KORUNK DIAGNÓZISA

1. Maginot-vonal – André Maginot (1877–1932) francia hadügyminiszter javaslatára 1929–1932 között a francia–német és a francia–luxemburgi határon épült, védelmi célokat szolgáló erődrendszer. A második világháború idején kiderült, hogy felesleges katonai beruházás volt, mert 1940-ben a náci hadsereg a Maginot-vonal megkerülésével, Belgiumon keresztül támadta meg és rohanta le Franciaországot.

2. Szókratészi reflexió módszere – Szókratész (i. e. kb. 470–399) az az ókori görög filozófus volt, aki először tette vizsgálódás tárgyává a közkeletű filozófiai és etikai fogalmakat. (Többek között pl. a jó, a szép és az ember fogalmát.)

3. Puritanizmus (purus – lat. – tiszta) – a kálvini reformáció alapján álló vallási mozgalom a 16–17. században, amely főként Angliában és Skóciában terjedt el. Nem csupán a katolikus erkölcs megváltoztatását tűzte ki célul, hanem sürgette a dogmatika {1-670.} módosítását és az egyházi reformok következetes véghezvitelét is; követelte az anglikán egyház megtisztítását mindazon külsőségektől, szokásoktól és szertartásoktól, amelyek a katolicizmusból megmaradtak; kívánatosnak tartotta az egyházi hierarchia egyszerűsítését, demokratizálását s a vallás gyakorlásának „olcsóbbá” tételét. A 16. század végére két irányzata alakult ki. A mérsékeltebbek, a presbiteriánusok szintén meg akarták tisztítani az anglikán egyházat a katolicizmus maradványaitól, de azzal szakítani nem kívántak. Amellett kardoskodtak, hogy töröljék el a püspökségeket, és helyettesítsék azokat a presbiterek zsinatjaival. A radikálisabbak, az independensek minden egyes hívőközösség számára teljes önállóságot és autonómiát követeltek, nemcsak a püspöki intézményt, de a presbiterek zsinatjának rendszeresítését is elutasították. Egyházukat mint egymástól független autonóm közösségek konföderációit szervezték meg. Minden közösségben a többség óhaja kormányzott. A puritanizmus olyan vallásgyakorlatot honosított meg, s olyan életmódot, életideált népszerűsített, amely összhangban állt az eredeti tőkefelhalmozás követelményeivel, politikailag pedig szemben állt az abszolút monarchiával s az anglikán egyházzal. Nem véletlen, hogy a puritanizmus szolgáltatta az ideológiát az angol polgári forradalomhoz.

4. Gesinnungsethik (ném.) – „érzület”-etika. Verantwortungsethik (ném.) – „felelősség”-etika. E két fogalmat K. Mannheim Max Webertől vette át. A Gesinnungsethik – az az etika Weber szerint, amely megköveteli, hogy az ember ragaszkodjon valamely etikai elvhez, normához, tekintet nélkül az előre látható negatív következményekre. A káros következményekért nem ő, hanem a világ, ill. az Isten akarata a felelős. Kant etikája ilyen jellegű erkölcstan. Ezzel szemben a Verantwortungsethik – olyan erkölcsiség, amely előírja, hogy az egyénnek számolnia kell cselekedetei társadalmi hatásával és következményeivel, s vállalnia kell tetteiért a felelősséget. L. Max Weber: Politik als Beruf. Zweite Aufgabe. München und Leipzig, 1926. 57–58., valamint uő.: A szociológiai és közgazdasági tudományok „értékmentességének” {1-671.} értelme. – Állam, Politika, Tudomány. Tanulmányok. Bp., 1970. 88. és köv. lapok.

5. Aquinói Tamás, Szent (1225–1274) – Domonkos-rendi szerzetes, skolasztikus filozófus és teológus, a katolikus filozófia, az ún. tomizmus megalapítója. Fő műve a Summa Theologica (1267, 1271, 1273), amely a keresztény tanítás összegezése. Rendszere a filozófia és a teológia első átfogó, részleteiben is kidolgozott szintézise, amely teljes világmagyarázatot ad, megalapozza a katolikus államelméletet és etikát. Határozottan szakít a korai kereszténység irracionalizmusával, állást foglal a filozófia létjogosultsága és viszonylagos önállósága mellett. Sokat merített az ókori görög filozófiából, főként Arisztotelész műveiből.

6. Korporativizmus és hivatásrendiség. – A korporativizmus – (korporáció – lat. – egyesület, testület szóból) azoknak a szakmai szervezeteknek, szövetségeknek, ún. korporációknak a rendszere, amelyek a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, hivatások és szakmák szerint egyesítik. 1927-ben a fasiszta Olaszországban a Carta del Lavoro (ol. – a munka okmánya) – a kormány gazdasági és szociális programja – alapján kezdték meg kiépítésüket. Céljuk az olasz munkásosztály szervezeteinek felszámolása volt. A korporációk vagy más néven hivatásrendi szervezetek egy-egy gazdasági ágazatban a munkásokat és a munkáltatókat egyaránt tömörítették, azt a látszatot keltve, hogy általuk az osztályellentétek kiküszöbölhetők, s a munkások befolyást gyakorolhatnak a gazdasági életre. A korporációk a fasiszta párt és állam ellenőrzése alatt álltak. A hivatásrendiség gondolatát a katolikus egyház is átvette. XI. Pius 1931-ben kiadott Quadragesimo Anno című enciklikája értelmében a céhszerűen szervezett, kötelező jellegű, szigorú belső fegyelmet tartó hivatásrendek alkották volna az új társadalmi rend alapját; általuk remélte az egyház az osztályharc megszüntetését és a társadalmi béke megteremtését.

7. Evolucionizmus és keresztény modernizmus. – A keresztény modernizmus a katolikus egyházon belül a 20. sz. elején létrejött, majd a harmincas években a világgazdasági válság után {1-672.} lábra kapó s a második világháború után Európa-szerte széles körben elterjedő irányzat, amely a katolicizmust, beleértve a katolikus filozófiát is, meg akarta újítani oly módon, hogy az válaszolni tudjon a polgári társadalom, a forradalmi mozgalmak, a szocializmus és a modern természettudományok kihívásaira. A katolikus filozófiában az ún. teilhardizmus volt a leghatásosabb modernista irányzat, amely megalkotójáról, Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita paleontológusról kapta a nevét. A pap tudós – ellentétben a katolikus filozófia másik, konzervatív áramlatával, a neotomizmussal – úgy vélte, hogy nem a tudományokat kell a hithez közelíteni, hanem éppen ellenkezőleg, a vallási dogmákat kell felülvizsgálni az új modern tudományos felismerések fényében. Az evolucionizmus, a fejlődéselmélet lelkes híveként a fejlődés gondolatát állította filozófiai rendszerének középpontjába, s ezen az alapon elvetett számos katolikus dogmát. – L. bővebben: Márkus György–Tordai Zádor: Irányzatok a mai polgári filozófiában. Bp., 1964. 223–289.

8. Laissez faire liberalizmus – a klasszikus gazdasági liberalizmus, a polgári közgazdaságtannak és a gazdaságpolitikának az az irányzata, amely ellenzi az állam beavatkozását a tőkés gazdaság működésébe, s a szabad verseny korlátlan érvényesülése mellett áll ki. Képviselői azt vallják, hogy a szabad verseny esetén a gazdasági törvényszerűségek, piaci automatizmusok a gazdasági életben előbb-utóbb olyan egyensúlyi helyzetet teremtenek, amely összhangban van az egyéni és a társadalmi érdekekkel. A gazdasági liberalizmus a 18. sz. végén, a 19. sz. elejére alakult ki, akkor a termelőerők fejlődését gátló feudális rend ellen irányult.