{4-676.} Összefoglalás

A nemzetközi államközösség bénultságának és működésképtelenségének megállapításából indultunk ki. Összehasonlítottuk a nemzetközi államközösség jelenlegi állapotát a maga ősével, az európai monarchikus államközösség régebbi, lényegesen kevésbé intézményes, de lényegesen működésképesebb rendszerével. Kerestük annak okát, hogy miért tudta az a maga alapvető rendező elvét, a monarchikus legitimitást eredményesebben és következetesebben érvényesíteni, mint az első világháború vége óta létező modern nemzetközi államközösség a maga alapelvét, a nemzetek önrendelkezését. Felismertük, hogy ma minden elképzelhető nemzetközi vitaintéző eljárás, kezdve a háborútól a Biztonsági Tanács eljárásán keresztül egészen a népszavazásig, alig-alig képes nemzetközi politikai viták lezárására s végleges és stabil legitimitások létrehozására, éspedig két okból: egyrészt a nagyhatalmi egyetértés intézményeinek elégtelen működése, másrészt a pártatlan nemzetközi politikai döntés intézményeinek hiánya miatt. Egyrészt ugyanis mindennemű nemzetközi vitaintéző eljárás működésének előfeltétele, hogy folyamatosan és intézményszerűen fennálljon minden nemzetközi szerveződés alapja, a nagyhatalmaknak egyetértésre és együttes fellépésre való képessége; márpedig az első és második világháború után létrejött világszervezetek csupán egy kialakulóban lévő, de létezőnek még nem mondható és alig hatékony nemzetközi közvélemény fórumaivá váltak, ezzel szemben nemcsak hogy nem vitték előre, hanem helyenként a teljes működésképtelenségig juttatták el a régi európai államközösség alapintézményét, a nagyhatalmak koncertjét. Ennek ma a Biztonsági Tanács működésében kellene folytatódnia, {4-677.} mely azonban eleven és érvényesülni tudó működési konvenciók híján elégtelen hatékonyságú másodosztályú nemzetközi fórummá vált, anélkül hogy rajta kívül léteznék a nagyhatalmi egyetértésnek nála hatékonyabb, egyenletesen működő szerve. Holott, még ha teljes eredményességgel és egyenletességgel működnék is a nagyhatalmi egyetértés, akkor is csak azoknak a vitás kérdéseknek a dűlőre vitelében tudna elsősorban sikeresen közreműködni, amelyekben a vitában szereplő államok létezésének vagy területi elhatárolásának kérdésében már kialakult vagy kialakulóban van valamiféle legitimitás, amire támaszkodni lehet. Ahol azonban ilyen legitimitás bármely okból nem létezik vagy vitatott, ott a nagyhatalmi egyetértés már nem képes olyan egyszerűen és magától értetődően új legitimitásokat létrehozni és azokat gyorsan stabilizálni, mint annak idején a monarchikus legitimitást személyükben is megtestesítő királyok megállapodásai. Ezért az önrendelkezés új, demokratikus és erkölcsileg is nagyobb igényű elve új, sajátos nemzetközi szerv létrehozását is kívánná, mely mint kivételes, de azért állandó és intézményes fórum, pártatlanul, de a kérdések politikai jellegének teljes tudatában alkalmazná a nemzetközi államközösségnek jogrendszerré még nem sűrűsödött alapvető rendező elveit; ezek között legfontosabb az önrendelkezési elv alkalmazása azokban az időközönként szükségszerűen felmerülő államalakulási és területi vitákban, melyekben gyorsan stabilizálódó új nemzetközi legitimitásokat kell létrehozni. Egy ilyen nemzetközi politikai döntőbíróság volna tehát a nemzetközi államközösség jelenlegi működésképtelenségének a második orvossága, mely azonban ma intézményes formában nem létezik, és alkalmi igénybevétele is kiment a divatból. Persze a kétféle orvosság végeredményben csak együtt hatásos: egyrészt a nagyhatalmi egyetértés és együttes fellépés igazán csak akkor eredményes, ha szükség esetén egy pártatlan fórum ítéletét vagy véleményét is kibíró módon megfelel a nemzetközi államközösség alapelveinek, {4-678.} amihez az szükséges, hogy a nagyhatalmak a többi országoknál általában felelősebb politikát folytassanak; másrészt a pártatlan fórum kötelező vagy véleményező határozata is csak a nagyhatalmi egyetértés szerveire támaszkodva s azok garanciája mellett ér valamit. E kettő együtt jelenti tehát a modern nemzetközi szerveződés kiterjedésében növekvő, de igazán veszélyes ügyekben újból és újból csődöt mondó rendszerében azt a kritikus áttörési pontot, ahol valóságos nemzetközi integráció egyáltalán elkezdődhet. E közvetlenül soron következő lépések nélkül hiábavaló minden olyan elképzelés, mely egyszerűen posztulálja a nemzetközi államközösség bármilyen elgondolt távolabbi, jövőbeli kívánatos állapotát, pl. világkormány vagy világkarhatalom bármennyire is helyesen indokolt szükségszerűségét.

Annak példájául, hogy a nemzetközi államközösség szerkezeti továbbfejlődésének ez a két legaktuálisabb követelménye milyen formák között és milyen érdemi tartalmakkal volna képes megvalósulni, hoztuk fel a jelenlegi világhelyzet két erjedően állandósult elintézetlen politikai vitás kérdését, a ciprusi vitát és az arab–izraeli viszályt. A ciprusi vitára azt találtuk jellemzőnek, hogy benne az önrendelkezési elv alkalmazásának úgyszólván minden elképzelhető problémája felmerül és döntést kíván, mert az adott helyzetben nem létezik az ügyben szereplő államalakulásokat és területi elhatárolásokat stabilizálni képes érvényes legitimitás; így ez az ügy példájául szolgálhat annak, hogy egy ilyen vitát hogyan foghat fel, foghat meg és juttathat megoldáshoz egy pártatlan nemzetközi politikai döntőbíróság. Viszont az arab–izraeli viszályra az jellemző, hogy itt, ha nem is teljes véglegességgel, de világosan kialakulóban van egy elhatárolási legitimitás, melyet nem annyira létrehozni, mint inkább felismerni kell, s csupán a felek lélektani állapota, egymáshoz és a nemzetközi szervezetekhez való bizalmatlansága akadályozza a szinte már stabilizálódott elhatárolás elfogadását; így ez az ügy annak példájául szolgálhat, hogy a nagyhatalmak {4-679.} együttes fellépése és együttes garanciája hogyan volna hivatott a felek lélektani görcsét feloldani. Egyúttal azonban mindkét ügy példázza a kétféle orvosság kölcsönös összefüggését is: a ciprusi ügyben a pártatlan döntés mögött ott kell lennie az azt érvényre emelő nagyhatalmi egyetértésnek és fellépésnek is, az arab–izraeli ügyben viszont az együttes nagyhatalmi fellépés csak akkor ígérkezik sikeresnek, ha egy pártatlan fórum döntését vagy véleményét is kibíró módon felülemelkedik a pillanatnyi politikai alku szintjén.

Fel lehetne hozni mindezzel szemben, hogy nem meggyőző ennyire kiemelni a Biztonsági Tanács jó működésének és a pártatlan döntőbíráskodás létrehozásának fontosságát, és félrevezető ennek illusztrálására két olyan ügyet felhozni, melyek, bármily elmérgesedettek és veszedelmesek is, még sincsenek a nagyhatalmi ellentétek igazi fókuszában, s lehetséges bennük nagyhatalmi érdekközösséget s ennek alapján megoldást létrehozni. Szinte jogosnak látszhatik egy olyan kritikus megjegyzés, hogy gondolatmenetünk nem ok nélkül hagyta említés s még inkább elemzés nélkül a mai világ leginkább megoldhatatlannak mutatkozó vitás politikai problémáit, a kettévált országok problémáit, ahol egy-egy nemzeten belül néz egymással közvetlenül farkasszemet egyrészt kapitalista, másrészt kommunista berendezkedés, s mögöttük a két szemben álló világcsoportosulás: úgy látszik, hogy ezek tárgyában nem nagyon volna érdemes beszélni sem a nagyhatalmak szükséges egyetértésének intézményes formáiról, lévén ők maguk is a vita fő felei, sem pártatlan fórumok közbelépéséről, mert olyan ellentétekről van szó, melyekben a szemben álló felek a pártatlanságnak még a lehetőségét sem ismerik el. Úgy látszik tehát, mintha itt nem a nemzetközi államközösség közösen elismert alapelveinek, elsősorban az önrendelkezési elvnek az alkalmazásáról volna szó, hanem valami egészen másról, áthidalhatatlan társadalmi és ideológiai ellentétekről.

Bármennyi részigazság van is ezekben a megállapításokban, {4-680.} egészükben mégsem érik el a lényeget. Való, hogy példákként olyan ügyeket elemeztünk, melyek már ma is véglegesen megoldhatók, s nem olyanokat, melyeket pillanatnyilag aligha lehet kielégítően és véglegesen megoldani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kettévált országok problémáit ne vihetné már ma is valamennyit előre akár a nagyhatalmi egyetértés intézményeinek jobb működése, akár az adott lehetőségek között maximálisan pártatlan szervek állásfoglalása. Még kevésbé áll az, hogy éppen ezekben a legnehezebb ügyekben ne játszana szerepet az önrendelkezési elv. Ez az elv ugyanis a nemzetközi államközösség életében nem jelent mást, mint a demokratizmus általánosabb elvének nemzetközi elhatárolási és rendező elvként való alkalmazását; márpedig a kettévált országok problémája pontosan az, hogy a páronként szemben álló rendszerek mindegyikben eltérően értelmezik azt a kérdést, hogy mi a demokrácia, az önrendelkezés „igazi”, „teljes” értelme. A kettévált országok körüli nemzetközi viták és harcok tehát csak abban különböznek a szokásos nemzetközi politikai ellentétektől, hogy bennük nem államok vagy államalakulások egymás közötti határát kell tisztázni, hanem a demokratikusan „legitim” kormányzás feltételeit. Végsőleg tehát a kettévált országok problémáját is csak az önrendelkezési elvvel azonos demokratikus elv érvényes alkalmazása oldhatja meg „legitim” módon, s itt is, mint minden nemzetközi vitában, a jogtalan erőszakalkalmazás kikapcsolása a legfőbb cél. Viszont igaz az, hogy a kettévált országok esetén a megoldáshoz nem elég sem a nagyhatalmak politikai megegyezése, sem bármiféle nemzetközi politikai döntőbíráskodás, hanem szükség van a szemben álló politikai, társadalmi és ideológiai rendszerek – lassan bár, de folyamatban lévő – belső tisztulására is. De még itt is fennáll az analógia a klasszikus formájú nemzetközi vitákkal; az eddigi tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy amiként az országok közötti „meleg” háború is megszűnt olyan eljárás lenni, mely politikai {4-681.} vitákat bármiféle döntéshez el tud juttatni, úgy a szemben álló ideológiák közötti „hidegháború” sem alkalmas arra, hogy belső tisztulás nélkül az eltérő demokráciaértelmezések kérdésében döntést tudjon elérni.

Bármennyire is összefügg azonban mindez az önrendelkezés helyes értelmezésének kérdésével, nyilvánvaló, hogy egy olyan gondolatmenet kereteit, melynek tárgya a nemzetközi államközösség szerkezete, szerkezeti bajai és azok orvoslása, teljesen szétfeszítené az államok belső demokráciájának taglalása, ami egy sok ponton érintkező, de mégis más gondolatmenetre tartozik. S ennek a másik gondolatmenetnek az eredményei aligha módosítanák jelen gondolatmenetünknek azt a végeredményét, hogy a nemzetközi államközösséget szerkezetileg bénulttá tevő bajok orvoslásának két kulcskérdése továbbra is a nagyhatalmi egyetértés meglévő intézményeinek az eddiginél eredményesebb működtetése és a pártatlan politikai döntés, a nemzetközi politikai döntőbíráskodás új, kivételes intézményeinek a megteremtése. Csak éppen azt kell tudnunk, hogy ez a probléma csupán részkérdése annak az általánosabb kérdésnek, hogy miért került a modern emberiség legnagyobb és legsokatígérőbb vállalkozása, a szabadság és demokrácia alapján való szerveződés több területen is zsákutcába, s ezeknek a zsákutcáknak hol vannak az áttörési pontjai. Ezt kell világosan és egyértelműen megválaszolni mind az egyes államok belső szervezete tekintetében, mind a nemzetközi államközösség vonatkozásában: ez utóbbit kíséreltük meg a fentiekben.

1965–1974