{2-722.} 3. Zsidó asszimiláció és zsidó öntudat


FEJEZETEK

Ideje felvetnünk azt a kérdést, hogy ilyen előzmények után és ilyen feltételek között milyen jövő felé mutat a zsidók közösségi sorsa és a zsidó közösség sorsa: vagyis fel kell vetnünk a zsidó asszimiláció, a zsidó kisebbségi vagy nemzeti öntudat és a cionizmus kérdéseit. E kérdésekre vonatkozóan szintén forgalomban van néhány egyszerű tétel, melyek a maguk részigazságaiból egyetemes érvényű általánosításokat akarnak levonni.

NÉZETEK A ZSIDÓ ASSZIMILÁCIÓRÓL ÉS A ZSIDÓ ÖNTUDATRÓL

Az első ilyen elgondolás az, hogy a középkori előítélet megszűntével s azzal, hogy a zsidók a rítus legkirívóbb elemeit feladják, emancipálódnak, a környező ország nyelvét megtanulják, s annak egyes foglalkozásaiban elhelyezkednek, már meg is történt a környező országba való beolvadásuk. A szocialisták nézete szerint ez magában nem elegendő, ellenben igenis elegendő lesz az, ha majd az osztály nélküli társadalom létrejövetelével megszűnnek végleg azok az okok is, melyek a zsidók mesterséges különállását, egészségtelen foglalkozási és társadalmi elhelyezkedését előidézték, és a társadalmi átalakulás forrongó erőit az antiszemitizmus irányába elterelték. Ennek megfelelően úgy gondolják, hogy a felső és középosztályokban folyó vagy folyt asszimilációval nem érdemes foglalkozni, mert egyrészt az egész folyamat olyan osztálykeretben zajlik, melyet a fejlődés fel fog számolni, másrészt nem is igazi asszimiláció, mert inkább közös osztályérdeken és sznobizmuson alapszik, mintsem valóságos beolvadáson; ma asszimiláció legfeljebb az osztály nélküli társadalom előhírnökében, a proletariátusban s annak politikai mozgalmaiban folyhatik igazán. Ezzel szemben áll az a felső és középosztályokban igen elterjedt nézet, hogy az ő köreikben van csak igazán asszimiláció, s az így asszimilált „úri” zsidókkal nem is volna baj, ha műveletlen, tisztátalan, erkölcsi gátlás nélküli és „keleti” zsidók nem volnának. Van olyan nézet is, mely szerint {2-723.} az asszimiláció lehetséges ugyan, de csak a zsidó közösséghez való tartozás minden vonatkozásának a feladása útján, aminek kiinduló feltétele a megkeresztelkedés. Lényegében ezt a nézetet vallják vallási megfogalmazásban azok a keresztény egyházak is, melyek a különböző országokban nemzeti szerepet is igényelnek maguknak, s így a közösségi asszimiláció kérdésébe bele óhajtanak szólni.

Az ellenkező értelmű leegyszerűsítések az asszimiláció lehetetlenségének vagy alig leküzdhető nehézségeinek az indokait emelik ki. Az egyik gyakran hangoztatott indok a zsidó vonások megváltozhatatlansága és a környező nemzetek sajátságaitól való erős eltérése, amit nemcsak fajelméleti alapon, de társadalmi vagy társadalomerkölcsi vonatkozásokkal is szoktak indokolni. Egy másik indoklás a zsidó öntudat és szolidaritás átütő erejére hivatkozik, mely az állítólagos asszimiláció után is ezer kis és nagy vonatkozásban megmutatkozik, s a teljes feloldódást lehetetlenné teszi. Ott van végül a cionistáknak és a nemzeti kérdések számos zsidó és nem zsidó ideológusának is a közös nézete, hogy a zsidó sors egy olyan meghatározó momentum, melyet akár tragikusan, akár egyszerűen realisztikusan fogunk fel, akár hivatásnak, akár átoknak, akár a környező világ leküzdhetetlen ellenségességeiből folyó következménynek tekintjük is, alóla kibújni, előle elmenekülni úgyszólván senkinek sem lehet, s az asszimilációnak menekülésből, önérzethiányból vagy sznobizmusból eredő haszontalan kísérletei vagy illúziói eleve sikertelenségre vannak kárhoztatva.

AZ ASSZIMILÁCIÓ PROBLÉMÁJA

Ha mindeme tételek részigazságai között el akarunk igazodni, akkor mindenekelőtt tisztáznunk kell, mit értünk asszimiláción. Asszimiláció az a társadalmi folyamat, melynek során egyesek vagy csoportok egy új közösségnek, melyhez eddig nem tartoztak, a tagjaivá válnak, abba beleolvadnak, hozzá alkalmazkodnak, hozzá hasonulnak. Minthogy mindenki egyszerre nemcsak egyféle, hanem különböző vonatkozások szerint nagyon sokféle {2-724.} közösséggel van a tagság, a beleolvadás vagy az elhagyás viszonylatában, az asszimiláció igazi problémáját helyesebb arra az esetre szorítani, mikor egyesek vagy csoportok olyan közösségből lépnek ki, mely addig az ő társadalmi feltételeiknek a meghatározásában döntően részt vett, és egy másik, hasonló meghatározó erejű közösség közösségi életébe lépnek át. Nemzetek, törzsek, városállamok, vallási és rítusközösségek, rendek, osztályok a legnevezetesebb és legerősebb meghatározó erejű ilyen közösségek. Ezek között ma gyakorlatilag legtöbbet a modern nemzethez való asszimilációról esik szó, ami ma valóban igen erős meghatározó erejű közösség. Ugyanakkor azonban tudnunk kell róla azt is, hogy – a vallással és az osztállyal együtt – a közösségek absztraktabb fajtájába tartozik, melyekhez való tartozás nem olyan konkrét, mindennapi tapasztalatokba beágyazott, minden különösebb tudatosítás nélkül magától értetődő, mint pl. a törzshöz, a rítushoz vagy a városállamhoz való tartozás, hanem sokkal komplikáltabb, távolibb, absztraktabb dolgok közösségében áll, amilyenek a történeti tudat, politikai és gazdasági szervezettség, társadalmi norma- és iskolarendszer, az életvitel és társadalmi erkölcs eszményei. Az ilyen absztraktabb, a közvetlen társadalmi tapasztalattól távol eső közösségekhez való asszimiláció nem folyhatik pusztán azokon az absztrakciókon keresztül, amelyekben a közösséget megjelenítik, hanem szükséges, sőt sokkal szükségesebb hozzá a közösségi élet valamilyen konkrét közegében, kisebb egységében s annak valóságos életében való részvétel is.

Bár mindenféle asszimiláció lényegében azonos tartalmú folyamat, érdemes figyelnünk arra a különbségre, mely egyének különálló, személyes, egyéni asszimilációja és az egész közösség globális, együttes asszimilációja között van. Az egyéni asszimiláció esetében a hangsúly az egyik közösség elhagyásán vagy meghatározó erejének és kötőerejének a megszűnésén és valami máshoz, újhoz való csatlakozáson van. Ez az egyén számára – hacsak nem valami robbanó, belső lendülettel és gyors asszimilálóerővel bíró közösségbe kerül valaki – nem könnyű folyamat, s gyakran {2-725.} csak egy-két generáció után válik teljessé; rendszerint az ilyen egyéni asszimilációval kapcsolatban szokták az asszimiláció problémáit, fájdalmait és nehézségeit emlegetni és elemezni. A másik, az együttes, globális asszimilációnál a hangsúly nem a közösség egyéni elhagyásán, hanem az egész közösség feloldódásán, meghatározó erejének fokozatos csökkenésén, a közösségi hovatartozás egyéb meghatározói mellett való háttérbe szorulásán van. Az együttes, globális asszimiláció lényegében nem más és nem lehet más, mint az egyéni, annál semmivel sem egyszerűbb és könnyebben lezajló folyamat, mert hiszen egyéni asszimilációk tömegéből tevődik össze; legfeljebb az teszi aránylag észrevétlenebbé és ugyanakkor lassubbá, hogy az érdekeltek nem egyenként, hanem sokadmagukkal mennek át rajta. Kell azonban, hogy a globális asszimiláció is egy valóságos közösségi folyamat legyen, mely a közösségi élet különböző közegeiben, kisebb egységeiben folyik; s nem állhat csupán annyiból, hogy emberek bizonyos csoportjainak az ide- vagy odatartozásáról, asszimilálódásáról vagy asszimiláltságáról valamilyen általános tételt vagy követelményt állítunk fel, vagy egyes csoportokat bizonyos statisztikai kritériumok alapján egyszerűen máshová sorolunk vagy másképpen nevezünk el.

Az asszimiláció folyamatát a legkülönbözőbb tényezők tehetik nehezebbé vagy könnyebbé: mindenekelőtt a régi közösség meghatározó erejének a foka, a két közösség közötti távolság nagysága, az új közösség vonzóereje, belső rendje és egyensúlya s viselkedése az asszimiláltakkal szemben stb. Mindezek alapján köztudomású, hogy könnyebb bolgárból szerbbé asszimilálódni, mint görögből hollandussá, és könnyebb szegényparasztból parasztgazdává vagy kiskereskedőből bankárrá asszimilálódni, mint parasztgyerekből főszolgabíróvá vagy kereskedőből dzsentrivé. Mindezzel kapcsolatban azonban szükséges az asszimiláció kérdése körül néhány szempontot közelebbről tisztáznunk.

Amikor jellegzetes vonásokról, asszimiláltak és asszimilálók sajátosságairól, azok változásáról, elhagyásáról és felvételéről {2-726.} beszélünk, akkor ezeket a fogalmakat két egymásba folyó, de mégis világosan különböző értelemben szoktuk használni. Az egyik oldalon áll a közös sajátságoknak egy bizonyos elemi, alapvető csoportja, melyek részben születési, alkati eredetűek, részben etnikai, kulturális, nevelési jellegűek, de mindenképpen olyanok, melyeknek megnyilvánulásai ösztönösek vagy ösztönösekké váltak. Ezekből áll össze egy-egy nemzet vagy más közösség profiljának az az elmosódó határú, de mégis kirajzolódó része, mely fizikai típusokban – nem egy fizikai típusban! –, temperamentumban, élettempóban, gesztusokban, kedélyben, humorban, zeneiségben, díszítő-, ízlelőösztönben, invencióban, munkatempóban mutatkozik meg. A közösségi sajátosságok másik csoportját viszont a közösségi magatartásformák, eljárások, nyelvezet, konvenciók, játék-, becsület- és érintkezési szabályok, hallgatólagos feltételek és követelmények, szolidaritás, példaképek, valamint – aktívabb, cselekvő, harci közösségeknél – közösségi célok, eszmények és fegyelem teszik ki. Ezek természetesen az alkat ösztönösebb elemeivel is sokszoros kölcsönhatásban állanak, de szó sincs arról, hogy csak azokból merítenének, hanem ugyanannyi vagy még nagyobb része van bennük nevelési, vallási, politikai rendszereknek, iskoláknak, történeti tapasztalatoknak, megrázkódtatásoknak, tanulságoknak, társadalmi vezetőknek és példaképeknek, egyszóval egy csomó olyan dolognak, amelyek részben másféle típusok hatásait, részben pedig ezeken felül álló egyetemes emberi hatásokat is jelentenek. A közösségi sajátságok e két csoportja között a határ természetesen folyékony, bizonyos azonban, hogy a sajátságoknak azt a tömegét, melyhez asszimilálódni lehet és kell, elsősorban az utóbbiak adják meg. Asszimilálódni nem annyit tesz, mint minden jellegzetes vagy felismerhető tulajdonságot letenni, megkülönböztethetetlenné, „tősgyökeres”-sé válni; ez nem lényege, legfeljebb késői és esetleges kísérőjelensége az asszimilációnak. Asszimilálódni annyit tesz, mint egy valóságos, eleven közösség életének a folyamatában benne élni, magatartásformáit, konvencióit és követelményeit ismerni, gyakorolni és vállalni. Ettől megmaradhat {2-727.} valakinek a jellegzetes orra, jellegzetes konyhája, jellegzetes élettempója, jellegzetes szólásformái, idegen szavai, vagyis megmaradhat mindaz a fizikai és etnikai adottsága, aminek társadalomszervezeti jelentősége nincs vagy kevés. Azok a tulajdonságok, melyek valóban születési vagy etnikai adottságok, aránylag igen ritkán jelentkeznek úgy, mint az asszimilációnak az asszimilálódni kívánó lelkivilágában lévő akadályai, hanem sokkal inkább úgy, mint a környezet ellenségességének, előítéletének és elzárkózásának a támpontjai, mint az elzárkózás keresztülvitelére alkalmas elhatárolások és korlátok. Ezek tehát elsősorban úgy válnak akadályaivá az asszimilációnak, hogy a közösségi érdekek vagy magatartásformák összeütközése után s annak következtében a környezet ezeknek az adottságoknak valamelyikéből csinál valami sorompót vagy korlátot, mint pl. a néger bőrszínéből vagy a zsidó nagymamából. Az asszimilálódó oldaláról eredő nehézségek nem annyira a születési és etnikai vonások formájában jelentkeznek, mint inkább a közösségi együttélés, közösségi együtt munkálkodás, közösségi lehetőségek kezelése terén kialakult magatartásformákban, melyeket fentebb a zsidóság és környezet viszonyában leírtunk, s amelyek éppen nem születési, faji, hanem nagyon is társadalmi, történeti eredetűek. Ami természetesen nem akadályozza meg, hogy adott esetben nagyobb súrlódások forrásaivá válhassanak, mint a valóban születési vagy etnikai vonások. Ezek a társadalmi magatartásformák azok, amelyek, ha történetesen szemben állanak a környezet magatartásformáival, valóban az asszimilációt állandóan zavaró súrlódásokat okozhatnak, anélkül hogy statikus és kizárólag egy embercsoportot jellemző s az asszimiláció lehetőségét eleve megszüntető vonások volnának.

Az asszimilálódás során elsajátított magatartásformák és konvenciók között a legelemibb szokásokon kívül első helyen áll a nyelv felvétele, ami más nyelvűek asszimilációjának, főleg nemzeti közösségeknél, az első és kiinduló lépése szokott lenni. Azonban a nyelv és a legelemibb szokások felvétele önmagában csupán akkor asszimilál, ha egyébként más közösségi vonatkozásokban {2-728.} nagyobb mértékű azonosság vagy azonosulás már fennáll. Viszont ritkán ugyan, de elképzelhető asszimiláció, főleg soknyelvűségre alapozott és arra berendezett közösségekben és csoportokban, nyelvi hasonulás nélkül is.

Szólottunk előbb az új közösség szolidaritásába való bekapcsolódás jelentőségéről. Ezt megint csak nem úgy kell értenünk, hogy az asszimiláció lényege az, hogy az asszimilált most már csak az új közösség tagjaival „tart össze”, azokat pártolja, azokkal szemben elfogult, a maga régi közösségének a tagjaival pedig nem. A szolidaritás kérdése nem ilyen absztrakt szembeállításokban, hanem egészen más, konkrét közösségi szerkezetekben válik gyakorlativá. Az asszimilációt önmagában nem akadályozza az, hogy asszimilált, beolvadt egyének vagy csoportok akár hosszú generációkon keresztül is megtartják nemcsak a bizonyos fokú különállás tudatát, hanem összetartásukat, egymás pártolására, előrevivésére, anyagi segítésére való készségüket, egymás iránti elfogultságukat, ahogyan ezt skótoknál, korzikaiaknál, székelyeknél és többek között zsidóknál is láthatjuk. Az új közösség szolidaritásába való bekapcsolódás nem ezen múlik, hanem azon, hogy az asszimiláltak az új közösség ama kisebb, valóságos közösségeiben, melyeknek részeseivé lettek, magukévá teszik-e azok eljárásainak, vállalkozásainak, harcainak, szabályainak a belső értelmét és céljait, avagy pedig azokat pusztán megtanulva, csupán eszköznek nézik-e a maguk másféle szolidaritásának a szolgálatában; azaz meghamisítják-e. Az asszimiláltak összetartása, elfogultsága, hazabeszélése nem azzal válik végzetessé és az asszimilációt gátlóvá, hogy túllépi a tárgyilagosság kereteit – az emberek túlnyomó többsége egész életét a tárgyilagosság keretein kívül tölti –, hanem akkor, amikor deformálja, céljaiból és értelméből kifordítja azokat a közösségi szerkezeteket, melyeken belül érvényesül.

Az asszimilációt nehezítő és könnyítő tényezők közül azonban külön ki szeretnék emelni egyet, melyről kevés szó esik azokban a gondolatmenetekben, melyek mindig az asszimiláltban lezajló közösségi és lélektani folyamatokról beszélnek. Az asszimiláció {2-729.} legdöntőbb, legfontosabb, leginkább könnyítő s adott esetben leginkább nehezítő tényezője az asszimiláló közösség belső rendje és egyensúlya, mert hiszen az asszimiláció egész folyamata ennek a közegén belül, ennek a meghatározó feltételei között zajlik. Minden közösség nyíltan vagy hallgatólagosan megszabja az asszimiláció feltételeit, melyek nem mindig könnyűek, sőt zártabb és szűkebb közösségeknél lehetnek kicsinyesek és szándékosan megnehezítettek; az a mód, ahogyan e feltételek alapján valakit befogadnak vagy be nem fogadnak, nem mindig barátságos, sőt néha egyenesen kíméletlen; lehet, hogy az asszimiláló társadalom nagyon sokáig sokféle bántást tartogat az asszimilált számára, azért, mert nem úgy köszön, nem úgy hangsúlyoz, nem úgy vitatkozik, és nem úgy intézi kereskedelmi vagy egyesületi ügyeit, ahogyan ezt ott elvárják. De komoly belső életű és komolyan egyensúlyozott közösségben az asszimiláció feltételei mindig világosak és határozottak, komoly közösség azt, akit egyszer befogadott, meg is védi, egyszóval: komoly közösség semmiben s így ebben sem csal. Az asszimiláló közösség közösségi életének és társadalmi formáinak őszinte, rendezett, összhangzatos avagy hazug, ellentmondó, összhangtalan volta tehát talán a legdöntőbb tényező abban, hogy az asszimiláció folyamata egyenessé és tisztává avagy ellentmondóvá és bizonytalanná válik-e.

A ZSIDÓK EGYÉNI ASSZIMILÁCIÓJÁNAK ÚTJAI ÉS PROBLÉMÁI

A zsidók asszimilációja, akár egyéni, akár együttes, nem lehet és nem is másféle folyamat, mint bármiféle asszimiláció. A zsidók egyéni asszimilációja a zsidóemancipáció előtt is, különösen pedig azóta a legkülönbözőbb pontokon folyt és folyik, természetesen nem önmagában a levegőben, hanem mint minden asszimiláció, valamilyen valóságos, konkrét társadalmi közegen keresztül. Ilyen közelebbi asszimilációs közeg, kisebb, konkrét közösség nem egy, hanem nagyon is sokféle volt és van: a megkeresztelkedés, a kereszténység vallási közösségeibe való belépés, az európai szabadgondolkodás közösségeiben és köreiben való {2-730.} részvétel, erős és intenzív belső életű termelési, szakmai, foglalkozási, intellektuális és munkaközösségekbe való beletartozás, egy ország irodalmi, tudományos és művészeti közösségeiben való alkotó munka vagy részvétel, politikai és társadalmi mozgalmakban való részvétel, közszolgálat, társas élet, iskola, vidéki élet, összeházasodás, barátság, személyes kapcsolatok stb. Legerősebb asszimiláló közegek voltak Európa-szerte: a megkeresztelkedés, az iskola, az ún. társadalmi élet (ameddig jelentősége van vagy volt), a szakmai közösségekben, főleg a szellemi életben való részvétel és – időrendben utoljára, de jelentőségében mind döntőbben – a munkásmozgalom.

A zsidók asszimilációja mindezeken a csatornákon keresztül szüntelen folyt és folyik. Az, hogy azért a zsidó asszimiláció az asszimiláció nehezebb esetei közé tartozik, köztudomású. Nehezítő tényezője az asszimilációnak a régi zsidó közösség kötőerejének a nagy volta, az az erős vallási, nemzeti, értelmi és erkölcsi öntudat és kultúra, mely a zsidóságban a fölény és kiválasztottság érzését és tudatát változó eszmei megalapozás mellett is ébren tartotta. Bizonyos értelemben nehezítő tényező az erkölcsi leértékelés árnyékában kialakult zsidó helyzet lélektani terhe is, mely tovább követi egy ideig azokat is, akiket a közösség összetartó ereje és öntudata nem fog már, sőt néha éppen azokat legerősebben; ez előreviszi ugyan az asszimiláció szándékát, ugyanakkor azonban meg is terheli az asszimiláció folyamatát azzal, hogy a régi közösség elhagyásának és az új felé való orientálódásának a motívuma sok esetben nem annyira vagy nemcsak egy új közösség vonzása, hanem az erkölcsi kisebbrendűség, születési hátrányosság és közösségi elszigeteltség terhével megterhelt régi közösség taszítása is.

Szemben ezekkel a nehézségekkel, melyek elsősorban a zsidók lelkivilágában jelentkeznek, ott állanak s rendszerint sokkal nagyobb súllyal állanak ott azok a nehézségek, melyeket a környező közösségek viselkedése állít az asszimiláció elé. A környező közösségek ugyanis, akár inkább, akár kevésbé zártak, azért a zsidóellenes előítéletnek és a zsidóság és környezet egymáshoz {2-731.} kialakult viszonyának az eredményeképpen a zsidók számára mindig egy vagy több fokkal elzárkózóbbak, mint mások számára.

Az asszimilációnak azonban mind a zsidók, mind a környezet oldalán nemcsak abban adódik nehézsége, ahogyan bármelyikük az asszimiláció és a közösségi hovatartozás kérdésében kifejezetten vagy tudatlanul állást foglal. Nem kevésbé nagy nehézsége az asszimilációnak az emberi és közösségi magatartásformáknak fentebb leírt aránylagos különbözősége a közösségi lehetőségek használata terén, a társadalmi értékrenddel szemben való állásfoglalás terén és a fölény és alávetettség feszültségéből származó elégtétel-kereső gesztusok terén. Ezek a magatartásformák aránylag barátságos környezetben is könnyen és gyorsan felkeltik a különbözőség és idegenség benyomásait, s a zsidóellenes előítélet képzeteinek az ismert volta pedig mindig alkalmat és lehetőséget jelent arra, hogy konkrét súrlódások és eltérések azonnal és más hasonlóknál gyorsabban kapjanak elvi és általános értelmet és értelmezést.

Ennek alapján szoktak többé-kevésbé kikerülhetetlen zsidó sorsról és ebből következőleg az asszimiláció reménytelenségéről s a zsidó öntudat szükségességéről beszélni. Meglehetősen részletesen megfigyeltük azt a helyenként tragikus folyamatot, melynek során a zsidó helyzetek fennmaradása a zsidó magatartásformák fennmaradását okozza, viszont a zsidó magatartásformák fennmaradása a zsidóellenes előítélet segítségével a környezetben aránytalanul hátrányos reakciókat vált ki, s ezzel a zsidó sors folytatódását idézi elő, vagy abban legalábbis részes. Ez, szerencsétlen társadalmi és környezeti adottságok mellett, circulus vitiosus-szerűen állandósít olyan helyzeteket, amelyeket ha akarunk, valóban nevezhetünk zsidó sorsnak, de csak akkor, ha nem tulajdonítjuk ennek a szónak a kikerülhetetlenség értelmét, sem misztikus, sem társadalmi alapon. Súlyosan félrevezető volna ugyanis valami benne rejlő kikerülhetetlenségként megfogalmazni egy olyan közösségi helyzetet, amiben a környezet előítéletének oly nagy része van, még ha nem is fogadjuk el, hogy ez {2-732.} az egyetlen oka. Az pedig egyenesen rosszhiszeműség, ha a zsidó sors kikerülhetetlenségének bizonyítékául felhasználjuk azt, hogy a 20. században akadt egy őrült politikai ideológia, amely az emberek zsidó leszármazását nagyanyáig és dédanyáig előkaparta, s az ilyen módon együvé kerülteket a közös szenvedés, a közös életveszedelem és a közös pusztulás sorsközösségébe kényszerítette bele. Akik ezen keresztülmentek, valóban bizonyos vonatkozásban egy közösséggé lettek, s mint minden üldöztetésnél, itt is sok példája van annak, hogy ezek hatására a közönyösek tudatossá válnak, a félutas asszimilánsok visszafordulnak, sőt a máshová asszimiláltak disszimilálódnak és visszatérnek. Ez azonban nem a zsidó eredet benne rejlő végzete, hanem olyan konkrét történeti megpróbáltatás vagy megpróbáltatások hatása, melyet más megpróbáltatások, más közösségek, más folyamatok ugyanúgy keresztezhetnek és ellensúlyozhatnak is. Éppen ezért túl messze mennek az általánosításban és a következmények levonásában azok a cionisták és humánus zsidókorholók, akik akár az üldöztetések okából, akár az asszimiláció kilátástalanságának más okára hivatkozva a zsidó nemzeti és közösségi öntudat nyílt vállalását tartják mindenki számára az egyedüli önérzetes és emberhez méltó álláspontnak. Akik ezt állítják, nem veszik figyelembe, hogy a zsidó öntudat és közösség mellett való színvallás nem egy egyszerű, magától értetődő, ténybeli közösségi hovatartozás vállalása, hanem egy sokszoros nyomás alatt kialakult, sokfelől korlátozott és erkölcsileg leértékelt történeti helyzet dicsőséggé emelése, tehát egy kifejezetten patetikus, szenvedélyes állásfoglalás, amihez vagy van kedve valakinek, vagy nincs. Az üldöztetéseknek az öntudat megerősödése csak az egyik láthatóbb és kifejezettebb következménye: ugyanakkor azonban nem kevésbé bekövetkezik a közösségből való menekülés ösztönének a növekedése is. Azonkívül, bármennyi sérelem lehetőségét is tartogatja a környezet az asszimiláltak számára, ezek tekintélyes része nagyon erősen belegyökerezett a maga környezetébe, de még a kevésbé meggyökeresedett része is nagyon erősen elszakadt a zsidó közösségtől. Nem igaz {2-733.} tehát, hogy csak fel kell fedeznie magában a soha meg nem szűnt zsidó öntudatot, s máris egyenesben van. A valóságban az asszimiláltak, a félig asszimiláltak, sőt a disszimiláltak számára is a zsidó közösségbe visszafelé legalább olyan nehéz és hosszú az út, vagy még nehezebb és hosszabb, mint az asszimiláció folytatása és befejezése vagy más irányú asszimiláció elkezdése irányában.

AZ ASSZIMILÁCIÓ ÉS ÖNTUDATOSODÁS FELEÚTJÁN ÁLLÓ ZSIDÓSÁG

A zsidóságnak azonban Európa-szerte volt és van egy igen tekintélyes, sőt aránytalanul nagy része, mely megtanulta a környező társadalom nyelvét, és elhagyta a rítus feltűnőbb szokásait, elhelyezkedett a környező társadalom egyes – nem összes – foglalkozásaiban, legelsősorban a világvárosi kereskedelmi életben, anélkül azonban, hogy valamennyire is kilépett volna eddigi emberi és társadalmi környezetéből, s valamilyen közelebbről asszimiláló konkrét közösség életébe belekerült volna. Különösen így volt ez Közép-Európában, ahol a kapitalizmus elegendően erős belső előzmények híján nőtt hirtelen, gyarmati módon naggyá; azokban a kereskedelmi és ipari szakmákban tehát, amelyekben a zsidók elhelyezkedtek, nem volt egy már azelőtt is meglévő asszimiláló környezet, hanem éppen ellenkezőleg, ez az elhelyezkedés e szakmák régi s az új helyzethez viszonyítva primitív közösségeinek a felbomlása után s azok felbomlása árán történt. Így létrejött egy aránylag nagyszámú zsidó társadalom, melyet némi laza üzletféli kapcsolatokon kívül sem személyes kapcsolatok, sem erősebb iskoláztatás, sem szakmai keretek, sem különösen erős közösségi, politikai élmények nem mozdítottak ki lényegesen addigi emberi, társadalmi és közösségi környezetéből: élete az európai nagy világvárosokban továbbra is a maga régi környezetében folyt, a közösségi hovatartozás konkrét tapasztalatainak minden különösebb megváltozása nélkül. Belsőleg távolról sem volt egységes ez a társadalom, sőt szorosan tagolt volt; a régi zsidó társadalom arisztokratáitól kezdve újgazdagokig és névtelenekig, vagyonos polgároktól az örökös szegénység mélységeiben {2-734.} élőkig, szolid egzisztenciáktól az emberi és erkölcsi lehetőségek határán élő és kereső legobskúrusabb egzisztenciákig, a környező országokban komoly gyökereket eresztettektől a beolvadást hangsúlyozottan dokumentálókig – az antiszemiták és cionisták által egyforma megvetéssel emlegetett asszimilánsokig – mindenféle volt közöttük, s életformában, ízlésben, erkölcsi felfogásban a legszélsőbb végleteket foglalta magába. De minden heterogeneitása mellett is egészében túlontúl elszigetelt volt az élete ahhoz, hogy a környező társadalom megfelelő csoportjainak minden további nélkül része lett volna, s a környezet nagyobb része számára egységként jelentkezett. Így aztán gyakorlatilag mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehetett tapasztalati adalékot találni ebben a tömegben, s ugyanúgy volt igaz és nem igaz azt mondani róla, hogy jólét és prosperitás általa jönnek az országba, mint azt, hogy parazitaként szívja az ország vérét; mert valóban a kapitalizmus gazdasági készségeinek és képességeinek igen jelentékeny mennyiségét hordozta, de ugyanakkor európai összehasonlításban is kétségtelenül irreálisan sok spekuláló, felesleges és ráadásszerű egzisztenciát foglalt magában. Az egész tömeget sok apró jellegzetesség mellett néhány nagy negatívum fogta össze: az, hogy a zsidó állapotból kifelé gravitált, de azt azért egészen elhagyni sem akarta: az, hogy valami kárpótlást keresett emancipáció előtti helyzete hátrányaiért, s ezt elsősorban vagyoni síkon, hajlamai szerint vagy a szolid polgári jólétben, vagy a szívós, fáradságos pénzkeresésben, vagy a hirtelen meggazdagodásban találta meg; az, hogy híve volt a szabadelvűségnek, anélkül hogy erőteljesebben részese lett volna annak a fejlődésnek, mely az európai tömegek gyors vagy fokozatos felszabadulása felé haladt; az, hogy ragaszkodott ahhoz az országhoz, melyben élt, anélkül hogy annak közösségi tudatában, problémáiban, életében és céljaiban mindenestül benne élt volna. Az egész tömeg mibenléte, összetartó erői, belső értékmérői, tehetségei, erényei és hibái sem önmaga előtt, sem a környezet előtt soha igazán határozott és ugyanakkor reális formát sem vettek fel, hanem még a sok formátlan társadalmi {2-735.} képződményt ismerő Közép-Európában is egyike volt a leghatározatlanabb körvonalú, legamorfabb csoportoknak.

E vonatkozásban érdemes megemlíteni ennek a közbülső helyzetben lévő csoportnak a zsidó vallás neológ árnyalatának a kialakulásával való kapcsolatát. Semmi illetékességem nincs arra, hogy e neológ árnyalat vallási jelentőségéhez és vallási élményeinek a minéműségéhez hozzászóljak. Szó sincs arról, hogy a neológ árnyalat már a maga belső tartalmánál fogva szükségképpen átmeneti, felemás állapot volna, mert nagyon sokan vannak, akiknek a számára egy nagyon is tudatosan és tisztán vállalt és végiggondolt helyzet: egyrészt azok számára, akik benne a zsidó vallásnak nem egy könnyebb, hanem egy tisztultabb formáját keresik és találják meg, másrészt azok számára, akik a zsidó vallási, erkölcsi vagy intellektuális hagyomány ápolását úgy tűzik ki maguk elé, hogy ezenközben a környező európai kulturális és közösségi élet teljességében benne akarnak élni, és nem óhajtják sem az egész zsidóság számára, de különösen a maguk számára azt, hogy a zsidóság ismét visszaalakuljon egy társadalmi, politikai és harci közösséggé, annak minden szenvedélyével és viszontagságával. Ezek lehetséges és tiszta álláspontok, de elsősorban olyanok számára, akik valami módon a „szellemi elit” életformájában élnek. Nagyobb tömegekre nézve azonban a neológ árnyalatra való áttérés elsősorban annyit jelentett, hogy eltörli a zsidósághoz való tartozás különösen feltűnő és megkülönböztető vonásait, anélkül hogy teljesen szakítana a zsidó közösséggel. Vagyis, éppen úgy, mint a megkeresztelkedés, elsősorban társadalmi folyamatoknak vallási eljárások és vallási kategóriák segítségével való kifejezésére szolgált: az a zsidó közösség teljes elhagyására, ez a zsidó közösségben való félig való benne maradására.

Erről a közbülső állapotban levő tömegről olyan környezetben és olyan történeti pillanatokban, mikor a zsidók helyzete nem látszott különösen problematikusnak és válságosnak, nehéz lett volna megmondani – s a kérdés nem is volt érdekes –, hogy itt lagymatag öntudatú zsidókról vagy a környezethez való együttes {2-736.} asszimiláció útján éppen elindult izraelita hitű állampolgárok tömegeiről van-e szó. Sehol sincs megírva az, hogy ha egy embercsoport nem tartozik éles elhatároltsággal és nagy érzelmi hőfokkal valamely nemzeti közösséghez, már önmagában bajok forrása volna. A világ jó része, pl. a Közel-Kelet, még ma sem él nemzeti keretekben, hanem közösségi hovatartozás tudatával kisebb vagy más keretek felé fordul, viszont meglehetős érzelmi közönyben él azzal az államhatalommal szemben, amelyhez egyébként különösebb ellenállás nélkül tartozik. Sőt nemcsak Keleten, hanem nyugodtabb fejlődésű nyugat-európai országokban is élnek olyan csoportok, melyeknek közösségi hovatartozási tudata eléggé híjával van annak a nagyfokú politizáltságnak, mely a nemzethez való tartozást jellemzi, pl. genfiek, neuchâteliek,32 wallisiak,33 Normann-szigetiek,34 walesiek, Feröer szigetiek,35 akik elég derült és gyanútlan érzelmi távolságban élnek a svájci, brit vagy dán nemzettel szemben, melynek politikailag tagjai.

A zsidók helyzete azonban még a legnyugodtabb időkben sem volt olyan szilárd, derült és gyanútlan, mint a fentieké; a közép-európai nemzetek kiélesedő ellentétei és zsákutcái közepette pedig mind kevesebb tér maradt ilyen közbülső állapotok számára, mind kritikusabbá vált ennek a rétegnek a helyzete, és mind döntőbb kérdéssé vált, hogy hova sorolható, hova csatlakozik, illetve hova sorolják. Mi jót vagy mi rosszat el nem mondtak róla, aszerint hogy mit akartak kihozni belőle: az asszimiláció programszerű hirdetői szerint a törhetetlen hazafiak tömör falanxa, mely szigorúan és dacosan nem hajlandó a zsidóellenes intézkedések ellen semmiféle nemzetközi fórum, pláne zsidó fórum előtt panaszkodni; a formális liberális demokrácia hirdetői szerint egy elvhű és tudatos ideológiájú demokrata tömeg, melynek az a hivatása, hogy a polgári fejlődésben elmaradt Közép- és Kelet-Európában a nyugat-európai polgárság nagy szerepét hordozza, vagy legalábbis e szerepben döntően részt vegyen; az antiszemiták szerint egy ördögi maffia, mely tudatos ravaszsággal csinál egyszerre álasszimilációt és zsidó összetartást {2-737.} avégből, hogy az országot, melyben lakik, minél alaposabban kiszipolyozhassa; végül a cionisták ugyanehhez az apái hitét el nem hagyott tömeghez fordultak, hogy fedezze fel magában a szunnyadó zsidó öntudatot, és álljon a zsidó nemzeti öntudat és zsidó államalapítás nagy ügye mellé. A valóságban ez a tömeg a tizedrészét sem tudta hordozni és véghezvinni annak, amit ellenségei és hívei ráköltöttek. Túl izoláltan élt az amúgy is agyontagolt és közös öntudat nélküli közép-európai társadalmakban ahhoz, hogy frázisokon és a közvetlen környezetéhez való ragaszkodáson kívül egy országos, nemzeti közösségi tudatnak túl sok tartalma lett volna számára; túl kevés önbizalma, emberi öntudata és társadalmi tekintélye volt ahhoz, hogy a polgárság szerepét nemcsak életformában és életnívóban, de társadalmi funkcióban is eljátszhassa; nagyon is széteső, tervtelen és jellegtelen társadalom volt, semhogy igazi terve és akciója lett volna, még kevésbé tudott volna egy ördögi kettős játékot végigjátszani, amit az antiszemiták tulajdonítottak neki; s végül túl óvatos, tekintélytisztelő, jólétet kereső s helyenként sznob volt ahhoz, hogy egy olyan patetikus valamihez, mint a cionizmus, csatlakozzék.

A ZSIDÓSÁG EGYÜTTES ASSZIMILÁCIÓJÁNAK PROBLÉMÁJA

Ezzel a közbülső állapotban lévő tömeggel szemben vetődik fel igazán az asszimiláció és zsidó öntudat problémája. Az a szokványos kérdés, hogy lehetséges-e az asszimiláció, és lehetséges-e külön zsidó nemzeti öntudat, ostoba és értelmetlen, ha az egész zsidóságra, egyénileg asszimilálódókra és öntudatos zsidókra is érvényes módon akarjuk felvetni, mert hiszen miért ne volna akár egyik, akár másik lehetséges? Ellenben értelmes és lehetséges kérdéssé válik, ha erre a közbülső állapotban lévő tömegre nézve vetjük fel, mert ez egyszerre mutatja mind a kettőnek a lehetőségét is és az alig leküzdhető nehézségeit is. Az a sok haszontalan érv, melyet az asszimiláció lehetősége ellen vagy a zsidó nemzeti öntudat lehetősége ellen fel szoktak hozni, valójában mind e közbülső állapotban levő amorf tömeg összhangtalanságából {2-738.} meríti a maga példáit, s a zsidóság helyzetére vonatkozó szó-, eszme- és érvanyag óriási százaléka ennek a közbülső állapotban lévő tömegnek a problémájára van szabva.

Az igazi probléma ezzel a tömeggel kapcsolatban az, hogy lehet-e, volt-e, van-e és lesz-e ezeknél együttes, globális asszimiláció, várható-e, hogy a környezet nyelvét beszélő és a szigorú rítust elhagyó zsidóság egészben úgy asszimilálódjék, hogy közösségként együtt marad, de ennek a közösségnek a jelentősége egy bizonyos vallási, eredetbeli és rítusbeli tradíció ápolására korlátozódik. Ilyenre nem egy példa van: Európában számos, eredetileg teljesen izolált életű rítusközösség létezett, melynek jelentősége a szekularizáció modern folyamata során tisztán vallási térre szorult vissza. Katolikusok Angliában és Hollandiában, protestánsok Franciaországban és Magyarországon, mohamedánok Jugoszláviában az utóbbi száz évben lettek vagy a szemünk előtt lesznek csaknem etnikailag zárt közösségből merőben vallási s bizonyos fokon életstílusbeli különbségekké; vagy ott van a teljesen más etnikumú erdélyi örménység esete, melynek a magyarságtól való különállása kétszáz év alatt merőben istentiszteleti és vallásszervezeti különbséggé redukálódott.36 Az izraelita valláshoz való tartozás mindenesetre már annak idején is ezeknél erősebben meghatározó és erősebb különállást jelentő tényező volt, ahol a vallási és etnikai elemek egymással szorosabban kapcsolódtak, és másoktól élesebben elhatárolódtak; bár más vallási közösségeknél is döntő összetartó szerepet játszik a tisztán vallási vonatkozások mellett az összetartozás társadalmi, közösségi, leszármazási hagyománya, de a zsidó vallásnál – már magánál a vallás elvi és történeti tartalmánál fogva is – a tisztán vallási elemek és a közösségi összetartó elemek egymáshoz való aránya oly mértékben eltolódott a közösségi elemek irányában, hogy izraelita vallási tudat zsidó közösségi (rítusközösségi, kisebbségi, nemzeti) tudattól függetlenül úgyszólván elképzelhetetlen. Ez mindenesetre meglassítja az együttes asszimiláció folyamatát, és nagymértékben függővé teszi a zsidóság nagy tömegű vagy szétszórt elhelyezkedésétől, a zsidóság és környezet {2-739.} társadalmi, politikai és szellemi áramlataitól és mindenféle történeti viszontagságtól. Lehetetlenné azonban nem teszi, amint azt látjuk nyugodt fejlődésű országokban vagy vidéken vagy bárhol, ahol a zsidóság szilárd feltételek között és békességes környezetben él. Modern antiszemitizmus, modern zsidóüldözések, modern zsidó öntudat azonban mind abban az irányban hatnak, hogy a zsidók közössége, még neológ árnyalatában is, lényegesen több, érzelmileg kötőbb és közösségileg együtt tartóbb valami legyen, mint amennyi kötőerőt szekularizált évszázadunkban a vallási hovatartozás jelent. Ugyanezek a tényezők okozzák azt is, hogy megjelenik, főleg antiszemita kilengések, zsidóüldözések után a disszimilált zsidó típusa, azé, akit többé-kevésbé eredményes asszimiláció után érnek olyan inzultusok, melyek asszimilációjának lendületét megtörik, értelmét kétségessé teszik, anélkül hogy viszont a zsidó öntudathoz való visszatérésre indítanák. Így jön létre az a helyzet, hogy szerencsétlen feltételek mellett a zsidóság nem kis részénél az eredeti közösségbe való tartozás és az asszimiláció közötti átmeneti lebegés állapota – mely minden asszimiláció természetes kísérőjelensége – nemcsak meghosszabbítódik, hanem tartósabb állapottá válik.

Nem mondhatjuk tehát, hogy a zsidók együttes asszimilációja mindenütt meghiúsult, vagy előbb-utóbb meg fog hiúsulni; csak éppen a valószínűsége csökkent meg, s az asszimilációs optimizmus rendült meg bizonyos körülmények között, főleg Közép-Európában, bevallottan vagy be nem vallottan, zsidókban és környezetben egyaránt. Azt kell tehát mondanunk, hogy a zsidóságnak ez a közbülső állapotban lévő tömege mostanában kívülről és belülről nemigen van olyan impulzusoknak kitéve, melyek a maga közbülső állapotának a fenntartása mellett a környezethez való lassú és fokozatos hasonulás reményével töltik el. Hanem sokkal inkább olyanoknak, melyek a zsidó közösségre való tekintet nélküli gyors ütemű asszimilációnak vagy a zsidó nemzeti vagy kisebbségi tudat nyílt vállalásának az alternatívája elé állítják. Most foghatjuk meg, mit jelent az a tétel, hogy a zsidók asszimilációja teljes csak a megkeresztelkedéssel lehet. Mindenekelőtt {2-740.} szögezzük le, hogy a megkeresztelkedéssel egy tekintet alá eső lépés az is, ha valaki felekezet nélküli szabadgondolkodóvá vagy kommunistává „tér ki”, a hangsúly tehát nem a megkeresztelkedésen, hanem a zsidó vallási közösség elhagyásán van. A tétel nem igaz még ebben a formájában sem; ellenben igaz az, hogy a zsidó vallási környezetben benn maradni az adott közép-európai környezetben feltétlenül annyit jelent, mint olyan közösségi hatásoknak, szolidaritási igényeknek s egyidejűleg a környező nem zsidó társadalom részéről olyan elutasítások lehetőségének kitéve lenni, amik a zsidósághoz való tartozást konkrétnek és élményszerűnek, a környező nemzethez való tartozást pedig könnyen üresnek és fiktívnek tüntetik fel. S e tekintetben határozott különbséget jelent a vallási szervezetben megjelenő zsidó közösség tagjainak lenni vagy pedig ilyen tagság nélkül a zsidó eredetet csupán egy leszármazási adatnak tudni. A fajelmélet hosszú uralma alatt, mely teljesen azonos lábon kezelte és így azonos helyzetbe hozta a zsidó származásúakat a zsidó vallásúakkal, elszoktunk e különbség megfelelő értékelésétől. Lehetnek és ezrével vannak izraelita vallásukhoz ragaszkodó magyarok, románok vagy egyebek; de ami leszármazóikat illeti, e vidék éles és békétlen levegőjében minden generációban minden felnövő fiatal lelkéért újból kezdődik a harc, és mindegyik előbb-utóbb az elé az alternatíva elé kerül, hogy a környező nemzet vagy a zsidó kisebbség közösségét vállalja-e elsőrendűnek. Ez nem jelenti azt, hogy ez a közbülső állapotban lévő tömeg a közeljövőben gyors ütemben szétoszlik a két másik lehetőség irányában; még kevésbé azt, hogy ezt a szétoszlást valamiféle akcióval, pláne államhatalmi intézkedéssel siettetni, erőltetni vagy kényszeríteni lehet. Ez a szétoszlás feltehetőleg lassú ütemű lesz, s a közbülső állapot jelenségei újból meg újból fel fognak merülni, valószínű azonban, hogy mindinkább megszűnnek a zsidóság közösségi helyzetének jellegzetes kísérőjelensége lenni.

{2-741.} A ZSIDÓ ÖNTUDAT LEHETŐSÉGE ÉS PROBLÉMÁI

Ahogyan nem lehet vitássá tenni, hogy asszimiláció lehetséges és van, ugyanúgy nem vitás az sem, hogy zsidó nemzeti vagy kisebbségi öntudat is lehetséges és van. A külön jiddis nyelvet37 beszélő keleti zsidóság s általában a rítusközösség zártságában benne maradó zsidóság túlnyomó részben így fogta fel a maga helyzetét, és a modern nemzetiségi tagozódás kialakításával egyszerűen nemzeti kisebbségként lépett fel és lép fel. Ezenfelül a cionisták – a szintén idegen nyelvet beszélő, de külön nemzeti tudattal bíró írekhez hasonlóan – igyekeznek a hébert, a zsidóság holt nyelvét is feltámasztani, aminek Palesztinában van is jövője; nem azért ugyan, mintha a külön nyelv a nemzeti tudatnak és közösségnek nélkülözhetetlen feltétele volna, hanem a bevándorló zsidóság soknyelvűsége miatt. De a környező nemzetek nyelvét megtanult zsidóságnál is sok minden – gyakran a nyelven kívül minden – együtt van az önálló nemzeti, kisebbségi tudat kifejlődéséhez. A zsidó vallási tudat mindig is sokszorosan össze volt kötve nemzeti elemekkel, mindazokban tehát, akikben ezek erősen élnek, minden további nélkül kialakulhat – a vallási tényezők társadalmi összekötő erejének a gyengülésével – egy ennek helyébe lépő nemzeti tudat. Ott vannak végül azok is, akikben a zsidó közösséghez való tartozás tudatát a megkülönböztetések, bántalmak és üldöztetések váltották ki: a zsidó öntudat és cionizmus kialakulásában ennek kezdettől fogva része volt, a hitlerizmus közelmúltbeli zsidóüldözései pedig fokozott erővel hatottak ebben az irányban. Hogy a modern antiszemitizmus és zsidóüldözések nélkül kifejlődött volna-e zsidó nemzeti, kisebbségi öntudat és cionizmus, azt nehéz és nem is különösebben szükséges eldönteni; azt hiszem, hogy kifejlődött volna, mert a zsidó közösségben olyan közösségi összetartó tényezők hatnak – akire hatnak –, melyek nehezen halványodhatnak egyszerű istentiszteleti és vallástani elemekké. De akármilyen arányban vett is részt a zsidó öntudat kialakulásában a zsidó hagyomány és a zsidó szenvedés, ma a zsidó nemzeti öntudat Izraelben és azon kívül széles tömegekben nem vitásan megvan. {2-742.} Nem akadálya a külön zsidó öntudatnak a zsidóság egyenetlen társadalmi és foglalkozási elhelyezkedése sem: ez csak annak nehézsége, hogy teljes társadalommá, állammá alakuljon, de nem annak, hogy külön nemzeti kisebbségi öntudat hordozója legyen.

E vonatkozásban nem látom, hogy az osztály nélküli társadalom felé haladó fejlődés döntően érintené a külön zsidó öntudat lehetőségét, és már önmagában az asszimilációt tenné kizárólagos és magától értetődő fejlődési úttá. Bizonyos, hogy kiegyensúlyozott osztály nélküli társadalmi rendben mindazok a kóros jelenségek, melyek a zsidókérdést és az antiszemitizmust központi társadalmi kérdésekké torzították el, megszűnnek, s a zsidók egyenetlen foglalkozási elhelyezkedése is sok ponton kiegyenlítődhetik. Egy ilyenfajta egyensúly kétségtelenül kedvezőbb feltétel az asszimiláció számára, mint a félrevezetően kiélezett és sehová nem vezető társadalmi zsákutcák világa. Amennyire azonban van igazság abban, hogy az antiszemitizmus a társadalmi fejlődés zsákutcáinak a kóros mellékjelensége, annyira téves volna ugyanilyen határozottsággal mondani, hogy a zsidó öntudat is kóros jelenség, mely az osztály nélküli társadalom kialakulása után értelmetlenné és tárgytalanná válik. Az osztály nélküli társadalom belső egyensúlya feltehetőleg elhárítja azt a veszélyt, hogy valakit kedve és akarata ellenére zsidóvá tegyenek, s csökkenti annak a valószínűségét is, hogy valaki ilyen üldöztetés hatására jusson el a zsidó öntudathoz, azonban az önként és spontánul vállalt zsidó öntudatot nem teszi sem tárgytalanná, sem értelmetlenné, hanem kinek-kinek hajlandósága szerint nyitva hagyja az asszimiláció és a zsidó öntudat közötti választás lehetőségét.

A zsidó öntudat nem jelenti szükségképpen a Palesztinába való kiköltözés szándékát, sőt nem jelent kifejezett cionista állásfoglalást, a zsidó államnak távolról való igenlését sem. Zsidó kisebbségi közösség elképzelhető zsidó állam nélkül is, éppen úgy, mint ahogyan a zsidó állam megalakulása nem írja elő az összes zsidók számára, hogy nemzeti kisebbséggé alakuljanak. {2-743.} Bizonyos azonban, hogy a külön zsidó öntudat kialakulásában és a zsidó közösségnek nemzeti közösség irányában való alakulásában döntő szerepe és serkentőereje van a zsidó államalapítás szándékának: enélkül a zsidó öntudatból jókora adag közösségi lendület és közösségi pátosz hiányoznék. Ebből a szempontból döntő fordulatot éspedig igen nehéz helyzetben bekövetkezett fordulatot jelent Izrael államának a megalakulása: a zsidó állam ezzel a megvalósulatlanság fényében álló ideálból fejlődő avagy veszendő valósággá vált. Ezzel kapcsolatban az államalapítás és államfenntartás képességeinek, beideigződéseinek és erényeinek a megszerzése annak minden viszontagságával és tandíjával a zsidóság előtt áll, s mindez nem egy türelmes és jóakaratú környezetben fog lezajlani, hanem a közvetlen arab környezet ellenségességén felül az új állam sorsát irányító hatalmak nagyobb részének több-kevesebb ellenérdeke és kedvetlensége közepette is.38 A világ közvéleménye ugyan egyelőre érzi a zsidósággal szemben fennálló erkölcsi adósságát, azonban éppen elég nehézség és érdek dolgozik a zsidó államalapítás ellen ahhoz, hogy ugyanez a világ szívesen fogadjon bizonyítékokat arra nézve, hogy ez az államalapítás nem kecsegtet sikerrel. A zsidóság oldalán pedig szintén sok minden együtt van, ami az államalapítás nehézségeihez hozzájárulhat, kezdve a lakosság elegendő egybe nem szokottságán, foglalkozási egyoldalúságán, együttes államfenntartási beidegződéseinek kezdeti voltán, s végezve azon a lelkiállapoton, mely a zsidóság irtózatos mennyiségű szenvedései után hajlandó úgy érezni, hogy neki az egész világ adósa, melynek vele szemben csak tartozása lehet, követelése nem. Mindennek következtében valószínű, hogy a zsidó államalapítás ügye az elkövetkezendő időkben meg fog érni néhány válságos pillanatot, ami vissza fog hatni világszerte a zsidó öntudat intenzitására is. Hosszú lejáratra azonban ez sem változtat azon, hogy valószínűnek, csaknem bizonyosnak tarthatjuk, hogy az önálló zsidó állam valamilyen formában megszilárdul, és hogy a zsidó nemzeti öntudat is világszerte megtartja vagy kialakítja a maga határozott körvonalait.

{2-744.} Nem jelenti mindez azt, hogy az ilyen kisebbségi öntudatú zsidóság oly mértékben izolálja magát országának közéletétől, ahogyan erőszakkal odacsatolt vagy más okból ellenséges kisebbségek szokták. Különösen nem jelenti ez azt, hogy az ország többsége a zsidó kisebbségi öntudat vállalását bárkire rátukmálhassa, vagy annak alapján bárkinek az ország közéletéből való részvételét elutasíthassa, vagy szorosan kisebbségi ügyekre szoríthassa. Jelenti ellenben azt, hogy a zsidó öntudat elfogulatlanabbul és nyíltabban jelentkezik, a maga érdekeit és követeléseit világosabban vállalja, nevezi és engedi nevezni zsidó ügynek, s kifejezésre juttatja a maga különbségét az asszimilálódni és az ország közéletében asszimiláltakként részt venni kívánóktól. Ennek alapján a környezet oldaláról is az eddiginél elfogulatlanabbul lehet zsidó kisebbségről, zsidó érdekekről, zsidó követelésekről, zsidó öntudatról beszélni és tárgyalni, szemben azzal a helyzettel, mikor a közbülső állapotban lévőkre való tekintettel ezekről a dolgokról vagy csak antiszemita éllel lehet beszélni, vagy kínosan körül kell írogatni őket.

Mindennek tisztázása után meglehetősen terméketlennek mutatkozik az a vita is, melyet a programszerű asszimilációt és a cionista vagy kisebbségi nemzeti öntudatot valló zsidók egymással folytatnak álláspontjaik „helyessége” tekintetében, abban a hiszemben, hogy az asszimilációt, illetőleg a zsidó öntudatot valló zsidóság csak akkor tudja a maga útját sikeresen végigjárni, ha a másik részt a maga táborába tereli, és tévedéséről mindenáron meggyőzi. Különösen az asszimiláció hívei hiszik azt, hogy az egész cionizmus és zsidó öntudat hangoztatása csak arra jó, hogy a sima asszimilációt megzavarja, s eggyel több okot adjon a környezetnek a zsidók lehetőségeinek korlátozására. Ez a beállítás teljesen és tökéletesen téves. Azok a zavaró momentumok, melyek az asszimilálódni akarókat a többi zsidóság oldaláról komolyan érték, akár a cionizmus előtt, akár a cionizmus megerősödése óta, nem a zsidó öntudat jelenségeiből adódtak, hanem az asszimiláció közbülső állapotában lévő s ott megakadt tömegek részéről: minden komoly hatást kiváltó érv, mely az asszimiláció {2-745.} lehetőségét és komolyságát kétségbe vonja, innen meríti a maga adalékait. A cionizmus és zsidó nemzeti öntudat, azzal, hogy ezt a közbülső tömeget mind nagyobb részben állásfoglalásra kényszeríti, az asszimiláció feltételeit, lehetőségét és útját nem nehezíti, hanem tisztázza és elősegíti. A kétféle álláspont szembeállítása tehát terméketlen, s „helyességük” semmiféle vitával el nem dönthető, mert ez nem helyesség, hanem érzelmi kötöttség, hajlam, szándék és konkrét lehetőség kérdése. A zsidók egy része asszimilálódott vagy asszimilálódni fog, a másik része határozott nemzeti vagy nemzeti kisebbségi öntudatra jutott vagy fog jutni: nyugodt környezetben az előbbi, szélsőséges környezetben az utóbbi lesz a nagyobb rész számára a tisztább és egyszerűbb lehetőség; s közben még a kettő közötti közbülső állapotnak is sokféle jelensége megmarad. Előbb-utóbb tehát a zsidóknak is, a környező világnak is meg s be kell látnia, hogy egyik alternatívát sem lehet akár csak erkölcsi kényszerrel is előírni és egyetlen lehetőségnek minősíteni.

A ZSIDÓ ASSZIMILÁCIÓ MAGYARORSZÁGI FELTÉTELEINEK HAZUGSÁGA ÉS ELLENTMONDÁSAI

A zsidó asszimiláció magyarországi története mindennél jobban illusztrálja, hogy bármennyi nehézsége származik is a zsidó asszimilációnak a zsidóság lélektani és társadalmi helyzetéből és zsidóság és környezet egymáshoz való viszonyából, az asszimiláció legdöntőbb könnyítő vagy nehezítő tényezője az asszimiláló közösség belső rendje és egyensúlya. A zsidókat környező társadalomnak azok a fejlődési zavarai, melyek, különösen Közép-Európában, az antiszemitizmus kialakulásában olyan súlyos szerepet játszottak, döntően hatottak abban az irányban is, hogy egy nem őszinte, ellentmondó közösségi álláspont és társadalmi gyakorlat alakult ki az asszimiláció kérdésében is. Mindeme ellentmondások és hazugságok végső oka ugyanaz volt, ami a közép-európai demokratizálódás, polgárosodás és liberalizmus belső hazugsága is volt: az, hogy úgy vetették fel mindezeket a kérdéseket, mintha a bukott forradalmak helyébe lépett néhány {2-746.} félutas alkotmányharccal és intézményi reformmal a közép-európai társadalmi fejlődés valóban elindult volna a fejlődés európai útján; s nem vettek tudomást arról, hogy teljes változatlanságában érvényben maradt az ember és ember minőségi különbségére alapított társadalmi szerkezet, társadalmi szemlélet és társadalmi gyakorlat, amelyeknek a megdőlése minden polgárosodásnak, minden demokratizálódásnak, minden társadalmi igazságtételnek s végül minden igazi zsidóemancipációnak s vele általában az asszimiláció lehetőségének is az előfeltétele.

De talán egyik közép- és kelet-európai országban sem volt az asszimiláló közösség belső világa oly összhangtalan s a zsidó asszimiláció ügye annyi hazugsággal és ellentmondással megterhelve, mint éppen Magyarországon. Mondhatnánk úgy is, hogy a magyar társadalom kezdettől fogva tisztességtelen, nem becsületes feltételek mellett asszimilált vagy ígért asszimilációs lehetőséget: egyaránt becsapta önmagát és az asszimiláltakat. Becsapta önmagát, mert az egész zsidó asszimiláció ügyét beállította a 19. századi magyar politika nagy illúziójának, az egész történelmi Magyarország nyelvi megmagyarosodásának a vágyképébe. Ezzel pedig az egész kérdés súlypontja az asszimiláció valóságos társadalmi folyamatáról átkerült a nyelvi különállás és politikai szeparatizmus tüntető feladására: ezért értettek asszimiláció alatt ettől kezdve nem mást, csak azt, hogy az asszimilált megtanuljon magyarul vagy akár ezt sem, csak azt, hogy a népszámláláskor magát magyarnak vallja. Ezért részesítette a millenniumi magyar társadalom túlzott ünneplésben az így felfogott asszimiláció jelenségeit, mindenekelőtt a valóban folyó városi német és zsidó asszimilációt, mert ezekkel erősítette azt a hiú reményét, hogy az egész ország megmagyarosodása egy évtizedekben mérhető és remélhető folyamat. Holott valójában a nemzetiségi paraszttömegeknél, amelyeknek területi elhelyezkedése a történelmi Magyarország megmaradásának lehetőségét döntően érintette, a nyelvi asszimiláció ettől továbbra reménytelen és kilátástalan maradt, viszont a városi német és zsidó asszimilációnak a történelmi ország fennmaradása szempontjából semmi {2-747.} jelentősége nem volt. Az asszimiláció megünneplésének azonban az amúgy is asszimilációra hajló városi németségre és zsidóságra felejthetetlenül vonzó és kecsegtető hatása volt, és beléjük rögzítette azt a – komoly és egyensúlyozott közösségeknél s az azokhoz való asszimilációnál elképzelhetetlen – felfogást, hogy az asszimiláció nem egy, elsősorban az asszimilálódókat érdeklő ténybeli folyamat, hanem valami nagy jelentőségű, dicséretre és elismerésre érdemes erkölcsi és nemzeti cselekedet. Ezért lett a magyarországi városi németség és zsidóság programszerűen asszimilánssá, azokban a tömegekben is, melyek valójában az asszimilációnak igencsak a legelején voltak; ezért lett az asszimiláció a maga valóságos folyamatától teljesen függetlenül oly mértékben egyetlen lehetséges és kötelező programja mindenféle hitbuzgalmi, társadalmi, kulturális és egyéb szervezeteiknek, ahogyan másutt sehol sem. Ezért emlegették a nagynémetek oly ingerülten Magyarországot a németség temetőjeként, s ezért tartották a cionisták a magyar zsidókat a világ legcsökönyösebb és legjavíthatatlanabb asszimilánsainak.

Előbb-utóbb azonban ki kellett derülnie, hogy az ily módon felfogott asszimiláció feltevései és feltételei hamisak, s ennek az önmagát becsapó ország mellett nem kevésbé becsapottjai maguk az asszimiláltak is. Különösen így volt ez a zsidóság esetében, amely, bármilyen széles körben folyt is a valóságos asszimilációja, azért túlnyomó részben a magyar nyelv megtanulásának és a népszámlálási vallomás megtételének a lelkes megünneplése után is pontosan ugyanabban a meglehetősen zárt társadalmi környezetben, ugyanabban a közbülső állapotban maradt, mint azelőtt, és valóságos asszimilációjának ugyanannyi belső és külső gátlás, nehézség és előítélet állotta útját, mint bárhol a világon. Sőt egyes vonatkozásban még több is. Mindezt tudva, nagyon felületinek fogjuk találni azokat a tételeket, melyeket a magyarországi zsidó asszimiláció elégtelen voltának okaiként több-kevesebb éllel meg szoktak állapítani: azt, hogy az állítólag asszimilált zsidók sajátságai túlságosan eltérnek a magyarság sajátságaitól, azt, hogy a külön zsidó közösség létezésének a hangos {2-748.} tagadása mellett a maguk összetartását és külön érdektudatát továbbra is megőrizték, és azt, hogy különös energiával vetették magukat az ország gazdasági, politikai és szellemi életében való térfoglalásra.

Ami a nemzeti sajátságokhoz való hasonulást illeti, mondottuk már, hogy e vonatkozásban különbséget kell tennünk egyrészt ösztönös, tudattalan vagy azzá vált fizikai, temperamentumbeli és etnikai adottságok és összetevők között, másrészt a közösségi élet magatartásformái és értékmérői között; s rámutattunk arra, hogy az asszimiláció kérdése nem az ösztönössé vált tulajdonságok területén, hanem a közösségi magatartásformák és értékmérők területén dől el. Márpedig a magyarságnak elsősorban az ösztönvilág és etnikum területén vannak eléggé megfogható sajátságai, melyek fizikai típusok, temperamentum, élettempó, gesztusok, zeneiség területén kirajzolták a magyarság egy bizonyos profilját, mely természetesen összetett és folyékonyan elhatárolódó, de még mindig lényegesen egyszerűbb, mint pl. a sokkalta összetettebb francia vagy angol. Szokás ugyan ezeknek a vonásoknak a létezését is kétségbe vonni azzal, hogy a magyarság eredendően keverék nép; azonban a Magyarországra bejött magyarság összetevői már a bejövetelkor vagy nem sokkal utána a közvetlen etnikai tapasztalat és köztudat számára megkülönböztethetetlenné váltak, s csak a tudomány ásta őket utóbb elő, ezzel szemben az azóta történt szláv, német, zsidó beolvadások eltérései típusok, temperamentum, gesztusok tekintetében a közvetlen etnikai tapasztalatban és köztudatban is eléggé ismeretesek. S az ezekben rejlő „alaptalan általánosítások” teljesen és tökéletesen ártalmatlanok, mindaddig, amíg nem felejtjük el róluk, hogy társadalompolitikai jelentőségük nincs. A baj azonban az, hogy a közösségi magatartásformák, szokások, fegyelem terén, ahol az asszimiláció igazában lezajlik, a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek; amennyiben voltak társadalmi és szellemi formái és értékmérői, azok a modern társadalmi átalakulások rázkódtatásaival szemben nem bizonyultak {2-749.} időállóknak, így a legutóbbi nemzedékekben teljesen és tökéletesen összezavarodtak. Nem azért, mert a magyarságba túl sok és túl nagy beolvadás történt, hanem pontosan fordítva: azért volt ez a beolvadás – mint csaknem minden az utóbbi száz évben Magyarországon – zavaros, sallangos és ellentmondó, mert nem létezett egy olyan közösségi eljárás, értékelő és formarendszer, melyhez asszimilálódni egyáltalán lehetett volna. Éppen azért a magyar társadalom sokkal inkább a sallangjával és külsőségeivel asszimilált, mintsem az egész közösségi, erkölcsi, szellemi magatartásával és életformájával, s amennyi asszimiláció Magyarországon történt, az tekintélyes részben nem az egész magyarsághoz – amely ebben az értelemben valóban nem létezett –, hanem annak különböző osztályaihoz, intézményeihez, embercsoportjaihoz, mozgalmaihoz, eszményeihez történt. Az összezavarodás egyik legsúlyosabb tünete éppen az, hogy a közösségi profil tudatos, szervezett részének a szétesése után az utóbbi évtizedekben sokan jobb híján a nemzeti alkat ösztönös rétegében, a magyar temperamentum, élettempó, zeneiség, fogalmazás, beszéd tipikus vonásai között kezdettek értékmérőket és asszimilációs mércéket keresni közösségi életünk krónikussá vált válságának, egyensúlytalanságának és iránynélküliségének a meggyógyítására, s ezek segítségével eldönteni műveknek, személyeknek és programoknak a magyar vagy nem magyar voltát. A közösségi élet ettől a legkevésbé sem jön rendbe, ellenben az asszimiláltak és asszimilálódni akarók természetszerűen rosszul járnak e réven, mert ők ezeket a temperamentumbeli és gesztusbeli sajátságokat nehezebben tudják produkálni, mint ahogy teljesen felesleges is produkálniok. Ettől magától nem lesznek kevésbé asszimiláltak, ellenben az asszimilációjuk folyamata ennek a ferde tendenciának a hatására bizonyos fokig mégis megzavarodik, és mindenféle ferde gesztusokat vált ki belőlük is. Az asszimiláció optimista korszakában arra indítja az asszimilálódni óhajtók egy részét, hogy mindenáron a tősgyökeresség sallangjainak a felvételére igyekezzenek, aminek a megnyilvánulásai inkább derűs jellegűek. Az asszimiláció defenzív, vitatott korszakában {2-750.} viszont azt a lelkiállapotot idézi elő, mely minden nemzeti jellegzetesség hangoztatására, „igazi magyarok” emlegetésére vagy akár egy sujtásos kabátra aránytalan és váratlan ingerültségbe esik, s mindezt az asszimiláltak megkülönböztetésére, megsértésére, kirekesztésére, üldözésére irányuló rosszindulatú kísérletként fogadja, s gyermekes módon úgy véli, hogy ilyenek ellen jobban van védve, ha bebizonyítja, hogy a magyar eredendően keverék nép, s magyar jellegzetességek igazában nincsenek is. Ami viszont természetesen a környezet részéről vált ki nem kevésbé barátságtalan visszahatást. Az ilyenfajta megnyilvánulások adtak annak idején alkalmat Szabó Dezsőnek arra, hogy egyáltalán nem megértő, de maró és szellemes elmefuttatásokat írjon arról, hogyan lesz majd ezután tilos a zsidó érzékenység kímélése céljából pincsi és dakszli között „különbséget tennünk” és helyettük kizárólag a „kutya” egyetemes fogalmát használnunk.39

Ami az asszimiláció mögött megmaradó zsidó összetartást illeti, mondottuk, hogy ilyen összetartás természetesen van, és önmagában az asszimilációt egyáltalán nem akadályozza. Az igazán döntő az, hogy a magyar társadalom összes formáinak és értékmérőinek a szétesett volta a legkitűnőbb táptalaj volt arra, hogy társadalmi viszonylatok, politikai programok, harcok, szellemi állásfoglalások ne csupán a maguk valóságos és elvi tartalmával lépjenek fel, hanem mindig legyen egy ki nem mondott, de mindenki által tudott mellékértelmük is, mely mindezeket a legkülönbözőbb változatokban hol a zsidók ügyévé, hol a zsidókat nem szeretők ügyévé deformálja. E tekintetben a zsidók összetartásával szemben működik egy ellenkező értelmű összetartás is – mindkét fél azt hiszi vagy azt hangoztatja, hogy a másiknak az összetartása csodálatosan szervezett, az övé viszont ott sem működik, ahol égetően kellene, valójában egyik sem nagyon szervezett, de azért a maga alkalmaikor mindegyik elég hatásosan működik. Mindebben azonban nem az ilyen vagy olyan összetartás meglétének, erejének és sikerességének a kérdése az igazán döntő, hanem az egész közösség erőtlensége és {2-751.} szétesettsége, amely engedi, hogy olyanfajta, az egész közösséget véresen érdeklő kérdések, mint nemzeti összetartás és egyetemes emberség, hagyománytisztelet és radikális átalakulás, függvényeivé váljanak annak az egész közösség szempontjából mégiscsak másodrendű kérdésnek, hogy mindebből mi az, amit a zsidók hallanak szívesen, és mi az, ami a zsidókat nem kedvelők fülének kedves. Komoly belső életű közösség a maga életkérdéseinek az ilyen értelmű kezelését semmiféle csoport részéről nem tűri el.

Ezenfelül rá kell mutatnunk arra, hogy egy csomó magatartásban, melyben a környezet szent meggyőződése szerint a zsidó érdek és zsidó összetartás „kibújik”, „hazabeszél” és „visszaüt”, nagyrészt egyáltalán nem a zsidóság érdeke és összetartása mutatkozik meg, hanem az asszimiláció és asszimiláltak természetes védekezése, mely annál inkább kénytelen jelentkezni, minél inkább vitatott és veszélyeztetett az asszimiláltak helyzete, minél kevésbé vannak tisztázva az asszimiláció feltételei s az asszimiláltak biztonsága, minél inkább fenyeget az antiszemita környezet részéről, hogy az asszimiláltak zsidó eredetét számon tartja, asszimilációjuk érvényességét vitássá teszi, s őket szóval vagy tettel a zsidó közösségbe visszaküldi. Mindenki, akit az antiszemitizmus így érint, akkor is, ha már nem zsidó, szükségképpen „elfogult”, nem abban az értelemben, hogy a zsidó érdekközösségnek részese, hanem úgy, hogy nem lehet az ügyben gyanútlan, érdektelen és problémátlan. Nemegyszer láthattuk ezt a közelmúltban, amikor a zsidótörvényhozás mind szélesebb körben ráncigált vissza a közös zsidó szenvedésbe teljesen asszimiláltakat, fél- és negyedzsidókat, s váltott ki belőlük természetszerűen a zsidókkal azonos reakciót, azonos készenlétet és azonos érzékenységet. A környező magyar társadalom pedig – még nem hitlerista részében is – gyakran volt olyan vak és embertelen, hogy az „érdekeltség”-nek és „hazabeszélés”-nek ezeket a jelenségeit, melyek éppen a zsidótörvényhozás és zsidóüldözés által előidézett helyzetekből következtek, a faji tulajdonságok „kiütközése”-ként s a fajelmélet meghökkentő igazolásaként könyvelje el.

{2-752.} Ami végül a zsidóknak az ország gazdasági és politikai és szellemi életében való térfoglalását illeti, ez egyenes függvénye a magyar társadalomfejlődés megakadásának, melynél fogva a magyarság alsó osztályai, mindenekelőtt a magyar parasztság többsége teljességgel feudális-arisztokratikus keretek között rekedt meg, míg a magyarországi németség és zsidóság a maga belső világában egy feudális elemektől mentes, lényegében polgári társadalmat alkotott. Így ezeken belül parasztok és proletárok feltörekvése csupán azokon az elsősorban anyagi akadályokon múlott, melyeket ez elé a polgári társadalom állított, míg a magyar társadalom alsóbb osztályait a feltörekvésükben az anyagi nehézségeken kívül s azoktól függetlenül mindazok az emberi és társadalmi és lélektani gátak is szorították, amiket a feudális-arisztokratikus társadalmi szervezet és beidegzések jelentenek. Ebből a különbségből adódott az, amit német és zsidó térfoglalásként tartottak számon, amiben a térfoglalók energiája teljesen másodlagos kérdés a térfoglalás közegének, a magyar társadalomnak ettől teljesen függetlenül meglévő válsága mellett.

A magyarországi zsidó asszimiláció feltételének mindez a belső hazugsága körülbelül a századfordulóval kezdett lassanként napvilágra jönni. A kiegyezéses Magyarország politikai zsákutcájának a kimélyülésével ekkor kezdődött – az egyházpolitikai törvények40 és a zsidóemancipáció után – a negyvennyolcas hagyományokra támaszkodó magyar liberalizmus és demokratizmus életerejének a kimerülése. A történeti ország szétesésétől mindjobban rettegő magyar társadalom közepette mind magára hagyatottabb lett a zsidók összekapcsolt demokratizmusa és asszimilációs álláspontja; az első világháborút követő összeomlás, októberi forradalom, proletárdiktatúra és trianoni békeszerződés után pedig az az egész paktum, melyet a nemzeti társadalom és zsidó asszimiláció eredendően hamis feltételek között kötöttek, végleg felbomlott; létrejött az ellenforradalom politikai konstrukciója, mely immár teljes élességgel vallotta egyrészt a nacionalizmus, antidemokratizmus és antiszemitizmus, másrészt a demokratizmus, nemzetietlenség és zsidóság összefüggését. {2-753.} Most azután egyszerre kiderült, hogy a magyar nyelvet megtanult és magát népszámlálásilag magyarnak valló zsidóság túlnyomó részének nincs olyan közelebbi asszimiláló, befogadó és védő közössége, melyhez való tartozása akkor is világosan megmarad, ha az asszimilációra vonatkozó addig érvényesült elvek és absztrakciók uralma meg is inog. A zsidóság hivatalos képviselői ugyan továbbra is a régi paktum alapján állottak, de a zsidóság nagy tömegei a millenniumi helyzettel szemben a kiközösítettségnek és kizártságnak egészen nyílt és durva élményeit élték meg, ami gyakorlatilag az asszimilálódás társadalmi közegeit igen nagy mértékben leszűkítette. A hivatalos zsidó szervezetek és zsidó vezetők minden erőfeszítése arra irányult, hogy ez az alig titkolt kiszorítás ne váljon nyílttá, ne mondja ki hivatalosan a „zsidó” szót. Az első zsidótörvényben azután ez is megtörtént.

Az asszimiláció magyarországi feltételeinek a hazug és tisztességtelen voltát végső élességében vetíti elénk a zsidó tragédia egyik groteszken ellentmondó utolsó momentuma: az, hogy az 1941-es magyar népszámláláskor, mikor Magyarországon a zsidók már nemcsak megkülönböztetéseknek, megaláztatásoknak, de különösen a visszacsatolt területeken a szó szoros értelmében vett üldözéseknek és életveszélynek is ki voltak téve, a magyar kormányzat arra buzdította a nagyobbrészt zsidó öntudatú, sőt tekintélyes részben jiddisül beszélő kárpátaljai zsidóságot, hogy a kárpátaljai magyar arányszám megjavítása érdekében vallja magát magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek; s rá három esztendővel az előzőtől alig különböző magyar végrehajtó hatalom ugyanezeket, akik a népszámláláskor jók voltak magyaroknak, ellenállás nélkül adta át az utolsó csecsemőig a tömeggyilkolás hitleri apparátusának.