{1-223.} 1.

Közkeletű ítélet, hogy a társadalom elitjének, vezető rétegének legfontosabb erénye a szociális érzék. Különösen abban a formában szoktuk ezt hallani, hogy az új nemzedéket, a jövendő elitet, a leendő vezetőket több szociális érzékre kell nevelnünk, mint amennyi a régi vezető rétegnek volt. Ezzel rendesen annyit akarunk mondani, hogy a vezető réteg több szociális érzéke az, ami a társadalmi problémák és társadalmi válságok helyes és sikeres megoldásának a feltétele s egyben alkalmas eszköze is. A tétel oly egyszerűen és magától értetődően hangzik, hogy igazságát elsőre alig is lehet kétségbe vonni. Ha eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, szociális érzéken pedig a közösség élete és érdekei iránt való helyes érzéket, akkor alig kételkedhetünk abban, hogy az elit legfontosabb erénye valóban a szociális érzék. Egy közkeletű ítéletnek azonban nemcsak a helyes értelme, hanem a téves értelme is nagy jelentőségű. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy a társadalom akár helyesen, akár tévesen mit ért alatta, midőn ezt az állítást hallja vagy hangoztatja.

Ha megvizsgáljuk az elit szociális feladatairól szóló közfelfogást, akkor már az első látásra észre kell vennünk, hogy az sem eliten, sem szociális érzéken nem ugyanazt érti, mint amit fentebb rövid, de elvileg végiggondolt megfogalmazásban elitnek és szociális érzéknek neveztünk. A közfelfogás, midőn a társadalmi elit szociális érzékéről van szó, elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem egyszerűen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük alapján magától értetődően a társadalom vezető rétegéhez tartoznak. Szociális érzéken pedig ugyanez a közfelfogás nem a közösség rendje, élete és érdekei iránti érzéket, a helyes társadalmi cselekvésre, a társadalmi cselekvés {1-224.} helyes összehangolására, a társadalmi rendet, harmóniát és igazságosságot sértő jelenségek észrevételére való képességet, a közösségi példaadásra, áldozathozatalra és szerepvállalásra való készséget, röviden és egyszerűen: nem társas érzéket, hanem ennél lényegesen szűkebb jelenséget ért. A szociális érzék e közfelfogás szerint nem az egész közösséggel, hanem mindenekelőtt a társadalmi lehetőségek eloszlásában hátrányos helyzetbe, legalulra került vagy legalábbis konkrét helyzetben alattunk levő, „nyomorgó”, „ínséges”, „szegény”, „alacsony sorsú” egyénekkel szemben megnyilvánuló érzés. Szociális érzék jele, ha valaki munkásairól gondoskodik, alkalmazottjaival emberségesen bánik, megvan benne a nyomorgók helyzetének elviselhetőbbé, kevésbé elkeserítővé tételére való készség, kerüli a jólét, a társadalmi fölény, a társadalmi különbségek megalázó hangsúlyozását, nem néz le senkit, megbecsül mindenféle munkát a maga helyén, és állandóan szem előtt tartja, hogy alacsony, kevésbé megbecsült állapotban levő közösségi társaink nehéz munkája tartja fenn végeredményben a vezető réteg életét, egzisztenciáját és lehetőségeit is. Kétségtelenül ott lebeg a „szociális érzék” e fogalmazása mögött is a „társadalmi igazságtalanságok” vonatkozása, vagyis a társadalmi értékek rendjének meg nem felelő helyzetek elleni küzdelem gondolata, sőt az állami szociálpolitika és az un. szociálpolitikai irodalom szélesebb távlatú szemléletében benne van bizonyos fokig a társadalmi erőviszonyok megváltoztatásának a célkitűzése is. A közönséges szóhasználat „szociális érzéké”-ből azonban ez az elem teljesen hiányzik. A hangsúly egyszerűen azon van, hogy a vezető réteg szociális érzéke van hivatva arra, hogy a társadalmi ellentétek élessé válását és a társadalom rendjének felborulását megakadályozza. E gyakorlati célkitűzéshez kapcsolódik azután hozzá a szociális érzék erkölcsi értékelése is: az a közfelfogás, hogy semmi sem olyan szép, olyan nemes, olyan emelkedett dolog, mint ha kiemelkedő társadalmi helyzetben állók szociális érzékük jelét adják; hogy a társadalom elitjének legemelkedettebb és erkölcsileg legnagyobb igényű tagjai akkor hasznosítják legjobban kvalitásaikat, ha {1-225.} munkaerejüket vagy legalábbis annak egy részét kifejezetten szociális munkára fordítják, hogy a jövendő elitnek is az a legjobb iskolája, ha minél több ilyen szociális munkában vesz részt. Ma a társadalom vezető rétegének olyan tagjai, akiket a társadalom vagy a család állandó munkára nem szorít, de erkölcsi emelkedettségük folytán a léhaság s a semmittevés vádját el akarják hárítani, kilenc esetben tíz közül valamiféle un. szociális tevékenységbe fognak kezdeni, nem pedig pl. önképzésbe, nevelői munkába, gyümölcsnemesítésbe vagy bármiféle kutatómunkába, amelyek pedig sem erkölcsi emelkedettség, sem társadalmi hasznosság tekintetében nyilván nem maradnak el az un. szociális munka mögött.

A következőkben az elit szociális érzékéről és szociális munkájáról szóló közkeletű ítélet valódi tartalmát és értelmét kívánjuk közelebbről megvizsgálni, s feleletet fogunk keresni arra a kérdésre, miben leli magyarázatát és mit jelent az elit szociális érzékének és szociális munkájának a közfelfogásban uralkodó erkölcsi értékelése.