VI.

Mindezeknek a variánsoknak s a bennük rejlő lehetséges fejleményeknek és kockázatoknak legsúlyosabb közös vonása az, hogy teljesen bizonytalanok és kiszámíthatatlanok. Az egyszerű itthoni publikáció vagy a hivatalos külföldre kiküldés lehetőségei, valamint a közvetlen kiküldés esetleges következményei teljességgel az államhatalom, mindenekelőtt a kultúrpolitikai államhatalom vezetőinek szabályoktól számottevően meg nem kötött mérlegelésétől függenek aszerint, hogy mindezek engedélyezését vagy eltűrését az érvényes politikai irányvonaltól, a pillanatnyi politikai helyzettől és a szóban lévő ember éppen érvényes értékelésétől függően célszerűnek tartják-e. S a szabályok e tekintetben oly tágak és rugalmasak, oly szabad kezet adnak a döntésre hivatottaknak, hogy semmiféle szabály megsértésével nem vádolhatni őket, még annyira sem, mint azokat a börtönőreimet, akik mindazt, ami a szabályok szerint jár, különféle, közelebbről meg nem határozott „kiérdemeléstől” tették függővé; s nem lehet hivatkozni a jog alapelveire sem, mint ama nyugdíjszabálynál, amely letöltött büntetések után évekkel vagy évtizedekkel rótt új büntetést egyes államellenes cselekmények börtönviseltjeire. Az alapbeállítás azonban ugyanaz: mélységes ingerültség olyan állampolgárokkal, alattvalókkal, beosztottakkal vagy vezetettekkel szemben, {4-734.} akik követelnek, jogokra, szabályokra hivatkoznak, ahelyett hogy segítséget, kedvezést, kegyelmet kérnének.

Nem tudom magamat megtartóztatni attól a nem kajánságban fogant, de bizonyosan felháborodást kiváltó összehasonlítástól, hogy mindazok az érvek, melyek a mai politikai irányvonal értelmes, mértéktartó és szimpatikus voltát emelik ki az őt megelőzővel s a jövőben esetleg fenyegetővel szemben, engem leküzdhetetlenül azokra a várakozásokra, csalódásokra és örömökre emlékeztetnek, melyekben a régi királyságok alattvalói éltek, mikor úgy tudták, hogy az eszeveszett zsarnok királyokat természeti csapásként kell elfogadniuk, s nincs más lehetőségük, mint várni, és remélni azt, hogy az eszeveszett zsarnokokat kegyes és jó király fogja követni. S ha valóban ilyennel áldotta meg őket a sors, nincs más lehetőségük, mint hálásan örülni, és imádkozni, hogy ezt viszont ne kövesse egy újabb eszeveszett zsarnok, addig pedig a jó király kedvezésétől és kegyétől várni a sérelmek orvoslását, az igazságtalanságok megtorlását. Tudomásul véve azt, hogy természetszerűen a kegyes és jó király sem szereti a követelőző, jogokra és elvekre hivatkozó alattvalót.

Ennek a szemléletmódnak a mai időre áttett formája az az érvelés, mely a mai honi helyzetet a személyi kultusz éveivel hasonlítja össze. (Ez a kifejezés mindig humoros hatást keltett bennem, hiszen a szó hiteles értelmében vett személyi kultusz Őfelsége II. Erzsébet angol királyné körül van, vagy bizonyos mértékben de Gaulle tábornok körül volt, ami ellenben Sztálin vagy Rákosi körül volt, annak közelebbi megjelölését a zsarnokság különböző jelzőkkel ellátható válfajai között kell keresnünk.) Örülnünk kell tehát, hogy az államhatalomnak olyan épelméjű és mértéktartó birtokosaival állunk szemben, akik, hála Istennek, nem őrült zsarnokok és nagyzási mániások, nem akarják, hogy az egész ország rettegjen tőlük, sőt nem óhajtják saját képüket százszámra látni vagy magukat ütemesen tapsoltatni sem. Pedig mindenki tudja, hogy ilyen is lehetséges, és ugrásra készen is áll, hogy {4-735.} újból előjöjjön. Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció néven szoktak összefoglalni: egyrészt pozitív eredményként a jog- és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely-változtatás aránylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött s a hatóság tetszésétől függő, de széles körben megnyitott lehetősége; másrészt a nemtevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák mindenáron való erőltetésének és az otromba tömjénezés előírásának az elhagyása. Különösen feltűnővé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer egy drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció. Megint nem tudok visszatartani egy összehasonlítást, mely ugyancsak nem rosszindulatú, mégis bizonyára felháborodást fog kiváltani: eszembe jut Ferenc császár, Ferenc József vagy akár Horthy Miklós konszolidációja, melyek szintén kemény megtorlással kezdődtek, s végül eljutottak oda, hogy többé vagy kevésbé jelentős szellemi alkotók elismerését is elnyerjék. De ne felejtsük el, hogy mindazok, akik ezeket a rendszereket magasabb szellemi szinten képviselték vagy elfogadták, ezt mindig egy nagy adag rezignáltsággal, szkepszissel vagy egyenesen cinizmussal tették, s ez az elem most és itt is jelen van. Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, fogható, közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal. Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelőtt azon a ponton volt, hogy a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye.

{4-736.} Ezt a megítélést bizonyára sötétnek és rosszindulatúnak ítélik azok, akik – itthon és külföldön – a mai honi rendszert a szocializmus legemberségesebb és legértelmesebb válfajaként értékelik. Ebben van is valami, csak én ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy ez a történelemben eddig ismert legokosabban kormányzott proletárdiktatúra: ehhez azonban érzésem szerint elengedhetetlenül szükségesek azok az általános rezignációra vezető előzetes események, melyek itt történtek. Mégis joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért ne lehetne ennek előnyeit és erényeit elismerni, pláne olyan valakinek, akinek legfőbb gondja bizonyos szellemi alkotások napvilágra hozatala, s ha nem akar ebben teljesen elakadni, vagy így, vagy úgy, vagy amúgy, de mindenképpen rá van utalva ennek a hatalomnak a jóindulatára vagy legalább a toleranciájára: egy olyan hataloméra, mely a maga repressziós és cenzúrázási lehetőségeivel egyáltalán nem óhajt százszázalékig élni, és megelégszik egy, elvtagadást nem jelentő általános elismeréssel; ahhoz azonban teljességgel szilárdnak érzi magát, hogy különösebb erőfeszítést tegyen olyanoknak az elismeréséért, akik nélkül igazán kitűnően meg tud élni.

Felvetődik ez a kérdés velem szemben abban a formában is, hogy ha egyszer közre tudtam működni oly nagy szenvedéllyel 1945 és 1947 között a népi demokrácia elindulásának egyáltalán nem problémamentes műveleteiben, közöttük igen nagy buzgalommal olyan nem vitásan osztályharcos jellegű akciókban, mint a munkásoknak és parasztoknak közigazgatási vezetésre való átképzése, akkor mit akadékoskodom egy sokkal nyugodtabb és szelídebb időben; ha akkor elviseltem úri atyámfiainak és értelmiségi fajtabelieimnek csendes rosszallását éppen úgy, mint felelősségrevonást kilátásba helyező fenyegetésüket, akkor mi a bajom most, amikor ugyanezek többsége már rég elismeréssel van e mértéktartó és értelmes hatalom iránt.

Éppen e miatt az általános elismerés miatt kimondatlanul jelen van ez a kérdés velem szemben nemcsak azokban, akik {4-737.} ezzel az államhatalommal azonosítják magukat, hanem azokban is, akik kisebb-nagyobb ellenvéleményük ellenére tettek ilyen kiegyező gesztusokat, s ki nem mondott ítélkezést – esetleg jogosulatlan, felesleges és hivalkodó ítélkezést – éreznek abban, hogy én eddig erre nem voltam képes. Esetleg meggyanúsítanak a történelem süllyesztőjében eltűnt politikai szereplehetőségekre való visszakívánkozással is.

Természetesen nincs mit vitatkoznom azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul. Én ugyancsak ilyen, minden körülmények között a fennálló hatalommal kiegyező, kiegyezéses atmoszférájú világban, a Horthy–Bethlen-féle konszolidációban nevelkedtem fel, ennek hatása alól – alapvetően békességkereső alaptermészetem folytán is – csak lassan szabadultam fel, de egyszer s mindenkorra.

Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.

Közelebbről konkretizálódik a realista kiegyezést követő álláspont azzal a nehezen cáfolható megállapítással, hogy még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és egy bizonyos államrendszer mellett való elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra {4-738.} szólít fel az, aki ennek a semmibevevésére akar rábírni bárkit is. Ez lényegében igaz. Csakhogy más dolog a tények ostoba semmibevétele, és más dolog a lelkiismeret és a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása, és ez áll nemcsak egy magánember, de egy egész nemzet számára is.

Mert pontosan azok az indokok, melyek a Szovjetuniót emlékezetes és a világon sokféle megrökönyödést keltett lépésekre indították Magyarországon és Csehszlovákiában, azonosak azokkal az indokokkal, melyek egy észvesztő fegyverkezési verseny indokaiként szerepelnek mindkét oldalon, és egy sor nagyon sötét emlékű közbelépést indokolnak a másik oldalon az Egyesült Államok részéről is. S ez a fegyverkezési verseny s annak elmebajos költségei fogják az emberiséget képtelenné tenni, hogy megbirkózzék azokkal a feladatokkal, melyekkel legkésőbb az évezred végéig éhség, túlnépesedés, környezetpusztulás és utoljára, de nem utolsósorban esetleges atomháború formájában szembe kell néznie. Nem arról van tehát szó, hogy a rám bízott mondanivaló jegyében egy politikai őrültségnek akarok speciálisan Magyarországon propagandát csinálni, hanem arról, hogy az egész világot kettészakító és vesztébe vivő hamis alternatívát kell leleplezni és felbontani próbálnom.