AZ EURÓPAI EGYENSÚLYRÓL ÉS BÉKÉRŐL

1. Bibó István háború alatt írt befejezetlen művét hagyatékából adjuk közre. A kéziratot – A német politikai hisztéria okai és története c. részt kivéve – ifj. Bibó István megbízásából Szilágyi Sándor készítette elő kiadásra. Munkájáról a következő feljegyzést készítette:

»A könyvből mintegy négyszáz lapnyi kézirat maradt fenn, hat irattartóba rendezve. A dossziékat összefoglaló lapra Bibó István valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján – amikor A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című, 1976-ban, Angliában megjelent könyvének munkálataihoz elővette régebbi kéziratait – a következőket jegyezte fel: „Ezek a kötegek töredékei egy tervezett nagyobb műnek, melynek lett volna egy nagyobb bevezetése az európai politikai fejlődésről (1–69. oldal). Ennek a bevezetésnek túlnyomó része aztán szóról szóra belekerült a Kelet-európai kisnépek… c. műbe. A megmaradt részt piros oldalvonal jelzi (…), de ebből is elég sok belekerült a ,Nemzetközi államközösség megbénulása’ c. műbe. Majd magában foglalta volna a német hisztériáról szóló külön művet is, amint arra a bev. 10/a oldalán levő szöveg utal, továbbá Franciaország és Olaszország egyensúlyzavaráról (4. jelű köteg), Kelet-Európa zavaráról (5. köteg) és az európai egyensúly összeomlásáról (6. köteg) szóló – töredékben maradt – gondolatmeneteket tartalmazott volna.”

A mű helyreállított szerkezete nem Bibó fenti, emlékeztető jellegű feljegyzését követi, hanem a szövegösszefüggéseken s a {1-678.} fennmaradt vázlatokon alapul. Az első rész a különféle – Bibó szóhasználatával élve – hisztériák, félelmek és bénultságok okait elemzi öt fejezetben, a második rész pedig – az előzőek sorrendjében – a gyógymódokra tesz javaslatot (ebből az öt fejezetből csak az első kettő készült el). Néhány szövegrészletet – a folyamatos olvashatóság érdekében – át kellett csoportosítani, illetve ki kellett egészíteni az „Ált. bevezetések. Tervek” feliratú kötegben található lapokból.

A német politikai hisztéria okai és története című munka eredetileg e könyv második fejezete volt. Ebben a formájában nem maradt fenn: Bibó még a háború alatt kiemelte a kéziratból, és önálló tanulmánnyá alakította. 1945 decemberében kelt levelében erről a következőket írta Mannheim Károlynak: „1943 eleje óta dolgozom egy munkán, melynek címe és tárgya a német politikai hisztéria. Tájékoztatásul szolgál a Mrs. Holländer (…) részére küldött tartalomjegyzék és részlet. Eredeti tervem az volt, hogy 1944 folyamán angolra fordítva kicsempészem kiadás céljából, azonban a munka különböző érthető okokból nem tudott a múlt évben elkészülni. (…) A munka első, nagyobb fele van készen (kb. 80 oldal) és angolra lefordítva. A fordítást angolul jól tudó magyarok végezték.” A levélhez mellékelt angol nyelvű tartalomjegyzékből kiderül, hogy az elkészült rész (melyet „First Book”-ként említ Bibó) tartalmilag azonos a jelen kéziratba visszaillesztve olvasható tanulmánnyal. A második résznek („Second Book”) „A német hisztéria orvosságai” lett volna a címe; ebben Az európai egyensúlyról és békéről első két fejezete alapján előbb a Németországgal kötendő békeszerződés elveit tisztázta volna Bibó („First Remedy: A Good Treaty of Peace”), majd annak feltételeit vette volna sorra, hogy miképp lehetne Németországot visszavezetni a demokrácia útjára („Second Remedy: A Good Governement in Germany”). A német politikai hisztéria… második része már nem készült el, s az angolra lefordított rész megjelentetéséből sem lett semmi. Az első rész magyar szövege az MTA kézirattárában található, az Ms 10 587. számon. Ez száznegyven lapnyi autográf javítások {1-679.} nélküli tisztázat; a szöveg korábbi, erősen javított állapotában csupán hatlapnyi – közbeszúrásként felhasznált – töredék maradt fenn. A kézirat előlapján Bibó István 1973 decemberében kelt feljegyzése olvasható: „E mű 1942-ben íródott, tulajdonképpen vitairatként, mind a németek eredendő erőszak-hajlandóságát valló (vansittartista) állásponttal, mind pedig azokkal szemben, akik a német torzulásokat merőben társadalmi okokra vezetik vissza, s merőben társadalmi reformokkal orvosolni vélik. A mű megírása óta nem volt olyan konstelláció, melyben a kiadás reményében végleges formába önthettem volna.” A német politikai hisztéria… a rendelkezésünkre álló adatok szerint 1943-ban íródott, s befejezésére legkésőbb 1944 nyarán kerülhetett sor; a Bibó 1973-as feljegyzésében említett 1942-es év valószínűleg a témával való foglalkozás kezdetét jelzi.

Az európai egyensúlyról és békéről jelen kiadása nem kritikai szövegközlés. A mű rekonstrukciójának az volt a célja, hogy folyamatosan olvasható szöveget adjunk közre a mai nyelvhelyességi szabályok figyelembevételével. A szükséges betoldásokat szögletes zárójelek jelzik. A szövegben előforduló ismétlődéseket érintetlenül hagytuk. A cím – mivel a kéziratban véglegesnek tekinthető cím nem szerepel – az első irattartón olvasható feljegyzésen alapul: „Az Eur. Egyensúlyról és békéről szóló mű töredékei, 1942–44.” A hiányzó fejezetcímeket a szövegből pótoltuk, mert a borítókon olvasható feljegyzések csupán tájékoztató jellegűek; az így adott címeket is szögletes zárójelek jelzik. Ha a gondolatmenet valahol megszakad, vagy hiányzik a következő részhez az átmenet, arra csillag hívja fel a figyelmet. A mű végén találhatók a tartalmi szempontból fontosabb szövegváltozatok (azok tehát nem, amelyek jobbára csak megfogalmazásukban tekinthetők változatnak), melyekhez a szövegben betűjelek utalják az olvasót.«

Megjegyezzük még, hogy A német politikai hisztéria… c. tanulmányt az MTA kézirattárában lévő példány alapján közöljük, de figyelembe vettük a Bibó István által jóváhagyott, az ELTE Szociológiai Intézete könyvtárában található példányon {1-680.} lévő javításokat is, valamint az ifj. Bibó István által a fennmaradt töredékek alapján eszközölt három rövid betoldást is.

2. Bibó István 1939-ben – Erdei Ferenccel együtt – egyik alapító tagja volt az antifasiszta baloldali fiatal értelmiségieket népfrontjellegűen összefogó Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének (a MIKSZ-nek), sőt 1939. szept.-től 1940. márc.-ig annak felügyelőbizottságában is helyet foglalt. 1940. márc.-tól a szövetkezet ügyvezető alelnöki tisztét Markos György, az illegális KMP tagja töltötte be. A MIKSZ előadásokat tartott, művészi esteket szervezett, könyvek, folyóiratok kiadását tervezte. Különösen nagy visszhangot váltott ki a József Attila-est. 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadása, majd Magyarország hadba lépése után tevékenysége megszűnt. Bibó más egyesületek rendezvényein is megjelent, eljárt pl. a Bartha Miklós Társaság gyűléseire. A háború első éveiben gyakran megfordult a különböző pesti németellenes társaságokban is. Egy időben rendszeresen látogatta többek között a legitimista, de a németeket gyűlölő Andrássy Klára grófnő, herceg Odescalchi Károlyné (1898–1941) zsúrjait. Lásd bővebben: Beszélgetés Bibó Istvánnal. Huszár Tibor interjúja. Valóság, 1980. 9. sz. 45–46.; Vértes György: A MIKSZ-ről (Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete – mint antifasiszta népfrontszervezet). Alföld, 1964. 4. sz. 353–360.

3. Ferrero, Guglielmo (1871–1942) – olasz újságíró, történész, egyetemi tanár. Irodalomból és jogból szerzett doktorátust. Felesége Gina Lombroso, C. Lombroso (1836–1909) híres olasz büntetőjogász leánya. Újságíróként kezdte tevékenységét, a radikális, republikánus milánói Secolo c. lap szerkesztőségében dolgozott. Sokat utazott; két könyvvel szerzett magának népszerűséget: L’Europa giovane (A fiatal Európa, 1897) és Il Militarismo (A militarizmus, 1898). Érdeklődése később a történelem felé fordult, az ókori Róma történetével kezdett foglalkozni. Történetírói hírnevét az ötkötetes Grandezza e decadenza di Roma (1902–07, magyarul: Róma nagysága és bukása. Bp., 1914–16) alapozta meg, amely nagyobb sikert aratott a közvélemény, {1-681.} mint a szakemberek körében. Az első világháború kitörése után síkraszállt Olaszország hadba lépéséért a szövetségesek oldalán. A húszas években Mussolini és az olasz fasizmus aktív ellenzője. 1924-ben G. Amendolával megalakítja az Unione delle Forze Liberali (Liberális erők szövetsége) nevű szervezetet. Csak 1930-ban hagyhatta el Olaszországot, Svájcba emigrált, 1931-től haláláig a genfi egyetem tanára, ahol a nagy francia forradalom és az újkor történetét adta elő. Számos történeti munkát és regényt írt; ezek zömmel szellemtörténeti beállítottságúak. Történeti koncepciói nagy vitákat váltottak ki kortársai körében. Bibóra különösen nagy hatást gyakoroltak az Aventure. Bonaparte en Italie (Kaland. Bonaparte Olaszországban, 1796–1797). Párizs, 1936; Reconstruction. Talleyrand á Vienne (Újjáépítés. Talleyrand Bécsben, 1814–1815). Párizs, 1940; Pouvoir. Les génies invisibles de la cité (Hatalom. Az állam láthatatlan géniuszai). Párizs, 1942 című művei. Ferrero könyveit 1935-től kitiltották Olaszországból.

4. Nemzetek Szövetsége vagy itthon elterjedettebb elnevezéssel: Népszövetség (1919–1945) – a legjelentősebb nemzetközi szervezet a két háború közötti időszakban. Az antanthatalmak, elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezésére 1919-ben alakult meg; székhelyéül Genfet jelölték ki. A győztes és semleges országok mellett tagjai lehettek a legyőzött országok is, összesen 60-70 országot tömörített. Az USA azonban mindvégig távol maradt a Népszövetségtől, s a Szovjetunió is csak 1934-ben csatlakozott hozzá, miután a fasiszta Németország és Japán egy évvel korábban kiléptek belőle. Tevékenységének fénykora a harmincas évek közepére esett. Súlyos csapást mért tekintélyére, hogy gazdasági szankciók bevezetése ellenére sem tudta megakadályozni a német és olasz fasiszta agresszió kibontakozását. 1936-tól fokozatosan háttérbe szorult. Jellemző, hogy 1939-ben, a világháború kirobbanása után Finnország kivételével egyetlen ország sem fordult a Népszövetséghez segítségért. A háború alatt gyakorlatilag nem működött; 1945-ben az ENSZ létrehozásával szűnt meg.

{1-682.} 5. III. Orániai Vilmos (1650–1702) – Oránia hercege, 1672-től 1702-ig Hollandia helytartója, 1689–1702-ig Anglia királya, II. Vilmos néven Skócia királya. II. Orániai Vilmos németalföldi helytartó fia. Az 1688-i ún. „dicsőséges forradalom” után hívták meg feleségével, Máriával az angol trónra. Mint XIV. Lajos és Franciaország régi ellenfele, III. Orániai Vilmos részt vett a franciaellenes koalíció, az ún. Nagy Szövetség (1701) létrehozásában, amelynek Anglia mellett tagja lett Hollandia, a Német-római Császárság, Poroszország, Portugália és Savoya is. Valóban szerette volna megakadályozni, hogy II. Károly (Habsburg) spanyol király halála után háború robbanjon ki a megüresedő spanyol trón miatt, ezért két egyezményt is kötött Franciaországgal a spanyol örökség felosztásáról, amelyeket azonban az angol parlament hevesen kifogásolt. Erőfeszítéseit nem kísérte siker, röviddel azután, hogy II. Károly meghalt (1700. nov.), XIV. Lajos hadat üzent Lipót császárnak, s megkezdődött az ún. spanyol örökösödési háború (1701–14), amelyben Franciaország mind szárazföldön, mind tengeren súlyos vereséget szenvedett, s a teljes kudarctól végül is Anglia mentette meg, amely nem kívánta, hogy az európai hatalmi egyensúly teljesen felboruljon. Az utrechti (1713) és a rastatti béke (1714) értelmében a spanyol trónra XIV. Lajos unokája, V. Fülöp került, de megtiltották, hogy a spanyol és a francia korona egy kézben egyesüljön. A spanyol örökösödési háború eredményeként megnőtt Anglia befolyása Európában, tengeri hatalma erősödött, s újabb gyarmati területeket szerzett meg Franciaországtól.

6. Az 1814-es párizsi béke és a bécsi kongresszus – A párizsi békét Napóleon első lemondása (1814. ápr. 6.) után XVIII. Lajos és a szövetségek megbízottai írták alá 1814. máj. 30-án. Ennek leglényegesebb pontja az volt, amely visszaállította Franciaország 1792 előtti határait. A bécsi kongresszus (1815) – a Napóleon felett győztes hatalmak tárgyalássorozata az európai kérdések rendezéséről.

7. Versailles – 1919. jún. 28-án itt írták alá a német békeszerződést. München – Anglia és Franciaország, ill. Németország és {1-683.} Olaszország 1938. szept. 29–30-án itt állapodtak meg Csehszlovákia feldarabolásában. A náci Németország megkapta a Szudéta-vidéket, s kötelezték a csehszlovák kormányt, hogy tegyen területi engedményeket Magyarországnak és Lengyelországnak.

8. Lengyel köztársaság, pontosabban lengyel nemesi köztársaság – a 15. sz. közepétől 1795-ig, Lengyelország harmadik felosztásáig fennálló sajátos lengyel feudális államszervezet. A rendi monarchiából fejlődött ki: élén a király állt, de hatalmát erősen korlátozták; bázisát a kis- és középnemesség alkotta; a legfontosabb döntések a nemesség rendi gyűlésein (a szejmeken) születtek, aminek következtében a nemesség érvényesíteni tudta akaratát és érdekeit a központi hatalommal szemben. A „nemesi demokrácia” fokozatosan belső anarchiához, Lengyelország meggyengüléséhez vezetett, s fontos tényezője volt annak, hogy nem tudott ellenállni Poroszország, a cári Oroszország és Ausztria hódító törekvéseinek.

9. Aragónia – a 11. sz.-ban létrejött önálló spanyol királyság, amely Ferdinánd király és Izabella kasztíliai királynő házassága révén (1469) gyakorlatilag a spanyol királyság egyik tartománya lett. Önállóságát csak formailag őrizte meg az 1833-as forradalomig.

10. II. Vilmos (1858–1941) – 1888-tól 1918-ig német császár és porosz király. 1890-ben elmozdította Bismarck kancellárt. Jelentős szerepe volt Németország felfegyverzésében és az I. világháború kirobbantásában. A világháború után, a németországi forradalom idején Hollandiába menekült, és 1918. nov. 28-án lemondott trónjáról.

11. Jóléti Bizottság, helyesen Közjóléti Bizottság – a francia forradalom idején a jakobinus diktatúra kormányzati szerve, amely a Konvent felhatalmazása alapján a végrehajtó hatalmat gyakorolta.

12. Jenner, Edward (1749–1823) – angol orvos. Ő dolgozta ki a himlő elleni védőoltást. Felismerte, hogyha a teheneket himlővel oltják be, akkor a tehén himlőváladéka himlő elleni mesterséges immunizálásra használható az embereknél.

{1-684.} 13. Frankfurti béke – az 1870–71-es francia–porosz háborút lezáró béke, amelynek értelmében a győztes Németország annektálta Elzászt és Lotaringiát, s Franciaországnak – egyebek mellett – kötelezettséget kellett vállalnia 5 milliárd frank hadisarc megfizetésére.

14. Huizinga, J.: Patriotizmus, nacionalizmus. (Ford. Szentkuty Pál.) Bp., é. n. (1941). 27–28.

15. Konstanzi zsinat (1414–1418) – Zsigmond (1361–1437) német-római császár (1387-től magyar, 1419-től cseh király) kezdeményezésére a dél-németországi Konstanzba összehívott zsinat, amelynek az volt a célja, hogy megszüntesse az egyházszakadást, fellépjen Husz János (Jan Hus) ellen, és reformok bevezetésével helyreállítsa az egyház tekintélyét. A zsinat elítélte Husz János tanításait, és tanai visszavonásának megtagadása miatt máglyára küldte. Az egymással vetélkedő három pápát lemondatta, és új pápát választott.

16. Piemont – régi olasz állam. A Savoyai-dinasztia alapította, grófság, majd fejedelemség. 1720-tól, Szardínia megszerzése után Szárd Királyság néven királyság. 1798–1814-ig francia uralom alatt állt. 1814–1861-ig független állam, jelentős szerepet játszott az olasz nemzeti egység megteremtésében. Beolvadt Olaszországba.

17. A három skandináv állam – Dánia, Norvégia és Svédország – a 10–11. században keletkezett. Az ódán állam a 9–10. sz. fordulóján alakult meg; első királya a hagyomány szerint Öreg Gorm (?–935) volt. A kereszténység csak a 11. sz.-ban terjedt el. Norvégiában nagyjából ugyanebben az időben az egyik norvég vezér, Harald Harfagre (Széphajú Harald) egyesítette a terület nagy részét. A kereszténység itt már a 10. sz.-ban kezdett ismertté válni, hivatalos vallássá azonban I. Olaf király (uralkodott 995–1000) tette. Az ország viszonylag tartós egyesítése II. Olaf (1015–1028) nevéhez fűződik. A svéd feudális állam a 11. sz.-ban jött létre. Első igazi királya: Erik, a győzedelmes (ur. 985–kb. 1000). Fia, Olaf Skötkonung (megh. 1022) egyesítette Kelet- és Nyugat-Svédországot a 10–11. sz. fordulóján. Felvette a kereszténységet, {1-685.} a lakosság zöme azonban csak a 11. sz. végére tért át az új hitre. L. bővebben: A. A. Kan: A skandináv országok története (Dánia, Norvégia, Svédország). Bp., 1976. 18–48.

18. A kora feudális lengyel állam a 10. sz.-ban alakult ki; létrejötte a Piast-dinasztia nevéhez fűződik. Az első fejedelem, I. Mieszko (ur. kb. 963–992) a lengyel területek nagyobb részét egyesítette uralma alatt; 966-ban felvette a kereszténységet. Az egyesítést I. Boleslaw Chrobry (Hős) (ur. 992–1025) fejezte be; 1025-ben királlyá koronáztatta magát. Lengyelország történetére vonatkozóan 1. Perényi József: Lengyelország története. Bp., 1962.

19. A cseh kora feudális állam a 10. sz.-ban jött létre a prágai Přemysl-dinasztia vezetésével. A cseh nemzetségfők egy része 874-ben Regensburgban felvette a kereszténységet. A fejedelemség I. Vencel (ur. 921–935) alatt elismerte a keleti frank (német) birodalom hűbéri felsőbbségét, később a Német-római Birodalom része lett.

20. Az óorosz államot, a Kijevi Ruszt (9. sz.–1137) a normann eredetű orosz uralkodócsalád, a Rurik-ház hozta létre. A dinasztia megalapítója Rurik normann vezér, aki testvéreivel 862-ben elfoglalta Novgorodot, s meghódította a Dnyeper és a Volga vidékén lakó szláv törzseket. Fia, Oleg 882-ben bevette Kijevet, s az lett a Kijevi Rusz központja. A mai szovjet történetírás teljes egészében nem fogadja el az orosz állam eredetének az ún. „normann” elméletét. Az újabb kutatások szerint Rurik annak a norvég zsoldos csapatnak a vezetője volt, amelyet a novgorodi szláv nemzetségfők hívtak a városba a belső testvérharc idején. A nemzetségek közötti ellentétek tették lehetővé, hogy Rurik magához ragadja a hatalmat, fejedelemmé lépjen elő, s megszilárdítsa hatalmát. Az egység helyreállítása s az erős központi hatalom kedvezett a hódító hadjáratok megindításához s Kijev elfoglalásához. Az óorosz állam Rurik és Igor skandináv (normann) – orosz kifejezéssel varég – származása ellenére szláv állam. A (keleti) szláv törzsek körében a 9. sz.-ra megteremtődtek az önálló állam létrehozásának társadalmi, gazdasági feltételei, {1-686.} a varégok megjelenése csak felgyorsította ezt a folyamatot. Az orosz fejedelmi ház tényleges ősapjának Igor fejedelmet (ur. 912–945) tartják, akinek származása tisztázatlan, tény viszont, hogy Igor utódai a Rurik családhoz tartozónak vallották magukat. A kereszténység ortodox formáját Vlagyimir fejedelem idején (ur. 980–1016) vették fel. (L. A Szovjetunió története. A legrégebbi időktől a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig. I. rész. Moszkva, Bp., 1980. 36–41.)

21. Az ún. régi Bulgária 680-tól 1018-ig állott fenn. 865-ben Borisz kán az ortodox keresztény hitre tért. 1014-ben II. Baszileiosz bizánci császár hadjáratot indított Bulgária ellen, s leigázta az országot. – Szerbiában az első államalapítási kísérletekre a 9–11. században került sor, akkorra alakultak ki a kora feudális viszonyok. A 11. sz.-ban a bolgárok után a szerbeket is uralmuk alá kényszerítették a bizánciak. Az első feudális szerb állam a 12. sz.-ban jött létre, a bizánci iga lerázása után. Nemanja István főzsupán fia, István (ur. 1196–1224) 1220-ban királlyá koronáztatta magát. Az önálló szerb ortodox egyház 1219-ben szerveződött meg. – A 9. sz. közepére a horvát és szlovén törzsek függetlenségi harca eredményeként Horvátország felszabadult a frank birodalom uralma alól, és Trpimir (ur. 845–864) egyesítette az országot. A 9–10. sz. fordulóján befejeződött az állam kialakulásának a folyamata. Tomiszláv horvát fejedelmet 925-ben Horvátország királyává koronázták. Eltérően a többi délszláv államtól, a horvát főurak a római katolikus egyházat ismerték el hivatalos egyházként. A feudális anarchiát kihasználva a 11–12. sz.-ban a magyar királyok megszállták, majd elfoglalták Horvátországot. Kálmánt (ur. 1095–1116) a horvát főurak 1102-ben horvát királlyá koronázták.

22. A dunai román fejedelemségek (Havasalföld és Moldva) a 15. sz.-ban alakultak ki.

23. L. Huizinga, J.: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön. (Ford. Szerb Antal.) Bp., 1976.

24. Hollandia az 1566-ban a spanyol abszolutizmus ellen kirobbant {1-687.} németalföldi polgári forradalom eredményeként 1581-ben alakult meg, függetlenségét Spanyolország formailag nem ismerte el, de 1609-ben 12 évre szóló fegyverszünetet kötött vele, ami de facto az ország önállóságának tudomásulvételét jelentette. Belgium továbbra is spanyol uralom alatt maradt, majd 1713-ban, az utrechti béke értelmében a Habsburg Birodalomhoz került. A francia forradalom hatására Belgiumban is polgári jellegű nemzeti mozgalom bontakozott ki, Franciaország azonban a forradalmi háborúk során megszállta, majd 1795-ben bekebelezte. Belga nemzetről egyébként máig sem beszélhetünk.

25. Svájc 1499-ben vívta ki függetlenségét, önállóságának nemzetközi elismerésére azonban csak az 1648-i vesztfáliai békében került sor.

26. Bibó a Pireneusi-félsziget újraegyesítéséről szólva nyilván arra utal, hogy 1270-re a visszahódítás (a reconquista) nyomán felszabadul az arab uralom alól a terület nagy része. Ezután gyorsul fel, főként a 14–15. sz.-ban Portugália és Spanyolország önálló fejlődése, amelyben a gyarmatosítás, mindkét oldalon, igen jelentős szerepet játszott. Spanyolország elsősorban a Földközi-tenger térsége iránt érdeklődött, a 14–15. sz.-ban itt szerzett meg területeket (Tunisz, Szicília, Szardínia, Korzika stb.), Amerika felfedezése után pedig főként Közép- és Dél-Amerikát hódította meg. Portugália 1415-ben kezdte a csendes-óceáni szigetek elfoglalásával hódításait, majd Afrikában, Indiában, Kínában és Brazíliában építette ki gyarmatait. 1580-ban kihalt a portugál királyi ház. II. Fülöp spanyol király (ur. 1556–1598) elfoglalta Portugáliát, és 1581-ben portugál királlyá koronáztatta magát. A spanyol uralom ellen kirobbant győztes felkelés után, 1640-ben Portugália kivált Spanyolországból.

27. Jeanne d’Arc (1412–1431) – francia nemzeti hős, aki a százéves háború (1337–1453) idején vezette a francia nép felszabadító harcát az angolok ellen.

28. Ortega y Gasset, José: A tömegek lázadása. Bp., 1938. 192., 195. (A továbbiakban: Ortega: A tömegek lázadása.)

29. Aragon–szicíliai kapcsolat – Aragónia és a Szicíliai Királyság {1-688.} viszonya. A Szicíliai Királyság – normann eredetű olasz állam, amely 1130-tól 1861-ig állott fenn. Két részre tagozódott, Nápolyra és Szicília szigetére. A 15. században V. Alfonz egyesítette Aragóniát, Nápolyt és Szicíliát, s ez az államalakulat a 18. sz. elejéig fennmaradt.

30. Angol–hannoveri kapcsolat – Anglia és Hannover viszonya. Hannover – a 12. századtól német fejedelemség. 1714-től 1837-ig perszonálunióban volt Angliával. 1837-től 1866-ig önálló királyság.

31. A Habsburg Birodalom és a Habsburg-dinasztia történetére vonatkozóan 1. Gonda Imre–Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Bp., 1977. (A továbbiakban Gonda–Niederhauser: A Habsburgok.)

32. Vallásháborúk – a reformáció és az ellenreformáció okozta fegyveres összecsapások, hadjáratok a 16–17. századi Európában. Közülük a részt vevő államok számát, társadalmi, gazdasági és politikai hatását s nem utolsósorban időtartamát tekintve a legjelentősebb az ún. harmincéves háború (1618–1648) volt.

33. Osztrák örökösödési háború (1740–1748) – VI. Károly (1685–1740) halála után a Habsburgok nőági örökösödését elismerni nem akaró európai szövetségesek (Franciaország, Poroszország, Spanyolország és Bajorország) által Ausztria ellen indított háború, amely azzal kezdődött, hogy 1740 decemberében a porosz csapatok betörtek Sziléziába, és hamarosan hatalmukba kerítették. Az évekig tartó háborúskodás egyetlen nyertese Nagy Frigyes lett, aki megkaparinthatta Szilézia nagy részét. Mária Teréziának azonban nemcsak trónját sikerült megtartania, hanem – Sziléziát és Itáliában elvesztett három városállamot nem számítva – megőrizte a Habsburg Birodalom területi épségét is, sőt visszaszerezte Németalföldet, amelyet a háború idején a franciák megszálltak.

34. Lengyelország első felosztását 1772-ben határozták el, de végrehajtására egy évvel később került sor. Oroszország az ún. Lengyel-Litvániát és Belorusszia egy részét csatolta el, Ausztria Galíciát kapta meg, míg Poroszország Kelet-Poroszországot {1-689.} szerezte meg Gdańsk és Toruń kivételével. Lengyelország 210 ezer km2-t, területének 30%-át s 5 millió embert, lakosságának 35%-át veszítette el, de még így is Európa egyik legnagyobb állama maradt, akkora, mint a korabeli Franciaország vagy Spanyolország. Lengyelország második felosztása 1793-ban következett be, amikor is Oroszország és Poroszország osztozkodtak egymás között. Előbbi elfoglalta Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát, az utóbbi Gdańskot és Toruń városát, s megszállt 58 ezer km2 lengyel területet. Lengyelország mintegy 300 ezer km2-rel lett ismét kisebb. Lengyelország harmadik felosztására 1795-ben került sor, a T. Kościuszko vezette nemzeti felkelés leverése után. A 212 ezer km2-re zsugorodott, 4 millió lakosú Lengyelországot teljesen felosztották. Litvánia teljes egészében Oroszországé lett, Poroszország csapatai bevonultak Varsóba, Krakkót és környékét, valamint a Galíciától északnyugatra elterülő országrész nagy hányadát Ausztria kapta meg. Lengyelország több mint 100 évre eltűnt Európa térképéről.

35. A Litván Nagyfejedelemség – számos kisebb fejedelemség egyesítésével – a 13. sz. közepén (1240) keletkezett, csaknem utolsóként az európai feudális államok közül. A kereszténységet végleg 1387-ben vette fel. A 12–13. sz.-ban a litvánok számára a fő veszélyt a német lovagrend jelentette, amely felett 1410-ben arattak döntő győzelmet. A tatár fenyegetés kisebb volt, s az Arany Horda támadásainak (1363, 1399) Litvánia ellent tudott állni. Tény, hogy a tatár betörések és pusztítások után meggyöngült Kijevi Rusz, az Orosz Nagyfejedelemség területének egy jó részét (Belorussziát) a litvánok már a 13. sz.-ban elfoglalták, sőt a 14. sz. közepén egy időre Kijevet is birtokukba vették.

36. Ile-de-France – Párizs környéke – az a terület, amely eredetileg a Capet királyok uralma alatt állt, tehát Franciaország magva.

37. A Szlovák Nemzeti Tanács 1918. okt. 30-án Turócszentmártonban tartott értekezletén hozott határozatot Szlovákia csatlakozásáról Csehországhoz, amelyet a párizsi békekonferencia szentesített. A müncheni konferencia után 1938. okt. 6-án {1-690.} J. Tiso (1887–1947) vezetésével megalakult a szlovák kormány, amely Szlovákiát a csehszlovák államon belül autonómmá nyilvánította. A szlovák nemzetgyűlés 1939. márc. 14-én mondta ki Szlovákia önállóságát. Másnap, márc. 15-én a német csapatok bevonultak Cseh- és Morvaországba, és protektorátussá nyilvánították azt. Márc. 18-án Szlovákia védelmi szerződést kötött a náci Németországgal. Az „önálló” szlovák állam német fennhatóság alatt 1945. ápr. 4-ig, Pozsony felszabadulásáig állt fenn. A cseh emigráció Szlovákia kiválását nem fogadta el, Csehszlovákiát úgy tekintette, mint amelynek állami egysége nem szűnt meg, csupán német megszállás alá került.

38. Finnország történeti fejlődésére vonatkozóan 1. Dolmányos István: Finnország története. Bp., 1972. Norvégia történetére: Kan, A. A.: A skandináv országok története (Dánia, Norvégia, Svédország). Bp., 1976.

39. Gael – Skóciában és Írországban élő kelta eredetű nép, a gaelek nyelve. Írországban ma már nem használják, csak iskolai tantárgy.

40. Bismarck, Otto, herceg (1815–1898) – német politikus és diplomata. 1847-től a poroszországi tartományi gyűlés tagja, 1849-től alelnöke. 1851-től 59-ig Poroszország képviselője a Német Szövetségben, ahol Ausztria egyik fő ellenfele. 1859-től 62-ig pétervári, 1862-ben párizsi követ. 1862-től Poroszország miniszterelnöke és külügyminisztere. Politikájának fő célja a német egység megteremtése volt Ausztria kizárásával és Franciaország ellenállásának megtörésével. Az 1866-os porosz–osztrák, majd az 1870–71-es francia–porosz háború Poroszország győzelmével végződött. 1871-ben megalakult az egységes német birodalom, amelynek első kancellárja (1890-ig) Bismarck lett. Külpolitikai téren Németország európai vezető szerepének biztosítására törekedett; szövetségre lépett az Osztrák–Magyar Monarchiával (1879) és Olaszországgal (1882).

41. Két Tisza – Tisza Kálmán és Tisza István. Tisza Kálmán, gróf (1830–1902) – nagybirtokos, liberális politikus. 1875. okt. 20-tól 1890. márc. 13-ig miniszterelnök. A Szabadelvű Párt {1-691.} (1875–1906) megalapítója, majd vezére. Tisza István, gróf (1861–1918) – nagybirtokos, konzervatív liberális politikus, Tisza Kálmán fia. 1903. szept. 3-tól 1905. jún. 18-ig, majd 1913. jún. 10-től 1917. jún. 15-ig miniszterelnök. A Nemzeti Munkapárt (1910–18) megalapítója és vezére. 1918. okt. 31-én merénylet áldozata lett.

42. Brătianuk – bojár eredetű román nagypolgári család tagjai, közülük kerültek ki a Nemzeti Liberális Párt vezetői. A család nevesebbjei: 1. Ion ~ (1821–91). 1848–57-ig Párizsban élt emigrációban. 1866-ban a Nemzeti Liberális Párt megalapítója, majd vezére. Segített A. Cuza fejedelem (1859–1866) megbuktatásában és a Hohenzollern-házból származó I. Károly királlyá választásában. 1876–88-ig miniszterelnök; 2. Ion ~ (1864–1927). Ion fia. 1895-től liberális párti képviselő, 1896-tól 1909-ig belügyminiszter D. Sturdza kormányában. Az 1907-es romániai parasztfelkelés vérbe fojtója. 1909–11-ig, majd 1913–20-ig miniszterelnök. Ő vitte keresztül Románia csatlakozását 1916-ban az antanthoz, s egyik szervezője volt a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenciónak. 1922–26-ig ismét kormányfő; 3. Vintila ~ (1867–1930). Ion testvére. 1922–26-ig pénzügyminiszter, majd 1927–28-ban miniszterelnök. 4. Constantin (Dinu) ~ (1866–1950). Ion másik testvére. 1937–47-ig a Liberális Párt vezetője.

43. Pašić, Nikola (1846–1926) – szerb, ill. jugoszláv államférfi. 1878-tól képviselő, 1881-ben az ellenzéki Radikális Párt megalapítója, majd vezére. Az 1883-as felkelés egyik vezetője, ezért menekülnie kellett; távollétében halálra ítélték. 1889-ben kegyelmet kapott és visszatérhetett. Belgrád polgármestere, a parlament, a szkupscsina elnöke, majd 1891–92-ben miniszterelnök. 1893–94-ben Pétervárott szerb követ. Feltehetően része volt az 1899-ben Milan Obrenović fejedelem, ill. király (ur. 1868–89) ellen elkövetett merényletben, ezért öt évre ítélték, s csak Oroszország közbenjárására kapott kegyelmet. Az osztrákbarát Obrenović-dinasztia megdöntése után (1903) Păsić és a Radikális Párt jut vezető szerephez. Păsić 1904-től kezdve {1-692.} 1926-ig kisebb-nagyobb megszakítással miniszterelnök. Külpolitikában antantorientációjú politikát folytatott, belpolitikában az alkotmányos monarchia híve, s mérsékelt polgári liberális elveket követett. Az I. világháború kirobbanása után 1915-ben – kormánya tagjaival s a szerb csapatok maradványaival – Korfu szigetére menekült. 1918 decemberében a megalakuló Jugoszlávia első kormányfője, aki nem riadt vissza az erőszakos módszerek alkalmazásától sem. 1925-ben feloszlatta a parlamentet, ellenfelét, Stepan Radićot (1871–1928), a Horvát Parasztpárt vezérét letartóztatta, s terrorral szerzett magának és pártjának többséget a választásokon.

44. Bethlen – Bethlen István, gróf (1874–1947) – konzervatív, kormánypárti politikus. 1921. ápr. 14-től 1931. aug. 24-ig miniszterelnök.

45. Venizelosz, Elevtheriosz (1864–1936) – görög polgári politikus. 1910-ben megalapította a Liberális Pártot, amelynek később vezetője lett. 1910-től képviselő. Miniszterelnökként (1910–15, 1917–20, 1928–32 és 1933–35) általában antant- ill. nyugatbarát politikát folytatott. 1912-ben egyik kezdeményezője a balkáni államok szövetségének, az ún. Balkáni Szövetségnek. 1916-ban az antant támogatásával lemondatta a Németországgal és a központi hatalmakkal rokonszenvező Konstantin királyt, s Görögország 1917-ben az antant oldalán bekapcsolódott az első világháborúba. 1919-ben sikerrel képviselte országa érdekeit a versailles-i béketárgyalásokon. Az 1919–22-es görög–török háborúban elszenvedett vereségek miatt lemondásra kényszerült, és száműzték. 1923-ban visszatért. 1924-ben a köztársasági mozgalom vezetőjeként komoly szerepe volt a királyság megdöntésében és a köztársaság kikiáltásában. Ismét hatalomra került, diktatórikus módszerekkel kormányzott; többször kíséreltek meg merényletet ellene. 1935-ben a monarchista reakció kerekedett felül, visszaállították a királyságot, Venizeloszt száműzték, s távollétében halálra ítélték. 1936-ban, röviddel halála előtt amnesztiát kapott és hazatérhetett.

46. Noli me tangere – latin szállóige, jelentése: „ne érints {1-693.} engem.” E szavakat mondta jézus az evangélium szerint Mária Magdolnának (János Ev. 20:17). Átvitt értelemben azt fejezi ki, hogy valakit semmiképpen sem szabad megbántani, ügyébe beleavatkozni.

47. Savoyai-ház – olasz uralkodócsalád a 9. századtól. Alapítója Umberto Biancamano (Fehérkezű Umberto, kb. 970–1048). Tagjai a savoyai grófság, majd fejedelemség (1416–1720), később a Szardíniai (vagy Szárd) Királyság (1720–1860), végül Olaszország (1860–1946) uralkodói voltak. Az utolsó olasz királyt, II. Umbertót 1946-ban népszavazás fosztotta meg trónjától.

48. Hohenzollernek – német, ill. porosz uralkodócsalád tagjai, akik 1415-től brandenburgi választófejedelmek voltak, 1701-től pedig a porosz királyi, 1871-től a német császári trónon ültek.

49. Hindenburg, Paul von (1847–1934) – német tábornagy és politikus. Az első világháború idején a német hadsereg egyik főtisztje, 1916-tól a vezérkar főnöke. Németország katonai veresége után nyugalomba vonult. 1925–34-ig köztársasági elnök. 1933 januárjában ő bízta meg Hitlert az új kormány megalakításával, s ezzel a hatalmat a nácik kezébe juttatta.

50. Kitchener, Horatio Herbert, lord (1850–1916) – angol tábornok. 1895–98 között, mint az egyiptomi angol haderő főparancsnoka, meghódította Szudánt, és leverte a szudániak ún. „mahdita” felkelését. 1900–1902-ig az angol dél-afrikai hadsereg főparancsnokaként részt vett az angol–búr háborúban (1899–1902), 1902–1909-ig az indiai gyarmati hadsereg főparancsnoka. 1914–16-ig hadügyminiszter. 1916-ban a németek elsüllyesztették azt a hajót, amelyen Oroszországba utazott, s akkor érte a halál.

51. 1806–1813 – a napóleoni háborúk időszaka Poroszországban.

52. „Stirb und werde” (ném.) – Halálból életet! (Vas István ford.) Idézet Goethe Selige Sehnsucht (Üdvözült vágy) c. verséből, a West-östlicher Diwan (Nyugat-keleti díván) c. ciklusból. – „Vivere pericolosamente!” – Veszélyesen élni! Mussolini sokat emlegetett kedvenc jelszava.

{1-694.} 53. Kemál Atatürk, Gázi Musztafa, Kemál pasa (1881–1938) – kiemelkedő török hadvezér, politikus és államférfi, a Török Köztársaság megalapítója. Az 1908-ban kirobbant ifjútörök forradalom egyik vezetője. Részt vett az 1911–12-i olasz–török háborúban, majd az 1912–13-i Balkán-háborúban; az első világháború idején magas parancsnoki tisztséget töltött be a török hadseregben. 1919-től a török nemzeti felszabadítási mozgalom vezetője, amely az elavult, feudális jellegű szultáni rendszer ellen irányult. 1920-ban összehívta Törökország Nagy Nemzetgyűlését, és megalakította a kormányt. 1922-ben megdöntötte a szultán hatalmát, 1923-tól köztársasági elnök. Több haladó jellegű polgári reformot vezetett be; újjászervezte a török hadsereget; 1921-ben barátsági, 1925-ben semlegességi szerződést kötött a Szovjetunióval.

54. Romanita (ol.) – rómaiság, a régi Róma szelleme.

55. Obscurum per obscurius (lat.) – homályosat még homályosabb által (magyarázni).

56. Korridor – lengyel vagy danzigi (gdański) korridor; Lengyelország számára a Balti-tengerre kijáratot biztosító 20–30 km széles földsáv a két háború közötti időszakban. A versailles-i béke (1919) értelmében Szilézia és Pomeránia Németország birtokában maradt, Gdańskot (Danzig) szabad várossá nyilvánította, és nemzetközi ellenőrzés alá helyezte. (1924-ben Gdańsk lakosainak 95%-a német volt.) Hogy Lengyelország számára összeköttetést teremtsenek a Balti-tengerrel és a partvidéki területekkel, Németország területéből kihasítva kialakították az említett keskeny folyosót, amely ily módon elválasztotta Kelet-Poroszországot Németország többi részétől.

57. Lengyelország a Csehszlovákiához tartozó, jelentős létszámú lengyel kisebbség által lakott Teschenre (csehül Tĕšín) és környékére tartott igényt, amelyet a náci Németország támogatásával az 1938-as müncheni egyezmény értelmében megkapott. E terület hovatartozandósága körüli vita 1945 után is feszültségeket okozott a két ország viszonyában, s a kérdés csak 1947–48-ban, a népi demokratikus forradalom győzelmével rendeződött. {1-695.} A két állam 1955. szept. 23-án írt alá egyezményt a közös határ végleges kijelöléséről.

58. Olaszországnak a Földközi-tenger térségében és Afrikában voltak területi követelései. 1938. nov. 30-án Ciano olasz külügyminiszter beszédet mondott, amelyben bejelentette: Olaszország igényt tart Korzikára, Nizzára, Savoyára, Tuniszra, Dzsibutira és a Szuezi-csatornára. 1939 áprilisában elfoglalta, majd annektálta Albániát. 1940. jún. 10-én hadat üzent Angliának és Franciaországnak, s a fasiszta tengely oldalán belépett a háborúba. L. bővebben: Kis Aladár: Olaszország története 1798–1968. Bp., 1975. 215–28.

59. Bulgáriának Dobrudzsa miatt Romániával szemben, Macedónia miatt Görögországgal és Jugoszláviával szemben voltak területi követelései. Bulgária 1940-ben a Szovjetunió segítségével megállapodást kötött Romániával Dél-Dobrudzsa visszaadásáról. 1941. márc. 1-én csatlakozott a fasiszta államokat tömörítő háromhatalmi egyezményhez, majd később belépett a világháborúba, s megszállta a Jugoszláviához tartozó Vardar menti Macedóniát, valamint a Görögország fennhatósága alatt álló Égei-tenger menti Macedóniát, ill. Trákiát. A világháború végén a fegyverszüneti egyezmény, ill. az 1947-es békeszerződés értelmében e területeket vissza kellett adnia. L. P. Koszev–H. Hrisztov–D. Angelov: Bulgária története. Bp., 1971. 201. és köv.

60. Máté Ev. 5:46–47.

61. Nem sikerült tisztáznunk, hogy Bibó mire gondolt; nincs nyoma annak, hogy 1918–33 között Franciaország és Németország közeledett volna egymáshoz, és kísérletek történtek volna a „kibékülésre”, amit a kisantant megakadályozott.

62. Arminius (i. e. 17-i. sz. 21) – a germán cheruscusok fejedelme. A római uralom ellen fellázadó germán törzsek élére állva, i. sz. 9-ben megverte Q. Varus helytartó seregét, s ezzel megmentette Germániát a teljes leigázástól. A rómaiak később visszahódították a provinciát, de a Rajnán túli uralmuk tartós visszaállítására már nem futotta erejükből.

{1-696.} 63. 1. Frigyes, a Rőtszakállú (Barbarossa) (kb. 1122–1190) – 1152-től német király, 1155-től német-római császár. Az egyik kiemelkedő középkori fejedelem. Sikerült valamelyest egyensúlyt teremtenie a német birodalomban a különböző hercegségek között, és a feudális anarchiával szemben átmenetileg megnövelte a központi hatalmat. Több hadjáratot vezetett észak-itáliai városállamok meghódítására, sikertelenül.

64. II. vagy Nagy Frigyes (1712–1786) – 1740-től Poroszország királya. A felvilágosodott abszolutizmus egyik fő képviselője. A porosz bürokratikus államszervezet kiépítője. Számos reformot vezetett be. Az örökös jobbágyság rendszerén nem változtatott, mindössze annyit tett, hogy megszüntette a parasztoknak a földről való elkergetését. Védte a nagybirtokosokat, a polgárságot viszont hatalmas adókkal terhelte. Lépéseket tett az ipar fejlesztésére. Kiváló hadvezér volt, hatalmas hadsereget állított fel. Elfoglalta Sziléziát és a lengyel területek egy részét; részt vett Lengyelország első felosztásában (1772).

65. Középkori német misztikusok. – Az egyházi misztika a középkori egyházi tudományosság egyik irányzata. „A misztika – a katolikus egyháztörténet szerint – a szemlélődő teológia, melyben a lélek a hittitkokat nem logikai következtetésekkel, hanem közvetlen tapasztalással közelíti meg, és Istennel az élmény, a szemlélődés, sokszor pedig az elragadtatás útján egyesül…” (Dr. Szántó Konrád: Egyháztörténelem. Katolikus Teológiai Főiskolai jegyzetek. II. kiad. Bp., 1980. 142.) A skolasztikával párhuzamosan, de azzal szemben állva fejlődött. Elsősorban Németországban virágzott; fő képviselői Eckhardt mester (kb. 1260–1329) és Johann Tauler (1300–1361) voltak. A misztika nagy hatást gyakorolt a német közgondolkodásra; az egyházon belül enyhe ellenzékiséget képviselt; egyes tanításait eretnekségnek nyilvánították; megfogalmazott bizonyos szociális követeléseket; mozgalmat szervezett („Isten barátainak” mozgalma); de nagy hangsúlyt helyezett a hitéletre, az egyházi hagyományok megőrzésére.

66. Treitschke, Heinrich (1834–1896) – konzervatív német {1-697.} történetíró, publicista és egyetemi tanár. Fő műve az ötkötetes Deutsche Geschichte im 19. Jahrhundert (Német történelem a 19. században) (1879–1894).

67. Rosenberg, Alfred (1893–1946) – fasiszta politikus és filozófus. A fajelmélet egyik fő szószólója, a nemzetiszocializmus ideológiájának egyik kidolgozója. Legjelentősebb műve, a Der Mythos des 20. Jahrhunderts (A 20. század mítosza) 1930-ban jelent meg. Hitler hatalomra jutása után fontos pozíciókat töltött be a fasiszta államgépezetben; 1941-től a keleti megszállt területek birodalmi minisztere.

68. 1871 – az egységes Németország megalakulásának éve.

69. Vansittart, Robert Gilbert (1881–1957) – angol diplomata. 1928–30-ban helyettes külügyi államtitkár, 1930-tól államtitkár. Élesen bírálta A. N. Chamberlain miniszterelnök Németországgal kapcsolatos ún. „megbékélési” politikáját, ezért 1937 végén leváltották. 1938-tól 1941-ig a Külügyminisztérium diplomáciai főtanácsadója. Kiadott egy németellenes brosúrát: R. G. Vansittart: Black Record: Germans Past and Present, London, 1941.

70. Brown, William: War and the Psychological Conditions of Peace. II. bővített kiadás. London, 1942. 94–128.

71. Dreyfus-pör – Alfred Dreyfus (1859–1935) zsidó származású francia vezérkari tiszt ellen 1894-ben indított hazaárulási per, amelyben ártatlanul életfogytiglani deportálásra ítélték. A pert a francia klerikális, monarchista és soviniszta körök antiszemita uszításra és a nemzeti érzelmek felszítására igyekeztek felhasználni. A haladó erők követelésére azonban, hosszú belpolitikai harcok után, perújrafelvételre került sor, és Dreyfust 1906-ban felmentették, majd rehabilitálták.

72. Napóleon 1814-ben mondott le a császári trónról, tehát Bibó szerint a forradalom első fázisa eddig tartott. Mai történeti felfogás szerint a francia forradalom 1795-ben ért véget.

73. Amiens-i béke (1802) – Franciaország, Nagy-Britannia és Spanyolország között Amiens francia városban kötött béke a napóleoni háborúk idején, amelyben Anglia ígéretet tett arra, hogy Franciaországnak, Spanyolországnak és Hollandiának {1-698.} visszaadja az általa elfoglalt gyarmatokat, Ceylon és Trinidad kivételével, lemond Máltáról, és kiüríti Egyiptomot, Napóleon viszont kötelezettséget vállalt, hogy kivonul Dél- és Közép-Itáliából (Nápolyból és Rómából), de megőrizte kontinentális hódításait. A béke azonban csak egy évig volt érvényben.

74. Lunéville-i béke (1801) – Franciaország és Ausztria között Lunéville francia városban aláírt egyezmény, amely szentesítette a két ország közötti korábbi területi változásokat. Ausztria kivált a második Napóleon-ellenes koalícióból, elfogadta a campoformiói béke (1797) feltételeit, s elismerte az újonnan alakult köztársaságokat. Átengedte Franciaországnak a Rajna bal parti területeket, beleértve Belgiumot és Luxemburgot, valamint Lombardiát, viszont megkapta Velencét és Dalmáciát.

75. A spanyol hadjárat (1808) során a francia hadsereg megszállta Spanyolországot, amelynek trónjára Napóleon testvérét, József Bonapartét ültette, akit öt év múlva nemzeti felkelés űzött el.

76. Jénai vereség – Napóleon csapatai 1806 októberében szétverték a negyedik franciaellenes koalíció (Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország és Svédország) porosz–szász hadseregét, amelyet Hohenlohe herceg vezetett.

77. Königgrätz – Hradec Králové cseh város német neve. 1866-ban, a porosz–osztrák háború idején az osztrák hadsereg itt szenvedett döntő vereséget.

78. Sedan – észak-franciaországi város, a poroszok 1870-ben itt mértek megsemmisítő csapást III. Napóleon csapataira.

79. Antant szövetségi rendszere – Anglia, Franciaország és Oroszország között létrejött hármas szövetségi rendszer, amely az 1891–93-as francia–orosz szövetség megkötésével kezdődött, folytatódott az 1904-es angol–francia egyezménnyel, s az 1907-es angol–orosz megállapodással vált teljessé.

80. 1918 – Németország elvesztette az I. világháborút, s 1918. november 11-én a compiègne-i erdőben aláírta a kapitulációt.

81. 1940 – Franciaország katonai összeomlásának esztendeje. A francia kormány 1940. június 22-én fegyverszünetet kötött {1-699.} Németországgal. Észak-Franciaország német megszállás alá került, a francia hadsereget lefegyverezték. A déli övezetben Vichy központtal formailag önálló, de valójában a németektől függő bábállam létesült.

82. Anschluss (ném. – hozzácsatolás, csatlakozás) – a német fasiszta csapatok 1938. márc. 12-én megszállták Ausztriát. Hitler másnap bábkormányt nevezett ki az ország élére, amely törvényt hozott Ausztria és Németország egyesítéséről.

83. A német hadsereg 1939. március 15-én vonult be Prágába.

84. A verduni szerződésben (843) Jámbor Lajos fiai felosztották egymás között a frank birodalmat. Kopasz Károly kapta a későbbi Franciaországot, Német Lajos a későbbi Németországot, míg Lothár Itáliát, ill. a két országrész között húzódó keskeny sávot (amelynek egy része lett Lotaringia) és a császári címet. E szerződéssel, ill. a frank birodalom első felosztásával kezdődik Németország és Franciaország különálló története. Németország történetére vonatkozóan 1. Tokody Gyula–Niederhauser Emil: Németország története. Bp., 1972.

85. Karolingok – frank uralkodócsalád a 8–10. században. Nevét a legnagyobb Karoling uralkodóról, Nagy Károlyról (742–814) nyerte, aki 768-ban került trónra, s hódításaival a frank államból hatalmas birodalmat szervezett. 800-ban Rómában császárrá koronáztatta magát. A verduni szerződés nyomán a birodalom és a család maga is három ágra szakadt. A német ág 911-ben halt ki.

86. Vesztfáliai béke (1648) – a politikai és vallási ellentétek miatt kirobbanó s egész Európára kiterjedő harmincéves háborút (1618–1648) lezáró két békeszerződés közös neve, amelyeket a vesztfáliai Münsterben és Osnabrückben írtak alá. A békeszerződés értelmében Svédország megkapta Elő-Pomerániát, Rügent és Wismar városát, valamint két kisebb német hercegséget. Franciaország megszerezte az 1552 óta kezén lévő Metz, Toulon és Verdun városokat, ill. püspökségeket. A császár elismerte az összes (kb. 350) német fejedelemség önállóságát, beleértve az egymással és a külföldi hatalmakkal való szerződéskötés jogát, {1-700.} ha az nem irányul a császár vagy a császárság ellen. Kimondta, hogy Hollandia és Svájc önállóak és függetlenek a német birodalomtól. Vallási téren megerősítette és kálvinistákra is kiterjesztette az 1555-ös augsburgi vallásbéke pontjait, melyek biztosították a vallásbékét. Leszögezte, hogy birodalmi ügyekben a katolikus és a protestáns államok teljesen egyenlők, s a protestáns fejedelmek megtarthatják az 1624-ig elfoglalt egyházi területeket. A vesztfáliai béke véget vetett ugyan az egész Németországot feldúló három évtizedes háborúnak, de súlyos következményekkel járt; Németország széttagoltsága konzerválódott; nagyhatalmi pozíciója megroppant, s a császári hatalom jelentősen meggyengült.

87. Wittelsbach – német, ill. bajor uralkodóház, amely Wittelsbach váráról kapta a nevét. A család különböző ágú leszármazottai a 10. századtól 1918-ig Németországban, Bajorországban töltöttek be magas közjogi méltóságokat; hárman közülük a német-római császári trónra kerültek.

88. A Rajnai Szövetség Bajorország és Württemberg vezetésével 1806. július 12-én alakult meg 16 német állam részvételével, amelyhez később még 20 kisebb német fejedelemség csatlakozott. (Poroszország és Ausztria nem vettek részt benne.) Tagjai együttesen kiléptek a Német-római Birodalomból, amely ettől kezdve gyakorlatilag nem létezett. A Rajnai Szövetség pénzzel és katonasággal támogatta Napóleont.

89. Austerlitzi csata – 1805. dec. 2-án Napóleon Austerlitznél – a három császár csatájában – aratott fölényes győzelmet az egyesített osztrák–orosz seregek felett.

90. Arndt, Ernst Moritz (1769–1860) – német költő, író, publicista és történész. Elsősorban Napóleon és az idegen uralom ellen, a haza megvédésére buzdító költeményeivel vált ismertté, amelyekben azonban a hazaszeretet mellett a dühödt franciaellenesség s az elvakult nemzeti elfogultság is hangot kapott.

91. II. Ferenc (1768–1835) – 1792-től német-római császár, 1806-ban önként lemondott a német-római császári címről, és a két évvel korábban (1804-ben) felvett osztrák császári méltóságot {1-701.} tartotta meg. I. Ferenc néven 1792–1835-ig magyar és cseh király.

92. Hohenstaufen – német uralkodóház, tagjai 1138-tól 1254-ig viselték a német királyi és a római császári címet.

93. Habsburg Rudolfot (1218–1291) I. Rudolf néven 1273-ban választották meg német királynak és római császárnak.

94. II. Lipót (1747–1792) – bátyja, II. József halála után 1790-től 1792-ig német-római császár, magyar és cseh király.

95. I. Lipót (1640–1705) – 1657-től magyar és cseh király, 1658-tól német-római császár.

96. Capeting-ház – francia uralkodócsalád, amelynek tagjai és rokon ágai 987–1848-ig, majd kilenc évszázadon át uralkodtak Franciaország felett. Az egyenes ág, a Capet-dinasztia 1328-ban halt ki.

97. V. Károly (1500–1558) – osztrák főherceg, 1516–56-ig I. Károly néven spanyol és nápolyi király, 1519–56-ig német-római császár.

98. I. Ferdinánd (1503–1564) – V. Károly öccse. 1526-tól magyar és cseh király, 1531-től választott német király, 1556-tól német-római császár.

99. VI. Károly (1685–1740) – osztrák főherceg, 1706–14-ig III. Károly néven spanyol király, 1711–40-ig VI. Károly néven német-római császár, III. Károlyként magyar és cseh király.

100. I. Miksa (1459–1519) – osztrák főherceg, 1493–1519-ig német-római császár.

101. II. Ferdinánd (1578–1637) – osztrák főherceg, 1617-től cseh, 1618-tól magyar király, de csak 1619-től kezd uralkodni; 1619–1637-ig német-római császár.

102. I. Ferenc József (1830–1916) – 1848-tól osztrák császár, 1867-től magyar király.

103. Lotaringiai Ferencet (1708–1765) a német fejedelmek 1745-ben választották német császárrá.

104. A Cisalpin Köztársaságot (lat. – „Alpokon inneni”) Napóleon 1794-ben alapította Észak-Itáliában, a francia köztársaság mintájára. Székhelye Milánó volt. 1802-ben olasz köztársasággá, {1-702.} 1805-ben királysággá szervezték át, 1814-ben szűnt meg. – A Helvét Köztársaságot 1798-ban, Svájc francia megszállásakor hozták létre, 1814-ig állt fenn. – A Batáviai Köztársaság 1795-ben Hollandiában, a francia hadsereg bevonulása után alakult meg; belső berendezkedésben az akkori Franciaországot követte. 1806-ban Napóleon királysággá szervezte át, trónjára Lajos nevű öccsét ültette. – Etruria – Olaszországban, Toscana nagyhercegség területén 1801-ben, Napóleon támogatásával létrehozott állam, amelyet 1807-ben Franciaország bekebelezett. 1809-től 1814-ig mint Toscana nagyhercegség a francia császár nővérének birtoka volt. – Vesztfáliai Királyság – 1807-től 1815-ig francia ellenőrzés alatt álló állam, amely a Rajnai Szövetséghez tartozott. 1815 után jelentős része porosz tartomány lett.

105. Hessen-Homburg – német fejedelemség; 1622–1866-ig állt fenn. 1864-ben területe mindössze 275 km2 volt, 27 ezer lakossal. 1866-ban Poroszország annektálta; ma az NSZK Hessen tartományának része.

106. Lukács Ev. 17:33.

107. Ferrero, G.: Pouvoir. 132–153.

108. Direktórium – öttagú testület, amely 1795–1799-ig Franciaországban az államfői és a végrehajtó hatalmat gyakorolta.

109. XVIII. Lajos (1755–1824) – a Bourbon-dinasztiából származó francia király, akit Napóleon bukása után, 1814-ben a forradalomellenes koalíciós hatalmak ültettek trónra.

110. Német Szövetség (1815–1866) – Ausztria – a Habsburg-császárság – vezetésével a bécsi kongresszus határozata nyomán alakult laza államszövetség, amely 35 önálló államot és 4 szabad várost foglalt magában. Ausztriának és Poroszországnak azonban csak egyes tartományai tartoztak hozzá. Célja az volt, hogy fenntartsa „Németország belső és külső biztonságát s az egyes német államok önállóságát és függetlenségét”. Alkotmánya szerint a Frankfurtban ülésező Birodalmi Gyűlés irányította a kül- és belügyeket. Közös hadsereget is felállítottak.

111. Stein, Heinrich Friedrich Karl, báró (1757–1831) – {1-703.} porosz államférfi, a felvilágosult abszolutizmus híve. 1804-től 1807-ig kereskedelmi, gazdasági és pénzügyminiszter. A tilsiti béke után Napóleon tanácsára III. Frigyes Vilmos porosz király államminiszterré nevezte ki. Számos liberális reformot kezdeményezett, többek között az örökös jobbágyság eltörlését, a városi önkormányzat szerveinek kiépítését, a modern minisztériumok létrehozását, a közigazgatás és a községek reformját. Napóleon nyomására azonban 1808-ban III. Frigyes Vilmos menesztette. 1812-ben I. Sándor cár tanácsadója, 1813–14-ben a francia uralom alól felszabadult porosz területek újjászervezésének egyik irányítója. 1814–15-ben részt vett a bécsi kongresszuson, ahol Ausztriával és Metternichhel szemben a német szövetségi államok érdekeinek fő védelmezője. 1815-ben visszavonult a politikai élettől.

112. 1813 októberében Lipcse mellett, az ún. „népek csatájában” a porosz–osztrák–svéd csapatok teljes vereséget mértek Napóleonra. A francia haderő kénytelen volt visszavonulni, Németország teljesen felszabadult a francia uralom alól.

113. Mediatizált családok azok a német főúri famíliák voltak, amelyeknek birtokai a Német-római Birodalom felbomlásakor más német állam fennhatósága alá kerültek. A Német Szövetség idején a birodalmi kormányzat ezen családok számára bizonyos előjogokat biztosított.

114. János osztrák főherceg (1782–1859) – II. Lipót császár hetedik fia. A birodalmi kormányzó tisztségét egy évig töltötté be.

115. I. Frigyes Vilmos (1688–1740) porosz királyt nevezték nyers, durva modora miatt „káplárkirálynak”. 1713-tól 1740-ig uralkodott. Ő volt Poroszország katonai hatalmának megteremtője, az ország kis területéhez és anyagi erejéhez képest aránylag nagy (85 ezer fős) hadsereget állított fel.

116. Poroszország kezdeményezésére és vezetésével a Majnától északra elterülő 17 német kis állam és 3 szabad város 1855 augusztusában, a porosz–osztrák háború után hozta létre az Északnémet Szövetséget, amely a felbomlott Német Szövetség {1-704.} helyébe lépett. Ennek a négy délnémet állam és Ausztria nem volt tagja. 1870 novemberében, a sedani porosz győzelem után Bajorország, Baden, Hessen és Württemberg is csatlakoztak a szövetséghez, amely 1871-ben, a német birodalom megalakulásával megszűnt.

117. 1879-ben az ún. „kettős szövetség” megkötésére elsősorban külpolitikai megfontolások sarkallták Bismarckot. Célja Franciaország nemzetközi elszigetelése és Németország bekerítésének megakadályozása volt.

118. Württemberg – egykori német állam Németország délnyugati részén. A 13. századtól önálló grófság, 1495-től hercegség, 1806-tól 1918-ig királyság. 1871-től német szövetségi állam. Ma az NSZK-ban a baden-württembergi tartomány része.

119. Schaumburg-Lippe – volt német állam. 1640-től grófság, 1807-tól 1918-ig hercegség. Ma az NSZK-ban Alsó-Szászország egyik járása.

120. Posen – régi lengyel terület, lengyel neve: Wielkopolska. Lengyelország 18. sz. második felében végrehajtott háromszori felosztásakor nagy része Poroszországhoz került. 1807–14-ig a Varsói Nagyhercegséghez tartozott; 1815–1919-ig Poroszország egyik tartománya. 1919-től túlnyomó hányada Lengyelország része.

121. Tarnopol – kelet-galíciai ukrán, ill. lengyel város, amely 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. 1920-ban Lengyelország fennhatósága alá került, 1939-ben, Nyugat-Ukrajna visszatérésével Ukrajna része lett, ma a tarnopoli körzet központja.

122. Passau kikötőváros a Duna mentén, az Inn és az Ilz torkolatánál. 1805-ben Ausztriától Bajorországhoz került át. Ma az NSZK része.

123. Ludwig, Emil (1881–1948) – német író, újságíró. A fasizmus ellen Svájcba, majd az USA-ba emigrált. Kiemelkedő történelmi személyek, nagy művészek életrajzának pszichologizáló feldolgozásával tűnt fel. Bismarckról szóló életrajza 1912-ben jelent meg.

{1-705.} 124. II. Rudolf (1552–1612) – 1576-tól német-római császár. Elhatalmasodó elmebaja miatt testvére, a későbbi II. Mátyás (1557–1619), valamint a cseh, a magyar és az osztrák rendek 1608-ban lemondatták a magyar, 1611-ben pedig a cseh trónról. Császári címét megtarthatta.

125. VIII. Eduárd (1894–1972) – walesi herceg, majd angol király, V. György fia, a Windsor-dinasztia tagja, 1936 végén, alig egyéves uralkodása után, arra hivatkozva, hogy elvált nőt akar feleségül venni, lemondatták. 1940–45-ig a Bahama-szigetek kormányzója. 1945 után Franciaországba költözött.

126. Dalmaták – Dalmácia őslakói, akik az e vidéken élő ókori néphez, az illírekhez tartoztak. I. e. 180 körül önálló államot alapítottak, amelyet a rómaiak már i. e. 156-ban meghódítottak. Később Bizánc, majd a 7. sz.-ban bevándorló szlávok uralma alá kerültek, s lassan összeolvadtak velük. A szerző itt nyilván „Dalmácia lakói” értelemben használja ezt a kifejezést.

127. Galíciai rutének – Galíciában letelepedett ukránok.

128. Az Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi követe 1914. július 23-án nyújtotta át a szerb kormánynak azt a jegyzéket, amely a Pašić-kabinetet tette felelőssé a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen június 28-án elkövetett merényletért, s nemcsak azt sürgette, hogy ítélje el a nagyszerb politikai mozgalmat, hanem – az ország szuverenitását szándékosan semmibe véve – azt is követelte, hogy a Monarchia hivatalos közegei Szerbia területén is nyomozhassanak az ügyben. A szerb kormány természetesen nem teljesíthette a követeléseket; Bécs megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, hadat üzent, s megkezdődött az I. világháború. L. bővebben: Galántai József: Magyarország az első világháborúban 1914–1918. Bp., 1974.

129. Czernin, Ottokar, gróf (1872–1932) – osztrák politikus, 1916 októberétől 1918 áprilisáig az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere. Czernin Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmasa volt, s mint ilyen, kritikusa a Ferenc József által teremtett uralmi rendszernek, a dualizmusnak.

130. Kaunitz, Wenzel Anton Eusebius, gróf (1711–1794) – {1-706.} osztrák diplomata és államférfi. A felvilágosult abszolutizmus híve. 1741-től 1753-ig diplomata, 1753-tól 1792-ig államkancellárként Ausztria külpolitikájának irányítója, aki Mária Terézia haláláig korlátlan befolyással rendelkezett, s belpolitikai kérdésekben is hallgattak rá. II. József uralkodása alatt háttérbe szorult.

131. Metternich, Lothar Clemens Wenzel, von (1773–1859) – osztrák államférfi, diplomata. 1809-től külügyminiszter. Fontos szerepet játszott a Napóleon bukása után összeült bécsi kongresszuson, majd irányítója volt a reakciós Szent Szövetségnek, amely fő feladatának a feudális abszolutizmus fenntartását és a forradalmi mozgalmak elnyomását tekintette. 1821-től államkancellár, 1826-tól kancellár. Uralmát az 1848-as bécsi forradalom döntötte meg.

132. Hitler hatalomra jutásának idejére.

133. Antiszemita nagynémet mozgalom. – Ausztriában – Németországhoz hasonlóan – a politikai antiszemitizmus az 1873-as pénzügyi válság után alakult ki, és a nyolcvanas években vált szervezett erővé, s jelent meg a politikai küzdőtéren. Társadalmi bázisát a városi kispolgárság és a középrétegek adták; fellépett a nagyburzsoáziára építő osztrák liberalizmussal szemben; bírálta a dualista államberendezkedést, s felkarolta a kispolgárság és a középrétegek szociális követeléseit. Két fő irányzata alakult ki: a klerikális antiszemitizmus (Karl Lueger és a Keresztényszociális Párt, 1888), valamint a faji-nacionalista antiszemitizmus, amelynek első képviselője Georg Ritter von Schönerer volt. Az utóbbi áramlat Németország felé orientálódott, pángermán nézeteket hangoztatott. Schönerer hozta létre 1897-ben a kifejezetten antiszemita és nagynémet Alldeutsch Pártot. Az osztrák politikai antiszemitizmus – a némethez hasonlóan – a századforduló után – lehanyatlott, és vesztett politikai és tömegbefolyásából. L. Pulzer, Peter G. J.: The Rise of Political Anti-Semitism in Germany and Austria. London, 1964; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875–1890). Bp., 1976. 23–29.

{1-707.} 134. „Am deutschen Wesen soll die ganze Welt genesen” – „A német természettől gyógyuljon meg az egész világ.”

135. A Német Szociáldemokrata Párt (1869–) a weimari demokrácia idején az egyik kormányzópárt volt. Hitler hatalomra jutása után, 1933. március 5-én, a fasiszta terror közepette megrendezett választásokon több mint 7 millió szavazatot kapott, a szavazatok 18,3%-át, s 100 képviselőt küldhetett a parlamentbe. 1930-hoz képest 6,2%-kal csökkent a rá eső szavazatok száma. 1933 nyarán a nácik megkezdték a szociáldemokraták tömeges letartóztatását; július 22-én betiltották a pártot, s parlamenti képviselőit megfosztották mandátumaiktól.

136. I. Károly (1600–1649) – angol király a Stuart-házból. 1625-től 1649-ig uralkodott. Az angol polgári forradalom idején, 1649. január 30-án kivégezték.

137. XVI. Lajos (1754–1793) – a Bourbon-családból származó francia király, uralkodott 1774–92-ig. A francia forradalom idején, 1792. augusztus 10-én megfosztották trónjától, majd 1793. január 21-én kivégezték.

138. Schwarzburg–Sondershausen – német történelmi fejedelemségek. A 16. században Schwarzburg kettéválásával jött létre a két önálló állam, amelyek 1909-ig megőrizték különállásukat, de ekkor perszonálunióra léptek egymással. Az 1918-as német forradalom elsöpörte a hercegséget, 1920-ban a területet Türingiához csatolták. Ma az NDK-hoz tartozik.

139. III. Napóleon (1808–1873) – 1852-től 1870-ig francia császár. I. Napóleon unokaöccse. Az 1848-as párizsi forradalom után köztársasági elnökké választották, de 1851-ben államcsínnyel magához ragadta a hatalmat. 1852-ben felvette a császári címet. A hadseregre, a gazdag parasztságra és a nagyburzsoázia egy részére támaszkodva személyi diktatúrát vezetett be. Franciaországnak a francia–porosz háborúban (1870–71) elszenvedett veresége bukását hozta. Maga is fogságba esett. Haláláig Londonban élt.

140. Ferrero, G.: Die Tragödie des Friedens. Von Versailles zur Ruhr. Jena, 1923. 38.

{1-708.} 141. A versailles-i békeszerződés szövege megtalálható: Nemzetközi szerződések. 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései. Szerk. Halmosy Dénes. Bp., 1966. 51–77.

142. Rip van Winkle – W. Irving amerikai író (1783–1859) Sketch Book of Geoffrey Crayon (Geoffrey Crayon vázlatkönyve) című kötetéből származó elbeszélés hőse, aki varázslat alatt húsz évig aludt egy barlangban, majd felébredvén, alaposan megváltozva találta a világot és rokonait.

143. Poincaré, Raymond (1860–1934) – francia politikus. 1893-tól több ízben miniszter, 1913 és 1920 között köztársasági elnök, 1912–13-ban, 1922–24-ben és 1926–29-ben miniszterelnök.

144. Izvolszkij, Alekszandr Petrovics (1856–1919) – orosz diplomata és politikus. 1894-től különböző diplomáciai beosztásban szolgált, 1906-tól 1910-ig külügyminiszter, majd 1917-ig párizsi orosz nagykövet.

145. Berchtold, Leopold, gróf (1863–1942) – osztrák–magyar diplomata. 1893-ban lépett diplomácia szolgálatba. 1906-tól 1911-ig pétervári nagykövet, 1912-től 1915-ig az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere. Fontos szerepe volt a Szerbia elleni ultimátum előkészítésében s ezzel az I. világháború kirobbantásában. A Monarchia összeomlása után visszavonult a politikai életből.

146. Hanza-városok – Hanza az északnémet kereskedővárosok gazdasági és politikai szövetsége volt, amely a 12. századtól a 17. század végéig ellenőrzése alatt tartotta az Északi- és a Keleti-tenger kereskedelmi forgalmát. Igyekezett – legtöbbször sikerrel – háttérbe szorítani az angol, a németalföldi (holland) és skandináv kereskedővárosokat. Fénykorában 160-170 város tartozott kötelékébe.

147. Mauthausenről és Buchenwaldról – a náci koncentrációs táborokról – az angol rádió, a BBC adásai nyomán 1944 nyarán már tudott a magyar közvélemény.

148. Stresemann, Gustav (1878–1929) – német politikus, diplomata. {1-709.} 1918-ban a Német Néppárt megalapítója és vezetője. 1923-tól 1929-ig kancellár és külügyminiszter. Leverte a hamburgi munkásfelkelést. Részt vett a Németország talpra állítását célzó ún. Dawes-terv (1924) kidolgozásában és a Németország nyugati határait rögzítő locarnói egyezmény (1925) előkészítésében. Ugyanakkor külpolitikai téren közeledett a Szovjetunióhoz is. Az ő közreműködésével kötötték meg 1925-ben az orosz–német kereskedelmi egyezményt, majd egy év múlva a kölcsönös semlegességi szerződést.

149. Rajnai paktum – a locarnói konferencián elfogadott egyezmény, amelyben az érdekelt felek (Franciaország, Belgium és Németország) elismerték a versailles-i békeszerződés által kijelölt francia–német és belga–német határokat, emellett kötelezettségeket vállaltak a rajnai demilitarizált övezet fenntartására, s ígéretet tettek, hogy egymás ellen semmiféle támadást nem szerveznek. A megállapodást Anglia és Olaszország garantálták. A rajnai paktum külön hangsúlyozta, hogy az egyezmény Németország keleti határaira nem vonatkozik.

150. Lásd: Stresemann, Gustav: Vermächtnis. Der Nachlaß in drei Bänden. Szerk.: Heinrich Bernhard. Berlin, 1932–33.

151. Leszerelési konferencia (1932–1935) – a Népszövetség által összehívott leszerelési értekezlet, amelyen 63 állam, közöttük a Szovjetunió is képviseltette magát. Első szakasza már 1932 nyarán véget ért, de a nagyhatalmak a leszerelés általános alapelveiben sem tudtak megegyezni. Németország teljes egyenjogúságot követelt a fegyverkezésben, és a versailles-i szerződés revízióját szerette volna elérni. A német fegyverkezési egyenrangúság körül éles ellentétek robbantak ki, amelyek következtében 1933 októberében, Hitler hatalomra jutása után, Németország kivonult a konferenciáról. Angol közvetítéssel végül is megegyezés született, amelyben a nagyhatalmak elismerték Németország jogát a fegyverkezésre, de tekintettel voltak Franciaország biztonsági érdekeire is. A megállapodás megnyitotta az utat Németország felfegyverkezése előtt, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1935-ben Genfben a delegátusok dolguk végezetlenül álltak fel a tárgyalóasztal mellől.

{1-710.} 152. Brüning, Heinrich (1885–1970) – német politikus. A weimari köztársaságban a keresztény szakszervezeti szövetség ügyvezetője (1921–1930). 1924–30-ig a katolikus Centrumpárt tagja, 1929-től parlamenti frakciójának vezetője. 1930–32-ben birodalmi kancellár. 1934-től 1951-ig az Egyesült Államokban, 1951-től az NSZK-ban, 1955-től ismét az USA-ban, a Harvardon egyetemi tanár.

153. Fortwursteln (ném.) – szó szerint továbbpepecselés, továbbvacakolás.

154. Lásd a 133. sz. jegyzetet.

155. Dollfuss, Engelbert (1892–1934) – osztrák politikus. A klerikális Keresztényszocialista Párt egyik vezetője, 1931–32-ben földművelésügyi miniszter, 1932-től 1934-ig kancellár és külügyminiszter. 1934-ben véres terrorral leverte a bécsi munkásfelkelést, utána feloszlatta a munkásszervezeteket és a parlamentet. Fasiszta jellegű diktatúrát vezetett be. 1934. július 25-én, az osztrák nemzetiszocialisták puccskísérlete során meggyilkolták.

156. Keresztényszocialista Párt, helyesen Ausztriai Keresztényszocialista Párt – osztrák katolikus politikai szervezet. 1918-tól 1934-ig az egyház támogatásával komoly szerepet játszott az osztrák belpolitikai életben, 1918–20-ban a szociáldemokrata párttal, 1920–33-ig különböző jobboldali pártokkal lépett koalícióra. 1920-tól képviselői töltötték be a miniszterelnöki posztot; 1934-ben feloszlott.

157. Centrumpárt – német katolikus polgári párt. 1870-ben alapították. Az I. világháború után a Kereszténydemokrata Néppárt nevet vette fel. A katolikus egyház és a nagyburzsoázia egy részének érdekeit képviselte. A weimari köztársaság idején kormánypárt lett. Hitler hatalomra jutása után, 1933 nyarán feloszlott.

158. Heimwehr (ném. „honvédelem”) – osztrák önkéntes militarista szervezet. Az I. világháború után alakult, megalapítója s 1930-tól 1936-ig „szövetségi vezére” Ernst Rüdiger Stahremberg (1899–1956) herceg volt, aki 1923 novemberében Hitler {1-711.} oldalán részt vett a müncheni sikertelen puccsban. A Heimwehr-mozgalom célja a polgári parlamentarizmus és a polgári szabadságjogok felszámolása, a német típusú fasiszta diktatúra bevezetése és a Németországgal való egyesülés végrehajtása volt. Vezetői pozíciókat kaptak a különböző keresztényszocialista kormányokban. Stahremberg előbb belügyminiszter, majd a Dollfuss- és a Schuschnigg-kormányban alkancellári tisztséget töltött be. Az Anschluss után a Heimwehr tevékenysége megszűnt.

159. Chamberlain, Neville (1869–1940) – angol konzervatív politikus. 1922-től több ízben miniszter, 1937-től 1940 májusáig miniszterelnök. Nagy része volt a Francót segítő be nem avatkozási politika és a hitleri agressziót támogató megbékélési politika kidolgozásában és folytatásában. Angol részről ő írta alá a müncheni egyezményt.

160. A párt – Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiter-Partei, NSDAP), röviden: a náci párt. Eredetileg Német Munkáspárt néven alakult meg 1919. jan. 5-én Münchenben. Hitler 1919. szept.-ben lépett soraiba, 1921-től már a párt elnöke. A sikertelen müncheni puccskísérlet után (1923. nov.) betiltották, de 1925-ben újjászervezték. Az ez évben elfogadott programjában demagóg reformokat hirdetett meg, valódi célja az 1919-es versailles-i békerendszer felszámolása s a totális fasiszta rendszer megteremtése volt. Ideológiájára az éles antikommunizmus, a demokráciaellenesség, a fajelmélet és a szélsőséges nacionalizmus volt a jellemző. Szervezetileg erőteljesen centralizált, minden lényeges kérdésben Hitler szava döntött; saját fegyveres egységekkel rendelkezett (SA). A párt 1928-tól kezdve, különösen a gazdasági világválság idején – demagóg politikájával s nemegyszer fegyveres erőszakkal – rohamosan növelte befolyását. Amíg 1919–20-ban csak kb. 2 ezer tagja volt, 1930-ban már 300 ezer, 1933. jan.-ban 1,4 millió és Hitler hatalomátvétele után, 1933. máj.-ban 3,2 millió (1945-ben taglétszáma elérte a 8,4 milliót). Társadalmi összetétele az idők folyamán jelentősen változott, a harmincas {1-712.} évek végére a német társadalom szinte minden rétegét, ha nem is egyforma mértékben, átfogta. Első választási sikerét 1930-ban aratta, 1932-ben 11,7 millió szavazattal (33,1%) megnyerte a választásokat, 1933. márc. 5-én pedig már 44%-ot kapott. A politikai pártok feloszlatása után, 1933-tól 1945-ig az egyetlen legális párt a náci Németországban; 1939-re teljesen ellenőrzése alá vonta az egész államot. A második világháború után, 1945 októberében, a potsdami konferencia határozata értelmében feloszlatták és betiltották.

161. SA, Sturmabteilung (ném. – „rohamosztag”) – a Hitler vezetése alatt álló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1921-ben létrehozott terrorista különítménye. Tagjait nevezték – egyenruhájuk alapján – barnaingeseknek. Röhmnek és az SA más vezetőinek 1934-ben a „hosszú kések” éjszakáján történt meggyilkolása után, noha formálisan nem oszlatták fel, jelentőségét vesztette.

162. SS, Schutz-Staffel (ném. – „védőosztag”) – fasiszta terrorszervezet, amelyet 1925-ben eredetileg Hitler személyes védelmére hoztak létre. 1929-től élén Heinrich Himmler (1900–1945) állt, aki időközben kézbe kaparintotta az állami politikai rendőrséget (a Gestapót), majd 1936-ban az egész rendőrség irányítását átvette. Az SS Himmler vezetésével hatalmas, önálló, egyre nagyobb hatalmú terrorszervezetté vált, főszerepe volt a lakossággal szembeni brutális intézkedések végrehajtásában, a tömeges terrorakciókban, létrehozta és működtette a koncentrációs táborokat.

163. Gefolgsmann – a középkorban fejedelmi vagy főúri személy kíséretének tagja.

164. Második császárság – III. Napóleon uralmának időszaka (1852–1870).

165. Clemenceau, Georges Benjamin (1841–1929) – francia politikus, miniszterelnök. Politikai pályafutását a baloldalon kezdte. A Radikális Párt egyik megalapítója és vezetője. A Dreyfus-perben Zolát támogatta. 1906-tól 1909-ig, majd 1917–20-ig miniszterelnök. A párizsi békekonferencián (1918. nov.–1919. {1-713.} jún.) a francia delegáció vezetőjeként nagy szerepet játszott a háború utáni európai hatalmi berendezkedés kialakításában.

166. Wilson, Thomas Woodrow (1856–1924) – amerikai demokrata párti politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke. 1890-től a princetoni egyetem tanára (jogot és közgazdaságtant adott elő), 1902-től az egyetem elnöke. 1910-től 1912-ig New Jersey állam kormányzója, majd 1912-től 1920-ig az USA elnöke. 1917. ápr. 6-án az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, s az antanthatalmak oldalán belépett a háborúba: 1918. jan. 8-án hozta nyilvánosságra békeprogramját, amely „Wilson 14 pontja”-ként vált ismertté. 1918. dec. 13-tól megszakításokkal Európában tartózkodott, a párizsi békekonferencia egyik meghatározó alakja volt. 1920 decemberében Nobel-békedíjjal tüntették ki.

167. Locarnói szerződés (1925) – l. a 149. sz. jegyzetet. Franciaország Lengyelországgal 1921-ben kötött szövetségi szerződést, amelyben kölcsönösen vállalták, hogy külső támadás esetén azonnal intézkedéseket hoznak országaik közös védelmére. Csehszlovákiával 1924-ben írt alá barátsági és szövetségi szerződést, amely Ausztria és Németország egyesülése, a Habsburg-, valamint a Hohenzollern-dinasztia restaurálása ellen irányult. A francia–jugoszláv barátsági egyezmény (1927) kötelezte a szerződő feleket arra, hogy kölcsönösen tájékoztassák egymást bármely harmadik országgal kötött egyezményről, és közösen lépjenek fel a biztonságukat vagy a háború után kialakult status quo felborulását veszélyeztető helyzet esetén. Ígéretet tettek arra, hogy az egymás közötti vitás kérdéseket, amennyiben diplomáciai úton nem lehet rendezni, nemzetközi döntőbíráskodás elé utalják. (Bibó nem említi, de Franciaország 1926-ban Romániával is barátsági egyezményt írt alá.) Az 1935-ben törvényerőre emelt szovjet–francia kölcsönös segélynyújtási szerződés kimondta, hogy harmadik állam részéről fenyegető veszély vagy támadás esetén azonnal tanácskozásokat kezdenek egymással a Népszövetség megfelelő rendelkezéseinek betartására vonatkozó rendszabályokról, s amennyiben bármelyiküket támadás érné, azonnal kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.

{1-714.} 168. Pétain, Henri Philippe (1856–1951) – francia tábornok és politikus. 1916-ban a Verdunt védő csapatok fővezére, 1917-ben a francia csapatok főparancsnoka. 1920-tól 1930-ig a Legfelsőbb Haditanács alelnöke. 1934. febr. 9-től nov. 8-ig hadügyminiszter. 1939–40-ben Spanyolországban követ. 1940. jún. 17-től miniszterelnök. 1940. jún. 22-én kormánya aláírta Franciaország kapitulációját Németország, majd néhány nap múlva Olaszország előtt; júl. 3-án kormánya megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Angliával. A kapituláció után a németek által meg nem szállt francia területeken (Dél- és Délkelet-Franciaország), Vichy központtal, P. Lavallal együtt németbarát bábállamot szervezett, amelynek 1940. júl. 11-től 1945. ápr. 24-ig államfője volt. Az angol–amerikai csapatok észak-afrikai partraszállása után fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel (1942. nov. 11.), és felvette a diplomáciai kapcsolatokat az USA-val. A németek – ellenintézkedésként – megszállták Vichyt. Franciaország felszabadulása után mint hazaárulót halálra ítélték (1945), de az ítéletet De Gaulle életfogytiglani börtönre változtatta.

169. A vichyi kormány tettei – A vichyi kormány 1940. okt.-től pl. számos antiszemita intézkedést hozott; eltávolította a zsidókat az államapparátusból, a hadseregből, a bíróságokról és a kulturális intézményekből, és korlátozta tevékenységüket a gazdasági életben. Koncentrációs táborokat állítottak fel, de az embereket itt nem pusztították el, mint a náci Németországban. A németek az általuk megszállt francia területekről 1942–44 között 60-65 ezer embert deportáltak Pétainék hathatós közreműködésével. A külföldieket internálták. L. Paxton, Robert O.: Vichy France. Old Guard and New Order, 1940–1944. New York, 1972. 173–185.

170. Utalás arra, hogy a szövetséges haderő normandiai partraszállása után (1944. jún. 6.) megkezdődött a náci német csapatok kiverése Franciaországból.

171. Az 1936. évi belpolitikai és az 1938. évi külpolitikai krízis. – A gazdasági világválság és a fasiszta Németországtól {1-715.} való félelem hatására Franciaországban a harmincas évek közepére kiéleződtek a társadalmi-politikai ellentétek. 1934. febr. 6-án jobboldali fegyveres szervezetek fasiszta puccskísérletet hajtottak végre, amit a baloldali erők megakadályoztak. Febr. 12-én – tiltakozásul – általános sztrájk robbant ki. A fasiszta veszély elhárítására a szocialista és a kommunista párt képviselői 1934. júl. 27-én akcióegységet kötöttek, amelyhez egy év múlva a Radikális Párt is csatlakozott. Elvi megállapodás született a szakszervezeti mozgalom egységének a megteremtéséről is. Az 1936. április–májusi választásokon a népfrontba tömörült pártok szerezték meg a többséget, s júniusban Léon Blumnak, a szocialista párt vezetőjének elnökletével megalakult a zömében szocialistákból és radikálisokból álló koalíciós kormány, amely a kommunisták támogatásával számos fontos társadalmi és gazdasági reformot vezetett be. Külpolitikai téren azonban kevésbé volt sikeres, a spanyol polgárháborúban a be nem avatkozás elvére hivatkozva nem segített a köztársaságnak, s az erélyes fellépés helyett, amit különösen a Rajna-vidék 1936. márciusi német megszállása tett volna indokolttá, a náci Németországgal való megbékélés útját kereste. Ez vezetett 1938-ban a müncheni egyezmény megkötéséhez, Csehszlovákia – Franciaország korábbi szövetségese – feláldozásához. Bibó itt erre utal.

172. Stresai front – Anglia, Franciaország és Olaszország ideiglenes együttműködése a náci Németország ellen. Az elnevezés onnan származik, hogy a három európai nagyhatalom képviselői 1935 áprilisában az észak-olaszországi Stresa városában jöttek össze, hogy egyeztessék Németországgal kapcsolatos politikájukat. Elítélték, hogy Németország a hadkötelezettség bevezetésével (1935. márc. 16.) megszegte a versailles-i szerződést, s kiálltak Ausztria függetlenségének megőrzése mellett. Szankciók alkalmazását Németországgal szemben azonban nem kívánták. Olaszország hamarosan kilépett a „stresai front”-ból, Németországhoz közeledett, majd 1936 októberében szövetségre lépett vele.

173. Cavour, Camillo Benso, conte di (1810–1861) – olasz {1-716.} politikus, az egységes Olaszország egyik megteremtője. 1852-től 1859-ig, majd 1860-ban Piemont miniszterelnöke. 1855-ben Franciaország és Olaszország oldalán belevitte Piemontot a krími háborúba, hogy megszerezze támogatásukat Olaszország egyesítéséhez. Különféle diplomáciai eszközök felhasználásával megnyerte III. Napóleont az olasz egység ügyének; 1858-ban szövetséget kötött vele, s rábírta, hogy 1859-ben háborút indítson Ausztria ellen. Nagy diplomáciai ügyességgel elérte, hogy Ausztria robbantotta ki az ellenségeskedést. III. Napóleon azonban néhány hét múlva fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel; Cavour reménye – Ausztria kiszorítása Olaszországból – nem valósult meg, de Lombardiát sikerült megszereznie és Piemonthoz csatoltatnia. Vezetésével 1860-ban Piemont az olasz népmozgalmakra, egységtörekvésekre támaszkodva, Garibaldi katonai sikereit kihasználva – Róma és Velence kivételével – egyesítette Olaszországot, amelynek 1861-ben első miniszterelnöke lett.

174. A kéziratban a zárójel üres; Bibó nyilván később akarta valakinek a nevét oda beírni.

175. Londoni szerződés, pontosabban londoni titkos szerződés (1915) – Anglia, Franciaország és Oroszország, valamint Olaszország által kötött egyezmény, amelyben lerögzítették, hogy Olaszország milyen feltételek mellett kapcsolódik be az antanthatalmak oldalán az első világháborúba. Olaszország 1915. máj. 4-én felmondta a hármas szövetséget, máj. 23-án hadat üzent Ausztria–Magyarországnak. Németországgal máj. 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot, de a hadüzenetre csak aug. 28-án került sor.

176. Korfui ügy (1923) – 1923. aug. 27-én ismeretlen tettesek meggyilkolták az albán–görög határ megállapítására kiküldött nemzetközi bizottság olasz tagjait. Olaszország Görögországot tette felelőssé a történtekért, s ultimátumot küldött, amelyet a görög kormány visszautasított. Erre hivatkozva az olasz hadsereg aug. 31-én megszállta az Otrantói-öböl bejáratánál fekvő Korfu szigetét, amely Mussolini földközi-tengeri hódító terveiben {1-717.} fontos szerepet játszott. Görögország a Népszövetséghez fordult, amely az incidensért Görögországot tette felelőssé, bocsánatkérésre és kártérítésre kötelezte, egyúttal felszólította Olaszországot, hogy ürítse ki a szigetet. Görögország hamarosan teljesítette a Népszövetség határozatát; szept. 27-én Olaszország is kivonta katonáit Korfu szigetéről.

177. Az etiópiai vállalkozás (1935–36) – Olaszország 1935. okt. 2-án megtámadta Abesszíniát, de csak nyolc hónapos kemény fegyveres harc után, 1936. máj. 5-én tudta elfoglalni az ország fővárosát, Addisz-Abebát. Máj. 9-én Mussolini Olaszországhoz csatolt területnek nyilvánította Abesszíniát, amely olasz gyarmat, Kelet-Afrika részévé vált. Az etióp nép I. Hailé Szelasszié vezetésével partizánháborút indított az olasz megszállók ellen. A Népszövetség a nemzetközi felháborodás hatására Olaszországot agresszornak minősítette, de kevéssé hatékony gazdasági és pénzügyi szankciókat hozott ellene. Németország és később Anglia is hivatalosan elismerték Abesszínia annektálását.

178. Spanyol ügy – a spanyol polgárháború (1936–39).

179. Németország 1935–1939 közötti sikerei – 1935. jan. 13.: a Saar-vidéki népszavazáson a lakosság nagy többsége a Németországhoz való csatlakozás mellett dönt; 1935. máj. 16.: a versailles-i békeszerződés előírásait megszegve Németországban bevezetik az általános hadkötelezettséget; 1936. márc. 7.: a német csapatok megszállják a rajnai demilitarizált övezetet; 1936. nov. 25.: aláírják a német–japán szerződést, az ún. antikomintern paktumot, amely elsősorban a Szovjetunió ellen irányul; 1938. márc. 12–13.: a német hadsereg megszállja Ausztriát, az osztrák államot Németországhoz csatolják (Anschluss); 1938. szept. 29–30.: müncheni konferencia Csehszlovákia feldarabolásáról; 1939. márc. 15.: a német csapatok bevonulnak Prágába.

180. Olasz–jugoszláv–magyar próbálkozások, olasz–lengyel próbálkozások. – Ausztria, Magyarország és Olaszország 1934 márciusában egyezményt írtak alá (az ún. római jegyzőkönyvet), amely a három ország szoros gazdasági és politikai együttműködését {1-718.} írta elő Ausztria függetlenségének védelmében és az Anschluss megakadályozásában, valamint a Kelet-Európában kialakult hatalmi helyzet fenntartásában. E hármas egyezményt 1936 márciusában megújították és kiegészítették, de rést ütött rajta a néhány hónappal később megkötött német–osztrák szerződés, amely oly módon rendezte a két ország viszonyát, hogy az osztrák Schuschnigg-kormány messzemenő engedményeket tett Németországnak. – 1937. márc. 25-én Olaszország és Jugoszlávia megnemtámadási és döntőbírósági egyezményt kötöttek egymással. Kölcsönösen garantálták egymás határait; Mussolini az oktatás és a nyelvhasználat terén engedményeket ajánlott fel az Olaszországban élő jugoszláv kisebbségnek; elhatározták, hogy gazdasági téren keresik az együttműködés lehetőségeit. Az egyezmény minden korábbinál közelebb vitte Jugoszláviát a Berlin–Róma tengelyhez, amit a jugoszláviai demokratikus ellenzék élesen kifogásolt. Ciano olasz külügyminiszter 1939 januárjában Belgrádba látogatott, hogy az Albánia elleni támadás esetére biztosítsa Jugoszlávia semlegességét. Ebben az időben Olaszország Lengyelország felé is tett gesztusokat. Az olasz diplomácia célja egy horizontális tengely – Varsó–Budapest–Belgrád–Róma – létrehozása volt Németország növekvő közép- és délkelet-európai befolyásának ellensúlyozására. A második világháború kirobbanása e terveket lesöpörte az asztalról. L. bővebben: Kis Aladár: Olaszország története 1748–1968. Bp., 1975. 214–15.

181. A szövetségesek szicíliai partraszállása után (1943. júl.) Mussolinit lemondatták, s P. Badoglio marsall vezetésével új kormány alakult (1943. júl. 25.), amely 1943. szept. 3-án aláírta a fegyverszünetet a szövetségesekkel.

182. Az 1848. évi kudarc – az 1848-as olasz polgári demokratikus forradalom és szabadságharc veresége.

183. A dán kormány javaslatára 1920. febr.–márc.-ban – két menetben – népszavazást rendeztek Schleswig tartomány hovatartozandóságáról. Észak-Schleswig lakossága, melynek zöme dán volt, túlnyomó többségben a Dániához való csatlakozás {1-719.} mellett szavazott, míg Dél-Schleswig, ahol németek éltek, a Németországhoz való tartozás mellett döntött. Így a két ország közötti határ nagyjából követte az etnikumok elhelyezkedését. 1920. júl. 10-én Észak-Schleswig hivatalosan is Dánia része lett.

184. Galíciában akkor nem orosz, hanem ukrán lakosság élt.

185. Rigai béke (1921) – az 1920–21-es lengyel–szovjet-orosz háborút lezáró béke, amely Lengyelország keleti határait a Curzon-vonaltól száz kilométerrel keletebbre húzta meg, s ezzel Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát Lengyelországhoz csatolta.

186. A délszláv népek önálló, egységes állama, Illíria megteremtésének koncepcióját a 19. sz. harmincas-negyvenes éveiben a horvát Ljudevit Gaj (1809–1872) dolgozta ki, aki jelentős nyelvújító, a horvát irodalmi nyelv egyik megalkotója is volt. Gaj és követői a délszlávokat a Balkán őslakosaitól, az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó illírektől származtatták. (Innen az Illíria elnevezés.)

187. A lausanne-i békét követő népcsere – az 1919–21-es görög–török háborút lezáró lausanne-i konferencia (1922. nov. 20.–1923. ápr. 23.) idején, 1923. jan. 30-án a görög és török kormány képviselői egyezményt írtak alá a törökországi görög és a görögországi török kisebbség cseréjéről. Több mint másfél millió görögöt telepítettek Kis-Ázsiából, főként Anatóliából Görögországba.

188. Eden, Robert Anthony, lord Avon (1897–) – angol konzervatív politikus, miniszter, majd miniszterelnök. 1923-tól parlamenti képviselő, a harmincas években az „ifjú toryk” vezetőjeként gazdasági, bel- és külpolitikai reformok hirdetője. 1931-től 1935-ig kisebb tisztségeket töltött be különböző angol kormányokban. 1937–38-ban külügyminiszter a Baldwin- majd a Chamberlain-kormányban. Helytelenítette Chamberlain miniszterelnöknek a náci Németországgal folytatott megbékélési politikáját, s kifogásolta a kollektív biztonság megteremtésének elhanyagolását, ezért 1938. febr. 20-án lemondott állásáról. A második világháború kitörésekor ismét belépett a Chamberlain-kormányba; {1-720.} Churchill kinevezése után rövid ideig hadügyminiszter, majd 1940. dec. 23-tól 1945. júl. 27-ig külügyminiszter. A háború alatt nagy szerepet játszott a nemzetközi politikában; az angol–amerikai együttműködés mellett híve az antifasiszta nagykoalíció létrehozásának s a Szovjetunióval való összefogásnak. Részt vett a szövetséges nagyhatalmak valamennyi fontosabb tanácskozásán. A konzervatívok 1945. nyári veresége után elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a Westminster Bank igazgatósági tagja lett. 1951. okt. 27-től ismét külügyminiszter Churchill kormányában, vezető szerepet töltött be a nyugati szövetségi rendszer kiépítésében. 1955. ápr. 6-tól 1957. jan. 9-ig miniszterelnök, nevéhez fűződik az ún. „szuezi kaland”, Franciaországgal és Izraellel közösen végrehajtott katonai akció Egyiptom ellen az államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. A katonai intervenció kudarca s a diplomáciai elszigetelődés (az USA és a Szovjetunió nemtetszésüknek adtak kifejezést) bukásához vezetett. 1957-től az angol felsőház tagja.

189. Laval, Pierre (1883–1945) – francia politikus, miniszter. Politikai pályafutását a szocialista munkásmozgalomban kezdte, de 1926-tól, a szenátusba való bekerülésétől kezdve politikailag jobbra fordult. Különböző miniszteriális posztok betöltése után először 1931–32-ben lett miniszterelnök. Lemondása után továbbra is miniszteri tisztségeket vállalt, majd 1935. jún.-tól 1936. jan.-ig újból miniszterelnök s egyúttal külügyminiszter. A nemzetközi politikai élet egyik gyakori szereplője, meghatározó szerepet játszott a francia külpolitika alakításában; a fasiszta Olaszországgal való kiegyezés egyik legfőbb szószólója. 1935. jan. 7-én a francia kormány nevében egyezményt írt alá Mussolinivel, amelyben hozzájárult Olaszország Abesszínia elleni agressziójához, majd részt vett a stresai konferencián. 1935 végén, a nemzetközi válság idején, amelyet Olaszország Abesszínia elleni támadása okozott, az egyik szerzőtársa volt a Hoare–Laval egyezménynek, amely javasolta I. Hailé Szelasszié etióp császárnak, hogy „önként” engedjen át bizonyos területeket Olaszországnak. Emiatt le kellett mondania. 1936-tól 1940-ig nem vett {1-721.} részt a politikai életben. Franciaország összeomlása után, 1940. jún.-ban csatlakozott Pétain kormányához. Hitt a németek végső győzelmében, s ezért hajlandó volt messzemenően együttműködni velük. Túlzott nácibarátsága miatt kibukott a hatalomból, német nyomásra azonban 1942. ápr.-ban a vichyi kormány feje lett; kiszolgálta a németeket, de igyekezett takarékoskodni a francia erőforrásokkal; helytelenítette a francia ellenállási mozgalom erőszakos németellenes akcióit. 1944. aug. 17-én a visszavonuló németek magukkal vitték, de sikerült megszöknie. Franciaország felszabadulása után mint hazaárulót és háborús bűnöst bíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték (1945. okt. 15.).

190. Hoare, Samuel John Guerney, lord Templewood (1880–1959) – angol konzervatív politikus. 1910-től parlamenti képviselő. 1922-től 1929-ig kisebb megszakítással légügyi miniszter, 1931–35-ig MacDonald koalíciós kabinetjében az indiai ügyek minisztere. 1935. jún. 7-től dec. 18-ig külügyminiszter. Az ún. „megbékélési” politika, a fasiszta Németországgal és Olaszországgal való kiegyezés híve. 1935. jún. 18-án aláírta az angol–német flottaegyezményt, amely engedélyezte, hogy a német flotta növelje hajóinak számát és térfogatát az angol hajóhad 35%-áig, s tengeralattjárókat építhessen. Szeptemberben elvben megegyezett a francia kormánnyal, hogy Olaszországot nem akadályozzák meg Abesszínia elfoglalásában. Aláírta Lavallal az egyezményt, amely hozzájárult Abesszínia felosztásához (Hoare–Laval megállapodás), emiatt le kellett mondania. Támogatta Chamberlain külpolitikáját, s tisztségeket vállalt kormányában. A háború alatt, 1941–44-ig madridi követ. Később visszavonult a politikai életből.

191. A nemzetközi bíráskodásról – az első világháború után a Népszövetség hívta életre az ún. Állandó Nemzetközi Bíróságot, amely 1922. febr. 15-én alakult meg Hágában. Szervezetileg nem tartozott a Népszövetséghez, tevékenységét, felépítését külön nemzetközi egyezmény szabályozta. A második világháború után átszervezték, s az ENSZ alá rendelték. Ma is Hágában működik.

{1-722.} 192. Talleyrand-Périgord, Charles Maurice de (1754–1838) – kiemelkedő francia politikus és diplomata. Eredetileg szerzetes, később püspök. A francia forradalom idején az alkotmányozó gyűlés (1789) tagja, ahol az egyházi javak államosítását javasolta, amiért a pápa kiközösítette (1791). Angliai követ (1792), majd Amerikába ment. 1796-ban tért vissza, és a Direktórium, ill. Napóleon külügyminisztere lett (1797–1807). 1808-tól fokozatosan szembekerült Napóleonnal; ellenezte a spanyolországi és az oroszországi hadjáratot; I. Sándor cárral tartott fenn kapcsolatot. A szövetségesek párizsi bevonulása után XVIII. Lajos külügyminisztere, ő írta alá az első párizsi békét. A bécsi kongresszuson vezető szerepet játszott. Napóleon száznapos uralma után, 1815-ben rövid ideig miniszterelnök, később kegyvesztett lett. Lajos Fülöp trónra jutása után ismét londoni követ (1830–1834).

193. Ezeket az ún. Vyx-jegyzék tartalmazta, amelyet az antant-főparancsnokság nevében 1919. márc. 20-án adták át a Berinkey-kormánynak.

194. A Tanácsköztársaság hatalomra jutásának ez a magyarázata történetileg pontatlan és nagyon leegyszerűsített. Ismeretes, hogy a Vörös Hadsereg északi hadjáratát elsősorban a csehszlovák hadsereg intervenciójának megakadályozása tette indokolttá. L. bővebben: Magyarország története. 1918–1919, 1919–1945. Főszerk. Ránki György. Bp., 1976. 191–311.

195. Kisantant (1920–1938) – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia katonai és politikai szövetsége a párizsi békerendszer nyomán kialakult közép- és délkelet-európai helyzet és erőviszonyok fenntartására. A nagyhatalmak közül főként Franciaország támogatását élvezte. Kezdetben elsősorban Magyarország és Bulgária ellen irányult. A német fasizmus uralomra jutása után a három állam szorosabbra vonta külpolitikai együttműködését; a korábbi laza szövetséget szervezetileg megerősítették, felállították a Kisantant Tanácsát és a Gazdasági Tanácsot; az előző két-, ill. háromoldalú egyezmények érvényét meghosszabbították; enyhítve korábbi magatartásukon, közeledni kezdtek a {1-723.} Szovjetunióhoz. Csehszlovákia és Románia felvette a diplomáciai kapcsolatot vele (1935), s még ugyanebben az évben megkötötték a csehszlovák–szovjet kölcsönös segélynyújtási egyezményt. A harmincas évek második felében a kisantant belső eresztékei meglazultak, egyre inkább kiütköztek az egyes országok érdekellentétei. Szétesése a müncheni egyezmények (1938) és Csehszlovákia német megszállása után következett be.

196. Sziléziában, pontosabban Felső-Sziléziában 1921. márc. 20-án rendeztek népszavazást a terület hovatartozandóságáról. 500 ezren – főként a falusiak – Lengyelország mellett, 700 ezren – zömmel városiak – Németország mellett szavaztak. 1921 májusában attól tartva, hogy az antanthatalmak kedvezőtlen döntést hozhatnak az országrész sorsáról – immár harmadszor –, fegyveres felkelés robbant ki a lengyelek körében. Az antant közbelépésére fegyverszünetet kötöttek, s hosszas tárgyalások után rendezték a területi kérdéseket, oly módon, hogy Felső-Szilézia délkeleti része, beleértve az ipari övezetek felét, Lengyelországhoz került.

197. Franciaország 1932 novemberében megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjetunióval, majd 1935. máj. 2-án kölcsönös segélynyújtási egyezményt írt alá vele. Hogy a két ország viszonya 1938–39-re megromlott, az többek között összefüggött a Blum-kormány spanyol polgárháború idején követett benemavatkozási politikájával, a náci Németországgal való megbékélésre irányuló törekvésével, majd a népfrontkormány bukása után Franciaországban lábra kapó kommunista- és szovjetellenes propaganda-hadjárattal. A Szovjetunió bírálta Franciaország magatartását a csehszlovák krízisben is. A két ország közötti együttműködés 1939 nyarán bomlott fel, amikor megszakadtak a németellenes katonai szövetség létrehozását célzó tárgyalások.

198. Mandzsúria – történelmi terület Északkelet-Kínában. 1931-ben japán fegyveres támadást indított ellene, s katonailag megszállta. 1932-ben Madzsukuo néven bábállamot hozott létre, amely teljes egészében japán ellenőrzés alatt állt. A Népszövetség elítélte japán agresszióját, de mást nem tett. Egy év múlva, 1933-ban Japán kilépett a Nemzetek Szövetségéből.

{1-724.} 199. Chaco – Bolívia és Paraguay határán elterülő, olajban gazdag vidék földrajzi neve. 1932–35 között Bolívia és Paraguay háborúztak egymással a terület birtoklásáért. A konfliktus hátterében a nagy nemzetközi olajmonopóliumok, az amerikai Standard Oil és az angol Royal Dutch Shell vetélkedése is meghúzódott, mivel az előbbi Bolíviában, az utóbbi Paraguayban szerzett olajkoncessziókat. A Népszövetség több ízben is foglalkozott a két ország közötti háborúval, de a békét nem tudta helyreállítani közöttük, sőt Paraguay 1935-ben a Népszövetségből is kilépett. Hat amerikai állam közvetítésével 1935-re megszűntek a hadműveletek, de addigra Paraguay a Chaco-vidék nagy részét elfoglalta. Az olajtelepek végül is az amerikai olajmonopólium kezébe kerültek.

200. A Szovjetunió azért nem vett részt a müncheni tanácskozáson, mert nem hívták meg rá. A csehszlovák válság idején a nyugati hatalmaktól eltérő politikát folytatott. Aug. végén Litvinov külügyi népbiztos figyelmeztette a német kormányt, hogy ha Csehszlovákiát támadás éri, a Szovjetunió teljesíteni fogja szövetségesi kötelezettségeit, amelyeket a Csehszlovákiával kötött kölcsönös segélynyújtási egyezményben vállalt. Szept. 2-án Litvinov javasolta az angol és francia kormánynak, hogy a német agresszió elhárítására kezdjenek katonai tárgyalásokat, de a szovjet indítvány nem talált megértésre. Szept. közepén a csehszlovák kormány kérésére a Szovjetunió megerősítette, ha Csehszlovákia a fegyveres ellenállás mellett dönt, kész segítséget nyújtani. A szovjet kormány katonai előkészületeket is tett, csapatösszevonásokat hajtott végre, riadókészültségbe helyezte páncélos és légi alakulatait. Beneš és a csehszlovák politikai vezetés azonban lemondott a szovjet segítség igénybevételéről.

201. Genfi professzorhoz – G. Ferreróhoz.

202. Berchtesgaden és Godesberg – Berchtesgaden NSZK-beli kisváros, 1939. szept. 15-én Hitler itt fogadta Chamberlain angol miniszterelnököt. Hitler a háromórás megbeszélésen teljes „önrendelkezés”-t követelt a Szudéta-vidék német lakossága számára, hozzáfűzvén, hogy ez Németország utolsó területi igénye {1-725.} Európában. Chamberlain haladékot kért a válaszadásra, és visszautazott Londonba; Godesberg NSZK-beli kisváros, 1939. szept. 22–24-én Hitler itt folytatta tárgyalásait a csehszlovák kérdésről Chamberlainnel. Az angol politikus közölte: kormánya elfogadja az egy héttel korábban felvetett német követeléseket. Hitler azonban újabb kívánságokkal állt elő: teljesítsék Lengyelország és Magyarország Csehszlovákiával szembeni területi követeléseit is, s járuljanak hozzá, hogy a német hadsereg a Szudéta-vidék néhány határ menti körzetét megszállhassa. Chamberlain újabb haladékot kért, de megállapodniok ekkor nem sikerült. Szept. 29-én ültek össze Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselői Münchenben, és megszületett a Csehszlovákia feldarabolására vonatkozó döntés.

203. Croce, Benedetto (1866–1952) – olasz neohegeliánus filozófus, történész és politikus. 1903-tól szerkeszti a La Critica c. értelmiségi folyóiratot. 1910-től szenátor. 1920–21-ben közoktatásügyi miniszter a Giolitti-kormányban. 1925-ben nagy figyelmet keltő manifesztumot írt a fasizmus ellen, majd ellenzékbe vonult. Olaszországnak a második világháborúból való kilépése után, 1943-tól 1947-ig a Liberális Párt egyik vezetője, 1944-ben tárca nélküli miniszter. Fiatalkorában Labriola hatására foglalkozott a marxizmussal, de csakhamar ellene fordult. 1896 és 1900 között egy sor esszét publikált, amelyben a marxi politikai közgazdaságtant bírálta. (Materialismo storico ed economia marxistica. Történelmi materializmus és marxi ökonómia. Palermo, 1900.) A századfordulón kezd hozzá saját szellemfilozófiai rendszerének kidolgozásához, hamarosan megjelenik esztétikája, logikája, általános filozófiája és etikája. Foglalkozni kezd történetelméleti és politikaelméleti kérdésekkel. 1915-től 1934-ig csaknem kizárólag történeti kérdések izgatják; megírja Olaszország történetét. Gazdag a publicisztikai termése is. Élete vége felé ismét visszatér a filozófiához. A két háború között nagy hatást gyakorolt a magyar értelmiségre s Bibóra magára is. Főbb filozófiai művei: Estetica come scienza dell’espressione e Linguistica generale (Az esztétika mint a kifejezés tudománya és {1-726.} általános nyelvészet). Palermo, 1902; Logica come scienza del concetto puro (A logika mint a tiszta fogalom tudománya). Bari, 1908; Filosofia della pratica. Economica ed Etica (A gyakorlat filozófiája. Gazdaság és etika). Bari, 1908; Teoria e storia della storiografia (A történetírás elmélete és története). Bari, 1917; La storia come pensiero e come azione (A történelem mint gondolat és tett). Bari, 1938; Indagini su Hegel e schiarimenti filosofici (Vizsgálódások Hegelről és filozófiai magyarázatok). Bari, 1952.

204. Bibó sejtése beigazolódott: 1944. júl. 20-án a kelet-poroszországi főhadiszálláson sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen.

205. A közösségi materializmus – Bibó sajátos szóhasználata szerint: a nemzetiszocializmus, a fasizmus ideológiája.

206. Claudius, Drusus Nero Germanicus (i. e. 10–i. sz. 51) – római császár (i. sz. 41-től). Amikor Caligulát megölték, félelmében elbújt a császári palota egyik zugában a függöny mögé, a pretoriánusok, a császári testőrgárda tagjai onnan szedték elő, és kiáltották ki császárrá.

207. Orléans-ista respublika – Orléans-isták – a francia uralkodódinasztia, a Bourbon-ház orléans-i hercegi ágának hívei, akik az 1830-tól 1848-ig uralkodó Lajos Fülöp utódait ismerték el a francia trón várományosainak, szemben az ún. legitimistákkal, akik viszont a Bourbon-uralkodó, X. Károly leszármazottait látták volna szívesen a trónszéken. Bibó itt arra utal, hogy a köztársasági államformát törvénybe iktató 1875-ös alkotmány kidolgozásában és elfogadtatásában az orléans-isták együttműködtek a mérsékelt köztársaságpártiakkal, szemben a legitimistákkal és bonapartistákkal.

208. A szövetséges antifasiszta országok sajtója és közvéleménye már az első években világszerte követelte, hogy a második világháború kirobbantásáért felelős személyeket vonják felelősségre, és keményen büntessék meg. A moszkvai négyhatalmi konferencia idején, 1943. okt. 30-án Anglia, az Egyesült Államok, Kína és a Szovjetunió nyilatkozatot adott ki, amelyben leszögezték, hogy azokat a német tiszteket, közlegényeket, rohamosztagosokat {1-727.} és náci párttagokat, akik a megszállt területeken kegyetlenkedtek, ártatlan embereket kínoztak, gyilkoltak vagy gyilkoltattak meg, a háború után bíróság elé kell állítani. További magas szintű diplomáciai tárgyalások után Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és az USA 1945. aug. 8-án egyezményt írt alá, amely kimondta, hogy a háborús főbűnösök felelősségre vonására Nemzetközi Katonai Törvényszéket kell felállítani. Székhelyéül Nürnberget választották. Az ún. nürnbergi per 1945. okt. 8-tól 1946. okt. 1-ig tartott; a náci vezetők közül 24 háborús főbűnöst halálra ítéltek.

209. Carlyle, Thomas (1795–1881) – angol esszéista, történész és filozófus. Bibó itt On Heroes and Hero-Worship, and the Heroic in History. London, 1840 című híres munkájára utal, amely Hősökről, a hősök tiszteletéről és a hősiességről a történelemben címmel Végh Arthur fordításában a századfordulón magyarul is megjelent.

210. Máté Ev. 18:6

211. Los von Rom mozgalom – a 19. sz. hetvenes-nyolcvanas éveiben Németországban IX. Pius pápa és az első vatikáni zsinat (1870) határozatai ellen kibontakozó ókatolikus mozgalom. Az „el Rómától” – jelszavát később Bismarck is felhasználta, amikor megindította a „kultúrharc”-ot, amelynek célja a katolikusok nagy többségének a Vatikántól való eltávolodása volt.

212. Cole, George Douglas Howard (1889–1958) – angol munkáspárti közgazdász, szociológus, történész és egyetemi tanár. Oxfordban végezte egyetemi tanulmányait. 1912–19-ig az oxfordi Magdalene College tanára, 1916–23-ig a Munkáspárt elméleti kutatócsoportjának a vezetője. 1925–44-ig az oxfordi egyetemen a közgazdaságtan előadója, 1944-től egyetemi tanár. 1939–46-ig és 1948–50-ben a Fabianus Társaság elnöke. Az angol Munkáspárt legismertebb marxista (reformista) ideológusa. Foglalkozott politikai és szociológiai elméleti kérdésekkel, közgazdasági problémákkal; sokat írt – reformista szellemben – a marxizmusról; feldolgozta az angol és a nemzetközi munkásmozgalom, valamint a Munkáspárt történetét. Főbb művei: Social Theory {1-728.} (Társadalomelmélet). London, 1920; A Short History of the British Working Class Movement. 1789–1925. I–III. k. (Az angol munkásmozgalom rövid története). London, 1925–1927; A History of the Labour Party from 1914 (Az angol Munkáspárt története 1914-től). London, 1948; The Meaning of Marxism (A marxizmus értelme). London, 1950. Bibó itt Cole Europe, Russia and the Future. London, 1942 c. könyvére hivatkozik (143–156).