatyát venni.
Ha öreget veszek, az mindig szomorú,
Annak minden szava egy égiháború.
Ha gazdagot veszek, egyre csak azt hányja,
Hogy az enyémből élsz ebadta hitványa.
Ha szegényt veszek el, ugyan mit csináljak?
Egy koldusból kettőt ugyan miért csináljak?")

A középkor számos közmondását is a nő inspirálta:

"1. Három dolog van a természetben, amely nem ismeri az arany középutat: a nyelv, a pap és a nő.

2. Három dolog van, ami kielégíthetetlen: a becsvágy, a nő és a tenger.

3. Az asszony tulajdonképpen páva az úton, papagáj az ablakjában, majom az ágyban és ördög a házában."[32]

Az orvostudomány is csak erősítette a reneszánsz idejében a női szervezet alacsonyabbrendűségének tételét. Egyrészt segítette a tudományok fejlődését az orvostudomány, amikor a XIV. század elején megindultak a boncolások. VIII. Bonifác pápa eltiltotta a boncolásokat. (Vajon mitől tartott? Attól, hogy kiderül a női és férfi szervezet számos megegyező vonása?) Ennek ellenére több orvos titkos boncolásokat folytatott, hiszen a kor alapvető problémája maga az ember volt. Ezenkívül a különböző betegségekre is magyarázatot kerestek. Az orvostudomány azonban sok-sok évtizeden át nem hozott a nők helyzetében megkönnyebbülést. Ez amiatt volt így, mert az orvostudomány képviselői javarészt egyházi emberek, szerzetesek voltak. "Laval sebésze, a nemzésről értekezve kifejti, hogy a melegebb és szárazabb mag hozza létre a férfiakat, a hidegebb és nedvesebb a nőt. (...) A nedvesség kevésbé hatásos, mint a szárazság; (...) a női nem később formálódott ki, mint a férfiúi...

A tapasztalat nem bizonyítja-e, hogy a »fiúgyermek kiválóbb és tökéletesebb, mint a leány?« Csakugyan a fiúval terhes nő »élénkebb, vidámabb, egész terhessége során, és szine pirosabb, a szemei vidámak, ragyogóak, az arcszíne tisztább és világosabb, mint egy leánnyal való terhesség során,« és jobb az étvágya."[33] "Laurent Jaubert, III. Henrik tanácsadója és orvosa (...) bár 1578-ban írt könyvét (Népszerű tévedések) Margit királynénak ajánlja, nem kevesebbet állít, mint hogy a »férfiúi nem derekabb és kiválóbb és tökéletesebb, mint a női« (...) »Ha az anyag nem elég tiszta és előnyös egy fiú kiformálásához, akkor lesz belőle egy nőnemű lény, egy tökéletlen megcsonkított férfi« (...) Naubert azt akarja megmagyarázni olvasóinak, hogyan nemzhető inkább fiú, mint leány.

Okoskodása a következő: »a mag különböző, és férfi vagy női testté aszerint alakul, hogy milyen a méh és a menstruációs vér helyzete egymáshoz viszonyítva.« (...) A férfi mag, noha alkalmas arra, hogy fiút nemezzen, »elfajul nősténnyé gyakran, a méh hidegsége és nedvessége miatt... és a menstruációs vér túl nagy bősége miatt, amely nyers és zavaros.«"[34]

Jean Bodin, a XVI. század nagy francia teoretikusa, az ókori szerzőkhöz fordulva írt antifeminista gondolatokat:

"»... Platon a nőt a férfi és az oktalan állat közé helyezi. Mivel láthatjuk, hogy a nők belső részei sokkalta nagyobbak, mint a férfiaké, akiknek a mohóságuk nem oly féktelen, mint a nőknek, és ellenkezőleg: a férfiak testének külső része jóval nagyobb, és a tapasztalatok szerint a férfiaknak nagyobb agyuk és értelmük van, mint a nőknek.« (...)

Hogy állításait megerősítse, Bodin nemcsak Platonhoz fordul, hanem Pliniushoz, Quintiliushoz és a héber szentenciákhoz, s mindezek nyomán hét alapvető tökéletlenséget állapít meg, amelyek boszorkánnyá tehetik a nőt: hiszékenysége, kíváncsisága, a férfiaknál érzékenyebb természete, nagyfokú rosszindulata, hirtelen bosszúállása, könnyelműsége, amely miatt kétségbe esik, fecsegése."[35]

Az irodalom esetében látszólag kettősség áll fenn: egyrészt itt is folytatódik a nők, a feleség, a leánygyermek pocskondiázása, másrészt a virágzó feudalizmus időszakában megjelenik a lovagi költészet. Vegyük sorra mindkét összetevő jellemzőit, így kibontakozik előttünk az irodalmi állásfoglalás. Boccacco életművében csakúgy megtalálható a nőről való kétféle gondolkodás, mint Danténál, Petrarcánál. A "Corbaccio vagy a szerelem útvesztője" című művében így ír a nőkről:

"Fecsegésükön csak elkeseredni lehet. A szegény diák tűri a hideget, a koplalást, átvirrasztja az éjszakát, s hosszú évek tanulása után ráeszmél, hogy milyen keveset tud. Ezek (t. i. a nők) ha csak egyszer is félfüllel hallgatják a misét a templomban, már tudják, hány csillag van az égen, milyen a napnak és a bolygóknak az útja, hogyan keletkezik a mennydörgés, a szivárvány, a jégeső és a többi ég tünemény; tudják, mi történik Indiában és Hispániában, hol ered a Nílus, milyen hatással van a jég kristályosodására a sarkcsillag, és ki mászott be éjszaka a szomszédasszonyhoz.

Viszont a férfi a legnemesebb teremtmény; az Úr csak alig kisebbnek alkotta őt az angyaloknál. A legkisebb és a leghitványabb férfi is, ha csak eszétől nincs fosztva, kiválóbb és nemesebb, mint a legkiemelkedőbb az asszonyok között. (...) Az asszony tökéletlen állat. Ezernyi visszataszító szenvedély tüzeli, utálat még csak gondolni is rájuk. (...) Cselekedeteikben szeszélyesek és álhatatlanok; ugyanazt a dolgot egyszerre akarják is, nem is; kivéve amire bujaságuk hajtja őket, mert ezt mindenkor akarják." [36]

"André Misogyne" (Nőgyűlölő André) is elítélően szól a nőről "A nők dicsérete" (Le Louange des femmes) című versében:

"Asszony, félóra gyönyöre
És végtelen idők unalma;
Asszony, hirtelen bánat,
Asszony, örökös vezeklés.
Asszony, ördögtől szított tűz,
Asszony, valódi álruhás ördög;
Asszony, mit mondjak még,
Hogy bővebben írjalak le?
Semmit; elég gyalázat rejlik
Ebben az egyetlen szóban: asszony."[37]

"A reneszánsz írói és művészei időnként azzal szórakoztak, hogy nevetségesen mutattak be egy idős, undorító nőt vagy egy ellenszenves, piszkos nőt, mint ahogy ezt mutatja az a portré, melyet Boccacco jellemez Corbaccio-jában egy érzéketlen özvegyről, Leonardo da Vinci karikatúrái vagy Machiavelli következő lapjai:

»Jóllehet koponya-csúcsa elég kopasz, hogy ott élhessen és sétálhasson néhány tetű a fedetlen részen, ritka haja egy fürtben csüng alá szemöldökére... Szemeiből, melyek közül az egyik magasabban van, és nagyobb, mint a másik, kopasz szemhéjai között kifolyik a csipa... Orrlyukaiból takony folyik, és ezt szétrágja... Az egyik oldalon, ahol szája kicsavarodott, csepegett a nyála, mivel a fogai hibájából nem tudta azt visszatartani. Hosszú, helyes álla felfelé gördülő, begyén a bőr egészen a nyakáig lecsüngött.«" [38]

(Undorító, züllött, részeges férfiak bemutatásáról viszont elfeledkezett...)

A fentiekben idézett műveken kívül a reneszánsz korban - köztudott tény - elterjedt az irodalomban a szerelem, a női szépség dicsérete, és ezt valamennyi művészeti ág lassan átveszi. A lovagi költészet a nő dicsőítése, ám a tisztelet és hódolat a más feleségének (hölgyének) szólt, és a lovagi költészet nem jelenti a nő egyértelmű dicsőítését. "Provence szépséges és gazdag területein az arab költészet hatására született meg a XII. században a szerelmi dal. (...) A nő az udvari élet középpontjába lépett. Tisztelet és gáláns hódolat járt neki a férfitól, aki úrnőjének - s ez csak férjes asszony lehetett - lovagi engedelmességgel szolgált."[39]

"Az individuális szerelem - a középkorban alakult ki, a szerelmi költészet önmagában korántsem valaminő »újdonság«. Legkevésbé azért, mert a költő azok közé az emberek közé tartozott, akikhez rendjüknél-céhüknél fogva »hozzá volt rendelve« a szerelem. A költőnek éppen úgy kellett szerelmes dalokat írnia, ahogy a festőnek szentképeket festenie."[40]

"A Rózsa regénye második része, mint köztudott, az udvari szerelem mítoszának ledöntése. (...) ... a törvényes gyönyör nem más, mint a természet cselvetése azért, hogy az emberi faj örökkévalósága biztosítva legyen."[41]

A reneszánsz kori művészetekben megtalálhatjuk a női szépség ábrázolását is, az irodalomban éppúgy, mint a festészetben és szobrászatban. A fentebb említett irodalmi hagyományokat azonban a reneszánsz kor sem tudja teljesen legyőzni. Ezzel magyarázható az olyan irodalmi mű megjelenése, mint például Deneas Silvius Piccdomiminek, a későbbi II. Pius pápának "A szerelem orvossága" című műve. (Ez a szöveg egy másik XV. századi humanista, Bottista Mantovano állításaira utal.)

"(Az asszony) ingatag, változó, kicsapongó
nem alkalmazkodó, léha, fösvény, méltatlankodó (...)
perlekedő, nyáladzó, elragadó,
türelmetlen, unalmas, hazug,
hiszékeny, részeges, fárasztó,
meggondolatlan, csípős nyelvű, csalárd,
kerítő, telhetetlen, boszorkány,
nagyravágyó és babonás,
féktelen, tanulatlan, ártalmas,
kényeskedő, vitatkozó, örökmozgó,
önkényeskedő, erősen bosszúálló,
telve van hízelkedéssel és zaklatással,
haragos és gyűlölködő,
tele van színleléssel és tettetéssel."[42]

(Ez a mű is őrzi még Pelayo 102 pontjának sztereotípiáit, melyek megszokott módjává váltak a nőkről szóló vitáknak, értekezéseknek.)

A reneszánsz és humanizmus hatásai közül a fentiekben azokat emeltük ki, melyek nem segítették elő a nő felemelkedését a társadalomban, hanem követték a középkor addigi gondolkodóinak útját, és a nő megítélésében nem okoztak változást.

A továbbiakban azonban megpróbálkozunk annak vázolásával, hogy miért volt a reneszánsz "a női egyenlőség hajnala"[43] is ugyanakkor. A művészetek szépség (nő)-ábrázolása, a humanisták lánynevelést serkentő elméletei, valamint mindezekhez kapcsolódóan - az itáliai és francia nagy női egyéniségek felemelkedése - ezen három tényezőt kell részletesebben elemeznünk.

A művészeti ábrázolások alapvető témája lesz az emberi szépség. "A szerelem új megközelítése is a szépség oldaláról történik. Most már a quattrocentóban vagyunk, midőn Platont újra felfedezik, midőn a szépség eszménnyé válik. E kor reprezentánsai a szerelemben a szépség utáni vágy kifejeződését látják. »Ha mi szerelemről beszélünk, akkor ezen a szép utáni vágyat kell értenetek...« - írja Ficino. Majd Castiglione: »A szerelem egyfajta vágyakozás a szépség élvezetére.«"[44]

"A meztelen test iránti odaadó lelkesedés, mely az itáliai kora reneszánsz műveiből mindenütt kicsendül, a patonizmus eszméiben találja meg elméleti megalapozását. »A platoni esztétika diadalra vitte azt az elméletet, hogy az emberi test a földi szépség tökéletes típusa, ugyanúgy, ahogy az emberi lélek a világ királynője. (Floerke)«"[45]

Számtalan közismert író, költő, szobrász és festő alakította ki a reneszánsz-kori női szépségideálját. Firenzuola például apró részletességgel írta le a szép nővel szemben támasztott elvárásokat, a szépség kritériumait. A hajszínre, a bőr finomságára, a szájra, az alakra, a ruházatra stb. olyan részletességgel tért ki, hogy boldog lehetett az a hölgy Itáliában, aki legalább részleteiben megközelítette Firenzuola eszményi "nőképét".

Castiglione: Cortegiano (1528 ) című művében ezt írta:

"Én mondom önöknek, hogy a Szépség Istentől való, mint egy kör, melynek középpontjában áll a Jóság. Mint ahogy nem létezhet kör sem középpont nélkül, nincs szépség sem jóság nélkül, mint ahogyan a rossz lélek ritkán lakik szép testben, és a külső szépség igaz jele a belső jóságnak...

Leggyakrabban a csúnya emberek rosszak, és azok, akik szépek, jók is. Azt lehet mondani, hogy a szépség: kedves, vidám, vonzó és kívánatos arc, és hogy a csúnyaság komor, visszataszító és utálatos, baljóslatú arc."[46]

Ficino (1433-1499) és Leon Hébren (1461?-1535?) is írtak különböző értekezéseket a szerelemről, a szépségről, ezek viszonyáról. Mindketten egyetértettek abban, hogy a szerelem, a szépség Istenhez emel, mindez nem más, mint az Isten arcának sugara."[47] "A női szépséget, melyet a középkor moralistái a kárhozat eszközének tekintettek, ezentúl úgy szemlélték, mint az üdvözülés eszközét. Számtalan szépségről, szerelemről, nőről szóló tanulmány jelent meg a XVI. században, melyek általában összeötvözték a női szépség magasztalását a Legfelsőbb Szépség magasztalásával, és különös figyelmet szenteltek azon megkülönböztetéseknek, melyeket mestereik tettek a szerelem különböző fajtái között, és ihletük, az esetek jó részében földi esztétikum vagy érzékelhető maradt."[48]

A XVI. és XVII. században a nőkről számos pozitív értekezés jelent meg, oly sok, hogy ezeknek a hangja erősebb volt, mint az antifeminista műveké. Ebben az időszakban kezdtek különös figyelmet fordítani a nőkre. A leánynevelés, mint a reneszánsz gondolkodás általános hatása ezekben az évszázadokban bontakozott ki Itália- és Franciaország-szerte.

A középkor szerint a legfőbb nevelési elvek - a lányok megóvása érdekében -: a szeméremre, szűziességre, szerénységre és szófogadásra tanítása. A reneszánsz gondolkodók többsége szerint a női értelem csiszolása a cél, sőt a latin nyelvtudás.[49] Itáliában is, csakúgy, mint másutt, a lánynevelés hasznosságát sokáig tagadták. Nem elegendő-e a lányoknak a tápláláshoz érteniük, a háztartás gondjaival, varrással, mosással, foltozással és főzéssel kapcsolatos teendőket tanulniuk, és néhány imádságot elsajátítani? Sokan így gondolták.

Navarrai Fülöp a XII. században így írt az "Ember négy ideje" című művében: "Minden nőnek tudni kell szőni és fonni (...), írni és olvasni viszont nem kell megtanulniuk, mert az írás-olvasás tudománya csak rosszat szül. (...)" Barberino is, a XIV. században levonja következtetéseit. Neki is az a véleménye, hogy a nő szerepe nem más, mint a ház belső tisztaságának megőrzése.

»... a férfi eltávolíthatja azt a nőt, aki rossz természetével tisztaságát megfertőzheti. Ez a legkönnyebben akkor fordul elő, ha megtanítjuk a leányokat írni és olvasni.«

Létezett egy régi itáliai közmondás, melyet a középkorban gyakorta felidéztek: "Az ordító öszvértől és a latinul beszélő lánytól ments meg Uram minket!" Több szerző is egyetértett abban a XIV-XV. századig, hogy a leányok szent tudatlansága a legjobb garancia a lélek tisztaságának megőrzésére. Egyetlen fontos dolog, amire a leányokat nevelni kellett: a Szűz Mária tisztelete, és ez elengedhetetlen.[50]

"A női nevelés humanista ideálját Francesco Barbao (1390-1454) dolgozta ki a »Házasságról« című művében, melyet 1416-ban írt, aztán Leonardo Bruni (1370-1444) "Tanulmányok és írás" című művében, melyet a szerző 1422-1425 között fogalmazott meg, ezek ihlették B. Castiglionét (...) és L. Dolcét, aki "Párbeszéd a nőnevelésről" című művét 1547-ben publikálta.

Művében, melyet Battista Montefeltronak, Galeazzo Maletesta feleségének ajánlott. L. Bruni egy érett korban lévő hölgynek azt javasolja, készítsen munkatervet, melynek során fordítson figyelmet a latin nyelv szépségeinek ismeretére, s melyben szerepeljenek olvasmányok (...), s a kultúra egyetlen szeletét se hanyagolja el, mint például az aritmetikát, geometriát, asztrológiát, retorikát, melyek kevésbé illenek a női elméhez, mint a férfiúihoz."[51]

Franciaországban Christine de Pisan volt az a szószóló, aki elsőként hangoztatta a nők jogát a tanuláshoz.[52] (Az olasz reneszánsz hatása a XVI. századtól kezdve érvényesült francia földön.) Pisan a "Cité des Dames" című művében ezt írja:

"Azokkal szemben vagyok, akik úgy mondják, hogy nem jó az, ha az asszonyok olvasni tanulnak. Csodálkozom azokon az embereken, akik nem akarják, hogy lányuk, feleségük, rokonuk tudományokat tanuljon, hogy így erkölcseik leromoljanak..."[53]

A XVI. században Lodovico Dolce (1508-1568) szintén meggyőződéssel jelenti ki, "hogy a kultúra a leghatásosabb orvosság a szemérmetlenség ellen."[54]

A XVII. század fordulóján Algidins Albertinus, németalföldi író »Az asszonyi örömök kertje« című művében így vélekedik erről:

"Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy a lányok és kisasszonyok tanuljanak-e írni-olvasni, bizony eltérőek a válaszok: én legalábbis úgy tartom, hogy helyes dolog, ha a lányok olvasni tanulnak, hiszen akkor elolvashatják a jó útra vezérlő, erényes könyveket, és imádkozhatnak is belőlük; ami azonban az írást illeti, egy csöppet sem tartom kívánatosnak, hogy ezt is megtanulják az asszonyok, hiszen akkor szerelmes leveleket írhatnának, vagy ha kapnak effélét, válaszolhatnának... Igaz, hogy néhány asszonyszemély jóra is használja az írás tudományát, de a legtöbb úgy visszaél ezzel a tudománnyal, hogy jobb lett volna, ha sohasem tanulta volna."[55]

Itáliában és Franciaországban a reneszánsz hatására, a kora újkorra kialakultak a leánynevelés sajátos hagyományai. A leányok egy részét már kisgyermekkorukban zárdába adták, és férjhezmenésük idejéig ott éltek. (Körülbelül 10-12 évet töltöttek el a zárdában.) "Maria, Robert király leánya, akit Boccacco Fiametta néven megénekelt, Bojano kolostorában nevelkedett; Giuliano Cesarini hét leányát egy római kolostorban helyezte el; Catarina di Ricci fiatal éveit Firenze mellett, a S. Pietro in Monticelli zárdában töltötte el, ahol aztán apácaként ott is maradt. Izabella, Vespasiano Gonzaga leánya 7 évet élt zárdában, és csak házasságkötése alkalmából hagyta el azt; Francesca Baglioni Orsini a siennai S. Bernardino zárdában nevelkedett. Medici Katalin zárdáról zárdára költözött, Toscanából Rómába, a politika változásai szerint, mindaddig, míg el nem utazott Franciaországba. Igaz, itt inkább az elrejtésről volt szó, mintsem neveltetésről. Saluzzo di Castellar meséli "Emlékirataiban", hogy minden leányát zárdába adta; Bembo kardinális ugyanezt tette mindkét unokahúgával, aztán lányával, Elenával is, akinek a neveltetését gondoskodással kísérte végig. »Tanuld meg gondosan a betűvetést - írja leányának -, ne vesztegesd el soha az idődet, hogy majd ha a zárdából kijössz, legyen nyugodt a lelkiismereted, hogy napjaidat hasznosan töltötted el.« (1542. december 21.) Elena követte apja tanácsát, tanulmányaiban egészen sokra vitte, mivel apja küldött neki kis idő múltán egy görög nyelvtankönyvet, Constantin Lasearis nyelvtanát; melyet mintegy 50 esztendővel azelőtt nyomtattak ki. A leány nagyon gyors fejlődésen ment át, bátyja tudásával vetekedett az övé. Nem valamennyi apa támogatta azonban ilyen gondosan gyermekei igyekezetét. Nevelésüket gyakorta az erkölcsi nevelésre és a háztartási ismeretek tanítására korlátozzák."[56] (Úgy véljük, nem haszontalan dolog ilyen hosszasan időznünk a reneszánsz-kori nevelésnél, hiszen valójában az események kommentár nélküli leírása, és bizonyos leányok név szerinti említése és jellemzése közelebb hozhatja azt a kort, melyet vizsgálni próbálunk, és életmódjukba közvetlenebb bepillantást nyerhetünk.)

A kolostori nevelésen kívül a gazdag itáliai családoknál elterjedt volt a házi tanítók alkalmazása, de ez a tanítási módszer főleg Észak-Itáliában honosodott meg (Milano, Ferrara, Montova), délebbre nem hallunk róla.[57] Itáliában minden jelentős városnak volt saját kolostora, és ide nem csak nemesek adták be leányaikat, hanem a polgárság is. A kolostori nevelés nem volt ingyenes, Cristofano Guidini például, aki leányát a S. Bonda kolostorba adta (1391-ben) 200 florenus-t fizetett be, és 100 florenus értékű kelengyét adott leányával. A XV. században Luca di Matteo egyezséget kötött a S. Baldarsare kolostor apácáival, hogy két leányáért évente 10-10 florenust fizet a zárdának, és 2 florenusnál többet tanítónőinek, akikre rábízta őket. [58]

A fiatal leányok nevelésének intézményes keretei tehát biztosítottá váltak. A zárdák szegény leányokat is elvállaltak nevelés céljából, de csak úgy, hogy le kellett dolgozniuk ott tartózkodásuk árát. Fontos probléma volt, hogy erkölcsileg mire neveljék a leányokat. Amíg a reneszánsz gyakorlata szerint a leányok számos tudománnyal ismerkedtek meg a háztartási ismertek elsajátítása mellett, az erkölcsi nevelésük felettébb szigorúan alakult. Barberino ezzel kapcsolatosan ezt írja:

"A fiatal leányoknak zavartságot kell mutatniuk, ha meglátnak egy férfi arcot; a társadalomban egy tartózkodó, szerény magatartásformát kell konzerválni; a szemeket találkozáskor a földre kell sütni, mivel a tekintetek gyakorta szerelmi jelek. Az anya soha ne hagyja egyedül leányát, sem éjjel, sem nappal, de legalábbis bízza rá a nevelőnőre, ha nem fél áthárítani a felügyelet gondját. A leányok soha ne bátorkodjanak beszélni, hacsak nem elkerülhetetlen, ekkor pedig törekedjenek arra, hogy finoman és mértékkel fejezzék ki magukat; ne táncoljanak, énekeljenek, ugrándozzanak, legfeljebb csak a saját szobájukban, azon hozzájuk tartozó hölgyek jelenlétében, akik a szolgálóik. Amikor vágyakozó ajánlatokkal fordul hozzájuk valaki, úgy kell tenniük, mintha semmit nem hallottak volna."[59]

Vespasiano da Bisticci is hasonlóképpen fogalmaz, amikor is ilyesmiket ír:

"A fiatal lányok csak szolgálóikkal beszélgessenek, (...) sohasem intézhetik beszédüket olyan férfiúhoz, aki elmúlt már 7 éves. Hogy ne lopják a napot, szüntelenül el kell foglalni őket valamivel, csak ez lehet menedék."[60]

Girolamo Fazello, XVII. századi dominikánus prédikátor azt javasolja a szülőknek, hogy leányaikat "nem szabad elengedniük bálba, sem mulatságba, sem bankettekre, meg kell akadályozni gondosan, hogy kinézegessenek az ablakon, nem szabad megengedni nekik, hogy énekelni, hangszeren zenélni és táncolni tanuljanak, végül pedig kötelezni kell őket, hogy illedelmesen viselkedjenek, és egyszerűen öltözzenek. Az apákat pedig arra buzdítja, hogy a leányaiknak ne mutassanak mosolygó arcot, csakis szigorút."[61]

Vines és L. Dolce is a szigorúságot, a böjtöt, a szemérmességet tartják a leánynevelés legfőbb eszközeinek, sőt még a táplálékaikat is szabályozták, valamint az öltözködésüket. (Velencében az ifjú lányok a XVI. század végéig kénytelenek voltak egész testüket fekete fátyollal borítani.)

A humanista Roger Ascham (meghalt: 1568) ábrázolta lady Jane Grey ifjú leánykorában átélt élményeit, ebből a kis részletből felsejlik a fiatal Jane minden fájdalma és szenvedése, melyet szülei nevelési elvei okoztak:

"Amikor apám vagy anyám társaságában vagyok, ahogy beszélek, hallgatok, megyek, ülök, vagy állok, eszem, iszom, varrok, játszom, táncolok vagy azt csinálom, amit a többiek, meg kell fontolnom, hogy mit mondok (...), ugyanolyan tökéletesen kell cselekednem, ahogyan Isten a világot teremtette, a hibákért keményen megdorgálnak, megvernek és más formákban bántalmaznak, melyekről tiszteletből nem beszélek..."[62]

A nemes hölgyeket, mint láthattuk, szigorúan és erkölcsösen nevelték. A tanulási lehetőség, mely számukra megadatott, valamint az új humanista életérzés együttesen idézték elő azt, hogy sok nemes hölgy jelentős befolyásra tett szert a politikai életben, és műveltségével, tudásával a férfiakon is túltett. Különösen Itália városállamaiból sorolhatunk példákat erre: Caterina Sforza, Isabella d'Este, Giulia Gonzaga, Lucrezia Borgia stb.

Heller Ágnes szerint:

"A cselekvés anatómiájának bővülése, a rendi kötelékek lazulása az asszonyok számára is nagyobb mozgásteret, több választási lehetőséget adott; igaz, egyelőre csak a társadalom magasabb régióiban, ahol a kenyér, a megélhetés gondja nem szolgáltatta ki őket a férfiak kénye-kedvére. Egymás után születtek a nagy női egyéniségek, s közülük feltűnően sok lép fel politikai szerepkörben, de kulturális élet szervezői és élesztői között is egyre nagyobb számmal vannak asszonyok. Nem szentek többé, még csak nem is múzsák, nem egyszerűen passzív tárgyai a férfiak szenvedélyeinek, hanem a kor, az ízlés, az eszményvilág aktív alakítói: gondoljunk Vittoria Colonnára, Angliai Erzsébetre, Navarrai Margitra vagy, - hogy a rossz világból is merítsünk - Medici Katalinra."[63]

Amint a fentiekben idézett gondolatokból kiderült, a műveltség, neveltetés a reneszánsz korban sem lett általánosabb jellemző a lányok és asszonyok körében. Mindez elsősorban a felsőbb társadalmi rétegek kiváltsága, bár ez is nagy újdonság az előző korszakhoz képest. A XVI-XVII. századi gazdasági fellendülés mozdítja előbbre majd igazán a nők neveltetését, amikor is a férj halála vagy munkaképtelensége esetén a birtok, műhely gondjai a feleség vállára nehezednek (ekkor szükséges az írni-olvasni-számolni tudás!), az utódok felneveléséhez pedig szükség van a férj vagyonára, ezért - mint már említettük - az öröklési rend is változik. (A nők bekapcsolódása a gazdasági életbe a kereskedőpolgárság itáliai képviselőinél már a XIV. században megkezdődött, ahol az utazgató kereskedők otthoni könyvelését a feleségnek kellett vezetniük.)[64]

A gazdasági élet fejlődésének volt egy másik, közvetett hatása is a nők kora újkori helyzetére: csökkent a kiszámíthatatlan balszerencsék száma, a misztikus félelmek eltünedezőben voltak, ezenkívül a tudományok monopóliuma mind jobban kicsúszott az egyház kezéből, így nem volt már égetően szükség a nőre, mint "bűnbakra".

Az első, kifejezetten feminista nyilatkozat a XVII. századi Angliából származik, szövege pedig így hangzik:

"... ugyanúgy szabadnak születtünk, mint a férfiak, szabad akarattal és szabad szellemmel rendelkezünk, minket is ugyanazokból a részekből alkottak, s ugyanolyan szabadsággal élhetünk szabadságunkkal."[65]


A NŐK ÉLETÉNEK KIEMELKEDŐ ESEMÉNYEI, MINDENNAPI TEENDŐI

Fentiekben megvizsgáltuk, hogyan vélekedtek a nőről a reneszánsz korában, és hogyan alakult ki ez a vélekedés. Érintettük a leánynevelés kérdését, mely felvázolt formájában a reneszánsz hatására teljesedett ki. A továbbiakban szeretnék szólni a korszak nőinek mindennapjairól, megvizsgálni azt, hogyan éltek. A felhasznált irodalmak forrásai - nagyon kevés kivétellel - francia, itáliai, angol, holland stb. nemeskisasszonyokról és -asszonyokról szólnak, ezért dolgozatunkban elsősorban az ő életsorsukat követhetjük nyomon.

A leánygyermek születése még a humanizmus korában sem volt igazi öröm, amint ezt a források bizonyítják. Ennek több oka volt: nagy erővel éltek még azok a gondolkodásformák, amelyekről a fentiekben már szóltunk; az apának igazi dicsőséget a fiú nemzése hozott; a leánygyermek erkölcseire fokozottabban kellett ügyelni, mint a fiúéra; a lányoknak a házasságkötéshez gazdag hozományt kellett adni. (Bár napjainkban már nem jelentkezik élesen ez a probléma, mégis érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ezek az "okok" tulajdonképpen napjainkig élőek, és az európai ember gondolkodásmódjára ma is hatással vannak.)

A korszak egyik vallásos szicíliai szerzője a következőket írta a szülők számára:

"Ha leányaitok és nem fiaitok lesznek, akiket az Úr küld nektek, őrizkedjetek attól, hogy elégedetlenségeteket kimutassátok, mivel a Jóisten sohasem a szülők kívánsága szerint küldi a gyermeket."[66]

A megszületett gyermekről L. B. Alberti megállapította:

"... Az »első életkorban« lévő gyermekeket az apjuknak kell karjával felemelni, és anyjuk ölében elpihenniük",

így képletesen egyszerre továbbítja a közösség által elfogadott véleményt, és a valóságos helyzetet, mivel 4-5 éves korig a fiúk nevelése - mint a lányoké is - a nőkre volt bízva.

Ezt a nevelést általában megfelelő komolyság kísérte, kemény fegyelem, melyek segítségével a családfő uralkodott az övéin, s akinek törvényei, szokásai "tyronnoszi" hatalmat biztosítottak, ugyanakkor egyre jobban kidomborodik a megbocsátás tendenciája, amit a testi fenyítés alkalmazásáról vallott felfogások fejlődése mutat.[67]

Egy másik forrás szintén a családi nevelésről szól, annak egy másik oldalát villantva fel:

"A családi légkör nem feltétlenül volt olyan, mely a gyermeket kötelességre, törvénytiszteletre, felelősségre tanította. Ezt mutatják a prédikátorok és szatíraírók szóvirágai, melyek az ifjúi kötelességmulasztásokról szólnak, és amelyekben a szülőket hibáztatják, hogy nem kísérték figyelemmel gyermekeik növekedését, megengedték nekik, hogy szerelmes történeteket olvassanak, és nem kívánatos társaságba keveredjenek. A késői házasságkötések és a 35-40 évesek magas halálozási aránya eredményezte, hogy sok gyermek kamaszkorára apa nélkül maradt, és csak keveseket nevelhetett nagyapa."[68]

A leányok, nemeskisasszonyok neveléséről már írtunk (az előző fejezetben), ez a nevelés egyrészt intézményes keretek között folyt (kolostorok), másrészt a családon belül (házi tanító alkalmazásával).

Láthattuk, milyen fontos volt az erkölcsös nevelés, melynek egyik kitűzött célja az volt, hogy a fiatal leányokat távoltartsák a csábítóktól. Ez az esetek többségében sikerült, hiszen egy - az 1600-as évek végéről származó adat szerint - a "leányok nagy része, 80-85 %-a, szűzen érkezett a házasságba. A középkorban, úgy tűnik, ennél nagyobb volt a szexuális szabadság, léteztek futó kapcsolatok, és házasságon kívüli együttélések.

A katolikus egyház hatására felülkerekedett az erény, de a házasság előtti, meglehetősen rituális flört és szerelem is megmaradt."[69]

Ami az említett "rituális flörtöt" illeti, ez gyakran egészen veszélyes formát öltött, például az Észak-Itáliában elterjedt leányszöktetés.

Ez a - valamikor általános cselekedet - a XIV-től a XVI. század végéig újjáéledt az itáliai városállamokban, és Rómától Ferraráig törvénykeznek erről a "bűncselekményről".

"A leányszöktetést nem mindig büntették szigorúan. Általában, ha erőszakoskodás nem történt, a rablót bizonyos váltságdíjért elengedték; voltak ellenkező esetek is, amikor halálbüntetést róttak ki az elkövetőre, sőt Castel Durauté-ban máglyahalálra ítélték."[70] A lányszöktetésre vonatkozó törvénykezés városonként eltért, és az évszázadok folyamán bizonyos tendencia figyelhető meg a büntetések súlyosbodását illetően.

Gyakori azonban az olyan eset, amikor az elkövető korára, származására, illetve az elrabolt leány társadalmi hovatartozására tekintettel a törvényeket kijátszották, nem tartották be. Szegény lányt, vagy kurtizánt elrabolni "bocsánatosabb bűn" volt.

"A leányrablások néhányszor egészen romantikus módon zajlottak le. Például: Barberousse, a kalóz, egész hadjáratot vezetett Giulia Gonzaga meghódítására, akinek szépsége híres volt.

Francesco Caffarelli 25 felfegyverzett férfival ment megszöktetni a pápa pincemesterének feleségét 1575-ben"[71]

A valóságban a lányok a "párválasztás" folyamatában csaknem ugyanolyan kiszolgáltatottak voltak, mint a leányszöktetés esetében, igaz, a párválasztásnál szüleik döntöttek sorsuk felől, és nem egy idegen férfi.

Chaucer (1340-1400) leírta gondolatait - kissé szatirikus formában - a női vágyakról:

"... a nő természete
hat óhajtással, vággyal van tele,
azaz: a férfi bátor és bölcs legyen,
gazdag s a pénzét szórja esztelen,
engedelmes és tüzes szerető."[72],

ám a versében felsoroltak a legtöbb esetben valóban csak vágyak maradtak, hiszen a leányok nem választhattak társat. Shakespeare a "Szentivánéji álom" című darabjában száz évvel később ezt a mondatot adja egyik női szereplője szájába:

"Szerelmünkért mi nők nem víhatunk,
Nem kérhetünk, csak kérőt fogadunk."[73]

Hogyan is történt tehát a párválasztás?

Leon Battista Alberti (1404-1472) "A családról szóló könyvek" című művében így ír erről:

"Amint a fiatalember ráállt a házasodásra, az öregek és az egész ház segítségével és tanácsával az anyák és a többi idős rokon és barátnő, akik egész nagyanyjukig fölmenően ismerik a vidék valamennyi szüzét, ki milyen erkölcsökben nevelődött, válasszák ki az összes rendes családból való, jól nevelt fiatal leányt, s ezt a lajstromot hozzák a leendő férj tudomására, Ő aztán válassza ki, amelyik jobban tetszik."[74]

Arról is Albertinél olvashatunk, hogy milyen is az ideális feleség:

"... a házasságban szépségre, befolyásos rokonságra és vagyonra kell tekinteni. (...) ... a női szépség nemcsak az arc bája, kedvessége szerint ítélendő meg, hanem sokkal inkább jó testi adottságai szerint, hogy alkalmas legyen kihordani és megszülni neked sok gyönyörű magzatot. De amit leginkább megkövetelünk a nőtől, az illendő erkölcsök szépsége. Hiszen egy durva, pazarló, piszkos és iszákos nő is lehet küllemében formás, mégse fogja soha senki szép feleségnek tartani. A nőben elsősorban dicséretes tulajdonság: a szerénység és a tisztaság. (...) Nincs, ami úgy megfeküdné a gyomrot, mint a könnyelmű, piszkos asszony. (...) Helyeslik a természetbölcselők, ha az asszony nem sovány ugyan, de túlzott kövérség sem terheli, mert ezek a nagyon telt asszonyok hideg természetűek, eldugulásra hajlamosak, ezért nehezen fogannak. De megkívánják még, hogy az asszony vidám természetű, friss, eleven vérű és szellemű legyen. Egyáltalán nem helytelenítik, ha egy kis barna lánykáról van szó. Viszont nem szeretik, ha mogorván fekete, ha túl kicsi, de azt sem, ha túlságosan hosszú és szeleverdi. Hasznosnak ítélik a nagy gyermekáldás szempontjából, ha jó feszes az asszony, ugyanakkor minden tagjában széles. És mindig többre becsülik a fiatal leánykort..."[75]

Az idézett munkánál alaposabban aligha lehetne leírni az ideális feleséget, és aligha lehetne találni olyan nőt, aki pontosan beleillik ebbe a "formába". Ami mégis lehetőséget adhatott a nagy válogatásra, mely során a szőkék, feketék éppúgy "kihulltak a rostán", mint a kicsik és hosszúak, az az volt, hogy "a városokban általában több volt a nő, mint a férfi. A német városokban pl. 1250:1000 az arány a XV. században."[76] A leányok általában fiatalon mennek férjhez, 14-15 - 19-20 év közötti életkorban, ez változott évszázadonként és vidékenként. (1700 körül Le Roy-Ladurie 25-26 éves kort említ meg[77], és szegény falusi emberek körében is a késői házasodás (30-35 éves korban) volt elterjedt, mint a fogamzásgátlás egyik rendkívül hatásos módja.)[78] Védekezés a "telített világ", relatív túlnépesedés ellen védekeznek, és ennek egyik formája a házasságkötés időpontjának fokozatos későbbre tolódása. Így akár 3-4 szülést is "megspórolhatunk"!

A szigorú erkölcsök ellenére az anyák sokszor maguk "képezik ki" leányukat a férjfogás műveletére, hiszen kicsinyke ügyeskedéssel leplezhetőek a testi-lelki fogyatékosságok, és "tanulással" jobban megközelíthető az ideális feleség figurája, bár valójában a vagyoni helyzet esett legnagyobb súllyal latba. A nők "mesterkedései" nem róhatóak fel nekik bűnül, hiszen ezek nélkül valóban teljesen kizártak lettek volna a döntésből.

Az angyali "The Spectator" című (1715) lap így feddte meg a szülőket:

"Általános hiba nálunk a gyermeknevelésben, hogy lányainknak csak a személyével törődünk, de elméjüket elhanyagoljuk. (...) Nos hát, amikor egy lány épségben kinő dajkája szoknyája mellől, még mielőtt az élet bármely dolgáról akárcsak a legegyszerűbb fogalmat is alkothatta volna magának, máris táncmesterének gondjaira bízzák; s nyakörvbe fogva a csinos kis vadócot, fantasztikusan komoly viselkedésre oktatják, s különleges fejtartás, kebelduzzasztás, a legkülönfélébb testmozgások elsajátítására szorítják; mindezt pedig oly büntetés fenyegető tudatában, hogy sose lesz férje, ha fonákul lép, néz vagy mozog. A fiatal hölgy képzeletét ez csodálatosan felajzza a tekintetben, hogy mi is fog történni közte és férje közt, akiről szakadatlanul duruzsolnak a fülébe, s akinek őt oly buzgalommal nevelik. Képzelete eképpen arra sarkallja, hogy minden igyekezetét személyének ékesítésére fordítsa, minthogy ettől függ életének jóra vagy rosszra fordulása. S miért ne hinné azt, hogy ha elég karcsú s nyulánk, akkor már alkalmas is mindarra, amire nevelése láthatólag szánja. Szüleinek legfőbb célja, hogy vonzóvá tegyék; e célé minden vagyonuk, e célé minden gondjuk. Ennek az általános szülői dőreségnek tulajdonítható, hogy annyi a kacér nő mostanában, mint égen a csillag."[79]

Ugyanerről ír Zumthor is művében:

"Az anyák, a holland népre jellemző sajátos természetességgel, gyakran maguk avatják be lányaikat a »tisztességes kokettálás« művészetébe, vagyis a férjfogás tudományába. Prózában, de leginkább versben írt művek sokasága - Ovidiust utánzó formában - népszerűsíti a »szerelem művészetét«."[80]

Annak a szerencsés leánynak, akit feleségül kértek, a szülei megállapodást kötöttek a kérő családjával, és ezután "következhetett az eljegyzés, a kölcsönös házassági ígéret, de rendszerint csak a szabatos házassági szerződés aláírása után. (Ebben meghatározták a lány hozományát.) (...) A hozományon kívül kelengye is kellett a lánynak, rangjához illő. (Ágy- és asztalnemű, gyermekruhák, kelengyeláda.)"[81]

G. Duby kutatásai alapján bebizonyosodott, hogy "Észak-Franciaországban az első rituális házassági szertartások 1100 körül jelentek meg, mégpedig anglonormann típusúak... Ez jelzi a klérus hatalmának erősödését a »családi« élet befolyásolásában: a papság igazolja a házasulandók beleegyezését és vizsgálja vérrokonsági viszonyaik tiltott fokát, amely akadályozhatja a törvényes egybekelést."[82] Mindez azonban még korántsem jelentette a későbbi korok házasságkötési ceremóniáinak kialakulását, csak azoknak a gyökerét. "A középkorban egyébként ismeretlen volt a világi élet megszentelésének modern elve, vagy csak kivételes esetekben ismerték el;... Az egyházi esküvőnek feladata lehetett volna, hogy megnemesítse a házastársak egyesülését, lelki értékkel ruházza fel azt, miként a családot is. Valójában a szertartás épp csak hogy törvényesítette a házasságot, mely még sokáig pusztán szerződés maradt. A szertartás, ha az ábrázolások után ítélünk, nem is a templom belsejében, hanem csak a bejáratánál, a fedett előcsarnokban folyt le. Bármi is lett légyen a teológia álláspontja, a papok összessége a hívőkkel szemben Chaucer plébánosának véleményét kellett, hogy ossza, aki szerint a házasság bűnös út, engedmény a test esendőségének.

Nem fosztotta meg a szexualitást lényegi esendőségétől. (...) A világi életben az ember nem juthatott el a szentséghez, a házasságban megáldott szexuális egyesülés legfeljebb már nem számított bűnnek, de semmi több." [83]

Az eljegyzés és a házasságkötés a reneszánsz korában nagy ünnepi eseménnyé nőtt a nemesség körében. Bőségesen maradtak ránk források valamennyi nyugat-európai országban, amelyek felidéznek egy-egy ilyen ünnepi napot.

Egy veronai festőművész (1490-1500 körül) megörökítette például a gyűrűvásárlást egyik képén. A vőlegény megfogja a menyasszonya jobb kezét, ráhúzza az aranygyűrűt vagy aranyozott ezüst gyűrűt annak gyűrűsujjára. Mint Itáliában általában, kevés a tanú, nincs jelen a pap sem. A jegyespáron kívül 4 férfi és két nő látható a képen, a háttérben pedig egy város és a környező tájék.[84]

Az eljegyzést általában meg is ünnepelték, már akkor ráhúzták a gyűrűt a menyasszony ujjára. Azért éppen a jobb kéz 4. ujjára, mert úgy tartották, hogy ebből az ujjból egy külön ér, a vena amoris vezet egyenesen a szívbe. [85]

Hollandiában is hasonlóképpen zajlott le a kézfogó, amint erről Zumthor is ír:

"A kézfogót ünnepélyes keretek között ülték meg. Broekban a jegyesek a két család jelenlétében leültek egymás mellé az ágyra, és nyilvánosan ekkor csókolták meg egymást először. A tömör, gyakran két párhuzamos karikából álló vagy rávésett a házassággal kapcsolatos allegóriákkal díszített gyűrűk átadását ünnepélyes szerződésnek tekintették. (Csak a legszegényebbek nem viseltek gyűrűt.)

Az elkötelezettség magasztos voltát néha képletes szertartás hangsúlyozta: a jegyespár apró sebet ejtett magán, s a vérből egy keveset megitatott a másikkal. (...)"[86]

A házasságkötés előtt ú. n. "Családi kalauzokat" gyártottak a fiatalok számára, különböző útmutatókat írtak a férji és asszonyi teendőkről, hogy a házasulandók jó előre, alaposan felkészülhessenek a házasságra. 1633-ban készült M. Griffith "Családi kalauz"-a Angliában, amelyben többek között a következő sorok olvashatóak:

"Mivel az Isten-alkotta család alapköve az Istenben való házasság, mondd meg nekem: mi a házasság?
- Isten előtt kötött szerződés, ami által két ember egy testté válik azért, hogy:
- szaporítsák a szent magot
- kerüljék a paráznaságot
- támogassák egymást.

12. Azért, hogy házasságunk az Úrban köttessék, mit kell elsősorban tennünk, mielőtt megházasodunk?
- Ügyeljünk arra, hogy
- megfelelően válasszunk és
- szent szerződést kössünk.

15. Mi a szent szerződés?
- Ígéret házasságot óhajtó két személy között a szülők és felek beleegyezésével.

16. Ahhoz, hogy a házasságunk az Úrban való legyen, miféle
dolgok kísérjék:
- a szülők ajándéka
- a barátok örvendezése
- a pap áldása."[87]

A feleség jogairól, kötelességeiről szóló forrás Pierre de Roubaix, burgundi nemes úr műve: (1393)

"A feleség teljes szerelemmel tartozik az urának, ezért arra kérlek, légy szerelmes és ragaszkodó feleség, akárminő ember legyen is a férjed.

Férjeddel ne patvarkodjál, hanem légy gyöngéd, szeretetreméltó és alkalmazkodó. Télen ügyelj, hogy a tűz ne füstölögjön a kandallóban, gondoskodjál meleg ágyról, jó takaróról, és babusgasd őt a kebleden. Nyáron legyen gondod, hogy se a szobában, se a nyoszoládban bolhák ne legyenek. Ne engedd, hogy unatkozzék, szolgáld ki, és szolgáltasd ki jól; lásd el mindennel. Ha így cselekszel, mindig megmarad a szeretete irántad. Nem fog kivánkozni más családok, más asszonyok, és háztartások után."[88]

Ugyanez a szemlélet olvasható egy 1600-ban írott angol műben is:

"... De hogyan viselkedjék az asszony? Tegyen mindent a maga esze szerint? Nem! Szent Péter ezt a bölcsességet hagyta az asszonyokra: »Az asszony szolgálója legyen az ő férjének!« - ami annyit tesz, hogy ne mondjon neki ellent semmiben, hanem igyekezzék mindenben kedvére tenni. Másik kötelessége az, hogy ne hagyja el férjét a szükségben, és ne gúnyolja ki. A harmadik, hogy férje erkölcsi elveit saját élete törvényes mércéjének tekintse. A negyedik, hogy öltözetében ne legyen pazar és hivalgó, ne cicomázza magát bodorított tincsekkel, hímzésekkel, drágakövekkel, rikító öltönyökkel, ne hordjon arany ékszereket, mert mindez a házasság előfutárja.

Az ötödik, hogy ne féltékenykedjék, s ne gyanakodjék, ha férje távol van. A feleség hatodik kötelessége, hogy gondosan lássa el a háztartást, s gyermekeit és szolgáit istenfélelemre nevelje. A hetedik, hogy ne fedje fel férje gyarlóságait és hibáit senki emberfiának. A nyolcadik kötelessége a feleségének az, hogy ne csúfolja és fitymálja a férjét, hanem amíg csak tűrhet, tűrjön neki."[89]

Ugyanez a szerző leírta a férjek kötelességeit is, amelyek kevésbé nehezen teljesíthetőek. Az azonban kicsendül a műből, hogy Vanghan nem nőellenes, a férjtől is emberséges viselkedést követel a házasságban. Legyen tisztelője a feleségének, legyen türelmes, hűséges, ne bántalmazza társát, "olykor be kel vallania (t. i. a férjnek), hogy nincs igaza", gondoskodnia kell feleségéről és szórakoztassa azt.[90]

Dévai Csáky István 1699-ben lányához írt Reguláiból is érdemes felidéznünk néhány gondolatot, hiszen számos sora összecseng a fenti angol szöveggel:

"(...) II. Regula: Minden órában eszedbe jusson Férjedhez hittel való nagy kötelességed. Annak mindenkor kedvét keressed; soha ellene ne szólj; ha mikor haragszik, szid vagy ver, se akkor vissza ne feleselj; házadban ülő szelíd és engedelmes légy, mert a gonosz Férfi a szelíd és istenfélő Asszonyi Állatban megszelídül. Mindennek ideje lévén, lészen órátok egymással való szelíd beszélgetésekre is.

IV. Regula: A napoknak csak egy óráját is heverésre ne fordítsd, szomszéddal ne kocódjál, nyelveskedjél. Maga házát nevelő s hírét-nevét öregbítő gazdasszony mindenkor talál háza és cselédei körül dolgot, úgymint szövést, varrást, fonást, főzést, majorság körül való vigyázást, szaporítást, szitálást.

VI. Regula: Urad keresményének megőrizője, takargatója légy, gabonás házad, kamrád kulcsa (ha urad reád bízza) magadnál, és ne imitt-amott álljon. (...)

VIII. Regula: Ha mi gonosz erkölcsöt, feslett életet uradban észrevennél, szép csöndesen vele beszélgess, okosan feddjed, fogyatkozásait tűrjed, igen kedvét keressed, rossz társasághoz magát adni ne engedjed, az borozástól elvonjad. Mindezekben szelíd légy, mint a galamb; de az okosság is igen megkívántatik."[91]

Ilyen "útravalókkal" látták el tehát a menyasszonyt, mielőtt létrejött volna a házasságkötés. Az esküvői szertartásra a templomban került sor, és a házasságot mind a katolikusok, mind a protestánsok felbonthatatlannak tekintették.[92] "A pap kérésére: Akar-e ön... mindegyik jegyes azt felelte Igen vagy Igen, uram, azután a vőlegény aranygyűrűt húzott menyasszonya jobb gyűrűsujjára, és egy hasonló gyűrűt a saját gyűrűsujjára."[93] Zumthor is hasonlóképpen írja le a holland szokásokat, de megemlíti. hogy

"A katolikusoknál más volt a szokás. Ők a jegyesség alatt a bal kezükön viselték a gyűrűt, amelyet a házasságkötés után mindketten megtartottak, csupán a feleség tette át a magáét a jobb kezére. (...) Felsorakozott a nászmenet, hogy visszatérjen a házastársak otthonába (csak a népi mennyegzőket ünnepelték néha a fogadóban). Virágesőben haladt elől az ifjú pár, mögötte a vendégsereg gyalogszerrel vagy hintókban. (...) Az ilyen felvonulás alkalmával a patrícius-családok annyira kérkedtek gazdagságukkal - olykor tizenöt hintó haladt a menetben, s a két első kocsiba hat lovat fogtak -, hogy a túlkapások mérséklése végett, a fényűzés ellen hozott törvények alapján súlyos adókkal kellett sújtani őket."[94]

Hasonló pompáról számol be egy angol mű:

"A menyasszony rőt gyapjúposztóból készült köpenyt, aranyos fejéket, finom háziszőttes szoknyát viselt, sajátságos módon fésült és befont aranyszőke haja a hátára omlott alá. Két kedves fiúcska fogta közre, s kísérte a templomba: selyem ruhaujjaikat széles csipke s rozmaring díszítette. Előtte szép aranyozott ezüst menyasszonyi kelyhet vittek, benne egy jókora, szépen bearanyozott rozmaringszál, teleaggatva mindenféle színű selyemszalagokkal, nyomában zenészek, majd leányok csapata haladt: egyesek hatalmas lakodalmi tortákat, mások csinosan bearanyozott búzakoszorúkat vittek;"[95]

Az egyházi szertartás után következett a lakodalom, ez sokszor eltartott napokig. A szerényebb családok is 50-60 vendéget hívtak. A vagyonosabbak hivatásos vőfélyekkel toborozták össze a sok száz főnyi násznépet. A fejedelmi mennyegzők 1 heti dorbézolást jelentettek, ez nagyon sokba került, ezért a városok rendelettel szabályozták a lakodalomra fordítható költségeket.[96]

Amint arról P. Goubert ír, a francia falvakban is "mulatság, lakomák (nem mindig bő és fényűző!), költemények, családi- és falusi rítusok kísérték (az esküvőt), melyek előre meghatározott módon zajlottak, az egész tömeg részt vett bennük."[97]

Érdekes felelevenítenünk egy apró részletet, amely egy mai napig élő, Európa-szerte honos szokást szült, bár kissé furcsa módon: a menyasszony ruhájának színe: "A gazdagok ezt az öltözéket lehetőleg egymástól elütő színű - lila és fehér vagy világoszöld és gránátvörös -, nehéz kelmékből, néha arany- vagy ezüstszövésű anyagból szabatták. A szerényebb családok inkább a fekete színt kedvelték, hogy a ruhát a későbbi halálesetek alkalmával is viselhessék. A szegény emberek megelégedtek a fehér ruhával." [98]

A lakodalomban zenével, tánccal, költeményekkel, különféle játékokkal, találós kérdésekkel, tréfás fejtörőkkel szórakoztatták a vendégeket.

"Este asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák az inkább ünnepélyes, mint valóban vidám hangulatú nászlakomát. Néha olyan sok vendég gyűlt össze, hogy rendőri szabályzattal kellett korlátozni a számukat (mint 1665-ben Amszterdamban), sőt még a feltálalt ételek mennyiségét is meghatározták. Az étrend olykor 50 fogásból állt! Még a kevésbé tehetős családok is a szomszédok megvendégelésében lelték büszkeségüket."[99]

Különböző, vidékenként, országonként eltérő szokások, játékok után került sor a nászéjszakára, amelyről a leányokat szintén "előre" kioktatták, mint erről egy 1715-ben íródott munka, a "Katekizmus férjhez adandó nagylányoknak" tanúskodik:

"Kérdés: - Hogyan kell a hitvesnek belépni a nász-szobába?

Felelet: - Kipirult arccal, de az önfeláldozás belenyugvásával. Az ifjú asszony levetkőzik, anélkül, hogy észrevenné a férjét, és betartja férjével szemben mindazt az illendőséget, amely kötelességének első beteljesülését hozza magával."[100]

A lakodalmi vigalmak, végeztével kezdődött el a fiatal házaspár számára az "új élet". Ezt nem minden esetben kezdték külön házban, mindez társadalmi hovatartozástól függött. A házasságban "a férfi azt várta a feleségétől, hogy erőteljes, értelmes, békés természetű, kötelességtudó és termékeny legyen, hűséges a férjéhez, odaadó a gyermekei iránt, s a lét minden nehézségével szembe szállva, jól kézben tartsa a háztartást."[101]

Mielőtt alaposabban szemügyre vennénk a nő mindennapi teendőit a háztartásban, megvizsgáljuk a nők életének legnagyobb eseményét: a szülést. Társadalmanként, évszázadonként eltérő adatokat találhatunk erre vonatkozólag. Különböző a megszületett és életben maradt gyermekek számára, valamint a fogamzás gyakorisága. Le Roy-Ladurie francia adatok vizsgálata alapján megállapította, hogy "A XVII. században az asszonyok átlagban kétévenként szültek. A két szülés közben eltelt idő területenként változó, 25-30 hónap között mozog. (Mindez a dajkákat tartó nőkre nem vonatkozott.) A coitus interruptus gyakorlata a XVIII. századtól terjedt el. Az alacsonyabb származású falusi nők általában nem 15-20, hanem 8-9 gyermeket hoztak a világra (a coitus interruptus miatt). De a nők többnyire már a klimax előtt vagy meghaltak, vagy megözvegyültek. Így családonként átlagosan 4 gyermekkel számolhatunk, ezek közül csak kettő éri meg a felnőttkort."[102]

Hasonló adatokról számolt be Hale is művében:

"A társadalom szegényebb rétegeinél a gazdasági körülmények komplikálttá tették a férj és feleség közti természetes szexuális kapcsolatot. (...) Először is magát a házasságot halasztották el a szegény férfiak, úgy 30-35 éves korukig. Másodszor olyan módszerekkel szeretkeztek, hogy fogamzás ne jöhessen létre. Olyan módszerekkel, melyekről a papnak megbízása volt kérdezősködni a gyóntatásnál, és amelyek ellen harcolt. Harmadszor ott volt az ugyancsak tiltott, valójában halállal is büntethető, mégis elterjedt abortusz. És utolsó menedéknek: a gyermek kitevése, akit - legalábbis a városokban - a lelencház befogadott, szoptatóanyával táplálta, és kihelyezte mostohaszülőkhöz."[103]

Goubert a fogamzással és szüléssel kapcsolatos adatokat a fentiektől eltérően vette szemügyre, oly módon, hogy Franciaországot területekre bontotta. Megkülönböztetett "gyors" és "lassú" párokat. "Néhány tartományban (pl. Bretagne) a párok "gyorsaságukkal" tűntek ki. Jó tíz év alatt, az egészséges nők 10-15 havonta szülhettek gyerekeket, aztán ez a ritmus a klimaxhoz közeledve lassult. (A klimax relatíve korán következett be, szinte mindig 45 éves koruk előtt.)

A "lassú" párok - mindenütt voltak ilyenek, de különösen Dél-nyugaton -; ezek az aquitániai parasztok a coitus interruptust egyáltalán nem ismerték, de lustaságuk, a bűntől való félelmük megóvta őket a teherbeeséstől, és a szent egyház dörgedelmei is erősítették ezt. Ugyanakkor lehetséges, hogy ezeknek a pároknak több gyermeke maradt életben, mint az előzőeknek, de ez még nem bizonyított."[104]

A terhes asszonyok számára is kidolgoztak "útmutatókat", valamennyi ország szerzői (férfiak!). A már említett Alberti például így okította a nőket:

"Egy terhes asszonynak kíméletes, vidám és nyugodt életet kell folytatnia, könnyű és tápláló ételeket enni, kerülni a fáradtságot, nem szabad idejét alvással, tétlen magányos hentergéssel tölteni. Férje házában és nem másutt kell szülnie, a szülés után nem szabad kimennie, hogyha hideg van és ha fúj a szél, ha még nem nyerte vissza teljesen az erejét, és ha nincs még elég jól."[105]

Ez a részlet híven tükrözi a humanizmus szellemét, hiszen érezhető a nőről való gondoskodás, a vele szemben tanúsított figyelmes magatartás igénye, a terhességnek, mint természetesnek és csodálatosnak az elfogadása. Ennek ellenére, a korabeli orvostudomány helyzete, a szokások miatt a szülés felettébb veszélyes volt. "A szülés, melyet egy bába bonyolított le, nem volt éppen veszélytelen sem az anyára, sem a csecsemőre nézve, az anya, ha minden jól ment, 3 hétig maradt az ágyban. De sok nő halott kisbabát hozott a világra, vagy a szülés alatt ők maguk is meghaltak. Sokan csak nehezen tértek magukhoz a gyermekágyi lázból, vagy a túlzott kimerülés miatt, amit a túl gyakori terhességek okoztak."[106] A szülés és a keresztelő a házassághoz hasonló, nagy népünnepélynek számított a vagyonos családok esetében. "A szülés után a szülők, barátnők és az anya szomszédasszonyai sokan jöttek megnézni az anyát és megcsodálni az ajándékokat, amiket kapott, amelyek között voltak a festményekkel díszített »szülő-tálcák« amelyeken ételeket hoztak. A szoba gazdagon díszített volt a szülés alkalmából, beborítva a legszebb ruhákkal, az ágy is drapériával, takaróval és terítőkkel, a párnák és a függönyök néha selyemből voltak, arannyal kihímezve. (...)

A keresztelés szertartása a következő módon zajlott le: a gyermeket elvitték az egyházközségi templomba, ahol megkapta a keresztség szentségét a vízbemártás alkalmával vagy a leöntés során. A keresztelő ünnep volt, lakoma és ajándékcsere az újszülött szülei és a keresztapák, keresztanyák között. Egy lánynak általában két keresztapja és két keresztanyja volt, egy fiúnak két keresztapja és egy keresztanyja. A gyakorlatban azonban még az is előfordult (pl. Velencében), hogy a keresztanyák és keresztapák száma 150 volt!"[107]

Az arisztokrata származású anyák egészségük védelmében általában szoptatóasszonyokat fogadtak. Így tettek gyakran a polgárasszonyok is, mert "sok asszonynak dolgoznia kellett, és ezért úgy gondolta, hogy nem szoptathatja gyermekeit."[108]

A szoptatóasszony kiválasztása nagyon alapos körültekintést igényelt, hiszen számos kritériumnak kellett megfelelnie: "Jó fizikai egészségnek kellett örvendenie és egyszerű erkölcsűnek kellett lennie, úgy vélték, hogy a tej befolyása, mely a test és a lélek felől jön, nem kevesebb, mint ezeknek a lényege. Nemcsak világos arcszínt, erős nyakat, széles mellkast, egészséges lélegzetet, tiszta fogakat és kifejlett emlőket kellett választani, amint Francesco da Baberino (1264-1348) mondta, hanem kellett az is, hogy a nő szűzies, szemérmes, intelligens, egyszerű, kedves, vidám, rendes és jó erkölcsű legyen."[109]

Évszázadokon át tartotta magát az a hit, mely a tejnek mágikus erőt tulajdonított, mint azt fentebb már említettük, és ez utóbbi forrásunk is tartalmazza. Sullerot nyilatkozata ehhez még egy összetevőt megemlít: "A korabeli orvosi munkák és az összegyűjtött néphagyományok arról tanúskodnak, hogy a szoptatás alatti szexuális tilalom igencsak érvényben volt Európában. Azt mondják például, hogy "a testnedvek megrontják egymást", és hogy a nő testébe jutó sperma árt a tejnek, amivel gyermekét szoptatja. XIX. Lajos egyik gyermekének dajkáját például azért bocsátották el, mert rajtakapták, amint a férjével beszélt."[110]

"A szoptatóasszonyok helyzete nem volt mindig egyforma. Egyesek vidékre vitték házukba a csecsemőket, akiknek szülei a középosztályhoz tartoztak. A többség szolgája vagy házicselédje volt a gazdag szülőknek. Ebben az esetben hosszú ideig a gyermek szolgálatában maradtak, a szoptatás után is, mely 18 hónaptól 2 évig tarthatott. Néhány évig a dajka osztozott a gyermek gondozásán az anyával, a bölcsőben ringatáson, a fürösztésben, a pólyázásban, azután az öltöztetésben, a járni tanításban, azaz a nevelés terheiben."[111]

Eddig a nők, a család életének kiemelkedő, ünnepi eseményeiről szólottunk, meg kell emlékeznünk a korszak asszonyainak mindennapjairól, amely napokról szintén számos egykori forrás és képzőművészeti alkotás tanúskodik Itáliától Angliáig. A reneszánsz a mindennapok tekintetében is változást hozott, a feleség ugyanis a férj mellett bonyolítja házimunkáit, bizonyos tevékenységekben azzal egyenrangú fél.

Ha figyelmet szentelünk az ikonográfia nőábrázolásának, érzékelhetjük ezt a változást.

"A parasztasszony gyakrabban fordul elő. Részt vesz a mezei munkákban a férfiakkal együtt. (Berry Angeuleme). Vizet visz a pihenő aratóknak a meleg nyári napokon (Henessy, Grimani). (...) A lovagok és hölgyek már nem különülnek el az áprilisi és májusi nemesi szórakozásoknál. (...) Ahogy haladunk az időben, különösen a XVI. században, egyre gyakrabban ábrázolják a földesúr családját a parasztok között, akiket ellenőriz, s akiknek játékaiban osztozik. Számos XVI. századi kárpit ábrázol ilyen mezei jelenetet, ahol a földesurak és gyermekeik szüretelnek, felügyelnek az aratásnál. A férfi már nincs egyedül. A pár már nem az udvari szerelem elvonatkoztatott párja. Az asszony, a család részt vesznek a férfi foglalatosságában, mellette élnek a házban vagy a mezőn. Valójában nem családi jelenetekről van itt szó, a gyermekek ugyanis a 15. században még nincsenek jelen. De szükségét érzik, hogy tartózkodóan bár, de kifejezzék a házaspár együttműködését, a férfiakét és a ház asszonyaiét a mindennapi munkában, egy azelőtt ismeretlen, intimitásra való törekvéssel."[112]

Siennai Szent Bernát a feleségről úgy írt, mint aki a "pincétől a padlásig elfoglalt, olajat őriz, húst sóz, söpör, fon, sző, varr, mos, ruhát tisztít, az egész házat rendben tartja. "[113]

Egy angol szerző, Fitzherbert még részletesebben írt egy vidéki gazdasszony teendőiről:

"... a gabonarostálás, malátakészítés, mosás és csavarás, szénavágás, aratás, s ha a szükség úgy hozza magával, segítsenek férjüknek megrakni trágyával a ganajos szekeret, szántani, szénát, gabonát rakodni, és így tovább... gyalog vagy szekéren vigyenek a piacra eladni vajat, sajtot, tejet, tojást, csirkét, kappant, tyúkot, malacot, libát és gabonaféléket... vezessenek férjük számára hű számadást minden kiadásáról és bevételéről."[114]

A piacra járásnál egy másik angol szerző is beszámolt Speculum Britanniae (1593) című művében:

"... az asszony kétszer vagy háromszor hetente Londonba visz eladásra tejet, vajat, sajtot, almát, körtét, gyümölcsöt, tyúkot, csirkét, tojást, sonkát és ezerféle, háztartáshoz szükséges holmit, amit csak egy ügyes háziasszony ki tud találni, hogy néhány pennyhez jusson."[115]

A női teendőkre vonatkozó legrészletesebb leírásokat Lady Hoby, angol vidéki nemesasszony tollából olvashatjuk. Írását az teszi különösen életszerűvé, színessé és hitelessé, hogy sorai a naplójából származnak (1599-1605).

"Csöndes imádság után bekötöztem egy ember lábát, utánanéztem a házban a szükséges dolgoknak, azután ebédig dolgoztam.

Nekifogtam a lepárlásnak; ayua vitaet pároltam. Reggeli után gyapjúfestéssel foglalatoskodtam...

Fonalat szőttem... Az olajkészítés körül serénykedtem...

Vásároltam egy kis rokkát és hozzávaló orsót.

Ebéd után gyapjút mértem majdnem egészen estig.

-- viaszgyertyákkal bajlódtam.

-- majdnem egész délután a gyertyaöntés körül foglalatoskodtam.

...a méhek és a méz után néztem.

Mr. Hobyval bejártuk a várost, hogy kikeressük a legjobb helyeket, ahol béreseknek való házakat lehetne építeni.

Egy kis testmozgás céljából tekéztem.

Meglátogatott egy nőrokonom, aki eleinte kissé terhemre volt, pedig hát, ha megmondom, hálával kellene az embernek fogadnia a rámért kereszteket.

Vacsora után hosszasan elbeszélgettem Mr. Hobyval a gazdaság és a háztartás dolgairól."[116]

A háziasszony tehát valóban gazdája is volt a birtoknak, a férjével együtt, azzal egyetértésben. Érdekes részlete a naplónak, hogy a hölgy a férjét "Mr. Hobynak" nevezi még ebben a meghitt, titkos környezetben, a naplójában is, amelybe pedig nagyon "intim" dolgokat is bejegyez, például a nőrokonával kapcsolatosan. A férj iránti tisztelet, a neki való alávetettség tehát nem volt képes feloldódni a magára maradt asszony lelkében sem.

A holland háziasszony is háztartása lelkiismeretes vezetését tartotta a legfőbb erényének, noha ez bizonyos egyhangúsággal járt együtt. A társadalom valamennyi rétegében a hölgyek kedvenc társalgási témája: a nagymosás, takarítás volt.

"A holland asszonyok tisztaságának híre szilárdan meg volt alapozva. (...) Ahogyan a holland asszonyok házuk és bútoraik tisztaságával kérkednek, az minden elképzelésen túltesz. (...) A háziasszony mindennap bevásárol, ez egy másik kötelessége. Előkelő polgárok asszonyainak többségét - bevásárláskor a lányai vagy a szolgálója kísérik: ők viszik a kosarat vagy az élelmiszernek való fasajtárt. Reggeli után a város valamennyi asszonya tüstént megindul a piac felé."[117]

A házimunkák elvégzése mellett számos polgárasszonynak kellett részt vállalnia a férje munkájából, és így sokszorozott teher hárult rájuk. "A házi munka a polgári háznál is sok és nehéz. A városi asszony mezei munkát nemigen végzett, de a ház mögötti kertet ő gondozta, s a háztartással sokkal több dolga volt, mint a parasztasszonynak, tekintve, hogy a segédek, inasok is ott éltek, ott kosztoltak a háznál. Emellett az iparos nemegyszer az asszonyra bízta a munkafolyamatok egy részét s az áruk eladását. Az iparban a törvények nem egy akadályt állítottak a nők elé, számos céhbe nem juthatnak be, de még így is 108 iparágban tevékenykedhetnek a céhek korai szakaszában, pl. Párizsban; s másutt is hasonló, ha nem is ennyire kedvező a helyzet. Szövőnők, varrónők, árusok, javasasszonyok, tanítónők dolgoznak a városokban, s ha lassanként a céhek be is zárják előttük ajtajukat, annyit megengednek, hogy a halott férj helyett az özvegy vezesse a műhelyt. A későbbi századokban sok legény számára az önállósulásnak csak az az útja állt nyitva, hogy elvette valamelyik mester özvegyét."[118]

Az asszonyoknak, megterhelő munkájuk, állandó elfoglaltságaik, ismétlődő hétköznapjaik gyakorta adtak okot elkeseredésre, ezért férjük viselkedése általában még tetézte is. Panaszuk azonban ritkán nyert kifejezést, ezen ritka kivételek közé tartozik Jean de Montrenil összefoglalója, melyben egy asszony panaszkodik a férjére.

"Nem vagyok mindig alázatos és mindenben engedelmes? Egész éven át nem hagyom el a házat, csak hogyha templomba megyek, s akkor is alázatosan engedelmet kérek erre Kegyelmedtől.

Ezzel szemben Kegyelmednek saját akarata szerint szabadságában áll éjjel-nappal jönni-menni, tetszése szerint eltöltheti az idejét kockázással, sakkjátékkal... Mit mondjak háztartásunkról és annak költségeiről? Ha én nem takarékoskodnék, nem állnánk meg, mert Kegyelmed - hogy másként mondjam - roppantul bőkezű (...) A férfiak romlott erkölcsűek, de ha mi egy kissé félrepillantunk, már paráználkodással vádolnak bennünket. Nem házasfelek vagyunk, élettársak, hanem hadifoglyok vagy vásárolt rabszolgák."[119]

Jelentős különbség volt a férj és feleség között a házasságtörés esetében is. A nőket így oktatták:

"Ha (a férj) mégis kirúgna a hámból, amint ezt némelyek megteszik, okosan és gyengéden tartsd vissza a könnyelmű cselekedetektől. Igyekezzél őt türelemmel és kedves beszéddel jó útra téríteni, de nehogy bárkinek is panaszkodjál ellene."[120] Ugyanakkor a feleséget "kiszolgáltatták az apa vagy a férj bosszújának."[121]

"Házasságtörőnek nemcsak a férjes asszonyok számítottak, de a hajadon leányok vagy özvegyasszonyok is, akiket megleptek szeretőjük társaságában. Ez a szó nagyon széles értelemben használatos, nem csupán a hűség megsértését jelenti, de minden szerelmi viszonyt a házasságon kívül is; a meghatározást gyakran a "paráználkodás" helyett is használják."[122]

A korszak asszonyai között a legnehezebb talán az özvegyasszonyok helyzete volt, akik igen jelentős rétegét adták valamennyi társadalomnak.

"A férfiak közül is sokan megözvegyültek, de ezek minden nehézség nélkül újraházasodtak, méghozzá igen hamar, az esetek többségében 1 hónappal feleségük halála után. A gyász mélységét illetően tehát nem lehetnek illúzióink."[123]

Egy 1427-es összeírás alapján, amely a toscanai háztartások összetételét tükrözi, az alábbi számadat következtethető ki: Az "egyedülállók" kategóriájában 6,66 % az özvegy nők aránya és 0,1 % az özvegy férfiaké. A gyermekét (gyermekeit) egyedül nevelő özvegyasszonyok aránya 6,36 %, az ugyanilyen helyzetű özvegy férfiaké 1,83 %.[124]

Az özvegyasszonyok közül sokan tehát nem tudtak férjhez menni újra, ők alkották a városi és falusi szegénység egy részét.

Befejezésképpen vizsgálnunk kell azt, hogy milyen életkort értek meg korszakunkban a nők. "Az irodalom és a szentbeszédek széleskörű bepillantást engednek arra vonatkozólag, hogy az életet kevésbé az évekkel mérték, inkább olyan állomásokkal, mint gyermekkor, ifjúkor, középkorúság, öregkor és aggkor.

Ezek az állomások annál inkább drámaian hatnak, mivel a különböző betegségek és járványok folytán a várható átlagos életkor 30-35 évre korlátozódott; és azok közül, akik túllépték ezt a kort, csak a gazdagok rendelkeztek a fizikai öregedés lehetőségeinek kihasználásával. Erasmus, aki mintegy 70 évet élt, komoran állapította meg, hogy a 35 éves kortól kiszáradt testeket már fáradtság gyengíti."[125]


BEFEJEZÉS

Dolgozatunkban választ kerestünk azokra a kérdésekre, hogyan változott, formálódott a nők megítélése a kora kereszténység évszázadaitól a kora újkorig; amennyiben tükröződött mindez az életmódjukban; hogyan teltek mindennapjaik; miként élték meg életük kiemelkedő eseményeit.

Segítségül hívtuk a korabeli francia, angol, itáliai, német és holland értekezéseket, pamfleteket és más, nőről szóló írásokat.

Vizsgálat alá vettük azokat a történelmi kulturális folyamatokat, amelyek elvezettek a "női egyenlőség hajnalához" (Heller Ágnes).

Egymással szorosan összefüggő folyamatokról, hatásokról van szó, melyek közül számos érezteti hatását napjainkig, akár a nővel kapcsolatos véleményekre, akár pedig a különféle szokásokra gondolunk (pl. esküvői szertartás).

Dolgozatunk a középkori nő portréjának csak vázlatát adja, a kép színesítése, pontosítása további kiterjedt kutatásokat igényel. Annyi azonban már most kijelenthető, hogy a nők, akik évszázadokkal előttünk éltek, bár időben tőlünk távol állnak, egyéniségükkel, gondjaikkal és örömeikkel közvetlen elődei, olykor még társai is a ma kor asszonyának.


JEGYZETEK

(1) Stuttgarti bibliai kislexikon (1974.) 232. o.

(2) Szent Biblia (Bp., 1920.) (Példabeszédek 31, 10-31)

(3) Szent Biblia (Lukács 8, 2-3)

(4) Georges Duby: A lovag, a nő és a pap (Gondolat, Bp., 1987.) 32. o.

(5) Jean Delumeau: La peur en Occident XIV-XVIII. s. (1978., Fayard) 104. o.

(6) Szent Biblia (Pál Galátriabelieknek 3, 28)

(7) Szent Biblia (Efezusbeliekhez 5, 22, 32)

(8) Szent Biblia (Korinthoszbeliekhez 14, 34, 35)

(9) G. Duby i. m. 35. o.

(10) J. Delumeau i. m. 406. o.

(11) U.ott 406. o.

(12) U.ott 401. o.

(13) G. Duby i. m. 37. o.

(14) J. Delumeau i. m. 398. o.

(15) G. Duby: A katedrálisok kora (Gondolat, Bp., 1984.) 282. o.

(16) J. Delumeau i. m. 407. o.

(17) Maria - Therese d'Alverhy: Hogyan látták a nőt a teológusok és a filozófusok? X-XIII. sz. (In: Világtörténet 1982/1.) 5-6. o.

(18) J. Delumeau i. m. 408. o.

(19) G. Duby: A lovag, a nő és a pap i. m. 80-82. o.

(20) U.ott 82. o.

(21) J. Delumeau i. m. 408. o.)

(22) G. Duby: A katedrálisok kora i. m. 58. o.

(23) J. Delumeau i. m. 409. o.

(24) U.ott

(25) Histoire mondiale de la femme II. (P. Grimal) 213. o.

(26) J. Delumeau i. m. 411. o.

(27) Burckhardt Jakab: A renaissancekori műveltség Olaszországban II. k. (Bp., MTA, 1896.) 150. o.

(28) J. Delumeau i. m. 414. o.

(29) U.ott 415-418. o.

(30) U.ott 420-421. o.

(31) P. Darmon: Mythologie de la femme dans l'Ancienne France XVI-e - XIX-e siècle (Ed. du Senil, 1983.) 121. o.

(32) U.ott 29-30. o.

(33) J. Delumeau i. m. 428. o.

(34) U.ott 428. o.

(35) U.ott 431-432. o.

(36) Boccacco: Corbaccio v. a szerelem útvesztője (In: Ráth-Végh István: Szerelem, házasság) (Gondolat, 1963.) 131-132. o.

(37) Ráth-Végh István: Szerelem, házasság i. m. 135. o.

(38) Historie mondiale de la femme... i. m. 214. o.

(39) Götz Eckardt: A női szépség az európai festészetben (Corvina, Bp., 1971.) 6. o.

(40) Heller Ágnes: A reneszánsz ember (Akadémiai, Bp., 1967.) 211-212. o.)

(41) J. Delumeau i. m. 436-437. o.

(42) U.ott 438-439. o.

(43) Heller Ágnes i. m. 217. o.

(44) U.ott 214. o.

(45) Götz Eckardt i. m. 8. o.

(46) Histoire mondiale de la femme... i. m. 216. o.

(47) U.ott 217. o.

(48) U.ott 217. o.

(49) Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (Corvina, Bp. - Lipcse, 1973.)

(50) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance (Rodochani, 1907., Paris) 23. o.

(51) Histoire mondiale de la femme... i. m. 247-248. o.

(52) Hannelore Sachs i. m.

(53) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance i. m. 23-24. o.

(54) Histoire mondiale de la femme... i. m. 247. o.

(55) Hannelore Sachs i. m.

(56) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance i. m. 24-27. o.

(57) Histoire mondiale de la femme... i. m. 248. o.

(58) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance i. m. 27-28. o.

(59) U.ott 47. o.

(60) U.ott

(61) U.ott

(62) J. Delumeau i. m. 436. o.

(63) Heller Ágnes i. m. 217. o.

(64) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance i. m. 24. o.

(65) Kulin Katalin: Utazás a régi Angliában (Gondolat, Bp., 1964.) 159. o.

(66) P. Grimal: Historie mondiale de la femme II. 234-244. o.

(67) U.ott 246. o.

(68) J. R. Hale: Renaissance Europe 1480-1520 (Fontana History of Europe, London, 1971.)

(69) A női nem (Tények és kérdőjelek) (Szerk.: Evelyne Sullerot) (Gondolat, 1983., Le Roy-Ladurie) 457. o.

(70) La femme italienne à l'epoque de la Renaissance i. m. 50-52. o.

(71) U.ott 52. o.

(72) Bölcsességek könyve (Gondolat, Bp., 1982.)

(73) U.ott

(74) Reneszánsz etikai antológia (Szerk.: Vajda Mihály) (Gondolat, Bp., 1984.) 137. o.

(75) U.ott 138-139. o.

(76) Kulcsár Zsuzsa: Így éltek a lovagkorban (Gondolat, Bp., 1967.)

(77) A női nem (Tények és kérdőjelek) i. m. 457. o.

(78) J. R. Hale: Renaissance Europe i. m.

(79) A régi Anglia hétköznapjai. Válogatás a "The Spectator" c. egykorú folyóirat anyagából (Gondolat, Bp., 1968.) 50. o. "Hogyan neveljünk lányokat?" 1711. V. 16.

(80) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában (Gondolat, Bp., 1985.) 11. fej.

(81) Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban i. m.

(82) Historie de la vie privée de l'Europe féodale Tome 2. (Dirigé par Duby) 132. o.

(83) Ph Airés: A gyermek és a családi élet az ancien régime korában 234. o.

(84) Historie de la vie privée de l'Europe féodale Tome 2. i. m. 252. o. Maitre veronais: Un mariage: l'échauge des anneux (Berlin, Staatliche Museen Preusischer Kulturbesitz)

(85) Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban i. m.

(86) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 138-139. o.

(87) Kulin Katalin: Utazások a régi Angliában i. m. 153. o.

(88) Ráth-Végh István: Szerelem, házasság i. m. 316. o.

(89) Kulin Katalin: Utazások a régi Angliában i. m. 157. o.

(90) U.ott 156. o.

(91) Ráth-Végh István: Szerelem, házasság i. m. 321. o.

(92) Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban i. m.

(93) Historie de la vie privée de l'Europe féodale Tome 2. i. m. 294. o.

(94) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 140. o.

(95) Kulin Katalin: Utazások a régi Angliában i. m. 152. o. Thomas Deloney: History of jack of Newbury

(96) Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban i. m.

(97) Pierre Goubert: La vie quotidienne des paysans francais au XVIIIe siècle (Paris, Hachette, 1982.) 89. o.

(98) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 140. o.

(99) U.ott 140-141. o.

(100) P. Darmon: Mythologie de la femme dans l'Ancienne France XVIe - XIXe siècle i. m. 124. o.

(101) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 146. o.

(102) A női nem (Tények és kérdőjelek) i. m. 458. o.

(103) J. R. Hale: Renaissance Europe i. m.

(104) Pierre Goubert: La vie quotidienne des paysans... i. m. 75.

(105) P. Grimal: Histoire mondiale de la femme... i. m. 244. o.

(106) U.ott 244. o.

(107) U.ott 244-245. o.

(108) A női nem (Tények és kérdőjelek) i. m. 458. o.

(109) P. Grimal: Histoire mondiale de la femme... i. m. 245. o.

(110) A női nem (Tények és kérdőjelek) i. m. 459. o.

(111) P. Grimal: Histoire mondiale de la femme... i. m. 245. o.

(112) Ph Airés: A gyermek és a családi élet az ancien... i. m. 212. o.

(113) Historie de la vie privée de l'Europe féodale Tome 2. i. m. 213. o.

(114) Kulin Katalin: Utazások a régi Angliában i. m. 161. o. Fitzherbert: Book of Husbandry

(115) U.ott 79. o. John Norden: Speculum Britanniae 1593.

(116) U.ott 86. o. Lady Hoby: Diary 1599-1605.

(117) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 149. o.

(118) Kulcsár Zsuzsa: Így éltek a lovagkorban i. m. 158. o.

(119) U.ott 164. o.

(120) Ráth-Végh István: Szerelem, házasság i. m. 316. o.

(121) Paul Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt... i. m. 143. o.

(122) Délinquantes ou vietimes, les femmes dans la société lyonnaise du XVe sciéle (In: Revue Historique 271/1)

(123) A női nem (Tények és kérdőjelek) i. m. 460. o.

(124) Historie de la vie privée de l'Europe féodale Tome 2. i. m. 423. o.

(125) J. R. Hale: Renaissance Europe i. m.


BIBLIOGRÁFIA

- A középkori élet (Európai antológia) (Válogatta: Kulcsár Zsuzsa) (Gondolat, Bp., 1964.)

- T. Th. D'Alverny: Hogyan látták a nőt a teológusok és a filozófusok? (X-XIII. sz.) (In: Világtörténet, 1982/1.)

- A női nem (Tények és kérdőjelek) (Szerk.: E. Sullerot (Gondolat, Bp., 1968.)

- A régi Anglia hétköznapjai (Gondolat, Bp., 1968.)

- Ph. Ariès: A gyermek és a családi élet az aucien regime korában (TTK, Bp., 1987.)

- Bäder Andor: A nő I. k. (Medicina, Bp., 1964.)

- Bölcsességek könyve (Gondolat, Bp., 1982.)

- Burkchardt Jakab: A renaissancekori műveltség Olaszországban II. k. (MTA, Bp., 1986.)

- P. Darmon: Mythologie de la femme dans l'Ancienne France XVIe-XIXe s. (Semil, Paris, 1983.)

- Debrecen város magistrátusának jegyzőkönyvei 1548-1549.

- J. Delumeau: La peur en Occidente XIVe-XVIIIe. s. (Fayard, Paris, 1978.)

- Cl. Dulong: A szerelem a XVII. században (Gondolat, Bp., 1974.)

- R. Erasmus: A Balgaság dicsérete (Európa, Bp., 1987.)

- R. Erasmus: Nyájas beszélgetések (Helikon, Bp., 1967.)

- Fináczy Ernő: A középkori nevelés története (MTA, Bp., 1926.)

- A. Gieysztor: A nők a X-XIII. századi civilizációkban (In: Világtörténet, 1982/1.)

- Goncourt: A nő a XVIII. században

- N. Gonthier: Delinquantes ou victimes - les femmes dans la société lyionnaise du XVe sciele (In: Revue Historique CCLXXI/1.)

- P. Goubert: La vie quotidienne des paysans francais an XVIIe siècle (Paris, 1982)

- Götz E.: A női szépség az európai festészetben (Corvina, Bp., 1971.)

- P. Grimal: Historie mondiale de la femme I., II.

- J. R. Hale: Renaissance Europe 1480-1520. (Fontana History of Europe, London, 1971.)

- Heller Ágnes: A reneszánsz ember (Akadémiai, Bp., 1967.)

- Histoire de la vie Privéede l'Europe féodale T. 2. (Dirige par Duby)

- J. Huizinga: A középkor alkonya (Magyar Helikon, Bp., 1976.)

- Kulcsár Zsuzsa: Így éltek a lovagkorban (Gondolat, Bp., 1967.)

- Kulin Katalin: Utazás a régi Angliában (Gondolat, Bp., 1964.)

- Lebrun: Vie conjugale sous l'Ancien Regime (Paris, 1975.)

- Martin Luther: Asztali beszélgetések (Helikon Bp.,)

- Monda nékik egy példázatot (Helikon, Bp., 1982.)

- Ráth-Végh István: Szerelem, házasság (Gondolat, Bp., 1963.)

- Reneszánsz etikai antológia (Szerk.: Vajda M.) (Gondolat, Bp., 1984.)

- Rodochani: La femme italienne a l'epoque de la Renaissance (Paris, 1907.)

- H. Sanchs: A nő a reneszánszban (Corvina, Bp.-Lipcse, 1973.)

- M. Sarde: Regard sur les Francaises X-XX. s. (Paris, 1984.)

- W. G. Summer: Népszokások (Gondolat, Bp., 1978.)

- Virilite et défaillances conjugales dans l'Ancienne France (Seuil, Paris, 1979.)

 

ALAPMŰVEK A NŐKÉRDÉSRŐL A XVIII-XIX. SZÁZADBAN

A XVIII. század végén több gondolkodó szentelt figyelmet a nőknek, és ez írásaikban is tükröződött. Észak-Amerikában és Európában egyaránt széles körben hatottak a felvilágosodás eszményei, és számos filozófus, politikus és író fordult a női nem felé; természetéről és a női szerepekről egyaránt gondolkodtak. Igaz, a korabeli műveket vizsgálva nem mondhatjuk azt, hogy a korszak jeles gondolkodói túlságosan nagy teret szenteltek a nőkérdésnek. Sokkal inkább jellemezte írásaikat az, hogy részleteikben vagy egy-egy alfejezet szintjén fordultak a nők felé. (Kétségkívül lehetne a XVIII. század előtti korokból is nőkkel foglalkozó műveket kiemelni (pl.: Christine de Pisan híres könyvét, a "La cité des Dames" címűt 1405-ből)[1], hiszen - miként Sághy Marianne is írja - a nők történetének és életének kutatása több évszázados múltra tekint vissza Európában.)

Számos kutató Abigail Adams nevéhez kapcsolja a XVIII. század első lényeges, és valóban szimbolikus értékű írását a nőkérdéssel kapcsolatosan. (Ő 1776-ban az Egyesült Államokban a kontinentális kongresszus idején azt írta ülésező férjének, hogy ne feledkezzenek el a nő jogi helyzetének rendezéséről sem.)[2] Abigail európai kortársnője, Mary Wollstonecraft volt az a hölgy, aki kontinensünk gondolkodóira jelentős hatást gyakorolt az Angliában 1792-ben megjelent híres művével, melynek címe: "Vindication of the Right of Women" volt. Wollstonecraft (1759-97) angol író- és nevelőnő volt, aki élénken figyelemmel kísérte a francia forradalom eseményeit. A forradalmi eszmények, a nők követelései angol földön egyébként is visszhangra találtak, és az írónő híres művében megfogalmazást nyertek. Ebben a művében az angol hölgy többek között azt is kifejtette, hogy a nők is a férfiakhoz hasonló lények, akik szintén értelemmel megáldottak, éppen ezért őket is ugyanolyan jogok illetik meg a tanulás és a személyes előmenetel terén. A nőnevelés új útjait próbálta felvázolni Wollstonecraft, hiszen biztosra vette, hogy csakis új nevelési-oktatási rendszer idézheti elő a női szerepkörök megváltozását, a nők társadalmi helyzetének módosulását. Az angol írónő szerint kora iskolái nem arra tanítják a lányokat, hogy önmagukat kibontakoztassák. Ellenkezőleg, hazugságokra, színlelésekre tanították és kényszerítették őket annak érdekében, hogy erényeseknek látsszanak. Meglepően hasonlóan vélekedett 1794-ben a königsbergi polgármester, Kant barátja, Theodor Gottlieb von Hippel is a "Nők polgári fejlődéséről" írott művében. Bár vitatta, hogy a nők képességei ugyanolyanok, mint a férfiaké, mégis így írt: "Az értelem olyan ajándék, melyet a Természet valamennyi emberi lénynek ugyanolyan mértékben adott. A Természettörvény legalapvetőbb elve... az az elv, hogy ellenálljunk minden veszélynek, ami az emberi lények teljes fejlődésének útjában áll . Ez az elv rejlik az erkölcs legmagasabb törvényében, »minden emberi lény fejlődésében, míg lehetőségeit beteljesíti«."[3]

A XVIII. század végén tehát a nőkről való gondolkodás elsősorban a jogi kérdések körül összpontosult, hiszen a törvényhozás központi feladata lett több országban is a jogrendszer átalakítása, a törvények újraalkotása a felvilágosodás szellemiségének, a forradalmi követeléseknek megfelelően. Az egyén jelentőségének felismerése és hangsúlyozása magával hozta a nő, mint egyén, a nő, mint (hasznos) állampolgár elismerését is - a XVIII-XIX. század fordulóján természetesen csak egy szűk gondolkodói elit körében. Jóllehet, a politikai változások miatt a francia forradalom eszményei a XIX. század elején elhalványultak Európában, még a Szent Szövetség időszakában sem lehetett már a nőket teljesen figyelmen kívül hagyni. Bár valamennyi országban megemlíthetőek olyan híres (hírhedt) művek, melyek a nők szerepéről, helyzetéről íródtak abban az időszakban, mégis elsősorban Angliát kell kiemelnünk, mint olyan helyszínt, ahol a nők emancipációjának előmozdítása érdekében a XIX. századi Európában a legtöbb mű született.

Geneviève Fraisse azt írta egyik átfogó tanulmányában, melyben a kor híres filozófiai műveit mutatta be, hogy míg a forradalom utáni időszakban a jogi és természeti szempontú vizsgálódások jellemezték a nőkről szóló műveket, addig a későbbiekben egészen más témák alkották az írások gerincét. Ilyen újabb témák voltak a különböző viták a szerelemről, a férfi és nő közötti különbség metafizikájáról, valamint a nő családban és polgári társdalomban betöltött helyéről.[4] A történésznő szerint egyesek "jóindulattal" írtak a nőkről (pl.: Pierre Leroux, Karl Marx vagy John Stuart Mill), míg mások a "hagyományos" módon, akik írásaikban hajlottak arra, hogy a nőt "rossz" erőnek tüntessék fel, de legalábbis megkérdőjelezzék társadalmi, politikai szerepvállalását (pl.: Kant, Schopenhauer, Proudhon).[5] Fraisse emígyen meghúzott két irányvonala tovább finomítható. Egyrészt külön-külön kiemelhetőek az egyes politikai-filozófiai áramlatok gondolkodói, illetve műveik a nőkérdésről. Ha külön-külön vizsgáljuk a liberális, konzervatív, szocialista, keresztény, pozitivista és egyéb irányzatok nőképét, akkor teljesen más csoportosításokat tehetünk. Úgy Marx mellé kétségkívül Friedrich Engels, Flora Tristan, August Bebel neve illik tartalmi szempontból. Egy következő lehetséges elemzési szempont az, hogy melyik országban született az adott mű. Ezeken kívül pedig korszakokat is vizsgálhatunk, melyeket általában egy-két neves író neve fémjelez, akik a nőkről is írtak. Suzanne Grinberg például az alábbi csoportosításokat tette 1926-ban megjelent művében: az 1848 utáni első időszak vezéregyénisége: Flora Tristan. A 2. időszak Proudhon hatásával jellemezhető; a 3. szakasz európai gondolkodóit pedig leginkább John Stuart Mill, ifj. Dumas, és L. Michel és L. Richer írásai befolyásolták.[6] Bármelyik csoportosítási módot követi is a kutató, rendkívül tarka kép bontakozik ki a XIX. század nőirodalmáról pro és contra.

A fentebb már említett Pierre Leroux meghatározó egyéniség volt az emancipáció teoretikusai közül. Ő főként a férfi és nő kapcsolatát elemezte, melynek két formáját különböztette meg fejtegetéseiben: egyrészt a nemi (szerelmi) kapcsolatot emelte ki, melyet a nemek közötti különbség mozgat. Másrészt a nőnek, mint individumnak a kapcsolatát a férfiakkal, melynek során a nőt nem érheti semmilyen formában hátrányos megkülönböztetés, hiszen ő is mint "emberi személy" szerepel a társadalmi életben.[7]

Feltétlenül kell utalnunk - alapművekről szólva - August Comte nevére, aki az 1852-ben megjelent "Catéchisme positiviste" című művében a nőknek is figyelmet szentelt, és amely műve a későbbiekben Magyarországon is nagy hatást gyakorolt. Manapság is közismertek Comte korabeli nézetei arról, hogy a forradalmi korszak lezárását "erkölcsi forradalommal" képzelte el, és ezen nem értett mást, mint a "nők forradalmát", akik az "érzelmi tényezőt" jelentik az értelem (=burzsoázia) és a cselekvés (=proletariátus) mellett.[8] Comte "Madonnája" Clotilde de Vaux volt, aki a pozitivizmusban Mária helyére lépett, bár - miként Zsigmond László, Comte életművének neves elemzője és kutatója írja - ezzel a pozitivista gondolkodók többsége nem igazán értett egyet.[9]

Szinte Comte e művével egy időben jelent meg IX. Pius pápa dogmája Mária szeplőtelen fogantatásáról (1854), mely a keresztény gondolkodók nőképének formálódásához járult hozzá. Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Míg a nem vallásos eszmeáramlatok követői elsősorban XVIII-XIX. századi írásokhoz nyúltak a nők helyzetének elemzésekor vagy az emancipációs gondolatok kifejtésekor, a keresztény írók, filozófusok - természetesen - a Biblia részleteit idézték, illetve olyan egyházi emberek, teológusok véleményét a nőkről, akik már korábban is, évszázadokon át befolyásolták a nők megítélését. (Pl.: Szent Pál, Szent Jeromos, Aquinói Szent Tamás és mások.)[10]

Az utópista szocialisták illetve a proudhonisták nőkről szóló gondolatai sem maradtak visszhang nélkül. Fourier határozottan nőbarát írásaiban kifejtette például azt, hogy a nőknek is jár a szexuális szabadság, részükre is követelte a teljes kibontakozási lehetőséget az élet minden területén, és a munkavégzéssel összefüggően egyenlő bérezést. Sullerot azt írta róla, hogy saját korára ugyan kevés hatást gyakorolt, de számos női tanítványa és követője volt, akik a francia munkásmozgalomban jelentős szerepet játszottak.[11]

Proudhonnak kora számos "feministájával" voltak vitái, az ú.n. "igazság-teóriájában" vázolt, nővel kapcsolatos elképzelései miatt. Proudhon szerint ugyanis a nő a férfi kiegészítő része, szépségét adja a férfias erőhöz, de ezen erénye a fejlődés kimerülése. A "La Pornocratie" című művében Proudhon a nő alacsonyabbrendűségét a férfihoz képest még törtszám formájában is (!) képes volt kifejezni: az arány 8:27-hez a férfiak javára. Éppen ezért Proudhon alapgondolata az volt, hogy a nőknek felesleges tanulniuk, ha dolgoznak, nem jár egyenlő bér nekik, és szerinte jó, fegyelmezett feleségeket genetikus kiválasztással kellene "kitenyészteni".[12] Bár e nézetek sem maradtak visszhang nélkül, csak sok más írással és véleménnyel együtt járultak hozzá a mysogin gondolkodás erősödéséhez a korabeli Európában.

Ellenpontként azonban a századközéptől kezdve megtalálhatjuk azokat a gondolkodókat, akik Wollstonecraft, Lapierre és mások nyomdokain járva a nők emancipációjáért léptek fel. Közülük minden bizonnyal az egyik legkiemelkedőbb John Stuart Mill volt (1806-1873), akinek neve máig összefonódik a nők jogaiért vívott küzdelmek történetével, és akiről éppen ezért számos monográfia, műveiről sok elemzés született. Míg a többi jelentős mű magyarországi hatása nagyon nehezen érhető tetten vagy mutatható ki, Mill "The subjection of Women" című műve 1876-ban magyarul is megjelent, tehát feltételezhető, hogy volt magyar közönsége is Mill gondolatainak. Igaz, a megjelenés helye Szatmár, és nem a főváros volt. A művet Egei György fordította.[13] Mill e művének angliai megjelenésekor 63 éves volt, és nemcsak jelentős politikusi múlt állt mögötte, hanem több fontos, liberális szellemű könyv is. (Pl.: 1832-ben a házasságról és válásról írt, 1851-ben pedig a nők felszabadításáról.) Fiatal korában apja, James Mill és annak barátja, mestere, Jeremy Bentham együtt dolgozták ki John tanulmányi rendjét. Bár meglehetősen szigorúan fogták, később hasznát látta az elsajátított klasszikus nyelveknek és számos természet- és társadalomtudományi ismeretnek.[14] J. S. Mill már ifjú korában is ellene volt Proudhon nézeteinek, és levelezőtársával, Comte-tal is annak nőellenes gondolatai miatt szakította meg kapcsolatait. Felnőtt fejjel apja gondolataival is szembefordult, főleg apjának azon véleményével, hogy a nőket továbbra is ki kell zárni a szavazati jogból.[15] Szinte valamennyi elemzője egyetért abban, hogy Mill gondolkodását rendkívüli mértékben befolyásolta az a nő, akivel 20 éven át volt viszonya, és akit férje halála után vett feleségül: Harriet Taylor.

Mill úgy vélte - miként ezt műve elején is kifejtette -, hogy a nő alávetettsége csakis elméleti alapokon nyugszik. A múltbeli állapotokhoz képest szerinte az előrehaladás, a boldogulás alapja csakis az egyéni szabadság lehet.[16] Mill két érdekes előzményt is kiemelt, mikor a nőellenes megnyilatkozásokat taglalta. Egyrészt úgy vélte, hogy a férfiak egyszerűen nem ismerik a nőt eléggé, a testét igen, de a lelkét nem, ezért szerinte a legjobb módszer lenne a feleség vagy a családtagok "tanulmányozása". Másrészt úgy vélte, hogy koráig az írónők is "férfiasan" írtak. Amit eddig a nők nőkről írtak, az a férfiak körül való "rókafarkcsóválás" - vélte Mill, és például Mme de Stäelra utalt.[17] Művében hosszasan szólt a házasságról, a női szerepvállalásról, tanulásról, és befejezésképpen azt fejtette ki, hogy mi lenne jobb a világban a nő felszabadításának eredményeképp. Az egyik legfontosabb, amit e vonatkozásban kiemelt, a közerkölcsök javulása[18], amit egyébként már Comte is megfogalmazott, mint fentebb utaltunk rá.

Mill tanulmánya tehát bejárta Európát, de talán sehol nem aratott olyan fergeteges sikert, mint Amerikában. Az 1870-es években az USA-ban számos példány kelt el az angol politikus műveiből, még a szüfrazsett összejöveteleken is rendszeresen árulták a könyvet.[19]

A század második felében a nőkérdés szempontjából is jelentős műveket tettek le az asztalra a szocialista gondolkodók. Marx és Engels mindketten foglalkoztak a család és a nő szerepével, társadalmi helyzetével a megváltozott, és folytonosan változásban lévő gazdasági-politikai viszonyok közepette. Marx már első cikkeiben, 1842-től kezdve letette voksát a monogámia és a válás mellett, és elutasította a "primitív kommunizmus" különböző lehetőségeit. Úgy vélte, hogy a nők emancipációjának a gazdaság, és nem a jog az alapja. Már 1844-ben megjelent Kézirataiban is szólt a nők helyéről a társadalomban.

Marx kortársa és eszmei társa, Engels (1820-1895) 1884-ben jelentette meg művét Németországban "A család, az állam és a magántulajdon eredete" címmel, melynek megírásakor felhasználta - az akkor már halott - Marx feljegyzéseit is. E műben Engels részletesen kifejtette a nő szerepéről és társadalmi helyéről való nézeteit. Marx és Engels kortársa, a német szociáldemokraták vezéregyénisége, Bebel (1840-1913) is jelentős kérdésnek tekintette a nőkérdést. "A nő és a szocializmus" címmel megjelent műve a nőkérdés valamennyi területét felölelte.[20] A kötet 1879 februárjában jelent meg Lipcsében, de már március 24-én betiltották. A következő kiadásoknál a szerző az alábbi címet használta: "A nő a múltban, a jelenben és a jövőben".[21] A német szociáldemokrata párt egyik alapítójaként Bebel különösen a nők munkavállalásának kérdésével foglalkozott. A kötet még a szerző életében több, mint 50 kiadást ért meg, valamennyi jelentősebb nyelvre lefordították.

Cathrein Győző azt írta 1904-ben Marx, Engels, Bebel műveiről (hozzávéve még Morgan és Lewis nevét), hogy "számos szociáldemokrata iratban és gyűlésen a hiszékeny közönség elé ily fantáziákat tárnak, azon következtetés levonása végett, hogy a nőnek a férfi alá való rendelése csak a nyers erőszak következménye az addigi gazdasági viszonyokkal kapcsolatban, és azért a szociáldemokraták által hirdetett közgazdasági fordulat magától meg fog szűnni és a nő teljes és mindenoldalú egyenjogúságának helyet fog csinálni."[22] A katolikus szerző gúnyos ítélkezéséből látszik, hogy a századforduló Európájában szélesebb körben ismertek voltak a fenti szerzők nézetei - legfeljebb sokan nem rokonszenveztek velük. A nőkről való gondolkodásmódot azonban így vagy úgy, mégiscsak befolyásolták.

A XIX. századi nőkérdéssel kapcsolatos említésre méltó alapművek sorában utolsóként jelent meg Charlotte Perkins Gilman (1860-1935) könyve, 1898-ban. Az Amerikában írt és nyomtatott könyv a "Nők és a gazdaság" címmel látott napvilágot, melyet szerzője mindössze néhány hónap leforgása alatt írt. A hölgyet hazájában "Militant Madonna" gúnynévvel illették, nőtársainak milliói olvasták viszont harcos szellemben megírt művét. Világszerte százezer-számra találhatunk dolgozó nőket a századfordulón, akiknek a helyzetét Gilman nemcsak elemezte, hanem tovább is gondolta. Számos, a nők életével összefüggő témát érintett művében (mint például a házasság, anyaság, otthon, férfias és nőies foglalkozások, új életvitel, stb.).[23] Perkins megírta, hogy alapvető fontosságúnak tartja az intézményi struktúra megváltozását ahhoz, hogy a dolgozó nők válláról levegyék a terheket. Abban az évben jelent meg műve magyarul (1906), mikor hazánkban járt. Művét Bédi-Schwimmer Róza fordította magyarra, a Feministák Egyesületének aktív tagja. A kötetről érdekes, kissé "vitriolos" kritikát olvashattak a kortársak "A Hét" című lapban, Ignotus tollából. "Emma" neve mögé bújva a neves publicista kifejtette a könyv erényeit és hibáit. Hibaként említette például a felesleges terjengősséget, az erőszakolt tudományos indoklásokat. Érdekes kiemelni azon mondatait, melyek rámutatnak, hogy ez a rendkívül haladó szellemben gondolkodó, nőemancipációért kiálló újságíró mennyire utópiának tartotta a magyar nőkre vonatkoztatva Perkins kijelentéseit. "Minálunk ilyesmitől még igen sokáig nem kell tartani - írta Ignotus az amerikai írónő gondolatairól -, s nincs illúzióm a körül, hogy minálunk a feminizmust nehányadmagával tulajdonképp csak intellektuális sportképpen, mintegy pusztába való teniszül míveli a maga szkeptikus barátnéja, Emma."[24]

A fentebb felsoroltakon kívül természetesen még számos írást és gondolatot lehetne kiemelni, melyek hatással voltak korukra, illetve az utánuk következő nemzedékek nőképére, törekvéseire. Egyrészt a filozófusok, másrészt az írók (pl. ifj. Dumas), harmadrészt pedig neves tudósok (Spancer, Morgan, Darwin és mások) gondolatai rendkívül bonyolultan feltérképezhető hatást váltottak ki a korszak közvélekedését illetően. A sajtótermékek szaporodása és a könyvkiadás kiszélesedése mind szélesebb néprétegek számára tette lehetővé a tájékozódást más országok fontosabb történéseit, eszmeáramlatait illetően. Ugyanakkor az is többé kevésbé bizonyosra vehető, hogy a társadalmi-gazdasági helyzet, a vallás, a családi- és munka körülmények minden ember esetében "kijelölték" az olvasmányok körét. A századforduló táján feltehetőleg csak egy szűkebb értelmiségi réteg és maroknyi feminista szószóló esetében volt igaz az, hogy - lehetőségeikhez képest - "naprakészen" nyomon követték a megjelent műveket illetve a jelentősebb megmozdulásokat.


JEGYZETEK

1 In= Le grief des femmes - anthologie des feministes I.(Ed. Hier & Demain, Paris, 1978.) Bemutatja: Sághy Marianne: A nők városa (In= Café Babel, 1994. tavasz) 109-118. o.

2 Nagyné Szegvári Katalin: Út a nők egyenjogúságához (MNOT, Kossuth, Bp., 1981.) 8. o. és The feminist papers - From Adams to de Beauvoir (Szerk.: Alice S. Rossi, New York, 1988.)

3 Richard J. Evans: The feminists - Women's emancipation movements in Europe, America and Australasia 1840-1920 (Croom Helm, London, Barnes & Noble Books, New York, 1977.) 14. o.

4 Historia de las mujeres en Occidente (Szerk.: G. Duby - M. Perrot; Taurus, Madrid, 1993.) IV. kötet. 71. o.

5 Uott. 72. o.

6 Suzanne Grinberg: Historique du Mouvement Suffragiste depuis 1848 (Henry Goulet, Paris, 1926.)

7 Historia de las mujeres... i. m. 72-73. o.

8 Zsigmond László: August Comte - A XIX. század politikai gondolkodásának történetéből (Akadémiai K., Bp., 1984.) 365. o.

9 Uott.: 367. o.

10 Ez jól látszik például Cathrein Győző művében (A női kérdés, Bp., 1904.) 41-55. o.

11 Evelyne Sullerot: A női munka története és szociológiája (Gondolat, Bp., 1971.) 95. o.

12 Uott. 93-94. o.

13 John Stuart Mill: A nő alárendeltsége (Szatmár, 1876.) (A továbbiakban: Mill)

14 Fem. Papers i. m. 184. o.

15 Historia de las mujeres... i. m. 78.o.

16 Mill i. m. 29. és 36. o.

17 Mill i. m. 48. o.

18 Mill i. m. 143-147. o.

19 Fem. Papers i. m. 183. o.

20 Bebel, August: A nő és a szocializmus (Kossuth, Bp., 1976.)

21 Eleanor Marx-Aveling - Edward Aveling: A nőkérdés - The woman question (MNOT, Kossuth, 1987.) 73. o.

22 Cathrein i. m. 16. o.

23 Charlotte Perkins Gilman: A nő gazdasági helyzete - tanulmány a férfi és nő közötti gazdasági viszonyról, mint a társadalmi evolúció tényezőjéről (Politzer-féle Kiadóváll., Bp., 1906.)

24 Ignotus: Emma asszony levelei (Magvető, Bp., 1985.) 277. o.

 

NŐI LAPOK A XVIII-XIX. SZÁZAD EURÓPÁJÁBAN

A sajtó történetében külön helyet foglalnak el azok az újságok és magazinok, melyek a nők számára íródtak az elmúlt évszázadokban. A legkorábbi női lapok a XVII. század végén jelentek meg. Ilyen volt például a Francisca de Aculodi által szerkesztett, San Sebastiánban 1687-89 között kéthetente megjelent újság, a Noticias Principales y Verdaderas (Legfontosabb és Igaz Hírek), vagy az angliai Ladies Mercury (Hölgyek Hírmondója) 1693-ban.

E korai kezdeményezések folytatásaként a XVIII. század közepétől indult meg szélesebb körben olyan lapok kiadása, melyeket szerkesztőik női olvasóközönségnek szántak. E tény azzal magyarázható, hogy a felvilágosodás századában egyre nagyobb teret szenteltek Európa-szerte a lányok oktatásának, nevelésének. A mind jelentősebb számú olvasni tudó hölgy (akik a XVIII. század közepén a nyugat-európai női lakosság kb. 20-25%-át tették ki) alkotta a legelső női magazinok olvasótáborát. 1750 körül az angol nőknek kb. 40, a francia nőknek pedig kb. 27%-a tudta aláírni a nevét. Ebből ugyan csak nagyon óvatos becsléseket lehet levonni az írni-olvasni tudó nők arányát tekintve, más kiindulópontunk azonban alig-alig van. A városlakók és a protestánsok között úgy a nők, mint a férfiak többen tudtak írni-olvasni, de a katolikusok között is elegendő számú írni-olvasni tudó nő akadt ahhoz, hogy saját újságjaik és olvasmányaik legyenek.

Ekkoriban még - legalábbis mai fogalmaink szerint - nagyon kis példányszámban jelentek meg a lapok, Gottsched Die Vernünftigen Tadlerinnen (Értelmes Kritikus Nők) című lapja, melynek első száma 1725-ben Lipcsében jelent meg, hetente 2000 példányban került eladásra. 1763-ban Cadizban Beatriz de Cienfuegos még ennél is kisebb példányszámmal jelentette meg hetilapját, a La Pensadora gaditana-t (A Cadizi Gondolkodó Nő).

A lapok ezidőtájt nem voltak túlságosan vastagok, Angliában például Elisabeth Haywood lapja, a Female Spectator (Női Szemlélő) igen jelentősnek számított a maga 50-70 oldalával, melyeken esszéket és románcokat olvashattak havonta, 1744-46 között a hölgyek. 1771-ben jelent meg egybekötve e lap összes száma, és 7 kiadást ért így meg. (Jellemző volt ez a jelenség Európa-szerte, hogy a lapokat évkönyv- vagy kalendárium-szerűen, egybekötve árulták.)

A XVIII. század végétől kezdve megfigyelhető az európai lapkiadást vizsgálva, hogy egyre több női lapot szerkesztettek nők (pl.: 1764-től a francia Journal des Dames (Hölgyek Lapja) címűt, mely 1759-78 között jelent meg). Egyre inkább hozzáférhetőkké váltak bizonyos lapok a munkásnők számára is, természetesen ők nem csak irodalmi műveket és kottákat szerettek volna viszontlátni a lapokban. A XVIII-XIX. század fordulójától kezdve a női lapok tartalma egyébként is kezdett átalakulni, és olyanná válni, mint amilyen gyakran napjainkban is. Helyet kaptak a magazinokban a divatképek, a receptek, a háztartási munkát megkönnyítő ötletek és a gyermeknevelési tanácsok. Belekerültek ezekbe a lapokba a napi, heti, havi főbb társasági és politikai eseményekről szóló rövid híradások is, valamint színikritikák és a tudomány legfrissebb eredményeinek olvasmányos összefoglalása.

A XIX. század női lapkiadásának alakulását több tényező is befolyásolta. Az egyik az, hogy nőtt az emberek szabadideje, így több időt tudtak szentelni az olvasásnak is, ez pedig elősegítette a női magazinok szaporodását. Másrészt, a századelőtől kezdve egy-egy női lap alapítása gyakran egy női társaság létrejöttével párhuzamosan történt. Azokban az országokban, ahol a század közepétől felerősödtek a nőemancipációs mozgalmak, az egyes csoportok, egyletek - olykor nagyon radikális hangú - a nők oktatásáért, egyenjogúságáért fellépő újságokat jelentettek meg (pl. az USA-ban, Angliában vagy Franciaországban). Az angol szabadgondolkodók és a francia saint-simonisták gyakoroltak különösen nagy hatást az első "nőmozgalmi" lapok íróira. Az angol Elisabeth Sharples például Isis (Ízisz) című lapjában nyíltan megkérdőjelezte az egyház és az állam jogát az uralkodásra.

1832-ben a francia saint-simonisták kiadták a La Femme libre (A Szabad Nő) című lapot, azután pedig a La Femme nouvelle (Az Új Nő) és a La Tribune des Femmes (Nők Emelvénye) címűeket. E lapok nagy visszhangot keltettek, az ország valamennyi részéből érkeztek különféle adományok és üdvözletek. Ezekben az újságokban is, miként a korszak több más lapjában, szó esett a főbb gazdasági, politikai kérdésekről, és olyan problémákról, melyek az évtized asszonyait biztosan érdekelték: a nők munkábaállásáról és a szabad szerelemről.

Spanyolországban a századelőn szintén több női újságot adtak ki: 1822-ben jelent meg, és mindössze 6 hónapon át létezett az El Periódico de las Damas (Hölgyek Lapja), mely a hasonló című angol Ladies' Journal mintájára készült, s amelyet Madridban és még 17 tartományban terjesztettek. Az 1830-as évektől kezdve spanyol földön gyakran lírai, romantikus címmel ellátott női magazinok láttak napvilágot. A La Mariposa (Pillangó) 1839-40 és 1866-67 között került kiadásra, a Correo de las Damas (Hölgyek Futára) 1833-ban, az El Defensor del Bello Sexo (A Szép Nem Védelmezője) 1845-46-ban, a La Elegancia (Elegancia) és a Gaceta de las Mujeres (Nők Lapja) 1846-47-ben, a La Ilusión (Illúzió) pedig 1846-50 között. E lapokról és további társaikról - Morell gyűjtése alapján - elmondható, hogy rövid életűek voltak, újra meg újra megszűntek, egymásba olvadtak, vagy más címen éltek tovább.

Az újságok a múlt század közepén leginkább férfiak tollából származó írásokat közöltek, s noha a szerkesztők vagy tulajdonosok között akadtak nők, az újságírás elsősorban férfi szakmának számított. A cikkek leggyakrabban a divatról szóltak, "kiegészítve" irodalmi alkotásokkal, de emellett állandó téma volt sok lapban a nők erkölcseinek megőrzése, a jótékonykodás, a nevelés. Több lapról is elmondható, hogy illusztrációkkal látták el, és - amennyiben hetilap volt - hétvégén jelent meg.

Valamennyi ország esetében megállapítható - így Magyarország vonatkozásában is -, hogy egyes városokban rendre megpróbálkoztak külön, helyi lap életrehívásával, melyben a város társasági életének eseményeiről is tudósítottak.

Az 1848-as forradalmi események több országban arra ösztönözték a hölgyeket, hogy külön lapokat alapítsanak, melyek hasábjain kifejezhetik saját követeléseiket. Franciaországban ekkor jött létre a La Voix des Femmes (Nők Hangja) és a L'Opinion des Femmes (Nők Véleménye), Lipcsében pedig ekkor született meg Louise Otto Frauenzeitung (Nők Lapja) című újságja. Több lapot üldözött a rendőrség bátor hangja, a nők jogainak határozott követelése miatt.

A forradalmak leverése után a női mozgalmak - és így a női lapkiadás terén - bizonyos hanyatlás volt érezhető Európában. A politikai tárgyú lapok kis időre háttérbe szorultak, inkább az irodalom és a divat újdonságai szerepeltek a hölgyeknek szóló újságokban. A történészek kutatásai szerint az 1860-as évek hoztak újabb fordulatot. Marie Goegg-Pouchoulin Genfben 10 éven át szerkesztett egy lapot La Solidarité (Szolidaritás) címmel, mely a nőmozgalmi aktivisták első nemzetközi újságja volt. Itáliában 1868-ban Anna Maria Mozzoni a La Donna (A Nő) című kozmopolita lapot jelentette meg. 1869-ben francia földön Léon Richter lépett színre Le Droit des Femmes (A Nők Joga) című újsággal, Angliában pedig a Ladies' National Association adta ki a The Shield-et (Pártfogó), melynek hasábjain többek között kampányt kezdtek a prostitúció törvényesítése ellen.

Az 1880-as évekre, amikor is a sajtótermékek száma jelentős mértékben megemelkedett, sokszorosára nőtt mind a lapok, mind pedig az eladott példányok száma, a sajtó valódi tömegsajtóvá vált. A városokban mindenütt megjelentek az újságosbódék, és valamennyi társadalmi réteg tagjai megtalálhatták a nekik tetsző lapokat. Jóllehet, az általános és kötelező népoktatás mindenütt bevezetésre került, s ezzel nagymértékben nőtt az írni-olvasni tudók száma, egy ideig még a műveltebb és tehetősebb családok (nő)tagjai alkották a lapok olvasóközönségének nagyobb részét. A lapkiadók, akik mind nagyobb bevételre törekedtek, és a lapkiadást általában gazdasági vállalkozásként fogták fel, újságjaikban próbálták egymást túllicitálni érdekes hírek, kuriózumok, levelezési rovatok, illusztrációk és vonzó reklámok tekintetében.

Ha röviden kitekintést teszünk az amerikai lapkiadás története felé, akkor tapasztalhatjuk, hogy a múlt század végére európai fogalmak szerint szinte elképesztő mennyiségű sajtóterméket - köztük igen nagy számban női magazinokat - adtak ki az USA egyes államaiban. Ez nem csupán a terület és népesség nagysága miatt volt így, de árulkodik ez az adat a nőkérdés, az emancipáció előtérbe kerüléséről is; arról, hogy a nők a társadalom fontos tagjai voltak, és arról, hogy potenciális vásárlóerőt jelentettek az áruházak, boltok számára, ami egyáltalán nem volt utolsó szempont a magazinok kiadásánál. Számos lap például kifejezetten termékei reklámozását helyezte a középpontba. A Harper's Bazar (Harper Bazár), a Frank Leslie's Ladies' Journal (Frank Leslie-féle Nők Lapja), a Wood's Household Magazin (Wood-féle Háztartási Magazin) széles olvasóközönségre számíthattak. Városonként és államonként lehetne hosszasan sorolni a megjelent divat - és egyéb témájú, nőknek szánt lapokat. Míg Bostonban a Woman's Home Journal (A Női Otthon Lapja) (1878-1909), addig Minneapolisban a Housekeeper (Háziasszony) (1877-1913), San Franciscoban a Ladies' Home Journal (Hölgyek Otthona Lap) (1877-87), Chicagoban a Chicago Magazine of Fashion, Music and Home Reading (Chicagói Divat, Zene és Házi Olvasmányok Magazinja) (1870-76) bizonyult viszonylag hosszú életűnek. Természetesen voltak lapok, melyek a gyermek- illetve nőneveléssel foglalkoztak, mások pedig a nők jogaival. Az európai - s így a magyar - sajtóban is kimutatható ennek a sok-sok amerikai lapnak a hatása, számos cikket és tudósítást vettek át ezekből kontinensünk újságírói is. Magyarországon főként az amerikai nők munkábaállásával, jogi helyzetével kapcsolatos írások kaptak helyet a női magazinokban és hetilapokban, valamint érdekes (sokszor vitatható értékű) hírek.

A századforduló európai színterén a női lapok és a női újságírók már jelentős szerepet töltöttek be a kulturális életben. Több meghatározó jelentőségű lap is kiemelhető, például az 1897 és 1903 között megjelent francia havilap, a La Fronde (A Front), mely a korabeli feminista kultúra igazi tükre, és amely a korszak párizsi nőinek egy új életstílust jelenített meg. Marguerite Durand, a szerkesztőnő, utat nyitott a hivatásos női újságírásnak, és kolléganője, a "Séverine" álnéven ismert Caroline Rémy volt az első női újságíró, aki cikkírásból élt. Szintén nagy jelentőségre tett szert német földön az Arbeiterin (Munkásnő) című lap, melyet Clara Zetkin személyesen támogatott, s mely Hamburgban jelent meg, 1891-től; valamint a Gleichheit (Egyenlőség), melynek szerkesztésében és írásában a szocialista nőmozgalom olyan neves alakjai közreműködtek, mint Angelica Balabanova, Adelheid Popp vagy Inés Armand.

A magyar sajtótörténetnek mindeddig viszonylag feltáratlan területe a női lapok históriája. Néhány korábbi kezdeményezéstől eltekintve hazánkban is a XIX. század második felében és századunk elején figyelhető meg a nőkről és nőknek szóló különféle újságok és magazinok kiadásának fellendülése. Rendkívül sokféle divattal és szépirodalommal foglalkozó lap létezett ekkoriban, melyek gyakorta közöltek külföldi divatlapokból átvett modellrajzokat és szépirodalmi írásokat. Elsősorban előfizetés révén lehetett e lapokhoz hozzájutni, így leginkább a felső középréteg illetve az arisztokrácia hölgytagjainak kezében fordultak meg. Ilyen lap volt például a Divat című, a fővárosban kiadott és szerkesztett lap, mely 1866-tól jelent meg, a Divat Ujság 1894-1914 között, Divatcsarnok, mely már az 1850-es években is működött, a Divattudósító, melyet Miskolcon szerkesztettek 1905-től, valamint a Divatkép, a Divat-Nefelejcs, a Divat Értesítő, a Divat és Irodalom és számos más, hasonló magazin. A városiasodó életforma, a sorra nyíló nagy áruházak, a társasági élet színtereinek kiszélesedése és a különböző szabadidős tevékenységek elterjedése magukkal hozták a ruházat megváltozását. A nők, akik a század közepén még több méter anyagból készült ruhákat viseltek, nehéz fűzőket és alsószoknyákat hordtak, egyszerűbb holmikat kezdtek viselni. A korcsolyázáshoz, teniszhez, bálozáshoz ajánlott ruhák általában francia modellek voltak. Valamennyi nevesebb lapnak volt kiküldött párizsi tudósítója, akik rendszeresen beszámoltak a francia főváros divatjáról.

A Nővilág című lap olyan hagyományokat indított el a nőknek szóló újságírás történetében, amelyek aztán később, a dualizmus évtizedeiben is tovább éltek más lapok szerkesztésénél. Egyrészt tudósított a külföldi divatújdonságokról, különös tekintettel a francia divatra, másrészt világhírű színésznők és énekesnők fellépéseit követte nyomon; harmadrészt pedig nagy hangsúlyt fektettek a lap újságírói idegen tájak, elmúlt történeti korok nőinek bemutatására. Az újság számos cikket külföldi lapokból "ollózott", kissé átalakítva az eredeti sorokat, amely eljárás a későbbiekben is bevett szokás lett az újságírás gyakorlatában, sőt manapság is gyakorta találkozhatunk e módszerrel. Emellett a lapban megjelentek a lakberendezéssel, háztartással, kertműveléssel, utazással és főzéssel kapcsolatos hírek, és számos irodalmi mű ("beszélyek", tárcák, levelek). Az újság fő munkatársai közé tartozott Vajdán kívül két hölgy: Jósika Júlia és Heckenast-Bajza Lenke.

1870-től jelent meg egy másik folyóirat, az Uj Regélő, melyet Beniczky Irma szerkesztett, a könyveiről is híres írónő. Noha Beniczky Irma könyveiben általában a divattal, háztartással, női hivatással kapcsolatos témákról írt, ez a lap - miként alcíme is mutatta - "Regény- és beszélytár" volt, "mindennemű kalandokat, mulattató történeteket s egyéb érdekes apróságokat tartalmazó egyveleggel". Nem csupán ebben a lapban, de számos más, nőknek készült folyóiratban is rendszeresen közöltek "szerelmes regényeket" részletekben, novellákat és költeményeket. E műveknek a színvonala nagyon eltérő volt, a többségük nem bizonyult maradandó alkotásnak.

Nők Lapja címmel két lap is indult az 1870-es években, az egyik 1871-ben, és ezt Egloffstein Amália szerkesztette; és egy másik, 1872-ben, Krátky János szerkesztésében. Ez utóbbi nem volt hosszú életű. A XX. század elején pedig ilyen címmel - Spády Adél szerkesztésében - a Feministák Egyesülete adott ki lapot.

Színvonalas, és nagyon gazdag témakínálattal bíró lap volt az 1880-as években a Magyar Háztartás. Valamennyi olyan témát felölelte az újság, amelyek a háztartás vezetését megkönnyítették, és így a magyar háziasszonyokat érdekelhették. Ugyanakkor például színházművészeti rovat is volt benne; s modern, századvégi témaként a tornászatról szóló cikkek; irodalmi levelek, nőegyleti hírek, és - természetesen - receptek, rejtvények és sok-sok reklám. A varrógéptől a látcsőig, a kávétól a függönyig terjedt a reklámozott áruk skálája.

Az 1880-as években bontakozott ki egy másik lapnak, a Nemzeti Nőnevelés című, nagyon színvonalas folyóiratnak a működése, mely a dualizmus korában talán a legkiválóbb magyarországi nőkről és nőknek szóló folyóirat volt. Amint címe is jelezte, kifejezetten a nők, leányok neveléséhez kívánt segítséget nyújtani, egyrészt nevelési, oktatási tárgyú cikkeivel, másrészt tudományos témájú tanulmányokkal. Havonta jelent meg, és a budapesti Sugárúti Állami Tanítónő-képző Intézet tanárai szerkesztették. Olyan nagyságok írtak a lapba, akik meghatározó személyiségei voltak a magyarországi leánynevelésnek, mint például Zirzen Janka, Damjanich Jánosné, Veres Pálné, De Gerando Antonina, Péterfy Sándor és mások.

Több újságnak volt - különösen a századforduló után - nőknek szóló melléklete, ami feltétlenül azt jelzi, hogy a nők, mint potenciális olvasóközönség, ekkorra már nagyon jelentős tábort alkottak. A századelőn például ilyen mellékletként jelent meg a Nő mint háziorvos a "Tolnai Világlapjában", vagy a Nők Világa, amelynek főlapja a Kolozsváron kiadott "Unitárius Közlöny" volt. Szintén tipikus jelenség volt Magyarországon is a századforduló táján, hogy egyes országos vagy regionális egyesületek, nőszervezetek lapot adtak ki, alkalmanként vagy rendszeresen. Ilyen volt például a Feminista Egyesület Értesítője, amely 1906-1907-ben jelent meg, és Glüklich Vilma szerkesztette, és amely 1907-től A Nő és a Társadalom címmel jelent meg; illetve a Magyarországi Nőegyletek Szövetségének lapja, a Székesfehérváron kiadott Egyesült Erővel 1909-14 között. A század végétől jelent meg Tutsek Anna színvonalas lapja, a Magyar Lányok, melyet gyakorta hirdettek a női magazinokban is.

A Magyar Háziasszony című lap főszerkesztője Beniczky Irma volt, aki sok művet írt a nők hivatásáról. Műveiben ugyanúgy, mint újságjában meglehetősen hagyományos nőképet írt le. A nő helye szerinte a családban, az otthonban van, és nagyon károsnak vélte a nők munkábaállását és tanulmányait. Ebben az újságban mindig arra intette a nőket, hogy a férfiak jó feleséget és háziasszonyt keresnek, és nem emancipált nőt. Az újságban többször is leírták, hogy a nő nem képes sok ismeretet megtanulni, ezért nem szabad hagyni, hogy tanuljon, mert megőrül.

Más lapok írói ettől eltérően gondolkodtak. A Nemzeti Nőnevelés című lapban gyakorta szerepeltek tudósítások francia iskolákról, a tornászat francia divatjáról is.

A nőmozgalom erősödésének, a nők társadalmi, gazdasági, kulturális színtereken való előrenyomulásának eredményeként a századvégen már egyre több napi és hetilap is közölt számos, nőkről és nőknek szóló hírt, cikket. A XX. század későbbi évtizedei pedig - építve az újságkiadás korábbi hagyományaira és tapasztalataira - több száz hosszabb-rövidebb életű női lap kialakulását segítették elő; századunk végén pedig országos és nemzetközi hírű magazinok vetélkednek az óriási számú női olvasó kegyeiért.


FELHASZNÁLT IRODALOM

A History of American Magazines IV. 1885-1905 (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1957.)

Anderson, Bonnie S. - Zinsser, Judith P.: A history of their own - Women in Europe from Prehistory to the Present I-II. (Penguin Books, London- New York- Victoria, 1988.)

Aparicio, Pedro Gomez: Historia del periodismo español (Ed. Nacional, Madrid, 1967.)

Evans, Richard J.: The feminists - Women's emancipation movements in Europe, America and Australasia 1840-1920 (Croom Helm, London, Barnes & Noble Books, New York, 1977.)

Histoire mondiale de la femme IV. (Dir.: Pierre Grimal, Strasbourg, 1966.)

Historia de las mujeres en Occidente IV. - El siglo XIX. (Szerk.: George Duby - Michelle Perrot; Taurus, Madrid, 1993.)

Livois, René de: Histoire de la presse française II. - De 1881 À nos jours (Ed.: Spes, Lausanne, 1965.)

Morell, Inmaculada Jiménez: La prensa femenina en España - desde sus orígenes a 1868 (Ed. de la Torre, Madrid, 1992.)

Sullerot, Evelyne: A női munka története és szociológiája (Gondolat, Bp., 1971.)

(Forrás: La presse féminine en Hongrie dans
la deuxième moitié du XIX-e siècle)
(Magyar-francia történész konferencia, JPTE, Pécs, 1996.)

 

"PÁRIZSI" NŐK A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN

I. A MAGYAR SAJTÓ TÜKRÉBEN

A "francia nő", a "párizsi hölgy" gyakorta volt szereplője a múlt századi folyóiratoknak, ismeretterjesztő könyveknek és irodalmi műveknek. A nőkről szóló tudósítások jelentős hányadát tették ki a francia nőkről szóló hírek. Éppúgy közölt cikkeket a Nővilág című, kifejezetten hölgyeknek szóló lap az 1860-as években, mint a Vasárnapi Ujság vagy az Uj Idők évtizedeken át. A tudósításokat több csoportra lehet osztani. Szinte valamennyi magyar lapban rendszeresen vagy alkalmanként (pl.: báli vagy korcsolyaszezon idején) bemutatták a párizsi divatot. (Ha ezt elmulasztották az újságírók, akkor azonnal olvasói levelek tömege árasztotta el a szerkesztőséget, francia modelleket kunyerálva...) Beniczky Irma 1876-ban az alábbi, a francia nőkre nézve cseppet sem hízelgő sorokat írta a francia divatról: "Hogy valamennyi népek közt a francia az, aki a divaton uralkodik, azt könnyű megmagyarázni; mert a divat összeillik nemzeti jellemével és ingerlékeny, élénk szellemével, mely mindig ujat óhajt és talál fel egész a legvégső szélsőségekig; a divat azon láncz, melyen évszázadok óta az egész mivelt világ népeit maga után vonszolja."[1]

Szintén rendszeresen adtak hírt világhírű francia színész- és énekesnők fellépéseiről, utazásairól, toilettjeiről. Francia versek és regények után sóvárogtak a magyar újságolvasó hölgyek. A század vége felé egyre több emancipált francia nőről érkeztek hírek Magyarországra is: olyan hölgyekről szóltak a "Vegyes" rovatban elhelyezett rövid tudósítások, akik orvosi tanulmányokat folytattak vagy valamilyen érdekes (férfias) foglalkozást űztek. Így például a Vasárnapi Ujság 1876-ban arról adott hírt, hogy Franciaországban hat nő szerzett orvosi oklevelet, köztük Emma Chenut, aki a Sorbonne-on tanított is.[2]

1882-ben ugyanez a hetilap a francia orvosnők számának szaporodásáról számolt be, és arról, hogy a francia kórházakban ezek a hölgyek műtősi álláshoz is folyamodhatnak.[3] A Nemzeti Nőnevelésben is visszatérő téma volt a francia nőnevelés az 1880-as években, és e cikkek szerzői a férfiak és nők közötti különbségeket is gyakorta tárgyalták.[4] Olvashatunk a lapokban párizsi vénlányokról (25 éven felüli hajadonok társaságáról)[5], női vadászokról[6]; női újságírókról és szerkesztőkről, akik a párizsi La Fronde című lapnál dolgoztak, amely 1898-ban indult[7]; és az asszonyok klubjáról, melyet 1897-ben avattak fel Párizsban.[8]

A sajtóban tehát főként olyan tudósítások jelentek meg a francia nőkről, amelyek - vélhetőleg - érdekelték a magyar hölgyeket, akik ruházatuk, frizurájuk, étkezési szokásaik, olvasmányaik és szórakozásaik tekintetében is próbálták követni nyugati asszonytársaik példáját. A tudósításokban - a századfordulóig legalábbis - csak elvétve esett szó francia munkásnőkről, nehéz helyzetben élő illetve vidéki francia asszonyokról. Az újság- és regényolvasó magyar nők ezért csak torz, az újságírók rostáján átszűrt, kellőképpen "érdekesnek" talált információkat szerezhettek, főként a világi és félvilági párizsi nőkről.

II. PÁRIZS ÉS A "PÁRIZSI" NŐK

Érdemes ennél a kifejezésnél kissé elidőznünk, hiszen - amint ez a korabeli ismeretterjesztő könyvek és útibeszámolók alapján megállapítható - "párizsi" nő nem létezett. Csak Párizsban élő, teljesen más és más társadalmi, gazdasági helyzetű, származású és foglalkozású francia nők, akik történetesen mindannyian a francia fővárosban laktak, egyre nagyobb számban. Az ismeretterjesztő (magyar vagy francia nyelvű) könyvek sokasága éppen ezért részletesen mutatta be a századvég különböző társadalmi helyzetű párizsi (francia) nők mindennapjait.

Párizsról a korabeli magyar újságíró, a Magyarország és a Nagyvilág című újság kiküldött tudósítója, Deutsch Mór érzékletes leírást adott 1866-ban, a francia fővárost egy nőhöz hasonlítva: "Éreztem, hogy itt van Európa ütere... itt lüktet a civilisatio leghevesebben s a continens apró városai e szeszélyes és kaczér hölgy lábainál hevernek, mosolyát ohajtva, akaratát lesve, parancsának hódolva."[9] A század utolsó évtizedeire a francia főváros még vonzóbbá vált a külföldiek számára. A francia főváros csakúgy, mint Európa más nagyvárosai, óriási fejlődést élt meg a múlt században. 1890-re 2 és fél milliós lakosságával Európában a második legnépesebb várossá vált (London mögött)[10]. Szépségét, épületeit és parkjait, nyüzsgő boulevardjait és szórakozóhelyeit tekintve azonban vetekedett nem csupán az angol, de más európai fővárosokkal is. Eme látványosságokon kívül a Párizsba látogatókat főként a "párizsi nők" vonzották. Artom Guido történész szerint a századforduló Párizsának női "főszereplőit" három nagyobb csoportra lehet osztani: az arisztokrata nők illetve a polgárság felső rétegéhez tartozó hölgyek, akik mellett állt a nemesi származás, a gazdagság és a hatalom; valamint a "Demi Monde" hölgyei, ahogyan ifj. Dumas korabeli regényeiben nevezte azokat a nőket, akik a szépség és csábítás művészetét gyakorolták.[11] Ők voltak azok a nők, akik a legjobban vonzották az idegeneket. Belőlük kiindulva ítélkeztek a (pénzes) turisták és utazók, akik között ott találhatjuk az európai arisztokrácia és pénzvilág számos közismert alakját is. Egykori leírásokból és mai elemzésekből egyaránt úgy tűnik, hogy a félvilági hölgyeket egyetlen dolog érdekelte igazán Párizsban: a pénz. Bader 1883-as leírása szerint ezek a nők valójában márványból voltak, hidegek és érzéketlenek minden iránt, kivéve a pénz csörgését.[12] Természetesen a félvilági hölgyeket is számos csoportra lehetne osztani, jövedelmeik és társadalmi helyzetük alapján. Közülük a leggazdagabbak voltak azok, akik részt vettek szinte valamennyi fontos eseményen, a társasélet különböző színterein, az operától a bálokig, a színháztól a lóversenypályáig mindenütt árgus szemekkel figyelték őket. Az előkelő vendégek, neves és befolyásos politikai személyiségek Párizsban járva gyakran hivatalos teendőik közé iktatták be a találkozót egy-egy félvilági hölggyel, például Bella Oteroval vagy mással a "kolléganői" közül.[13] Sok férfi számára elérhetetlenek voltak a híres kurtizánok, a laposabb pénztárcájú hősszerelmesek gyakorta követtek el öngyilkosságot egy-egy híres-hírhedt nő miatt. Egy korabeli amerikai újságíró Oterot nevezte az "öngyilkosság szirénjének", annyian haltak meg a cádizi születésű, varázsos spanyol nő miatt, aki hihetetlen "karriert" futott be a századfordulón.

A félvilági nők öltözékei és lakberendezési tárgyai világdivatot teremtettek. Bader nem kevés rosszmájúsággal írta, hogy jobban szeretik e nők azt, ha a becsületüket támadják, mint azt, ha a toilettjüket kritizálják.[14]

A magyar "szemtanúk" közül a századvégen kiemelkedett Alvinczy Sándor, aki 15 évet töltött Párizsban, és 1893-ban, Franciaországról szóló könyve második köteteként, egy hosszabb lélegzetű művet szentelt a francia nőknek. "A párisi nő" című fejezetében óva intett attól, ami korában oly divatos volt, hogy általánosításokat vonjunk le. A divattal kapcsolatosan például azt írta, hogy nem minden francia nő öltözködik ízlésesen.[15] Ennek ellenére néhány sorral lejjebb maga a szerző is általánosít, hiszen a párizsi nőkről azt írta, hogy hiúak és uralkodni vágyóak. Ám szerinte az átlagos párizsi nők hűségesek, és csak azért terjedt el róluk a csapodárság híre, mert a Párizsba érkező külföldiek arról a 200 nőről alkotják véleményüket, akik "meseszerű fény közepette" űzik mesterségüket, azaz a félvilági hölgyekről.[16]

Természetesen a fentiekben felidézett művekben nem csupán a Demi Monde pénzhajhász, elegáns dámáiról esik szó. Pontos leírás található azokról az előkelő (vagy annak látszani akaró) nőkről is, akik szórakozásairól és ruhaviseletéről az európai újságolvasók szintén tudomást szerezhettek. Ruháik, frizuráik visszaköszönnek az illusztrált könyvekből[17], és átlagos napirendjük is rekonstruálható. Az éjszakát általában bálokban, társaságban töltötték, csak dél körül ébredtek fel. Ezután az öltözködésükkel voltak elfoglalva 1-2 órán át, és azután "reggeliztek". Ezt követően kerítettek sort luxusvásárlásaikra, baráti látogatásokra, lovaglásra, illetve a Párizsban oly divatos sétakocsikázásra, melynek helyszíne a Bois de Boulogne volt. (Alvinczy szerint 25-35 frank volt délutánonként a sétakocsi bérleti díja.) Ezt követte az ebéd, melyet nyáron a szabadban fogyasztottak el, nagyobb baráti társasággal; aztán este következtek újra a hajnalig tartó mulatságok, vacsorameghívások és estélyek. Másnap pedig kezdődött minden előlről...[18]

Az újságcikkeket és könyveket elolvasva azt mondhatjuk, hogy körülbelül ilyen kép élt Magyarországon - és vélhetőleg másutt is - az emberek fejében, ha francia vagy párizsi nőkről volt szó. Az Ujság című lap még 1907-ben is arról írt, hogy Clemanceau ki akart utasítani egy olasz újságírót, aki a francia nőkről és erkölcseikről hazug, sértő cikkeket közölt. Az ügyet ugyan végül elsimították, de Arányi Miksa, a cikk írója úgy vélte, hogy tipikusnak mondható, ha egy Párizsban rövid ideig tartózkodó idegen felületesen ítél az ottani nőkről, "...és ezen kozmopolita városba a világ minden végéről érkező és leggyakrabban vagy legkönnyebben látható nőket, a szerény, finom műveltségű, jó modorú franczia nőkkel zavarja össze."[19] A századforduló után sem volt tehát ritka az, ha valaki a "francia nő" kifejezést használta, akkor valójában csak bizonyos párizsi hölgyekre gondolt.


JEGYZETEK

(1) K. Beniczky Irma: A divat szélsőségei (Franklin, Bp., 1876.) 9.o.

(2) In= Vasárnapi Ujság, 1876. júl. 9. XXIII/28. 440.o. "Orvosnők"

(3) In= Vasárnapi Újság, 1882. jan. 1. XXIX/1. 1.o. "Az orvosok száma..."

(4) Pl.: De Gerando Antonia: A nők felsőbb oktatása In= Nemzeti Nőnevelés, 1880/II. 315.o. ; Legouvé, Ernest: Hogyan neveljük leányainkat? In= Nemzeti Nőnevelés, 1882/III. 169-179.o.

(5) In=Vasárnapi Ujság, 1882. jan. 15. XXIX/3. 40.o. "Vén leányok banketje"

(6) In= Vasárnapi Újság, 1880. okt. 17. XXVII/42. 692.o. "Női vadászok..."

(7) In= Uj Idők, 1898. febr. 13. IV/7. 139-140.o. "Asszonyok a hírlapírásban"

(8) In=Uj Idők, 1897. márc. 21. III/13. 278.o. "Asszonyok klubja"

(9) Deutsch Mór: Párizsi utamról In= Magyarország és a Nagyvilág 1866/7. 103-106.o.

(10) Bonnie S. Anderson - Judith P. Zinsser: Le donne in Europa 4. (Ed. Laterza, Roma-Bari, 1993.) 14. o.

(11) Artom, Guido: Aquellas señoras de la "belle epoque" In= Historia y vida 1975. dec. 93.szám, 30-37.o.

(12) Bader, Clarisse: La femme française dans les temps modernes (Didier, Paris, 1883.) 542.o.

(13) Artom i.m. 36.o.

(14) Bader i.m. 540.o.

(15) Alvinczy Sándor: A franczia nők (Lampel, Bp., 1893.) 25.o.

(16) Alvinczy i. m. 31.o.

(17) Pl.: Uzanne, Octave: La femme à Paris. Nos contemporaines. Notes successives sur les Parisiennes... (Quantin, Paris, 1894.)

(18) Alvinczy, Bader, Uzanne i.m.

(19) In= Az Ujság, 1907. IV/17.

 

A BELLE EPOQUE PÁRIZSA ÉS PÁRIZS BELLA OTEROJA

A "Belle epoque"

A Belle epoque, mint az 1914 előtti "boldog békeévek" megnevezésére szolgáló fogalom, francia történészektől és íróktól származik. Valószínűleg elsőként Hilaire Belloc nevezte így a háborús évek szenvedéseihez és nyomorúságához képest valóban szép időszakot.[1] Az angolok, akiknél a századforduló után - Viktória királynő 1901-ben bekövetkezett halálával - véget ért a viktoriánus korszak, a világháború előtti időszakot az új király, VII. Edward után edwardiánus kornak nevezik. Bár ezekben az évtizedekben Európa valamennyi részén jelentős városok léteztek, a Belle epoque időszakának szimbóluma kétségkívül Párizs, a lüktető francia főváros volt. Párizsról Deutsch Mór, a vállalati ügyeit intéző üzletember már 1866-ban ezt írta az egyik magyar lap hasábjain: "Éreztem, hogy itt van Európa ütere...itt lüktet a civilisatio leghevesebben s a continens apró városai e szeszélyes és kaczér hölgy lábainál hevernek, mosolyát ohajtva, akaratát lesve, parancsának hódolva..."[2]

1870 után, a III. köztársaság korában a város még jelentősebbé és hatalmasabbá vált. 1890-re Párizs a maga 2 és fél milliós lakosságával London mögött Európa második legnépesebb városa volt.[3] A város szépségét, mozgalmasságát és látogatói számát tekintve azonban vetekedett nem csak az angol, de valamennyi európai fővárossal. A franciák óriási épületeket emeltek, az utcákon hömpölygött a forgalom, tündököltek a nagyáruházak és divatszalonok, melyek egész Európa szívét jelentették a divat vonatkozásában. A Montmartre-on sorra nyíltak a kávéházak és kabarék[4], a második császárság alatt kiépített, fényárban úszó boulevardokon tolongtak az emberek. A csábító "bohém" életmód, az ezernyi látnivaló és szórakozási lehetőség, a könnyen megszerezhető nők utáni sóvárgás utazók ezreit vonzotta a francia fővárosba hétről hétre. Az új idők sajátosságai a művészetekben is kifejeződtek; Monet, Cézanne, Toulouse-Lautrec illetve Mucha, Gallé, Laliqui sikereinek a korszaka is ez. Proust, Anatole France sorra alkották műveiket, miközben a párizsiakat és az oda látogató külföldieket Hortense Schneider kánkánja tartotta lázban.


A félvilági hölgyek

A Maxim's, a Moulin Rouge és a Folies-Bergère közönsége lelkesen tapsolt az új korszak új nőideáljának, a "szegény lányból végzet asszonyává" vált táncosnőknek. Artom Guido, spanyol történész szerint a századforduló Párizsának női "főszereplőit" három nagyobb csoportra lehet osztani. Az arisztokrata származású nők és a polgárság felső rétegéhez tartozó hölgyek csoportjaira, akik mellett állt nemesi származásuk illetve a gazdagság és az ezzel megszerezhető hatalom. Másrészt a "demi monde" hölgyei, ahogyan ifjabb Dumas korabeli regényeiben azokat a nőket nevezte, akik a szépség és csábítás művészetét gyakorolták.[5] Ők voltak azok a nők, akik a legjobban vonzották az idegeneket. Az ő életvitelüket vették alapul az utazók, amikor a "párizsi nők"-ről mondtak ítéletet. A véleményt nyilvánítók között ott találhatjuk az európai arisztokrácia és nagypolgárság számos közismert alakját, valamint a politikai élet neves szereplőit. Egykori leírásokból úgy tűnik, hogy a félvilági hölgyeket egyetlen dolog érdekelte igazán Párizsban: a pénz. Egy korabeli francia hölgy, Clarisse Bader 1883-as leírása szerint "ezek a nők valójában márványból vannak, hidegek és érzéketlenek minden iránt, kivéve a pénz csörgését."[6] Természetesen a demi monde hölgyeit is számos csoportra lehet osztani jövedelmeik és társadalmi befolyásuk, vendégkörük tekintetében. Közülük csak a leggazdagabbak voltak azok, akik részt vettek szinte valamennyi fontos eseményen, ahol az előkelő és vagyonos arisztokrata és polgárnők is megjelentek. Az operától a bálokig, a színházaktól a lóversenypályáig mindenütt árgus szemekkel figyelték a leghíresebb félvilági hölgyeket. Az előkelő vendégek, neves és befolyásos politikai személyiségek és üzletemberek Párizsban járva gyakran hivatalos teendőik közé iktatták be a találkozót Bella Oteróval vagy más, népszerű kurtizánnal. Ruháik, ékszereik, hajviseletük, lakberendezési tárgyaik divatot teremtettek. Bader nem kevés rosszmájúsággal írta, hogy jobban szeretik e nők azt, ha a becsületüket támadják, mint azt, ha a toilettjüket kritizálják.[7] A magyar utazók közül a századvégen műveltségével kiemelkedett Alvinczy Sándor, aki 15 évet töltött a francia fővárosban. 1893-ban, Franciaországról szóló könyve második köteteként egy hosszabb lélegzetű művet szentelt a francia nőknek. "A párisi nő" című fejezetében óva intette attól olvasóit, hogy általánosításokat vonjanak le a francia főváros hölgyeivel kapcsolatosan. Ő úgy vélte, az átlagos párizsi nők hűségesek, s csak azért terjedt el róluk a csapodárság híre, mert a Párizsba érkező külföldiek arról a 200 nőről alkotják véleményüket, akik "meseszerű fény közepette" űzik mesterségüket, azaz a félvilági hölgyekről.[8] A századelőn is megfigyelhető volt még ez az általánosítás, legalábbis erről vall az a magyar lapokban is megjelent hír, mely szerint Clemanceau 1907-ben ki akart utasítani egy olasz újságírót, aki a francia nőkről és erkölcseikről hazug, sértő cikkeket közölt. Az ügyet ugyan végül elsimították, de Arányi Miksa, az egyik magyar cikk írója hasonlóan vélekedett, mint korábban Alvinczy: szerinte is tipikusnak mondható, ha egy Párizsban rövid ideig tartózkodó idegen felületesen ítél az ottani nőkről, "...és ezen kozmopolita városba a világ minden részéről érkező és leggyakrabban vagy legkönnyebben látható nőket, a szerény, finom műveltségű, jó modorú franczia nőkkel zavarja össze."[9]

A félvilági hölgyek közül a legnagyobb hírnévre tett szert Emilienne d'Alençon, Liane de Pougy, Cléo de Mérode és a spanyol-görög származású Caroline Otero, akit egyszerűen csak Bellának (Szép) neveztek. Ők négyen olyanok voltak, mint több "elődjük" is a francia történelemben. Diana Poitiers, Madame Pompadour és Dubarry kései utódai voltak, és folytatói annak az életvitelnek, melyet a XIX. század kurtizánjai teremtettek meg.[10] A századforduló félvilági hölgyei is trónörökösöket és uralkodókat fogadtak, és nem csupán szépségükkel, de elméjükkel, művészi tehetségükkel, szeszélyeikkel is magukhoz vonzották koruk legkiemelkedőbb férfi egyéniségeit. Mind a négyen szinte a "semmiből" emelkedtek a párizsi élet legfényesebb színtereire, és folytonosan egymással is vetélkedtek. Emilienne d'Alençon párizsi színházaknál statisztaként kezdte, és akkor következett be fordulat nyomorúságos életében, amikor a Nyári Cirkusz igazgatója szerződtette. Cléo de Mérode a párizsi Opera balettkarában táncolt, ott látta meg őt a Folies-Bergère munkatársa, és felkínálta neki a "Lorenza" című balett-pantomim darab főszerepét, mely meghozta számára a hírnevet.[11] (Miatta csúfolták "Cleopold"-nak II. Leopold belga uralkodót, aki egyébként Emilienne d'Alençonért is rajongott...) Liane de Pougy is a Folies-Bergère-ben tűnt fel, egy bűvész segédjeként, "erkölcstelenül szűk fekete fürdőtrikóban".[12] Ugyanitt figyeltek fel a párizsiak a tehetséges spanyol cigánylányra, Caroline Oterora[13], aki talán valamennyi félvilági hölgy közül a legkiemelkedőbb és legismertebb volt.


Bella Otero

Bella Otero (Caroline Iglesias) 1868-ban született Puente-Valgában (Pontevedra)[14]. Anyja Carmencita Otero, spanyol cigánylány volt, aki Cadizban ismerkedett meg Caroline apjával, azzal a Carasson nevű görög katonatiszttel, aki egy szót sem beszélt spanyolul.[15] Rövid kapcsolatukból született Caroline, aki alig volt 13 éves, amikor megszökött egy olasz énekessel, akivel házasságot kötött, és együtt Monte Carlóba mentek. Szinte mesébe illő a történet, hogy a lány egyetlen aranyát tették fel tétként egy kaszinóban, és jelentős pénzhez jutottak. Ez az összeg és veleszületett zenei és táncos tehetsége egyengették a fiatal nő útját, aki elhagyta férjét, és előbb Marseille majd Párizs mulatóiban tűnt fel a századvégen. Valódi hírnevét a Folies-Bergèrben aratott táncos és énekes szerepléseivel alapozta meg, a tánckarral rendszeresen körutazásokat tett Európában, beleértve még Oroszországot is. Szentpéterváron ugyanazok az arisztokraták ünnepelték, akik már Párizsban is találkoztak vele.[16] Egyetlen életrajzírója sem mulasztja el felsorolni, hogy mely híres személyeknek volt a kedvese Otero.[17] Hódolóinak sorában megtalálhatjuk VII. Edward angol királyt, XIII. Alfonz spanyol uralkodót, II. Miklós orosz cárt, II. Vilmos császárt, Aristide Briand-t, Franciaország miniszterelnökét és Gabriele d'Annunziót, a neves olasz költőt és politikust. E nevek az akkori Európa legkiemelkedőbb személyiségeinek nevei. II. Vilmos császárt annyira elbűvölte Otero, hogy még egy pantomim-darabot is írt külön, neki, "A modell" címmel, melyet Caroline a berlini Télikertben mutatott be hatalmas közönség előtt.

Bella Otero a források szerint kevésbé híres férfiakkal is gyakorta volt együtt, ám - más félvilági hölgyekhez hasonlóan - nagyon fontos volt számára a pénz és az ékszerek, hiszen egyrészt így tudott bizonyos értelemben vett szabadságot teremteni magának, másrészt pazar ruhákra és más luxuscikkekre volt szüksége ahhoz, hogy mindig a középpontban álljon. Egy korabeli történet szerint mikor Otero szobalánya azt találta mondani egy dúsgazdag német bankárra, hogy csúnya, Carolin e válasza az volt, hogy nem lehet csúnyának mondani azt a férfit, aki minden nap hoz ajándékba valamilyen ékszert.[18]

Oteroval kapcsolatosan még a szűkszavú életrajzi lexikonok is megemlítik, mennyire kedvelte az értékes ékszereket. Az ékszergyűjtés valósággal a szenvedélyévé vált. Valahányszor, amikor például Szentpétervárra utazott, elkísérte őt párizsi ékszerésze, aki mindig tudta, hogy zsíros üzleteket üthet nyélbe Caroline gazdag csodálóival. A kurtizán gyűjteményében szerepelt Eugénia császárné gyöngysora és Marie Antoinette gyémánt nyakéke. Otero viselte is feltűnő ékszereit, ez hozzátartozott ahhoz a vetélkedéshez, melyet riválisaival folytatott. Egyszer például, amikor az Operában Caroline óriási rubinokkal felékszerezve jelent meg, másnap Liane de Pougy gyöngyökből készült ruhát öltött "válaszként".[19] Otero is a legjobb divatüzletekből öltözött, rendszeres vásárlója volt például annak a neves divatárus hölgynek, Jeanne Paquinnak, aki még a francia Becsületrend piros szalagját is megkapta.[20] Caroline azonban bármilyen gazdag is volt, mindig ragaszkodott ahhoz, a legnagyobb fényűzés közepette is, hogy színházakban fellépjen. Fergeteges spanyol táncaival sokakat elbűvölt, nőies alakja gyakran volt látható a korabeli plakátokon és párizsi képeslapokon. Nagy sikert aratott a Carmen-ben, a kortársak elragadtatással szóltak drámai és zenei tehetségéről. Bella Otero valóban a századforduló szimbólumává vált. De negatív jelkép is volt egyben, egy amerikai újságíró szóhasználatával élve "az öngyilkosság szirénje". Sokan voltak ugyanis olyan kispénzű, jelentéktelen férfiak Párizs mulatóiban és a kaszinókban, akik csak vágyakoztak az elérhetetlen álomkép, a "tökéletes szépség" felé, de amikor látták, hogy nem érhetik el, vagy a rulettasztalnál a maradék csekélyke pénzüket is elveszítették, akkor öngyilkosok lettek. Ily módon Otero személyével összefonódott a fény és az árny, csakúgy, mint a Belle epoque egész korszakával. A félvilági hölgyek pazar élete, a párizsi fényűzés és szórakozás csak felszín volt. Felszíne olyan társadalmi, gazdasági folyamatoknak és megbúvó ellentéteknek, melyek felszínre törve a Belle epoque valamennyi szereplőjét lesöpörték a színről. Bár 1913-ban még az argentin tangó hozta lázba Európa nagyvárosait, a kontinens hamarosan haláltáncát járta...

Bella Otero, a legendás szépségű táncosnő és kurtizán nagyon hosszú életet élt. Párizs fényei közül Nizzába vonult vissza, és ott élt 1965-ig. Élete végén viszonylag szegényen halt meg, mert az évtizedek alatt ékszereit és pénzét a francia Riviéra kaszinóiban eltékozolta. Élettörténete (amit ő maga is megírt "Memoires" címmel) tükröt tart az olvasó elé a Belle epoque Európájáról. Az utolsó nagy kurtizán csaknem egy évszázadot átívelő sorsa valószínűleg sok kutatót, írót és filmrendezőt fog a jövőben is megihletni és kutatásokra sarkallni.


JEGYZETEK

1 Nazario González: La Belle Epoque y su contenido histórico (In= Historia y vida, 46. sz., Madrid, 1987.) 10. o.

2 Deutsch Mór: Párisi utamról (In= Magyarország és a nagyvilág, 1866/7. sz. II. évf.) 103. o.

3 Bonnie S. Anderson - Judith P. Zinsser: Le donne in Europa IV. (Ed. Laterza, Roma-Bari, 1993.) 14. o.

4 Jerrold Seigel: Bohemian Paris - Culture, Politics and the Boundaries Life 1830-1930 (Penguin Books, London-New York, 1986.)

5 Guido Artom: Aquellas señoras de la "belle epoque" (In= Historia y vida, Madrid, 1975. dec. 93. sz. ) 30-37. o.

6 Clarisse Bader: La femme française dans les temps modernes (Didier, Paris, 1883.) 542.o.

7 Uott. 540. o.

8 Alvinczy Sándor: A franczia nők (Lampel, Bp., 1893.) 31. o.

9 Az Újság, 1907. IV/17.

10 L.: Joanna Richardson: The Courtesans - The demi-monde in nineteenth-century France (Weidenfeld and Nicolson, London, 1967.)

11 Charles Castle: La Belle Otero - The last great courtesan (Michael Joseph, London, 1981.) 59. o.

12 Artom i. m. 34-37. o.

13 Dictionnaire de Paris (Libraire Larousse, Paris, 1964.) 211. o. - Folies-Bergère címszó

14 Diccionario de mujeres célebres (prólogo: Victoria Camps; Espasa Calpe, Madrid, 1994.) 45-46. o.

15 Castle i. m. 20. o.

16 Artom i. m. 35. o.

17 L. például: Castle i. m. 8. o.; Massimo Grillandi regénye: La Bella Otero (Rusconi, Milano, 1982.); The Macmillan dictionary of Women's biography (Ed.: Jennifer S. Uglow, Macmillan Press, London, 1982.) 354. o.

18 Artom i.m. 35. o.

19 F. Dózsa Katalin: Letűnt korok, eltűnt divatok 1867-1945 (Gondolat, Bp., 1989.) 100. o.

20 Uott. 104. o.

 

ÍGY LÁTTÁK A MAGYAR NŐKET KÜLFÖLDÖN, A SZÁZADFORDULÓN

A múlt század-végi könyveket és sajtótermékeket böngészve szembetűnő, hogy mennyire megsokasodtak azok az írások, amelyek a nőkről íródtak. Ez természetesen a XVIII. század végétől kezdődő, az 1880-as évektől egyre erőteljesebben kibontakozó nőemancipációs mozgalmaknak volt köszönhető.

Kontinensünk "szebbik nem" iránt érdeklődő lakói több forrásból is meríthették információikat az Európán kívüli illetve az európai (így a magyar) nők életére vonatkozóan. Egyrészt személyes tapasztalatokat szerezhettek utazásaik során, legalábbis a tehetősebbek. Másrészt újságokban, folyóiratokban olvashattak más országokban élő nőtársaikról is. A cikkek témája leggyakrabban a divat, a nőnevelés illetve a választójogi küzdelem volt. Végül, de nem utolsósorban az irodalmi művek - főként a szentimentális, romantikus regények - is hozzájárultak a külföldi nőkről alkotott - sokszor torz - kép kialakulásához.

Az ismeretterjesztő könyvek sorában megjelent néhány olyan is a múlt század végétől kezdve, melyek színes rajzokkal vagy fekete-fehér fotókkal illusztrálva mutatták be különböző nemzetek asszonyait. 1882-ben jelent meg Magyarországon annak a német nyelven írott könyvnek a fordítása, melyben a szerző, Schweiger-Lerchenfeld Amand tollából többek között a magyar nőkről is olvashatunk.[1] A műben a délkelet-európai nők között esett szó róluk, és bevezetésképpen a szerző megállapította, hogy nem is lehet kiemelni jellemző vonásaikat, hiszen olyanok, mint az európai nők, azaz "...a tiszta magyar vér a modern kulturélethez tartozik."[2] Schweiger-Lerchenfeld elsősorban a magyar nők lelki tulajdonságait emelte ki, és hazaszeretetüket, politika iránti érdeklődésüket. A szöveg azt sugallja, mintha a magyar nő férjének egyenrangú társa lett volna. A szerző az alábbiakat írta: "Öntudatosság és büszkeség nyilatkozik fellépésükben, inkább a dús képzelet vezérli őket, mint a hideg ész, az érzéki indulatoknak, s minden közvetlen, őserejénél fogva hatásos befolyásnak inkább hódol, mint más nő. Szellemes, mert az élet hevesen lüktet benne; érzelemdús, mert vérének heve ébren tartja. Az ország ügyei iránt ép oly élénken érdeklődik, mint férje, s nemzetének történelme gazdag az önfeláldozó nők megható vonásaiban. (...) Jellemző a magyar nőnél a szélsőségek közötti lebegés."[3] Külön szólt a parasztlányokról és menyecskékről is, velük kapcsolatban kiemelte, hogy nem csak igézőek, de mintaképei az egészséges testnek és szellemnek. A könyv a magyar nők vonatkozásában is szólt az öltözködési, az udvarlási és az esküvői szokásokról. A leírás tehát egyrészt "néplélektani", másrészt pedig néprajzi jellegű.

Majdnem három évtizeddel később, 1910-ben Joyce Thomas Atho, angol szerző Londonban kiadott könyvében is hasonlóakat olvashatunk a magyar nőkről.[4] Leírásaiban, melyeket fotókkal illusztrált, kitért a nők nevelésére, taníttatására; az udvarlási és házasságkötési szokásokra; a ruházat bemutatására és a nők jogi, társadalmi helyzetére. Ausztrián (t.i. az Osztrák-Magyar Monarchián) belül összevetette a szláv és a magyar nők helyzetét, és megállapította, hogy a magyar nő társa, és nem szolgája a férjének, és még házasélete során is sokat megőriz jókedvéből. A szerző külsőleg is jellemezte a magyar asszonyokat, akik - tartozzanak bármely társadalmi osztályhoz is - általában "...barnák, karcsú, hajlékony testűek és erősek, egészségesek, kecsesek, híresek fizikai szépségükről. Ellentétben a szláv nőkkel, akiknek egy ruhájuk van, a magyar parasztasszony félmeztelennek érzi magát, ha három alsószoknyánál kevesebbet visel."[5]

Nem ez a könyv volt a századforduló táján az egyetlen, amelyben kiemelték a magyar nők híres szépségét. Voltak azonban mások, akik inkább "hírhedtnek" tartották a magyar nők bájait. Ennek bizonyára egyik oka volt, hogy külföldön számos magyar prostituált (is) megfordult. Szalai Pál figyelmeztetett is arra, hogy meg kell akadályozni ezt a fehér rabszolgakereskedelmet, a magyar leányok vásárát, mely nem jelentett mást, mint azt, hogy a szép és fiatal lányokat külföldre (pl. Ázsiába) eladták, és prostituálttá tették.[6]

Az Ujság című lap 1907. január 27-én közölt cikke szerint a magyar nőkről Európában, sőt Dél-Amerikában is rossz véleménnyel vannak. Bár szépségüket elismerik mindenütt, a "magyar" szó puszta említése is egyet jelent a botránnyal, a ledér viselkedéssel. "A világra szóló hirnévre emelkedett »magyar« asszonyokról van szó. És arról az átkozott malheur-ről, hogy a mi magyar asszonyaink, a szépek, az okosak, a jók, a világ első asszonyai minden néven nevezendő tiszteletre-méltóságuk és derékségük mellett a világ színpadán - bocsánat, de egyszer már beszélni kell erről a dologról is - mindig a botrányok felhőjébe keveredve híresednek el. Vagy a mi még ennél is rosszabb... ej, a ki hallotta már, hogy Délamerikában mit jelent a hungara szó, a többit már tudja.(...) Azonban legalább egy tuczat német és franczia rossz regény is fordult meg már a szemem előtt, a hol valami gyanus és veszedelmes, démoni magyar nő viszi a főszerepet. (...) Dehát miért muszáj annak a levegőből gyártott bestiának éppen magyarnak lenni! ...ez még mindig ama fejezete a mi nemzeti szenvedéseinknek, hogy bennünket csak exotikummal birnak elképzelni. És népünket is csak úgy, hogy Miska markolatig üti vetélytársa szivébe a villogó gatyát."[7]

A szerző - a maró gúny mellett - arra is próbált rávilágítani, hogy mi az oka a magyar nő külföldön kialakult efféle képének. Szerinte ebben meglehetősen bűnösek azok a pornográf kiadványok is, melyeket - német nyelven - a budapesti Andrássy úton adnak ki, és amelyek a világban szétszórva ugyancsak rossz hírét keltik a magyar nőknek. Két alapvető megoldást látott a szerző: egyrészt törvényes védelmet kell biztosítani a nőknek, másrészt - és ez a hosszabb folyamat - azt ajánlja, hogy a külföldön járó magyarok (férfiak és nők) keltsék jobb hírét a magyar nőknek.

E néhány részlet és idézet felvillantása nem vázolja teljesen a századforduló magyar asszonyainak megítélését. Arra azonban e források is rávilágítanak, hogy honfitársnőink megítélése kettős volt: az ismeretterjesztő, tudományos igénnyel írt könyvekben szépségét, modorát, öltözetét, jogi helyzetét méltatták. A ponyvairodalom és a nyugat-európai közvélemény azonban gyakorta másként ítélkezett. Bár tény, hogy a magyar nőkről szóló véleményalkotást egy-egy kirívó (szerelmi) botrány is befolyásolta, mégsem tekinthető ez elegendő indoknak. A "hirhedtség" kialakulásának okait további kutatások tárhatják fel.


JEGYZETEK

(1) Schweiger-Lerchenfeld Amand: A nővilág (Mach H. és társa, Bp., 1882.)

(2) Uott. 566. o.

(3) Uott. 566-567. o.

(4) Joyce Thomas Atho: Women of all nations (Popular Ed., London, 1910.)

(5) Uott. 108.o.

(6) Szalai Pál: A magyar nők védelméről (Markovits és Garai testvérek, Bp., 1901.)

(7) Az Ujság 1907. január 27. Hírek

(Forrás: Honismeret, 1995/5. szeptember, 69-70)

 

NEMI ERKÖLCSÖK, MAGZATVESZEJTÉS
A TÖRTÉNETI BARANYA REFORMÁTUS FALVAIBAN
(1885-1886)

1885-86-ban a püspök - látogatása előtt - Alsó- és Felső-Baranya református lelkészeitől jelentést kért, egyrészt a falvak anyagi állapotáról, az egyház vagyonáról és a presbitérium működéséről, az iskola helyzetéről. Másrészt a püspök a gyülekezetek erkölcsi életéről olvashatott leírást, melyet szintén a lelkészek készítettek el. A kutató számára valóságos kincs rejlik ebben a terjedelmes iratcsomagban, úgy a történész, mint a néprajzos közelebb kerülhet a korabeli életviszonyok megismeréséhez ezen dokumentumok elemzésével.

A lelkészi jelentések az alábbi főbb témaköröket érintik a püspök kérdéseire válaszolva: 1. vallásosság, istentiszteleten való megjelenés; 2. adakozás az egyház és iskola javára; 3. az egyházi emberekkel szemben tanúsított viselkedés; 4. a nazarénus hit térhódítása; 5. fényűzés; 6. vadházasságok; 7. magzatveszejtés; 8. káromkodás, trágár beszéd; 9. bűnözés; 10. perpatvarok, veszekedések; 11. iszákosság.


Nemi erkölcsök

Sok lelkész panaszkodott gyülekezetének nemi erkölcseire, a kicsapongás, a fiatalok szabados viselkedése visszatérő témái a bizalmas jelentéseknek. Természetesen akadt falu szép számmal, ahol a gyülekezet istenfélő és erkölcsös életet folytatott. Egyrészt a kisebb, elzárt falvakban, ahová még nem "szivárgott be" az erkölcstelenség a városokból. Másrészt azokban a községekben is, ahol a pap igazi egyéniség volt, olyan személy, akire gyülekezete felnézett, akinek a szavára hallgattak. Ilyen falu volt például Kákics. Ugyanakkor a városok, a révátkelőhelyek, a forgalmasabb közlekedési csomópontok, a több falu tulajdonát képező hegyek, szomszédos szántóterületek "lazították" az erkölcsöket, hiszen számos alkalom nyílott az ismerkedésre. Csaknem valamennyi faluban divat volt ősztől tavaszig a "játszóház" bérlése, ahol a fiatal fiúk és lányok a téli estéken táncoltak, énekeltek, bolondoztak, és a lelkészek - sokszor túlzó - leírásai szerint nemi vágyaikat is kiélték.

Drávapalkonya lelkésze is beszámol erről a szórakozási formáról, hozzátéve, hogy nyáron pedig a fiatalok a falu alatt folyó Fekete-víz partján találkoznak a mezőn, és itt leginkább énekléssel, a fiúk szivarozással és udvarlással töltik az idejüket. A lelkész gyalázatosnak tartotta, hogy még odáig is "merészkednek" a fiatalok, hogy egymás mellé heverednek. Hogy mennyire sötét és eltúlzott képet festett a lelkész a fiatalok - valószínűleg nagyrészt ártatlan - évődéséről, azt ő maga is bebizonyította, hiszen jelentése végén leszögezte, hogy a paráznaság vétkét nem követik el.

Sokkal szigorúbban és elítélőbben szólt gyülekezete ifjú tagjairól a szaporcai pap. Először is mélységesen elítélte a szülőket, akik nem szabnak határt gyermekeik viselkedésének. Ő is szólt a játszóházakról, melyet leírása szerint a fiatalok maguk is "bordélyháznak" neveztek. "Ez a vasárnapi iskola, hol a 12 évet meghaladott gyermek a közszokásokba vezettetik" - írta a lelkész. Úgy vélte, ez a hely nem csak a "fajtalanság képző intézete", ahol a serdülő leány "elveszíti az ártatlanság és szemérem vele született hímporát", hanem mindenféle rossz szokás, trágár beszéd és erkölcstelen dal tanulásának is a színtere. A szüzesség a szaporcai lelkész szerint gyülekezetében nem nagy érték, hiszen "jó munkás, szépen ruházkodó, hegyeken, vásárokon, búcsukon ismert leányok még fattyuval is többször jó házasságot csinálnak. A megesett leány egyszerűen levágja a haját - mint minden új asszony - felteszi a czifra menyecske főkötőt, beül az első templomi székbe az új menyecskék közé, s minden rendben van. Kárhoztatást, megvetést nem tapasztal, még szülei részéről sem. Itt a humanisták eldorádója van."

A viszlói pap szinte a fentiekkel megegyező sorokkal jellemezte saját gyülekezete fiataljait, akik vasárnaponként a játszóházban "kártyáznak, triviális nótákat dalolnak, fajtalankodnak s így készítik elő jövendőre a maguk számára a családi boldogtalanságot." E falu lelkésze beszámolt még egy másik jelenségről, melyet szintén több gyülekezetről szóló jellemzésben olvashatunk, ez pedig a szőlőpásztorkodás. A viszlói hegyen abban az időben 42 község lakosainak volt szőlőbirtoka, és a lányok szőlőérés előtt 4 héttel felvonultak a hegyre, szüleik présházába, hogy szüretig vigyázzanak a termésre. Vasárnaponként azonban a legények is utánuk mentek, és a hegyen együtt mulatoztak, ittak, fajtalankodtak a lelkész szerint. Ahhoz, hogy borhoz és húshoz jussanak, a mulatságra vágyó fiatalok szőlőt és baromfiakat loptak a közeli falvakból, és a présházak közelében főztek vasárnaponként. Bizonyos falvak esetében nemi betegségekről is érkeztek tudósítások, például Nagyharsányból. Az ottani lelkész ezt a kicsapongásnak, nemi szabadosságnak tulajdonította.

Alsó-Baranyából a papok főként vadházasságokat jelentettek. Kölkeden például 8 pár élt házasságkötés nélkül, Laskóról pedig azt jelentették a püspöknek, hogy a vadházasok száma e faluban sem több, mint másutt, de ez a jelenség a világi hatóságok elnéző magatartásának köszönhető. Ugyancsak a laskói lelkész írt arról, hogy Alsó-Baranyában "elharapózott" a nők bujasága; szerinte ez főként a fényűzésnek a következménye.


"Magzatveszejtés"

Alsó- és Felső-Baranya református gyülekezeteit is megérintette a múlt század utolsó évtizedeiben a "születésszabályozás" furcsa módja. Számos faluban - noha kivételek is jócskán akadtak - a házaspárok csak egyetlen gyermeket akartak felnevelni. Köztudottan így volt ez az Ormánságban, de számos más településen is, és egyáltalán nem csak a reformátusok körében. Ha a családban egy gyerek nőtt fel, akkor így egybentartható volt a vagyon, és több pénz tellett "fényűzésre", ruházkodásra, a ház, a birtok csinosítására, javítására. Számos kutató foglalkozott - már a múlt század végétől kezdve - a baranyai népesség fogyásának okaival, a magzatvesztés és a fogamzásgátlás különböző módjaival. Az általam vizsgált iratokban a papok leginkább annak leírására vállalkoztak, hogy milyen módszerekkel folyt Baranyában az "angyalcsinálás". Elrettentő és hátborzongató leírásokat is találhatunk elvétve a korabeli bábák és kuruzslók "műtétjeiről", akik számos nőt - köztük tanultakat és gazdagokat is - "átsegítettek" magzatukkal a másvilágra.

Old község lelkésze szerint a legtöbb anya azért fél a sok gyermektől, és lesz magzatvesztő, mert fél a szegénységtől, és szeret gond nélkül, jól élni. A nagyvátyi asszonyok körében is dívott a magzatvesztés, pedig a faluban több fiatalasszony is áldozatul esett a "műveletnek". A pap szerint azért nehéz megállítani ezt a folyamatot, mert "az úri osztályhoz tartozó nők, sőt a mi legszomorúbb, némely tisztelendő asszonyok is gyakorolják azt, - és ezt a mi népünk jól tudja." Kovácshidán szintén tudott a pap szerencsétlenül járt asszonyokról, akik "két napi kinos szenvedés után meghaltak, hagytak maguk után több árvákat". A gyűdi lelkész konkrét neveket is említett jelentésében, talán ebből az iratból érezhetjük meg leginkább azt a szörnyű tragédiát, mely asszonyok és családok tucatjaival megtörtént a XIX. század végén. A lelkész szerint vannak férjek, akik maguk adják az 5 forintot (tehát ennyibe került...) a feleségüknek, hogy "kenesse ki magából" a magzatot a "csarnótai banyával". A lelkész leírásából megtudhatjuk, hogy a legveszedelmesebb egy Novákné nevű, Siklóson élő bábaasszony volt, akiről több falu irataiban is olvashatunk. A siklósi református tanító felesége is őmiatta halt meg, amint a gyűdi jelentésben olvasható, bár ő nem magzatvesztés miatt. "...Szűcs Dániel siklósi ref. tanító sírva beszélte nekem, hogy míg ő temetni volt, harmadnapos gyerekágyas nejét kiherélték (?), a Novákné kiszakított belőle egy darab húst, meg is találta egy papírba takarva, de később eltüntették. Neje sok és hosszú szenvedés során - belső részei elszakadván - meghalt."

Egyedül a szaporcai lelkész írt fogamzásgátlásról - valószínűleg a coitus interruptusra célzott -, az ottani bába ugyanis úgy válaszolt, amikor a pap a magzatvesztésről kérdezte, hogy "...nem kell ezeknek a magzat elvesztése, hanem úgy teszik, hogy magzat ne is legyen! - ez annyit tesz, mint a nemi gyönyörűségnek előre megfontolással, s korlátolt élvezése. (...) Ez rettentő bűn, s idővel a nép rohamos fogyását fogja eredményezni."

Alsó-Baranyából is hasonló tartalmú jelentések futottak be a püspökségre. Laskóból például a lelkész azt írta, hogy minden háznál egyke van, "...s hogy ez így történhessék, nem riadnak vissza a bűnös eszközöktől. (...) Ez megint kisebb-nagyobb mértékben a baranyai református magyarság átka." Kölkedről ugyanezeket írta a pap, és a bellyei lelkész is azt közölte, hogy a magzatelhajtás mind falujában, mind pedig az egész környéken "nyílt titokban üzetik."

Hosszasan vallathatnánk még az egykori iratokat, hogy a nemi erkölcsök és magzatvesztés vonatkozásában újabb kiegészítésekkel éljünk. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a református falvak lelkészeinek jelentése csak egyfajta forráscsoport a témakör vizsgálatához, mely ugyan kitűnő anyag a kutató számára, de önmagában kevés lehet. Ezért ez a tanulmány nem kívánt átfogó képet nyújtani a címben jelzett témákról, inkább csak egyfajta adalék, gondolatébresztő a múlt század végének életviszonyairól.

(A tanulmányban idézett források a Ráday Levéltár gyűjteményéből származnak,
Dr. Sándor László bocsájtotta ezeket rendelkezésemre.)

(Forrás: Honismeret, 1995. január, 57-59. o.)

 

HÖLGYEK KORCSOLYÁVAL

A sporttörténeti szakkönyvek az európai korcsolyázás kezdeteit a XIII-XIV. századra teszik, amikor is a németalföldi lakosság sportolás vagy téli közlekedés céljából lábára csont, majd később vas és fa kombinációjával készült korcsolyát kötött.[1]

Magyarországon egészen az 1860-as évekig a korcsolyázás nem volt divatos sportág, a nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek végén - vélhetőleg a bécsi korcsolyázó-egyesület megszervezésének hírére - a magyar fővárosban is szervezkedni kezdett néhány fiatalember, hogy e sportágat meghonosítsa, elterjessze magyar földön (azaz jégen) is.[2]

A nők és ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték eme testmozgás elsajátítását és gyakorlását. Persze, nem a korcsolyázó-egyesület alapítói, hanem egyes nevelők, akik úgy gondolták, hogy a leányok letérnek az erény útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik azt harsogták, hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, meghűlés és egyéb betegségek okozója lehet e sport, vagyis az egészségre ártalmas, ezért lányok számára kerülendő szórakozás.[3]

A városligeti tavon azonban "megtört a jég", egyre többen és többen merészkedtek a befagyott víztükörre. A korabeli újságok tudósításai szerint Eötvös József bárónak és két leánykájának is szerepe volt abban, hogy más nők is korcsolyát csatoltak: a miniszter és gyermekei ugyanis jó példával jártak elől, gyakorta látogatták a jégpályát. Eleinte a példa és a kíváncsiság inkább a férjes asszonyokat vonzotta a jégre, főként az arisztokrata hölgyek köréből. 1872-ben viszont a Vasárnapi Ujság egyik száma már arról számolt be, hogy a korcsolyasport a nők körében teljesen elterjedt. Az újságíró szerint valószínűleg azért, mert ez a mozgásforma könnyű és kellemes időtöltés.[4]

Emellett biztosan több dolog is szerepet játszott abban, hogy a nők egyre nagyobb számban keresték fel a jégpályákat. Egyrészt az egyesületek, pályák fejlődése, kiépülése, a korcsolya tökéletesedése (a Halifax-rendszerű fémkorcsolyát felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya), és a műjéggyártás korszerűsítése.[5]

A korcsolyázás külön ruhadivatot hívott életre. Az újságokban a korcsolyasporttal összefüggő írások tetemes részét teszik ki azok a rajzos tudósítások, melyeket a női olvasók számára írtak a párizsi, bécsi és pesti korcsolyázóruhákról. Türelmetlen hölgyek követeltek újabb és újabb modelleket az újságoktól, melyek olvasói levelekre válaszolva vadonatúj ruhák rajzait közölték.[6] Még a századvégen is gyakorta olvashatunk efféle híradásokat az újságokban, és az Ignotus által írt levelekből (melyeket "Emma asszony" névvel szignált a "Hét" című lapban) még 1893-ban is kiolvasható, hogy a jégpálya megnyitására külön toilettet csináltattak az asszonyok, az "Emmához" hasonló polgárfeleségek is.[7]

A nők számára a korcsolyázás több volt, mint holmi sport. A fiatal lányok a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára a jégpálya a társasági élet és a "divatbemutató" egyik színtere volt a múlt század végén.


JEGYZETEK

1 Kun László: Egyetemes testnevelés- és sporttörténet (Sport, Bp. 1984) 107. o. Walter Umminger : A sport krónikája (Officina Nova, Bp. 1992) 90-91. o. Konrád Géza: A korcsolyázó sportról (Új Idők, 1900. jan. 14.) 62. o.

2 "Jeges Medve" cikke : A jégsport bölcsőkorából (Uj Idők, 1896. jan. 12.) 66-67. o.

3 Uott.

4 "Korcsolyázó nő" (Vasárnapi Ujság, 1872. jan. 7. XIX/1. sz.) 4. o.

5 Kun L. i. m. 210. o.

6 Vasárnapi Ujság, 1879. jan. 12. XXVI/2. sz. 21. o. Uj Idők, 1896. jan. 12. II/3.sz. 60. o. Vasárnapi Ujság, 1907. jan. 13. LIV/2. sz. 27. o.

7 Ignotus: Emma asszony levelei - Egy nőimitátor a nőemancipációért (Magvető, Bp. 1985.) 37. o.

 

AZ "EMANCIPÁLT NŐ" ÁBRÁZOLÁSA A MÚLT SZÁZAD VÉGI KARIKATÚRÁKON

A XIX. század második felében úgy Európában mint Észak-Amerikában jelentős nőemancipációs mozgalmak bontakoztak ki. A különböző spontán vagy szervezett női csoportosulások célul tűzték ki a nők tanuláshoz és munkavégzéshez való jogának elismerését és a politikai emancipációt. A közvélemény túlnyomórészt elítélően fordult e követelések felé, e téren csak a századvég hozott változásokat. Tetemes mennyiségű írott forrásanyag segítségével lehet nyomon követni a lezajlott változásokat. Az "emancipált nő" korabeli megítélése azonban nem csupán a korabeli újságokból és könyvekből vett szövegek segítségével ismerhető meg, alakja "rekonstruálható" a rajzok, karikatúrák tanulmányozásával is.

Puszta ránézésre is szembeötlő, hogy a múlt század végén ábrázolt "emancipált nő" alakja mennyire hasonlóan került a magyar, olasz, angol, német és egyéb újságokba. "Ő" az, aki a korabeli tusrajzokon, grafikákon - bár divatos ruhát és frizurát visel - számos férfias vonással és kellékkel rendelkezik (cvikker, kalap, stb.). Ami még ennél is szembetűnőbb, hogy rendkívül "férfias" dolgokat cselekszik: az 1881-es olasz rajzon dohányzik, kávézik és újságot olvas, (természetesen "Emancipáció" címűt...); az 1882-es angol lapban a német hölgy ír, olvas, politizál, szivarozik (annyira, hogy észre sem veszi, amint kutyája széttépi a ruhája alját...); az 1872-es magyar lapban az ábrázolt amerikai hölgy bírósági tárgyalást vezet, az Uj Idők 1898-as rajzain pedig még több tevékenység közepette láthatjuk. Biliárdozik, iszik, parancsolgat és dohányzik, kártyázik, újságot olvas. Tulajdonképpen csak a szoknyája különböztetné meg a férfiaktól, ha nem lenne mellén egy szopó kisgyermek. (Az amerikai bírónő mellett is ott ül.)

Jól látszik tehát e karikatúrákon, hogy a korabeli sajtóban miféle rajzok jelentek meg az emancipált nőkről. Csupa olyan helyzetben ábrázolták őket, amely szituációk a férfiaknak sem váltak dicséretére (kivéve az újságolvasás). Számtalan képen látható a gyermek, mint élő felkiáltójel a nőmozgalom aktivistái előtt. A nőemancipációs törekvések ellen fellépő újságírók és rajzolók kezében mindig az egyik legfontosabb ütőkártyát jelentette a gyermek sorsa feletti "aggódás".

Bár e rajzok bizonyos értelemben forrásként használhatóak a múlt század történetének vizsgálatához, segítségükkel inkább a férfiak, mint a nők világa ismerhető meg. A rajzokon ábrázolt tevékenységkör ugyanis valójában nem a nők, hanem a férfiak világa volt; a kigúnyolt "emancipált nőt" csak képzeletben helyezték a rajzolók ezekbe a szituációkba. Így tehát e karikatúrák - akaratlanul is - a férfiak elé tartottak tükröt...

(Forrás: La presse féminine en Hongrie dans
la deuxième moitié du XIX-e siècle)
(Magyar-francia történész konferencia,
JPTE, Pécs, 1996.)

 

A MODERN NEVELÉS ÚTJAIN
(Főhajtás De Gerando Antonina előtt)

Mint a XIX. századi leánynevelés lelkes kutatójának, sok korabeli könyv és dokumentum került már kezembe e témával kapcsolatosan. Így találkoztam De Gerando Antonina nevével, akit mára már meglehetősen elfelejtettek, akinek alakját nemigen lehet megtalálni a neveléstörténeti munkákban és a nőtörténeti monográfiákban. Pedig Antonina modern gondolkodású, múltat ismerő és jövőt fürkésző személyiség volt; ha röviden akarnám jellemezni, akkor csak annyit mondanék róla: Nagy Lélek.


Élete

1892-ben a "Hét" című napilap vezércikkében azt írták az akkor 47 éves író- és tanárnőről, hogy ő a vezéregyénisége a magyar nőnevelés 3. nemzedékének, Brunszwick Teréz és Teleki Blanka nyomában.[1] Míg az elődeiként említett két hölgyről köztudomású, hogy közeli rokonságban álltak, az kevésbé közismert, hogy Antonina is a családhoz tartozott: Teleki Blanka unokahúga volt.

1845. február 13-án született Párizsban, a francia író, de Gerando Ágost és Teleki Emma gyermekeként.[2] 1 éves korában a kislányt édesanyja Magyarországra hozta, és itt Teleki Blanka gondjára bízta, hogy magyarul tanuljon meg beszélni.[3] A magyar forradalom idején szülei is Magyarországra jöttek, édesapja fegyverrel is harcolt a magyar szabadságért, ám a győri csata után hamarosan meghalt. Ezt követően Emma nagy nehézségek árán Párizsba menekült gyermekeivel, így ő elkerülte a börtönbüntetést. A gyermek Antoninát a francia fővárosban olyan emberek vették körül, akik jelentősen befolyásolták világlátását, érdeklődését. Többek között Irányi Dániel is a tanára volt.[4] Teleki Blanka - miután kiszabadult a fogságból - Párizsba ment, és "életének utolsó fénye unokahuga, Antonina volt, akinek rajongó szeretete egykori növendékeit idézte emlékezetébe."[5] Antonina, és öccse, Attila, sok dolgot tudtak Magyarországról, a magyar szabadságharcról, hiszen számos emigráns fordult meg párizsi lakásukban, és édesanyjuk levelezésben állt magyar barátaikkal 1849 után is. (Bajomi Lázár Endre egy cikkében úgy fogalmazott, hogy Emma volt az összekötő ügynök a Michelet vezette demokratikus körök és Teleki Blankáék között.)[6] Antonina később így nyilatkozott erről az időszakról: "...én abban a felhangolt korszakban voltam gyermek, amikor önkénytelenül szívtuk magunkba ezt (t.i. a lelkesedést). (...) Mindig azt hallottuk mi kis gyerekek, hogy nekünk kell megmenteni a hazát! Nem is igen értettük mi ezt jól, de ez volt a jelszó. Ez volt a szemrehányás. Tudja, mikor más gyermeket valamiért a sarokba küldenek, olyankor nekünk az jutott eszünkbe, hogy hát ilyenek hogyan mentik meg a hazát? (...) És jöttek hozzánk az urak, akkor sokan voltak ott magyarok, s mindig azt hallottuk, hogy jön majd a tavasz s akkor megyünk."[7]

Antonina mindkét szülője nyelvén kiválóan tudott (emellett latinul és németül), ezért 1872-ben - miután Párizsban tanárnői képesítést szerzett - Magyarországra jött, és itt telepedett le. A dualizmus korszakának változásai, az oktatásügy - és ezen belül a leánynevelés - fejlődése, kiszélesedése számos lehetőséget kínált az ő számára is a kibontakozásra. Budapesten először a Veres Pálné által 1868-ban életrehívott Nőegylet intézetében tanított, és a kézimunka-ipariskolában. Ezt követően 1876-ban "a műveltebb családok leányai számára magánkurzusokat nyitott", és 1880-ban "a kolozsvári felsőbb leányiskola igazgatójává nevezték ki."[8]

Számos cikke jelent meg a korabeli lapokban (pl. a Nemzeti Nőnevelésben, mely minden idők egyik legszínvonalasabb hazai pedagógiai lapja volt, s mely rendes munkatársaként foglalkoztatta). Némelykor a párizsi Revue Pédagogique-ban is publikált. Írt tankönyveket (francia nyelv, háztartástan és más tárgyakhoz); elkészítette Teleki Blanka életrajzát (1892) és számos könyve jelent meg társadalmi, gazdasági, "sociológiai" és egyéb témákról.

1912-ig igazgatta a Kolozsvári felsőbb leányiskolát, és sokan megemlékeztek később arról, hogy tanítványaival milyen szeretetteljesen bánt, ugyanakkor milyen magas szinten tanított és követelt. Az volt legfőbb célkitűzése, hogy embert neveljen diákjaiból. Passuth László - akinek édesanyja akkoriban került a kolozsvári iskolába tanárnőként - azt írta, hogy Antonina "nem minden sérelem nélkül" élte meg leváltását és nyugdíjaztatását.[9] De Gerando Antonina 1914-ben hunyt el.


Művei

1. A nők feladatairól, szerepeiről

Ahhoz, hogy igazán megérthessük, milyen elképzelései voltak Antoninának az intézményes leánynevelésről, feltétlenül meg kell vizsgálnunk nőképét, a nő otthoni és társadalomban betöltött szerepeiről vallott felfogását. Több könyvében is részletesen kifejtette erre vonatkozó gondolatait. Az 1880-ban, Kolozsváron megjelent "Nőtan" című művében[10], melyet növendékeinek írt, rendkívül részletesen, a hétköznapi életből vett példákkal és közérthetően fejtette ki azt, milyen feladatok várnak a nőre az otthonában (gyermekként, feleségként, anyaként és a háztartás vezetőjeként) és a társadalomban ("honleányként" és munkavállalóként). E mű 12 fejezetével összecsengően, de kissé rövidebben írt 1892-ben egy másik művében a nő hivatásáról[11], művét gróf Teleki Lászlónénak ajánlva. Egyik legérdekesebb és legösszeszedettebb könyve - melyet szintén tankönyvként forgattak növendékei - a "Háztartástan" című.[12] E könyve nevelési tartalmai mellett olyan kordokumentum, mely elsődleges forrásként szolgálhat egy történész kezében a századvégi életmód, a hétköznapok vizsgálatához. Könyve a háztartás vezetésén kívül tartalmaz fejezeteket a "nemzetgazdászatról", az alkotmányról, a főbb törvényekről és a szociológia alapjairól. (Olyan érdekes és érthető stílusban kifejtve a tárgyalt ismereteket, hogy ma is példaértékű lehet a tankönyvírók előtt.) 1897-ben egy ifjúsági színműveket tartalmazó kötete jelent meg. Számos művet fordított franciáról magyarra, Michelet történeti és George Sand irodalmi műveit.

2. A leányiskolákról

Egyrészt műveit, másrészt pedig tetteit vizsgálva jól látszik, hogy az volt alapelve: a leányoknak is teljes körű képzést kell nyújtani, velük is megtanítható valamennyi tantárgy. Ő maga tartott előadásokat kezdők és haladók számára a francia irodalomról, emellett történelemből, földrajzból, számtanból, zeneelméletből és énekből is. A lányok beíratását e kurzusokra a saját lakásán tette lehetővé, így a korabeli újsághirdetésekből még lakáscíme is kiolvasható: "Aldunasor 32."[13]

Írásaiban számos esetben idézte Franciaország példáját a leánynevelés kapcsán. A reáltudományok tekintetében úgy vélte, nincs különbség magyar és francia lányok tudása között. Ám ami a történelmet és irodalmat illeti, úgy vélte, jelentős a magyar iskolások lemaradása nyugat-európai társnőikhez képest.[14] (Éppen emiatt tanította ő maga is különös gonddal e tárgyakat.)

Elítélte azokat a honfitársait, akik a leányiskolák - különösen a felsőbb iskolák - magas követelményei ellen szóltak. Antonina felismerte, hogy csakis széleskörűen művelt, jól képzett nők hozhatják el Magyarország számára a felemelkedést. Sok elődjéhez hasonlóan úgy vélte, hogy a tudomány nem fogja sosem "veszélyeztetni" a leányokat, csak a "félműveltség". Szerinte akkor lesz egy lányból jó feleség, ha férjével egy szinten áll, és akkor lesz jó anya, jó honpolgár, ha nemzetét ismeri, gyermekeit eszerint neveli fel.[15] Több ízben is kifejtette, mire kell - a fentebb már idézett tárgyakon kívül - figyelmet fordítani a leányiskolákban. Kiemelte a testmozgás fontosságát; az élő nyelvek tanítását; az írási-fogalmazási készségek, a kreativitás fejlesztését, és a neveléstan (gyermekápolás- és nevelés) oktatását. "...mikor az olasz, franczia, német, angol oly erőmegfeszítéseket tesz a leányok oktatásának előmozdítására, a magyar nem maradhat el, ha a művelt népek sorában akar maradni" - szögezte le az írónő, és ő maga is mindent megtett e cél érdekében.[16] Nem elégedett meg azonban az - akkor még gyér hálózatot alkotó - leányiskolák és nyilvános előadások hatásával. Úgy vélte, aki rendelkezik általános műveltséggel, az felelős a többi ember iránt, annak kötelessége másokkal foglalkozni hazája felvirágoztatása érdekében. Az öncélú tudást elvetette, kiindulópontja az volt, hogy a tudás elsajátításának csak mások megsegítése és tanítása szempontjából lehet értelme. 1885-ben a "Magyar Bazár"-ban felhívta honfitársnőit, a magyar lányokat, hogy foglalkozzanak azokkal a gyerekekkel, akik "el vannak hanyagolva, szenvednek, iskolába nem járhatnak".[17] Ez több volt jótékonykodásra bíztatásnál, ő ugyanis arra kérte a művelt lányokat, hogy naponta 1-2 órán át tanítsák ezeket a kisgyerekeket, tanítsák meg gondolkodni őket. Bár felhívásának vélhetőleg nem sok foganatja volt, e szöveg mégis jól rámutat szociális érzékenységére és a tanulásba vetett hitére. A Teleki Blanka Kör tagjaitól is azt kérte, minden évben hajtsanak végre valamilyen nemes cselekedetet, de ennek nem szabad azonosnak lenni a jótékonykodással, az "alamizsnaosztással", mert az csak időlegesen fedi el a társadalmi bajokat, de nem oldja meg.

3. A tanítási-nevelési módszerekről

Bár De Gerando Antonina valamennyi műve élvezettel forgatható és érdeklődésre tarthat számot napjainkban is, korunk olvasójának - főként, ha pedagógus - a nevelésről vallott gondolatai ajánlhatóak elsősorban. Annyi melegséggel és igaz emberséggel szólt a pedagógusok munkájáról, a gyerekek neveléséről, ahogyan csak nagyon kevesen tették az elmúlt évezredekben. Abban a korban szólt a "poroszos" nevelési elvek ellen, amikor Magyarországon ez még nem volt túl gyakori. Gyűlölte a külföld utánzását az iskolák fejlesztésében, azt akarta, hogy a nemzeti követelményeknek megfelelően alkossák meg a magyar iskolákat. Akkor írta le gondolatait az emberközpontú, gyermekszerető iskoláról és társadalomról, amikor ugyanezekkel a gondolatokkal egy svéd tanítónő világhírnevet szerzett.

Saját korából kiábrándulva, általános érvényű erkölcsi útmutatókat, értékeket keresve 1897-ben Antonina így foglalta össze emberképét, a nevelés célját: "Tanítsuk meg a gyermeket korán arra, hogy tisztelje az idősebbeket, hogy tisztelje egyáltalán mindenkiben az embert és soha másoknak se kellemetlen ne legyen, se fájdalmat ne okozzon, hanem mindig másokra gondolva, jó érzéseket igyekezzék ébreszteni másokban, másoknak örömet, boldogságot okozzon, és saját magára csak legutoljára gondoljon."[18]

Minden "divatos" vélekedés ellenére Antonina felhívta az anyák figyelmét arra, hogy gyermekük nevelése elsősorban rajtuk áll. Miután ezen idézett művében több társadalmi réteg és szakma tagjairól kifejtette véleményét (pl.: újságírók, iparosok, földművelők, városi polgárok, művészek stb.), egyik fejezetében külön foglalkozott a pedagógusokkal. Elöljáróban leszögezte, hogy "a tanítók és tanárok kérdése a legfontosabb; valódi életkérdés minden országra nézve!"[19] Részletesen ki fejtette, hogy miért vélekedik így: leírta, hogy a nemzetet csak úgy lehet műveltté tenni, ha a tanítás a lelkek mélyéig hatol; ha a tanárok nem merev szisztémákhoz ragaszkodnak, hanem igazi élettel töltik meg az iskolát. Szerinte a gyerekeket arra kell felkészíteni, hogy teremtsenek, hogy elgondolkodjanak a világ dolgain; képessé kell tenni őket arra, hogy kreatív módon cselekedjenek, és ne mindig mások útmutatásait kövessék.

Mint több írásában is kiemelte, a szeretet az egyedüli teremtő erő a világban. Egy helyütt azt írta, hogy a szeretet hiányzik az iskolákból, csak a fegyelmezéssel és a tanítással törődnek.[20] "A lelket a betü előtt, ez azon nagy sarkalatos reform, mit véghez kell vinni s a mely nélkül semmi más reform soha sem fog semmit sem érni!" - írta fentebb már idézett művében.[21]

A tanár sikeres oktató-nevelő munkája szempontjából lényegesnek tartotta, hogy élvezze és szeresse azt, amit tanít, lelkesedése így ragad át diákjaira is. Fontos az, hogy az általa kiválasztott témák, tananyagrészek megfeleljenek a gyerekek "képzettségének, fejlettségének, hangulatának, műveltségének. A tanárnak növendékei közreműködésével kell, magán az órán megteremtenie az előadását..."[22] Antonina azonban arra is figyelmeztetett, hogy a tanár akkor tud így tanítani, akkor képes szelektálni az ismeretanyagok között, és akkor láttatja mégis, részekkel is a világ egységét, ha nem elégszik meg kevéssel, ha mindig kutat és képezi magát.

Záró gondolatként idézhetőek azon sorai, melyeket kifejezetten a pedagógusképzőkkel kapcsolatosan írt: "Legelső sorban tehát kitünő tanitó-, tanitónő-, tanár- és tanárnő-képző intézeteket kellene állítani országszerte. Azokat szárnyas lelkü, művelt, művészi érzékkel megáldott apostolok vezetése alá kellene helyezni, kiknek ambitiója nem abból állna, hogy jó adminisztrátorok, hivatalnokok, gépmozgató rugók legyenek, hanem hogy lánglélekkel neveljenek, buzgó apostolokat képezzenek, kik a magyar szellemet öntudatra ébresztve, azt teremtő erővel meg tudják áldani!"[23]

De Gerando Antonina nevét érdemes megjegyeznünk. Poros műveit megéri előszednünk a könyvtárak mélyéről. Szavait tanácsos újragondolnunk. Olyan nő volt, aki minden körülmények között önmaga tudott maradni, és aki - elődjei nyomdokain járva - fejlesztette a XIX. század végi magyar leánynevelést, és számos hasznos gondolata volt a tanárképzésről, a tanításról, a pedagógusokról.

Ez az írás nem ölelhette föl valamennyi gondolatát; csak halk - de rendkívül tiszteletteljes és határozott - főhajtás e néhány sor törékeny alakja előtt.


JEGYZETEK

1 De Gerando Antonina (In=A Hét, 1892. okt. 30., III/44. sz.) 698. o. (A továbbiakban: A Hét)

2 Révai Nagy Lexikona, IV. k. Bp., 1912. 373. o. (A továbbiakban: Révai)

3 Sebestyénné Stetina Ilona: De Gerando Antonina (In= Magyar Paedagogia, 1915.) 467. o.

4 A Pallas Nagy Lexikona V. k. (Pallas Rt., Bp., 1893.) 116. o.

5 Teleki Blanka és köre (Válog., bevez., jegyzetek: Sáfrán Györgyi) (Kriterion, Bukarest, 1979.) 22. o.

6 Bajomi Lázár Endre: De Gerando Antonina (In= Magyar Nemzet, 1975. dec. 29.)

7 A Hét i. m. 699. o.

8 Révai i. m. 373. o.

9 Passuth László: Utószó az emlékezéshez (In= Magyar Nemzet, 1976. ápr. 2.) 9. o.

10 De Gerando Antonina: Nőtan, vagy az asszonyi hivatás tudománya (Stein János, Kolozsvár, 1880.)

11 De Gerando Antonina: A női élet (Kolozsvár, 1892.)

12 De Gerando Antonina: Háztartástan, vagy az asszonyi hivatás tudománya (Kolozsvár, 1883.)

13 In= Vasárnapi Újság 1877. dec. 23. XXIV/51. 816. o.

14 A leányok felsőbb oktatása (In= Nemzeti Nőnevelés, 1880/2.) 315-316. o.

15 A felsőbb leányiskolák tanítási rendszeréről (In= Nemzeti Nőnevelés, 1887/I.) 53-55. o.

16 Uott. 55. o.

17 Hazánk fiatal leányaihoz (In= Vasárnapi Újság, 1885. okt. 4. XXXII/40.) 649. o.

18 De Gerando Antonina: A ki másra gondol... (Bp., 1897.) 4. o.

19 Uott. 67. o.

20 De Gerando Antonina: A nő szerepe a mai középoktatásban minálunk (Az Ellenzék könyvnyomdájából, Kolozsvár, 1904. Felolvastatott a Pestalozzi Társaságban)

21 A ki másra gondol... i. m. 74. o.

22 Uott. 79. o.

23 Uott. 87. o.

(Forrás: Embernevelés, 1996/2.)

 

KMETY KÉPVISELŐ ÚR ÉS A "NŐI SZÖRNYETEGEK"
(Egy 1907-es parlamenti felszólalás sajtóvisszhangja)

A dualizmus időszakának mindvégig fontos kérdése volt a nők egyetemre kerülése. Jóllehet, a múlt század végére már Európa számos országában (pl.: Oroszország, Franciaország, Svájc) elterjedt gyakorlat volt a nők továbbtanulása a korábban "bevehetetlennek" látszó intézményekben, a magyar hölgyek kénytelenek voltak otthonuktól távol - Svájcban vagy másutt - egyetemre járni.

A magyarországi liberalizmus, a külföldi hatások és példák, valamint a nők részéről erősödő nyomás, a megváltozott gazdasági, társadalmi körülmények eredményeként végül is 1895-ben Wlassics Gyula miniszteri rendelettel engedélyezte a nők egyetemre kerülését. Azt, hogy ez nem volt feltétlen és elsöprő győzelem, több dolog is jelezte. Egyrészt az, hogy nem törvényt adtak ki, hanem rendeletet. Másrészt az, hogy minden egyes lánynak, aki egyetemre kívánt menni, személyesen a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kellett ehhez engedélyt kérnie, nem pedig a szokásos, fiúk esetében hagyományos felvételi procedúrán estek át. A harmadik pont pedig, mely szintén sokat elárul a korabeli magyar viszonyokról, az az, hogy a leányok előtt mindössze három világi fakultás - orvosi, gyógyszerészeti és bölcsész kar - nyílott meg. Zárva maradt tehát például a Műegyetem és a jogi karok.

A korabeli - haladó - közvélemény azonban zömmel pozitívan értékelte ezt az 1895-ös miniszteri rendelkezést, mert úgy vélték, a helyzet csak javulhat; sokan bíztak abban, hogy a nők lehetőségei az idő múlásával majd kiszélesednek, hiszen évezredes hagyományokat kellett legyőzni ebben a tekintetben.

A századelő azonban konzervatív fordulatokat hozott ebben az ügyben. Az erősödő feminista mozgalom szószólói - és mások - tiltakozása ellenére Berzeviczy Albert minisztersége idején elrendelte, hogy csakis "jeles" érettségi vizsgaeredménnyel fordulhatnak hozzá felvételi kérelemmel a leányok. A legviharosabb viták azonban nem ekörül az intézkedés körül keletkeztek. Nagyobb port kavart a jogi képzés kérdése, hiszen ez szorosan összefüggött volna a választójog követelésével és megadásával is, mely a nők számára a dualizmus időszakában csak puszta ábránd maradt.

1907 januárjában egy, a korra nagyon jellemző felszólalás hangzott el az országgyűlésen, mely kiszabadította a szellemet a palackból, és az újságírók tollára, valamint a feministák zászlajára új szavakat és követeléseket adott. Az említett keddi napon, 1907. január 15-én Kmety Károly volt az egyik felszólaló, az a függetlenségi párti képviselő, aki a budapesti jogi egyetemen a közigazgatási jog rendes tanára volt (1902 óta). Kmety először a vizsgáztatási eljárásokkal kapcsolatban keveredett vitába Ugron Gáborral és Nagy Györggyel, amely vitához aztán többen is hozzászóltak.[1] Utána viszont a 40 éves közjogász, akinek nyílegyenesen ívelt felfelé a karrierje[2], más kérdésre siklott át, amely még a vizsgákon való kivételezés kérdésénél is jobban felbolygatta a kedélyeket az ülésteremben. Kmety ugyanis kifejtette, hogy nem liberalizmusnak, hanem vandalizmusnak tartja azt, hogy a nők egyetemi tanulmányokat folytathatnak, és kívánatosnak vélte volna, ha vagy megszüntetnék, vagy jelentősen korlátoznák a nők felvételét. Kifejezte aggályát az egyetemeken elszaporodó női hallgatókkal szemben (hatról 200-ra emelkedett létszámukat tartotta túl magasnak!). Képviselőtársai közül többen ellenkező véleményüknek adtak hangot, a jogtanár azonban úgy szónokolt, mintha meg sem hallaná a közbevetéseket. Ám amikor kifejtette, hogy egy új női típus alakult ki, a "női szörnyeteg" alakja a régi magyar női típussal szemben, akkor az országgyűlési jegyzőkönyv bejegyzései szerint többször is "Igaz! Igaz!" felkiáltások és helyeslések hallatszottak[3].

A képviselő aztán gyorsan áttért egy másik témára, a színházak erkölcstelen műsoraira, ami miatt az elnök rendre is utasította, hiszen ez nem tartozott felszólalása témájához. Ennek az országgyűlési felszólalásnak a híre futótűzként járta be a magyar sajtó hasábjait, Budapesttől Erdélyig, és jelentős felháborodást váltott ki a legkülönbözőbb társadalmi és politikai csoportokból.

A Magyar Országos Levéltárban számos olyan újságkivágatot őriznek, melyek a korabeli sajtóban megjelent cikkeket tartalmazzák az üggyel kapcsolatosan. (Az Újságcikkeket a Feministák Egyesületének tagjai gyűjtötték össze, és sajnálatos módon a legtöbb esetben nem jelölték, hogy egyes írások mely lapból valók.)[4]

Egészen 1907 tavaszáig voltak olvashatóak a sajtóban az üggyel kapcsolatos visszhangok. Az írások egyik - terjedelmesebb - csoportját alkották azok a reagálások, melyek egyetemi tanároktól és diákoktól érkeztek. Közülük is kiemelkedett az a "Nyílt levél" melyet a kolozsvári egyetem orvosi karának három hallgatónője írt Kmetynek, összes női hallgatótársuk nevében. Levelük első részében kifejtették, hogy ha a nők százezreinek szabad dolgozni, akkor a művelődéshez is joguk van . Ez egybecsengett nem csupán számos korabeli liberális gondolkodó érvelésével, de Dr. Kosutány Ignácz írásával is, aki az Erdélyi Hírlapban tette közzé a kolozsvári egyetem tanárainak véleményét, megerősítve, hogy az intézmény "az ő nőhallgatóit mindig szeretettel fogja fogadni", és kifejtette, hogy a századelő társadalmi viszonyai, statisztikai adatai indokolttá teszik, hogy a nők tudományos karriert fussanak be, hiszen sok tízezrüknek nincsen esélye arra, hogy férje eltartsa őt.[5]

A kolozsvári hallgatónők egyébként humorukat is megcsillantották levelük megírásánál, ugyanis név szerinti katalógust kértek Kmetytől azokról a szellemi munkát végző nőkről, akik a családjukat romba döntik. A humor fontos fegyver volt az újságírók kezében is. Vagy az egész helyzetet, vagy magát Kmetyt próbálták nevetségessé tenni különböző írásokkal. A "Nap" című lap például összegyűjtött egy csokorra valót a jogász-tanár "aforizmáiból", például efféléket: "A házias nő angyal, a művelt nő szörnyeteg.", "A nő a társadalom szégyene, ha érettségit tesz.", "Ha az elmaradottság velem, ki ellenem.", "A nő vagy legyen anya, vagy szerető, de tanár vagy orvos semmi esetre."[6] (Ezek a mondatok a sok évszázadon át fennállt és Európában uralkodó nézeteket tükrözték a nővel kapcsolatosan. "Nincs rettenetesebb, mint egy nő, ha tanul" - ez a mondat kísértetiesen egybecsengett egy ősrégi mondással: "Ordítozó öszvértől és olvasó nőtől ments meg, Uram, minket!")

Egy másik újság az alábbiakat írta Kmetyről: "Magában véve, különálló egyén gyanánt mulatságos figura ez a Kmety. A tudománynak szórakoztató kis pojácája, a tanításnak vidám kis paprikajancsija. De szomoru, de kétségbeejtő dolog, hogy a tudományegyetem tekintélyét, a tudomány méltóságát, az egyetemi szellem liberalizmusát ez az ember képviseli a magyar törvényhozásban." Ugyanakkor a cikk írója kifejtette, amit sokan véltek hasonlóképpen a korabeli Magyarországon, hogy a haladást úgysem lehet megállítani, az egyetemekről kiszorított, tanulni vágyó fiatal nők úgyis próbálkozni fognak. Szellemesen és elgondolkodtatóan fejezte be az újságíró cikkét, az alábbi szavakkal: "Hiszen már csak Budapesten jelentik a kmetyek a tudományt, a tekintélyt, az egyetemet és a hatalmat. Hiszen ugyanakkor, mikor egy kmety ki akarja zárni a budapesti egyetemről a nőket, ugyanekkor a párisi egyetemen egy Curie asszony adja elő a kémiát."[7]

A Kor című lap újságírója a "Lányok Lapja" rovatban szintén gúnyos, szatirikus cikket írt az eset kapcsán. "Mariska" levelében, melyet barátnőjének, a képzeletbeli "Lolának" küldött, egy középiskolás leány szemével ecsetelte a történteket. Leírta, hogy osztálya két pártra szakadt az események kapcsán, "Bájosak" (akik szeretnének férjhez menni és tanulni is) és "Szörnyetegek" (akik csak tudományos karriert akarnak) pártjára, és ő nem tudta, melyik párthoz tartozzon. "Épen ezért, most el fogok menni a Buzogány Etelka magyar tanárnőnkhöz és elmondom neki az egészet, hiszen ő is dühös lehet a Kmetyre, de meg miránk is, mert mi már régebben mondjuk róla, hogy szörnyeteg, mint a Kmety."[8]

A Hét című újság sem kímélte a képviselőt, az újságírók ennél a lapnál is valamennyi, a nők egyetemi tanulmányait ellenző ember elleni dühüket Kmetyre zúdították. Leírták azt a módot, ahogyan a jogtanár vizsgáztat, aki, miközben a hallgató vele szemben ül "...sugározza magából az ellenséges indulatot, az a priori lekicsinylést, a fölényes szatirát és más ilyen rokonszenves fluidiumokat", és aki "tökéletes reinkarnációja ennek a gondolatnak: én tanár vagyok, tehát tudós vagyok, s ezért az a kötelességem, hogy földeritsem a te tudatlanságodat."[9]

Kmety ugyan állta a nagy felháborodást, melyet országosan kavart, csak annyit tett, hogy helyesbített országgyűlési felszólalásának szavain, és kijelentette, hogy nem a női egyetemi hallgatókat tartja női szörnyetegeknek, hanem az "ultramodern műveltségű feministákat".[10] Ellenfeleinek népes táborát azonban e kijelentésével nem sikerült meggyőznie, annál is inkább, mert közben indítványozta a jogi kar egyetemi tanácsának (mint a kar azévi dékánja), hogy az 1895-ös miniszteri rendelkezést helyezzék hatályon kívül, illetve "alkalmazzák helyesen".[11]

A viták ezzel természetesen nem zárultak le, vélemények pro és contra - az újságok hasábjain és egyéb fórumokon - továbbra is elhangzottak. Hogy jó ideig nem történt mégsem semmi érdemleges előrelépés, azt jól mutatja az a tény, hogy 1915. december 5-én, az egyetemi hallgatók nagygyűlésén újra napirendre került az 1907-es követelés, hogy nyissák meg a nők előtt valamennyi egyetem kapuját, korlátozás nélkül.[12] A gyűlés egyik nagyhangú szónoka pedig Kmety Károly volt, az addigra már nyugalmazott tanár, aki ugyanúgy érvelt, mint csaknem 9 évvel azelőtt, az országgyűlésen...


JEGYZETEK

1 Az 1906. évi május hó 19-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója (továbbiakban: Országgyűlési napló) V. kötet (Bp. Athenaeum, 1907.) 318. o.

2 Révai Nagy Lexikona XI. kötet (Bp. 1914.) 756. o.

3 Országgyűlési napló i. m. 319. o.

4 Magyar Országos Levéltár, P999 Feministák Egyesülete - Újságkivágatok 1907. jan.- szept., 22. csomag, 40. tétel (Továbbiakban: P999 Újságkivágatok)

5 Erdélyi Hírlap, 1907. márc. 1.

6 P999 Újságkivágatok i. m.

7 Uott. 257. sz. cikk-kivágat

8 Uott 1397. sz. cikk-kivágat

9 A Hét, 1907. jan. 20. 36. o.

10 A Hét, 1907. márc. 3. 140. o.

11 P999 Újságkivágatok - 254. cikk-kivágat

12 Nagyné Szegvári Katalin: A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban (1777-1918) (KJK, Bp. 1969.) 399-401. o.

(Forrás: Iskolakultúra, 1996/3., 101-103. o.)

 

DICCIONARIO DE MUJERES CÉLEBRES
Híres nők szótára

(Victoria Camps előszavával)
(ESPASA Calpe, Madrid, 1994.)

Spanyolországban - Franciaországhoz és Olaszországhoz hasonlóan - jelentős kutatóközpontok szerveződtek az elmúlt évtizedekben, ahol neves tudósok próbálják feltárni a nő történetét. Barcelonában, Madridban, Granadában és más városok egyetemein történészekből, biológusokból, filozófusokból, szociológusokból és más tudományágak képviselőiből olyan csoportok alakultak, melyek szeretnék jobban megismerni a nőt, bemutatni a "második nem" históriáját, melynek leírása többé-kevésbé hiányzik a történelemkönyvek lapjairól.

E kutatások sorába illeszkedik a zsebkönyv formátumú könyv, mely több, mint 1300 híres nő életrajzát tartalmazza. A kötetben szerepelnek múltban élt és kortárs politikusok, színésznők, festőnők, kalandorok, királynők és más történelmi személyiségek, énekesnők, írónők, tudósok, sportolók és mások. Hillary Clinton éppúgy megtalálható benne, mint a Brontë nővérek, Marie Curie, Kasztíliai Izabella vagy Delila.

A 10-20 soros rövid életrajzok A-tól Z-ig valóban csak a legfontosabb információkat közlik minden bemutatott személy esetében. Egyrészt a születés és halál évét, helyét; az illető nő származását, nemzetiségét, főbb tetteit, tevékenységét, kutatási területét, illetve legfontosabb műveinek, szerepeinek címét. Több, mint 250 illusztráció is járul az életrajzokhoz, többnyire fényképek.

A kislexikonban néhány híres magyar nőről is olvashatunk, jóllehet, a válogatás kissé egyoldalú. (Jolanta, II. Endre leánya, Szent Erzsébet, Báthory Erzsébet, Galgóczi Erzsébet és Heller Ágnes.)

A kötet - bár nem éri el sok híres és ennél jóval terjedelmesebb, pontosabb spanyol, francia és angol női életrajzokat tartalmazó lexikon színvonalát - hasznos segédeszköz lehet történészeknek és más kutatóknak akkor, ha csak alapvető adatokra kíváncsiak. A szótár természetesen gazdagon tartalmazza spanyol és latin-amerikai nők életrajzát is.

(Forrás: Világtörténet, 1995. tavasz-nyár, 75. o.)

 

HISTORIA DE LAS MUJERES IV.
EL SIGLO XIX.

A nők története IV.
- XIX. század -

(Taurus Kiadó, Madrid, 1993.)

A nők történetéről számos könyv látott napvilágot az utóbbi időszakban, a Georges Duby és Michelle Perrot főszerkesztésében megjelent öt kötetes munka azonban az egyik legátfogóbb e témát illetően. A IV. köteten kívül, melyet bemutatni szándékozom, a sorozat művei az alábbi korszakokat ölelik fel:

I. Az antikvitás;
II. A középkor;
III. A reneszánsztól az újkorig;
V. A XX. század.

A XIX. század nőiről írt terjedelmes mű spanyol kiadása 1993-ban készült el, az 1990-92 között kiadott "Storia delle donne" alapján (Laterza & Figli Spa., Roma-Bari). Ezt a kötetet Geneviève Fraisse és Michelle Perrot szerkesztette, és a spanyol kiadás az eredeti műhöz képest kiegészítő fejezeteket is tartalmaz, melyek a spanyol, a brazil és az argentin nők múlt századi történetét is bemutatják.

A kötetben összesen 26 szerző foglalta össze kutatási eredményeit. A szerkesztők mindketten francia kutatónők: Fraisse filozófiával foglalkozik, több műve jelent meg a feminizmusról; Perrot nevéhez pedig a XIX. századi munkások helyzetével kapcsolatos kutatások fűződnek. A könyv szerzőinek nagyrésze francia, svájci, olasz, amerikai és spanyol kutatónő, van köztük történész, irodalmár, közgazdász, jogász és filozófus. Ennek köszönhetően a kötet több vonatkozásban is színes, átfogó képet nyújt a múlt század asszonyainak helyzetéről, életmódjáról.

A kötet több nagy fejezetre tagolódik, melyek számos hosszabb-rövidebb alfejezetet tartalmaznak. A szerkesztők tulajdonképpen tágan értelmezték a XIX. század fogalmát, az eszmék és események bemutatását és elemzését ugyanis a XVIII. század végétől kezdték, feltárva azokat az európai és észak-amerikai történéseket, gondolati változásokat, amelyek megalapozták a múlt századi nők helyzetét. A kötet - bár egy sorozatba illeszkedik - önállóan is olvasható és élvezhető munka, hiszen valamennyi következtetése történeti folyamatokba ágyazottan kerül kibontásra. A könyv átfogó és változatos, aligha maradt olyan területe a nők történetének, melyet a szerzők nem érintettek. A jogi, filozófiai, irodalmi vonatkozások mellett a műben megtalálható az eltérő vallású nők életkörülményeinek összehasonlítása (katolikus, protestáns és zsidó nő); a leánynevelés bemutatása; a nők munkába állásának és munkakörülményeinek illetve szabad idejének leírása. Vannak olyan fejezetek is a könyvben, melyek a nők magánéletébe engednek bepillantást, a szépségről, az egészségvédelemről éppúgy olvashatunk, mint a szerelmi kapcsolatokról, a prostitúcióról vagy az abortuszról. Külön alfejezet szól a századvég magányos nőiről, akik munkába lépésük, családtól való önállósodásuk vagy egyéb ok miatt nem mentek férjhez. Széles teret szentel a könyv a feminizmus, a választójogi harcok történetének; az eszmékről, társaságokról, alapvető feminista követelésekről és a feminista sajtóról egyaránt olvashatunk benne.

A kötet befejező része spanyol kitekintés, melynek szerzői között több hírneves kortárs spanyol történésznőt is üdvözölhetünk, például az ír származású Mary Nasht, aki alapítója és igazgatónője annak a barcelonai kutatóközpontnak, ahol kifejezetten a nő történetét kutatják, és aki számos cikket és könyvet írt a nők múltjáról, társadalmi helyzetéről. A brazíliai rabszolganők illetve az argentínai asszonyok életéről írt tanulmányok is érdekes színfoltjai a könyvnek, utóbbi egészen 1914-ig vezeti el témaköreinek vizsgálatát.

A kötet valamennyi alfejezetét bőséges jegyzetek egészítik ki, és rendkívül gazdag bibliográfia áll az érdeklődő olvasó és kutató rendelkezésére. Figyelemre méltóak a mű illusztrációi, izgalmas és érdekes képanyaga - magyarázó aláírásokkal ellátva - akár önállóan is köteteket tölthetne meg.

(Forrás: Világtörténet, 1995. tavasz-nyár, 76. o.)

 

TEXTOS PARA LA HISTORIA DE LAS MUJERES EN ESPAĽA
Szövegek a spanyol nők történetének tanulmányozásához

Cátedra, Madrid, 1994. 463.p.
(AGUADO - NASH - ORTEGA és mások szerkesztésében)

Ez a szövegválogatás sokadik könyv a spanyolországi nők történetéről; szerves része annak a széleskörű feltáró és elemző munkának, melyben több spanyol egyetem kutatói vesznek részt. Ez a szöveggyűjtemény azonban unikum. Egyedülálló, mert a számos neves történészből álló szerkesztőcsoport a források olyan széles skáláját tárja az olvasók elé, hogy a szövegek között mindenki találhat kedvére valót. Erénye a gyűjteménynek az is, hogy sok forrás vagy forrásrészlet először kerül a nyilvánosság szeme elé, lévén, hogy eddig levéltárakban porosodott. A könyv olyan sokoldalúan támasztja alá a címben jelzett témát, hogy a fejezeteket végigolvasva valóban hű képet nyerhetünk különböző történeti korok vonatkozásában a nők szerepét, társadalmi helyét, megítélését illetően.

Amint előszavában Mary Nash, a Nőtörténeti Kutatások Spanyol Egyesületének elnökasszonya írja, a kötet igazi érdeme abban áll, hogy a hagyományoktól eltérően nem csupán a "történeti" források közül válogatták a szövegrészleteket. A közgazdasági, jogi, szociológiai, pedagógiai, mitológiai, filozófiai, pszichológiai tárgyú szövegek azonban egységes egésszé kovácsolódnak, és így új kutatási irányok, új koncepciók merülnek fel a nő történetét illetően. Egyik szerkesztő megjegyzése, hogy végképp megdőlt az a történészi vélekedés, mely szerint kevés forrás áll a nők történetét kutatók rendelkezésére. Sokkal inkább arról van szó, hogy más típusú forrásokat kell keresni, mint korábban, és integrálni kell számos más tudomány eredményeit.

A források, melyek a kötetben találhatóak, olyan szempontból is sokszínűek, hogy a versrészletektől a törvényekig, az életrajzi leírásoktól a filozófiai vitákig számos műfaj tűnik fel a lapokon.

A kötet szövegei egyrészt a szokásos, időrendi sorrendet követve kerülnek bemutatásra. Másrészt pedig a négy történeti korszakon belül tematikus elrendezést alkalmaztak a szerkesztők. E főbb témakörökkel kapcsolatosan a tartalomjegyzék nyújt részletes és pontos eligazítást. A teljesség igénye nélkül néhány a fontosabb csomópontok közül: a nők megítéléséről; a női munkáról; a nők társdalomban elfoglalt helyéről, szerepéről; a nőnevelésről; a nő jogi helyzetéről; az anyaságról ; a női testről és szépségről illetve a vallásos nőkről olvashatunk érdekfeszítő és ritkaságszámba menő forrásrészleteket.

A kötet szövegeinek felhasználását a szerkesztők a részletes témajegyzék feltüntetése mellett számos más módon is megkönnyítették. Valamennyi forrás alatt - nagyon pontosan - megjelölték annak származási helyét, mintaszerűen feltüntetve a könyvészeti és levéltári eligazító adatokat. Másrészt kiemelendőek azok a kommentárok, melyeket egyes alfejezetek vagy egyes szövegek elé írtak. Ezekben a szerzőkről, a forrás keletkezési körülményeiről olvashatunk. Az egyes történeti korszakok elé írt bevezetők is jó szolgálatot tesznek a kutatóknak és az érdeklődő olvasónak. Valamennyi főbb fejezet végén válogatott bibliográfia található, mely könnyűvé teszi a további tájékozódást.

Ez a kötet egyesíti magában a szöveggyűjtemény műfajának valamennyi előnyét, és ajánlható bárkinek, akit a hétköznapi élet struktúrái, illetve szűkebb értelemben a nők története érdekel. Bár spanyol nőkről szóló forrásokat ígér a kötet, ennél jóval többet nyújt. Az ókorkutatóknak például képet vázol a Római Birodalom nőinek életéről általában, és valamennyi fejezetét átolvasva Európa történetéről is többet tudunk meg. Angolra vagy franciára lefordítva még több kutató forgathatná haszonnal ezt a spanyol, katalán és gallego nyelvű szövegekből szerkesztett kötetet.