{3-127.} A TANYAKÉRDÉS VITÁJÁNAK ÚJJÁÉLEDÉSE ÉS ERDEI FERENC TANYAKONCEPCIÓJA

A tanyakérdés megint szőnyegre került. Több hivatalos és félhivatalos szerv tartott és fog tartani megbeszéléseket a tanyának és lakóinak gyakorlati problémáiról s azok megoldásáról, legújabban pedig az Élet és Irodalom hasábjain elvi vita is lezajlott a tanyakérdés körül. Kunszabó Ferenc1 lendületes vitaindító cikke (A tanya életrevaló, 1973. 7–8. sz.) sok meggyőző érvet hozott fel annak bizonyítására, hogy a tanyára többnyire energikus és aktív parasztcsaládok költöztek, hogy a földből minél többet kiszedhessenek; hogy a tanya nem azért „van válságban”, mintha teljességgel lehetetlenült volna, hanem azért, mert szándékosan hagyják magára, sőt igen gyakran megtagadják tőle azt a segítséget is, melyet más településeknek megadnak, s számtalan hatósági intézkedéssel, építési és egyéb tilalmakkal teszik lehetetlenné az egyébként ott élni akarók életét; hogy ott is fel akarják számolni a tanyákat, ahol a nagyüzemi gazdálkodást különböző okokból ennek megtörténte után sem lehet bevezetni; hogy téves az az állítás, mely szerint a modern településfejlődés minden megállás nélkül a mind nagyobb koncentráció felé halad, sőt ellenkezőleg, modern közlekedési feltételek között esetleg éppen a tanyaszerű települések juthatnának új virágzásra, mint a városból elkívánkozók új életformáinak hordozói. Erdei Sándor2 cikke (1973. 9. sz.) ugyan megkérdőjelezi Kunszabónak azt a tételét, hogy a tanyát az urbanizálódás kóros jelenségeivel szemben kell előtérbe helyezni; de egyébként szintén helyteleníti a tanyák elsietett felszámolásának koncepcióját, és rámutat arra, hogy az Alföld mezőgazdasági kultúrájának jeles vívmányai annak idején mind a tanyás mezővárosokban születtek meg. Nádudvari Nagy János3 (1973. 11. sz.) arra mutat rá, hogy a tanya az otthon és a munkahely teljes egységének megvalósítása {3-128.} által az egész parasztcsalád munkaerejét optimálisan kihasználó, igen nagy mértékben termelékeny gazdálkodási formát képviselt, amelyet az elmúlt évtizedekben többnyire nem megkönnyebbülten hagytak ott, hanem keservesnek érzett kényszerből, úgyhogy akik elmentek, egyben a mezőgazdaságot is otthagyták. Viszont Lovas Márton4 (1973. 12. sz.) kétségbe vonja Kunszabó Ferencnek azt a tételét vagy legalább annak általános érvényűségét, mely szerint a tanya a lehető legolcsóbban a legtöbb terményt adja; Hatvani Dániel5 (1973. 12. sz.) pedig rámutat arra, hogy a tanya éppen azért, mert otthon is és munkahely is, az emberek és családok olyan mértékű földhöz és munkához kötését jelentette, amely mint életforma a szocializmus viszonyai között szükségképpen és helyesen bomlóban van, s így a tanya mellett felsorakozó megállapítások inkább csak a múltra nézve érvényesek. Lázár István6 (1973. 13. sz.) azt hangoztatja, hogy a tanya elhanyagoltságának kérdése csak egy az ország egyéb hátrányos helyzetű településeinek, a kisfalvaknak, városi perifériáknak a problémái közül. További hozzászólások (1973. 17. sz.) az egyoldalú általánosítások veszélyeire mutattak rá, és a kérdés árnyaltabb megítéléséhez adtak szempontokat. Végül Hegedűs László7 (1973. 20. sz.) foglalta össze a vitát azzal, hogy biztosítani kell a tanyán lakók szabad döntésre való lehetőségét, és minden eszközzel csökkenteni, majd megszüntetni hátrányos helyzetüket, mert a tanyavilág felszámolódása hosszabb folyamatnak bizonyult, és azokat az átmeneteket, melyeken belül a megvalósulás elkövetkezik, éppen olyan komolyan kell venni, mint a megvalósulást magát; a folyamat végpontjának azonban ő is a faluba költözést tekinti.

A vita valóban tisztázott néhány alapvető igazságot, melyeket a következőkben foglalhatunk össze:

a) nem vitás, hogy jelentős közlekedési, közműellátási, társadalmi és kulturális hátrányt jelent a tanya azok számára, akiknek ez állandó és egyetlen lakhelyük;

b) nem vitás, hogy a tanya a föld intenzívebb megmunkálását és intenzív kultúrák ápolását teszi lehetővé az egyéni gazdálkodásra {3-129.} alapozott gazdasági rendben általában, de bizonyos termékeknél, bizonyos területeken, bizonyos helyzetekben szövetkezeti gazdálkodás esetén is;

c) nem vitás, hogy a tanyai településnek az az előnye, mellyel az egész család munkaerejét a lehető legeredményesebben belevonja a termelésbe, egyben azok számára, akik állandóan a tanyán laknak, szinte teljesen lehetetlenné teszi a munkahely és lakóhely elválására irányuló modern tendencia érvényesülését, és sokszor a jogos emberi szabadságigényt, főleg a jogos pályaválasztási igényt is akadályozó módon „földhöz köt”;

d) nem vitás, hogy a tanyáknak hatalmi nyomással, kényszeralkalmazással, jogi tilalmakkal való felszámolására irányuló törekvés igen nagy részben eredménytelennek s eredményesség esetén is kártékonynak bizonyult; s még ma is, a tanyákkal szembeni törvénytelen kényszeralkalmazásra való tendencia megszűnte után is e tárgyban sok az indokolatlanul szigorú vagy hátrányos jogszabály;

e) a tanyai problémákhoz csakis differenciált, táji, gazdálkodási és felhasználási különbségeket gondosan figyelembe vevő módszerrel lehet bármely területen is hozzáfogni.

Feltűnő, hogy egy sor ilyen és más helyes, gyakorlati és az emberhez méltó élet programján alapuló megállapítás mellett csaknem végig, az egész vitán keresztül szinte érintetlenül megmaradt egy olyan kiinduló szemléletmód, amely teljesen azonos a húszas-harmincas években már egyszer lezajlott s joggal túlhaladottnak hitt tanyavita kiinduló szemléletmódjával: azzal az állásponttal ti., mely szerint a tanyai település lényege a többi településektől, gazdasági egységektől, közösségi élettől és közélettől való aránylag nagyfokú elszigeteltség, s a tanya emiatt rossz, illetőleg ennek ellenére jó. Szinte alig találom a vitában nyomát annak, hogy ebben a kérdésben Erdei Ferenc már a harmincas években egy olyan messzire mutató, addig általánosan alig ismert tényeket felfedő s az ismert tényeket is más világításba helyező, végül pedig az egész kérdés értékelése és további tervezése számára irányt mutató elgondolást fejtett ki, {3-130.} amely után azt hihette az ember, hogy a vita eredeti kiinduló álláspontjához már nem érdemes és nem is lehet többé visszatérni. A most lezajlott vitában csupán Erdei Sándor utal erre a következő megállapításával: „a tanyarendszer az Alföldön a mezőgazdasági termelés jellegzetesen városi módját képviselte..., a városhoz való tartozás a szélesebb és igényesebb kulturális régióval való közvetlen kapcsolatot jelentette.” E tétel elhangzása után szükségszerűen fel kellett volna vetődnie annak a kérdésnek, hogy ezek után mennyiben érvényes és mennyiben nem érvényes a tanya teljes elszigeteltségét valló álláspont. Ez a kérdés azonban ebben a vitában nem vetődött fel.

Erdei Ferenc kifejti a tanyával kapcsolatos koncepcióját csaknem mindegyik, a harmincas évek folyamán vagy a negyvenes évek elején megjelent művében, de legteljesebben a Magyar város című, 1939-ben közreadott művében dolgozza ki a tanyarendszer, pontosabban a tanyás város múltjáról és jövőjéről való elgondolását. Bár legkorábbi műveiben rámutatott a tanyai településnek arra az alapvonására, amelyet a néprajznak és településföldrajznak a tárgyat ismerő kutatói, mindenekelőtt Györffy István8 régtől fogva feltártak, de a tanyáról szóló gazdaságpolitikai és közéleti vita teljesen figyelmen kívül hagyott: hogy ti. a tanyatelepülés, bármennyire eltérő formái alakultak is ki vidékenként, eredetileg csaknem mindig a kettős település egy formájaként jött létre, vagyis egy, a városban házzal vagy lakóhellyel bíró földművesnek a gazdasága közelében létesült, eredetileg hevenyészett vagy ideiglenes szállásaként. Később a tanya állandóbb települési formává vált, melynek az volt a lényege, hogy az emberek a hétnek, az évnek és az életnek a gazdasági munka által lekötött szakaszait, vagyis a hétköznapokat, az évnek a nagy gazdasági munkákra szolgáló évszakait és a teljes értékű munkabírás életszakaszait töltötték a tanyán, a városi ház pedig csak otthon volt, amely a gyermekek, az iskolások, az öregek állandó lakóhelye, a felnőttek téli és vasárnapi lakóhelye s mindnyájuk számára a közösségi élet, a városi közélet színhelye volt. Erre utal Erdei Sándor azzal a minden szokványos tanyaelemzéssel {3-131.} ellentétes megállapításával, hogy a tanya városias életformát, a magasabb kultúrszinttel való szorosabb kapcsolatot jelent. Erdei Ferenc élesen hangsúlyozza, hogy a paraszti életforma legfőbb elmaradottsága az otthon és a gazdaság teljes egybeesésében, pontosabban az otthonnak a gazdálkodás alá való teljes alávetettségében áll, s ebben különbözik a kettőt mind nagyobb mértékben elválasztó városi életformától. A tanya eredeti koncepciója éppen ezt az elválasztást tette lehetővé paraszti feltételek között, a tanyai munkahely és a városi lakóház elválasztásával. Vagyis az agrár-urbanizmusnak egy nagyon jelentős és nemzetközi összehasonlításban is kevés helyen megtalálható megvalósítását jelentette.

Természetesen ez a szerkezet hamar megbomlott, mihelyt a vagyonosabbak végleges városi életformára rendezkedtek be azzal, hogy a tanyára szegényparaszti tanyást, bérlőt, felest szerződtettek, akinek számára a tanya most már egész évre, egész életre szóló életformává vált, vagyis a „kétlaki” tanyával ellentétben megint csak az otthonnak a gazdálkodással szemben való teljes alárendelődését jelentette. Ugyanezt a helyzetet eredményezték az egyes városoknak óriási határaik távolabbi részein nincstelenek részére végrehajtott parcellázásai vagy bérbeadásai is. A tanyarendszer legnagyobb kiterjedésekor valószínűleg az ilyen tanyák kerültek többségbe, s ezekre érvényesen állott a tanyák elszigeteltségéről szóló általános köztudat. Azonban az ilyen tanyák is a város felé néztek, a város felé gravitáltak, elevenen őrizték a tanyarendszer alapkoncepcióját, ami abban is megnyilvánult, hogy aki csak valamivel is jobb anyagi helyzetbe került, azonnal városi ház szerzésére kezdett törekedni. S bármilyen mostohagyermekei is voltak ezek a tanyára szorultak a városok közéletének és közületi beruházásainak, azért az alföldi mezővárosok eleven és mozgalmas közéletével való távoli kapcsolat is több szabadságot jelentett számukra, mint amiben a főszolgabíró alá vetett falvak lakosságának része lehetett.

Mindennek alapján vázolja fel Erdei Ferenc a városokkal való országépítés távlatát, melyben az egész ország városkörnyékekre {3-132.} oszlik, minden vidéknek van városa, és csak egy városa van, melyhez a vidék nem az elkülönült falvak, hanem a tanyák módjára kapcsolódik, sugaras úthálózattal. Ez természetesen nem jelenti a falvaknak tanyákká való felbontását, hanem azt, hogy a falvak is kialakítják a várossal való együttélés formáit, akár a tanyák. Ezt Erdei Ferenc konkrétan úgy gondolta el, hogy – azokon felül, akik városi házat is szereznek – minden nagyobb falu legalább egy „beszállóhelyet” tartana fenn a maga városában, ahová a piacra járók, ügyeiket intézők beszállhatnak, s amit össze lehetne kapcsolni esetleg a benn tanuló iskolások elhelyezésével is. Mindez lehetővé tenné a falusi közösség eleven melegének a fenntartását is és a város javaival való intenzívebb élést is.

Az Élet és Irodalom vitájának lezajlása és a fenti sorok leírása után jelent meg Zám Tibornak9 a tanyák energiaszükségletéről szóló cikke (Valóság, 1973. 7. sz.), amely elevenen írja le a tanyák sürgető energiaigényét s az ennek kielégítése érdekében felvetődő gyakorlati megoldásokat és ötleteket. Legújabban pedig a Hazafias Népfront 1972 szeptemberében Kecskeméten lezajlott tanyaankétjának anyaga jelent meg Mi lesz a tanyákkal? címen, amelyben Erdei Sándornak – a mű szerkesztőjének10 – a tanyák kialakulásáról szóló bevezető tanulmánya után számos cikk és hozzászólás tárgyalja a tanyák mai gyakorlati problémáit. Megjelent továbbá Romány Pálnak11 A tanyarendszer ma című önálló műve, amely mind az idevonatkozó irodalom, mind a mai tényanyag igen tüzetes ismerete alapján vázolja fel a magyar tanyavilág mai helyzetét. A szerző jól ismeri a magyar tanyára vonatkozó történeti és társadalomtudományi műveket, közöttük Erdei Ferenc műveit is, elsősorban a Magyar tanya című művét s a régi tanyáknak abban foglalt tipizálását. Romány tisztában van vele, hogy a tanyák gyors felszámolására irányuló elgondolás lényegében csődöt mondott, s a tanyák csökkenésének mai üteme – szerinte évi egy százalék – mellett a tanyák megszűnését több nemzedékre terjedő folyamatnak kell tekinteni. A mai tények alapján ő is ad tipizálást, s megkülönbözteti a régi típusú kisüzemi {3-133.} tanyát, a szövetkezeti gazdálkodásba tagolódott háztáji tanyát, a nem mezőgazdasági főfoglalkozásúak önellátó tanyáját s a belterülethez közel eső kerti tanyát, s elmondja, hogy nem egy helyen még új tanyák is épülnek, másutt a mezőgazdasági tevékenységtől teljesen elszakadva, a városi lakásínség enyhítésére vagy a legváltozatosabb egyéni célokra veszik őket igénybe. Határozottan rámutat arra, hogy ilyen körülmények között a több nemzedékre elhúzódó átmenet ideje alatt nem lehet tudomásul nem venni a tanyán élő több százezernyi lakosság gazdasági, közlekedési, energiaellátási, szociális, egészségügyi, iskoláztatási érdekeit, szükségleteit és igényeit. Ezekből kiindulva sorolja fel a konkrét tennivalókat, hozzátéve, hogy számos helyen – nemegyszer a lakosság saját erőfeszítéseinek eredményeképpen – már ki is alakult egy sor gyakorlati megoldás, s ezeket az országos tervezés és a helyi igazgatás segítségével tovább lehetne fejleszteni.

Mindezzel Romány egy átmenet – a tanyák megszűnésének folyamata – számára ad programot, s ezen túlmenő távlatot nem lát a tanyák számára. Tud ugyan arról, hogy a tanyák eredetileg egy városi-tanyai kétlaki élet hordozói voltak, s arról is tud, hogy még ma is, egy sor tanyaközpont és tanyaközség megalakulása után is, mennyi szál fűzi a tanyákat ahhoz a városhoz, amelyből eredetileg kirajzottak, ahová ma is sokszor „hazamennek”. A múlt rendszerben falusítási célból alakult tanyaközpontokról meg is állapítja, hogy a tanyai élet általuk nem sokat változott, „közelebb került a közigazgatás, ügyes-bajos dolgaik egy része – igen csekély része – helyben intézhetővé vált; néhány esetben azonban ez a »helyben« rosszabb volt, mint a régi város, ahová úgyis be kellett menni továbbra is, mert minden oda kötötte a tanyai embert azután is, hogy falusi lett” (32. l.). Érdekes módon azonban fel sem veti, hogy vajon nincs-e ez számos helyen részben vagy egészben ma, a legújabb tanyaközpontok alakulása után is így. Még kevésbé veti fel azt a lehetőséget, hogy vajon nincs-e a mai változott helyzetre is kiható érvénye az Erdei Ferenc által az alföldi tanyás városokban kialakult megoldások {3-134.} nyomán országrendezési elvként felvázolt „tanyaelv”-nek. S nem mond-e ez nekünk a tanyák ügyében többet annál, mint azt, hogy a tanyák megszűnése lassú folyamat, s az erőszakos vagy bürokratikus eszközök visszahatást szülnek?

De hát mit is jelenthet az Erdei-féle „tanyaelv” ma, oly jelentős politikai, társadalmi, tulajdoni és gazdálkodási változások után? Nyilvánvalóan nem a tanyák idealizálását vagy konzerválásuk programját, hanem lényegében ugyanazt, amit Erdei akkor megfogalmazott: azt a követelményt, hogy minden vidéknek meglegyen a maga elérhető városa s minden városnak a maga megfelelő környéke, melynek szolgálatát ellátja, s azt a követelményt, hogy az ember otthonát ne igázza le a munkahely, hanem mindenkinek legyen a munkahelytől függetlenített, a szabad emberi élet javaival való élést lehetővé tevő lakása, s ha munkája olyan, mely tartósabb ott-tartózkodást kíván meg, akkor külön legyen egy munkahelyi tartózkodásra szánt, ugyancsak emberhez méltó életvitelre alkalmas „tanyája” is.

Le kell szögeznünk, hogy ez egy országos településpolitikai program, nem pedig a „tanyakérdés”-re kínált megoldás: hiszen legpregnánsabb mondanivalói éppen az ország nem tanyás vidékei számára szólnak: hogy ti. minden falunak is az eddiginél sokkal szervezettebb, megalapozottabb kapcsolatot kellene kialakítania a maga legközelebbi városával, s ott alkalmi megállóhelyeken túlmenő „támaszpontok”-kat kellene rendelkeznie, amelyek legszerencsésebb esetben városi házat, városi lakást jelenthetnek. S ennek mind a nem tanyás, mind a tanyás vidékek számára való aktualitását mi sem mutatja jobban, mint az az országos panasz, hogy a falvak mind nehezebben kapnak helyben lakásra hajlandó értelmiségieket, s a parasztságnak is nagyobb hányada fordul el a mezőgazdasági munkától, mint amennyire az a mezőgazdaság modernizálása kapcsán célszerű és egészséges volna. Ez a válság a jelen feltételek mellett minden jóakarat, hősi vállalkozás és felülről adott támogatás ellenére is tovább fog mélyülni. Nemrégiben viszont Márkus István12 könyvéből (Kifelé a feudalizmusból,1971.) is, meg a televízióból {3-135.} is megtudtuk, hogy a Baranya megyei Pogány község igen eredményes termelőszövetkezeti vezetői Pécsett laknak, s onnan „járnak ki” a szövetkezetbe dolgozni, ahol bizonyára nekik is van valamiféle „tanyájuk”. S ami ma a vezetők és értelmiségiek igénye, az holnap az összes mezőgazdasági és – esetleg ellentétes előjellel, otthon és munkahely fordított elosztásában – az összes nem mezőgazdasági dolgozó jogos igénye lehet.

A „tanyaelv” elfogadásának már szorosabban a tanyákra kiható következménye az, hogy teljesen más világításba helyezi a tanyák „falusításának” programját, melynek ennek alapján nem a kinövéseit kell nyesegetni, hanem az alapvető tévességét felismerni s ennek következményeit levonni. Haszontalannak és visszafelé húzónak bizonyult ez a program már a húszas-harmincas években is, amikor a falusítás az Erdei Sándor által említett szakemberek, Gesztelyi Nagy László13 és Kaán Károly14 minden jó szándéka ellenére is egyben a város hatásköréből a főszolgabíró uralma alá való visszahelyezést jelentette, és egy magasabb, városi távlatot nyújtó életformából egy kis, közvetlen közösséget ugyan adó, de egyben szűk határok közé szorított, távlat nélküli életformát hozott volna létre. Nem volt szerencsés az ötvenes évek célkitűzése sem, mely a mezőgazdaság szövetkezeti átalakításának való első nekiindulás harci lendületében a tanyában sem látott mást, mint az egy tagban való művelés akadályát, a tanyához való ragaszkodásban pedig a szövetkezeti átalakulással szemben fellépett ellenállás egyik megnyilvánulási formáját. Ugyanakkor feltételezték, hogy szükségképpen a falu vagy egy-egy falu méretű egység lesz a szövetkezeti gazdálkodás egyetlen lehetséges közösségi háttere és méretbeli kerete. Mintha a tanya poklában szenvedőket szükségképpen csakis a falu purgatóriumán keresztül lehetne az urbánus emberi élet paradicsomába átvezetni; pedig Erdei Ferenctől tudjuk, hogy a tanyából egy kis segítséggel egyenesebb út vezet a városba, mint a faluból. A falusítás koncepciójának erőltetéséből származott a legtöbb életellenes, az emberek vágyaival és törekvéseivel ellentétes bürokratikus tilalom és intézkedés, amint arra Erdei Ferenc {3-136.} is utal egy később írt visszaemlékezésében (Egy régi települési probléma új megoldása. Valóság, 1964. 6. sz.; Válogatott írásai, 298–300. l.). Mindez pedig azért van így, mert egy távolabbi, sőt nem is olyan távoli perspektívában a falut a mai zárt formájában ugyanúgy felszámolódásra ítélt életformának kell felismernünk, mint a tanyát: mind a kettőt csakis egy szolgálatukra álló, számukra tartós támaszpontokat nyújtó várossal való eleven kapcsolat teheti emberhez méltó élet hordozójává. Semmi sem indokolja, hogy a tanyák erőltetett ütemű megszűnését a haladás óriási nyereségének könyveljük el, s ugyanakkor a Gyűrűfű méretű falvak nem kevésbé, sőt talán még inkább szükségszerű elnéptelenedését a szükségszerűség elismerése mellett is sajnálkozva, gondterhelten, áthidaló megoldásokat, új funkciókat keresve fogadjuk, holott ezt ugyanúgy megérdemli a tanya is, mert hiszen egyugyanazon folyamat két ágáról van szó.

Ezek szerint az Erdei-féle „tanyaelv” legszorosabban a tanyákra vonatkoztatva sem azok önmagukért való értékelését vagy megőrzését tartalmazza, hanem az egész folyamat szemléletének alapvető megváltozását. Ebben a szemléletben a tanyák átalakulási folyamatával kapcsolatban nemcsak azt kell vizsgálnunk, hogy az átmenet idejére milyen átmeneti intézkedésekre van szükség, hanem az a legfőbb és legérdekesebb kérdés, hogy mindezekben a változásokban hol és mennyiben nyilvánul meg merő maradiság vagy rövid lejáratú önérdek, s mennyiben jelentkezik bennük a teljesebb emberi élet igényéből fakadó s az ország egy jelentős részében valóságos települési beidegzéssé vált tanyaelv új és termékeny megnyilvánulása, mely nem átmeneti segítést, hanem teljes tiszteletben tartást kíván meg.

Hogy ezek az új megoldások milyen százalékban fognak a régi tanyákra támaszkodni, s milyen százalékban hoznak létre új települési formákat, azt ma még előre látni nem lehet; főleg addig nem, amíg az életellenes szabályozások folyamatban levő lebontása be nem fejeződik, s az emberek egészséges törekvéseit jobban respektáló új szabályozás ki nem alakul. Mind a tanyákra vonatkozó szabályozásnál, mind az egész tanyaügy gyakorlati {3-137.} kezelésénél a tanyának a mainál sokkal differenciáltabb szemléletéből kell kiindulni: tudni kell azt, hogy nem mentőakcióról van szó, hanem – ott, ahol léteznek – létező értékek felhasználásáról. Nem kell és nem lehet általános érvénnyel kimondani azt, hogy „a tanya életrevaló”. Bizonyos, hogy minden tanyából nem lesz szövetkezeti háztáji, kerti tanya, üdülőtanya, alkotóház vagy remetelak, de az is valószínű, hogy ezeken kívül nem egy új és előremutató felhasználási mód is ki fog alakulni. Annál is inkább, mert a „tanyaelv” ugyanakkor, mikor nagyon régi, egyben nagyon modern is. Emlékeztetünk arra, amire Erdei Ferenc és mások több ízben rámutattak: a tanyák csak bizonyos részben jelentenek a török hódoltság után létrejött szükségmegoldást; más részben eleven nomád hagyományt képviselnek (téli szállás, nyári szállás); márpedig korunk számos ponton produkál bizonyos modern, „nomádabb” életformákat. Rendkívül fontos, hogy az öncélú „nomadizálás” különböző, nem pozitív, nem előremutató jelenségeivel szemben minél változatosabban kapjon formát a helyváltoztatásnak, a mozgékony településnek emberségesen megszerveződő, emberi munkát és emberi szabadidőt egyaránt hordozni képes modern igénye is. Talán nem is olyan távoli utópia egy olyan települési rendszer kialakulása, melyben a városokba való tömörülés és a városokból való kirajzás kettős tendenciája (vö. Erdei Ferenc fent idézett cikkét: Egy régi települési probléma új megoldása. Valóság, 1964. 6. sz.; Válogatott írásai, 286–288. l.) egyensúlyba jut oly módon, hogy hol városi lakóhely kapcsolódik vidéki munkahellyel, hol környéki lakóhely városi munkahellyel, hol munkahely melletti lakóhely külön üdülőlakással, de mindenképpen lehetőleg minél több ember lesz egyszerre részese mind a városiasság, mind a természetközelség értékeinek. Nem arról van szó, hogy egy ilyen települési rendszert döntően a meglevő magyar tanyákra lehet vagy kell alapozni: annyit kell tudnunk, hogy megfelelő feltételek mellett azokra is lehet alapozni, amint arra Kunszabó Ferenc cikke is rámutatott.

Mindeme szempontok figyelembevételével érdemes most röviden {3-138.} összefoglalni a fentebb mondottakból következő tennivalókat. Előreveszem azokat, amelyek a lefolyt tanyavitában és Romány Pál könyvében „a tanyák fokozatos megszűnésé”-nek perspektívájában is világosan kijegecesedtek: ezek szerint szükséges

a) megszüntetni vagy megfelelően módosítani minden jogszabályt, amely merev általánosítás alapján hátrányokkal sújtja a tanyán maradókat s előnyben részesíti a tanyát elhagyókat, anélkül hogy azzal törődne, mi lesz azokkal, akik ennek ellenére a tanyán maradnak, vagy ennek hatására a tanyát elhagyják;

b) minden eszközzel – ahol erre reális lehetőségek mutatkoznak – megjavítani a tanyán maradni akarók gazdasági, közlekedési, energiaellátási, szociális, egészségügyi, iskoláztatási viszonyait, s az e téren kialakult vagy ezután kialakuló termékeny ötleteket és gyakorlati megoldásokat országosan elterjeszteni;

c) minden intézkedésnél oly választási lehetőségeket felállítani, melyeket mind a tanyát előbb-utóbb otthagyni akarók, mind a tanyán megmaradni akarók igénybe vehetnek (pl. a tanyai fiatalok iskoláztatása számára nem egyedüli lehetőségként kínálni a kollégiumot, hanem mellette kialakítani a bejáró közlekedés megjavított és jól megszervezett formáit is);

d) a tanyát nem sematikusan, a „nagy táblák” akadályaiként kezelni, hanem részletező tanulmányok alapján kifejleszteni és elterjeszteni a tanyáknak a szövetkezeti gazdálkodással való együttműködése vagy oda való betagolódása tekintetében létező vagy lehetséges gyakorlati megoldásokat;

e) elősegíteni, ahol érdemes és lehetséges, a gazdasági tevékenységből kieső tanyák minél célszerűbb és változatosabb egyéb felhasználását, tekintettel a tanyai épületekben fekvő vagyonértékekre is.

Ezen túlmenően a városokra alapozott Erdei-féle országrendezés „tanyaelve” alapján még fontos volna

f) a tanyai lakosság falvakba költözésének erőltetése helyett tervszerűen fejleszteni és elősegíteni a legközelebbi igazán városias településsel való kapcsolat mindennemű formáit (várossal {3-139.} való közlekedési kapcsolatok, városi beszállóhely, városi ügyintézési közvetítőhely, városi iskoláztatási, napközi és kollégiumi lehetőségek, városi lakás vagy ház stb.); ez a program megfelelő változtatásokkal érvényes az ország nem tanyás vidékeire is;

g) éberen figyelni, támogatni és elterjeszteni a tanyák felhasználása tekintetében azokat a különböző helyeken kialakult vagy kialakuló modern megoldásokat és ötleteket, amelyekben a „tanyaelv”, a városi-vidéki kettős lakás igénye nyilvánul meg.

1973