{4-239.} [LEVÉL LONDONBA, RÉVAI ANDRÁSHOZ]

{4-241.} Kedves Bandi!

Régóta szerettem volna közvetlenül és a magam szavaival is megköszönni azt a mérhetetlenül megható segítséget és figyelmet, amit Te, Zoltán, Laci és Matyi a baráti együttérzés és segítés minden szokott mértékét meghaladó módon és valóságos, fárasztó munkával az én „ügyem”-be, személyem és munkám érdemen felüli megbecsülésébe és népszerűsítésébe belefektettetek. S ebből Neked jutott a legfárasztóbb és leghálátlanabb rész, hiszen tudtommal a munkáimból megjelent gyűjtemény egész anyagát lefordítottad, s ez a munkád azóta is hasznosítatlanul fekszik, s félek, tekintélyes hányadban úgy is fog maradni. Remélem, hogy a köszönetemet és meghatottságomat kifejező régebbi szóbeli üzenetek közös – s részben már fájdalmasan eltávozott – barátainkon keresztül eljutottak hozzátok!

Ezt a levelet rajtad kívül Zoltánnak, Lacinak és Matyinak is írom, s a benne foglaltakra nézve az ő véleményüket is fontosnak tartom. Lényeges azonban, hogy közvetlen és tényleges kapcsolatban, ha Te is úgy akarod, csak veled maradjak, tekintettel arra, hogy ők idegen ország propagandaszervezetének alkalmazásában vannak, ami – mondanom sem kell – nem az ő integritásuk, hanem az én külső helyzetem szempontjából zavaró momentum.

E körön kívül semmiképpen ne terjesszétek e levelet, ha mégoly kedves és baráti emberekről, pláne asszonyemberekről lenne is szó. Tartalma ugyan semmiféle törvénybe nem ütközik, azonban nem akarok sem félig kész gondolataimnak idő előtti publicitást adni, sem a velem való hiábavaló foglalkozásra alkalmat nyújtani, sem jó-, sem rosszakaróimnak.

{4-242.} Írni mostanáig mindenekelőtt azért nem írtam, mert érthető okokból a minimumra igyekeztem csökkenteni életmegnyilvánulásaimat, és kerülni a kapcsolatkeresés minden látszatát. Ennél mélyebb okként hallgatásra késztetett az is, hogy az a sok szép jelző és jellemzés, amit reám pazaroltatok, azt az erkölcsi kényszerérzetet keltette fel bennem, hogy nem írhatok nektek anélkül, hogy számot ne adnék gondolataimról és terveimről. Ezek pedig kezdetben kaotikusak voltak, s mikor kezdtek kijegecesedni, sokáig semmi energiát nem éreztem a megvalósításukra. Hiányzott az a lustaságomat legyőző kényszer, melyet Sárközi Márta felejthetetlen szerkesztői határidői vagy országos méretű felfordulások jelentettek számomra.

Múlt év áprilisában azután váratlanul földhöz vert egy szívinfarktus, melyet részben egész eddigi életemmel, részben két-három évi, kissé hajszolt hivatali munkával sikerült összeszereznem. Van ugyan olyan verzió, hogy ez nem a súlyosabb, érelmeszesedéses, szervi infarktus, hanem a könnyebb, kimerüléses, funkcionális típusú. De még ha van is jelentősége ennek a különbségtételnek, mindenképpen egészen új helyzet állott elő. Egyrészt nagy mennyiségű szabad időhöz jutottam, amit még öreges tempóval is ki lehetett használni. Másrészt rákényszerültem az emberi élet határoltságának immár nem elméleti, hanem gyakorlati számbavételére, ami újfajta erkölcsi kényszert hozott létre. Mindenekelőtt számot kellett vetnem mindenféle, bárhogyan is elképzelt „szerep” valószínűtlen és hívságos voltával. Helyette annál nagyobb kényszerrel jelentkezik a tarisznya kiürítésének szükségessége, aminek félbemaradása oly keserűvé tette boldogult Bartók Béla utolsó napjait. Én tehát szeretném a magam szerényebb tarisznyájának kiürítését idejében elkezdeni, hogy közhaszonra bocsássam azt a, ha nem is lakomát, de hamuban sült pogácsát, ami kitelik belőle.

Itt vagyok tehát az első fogással, és hamar ki fog derülni, hogy a bevezetőben előadott patetikus köszönetmondás {4-243.} csak a jóindulat megszerzését szolgáló ravasz fogás volt annak bevezetésére, hogy újabb segítséget és szolgálatot szeretnék kérni Tőled. Önzőn remélem, hogy neked nincs infarktusod, s rossz tapasztalataid ellenére is talán akad még némi kedved, időd és energiád elmeműveim számára. A hangsúly nem is azon van, hogy Te magad fordítással vagy más terhes munkával gyötörd magad, hanem inkább azon, hogy az egész ügynek „gazda”-ként való kézbevételét vállaljad. Engedd meg tehát, hogy ne csak úgy forduljak hozzád, mint baráthoz, hanem úgy is, mint képzeletbeli „kiadóvállalat”-hoz. Mielőtt azonban belemennék annak részleteibe, hogy mi minden problémája és hátulütője van számomra minden megnyilvánulásnak, először magukról az „alkotó” szándékokról számolnék be, és az alábbi (tízéves?) munkatervet terjesztem eléd és elétek.

1. Elsőnek szánnám a kétharmad-háromnegyed részben itt mellékelt 200 oldalas és kb. 300 gépelt oldalra szánt művet. Eredetileg csak a ciprusi kérdésről szólt volna, mely azonban Deák Ferenc beteg lovához hasonlóan alkalmat adott volna nekem mindannak az elmondására, amit az önrendelkezési elvről és a nemzetközi politikai döntőbíráskodás lehetőségeiről gondolok. A ciprusi – kb. 15–21 oldalas cikknek szánt – téma elé így rákos daganatként mind több és több általános elvi szöveg tolult, míg végre – okos emberek tanácsára is hallgatva – általános érvényű monográfiát próbálok kanyarítani belőle, melynek Ciprus csupán egyik példája, az arab–izraeli viszály a másik – elég rázós – példája, s – talán! – a dél-tiroli kérdés a harmadik példája. Nagyon szeretném tudni, mi a benyomásotok az egészről. Helyenként kissé professzoros műnek érzem, helyenként laposan bölcselkedőnek, de ugyanakkor azzal kecsegtetem magam, hogy egy kb. 150–200 nyomtatott oldalas műben talán sikerült összefoglalnom két-három olyan témát, melyeket vérbeli professzorok külön-külön 400–500 oldalas köteteken alul nem adtak volna. Az egész témakör, az összes területi vitás {4-244.} kérdésekkel együtt, diákkoromtól kezdve izgat, amiben természetesen lényeges része van a történelmi Magyarország összeomlásának mint élménynek. Azonban úgy érzem, hogy eléggé kinőttem a gyermeteg hazabeszélésből, s az egész kérdés objektív teljességében izgat, annál is inkább, mert Magyarország területi változásainak eshetőségeit igen pesszimistán ítélem meg az általam buzgón javasolt módszerek ellenére is, melyeknek mások hamarabb tudják hasznát venni. Nagyon szeretném azonban e vonatkozásban is tudni a véleményeteket. A műben megnyilvánuló szemléletmód ugyanis egy búsmagyar számára egészen hidegnek és közönyösnek tűnhetik fel, azonban fontosnak tartom, hogy egy közép- és kelet-európai dolgokkal szemben éles szemű és éles fülű nyugati se érezhesse azt, hogy az egész nagyfenekű mű azzal a hátsó gondolattal íródott, hogy területi vitás kérdéseket könnyebben lehessen szőnyegre hozni, köztük persze a szerzőt érdeklőket is. Nem szeretném azt sem, ha ebből odakinn kisantant-ízű polémiák születnének. Viszont úgy érzem, amit mondok, objektív érvényű, s ebben az érvényében nem szeretném erőtleníteni. A hátralévő rész meghajtással 3-4 hónap, normális tempóban 5-6 hónap munkát jelentene, de nagyon szeretném az őszi ENSZ-közgyűlés idejére megjelentetni hatások naiv reményében. Ezért is küldöm ki nagyobb részét, hogy ha kilátásos az ügy, hozzá lehessen kezdeni a fordításhoz. Mielőtt azonban részletezném, hogy az egészet kiknek szánom és hogyan szeretném prezentálni, előbb rátérek távolabbi témáimra.

2. Következő tervezett művem címe valami ilyen lehetne: „A német politikai fejlődés zsákutcái” vagy „A német hisztéria története”. Fejezetek helyett „zsákutcák”-ra tagolódnék, kb. így: a) a német-római szent birodalom zsákutcája, b) a Német Szövetség zsákutcája, c) a bismarcki német birodalom zsákutcája, d) a weimari köztársaság zsákutcája, e) a harmadik birodalom zsákutcája. Lényege az, hogy a politikai és alkotmányjogi struktúrák ellentmondásain vezetném {4-245.} végig a német nemzetalakulás eltorzulásait és a nagy német hisztéria kibontakozását. Az egész gondolatmenet ebben a formában idestova 25 esztendeje fekszik az íróasztalfiókomban, mert – az 1945–47 közötti idő kivételével, amit másra fordítottam – sohasem volt olyan konstelláció, amelyben megjelenhetett volna. Most talán igen, bár most mindenki nyilvánvalóan azt várná az ilyen címtől, hogy a mai zsákutcára is kitér, aminek sokféle nehézsége volna. Persze a régi kézirat is némi átfésülést kíván, de így is az a szubjektív érzésem, hogy – többi műveim szerény mértékével mérve persze – talán legeredetibbnek és legszellemesebbnek mondható, ami ugyanannyi veszélyt is jelenthet, mint előnyt. Ne feleljétek, hogy ezzel kezdjem, mert én tudom, hogy tartalmánál fogva, bár az sem ütközik semmi törvénybe, ezzel csak olyan ember állhat élő, aki már valahogy ott is, főleg azonban itt elfogadódott mint szerző.

3. Következő témám lehetne „Négy tanulmány a zsidókérdésről”, mely az egykori, kissé önkényes szerkezetű és szintén konkrét helyzethez kapcsolódó cikk lenne négy különálló tanulmány formájában, a szükséges átrendezéssel, esetleg sorrendcserével, de nem lényegesen megváltoztatva. Legfeljebb az első fejezetet, a felelősség kérdését kellene megfelelő bevezetéssel a magyar glóbusz szűkösségéből kiemelni. Ne feleljétek azt sem, hogy ezzel kezdjem, bár nyilvánvalóan ezzel volna a legkevesebb komplikáció, lévén már megjelent mű: végső közreműködésem nélkül is megjelentethetné idegen nyelven odakinn bárki. Azonban ez az aránylag csekélyebb komplikáció is eredményezhetné a további publikációs lehetőség elakadását, márpedig e pillanatban én belső szükségleteim szerint az 1. pont alatti témát kívánom a világgal közölni – erre alább majd visszatérek –, s ha ez megtörtént, akkor az utána következő esetleges kényszerű hallgatás keretében még mindig elő lehet állni régebben megjelent dolgokkal.

4. Szeretnék írni egy összefüggő művet az európai nemzetalakulás {4-246.} történetéről – amit ismerek, míg az ázsiait, afrikait kevésbé –, főleg pedig Közép- és Kelet-Európáról. Ennek anyagából sok benne van a „Kelet-európai kisnépek”-ben, valamint az 1. és 2. alatti kéziratokban, azonban rendes megírása – ismerve magamat – egy évet is igénybe venne, ha nem többet, mert ehhez sokat hozzá is kellene olvasni. Ezért nagyon lehetséges, hogy – ha egyáltalán hozzájutok – az 5. alatti témát veszem előbbre. Érdekességként azonban elmondom, hogy ebben a 4. alatti műben lenne egy elmefuttatás Európa legrégibb és leggroteszkebb nemzeti himnuszáról, a holland himnuszról, melyben Orániai Vilmos első személyben elmondja, hogy német vérből való, szuverén hercege a dél-franciaországi Orániának, mindig tisztelte a spanyol királyt és halálig hű maradt a hazához, mely haza azonban nem német, nem francia és nem spanyol, hanem németalföldi! Ezt – számunkra megrendítő – párhuzamba hoznám II. Rákóczi Ferenccel, aki – mai fogalmaink szerint szabadsághősként szokatlan módon – mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy ő római szentbirodalmi herceg, az önálló Erdély fejedelme, nem ő szegte meg a Habsburg-császár iránti alattvalói hűséget, s végezetül ő is haláláig hű maradt a hazához, mely szintén nem volt azonos sem a német birodalommal, sem Erdéllyel, sem a Habsburg-birodalommal. Ezzel kapcsolatban kibontanám a középkori szabadság és a legújabb kori szabadság mély és organikus összefüggését, amelynek kontinuitását néhány – Európa tengeri, hegyi vagy steppei perifériáján elhelyezkedő – ország (Anglia, Németalföld, Svájc, Lengyelország, Magyarország) kivételével a felismerhetetlenségig megszakított a fejedelmi abszolutizmus közjátéka. Erre utalok a jelenleg megküldött 1. alatti kéziratban is, melyben egyébként a fejedelmi abszolutizmus európai nemzetközi jogát igen nagyra értékelem. Végsőleg azonban az abszolutizmus közjátékát kártékonynak vélem. Ez azonban átvezet az 5. alatti témához.

5. Most jönnek azok a témák, melyekből még egy sor {4-247.} sincs meg. Ezek között az első igen groteszk és igen mélyenjáró valami szeretne lenni. Félek azonban, hogy nem fogom hozzá megtalálni a szükséges beszélgető hangot és laza szerkezetet. Egyelőre csak a címe van meg, mely olyan hosszú, mintha egy tudálékos 17. századi szerző írta volna: „Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchronia.” (U-chronia az u-tópia párja: nem létező helyek helyett nem létező időfolyamatok leírása.) Ez azután igazi Lacinak való csemege volna, ha valaha is meg tudnám írni. Az impulzust hozzá Toynbee-nak egyetlen megjegyzése adta, mely szerint ha az egyház alkotmányosítására irányuló 15. századi zsinati mozgalom győz – s kis híján győzött –, akkor a reformáció elmarad, és minden másképp lett volna. Ezt a „másképp”-et és mégis ugyanazt szeretném rögzíteni, amihez elég sok – humoros effektusra is irányuló – ötletem volna. Az alapgondolat az, hogy hogyan festene egy olyan – európai mértékkel mérve – univerzális spirituális központ, mely erkölcsi integritásban VII. Gergely súlyával, szellemi széleslátókörűségben Erazmus súlyával, az abszolutizmus, zsarnokság és hatalomimádat elleni haragjában pedig Victor Hugo súlyával jelennék meg az európai porondon. Az apróbb ötletek: Erazmus bíboros vagy akár pápa, Savonarola bíboros, a Kúria fegyelmi bíróságának elnöke, aki – egyedülálló esetként – megfosztja Borgia bíborost a bíborosi kalaptól, majd utóbb megvédi Kálvint, mert nagy szimpátiára gyullad annak genfi erkölcsi rémuralma iránt; Kálvinnal szemben viszont a Kúria erazmiánus bíborosai védik meg Servet-t; a tridenti zsinatot Augsburgban fejezik be, ahol megalakult az első tisztán világiakból álló kongregáció, a lutheránus kongregáció, majd utóbb a kálvinista is; a Kúria és a zsinat azonban mindvégig óvatos kétkedéssel nézi mind {4-248.} Luther Szent Mártonnak a világi fejedelmekkel való kacérkodását, mind Kálvin Szent Jánosnak papi hatalomkoncentrációját és erkölcsi rémuralmát, mind a jezsuiták zsinatellenes, pápai abszolutizmusra való törekvéseit; az egyház leghevesebb haragja a fejedelmi abszolutizmus és jozefinizmus ellen irányul, mely ennek folytán soha átütő sikert elérni nem tud; a „trón és oltár szövetségé”-nek még a fogalma sem létezik, lévén az egyház mindennemű alkotmányosság ösztönzője, a zsinat a „parlamentek anyja”, minek eredményeképpen a középkori szabadság megszakítás nélkül, organikusan nő át modern szabadsággá; a pápai csalhatatlanságnak a jezsuiták által támogatott elvét az I. vatikáni zsinat tisztázza oly módon, hogy elválasztja a teológiai és az alkotmányjogi aspektust: teológiailag a csalhatatlanság abban áll, hogy a Szentlélek sohasem hagyja el az egyházat (nem a pápát!), az alkotmányjogi aspektus pedig abban áll, hogy a pápa, mint alkotmányos uralkodó, „nem tehet rosszat”; a 18. században az egyháznak legtöbb baja Angliával van, ahol a zsarnok királyok és archaikus társadalmi szervezet miatt a legnehezebben megy az alkotmányosság bevezetése, aminek Cromwell apát az előharcosa; a 18. század második felében viszont franciskánus-kálvinista koalíció áll az egyház élén, mely likvidálja a jezsuita rend pápai abszolutisztikus törekvéseit, majd a papság polgári alkotmányát bevezetni próbáló jozefinista XVI. Lajossal szemben Robespierre abbé vezetésével kirobbantja a francia forradalmat; a forradalmak nekivadulásaival szemben kialakuló visszahatás azonban mindjobban megérleli a pápaságnak a közvetlen hatalmi politika porondjáról való önkéntes visszavonulását; még 1806-ban, a német egyházi fejedelemségek likvidálása fejében rákényszeríti a német uralkodót a világuralmi igényekre emlékeztető római császári cím letételére, s 1848-ban mint az olasz szövetségi köztársaság elnöke a custozzai és novarai csatákkal kiveri Olaszországból az olasz egység utolsó akadályát, a feudális savoyai házat, de azután az I. vatikáni zsinaton, {4-249.} 1870-ben önként megszünteti a pápaságnak az olasz szövetségi köztársasághoz fűződő közjogi kapcsolatait, és meghirdeti a hatalom diabolikus voltáról szóló modern egyházi tanítást. Az egyházi republikanizmus fő bástyái az olasz szövetségi köztársaság és a németalföldi köztársaság, a többi országokban a monarchiák lassan döglődnek, de mind világosabban kirajzolódik a katolikus államelméletnek az a tanítása, hogy a monarchia időleges és tökéletlen államforma. Ugyanekkor az egyház meghirdeti a szocializmus lényeges alapgondolatát is: az 1848-ban megjelent „Spectrum pervadit Europam” c. enciklikájában, melyet az Európa összes monarchiáiból kitiltott Marx páter szerkeszt a vatikáni könyvtárban. Az egyház politikai uralmának új tünete jelentkezik a 20. században, amikor Oroszországban először Uljanov bíboros pátriárka, majd Dzsugasvili bíboros pátriarka kezükben egyesítik az egyházi és világi hatalmat, azonban Róma nagyon rossz szemmel nézi ezt is, és rákényszeríti a harmadik utódot, hogy az egyházi és világi főséget újból válassza ketté. A pápaság jelentkezik mint a gyarmatosítás fékezője, leleplezője és felszámolója s általában a hatalommal való visszaélés minden formájának ellenfele; Zola püspök harcolja ki Dreyfus igazságát, s ő leplezi le a Luerdosban, egy dél-amerikai indián faluban elburjánzott csodás gyógyulások visszaéléseit is. A szerzetesrendek mind szélesebb körben vonnak be világiakat, és specializálják magukat a szellemi élet különböző területeire: a bencések a történettudományra, a piaristák a pedagógiára, az újjászervezett jezsuiták a pszichológiára (Freud prelátus forradalmasítja a gyónási technikát), az irgalmasok az orvostudományra stb. Az összes jelentős szellemi áramlatok a kereszténység keretében zajlanak le: Bertrand Russell bíboros a szabadgondolkodás előharcosa, és „Miért vagyok keresztény” c. röpiratában fejti ki a keresztény szabadgondolkodás alaptételeit. Ugyancsak ő alapítja meg a 20. század első negyedében Teilhard de Chardin bíborossal együtt a scientisták új kongregációját, {4-250.} mely hamarosan óriási jelentőségre jut és óriási tudományos kutatóapparátust mozgat. Az egyházat közben egy franciskánus-scientista koalíció kormányozza (a kálvinisták a szocializmussal való csökönyös szembenállásuk miatt ellenzékbe szorulnak), mely késlelteti az atomhasítással kapcsolatos kutatásokat, tekintettel az emberiség politikai szervezetének éretlenségére. Mindezek a fejlemények köztem és apósom között folyó párbeszédben idéztetnek fel, s ez alkalmat ad egy sor magyar vonatkozású uchronikus ötletre is: az 1514. évi budai zsinat nyomására az országgyűlés törvénybe iktatja az Urbarium Tripartitumot a jobbágyok védelmére, a mohácsi vészt Dózsa György tervesi gróf végszóra megérkező paraszthadai fordítják döntetlenre, II. Lajos életben marad, és vénségére megörökli még Lengyelországot is, s az így kialakult hármas kelet-európai királyság, kissé laza szerkezete ellenére is, az európai egyensúly tényezőjeként éli túl a különféle viharokat; a 20. században az utolsó Jagelló a kissé részeges VII. (Dob-zse) István. Mindezt azért írom le felesleges részletességgel, mert félek, hogy az egészet sose sikerül megírnom. Az alapgondolat nem a keresztény vallás egysége, bár szeretném úgy megszerkeszteni, hogy minden igazán univerzális szemléletű katolikus és protestáns nosztalgiát kapjon utána, a lényeg azonban egy olyan spirituális központ, „tanítói hivatal” elgondolása, mely társadalomformáló tényező tud lenni anélkül, hogy a hatalomkoncentráció csapdáiba beleessék. Ehhez történetileg a római pápaság került a legközelebb, de beleesett a hatalom buktatóiba. Még utoljára visszatérek e mű tervezett befejezésére. Az apósommal való párbeszéd folyamán mind világosabban kitűnik, hogy milyen közel volt az egyház a 16. században a teljes szakadáshoz és a hatalmi harcokban való teljes lejáratódáshoz. E felismerés hatására én, mint a párbeszéd egyik beszélője, tréfás ötletként felvázolok egy uchroniát (uchroniát az uchroniában!) „Ha a zsinati mozgalom nem győzött volna…” címen, melyben leírom azt, ami tényleg történt és van. Apósom {4-251.} elszörnyed az egész perspektíván: mindenekelőtt egyes tréfás ötleteimet ítéli ízléstelen pikantériakeresésnek (pl. azt, hogy Borgia bíborosból pápa lesz, ő égetteti meg Savonarolát, és meztelen orgiákat rendeztet a Vatikánban, vagy azt, hogy a katolikus-protestáns-erazmiánus szintézis egyetlen valamennyire is működő szervezeti formáját egy hatfeleségű, vérengző, parázna király alapítja meg stb.); ezeken túlmenően abszurdumnak ítéli azt a fantasztikus elképzelést, hogy a szerzetesi aszkézisen alapuló modern tudományosság és a keresztény emberméltóságon alapuló modern szabadságideál az egyházon kívül álló mozgalmakként megjelenhessenek, pláne élesen egyházellenes formákat felvehessenek; legfőképpen pedig egyenesen blaszfémikusnak ítéli a hatalomkoncentrációs katolicizmusra, megkövült keleti ortodoxiára és atomizált, erőtlen protestantizmusra szétesett kereszténység látomását, mert ez nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy a Szentlélek elhagyhatja az egyházat! Ezzel a nyitott kérdéssel zárnám a párbeszédet. Persze ez is olyan mű, mellyel csak egy valamennyire bevezetett szerző állhat elő.

6. Szeretnék írni az ember félelemtől terhelt kondíciójáról, a gyűlölet és élethalálharc ideológiáiról, mint amelyek ezt a félelmet az elviselhetetlenségig fokozzák, továbbá a rang, uralom és vagyon intézményeiről, melyek ezt a félelmet tűrhetően megkötik, de egyben intézményesítik is, valamint a hatalom megosztásának elvéről, mint a félelem feloldásának első sikeres és intézményes kísérletéről, végül a hatalmi presztízsen (rangon, uralmon és vagyonon) alapuló társadalomból a kölcsönös szolgálatok társadalmába való átmenet perspektívájáról, melynek keretében liberalizmus és szocializmus közös nevezőre hozattatnak, és külön-külön való fejfújattatásuk szétpukkantatik,

szeretnék írni az erőszak megengedett vagy meg nem engedett voltáról, melynek keretében az apai pofon, a testi fenyíték, a halálbüntetés, a háború és a forradalom közös nevezőn {4-252.} tárgyaltatnak, részben igazoltatnak és részben elmarasztaltatnak, s a hivatásos reakciós és hivatásos forradalmár megmerevedett, steril magatartásformákként elítéltetnek,

szeretnék behatóan írni arról, amit az itt küldött műben is pedzek, mely szerint a hatalom igazolásának modern tömegigénye mellett a hatalomnak az elveket felrúgó, cinikus vagy immorális gyakorlása nemcsak egyszerű erkölcsi elítélés alá esik, hanem az egész emberiséget létében fenyegető végzetes tömeghisztériákat és pusztító ideológiákat (hitlerizmus, maoizmus stb.) vált ki – mindezek a témák egymással is szorosan összefüggenek.

7. Vannak még ilyen apróbb ötleteim is: „Monarchista tézisek egy nem monarchista tollából” (A monarchia történeti funkciója, jelen helyzete és gyérülő, de nem érdektelen lehetőségei), „Marxista tézisek egy nem marxista tollából”, „Keresztény tézisek egy nem hívő tollából” stb.

Íme a tízéves terv. Mindebből érett az 1., nagy vonalakban megvan a 2. és 3., töredékekben a 4., a többi az istenek térdén fekszik, s múlik elsősorban azon, hogy az első megjelent művel sikerül-e megszereznem a további megjelenés lehetőségét, másodsorban azon, hogy a magam erői meddig terjednek.

Most következik a második kérdéscsoport: mi a célom az itt lévő konkrét művel, és kiknek írom? Az alábbi, a), b), c) és d) pontokban körvonalazom a céljaimat, s ez a sorrend egyben szigorú rangsor is: az a) fontosabb cél, mint a b) és így tovább. Erre nektek azért kell nagyon figyelnetek, mert az a) pont tartalmazza az én legszemélyesebb szempontomat, a b) az ügynek innen nézett aspektusát, és csak a c) alatt következik az onnan, a Ti oldalatokról nézett aspektus!

a) Első célom az, hogy minél hamarabb, ha nem is hanyatt-homlok, szeretnék hatékonyan beleszólni elsősorban a Ciprus, másodszor esetleg más hasonló kérdések körül folyó vitába, éspedig, különösen Ciprus ügyében, az általam körvonalazott megoldás, a nemzetközi politikai döntőbíráskodás {4-253.} irányában. Úgy is mondhatnám, hogy a művet UNO-köröknek írtam, annak a diplomata és funkcionárius egyvelegnek, melynek körében valamiféle UNO-közvélemény kialakul. Tudom, hogy a világ összes közvéleményei közül ez talán a leglazább és legtörékenyebb valami, tudom, hogy évenként ezrével adresszálnak hozzá naivabbnál naivabb műveket, s tudom, hogy az én művem is végsőleg naiv; naiv úgy, ahogyan naivak voltak 1945–46-os cikkeim, melyekkel Nagy Ferencnek és Rákosinak magyaráztam, hogy mit kellene tenniük, ha eszük volna, s naivak voltak 56-os tervezeteim, melyekről tudhattam, hogy senkinek sem kellenek. De ha mégannyira is tudhattam és tudom, hogy az ilyenféle művekben rejlő belső igazság csak nagyobb időkifutásban érvényesülhet, mégis közvetlenül ezeket az írásokat az a nem tudom, milyen kevés hányadnyi eshetőség élteti és íratja, hogy hátha ott és akkor hatnak, amikor és ahová írattak. Minthogy ez a szenvedélyes igyekezet íratta és íratja tovább velem ezt a művet, bevallom, lepereg rólam minden okos beszéd, mely ennek kilátástalanságát igyekszik bizonyítani. Nagyobb baj az, hogy magam sem tudom pontosan, hogy ennek a feltételezett UNO-közvéleménynek mik a döntő tényezői. Hogy a legmagasabb szinten döntő politikai és diplomáciai fórumok alig olvasnak, azt sejtem; az UNO funkcionáriusai és a mellette akkreditált diplomáciai testület állandóbb tagjai már inkább, ugyanígy a fontosabb hatalmak külügyminisztériumainak értelmesebbjei is. Ami azt is jelenti, hogy az UNO-közvéleménynek nem New York az egyetlen fókusza. Írom ezenfelül e művet természetesen a nemzetközi jog- és államtudomány elméleti művelőinek is. Nem gondolok kifejezetten UNO-kiadványsorozatra vagy kiadóvállalatra, mert benyomásom szerint ezek politikával vagy nemzetközi kérdésekkel csak igen sterilizált és hatástalan humanitárius zsargonban foglalkoznak. Folyóirat csak akkor jöhetne szóba, ha a mű egyszerre megjelenhetne benne, ami alig valószínű; a folyóiratok között még mindig az {4-254.} International Affairs messze a legjobb, de nem tudom, hogy az nincs-e szervezeti kapcsolatban a Foreign Office-szal. Valahol London, New York, Washington és Párizs metszőpontjában kellene lennie e mű kiadójának, de ez a kiadó nem lehet külország hivatalos politikájától függő szerv, nem lehet NATO- vagy CIA-gyanús szerv, nem lehet magyar emigrációs vagy harcosan antikommunista elkötelezettségű, de ugyanakkor nem lehet valamiféle baloldali gettóban létező kiadó sem. Talán a legjobb lenne valami igen szolid, konzervatív, napi politikában apolitikus, london–washingtoni vagy london–New York-i kiadó, de azt is szeretném, ha egyidejűleg vagy nem nagy időtávban megjelenhetne franciául is. Persze lehet, hogy ez is naivság, s örülni kell annak a kiadónak, aki egyáltalán hajlandó rá. Amint látjátok, a naivság mellett nem kis megalomániába is estem, ebben azonban Ti is bűnösek vagytok!

b) Most következnek az önzőbb, egyénibb célok: e pont alatt mindenekelőtt az, hogy ez a mű olyan körülmények között jelenjék meg és olyan visszhangot kapjon, hogy ez kiharcoljon, kialakítson vagy kialkudjon számomra itthon egy olyan modus vivendit, melynek keretében nekem szabad legyen külföldön nem marxista, de a honi politikát nem bántó szociológiai, politikai és publicisztikai témákról műveket megjelentetnem. Ha ez nem sikerül, akkor megjelenik ez az egy mű, elviselem az esetleges konzekvenciákat (melyek aligha lesznek büntetőjogi jellegűek, de nagyon is lehetnek anyagiak és zaklatásiak), s visszabújok a medvelyukamba megint, ezúttal valószínűleg örökre. Reményem valami olyanféle, hogy erről a műről megállapítódik: sokféle tévedése ellenére sem szovjetellenes, sőt vannak benne a szovjet politika számára hasznosítható elemek is; valamiféle olyan tudomásulvételt szeretnék, mint az 1945. évi cikké volt, mely három évre biztosította számomra, hogy itthon minden irányba megmondhattam, amit gondolok. Ha a világhelyzet nem rosszabbodik, vagy pláne javul, akkor ezúttal {4-255.} több mint három évet is remélek. Ennek az egész célkitűzésnek azonban többféle komplikációja van. Semmiféle jogszabály nem tiltja, hogy magyar állampolgár külföldön publikáljon, ha a publikáció tartalma nem ütközik jogszabályba. Ez ténylegesen történik is, de többnyire folyóiratcikkek formájában, a botanika, kibernetika vagy nemzetközi magánjog területén! Vagy olyan szerzők részéről, akiktől ezt különböző okokból elfogadják (Lukács, Déry, Illyés stb.). A magyar államot azonban külkereskedelmi monopólium illeti meg, ezért a külföldi kiadócégekkel való szerződéseket az itthoni Szerzői Jogvédő Iroda útján szokták megkötni, mely a szerzők jogainak védelme mellett a magyar külkereskedelmi devizaérdekeit is védi. (Lehet művet közvetlenül is kiküldeni és utóbb az Irodának bejelenteni, de ezt nem szeretik.) Ez a szerv cenzúrát nem gyakorol, s abba nem szólhat bele, hogy mi van a műben – de nem köteles szerződést kötni! Mármost az én témáim elejétől végig olyanok, amelyekkel kapcsolatban sem a fenti Iroda, sem esetleg magasabb szervek nem fognak merni felelősséget vállalni, mert nem lehetnek biztosak, hogy honnan és kitől kapnak orrot érte, hiszen ha nem is tilos tartalmúak büntetőjogilag, de mégis kényesek akár a témák, akár a szerző miatt. Muszáj tehát nekem vállalnom az összes felelősségeket elsőre: ha egyszer átfutott az ügy, a többi már könnyebben fog menni. Ezért kell ennek a műnek kvázi illegális módon kezelődnie, noha, ismétlem, tartalmában nincs semmi tilos, és elvileg az sem tilos, hogy az ember kéziratot ne postán, hanem valakivel küldessen ki. Bármennyire is elmúltak azok az idők, mikor egyetlen levelezőlap nem postai kiküldése bizonyítékul szolgált a kémkedésre, azért ezt most sem nagyon szeretik, vámnál problémát jelent. Ugyanakkor azonban mégsem levelezhetem le az egész ügyet postán, mert az a veszély, hogy itthon idő előtt téma lesz a dologból, s akkor megindul a nyomás, hogy önként álljak el tőle. Ezért kell e mű nagyobb részének már előre kikerülnie, lefordítódnia, s azután a végleges szövegnek {4-256.} postán, teljesen szabályosan kiküldődnie, s akkor ott olyan gyorsan megjelennie, hogy itt már ne legyen idő a nyomás alatti visszaszívásra, hanem maga a megjelent munka harcolja ki a maga igazát. Amint látjátok, nagyon borotvaélen jár ez az egész tranzakció, ez itt a legkényesebb célkitűzés, és feltétlenül meg kell előznie a c) alatti célt, mely nyilvánvalóan előttetek elsősorban lebeg.

c) Csupán harmadik helyen következik az az általatok természetszerűen elsősorban szem előtt tartott cél, hogy ezzel a munkával megpróbáljak bemutatkozni a politikai-publicisztikai érdeklődésű külföld előtt, mint a maga nevében – 56-os szerepektől és manifesztációktól függetlenül is – szóló szerző. Nem álmodozom átütő sikerről, pontosabban a szerény, de stabil polgárjogot tekinteném a magam számára átütő sikernek. Az előbb b) alatt kifejtett itthoni áttörési szempont azt kívánja, hogy 56-os előzményeim, anélkül, hogy elhallgatni vagy elkenni kellene őket, feltűnő formában nem reklámozandók. Te természetesen, mint az ügy gazdája, fel vagy hatalmazva a fordítással kapcsolatban értelemszerű módosításokra, összevonásokra, esetleg – főleg az anekdotikus vagy zárójeles részek tekintetében – kihagyásokra; azt azonban nem szeretném, ha az esetleges angol vagy nyugati érzékenység kímélete jegyében alkalmaznátok cenzúrát, hacsak nem valami tárgyilag nem helytálló otrombaságról van szó részemről, amit nem hinnék; felhívom még a figyelmedet arra is, hogy ilyen irányban kisebb szúrások az előbb tárgyalt b) alatti szempontból egyenesen jók is lehetnek, persze csak ha objektív érvényük kikezdhetetlen. Nagyon kérlek, ha módodban van, nézz és nézess utána a fordításnak hűség, angolság és szakszerűség szempontjából: ez utóbbi tekintetében fontos volna, ha egy államelméletben (pol. sc.), jogelméletben (jurisprudence!) és nemzetközi kapcsolatológiában forgott ember átnézné. Azt hiszem, angolban feltétlenül egyszerűsíteni kell vagy legalábbis csak a legfontosabb néhány helyen teljes egészében fordítani az olyan – németül {4-257.} gyönyörű, de angolul borzalmas – kifejezéseket, mint „alapvető társadalomszervezési elvek”, ami helyett elég a „fundamental principles” is (ezekre egyébként akartam a „strukturális elvek” kifejezést is használni, de aztán ezt a divatszót elejtettem); „nemzetközi államközösség”-re elég „international community” is. Kérek figyelmet arra, hogy „döntőbíráskodás” (arbitration, arbitrage) nem azonos a „döntőbíróság”-gal (Court of Arbitration?, Cour d’arbitrage), hanem annál tágabb: mindkettő sokszor szerepel és sokszor felcserélhetően, elvileg azonban az előbbi állhat az utóbbi helyett, de fordítva nem mindig.

d) Negyedik, rangban utolsó, de ha az első hármat nem zavarja, szégyentelenül kitűzött célom, hogy ebből s esetleges további publikációimból lehetőség szerint valamiféle bevétel is szülessék, természetesen az ügyben közreműködők, fordítók, átnézők stb. költségeinek levonásával, közöttük elsősorban a Tiedével. (Itt technikailag fontos, hogy ezeket a kiadó fizesse az illetőknek, s nekem ennek megfelelően kevesebbet, mert ha ezeket a kiadó az én javamra írja, akkor én azzal, mint külföldi devizaköveteléssel, már nem rendelkezem szabadon!) Hangsúlyozom, akár egy fitying se jöjjön belőle, ha ez a fontosabb célokat zavarja, de azok sérelme nélkül lényeges ez a cél is, több okból: 1. van egy frissen nősült fiam, egy érettségizendő leányom, egy sokízületi gyulladásos édesanyám, akit nem tudok lehozni egy III. emeleti lift nélküli lakásból, továbbá 2. magam és feleségem közel vagyunk a nyugdíjazás lehetőségéhez, s a fentebb elmondottak szerint ennél súlyosabb egzisztenciális bizonytalanság árnyéka is rám vetődhetik éppen e mű miatt, végül 3. az infarktus óta mind kevésbé tudom magam meghajtani fordítási és lektorálási mellékmunkák tekintetében, amelyek különben is keserves favágást jelentenek. Ebből a szempontból minden örvendetes, ami egy rókáról több bőr lehúzását jelenti, pl. megjelenés először folyóiratban (ami azonban a rajtaütésszerűség érdekében csak egyetlen folytatásban {4-258.} elképzelhető!), azután önálló műként, azután valami Digestben stb., továbbá az angolon és francián kívül német és egyéb fordítás stb. Lehet, hogy mindez gyermeteg illúzió részemről, de ne felejtsétek, hogy ami odakinn kis összeg, az itthon lényegesen többet jelent.

Most következik levelem harmadik szakasza, a témák és célok ecsetelése után a konkrét lebonyolítás menetrendje. Ennek lényegére már utaltam, úgyhogy ez a rész már nem lesz olyan hosszú, a pontokra való tagolás azonban itt sem maradhat el. Az egész menetrend alapgondolata: gondos és mindennemű nyilvánosság nélküli előkészítés, gyors, vissza nem csinálható és vissza nem csináltatható megjelentetés és formai szabályszerűség. Ennek érdekében az egész lebonyolításnak kell hogy legyen egy kvázi illegális szakasza, amikor nem postán, hanem személyesen, lehetőleg a határon való feltartóztatás veszélyén kívül álló külföldieken keresztül váltunk kéziratküldeményeket és üzeneteket, és egy kvázi illegális szakasza, amikor postán váltjuk a végleges szöveget és hivatalos kísérőlevelet s a mű küszöbönálló megjelentetéséről szóló értesítést. Az első szakasz „illegális” azért, mert úgy csinálunk, mintha titkos dolgot cselekednénk, és „kvázi” azért, mert valójában semmi tilosat nem cselekszünk, csak az idő előtti nyilvánosságot kerüljük el, a második szakasz „legális” azért, mert minden postán történik, de „kvázi” egyrészt azért, mert biztonság kedvéért talán akkor is küldök a postai kéziratpéldány mellett egy nem postai példányt is, hogy mindenképpen kijusson, másrészt „kvázi” azért is, mert a postán való fenn nem akadás érdekében nem magunk nevén szerepeltünk mint feladók és címzettek, hanem én „Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára, Szerzeményezési Csoport” Bp. II., Keleti Károly u. 5. vagyok a borítékon, s csak benn a szövegben névvel, Te pedig írj meg egy hasonlóképpen hivatalos jellegű címet, ahová neked postán írhassak. A menetrend tehát pontonként: Ia) ezennel elküldöm neked kvázi illegálisan ezt a levelet és kéziratot, Ib) Te írsz {4-259.} vagy üzensz ugyancsak kvázi illegálisan három dolgot: aa) a kéziratot és levelet megkaptad, minden rendben, vagy megjegyzésed, kérdésed, üzeneted ez meg ez, bb) közlöd a Te hivatalos jellegű címedet, és cc) közlöd, hogy remélhető-e kiadó; ezután, ha szükséges, Ic) én reagálok, és esetleg küldök további rész-részletet, és Id) Te újból írsz vagy üzensz, ha kell. Ezután Te a kiküldött szöveget lefordíttatod! Ezután jön a kvázi legális szakasz: IIa) én megküldöm neked a végleges szöveget végleges kísérőlevéllel, melyben az itt mondottak lényeges részét újból elmondom, mintha most írnék először, erre IIb) Te a teljes művet lefordíttatod, s postán válaszolod, de egyúttal rövid úton is megüzened azt, hogy a megjelenés küszöbön áll, és a kiadó a szükséges nyilatkozatot a Szerzői Jogvédő Iroda számára megtette. Erre fogom én itt a végleges kézirat és hivatalos kísérőlevelem másolatának bemutatása mellett az ügyet a Szerzői jogvédő Irodának s egyidejűleg valószínűleg külügyi és kultúrkapcsolati fórumoknak bemutatni, ezzel igyekezvén enyhíteni a megjelenés feletti esetleges megrökönyödést, és leszögezni, hogy valamiféle modus vivendire törekszem a külföldi megjelenés lehetősége tekintetében, ha ez önmagammal való azonosságom megőrzése mellett lehetséges. Néha nevetnem kell magamon, mint afféle Tom Sawyeren, aki egy rozzant földszintes pajtából kötélhágcsón ereget ki vérrel írt leveleket, mert így olvasta a regényekben, a különbség csupán az, hogy ez a pajta, ahol én vagyok, nem rozzant és főleg nem földszintes.

Most még néhány dolog, ami eszembe jut. Nagyon fontos, hogy a kiadó illetékes személyei, lektorai, szerkesztői stb. is tudatában legyenek a diszkréció fontosságának (minél kevesebben legyenek!), és nevemet idő előtt se privátim, se könyv-előhirdetésben ne forgassák.

Felsorolnám még néhány jó emberemet, akikről feltételezem, hogy szívesen segítenének bármiben, s akiknek mindebből annyit mondj, amennyit az ügy érdekében legjobb belátásod {4-260.} szerint mondani jónak látsz. Mindenekelőtt Angliában rajtatok kívül ott van Balogh Tamás, az oxfordi Balliol College tanára, aki minden évben egyszer megkérdezi, hogy mikor megyek előadást tartani Oxfordba, amit ő megszervezne (ebből láthatjátok, hogy némileg elszakadt a honi realitásoktól, mivel még a második világháború előtt ment ki!), aki kiadási és egyéb dolgokban bizonyosan szívesen közreműködik; továbbá vagy Angliában vagy valahol az angolul beszélő világban él Szladits Károly, aki valahol az összehasonlító jogtudomány tanára, s esetleg vállalkoznék a szakmai átnézésre jogi vonatkozásokban; Oslóban jó emberem Johannes Vogt egyetemi tanár, ifjúkorában kommunista, most baloldali szocialista, aki azért zárt szívébe, mert 1957-ben azt javasoltam, hogy Magyarország és az északi országok párhuzamosan lépjenek ki a maguk katonai tömbjéből – egy-két évenként megfordul itt és mindig felkeres, úgyhogy ha véletlenül megint erre készül, lehet vele írást vagy üzenetet küldeni; esetleges német megjelentetés szempontjából megnevezem Bécsben Alfred von Verdross nyugalmazott és Stephan Verosta aktív jogfilozófia-professzorokat, akik egymással nincsenek jó viszonyban, de én az öreggel vagyok személyesebb kapcsolatban; francia fordítás szempontjából megemlítem Csécsy Magdát, aki valamilyen francia nyelvintézménynél tanár; UNO-dolgok és publicitás szempontjából esetleg tanáccsal vagy segítséggel szolgálhat egykori genfi diáktársam, Edward Hambro, aki jelenleg Norvégia UNO-kiküldöttje, azelőtt konzervatív képviselő, még régebben a hágai bíróság titkárságvezetője volt, aki mint nemzetközi jogász és bírósági ember érdemben is szakértő, viszont formális igénybevételnél mérlegelendő Norvégia NATO-mivolta és az ő konzervatív mivolta – feltételezem, hogy gyakran átutazik Londonon, egyébként értelmes, jó humorú, szkeptikus ember. Természetesen Te döntöd el, hogy mindezek közül kit akarsz igénybe venni és mire.

{4-261.} Kedves Barátaim, tisztában vagyok vele, hogy amit itt összehordtam, az nemcsak problémának és feladatnak, hanem puszta levélnek is sok, hiszen négy-öt éjszakába nyúló beszélgetés és két-három programtervező értekezlet anyaga van benne. Számomra is, aki szerettem megjelenő elmeműveimen az utolsó percig rajta tartani a szememet (a nyomdászok nem kis kétségbeesésére!), furcsa dolog valamit így kibocsátani a világba, és sorsára hagyva várni, mire megy magától odakinn. Bennem gyakorlatilag már megért az, hogy a teljes témát írom meg, bár a közel-keleti és dél-tiroli ügy belekeverésének vannak nehézségei is: lehet, hogy mintapéldának csupán a ciprusi ügy marad továbbra is. Én mindenesetre buzgón írom tovább a folytatást és a befejezést, és várom, de nem türelmetlenül, a válaszüzenetet: inkább később jöjjön, de biztonságosan.

Nagy szeretettel és hálával ölel mindnyájatokat

Utóiratok

1. Mikor a levél 2–6. oldalát írtam (az 1. új példány!), akkor még „Ciprusról” szólt a mű, innen néhány áthúzás. Ugyanakkor még azt hittem, hogy a magyar állam külkereskedelmi monopóliuma nem engedi meg az engedély nélküli kiküldést, most azonban tudom, hogy az egyéni kiküldés és egyidejű bejelentés is teljesen szabályos, csak éppen nem szeretik. Ezért nincs szükség a külföldi kiadótól olyan nyilatkozatra, hogy elfogadja a magyar Szerzői Jogvédő Iroda feltételeit. Egyébként azonban a lebonyolítás ugyanúgy csinálandó, ahogyan leírtam, s az ügynek sokféle komplikációja lehet számomra, a diszkréció tehát igen fontos, s mindennél fontosabb a Te hivatali címed!

2. Elnézést kérek, hogy az egész művet másodpéldányban küldöm, de elkerülhetek felesleges kérdéseket, ha az első példány itt megvan.

{4-262.} 3. Erről a kiküldésről itthon senki sem tud, a feleségem sem! Lényeges tehát, hogy az, aki átadja a válaszüzenetet, benne a Te hivataloddal, az figyelembe vegye ezt a momentumot a közlésnél.

4. A fordításnál vigyázni kell a „konvenció” szóval, mert az angolban és franciában tudtommal egészen egyszerűen szerződést, megállapodást jelent, míg én itt „hallgatólagos megállapodás”, „konvencionális szabály” értelmében használom.

5. Franciában nagyon keserves a „droit des peuples de disposer d’eux-mêmes”, de azt hiszem, ma már megy a „principe de l’autodétermination” is.

6. Nagyon lényegesnek tartanám az egyidejű francia megjelenést is, mert a francia kormányálláspont már a második világháború végén is kedvező volt a politikai döntőbíráskodás számára, s mai álláspontja sem idegen az egész gondolatmenettől, főleg a nagyhatalmi egyetértés felfogásában.

7. A jelenlegi 4. fejezet teljesen új, s érzésem szerint egyik legjobb; valami olyant próbál, amit divatszóval „strukturális analízis”-nek lehetne nevezni az államtudományok terén, de nem akarom ezt a szót használni, mert hiszen a fogalom a nyelvészetből érkezett, s ott egészen mást jelent.

8. Az aláhúzások, illetve kurzív nyomások elég lényegesek volnának a hangsúlyok kihozására, nem tudom, angol szövegben mennyire szeretik őket. Az én aláhúzásaim elég egyenetlenek és ötletszerűek, úgyhogy szabadon lehet változtatni rajtuk. Lényegesebb súly van a macskakörmökön, mert sok mindennek más az értelme, ha azok nélkül írjuk, úgyhogy itt fontos, hogy ne maradjon el olyan macskaköröm, amivel változik a mondanivaló értelme.

9. A bonyolult fejezetcímek persze egyszerűsíthetők, ha kell, de rendszerint azért bonyolultak, mert ki akarom fejezni a mondanivalót. Gondolkodom még a főcím egyszerűsítésén is.

{4-263.} 10. A végleges szöveget úgy küldöm ki, hogy ugyane másolásnak egy másolatát küldöm a már meglévő és elküldött szövegrészről, s abban piros tintával fogom jelölni az időközben tett – ígérem, szerény – változtatásokat. Piros oldalszám teljesen új beszúrt oldalt jelent, pirossal áthúzott szám és kék új szám csak az oldalszámváltozást. De ígérem, nem lesz sok, csak amit éppen az újabb szövegekkel való egyeztetés kíván, úgyhogy ez nem akadálya a fordítás elkezdésének.

11. Ha szükségét látod, hogy minderre levélben válaszolj, nagyon biztonságosan küldjed, ne magyar állampolgárral vagy izgága emberrel. Ha Vogt Oslóból időközben erre járna, jó lenne vele, mert ő itt igen bevezetett ember, s küldött már nekem könyveket is.

12. Ha úgy látod, hogy nincs lényeges leveleznivalónk, akkor inkább hagyjuk el, s a felmerült kérdésekben dönts a Te bölcsességed szerint.

Szeretettel és hálával ölellek

1968