A KOALÍCIÓ TECHNIKAI ZAVARAI ÉS A KOALÍCIÓ ERKÖLCSEINEK VÁLSÁGA

A koalíció azonban ma nemcsak azért csikorog minden eresztékében, mert a politikai atmoszféra polarizálódott, hanem azért is, mert egyszerűen nem tanultunk még meg a koalícióval mint politikai instrumentummal bánni.

A koalíció a politikai művészetnek az egyik műszere, melynek megvannak a maga mindennapos kezelési és tisztántartási szabályai, megvannak a maga konvenciói és erkölcse, s megvannak a maga veszélyei is, melyeket ugyancsak a politikai művészetnek a szabályai szerint lehet megelőzni próbálni. Az a koalíció, amely Magyarországot idestova csaknem egy esztendeje kormányozza, mindezekről nem látszik tudni semmit. A koalícióhoz mindenekelőtt hozzátartozik az, hogy legyen valamiféle vezetése, ami a dolgok rendje szerint nyilván a kormányelnök feladata. Ennek a feladata a koalíció mindennapos súrlódásait konkrét, termékeny kompromisszumok kidolgozásával elsimítani s a pártközi megállapodásokat irányítani. Ezt a feladatot azonban eddig nem tudta magáénak senki. A miniszterelnök pozíciójában kormányelnöki és államfői elemek keveredtek meglehetősen kideríthetetlen adagolás szerint, döntő kérdésekben pedig pártközi értekezletek határoztak a minisztertanácstól teljesen függetlenül, annál is inkább, mert a pártok vezérei miniszteri tárcákat nem vállaltak, és így a kormányzás felelősségétől távol maradtak. Ezek a legkiáltóbb anomáliák a végleges kormány megalakulásával a jelek szerint megszűnnek ugyan, de a jövő fogja kideríteni, hogy minden megtörténik-e, ami a koalíció eredményes működtetéséhez szükséges.

Koalíciónk jelen állapotában teljesen elfelejtődött az az igazság, hogy a minisztertanács és általában az egész kormányzás lényegében munkaközösség akkor is, ha ez a kormányzás koalíciós {2-67.} alapon történik. Lehetetlen dolog, hogy a miniszterelnök minisztertársai, a miniszter munkatársai személyének a kiválasztásába néha egyáltalán bele se szólhasson, mert ezt vagy azt a pozíciót egyszerűen megkapja egyik vagy másik párt, és mint valami hitbizománnyal, rendelkezik vele. Ez az eljárási mód egészen siralmassá válik akkor, amikor egyik vagy másik párt egy-egy ilyen pozíció elnyeréséért késhegyig menő harcot folytat, és mikor a kívánt pozíciót nagy nehezen elnyerte, akkor kezd csak kétségbeesett keresést annak betöltésére alkalmas személy után. Általában minden koalíció legnagyobb veszedelme a személyes kérdéseknek pártszempontú intézése. Ezen a téren ma nálunk a pártmegállapodásoknak és a pártközi sakkjátékoknak a szerepe kiterjed olyan komoly, szakvonatkozású és erkölcsi jelentőségű állásokra is, amelyeknél ez egyszerűen megbocsáthatatlan. Az egyes szakminisztériumokon belül pedig a bürokráciának friss, új erőkkel való felfrissítése címén igen gyakran pártkiküldöttek egyoldalú vagy paritásos elhelyezése folyik.

A központi baja azonban az egész koalíciónak, ami egyben visszavezet a politikai polarizálódás bajához, az, hogy nincs erkölcse, enélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. Nem is olyan fontos, miféle erkölcsi kódex az, fő az, hogy legyen. Lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse – ma leginkább erre volna szükség –, és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk egymásnak, hogy „számíthatsz reám, kérlek alássan”, vagy azt mondjuk, hogy „ilyen és ilyen teljesítmények fejében ennyi meg ennyi százalékos engedményt adunk, s azt álljuk is”, vagy azt mondjuk, hogy „a nagy kollektív célért életünket és vérünket”, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörés nyerseségét enyhíti és a partnerek engedékenységét kalkulálható módon irányítja. Ma ez teljességgel hiányzik. Az ellenfelek tesznek ugyan időnként engedményeket, de ezeket nem a koalíció lényegéből természetszerűen folyó dolgokként, a koalíció fenntartásának a szükségessége jegyében mérlegelik, s feltétlen {2-68.} lojalitással teljesítik, hanem a maguk elveihez és céljaihoz mérik, ehhez képest minden egyes alkalommal külön megünneplik először magát az engedményt, azután külön annak részben vagy egészben való betartását, és elvárják, hogy mindezt a partnerek is ugyanilyen áhítattal fogadják. Így áll elő az a helyzet, hogy mindkét oldal őszintén meg van győződve, hogy páratlan önmérsékletet tanúsít, ezzel szemben az ellenfélnek egyetlen szavát sem lehet biztosra vennie. A kommunista párttaktika válságával kapcsolatban utaltunk már arra, hogy ezen a téren a kommunista párt tud a maga direkt akciós beidegződéseivel a legnehezebben beletörni a koalíció erkölcseibe, míg a kisgazdapárt politikája, mely szintén tud élni furfangokkal és ultimátumokkal, egészben masszívabb és kalkulálhatóbb. Viszont a kisgazdapárt oldaláról az a veszély fenyeget, hogy a koalíció elkövetkezendő zökkenőit esetleg majd úgy akarja áthidalni, hogy apellál parlamenti többségére s ebből folyó jogaira. Eltekintve attól, hogy ez a politika ma mi minden vonatkozásban volna irreális, rá kell mutatnunk arra, hogy téves az a közkeletű vélemény, mely szerint a kisgazdapárti többség politikai akaratának az érvényesülése a „demokrácia” követelménye. A parlamenti többség uralma csupán egyike a lehetséges demokratikus kormányzási gyakorlatoknak, de az összes parlamenti erők állandó és arányos koalíciója nem kevésbé teljes értékű demokratikus gyakorlatot jelent. Hogy adott helyzetünkben mennyire az utóbbira van szükség, abban alig lehet valakinek is kétsége.

A koalíciónak mint a politikai művészet instrumentumának a morálja mellett, helyesebben az előtt azonban ott van a közéleti erkölcs maga, mely a koalíció eddigi szereplése alatt egyáltalán nem fényeskedik annyira, amennyire az Magyarország első demokratikus esztendejéhez illenék. Két kritikus és egymással összefüggő pontra kell itt rámutatnunk: a sajtóerkölcsre és az anyagi vonatkozású közéleti visszaélések, röviden panamák ügyére. Felelős, igazságkereső sajtó és demokrácia egymásnak kölcsönösen feltételei, és sajtónk mai erkölcse és időnkénti hangbeli elvadulása mellett demokráciára való nevelődésről nem lehet {2-69.} szó! A hangsúly nem azon van, hogy sajtónk tónusa tompább, unalmasabb és elkentebb legyen: maradhat kemény, de ha a koalíciót s demokráciát fenn akarjuk tartani, akkor a jelenleginél sokkalta több tárgyi jóhiszeműséget kell felmutatni. Lehetetlen dolog, hogy sajtónk újból felvegye az átlátszó mellébeszélésnek, üres tajtékozásnak, sanda rágalmazásnak és hazug közhangulatkialakításnak azt a stílusát, mely az összeomlás előtti utolsó évek sajtóját oly undorítóvá tette. Lehetetlen dolog, hogy sajtóban éles vádak jelenjenek meg keresztül-kasul anélkül, hogy az olvasó végül is valamely fél beismeréséből vagy a két vitázó fél egyöntetű megállapodásából megtudná, mi a végleges igazság. A koalíció atmoszférájának a megjavításához a legelső lépés kell hogy legyen valamiféle fegyverszünet az üres sajtóacsarkodások frontján és valamiféle kölcsönös megállapodás arra az eljárásra nézve, mellyel a komoly vádak tisztázása megnyugtató módon s a közvélemény színe előtt megtörténhetik. Lehetetlen dolog, hogy teljesen egyforma hangsúllyal és egyformán következmények nélkül hangozzék el az a vád, hogy ez vagy az a miniszter helytelen politikájával az országot bajba dönti, és az a másik vád, hogy meg nem engedhető pénzügyi manőverekben részt vesz, vagy ilyeneket tűr. Minthogy mind a kettő egyaránt az ádáz vádaskodás hangján hangzik el, amúgy is rosszul szoktatott közvéleményünk nem tud különbséget tenni, hogy az egyiket mint puszta véleményt fogadhatja, s esetleg egy vállvonással elintézheti, míg a másikat olyan konkrét állításként kell kezelnie, melynek valakire nézve következményének kell lennie, s a következmények tisztázásának a közélet színe előtt kell megtörténnie. Közvéleményünk ma éppúgy, mint az egész huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás alatt, meg van győződve, hogy rengeteg közéleti és közhivatali visszaélés folyik, melyeket eltussolnak. Természetesen többet képzelnek, mint amennyi a valóságban van, azonban a mennyiségben való tévedésük nem változtat azon, hogy Magyarország még nem jutott a demokratikus tisztánlátásnak arra a fokára, ahol a visszaélések közéleti tisztázása elemi követelmény. Még nem tanultuk meg azt, amit az igazán {2-70.} demokratikus országok már tudnak, míg a külső presztízsen épülő feudális szellemiség nem tud: azt, hogy egy országot nem a kipattant panamák, hanem az eltussolt panamák mocskolnak be. Ahogyan a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzat alatt az uralkodó csoport érdeke és presztízse indokolta az eltussolást, úgy ma a koalíció békéjére történik hivatkozás, minthogy alig van olyan visszaélés, melynek valamilyen pártvonatkozása nem volna. Melegen javaslom, hogy ezen az aggodalmon tegyük túl magunkat, és álljunk neki a szennyesek kiteregetésének: nyugodtak lehetünk – vagy ugyanannyi joggal el is szomorodhatunk –, hogy némi ingadozás után a pártok „egyensúlya” ezen a téren is ki fog alakulni.