{343.} ZENE A PARASZTI TÁRSADALOM ÉLETÉBEN

A parasztság hagyományokkal szabályozott életében szigorúan elő volt írva, mit mikor kell tenni. Ugyanígy elő volt írva az is, mit mikor szabad vagy kell énekelni. Ennek megfelelően minden zenélési alkalomnak megvolt a maga sajátos dallama vagy dallamfajtája, műfaja, és az egész hagyományos dallamvilág ilyen alkalomhoz kötött műfajokra tagolódott. Mennél régiesebb állapotban élt egy nép, annál szigorúbbak voltak a felhasználásnak ezek a kötöttségei, a dalok funkciója. Milyen volt e tekintetben a magyar nép zenei hagyománya a gyűjtés megindulásának idején?

A magyar népdalok nagy tömegét az úgynevezett „alkalomhoz nem kötött” dalok tették ki, amit Bartók „tulajdonképpeni népdalok”-nak nevezett. Ehhez képest aránylag kevés volt az „alkalomhoz kötött” dallam. Mai ismereteink szerint azonban sokkal több van, mint az első gyűjtések idején látszott, másrészt a zenei életben sokkal több „alkalomszerűséget” látunk, sokkal több kötöttséget azokon túl is, amit akkor, első tekintetre megállapítottak. Sok dalról kiderült, hogy bizonyos alkalom, tánc, szokás keretében van igazi helye, amit egyszerűen lírai dalnak, tehát a „tulajdonképpeni népdalok” közé valónak minősítettek. Vegyük tehát sorra a zenélés alkalmait és a hozzájuk kapcsolódó dallamtípusokat. Ezek négy csoportba oszthatók: 1) a naptári ünnepek szokásaihoz tartozók; 2) az élet korszakaihoz, illetve fordulópontjaihoz tartozók; 3) a vallásos élethez kapcsolódó (templomi, búcsújárási) énekek; 4) végül át kell tekintenünk azokat a lehetőségeket és korlátokat, amelyek a mindennapi életben szabályozták a dalolást, még az alkalomhoz nem kötött dalok „használatát” is.

Az évkör ünnepei a nép számára nemcsak munkaszünetet és pihenést jelentettek, hanem valóban „ünneplést”, játékot, örömöt, művészi tevékenységet és természetfölötti élményt. Régi életében sokkal több volt, mint ami ma hivatalosan ünnep, részben még pogánykori örökségből megtartva, részben mert az egyház is régen sokkal több ünnepet tartott nyilván, mint ma. Legtöbbjük zenével, énekkel is összefonódott.

Az évkezdettel függ össze a regölés. Sajátos dallamfajta járul hozzá, ami a sirató és gyermekdal mellett a legtisztább „szokásdallam”, szertartáshoz kötött, sajátos dallamfajta (0201+51–52., 54. példa.) Karácsony és újév közt járnak vele házról házra a „regösök”; éneküket a legkezdetlegesebb hangszerekkel kísérik: köcsögdudával, zajkeltő szerszámokkal – ilyenek a láncos, vaskarikákkal, zörgőkkel felszerelt botok, amivel a ritmust döngetik a földön, valamint az övre {344.} akasztott csengők. A szövegből kivehetően valamikor hozzátartozott még a dob, később vasfazék, amit vertek; sőt talán valami síp vagy töröksíp és a duda is, amint az egykori regöskészletek összeállításából kiderült, (vö. MNGY IV./I., III., és IV. tábla). Énekükben bőséget varázsoltak és párokat összeénekelve szerelmi sikert kívántak a házbelieknek.

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen az újév előtt folyik a szokás, az újévre vonatkoznak a kívánságaik (varázslásuk). Ezért kezdjük az év ünnepeit a regöléssel (ellentétben a MNT II. kötetével, amely az év végére teszi a regös-járás napjaira gondolva; én tartalmára vagyok tekintettel).

Van azonban az újévnek egy keresztény gyakorlatból származó ünnepi szokása is, az „újesztendő-köszöntés”. (Dallamát lásd a 149. példában, továbbá MNT II 1–4.) Csak evvel a szöveggel, csak ebben a szerepben használják.

Vízkereszt napján a Háromkirály járás, Csillaghordás volt szokásban, ami a betlehemezéshez hasonló, egyházi jellegű szokás. Dallamai a betlehemes és más karácsonyi dalok közé tartoznak, vagy azok rokonai. Egyetlen „saját” éneke a „Három királyok napját” kezdetű ének, amelynek refrénje „Szép jel és szép csillag, szép napunk támadt” (47. pl.).

A farsang végét búcsúztatják a „Hipp-hopp farsang” kezdetű énekekkel. Ezek legnagyobb része a regösénekkel rokon dallam, szövegében is keveredik a farsangra utaló rész a regösének bőségkívánságaival. Néha a Balázs-járás dallamait is farsangos szöveggel éneklik (49. pl., továbbá MNT II 57–76 sz.).

Szent Balázs napján (II. 3.) éneklik az „Emlékezzünk szent Balázsra” kezdetű, iskolai eredetű szöveget. A szokás sokban emlékeztet a regölés és betlehemes játék részleteire, dallama csak itt hallható (MNT II 77–90 sz).

Valamiféle bőségvarázslás az értelme a Talalaj-vasárnapi énekes szokásnak (farsang utolsó előtti vasárnapja), amikor a zoborvidéki kislányok egy dúr-tercnyi vagy pentachordnyi, ütempáros dallamot énekelnek (0200), és tojást kapnak érte. Teljesen a gyermekjáték dallamvilágába tartozik (MNT II 91–95).

Egy héttel később, farsang- vagy Sárdó-vasárnap is teljesen hasonló dallamokkal járnak házról házra (ezek azonban megmaradnak a dúr-terc keretei közt). Szintén csak a Zoborvidék néhány falujában él (MNT II 96–99).

A húshagyó szokását ki kell hagynunk, mivel mindössze két faluban jegyeztek föl egy-egy dallamot vele kapcsolatban (mindkettő más), s nem is egyéb, mint a pártában maradt lányok csúfolása. Nem tekinthető egy ünnep szertartásos dallamának.

Ismét iskolai jellegű, latin szövegekkel kevert ének kíséri a Gergely-járást. Egyedi dallama kizárólag evvel a szöveggel, ebben a funkcióban ismeretes (MNT II 102–112).

A virágvasárnapi kisze-hajtás vagy villőzés az év végén különösen „ártó” szellemek „rontásának”, illetve a tél ártalmainak megszüntetését jelképezi. (A „kisze” nevű rongybábut kiviszik a faluból, és elégetik vagy vízbe dobják.) Egyúttal a böjt megszűntére is utal a szöveg. Dallama ismét a gyermekdalnak válfaja {345.} ütempáros, dúrtercnyi, elemi dallamfajta, néha gazdagon díszítve (0199 és 14. pl. továbbá MNT II 113–140).

A húsvét ünnepe nem alakított ki sajátos szokásdallamot. Van egy szöveg: „Ma van húsvét napja” (MNT II 141–146, Pt 202), amit csak erre az alkalomra lehet énekelni; de az eredetileg nyilván egyetlen dallamot az öt faluban, ahol él a szokás, mind másképpen éneklik, csak sajátos formája közös, ami szövege miatt nem is lehet másképp. Ezenkívül még a „zöldágjárás” dallamát is éneklik ezen a napon, főleg a Dunántúl.

A pünkösdnek országszerte elterjedt énekes szokása van, a pünkösdi királyné választás, amihez három jellegzetes dallam kapcsolódik: „A pünkösdnek jeles napján” egy plagális, dúr, jambus-dallam, az „Elhozta az Isten piros pünkösd napját” és „Mi van ma”; mindkettő gyermekdalszerű, ütempáros, dúr-hexachord-dallam (0202+MNT II 152–203).

Szent Iván-nap (június 24), vagy ahogy népünk nevezi „Virágos szent János napja”, a nyári napforduló épp olyan ősi, emberi ünnep, mint a téli napforduló és a vele kapcsolatos szokások. A tűzugrás tisztító jellegű szokásával a párok összeéneklése jár együtt, aminek saját szövegű dallamai vannak. A két legfontosabb közül az egyikre dúr pentachord-hexachord jellemző (MNT II 204–214), a másikra moll-szext mellett a terc és szekund ingadozása dúr és moll között a variánsokban (lásd 161. példánkat és MNT II 237–282-t).

Nem az év naptári ünnepei közé tartozik az aratóünnep, de nagyjából mindig ugyanabban az időben tartják, tehát a dátumhoz kapcsolódó ünnepek közé kell sorolnunk. A hozzátartozó dalok közül csak azokat lehet szokás-daloknak nevezni, amelyeknek szövege valóban az aratás befejezéséről szól: „Befejeztük, befejeztük az aratást”, „Fölvirradt a végzők napja” és hasonlókat. (A többi csak alkalmilag került a szokáshoz.) Az aratóünnepi dalok sem alkotnak egységes dalfajtát: különféle formájú, dallamvonalú, hangnemű dallamok, láthatólag nem egy rítus sajátos dallamai, hanem különböző típusokból aránylag későn kapcsolódtak a szokáshoz.

Kihagyva az ádventi, teljesen új, egyházi eredetű énekeket, amelyek nem kapcsolódnak valóban hagyományos szokáshoz, a Luca-napi (XII. 13.) kotyolás vagy palázolás dallamai következnek. A szokás szintén bőségvarázsló értelmű, mint a regölés. Dallama szintén a gyermekjátékdalok kis hangkészletű darabjaihoz és motívum-ismételgető formájához tartozik, csak bővebb forma, plagálisan helyezkedik el a záróhang körül. Sok bennük az egyhangon recitáló részlet. (Lásd 46. példánkat és MNT II 329–347. számát.)

Végül a karácsonyi ünnepkör szokásai következnek. Maga a karácsony hagyományosan a kántálást jelenti: karácsonyi énekekkel való köszöntést adomány-gyűjtéssel egybekötve, és mindenekelőtt a betlehemezést. Ez a nép egyetlen igazi, drámai hagyománya, egyúttal az eddig elsorolt szokásokhoz képest az egyetlen olyan szokás, ami az egész nyelvterületen el van terjedve. (Az eddigiek közt vannak csak néhány faluban élő szokások is.) A betlehemes játék sajátos {346.} dúr-hexachord melodikát, szaffikus formát (44–45. pl.), vagy a gyermekdal és regösének jellemző ütempár-ismételgetését (50. pl.), egyes vidékeken hosszabb recitálást (4. pl.), valamint latin szavakra, többnyire elrontott formákra énekelt rövid templomi énekrészleteket egyesít, és általános gyakorlatként a Csordapásztorok dallamát (0290/ab); mindezt egy nagy színjátékszerű szokás keretében. A kántálásban leginkább szintén a Csordapásztorokat éneklik, de más betlehemes dallamokat is, kiszakítva a drámai keretből. Ezek mellett sokféle más karácsonyi énekek is szerepelnek, ezeknek azonban nincs külön, közös stílusuk.

Összefoglalva: legtisztább szokásdaloknak azokat nevezhetjük, amelyek vagy a gyermekjátékszerű kishangkészletű, primitív dallamvilágot képviselik, tehát egy különleges dallamstílust (farsangos, Talalaj-vasárnapi, Sárdó-vasárnapi, kisze–villő és Luca-napi énekek, fejlettebb fokon a regösénekek), vagy amelyek a szokáshoz kapcsolódó szöveggel alkalmaznak egy vagy két meghatározott dallamot, amit semmi más összefüggésben nem énekel a nép: balázsolás, Gergely-járás, pünkösdölés, újesztendő-köszöntő és a Szent Iván énekei közül az ünneppel kapcsolatos szövegű részek (de már a „Virágok vetélkedése” nem), valamint a betlehemezésnek csak a játék szövegével összefüggő dallamai (de a különböző karácsonyi énekbetétek nem).

Végül a karácsony utáni István- és János-napi köszöntők is csak szövegükkel kapcsolódnak a szokáshoz, dallamaik a különböző népdaltípusokhoz vagy népének-típusokhoz tartoznak, s azokon keresztül legfeljebb régi egyházi énekek vagy más történeti stílusok rokonai.

Ezek után tekintsük végig az élet korszakaihoz fűződő dallamfajtákat, illetve szokásdalokat.

Az élet kezdetén, már a bölcsőben kezdi kísérni életünket a dal. A bölcsődalokról, altató dalokról sokáig azt hittük, hogy már végleg kivesztek a magyar hagyományból. Pedig csak nem gyűjtötték. Amint kezdtek rákérdezni gyűjtőink, sajnos csak újabb időben, azonnal kiderült, hogy igenis léteznek. Hiszen még a balladák is idézték sajátos szövegüket: „Beli fiam, beli”, vagy „Csuj, csuj”, sőt a kettő összekapcsolásával: „Csuj beláj, csuj beláj”. Nos, a gyermekdal nagyszabású új gyűjtésének köszönhetjük, hogy altató- és bölcsődalok is előkerültek.

Csi-csi beli, hajó, Nincs itthon a manó. Ement Gergőfára Mézes pálinkára.

Csi-csi beli, hajó, Nincs itthon a manó. Ement Gergőfára Mézes pálinkára.

Nyitracsehi 1909 Kodály, „gyermekaltató”.

Ezek néha a gyermekdalokhoz tartoznak zeneileg (Békefi 1976 1–3, Borsai I.–Kovács Á. 1–25), de vannak fejlettebb típusokra énekelt altatók is (Borsai I.–Kovács Á. 26–32 és 0110-es dalunk.)

{347.} A nagyobb, de még önállóan nem játszó gyermekeknek énekelnek hintázókat és más mondókákat, amelyek részben a hanglejtés és ének határán járnak, részben az ismert gyermekdal-típusokkal egyeznek; szövegük alapján meg kell azoktól különböztetni, mert nem a gyermekek éneklik, hanem a felnőttek a kis gyermekeknek (8/a, 9/a, 10. pl.).

A játszó gyermek dalai a kéthangnyi ritmikus motívumismételgető formáktól a fejlett, négysoros „felnőttdalig”, ezek különböző kombinációjáig sokféle dallamot felölelnek (7/ab, 8/b, 9/b, 13/a–d, 79., 105–106. pl. és 0197–0198, valamint a MNT I. teljes anyaga). Ezek valóban mindenféle más zenei műfajtól különböznek; közöttük csak a felnőttek dalaiból a gyermektársadalomba „leszállott” és aránylag épen maradt dallamok hasonlítanak a többi népdalra. Ugyanakkor kizárólag a gyermekek énekes játékaihoz kapcsolódnak.

A serdülő gyermekek és a fiatal lányok életéhez kapcsolódik a karikázás. Ez a lányok körtánca, amit kizárólag énekszóra járnak, s mint láttuk, a középkori énekre járt körtánc maradványa. Ma már csak mint táncpótló (a böjti tánctilalom idején) van használatban, vagy a táncmulatság szüneteiben, esetleg a tánc megkezdése előtt; ez a lányok kizárólagos szórakozása. Néha még a férfiak „legényese” közben is járják. A középkorban persze mindkét nem közös tánca és dalolása volt. Lírai szövegei, táncra utaló szavai nem árulták el a korábbi gyűjtőknek, hogy az illető dal „karikázó”, „lépő” vagy „ugró”; ha meg is mondták, nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ma már tudjuk, hogy ezek a nevek a karikázás háromféle tempóját jelentik, s hogy ezeket a „tempókat” vagy más-más dallam vagy ugyanannak más ritmizálása, „proporciója”, esetleg más tempója kíséri. Bár a dallamok sem különböznek nagy részükben a többi népdaltól, feltűnő köztük néhány dúr-pentachord, vagy oktávnyi, esetleg dúr-kvintváltó dallam, ami, mint láttuk, középkori örökség csakúgy, mint az itt-ott még megmaradt aszimmetrikus ritmus. Ezeket a dalokat tánchoz tapadt szoros funkciójuk tartotta fenn ilyen formában. Ennyiben a „funkció”, az alkalomhoz-kötöttség jelenthet még műfaji-zenei megkülönböztető jegyeket is.

Hasonlóképpen a fiatalság életéhez, annak központi kérdéséhez, a szerelemhez tartozik a „párosító” vagy „kidanoló” műfaja. Ma már ez inkább csak szöveg-műfaj: olyan szövegű dalokat jelent, amelyekben egy legényt meg egy lányt „összeénekelnek”, akiről tudják, hogy szeretik egymást, vagy azt tréfásan feltételezik (Bartók 1924, XIV. lap, 1. jegyzet). Az MNT IV. kötete foglalta össze ezt a szövegtípust. Kétségtelenül annak alapján, hogy ehhez a szövegtípushoz is tapadtak bizonyos dallamok, amelyek másféle használatban nem fordulnak elő. Az ilyen igazi „párosító-dallamok” többnyire idegen jellegű, sokszor dúr-hexachord vagy valamilyen ritka hangkészletű dallamok. Jellemző típusa a 118/ab–119 és 160/a–d-vel képviselt dalcsalád, amelynek minden dallama szaffikus forma, s valószínűleg a (16-) 17–18. századból származó műzene maradványa. Ugyanerre a korra utalnak a volta-ritmusú dalok is. Minthogy a fiatalság táncélete és szerelmi élete összefolyik, s a tánc alkalmazkodik legérzékenyebben a divat minden változásához, {348.} a párosítókban is megtaláljuk a régi divatok mellett a legújabb divat-dalok nagy tömegét is (amit a kiadvány csak kis kottával vagy szolmizációs jelekkel közölt).

Hasonlóan minden divat nyomot hagy a lakodalom szokásán. Ennek megfelelően sokféle divat hatását tükrözik dalai is. Ennek ellenére, vagy ennek következtében igen sok régi, sajátos dallamot is megőrzött, ami csak ebben az összefüggésben használatos. Különösen a Zoborvidék lakodalma őrzött meg középkori dallamtípusokat és más, igen régies dallamokat. (107. példánk, lásd tovább Rajeczky, Hungarian Folk Music hanglemez 2. sorozat IV/B/3–4-et; más vidékről 1. sorozat IV/B/3–5-öt.) A menyasszonybúcsúzó vagy sirató pedig a halottsiratóval azonos dallamtípus és éneklési fajta. Viszont a lakodalmi dalolás rengeteg más dallamot is odakötött ehhez az alkalomhoz, amelynek különben nincs szerves része a szertartásban; elég volt a szövegben valami utalás a házasságra, sőt csak a szerelemre, hogy már lakodalmassá váljék valamely tájegységben. Ezért a MNT III/AB köteteiben összegyűjtött dalok „funkciója” legtöbb esetben kétes, sőt nem egyszer téves. Egy-egy változat alkalmi lakodalmi szerepe nem jelenti a dallamtípus különleges műfaját. Igazán lakodalmasnak csak azokat a különleges szövegeket tekinthetjük, amelyek a lakodalom szertartásának különböző részeihez kapcsolódnak (88. pl.). Dallamai ezeknek már különböző stílusokhoz tartoznak, egységes lakodalmas dallamfajta ma már nem létezik a magyar népzenében. Ennek ellenére sok sajátos régiség él lakodalmas szövegekkel összefonódva, amit más funkcióban nem találunk.

„Keserves” – ez voltaképpen csak annyit jelent, mint panaszos, szomorú szövegű dal, tehát a „tulajdonképpeni”, „alkalomhoz nem kötött” népdal kategóriájába tartoznék. Így tudtuk mindaddig, amíg Kallós (1960) közléséből ki nem derült, hogy van ennek is „kötöttsége”: kinek-kinek megvan a maga „keservese”, amit temetésén el is húznak, sőt „keservest” a temetésen is lehet énekelni. Itt tehát megint egy lírai szövegű és általánosan használt dallamtípusról tudjuk meg, hogy van alkalomszerű funkciója is. Ugyanezt már kezdettől fogva tudjuk a siratóról, amit a legelső gyűjtések óta úgy tartunk számon, mint a többi népdaltól elütő, s egyetlen alkalomhoz kötött dallamfajtát. Ez az igazi „szertartásos dallam” a magyar népzenében. Ezen nem változtat az sem, hogy temetésen kívül is hallani mint öregek magányos panaszkodását, önmaga sorsát sirató éneket temetőben, a sír mellett, de otthon is, sőt katonabúcsúztatóként és kivándorlósiratóként is, vagy amint már hallottuk: menyasszony-búcsúztatóként; vagyis mindig mint valakinek panaszos elbúcsúztatását. Általában a nők dolga a siratás; szórványosan tudunk mégis férfisiratóról is (Papp János). Van a temetésen kívül még egy műfaj, amely a halottal kapcsolatos szertartásokhoz tartozik: a virrasztó ének. Ez vagy egyházi énekekből áll, vagy halottas népénekekből; szövegük szabja meg funkciójukat. Dallamukban igen sokfélék lehetnek, sok köztük a népdalainktól elütő – formai, hagnemi – vonás, mivel nagyon sok történeti, főleg egyházi ének maradt fenn köztük különböző századokból. Azok mellett egyszersmind sok régi, népi stílus is {349.} él tovább, például a históriás énekek stílusa. Ennyiben sajátos műfaj, de végső soron mégis szövege határozza meg alkalmazását.

Ezekhez az utóbbi kategóriákhoz: lakodalmas, virrasztó – szorosan kapcsolódik az egyházi népének műfaja. Ezen azokat a vallásos énekeket értjük, amelyek vagy a népdalok módjára keletkeztek a nép körében, vagy legalább már két nemzedék óta élnek a népi gyakorlatban anélkül, hogy a hivatalos egyház előírása, mindennapi gyakorlata tartaná életben. (Egy vagy két évszázaddal előbb persze terjeszthette őket az egyház.) A virrasztók mindenike, sőt egy-egy lakodalmas ének is tulajdonképpen ide tartozik, ha sajátos alkalmazásától eltekintünk. Vannak köztük olyanok is, amelyeket világi népdalként – akár szokásdalként, akár lírai dalként vagy gyakran balladadallamként is megtalálunk. A nép nemigen tart be éles határt dallamainak egyházi vagy világi használatában; már Kodály klasszikus példájából (1973, 64–65 „Üdvözlégy Krisztusnak...”) láthattunk a 17. század óta kétféle minőségben élő dallamot: egyházi éneket, Rákóczit emlegető éneket, valamint bordalt, cigánycsúfolót és szerelmes balladai jellegű szöveget, sőt hangszeres táncdalt ugyanarra a dallamra. Egyházi dallamból lett népdallá a 0269; a fordítottjára példa 035–036; itt valószínűleg a világi népdalból lett az egyházi népének. Ez azonban csak az „eredet” kérdése; maga a gyakorlat már igen éles határt von a népének és népdal közt; mindkettőt csak ilyen vagy olyan alkalommal szabad énekelni. (S a nép legtöbbször nincs is tudatában a kétféle funkciójú dallam azonosságának.)

Egyházi éneket és népéneket egyaránt a templomban, valamint búcsú, körmenet, zarándoklat alkalmával (= búcsúra menet közben) kell énekelni. Vannak falvak, Áj is ilyen volt, ahol nincs pap, a falu egy másik falu templomának filiája, s nincs minden vasárnap vagy ünnepnap mise, illetve istentisztelet; még kevésbé litánia. Ezt tehát maguk látják el egy-egy előénekes vezetésével. Ilyen előénekes vezette az éneket a búcsúk alkalmával is. Ilyenkor azután bőven van alkalom a hivatalos egyházi énekek mellett hagyományos népénekek éneklésére is.

Egyházi ének templomon kívül nemcsak búcsúban hangzik el. Az áji lányok például nagyböjtben a faluvégi kőkereszt alá ültek ki szerda, péntek, szombat és vasárnap délután 5 órától az esti harangszóig és böjti énekeket énekeltek. Az pótolta számukra az ilyenkor tilos fonót. (A reformátusok sem tartottak olyankor fonót, mivel amazok nélkül kevesen lettek volna.) Ha esett az eső, fölmentek a templom kórusára. A messze elhangzó énekeket a reformátusok is tudták hallomásból.

Bizonyos kortól kezdve pedig általában „nem illik” dalolni az öregeknek, még asszonyoknak sem, csak „énekelni”, vagyis egyházi éneket énekelni. Minden gyűjtő tapasztalhatta, hogy öregasszonyok sokszor dúdolgatnak magukban egyházi éneket. Magam pedig az említett Ájban tanúja voltam annak is, hogy a vasárnapi istentiszteletre el nem jutó családtagok (akiknek őrizniük kellett a gyereket vagy főzni az ebédet), otthon elővették a zsoltáros vagy énekeskönyvet, és elénekelték az előírt énekeket. Mindez azt mutatja, hogy a nép életében egymás {350.} mellett él a világi és egyházi éneklés, a kétféle dallamkincs együtt él tudatukban, ami érthetővé teszi a sokszoros átalakulást és párhuzamos alkalmazást.

Lássuk ezután a világi népdalokat, a „tulajdonképpeni népdalt”, ami a nagyközönség tudatában is a népdalt jelenti. Mindenekelőtt meg kell emlékezni egy műfajról, amely szintén a tulajdonképpeni népdal kategóriáján belül jelent meghatározott alkalmazást; bizonyos táncok dallamairól, az „ugrós”, „verbunk”, „féloláhos” és hasonló táncfajták kísérő dalairól. Ezek ugyan ma már nemigen jelentenek különleges dallamfajtákat, illetve a legtöbb sajátos táncdallam különböző vidéken más-más táncfajtához tartozik, s ugyanahhoz a tánchoz ugyanazon a vidéken is különféle táncdallamok tartoznak. Mégis jelentős ez a kapcsolat, mivel a dalok hagyományos – vidékenként különböző – tempója csak ezekből az alkalmazásokból derült ki. Ha tehát nem is tudunk különválasztani a kanásztáncon kívül táncfajtánként különböző dallamfajtákat, de szükséges tudni különösen egy-egy vidékhez kötött dallam-variáns esetében, hogy az illető dal azon a vidéken ilyen vagy olyan tánc dallama (amit vidékenként sajátos szövegkapcsolatok is külön elhatárolnak), ennélfogva az a területi variáns milyen „igazi” tempóban él hagyományosan.

Hátra van még, hogy számba vegyük a „mindennapi élet” dalolási-zenélési alkalmait: mikor, mi módon és mennyire él a nép zenével mindennapi életében. Mert a hagyományos életben még az sem mindegy, mikor éneklik a „tulajdonképpeni népdalokat”, és hogy ki mikor énekel egyáltalán.

A régi paraszti életben legnagyobb jelentősége volt e tekintetben a fonónak. Ez volt a fiatalság közös szórakozásának helye, egyúttal közös éneklésének is legfőbb alkalma. Egy-egy korosztály, az egy-két év különbséggel egykorú lányok és a hozzájuk járó legények éveken át, a lányok férjhezmeneteléig a fonóbandában daloltak-táncoltak együtt, s az ott tanult vagy kialakult formában „tudták” a dalokat leginkább. Hasonló alkalmat nyújtott a közös éneklésre minden közös munka: kukorica- és tollfosztás; még inkább a mulatság, bál, ahol a tánc szünetében a lányok rendszerint karikázva daloltak. Rendszeres közös dalolás folyt még a vasárnapi séta alatt: lányok-legények összefogózva sétáltak a „falu közt” nótaszóval. „Azelőtt vasárnap délután lementek hússzor-harmincszor is a falun dalolva. Egész Tornáig lementek a mezőn. Most a csepp csecsemő gyerekek (5–9 évesek) húszan-harmincan is. Dalolnak a nyárba, oj szép!” beszélték az ájiak. Ez a téli fonót helyettesítette. Ugyanígy pótolta a fonót jó időben a ház előtti éneklés. Amint szép idők járnak, ki lehet ülni a ház elé szombat este, vasárnap, s ott folyik tovább a közös dalolás. Barátnők, szomszédok egy-egy csoportban, a szemközti ház előtt egy másik csoport, és hangzik a nóta vetélkedve, igazi „hangverseny”.

A fiatalság társas élete a régi népkultúrában elképzelhetetlen közös dalolás nélkül; ezért a kettő fordítva is összetartozott: ha többen daloltak együtt, az már „társaság” volt, oda bárki bemehetett anélkül, hogy külön jelentőségű „látogatásnak” számított volna. Így tapasztaltam gyűjtés közben, amikor a fonók ideje lejárt, s összehívtam néhány lányt egy házhoz dalolni. Nemsokára bejött néhány legény {351.} is, és körülményesen magyarázkodott, hogy kinn beszélgettek az utcán, amikor meghallották a nótaszót: „No fiúk, itt nóta szól, ide bemehetünk!”

Az idősebbeknek, sőt már a házasoknak sem illik részt venni az ilyen közös dalolásban. Az ő számukra a kocsmai borozás, vásár, bál, lakodalom ad alkalmat, hogy együtt vagy akár magányosan is dalolhassanak. Ilyenkor hallják a fiatalok az öregek dalait, amit azután otthon kifaggatnak tőlük. S még nagyobb közösséget – idősebbeket és fiatalokat együtt – fog össze a munka. Bizonyos munkák közben is lehet dalolni, munkából hazajövet pedig, különösen ha szekéren jönnek, mindig nagy dalolás folyt. Ismét az ájiak emlékezéseit idézhetem. „Régen szegényebbek voltunk. A Bódva mellett csak részibe kaszáltunk, hétfőtől vasárnapig együtt... Éjjel jöttünk haza szekervel, mindig daloltunk.” „Én igen szerettem dalolni. Kinn a mezőn, mer az igen szép, a mezőn dalolni, csak úgy harsog. Az én időmbe sokat daloltak. Asszonyok, lányok, csak úgy csengett az ódal, csak úgy harsogott. Víg népek laktak itt...”

A fiatalok mindig, mindenütt dalolhatnak, s többnyire meg is teszik. Munka közben a ház körül, a szekéren vagy mellette menve. Idősebbeknek már ez nem illik, s aki tekintélyére ad, az nem is teszi. De a szabály csak általában érvényes, nem kizárólagosan. Mindig vannak gazdagabb kedélyű emberek, akik túlteszik magukat a kötelező, de áthágható tilalmon. Néha 70 éves öreg is szívesen dalolt mások jelenlétében, s amikor kérdezték, nem fél-e, hogy kinevetik, azt válaszolta: „Danolni szabad mindenkinek, akinek jókedve van.” Egy idősebb, 40 év körüli asszonynál voltam gyűjteni, s kergette ki a becsődült gyerekeket, hogy majd kinevetik. Szomszédnője, aki maga „nem daloló” volt, vagyis nem volt jó hallása, biztatta: „Akinek jól vált a hangja danoljék, mi van abba?” Az ilyen „törvényt” mindenki a maga egyéniségére szabva alkalmazza.

Általában nagyon betartják a gazdák. A jobb módú, középkorú gazdák Ájban nemigen voltak hajlandók dalolni, pedig a három hónapig folyó gyűjtés fontos esemény volt a falu életében, a gyűjtő végigment minden házon, s ezt el is várták tőle mindenütt. Tisztességből egy-egy dalt – egykori katonanótát vagy magyarnótát – eldalolt a házigazda, de azután többre nem volt hajlandó. „Majd csak a fiatalok!” Az egyik korosabb gazda egyetlen produkciójával kapcsolatban el is mondott egy történetet. Jött egyszer haza a kaszásaival Torna alól szekérrel. „Jól tartottam őket, hát daloltak végig az úton.” Pont a falu alatt elhagyták az ő szégyenére. Hát elkezdte ő, hogy „majd belekapnak és fogik danolni”, ő meg – „korosabb gazda” – majd abbahagyja. De hagyták, ő meg egyedül végighúzta; „volt nevetség”. Őket persze nemcsak a kor gátolta, hanem a „gazda-öntudat” is, az osztálygőg. A fölfelé törekvő rétegek elhatárolták magukat a népélet minden jellegzetes megnyilvánulásától, s ha daloltak, akkor urasat, városi műdalt vagy slágert daloltak, mint a környék urai. Ezért találjuk a néphagyományt általában a szegényebb parasztság körében, s a szegényebb vidékeken. Mennél régiesebb hagyományba tartozik valami, annál mélyebb társadalmi rétegben találták meg: pásztoroknál, uradalmi cselédeknél, napszámosoknál. S vannak olyan elemei is a {352.} hagyománynak, amit már csak a magyar társadalom legmélyén élő cigányok tartanak fenn. Ilyen volt a vizsgált faluban a karácsonyi kántálás, amit már csak a cigánygyerekek végeztek. Országos méretben ilyen a botoló tánc a hozzátartozó dallamokkal s a bennük megőrzött proporciós gyakorlattal, amit már csak a nyelvterület északkeleti szögletében néhány pásztor és főleg a „nem-zenész” cigányság ismert. (Holott a dallamok és szövegek egy része fel-feltűnik távoli vidékek magyarsága között is mint szórványos ritkaság.)

Virágzó népkultúrában, ahol a dalolásnak még nagy szerepe van, minden alkalmat megragadnak új dal tanulására. Mindenekelőtt családon belül. Ha a följegyzett dalról azt is meg akartuk tudni, mikor, hol tanulták, sokszor egész „történetet” mondtak el. Vasárnap délután elment a család litániára, csak a 12 éves kisebbik lány maradt otthon apjával. A kislány addig kérte apját, „tanítsa legalább egyre”, hogy végül kötélnek állt, és tanított egyet lányának; utána újabb könyörgésre egy másikat. Mikor hazajöttek a többiek, nagy boldogan fogadta őket a kislány az új szerzeménnyel, s mindnyájan megtanulták. Ugyanígy faggatják az öregeket családon kívül is.

Rajeczky még a siratás családon belüli tanítására is idéz beszédes adatokat Szabóné gyűjtéséből (MNT V,42 vö. Ethn 1958, 20.).

Kitűnő alkalom az „új” tanulására a lakodalom, különösen olyan vidéken, ahol exogámia uralkodik, lehetőleg más faluból hoznak asszonyt, s a lányok más faluba mennek férjhez. A menyasszonyvivők nagy nótaszóval jönnek-mennek, s ilyenkor cserélődik ki a vidék nótakincse legkönnyebben. Néha szabályosan „tanulják” az új dalt, sokszor papírról, írás segítségével. (A dallamot természetesen csak hallás után.) Egy lakodalomban idegen falusiaktól tanult sokversszakos nótát az új menyasszony „ángyikája” írta le papírra, s a legkisebb fonóban a papírról tanulták a lányok. Egy hét múlva már papír nélkül dalolták. Egy másik dalról beszélte el az énekes menyecske: „Kis iskoláslány voltam, a szomszédba két nagy legény tanulta. Beültek a csűrbe, én meg odamentem hallgatózni. Akkor volt új nóta.” Még anyagi áldozatot is képesek voltak hozni egy-egy új nótáért. Járt Ájba egy mecenzéfi énekes koldus, aki egy műdalt dalolt a legényeknek. Azok meghatározott mennyiségű babot, lisztet és hasonlót fizettek, hogy tanítsa meg a dallamára, a szöveget pedig leírták a nótásfüzetükbe.

Az ilyen „nótáskönyv”, egyáltalán az írás mint a dalszövegek terjesztője és a régi dallamok „emlékeztetője” nagy szerepet játszik; nemcsak a civilizált vidékeken, még sokkal inkább a régies életű, hagyományőrző falvakban. Bukovinában Kodály még a 16. századi Árgirus-széphistóriának is megtalálta (egy nyilván későbbi) ponyvaváltozatát (magát a nyomtatványt már nem, csak az emberek beszéltek róla). Ott még a Kájoni-kancionálé is sok kézben forgott, és fenntartotta a 16–17. századi egyházi énekeket. A szerémségi falvakban Kiss Lajos régi, 17. századi énekeskönyveket talált. Nem csoda, hogy a 16–17. századi énekkincsnek oly nagy részét sikerült még hangszalagra is vennie.

A közös dalolás megszűnte után, a magasabb életkorban sem szűnik meg a {353.} nóta- és daltanulás. Lagziban, kocsmában, munkában, más vidéken jártukban az idősebbek is sok mindent megtanulnak, s ez az ő egyéni tudásukban halmozódik fel. Esetleg egyet-mást meg is tanítanak belőle, amikor a fiatalok faggatják. A gyűjtőnek elő is állhatnak vele. Valójában annak nagy része mégis holt kincs, nem kerül már bele a közös hagyományba. Az a fiatalok közös éneklésében él, és száll tovább a következő nemzedékre. Ezért az egyes emberek fejében élő dalanyag összege nem egyenlő a közösség daltudásával; annál mindig több. Olyan területen, ahol már nemzedékek óta csak az új stílus van divatban, s legfeljebb ahhoz hasonló, de kizárólag feszes ritmusú dalok élhetnek tovább a fiatalok énekében, mégis igen sok régi rubato dalt is lehet gyűjteni egy-egy embertől. Az egyéni daltudás sok mindent tovább őriz, és továbbad, ami a közös gyakorlatban már nem kaphat helyet. Ezért gyűjthetünk még az 1970-es években is régi népdalt a mai országhatárok közt is, pedig Bartók és Kodály indulása idején a fiatalok már nem tudták az öregek dalait, csak az újakat. Azok pedig már nem is a mostani öregek, alig él közülük valaki, inkább azoknak gyermekei. Általában tehát a mai öregek ezeket az „öreg” nótákat külön-külön tanulták meg az idősebbektől, esetleg már a maguk idősebb korában. A daloknak ez az egyéni „kerülő útja” teszi érthetővé a régi dalok szívós továbbélését (és, természetesen, emellett az egyes területek és társadalmi rétegek régiesebb hagyománya).

Más különbség is van az egyes emberek daltudása között: férfiaké és lányoké más és más. Vannak szövegek, amiket a férfiak énekelnek előszeretettel, s vannak, amiket a lányok kimondottan kerülnek. (Főleg az obszcén darabokat. Azokra mondják: „Ezt már csak az inasok”, azaz a kamasz legények.) Ha csak legények vannak együtt, inkább katonanótákat dalolnak; lányokkal együtt persze minden lírai és epikus dalt. Legények, általában a férfiak hajlamosak az „új” dolgok, a divat felkapására, a lányok jobban ragaszkodnak a hagyományhoz. Ájban a legények a katonaságból műdalok, slágerek tömegét hozták a faluba; lányok még városi szolgálatból is népdalt tanultak „új nótának”. Vannak foglalkozáshoz kötött különbségek is: pásztorok általában pásztor-nótákat, betyár-dalokat és balladáink közül egyedül a „Fehér Lászlót” (Halálra ítélt húga) tudják, mert az lólopással kezdődik.

A korosztályok közt is megvannak a különbségek. Minden fonó átveszi az előtte valók dalait, s hozzátanul egy sereg újat. Mindig a legújabbaknak van a legnagyobb kelete, s a régieket fokozatosan elhagyogatják. „Rég kimeszeltük vele a kocikot”, mondták. Így fokozatosan eltolódik a daltudás az egymás után következő korosztályokban. Ugyanakkor viszont a környékről minden újra meg újra beáramlik. Így lehetséges, hogy ugyanazt a dalt ugyanabban a faluban öt-hatféle alakban is tudják, mert különböző helyről, különböző időben tanulták. Ájban például a „Nem messze van ide Kismargita” alföldi betyárballadáról a következőket jegyeztem föl: „Még talán 18–19 éves legény voltam, én hoztam a nótát Tornaújfaluból. A többieknek is eldanoltam, hát danoltunk” (75 éves férfi). „Egy legény hozta a 28-as években” (30 éves ember szerint). A lányoknak „Kulcsárék {354.} bérese tanította”. A kocsmáros, 45 év körüli gazda szerint „924-től 34-ig juhászlegények danolták a kocsmába.”

Vannak közismert dalok, amelyeket mégis „valakinek” tulajdonítanak. „Halálmadár, halálmadár szállott a ház falára” – mikor ez a nóta előkerült Ájban, mindenki nevetett, és egy legényt emlegetett, aki mindig ezt danolta. Ez volt az „ő nótája”. Ilyen oka lehet annak a gyakorlatnak is, amit Erdélyben tapasztaltunk, hogy a cigányok is ilyenféle nevet adnak egy-egy hangszeres táncdarabnak: „Ez a Kézsóé.” A nevezett néha egy prímás, aki sokat játszotta a dalt, máskor egy énekes vagy táncos, aki ezt követelte. Régi hagyománya van ennek: a Kájoni-kéziratban „Apor Lázár tánca” és hasonló „címek” ezt a gyakorlatot jelzik már a 17. századból. Ugyanezt jelzik az egyéni „keservesek” is, amiket azután az illető temetésén elhúznak.

Kevésbé polgárosult, elzártabb vidékek természetesen más képet mutatnak; ott nincs olyan nagyarányú érintkezés más daltudású emberekkel, nincs ennek megfelelő arányú „új” tanulás; ott sokkal egységesebb egész vidékek és az egész közösség tudása. Lényegében ugyanazt tudja mindenki. De azért egy gyimesi vagy moldvai faluban is van, amit már csak egy-két ember tud, s vannak ott is újonnan tanult, máshonnan beszivárgó dalok, amit még kevesen ismernek.

Az egyéni és korosztályonkénti különbségek után meg is kell ismerkednünk ezekkel a vidékenkénti különbségekkel. Már a variálás tárgyalásában megemlékeztünk a területi különbségekről mint zenei dialektusokról, különböző zenei „nyelvjárásokról.” Most lássuk a különbségeket a hagyományőrzés foka, a daloláshoz való viszony szempontjából, vagyis nem mint zenei, hanem mint társadalmi jelenséget.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a nyelvterület legfejlettebb része, amely a legújabb állapotokat mutatja, az Alföld és a vele szomszédos dunántúli területek. Itt találta Bartók és Kodály – de már Vikár Béla is – az új stílust annak kezdeti virágzásában, amikor Erdélyben még alig, Moldvában pedig még később sem volt ismeretes. Ugyanez természetesen azt is jelenti, hogy az Alföld és a szomszédos területek hagyták el leghamarabb és legnagyobb mértékben a régi dalokat és a régi előadóstílust. A díszített előadást ott már igen ritkán, csak eldugott falvak egy-egy öregétől lehetett hallani, míg Moldvában máig teljes virágjában él. A régi hagyománynak ez a kipusztulása az Alföldön még csak a múlt század végén kezdődhetett, mert a kitűnő folklorista, Kálmány Lajos, aki Szeged vidékének és kirajzásának megszállott gyűjtője volt, de csak szöveget jegyzett föl, a mai jugoszláviai Vajdaság területén, Torontál és Temes megyében még olyan balladai és lírai ritkaságokat jegyzett föl, amiket a későbbi gyűjtők csak Erdélyben találtak meg, vagy – egyes balladákat – még ott sem. Ez a központi terület a középkor vége óta a gazdasági és társadalmi fejlődés élén járt, ennek tulajdonítható az az újító és vezető szerep, amit a zenei és népköltészeti hagyományban megállápíthatunk. Ezt mutatja az új stílusú népdalok szétsugárzása mellett az új betyárköltészet is, aminek darabjai szintén innen terjednek szét a nyelvterületen, ugyancsak {355.} legkésőbb Erdélybe és Moldvába. (Az utóbbi két területen egyelőre töredékesen, vagy sokszor romlottan.) A műdalok is az Alföldet borították el legnagyobb tömegben, bár e tekintetben szinte az egész nyelvterület eléggé egységes az egy Moldvát leszámítva. A hangszeres együttesek alakítása is leginkább az Alföldön és a Dunántúl „pógár falvaiban” divatos. Vagyis a hagyomány felváltása a civilizáció nyújtotta lehetőségekkel ezeken a területeken haladt a legmesszebbre.

Ezt a központi területet széles ívben fogják körül a régiesebb állapotot őrző népcsoportok. Ha a peremvidékeken délnyugatról nyugat–északkelet–délkelet irányban végigmegyünk, a következő kép alakul ki. A Dunántúllal délről határos Dráván túli (jugoszláviai) sziget-magyarság, Szerém és Verőce megye néhány magyar faluja alkot egy külön zenedialektust. Ez részben a déldunántúli zene sajátságait mutatja – például a semleges tercet, ami itt is erősen jelentkezik, és sok Dunántúl divatos régi dallamot; egyúttal azonban rendkívül gazdag történeti énekhagyományt, sőt a régies díszítésmódot is. E tekintetben egyik igen archaikus területként tartjuk számon.

A vele határos Dél-Dunántúl a kvintváltó-ötfokú dallamstílus jellegzetes őrző területe. De míg az előbbi pár falut az elszigeteltség tette ilyen régiessé: korábban a Dráva mocsarai, ma nemzetiségek közé zárt volta, addig a Dunántúlt inkább a szegénység, a nagybirtokok a rajtuk élő nagyszámú cselédséggel, pásztorokkal, vagyis a szociális „elzártság”.

Feljebb, nyugaton, az osztrák határ mellett már fokozatosan eltűnnek a dél-dunántúli dalok és énekbeli sajátságok; műdalok, németes dalok elég nagy tömegével találkozunk. A „peremjelleg”, régi elemek őrzése itt egyetlen műfajban tapasztalható: a regölésben. Ennek a szokásnak ott maradt fenn legtöbb és legősibb eleme. (Vas, Zala nyugati része.) Még följebb, a Rábaközben, Szigetközben inkább csak tánccal kapcsolatos zene – verbunkos, dudanóták, dudautánzás – maradt fenn, egyébként ez is már teljesen polgárosult vidék (hozzászámítva az egész Szigetközt és a csehszlovákiai Csallóközt).

Annál nagyobb régiséget őriznek a Zoborvidék falvai Nyitra megyében (Csehszlovákiában). Ezekben a kis elzárt, hegyi falvakban a határ terméketlensége, kicsisége és az elzártság tartotta vissza a fejlődést és őrizte épségben a régi hagyományokat, főleg a gazdag énekes szokások hagyományát. Itt egyúttal régi, csak székelyeknél előkerült balladák és dallamok is tanúskodnak a peremhelyzet régiség-konzerváló hatásáról. A következő példa mindkét területen egyetlen változatban került elő, más magyar vidéken ismeretlen.

Mikor engem aszentáltak, Mérték alá álítottak,

Mikor engem aszentáltak, Mérték alá álítottak,
Két kapitány úgy vizitál: Ebbő, ebbő, ebbő lesz a magyar huszár.

A pogány király leánya...

{356.} A pogány király leánya...

a) Ghymes (Nyitra) 1906 Kodály; b) Pt 340 (Udvarhely).

(NB. a „Pogány király lánya” mellé C. Nagy egy bolgár dallamot állított párhuzamként 1959 XVI/c, 2 alatt. A dallamvonalának, kadenciáinak különbségével nem ide tartozik; de kétségtelenül kiugrik a bolgár dallamok közül is, és valószínűleg magyar eredetű.)

Következő példánk már nem ennyire rokontalan daltípus, de ennyire egyező két formája csak a két távoli területről ismeretes.

1. Látom az életem...

1. Látom az életem...

1. Áldjon mëg az Isten Tégëd is, ëngëm is!

1. Áldjon mëg az Isten Tégëd is, ëngëm is!
Még azt a földet is, Ahol jársz is, kelsz is!

a) Pt 102 Bukovina; b) Gerencsér (Nyitra) 1906 Kodály.

Ezek, valamint a 65. példa, amely a Zoborvidék, Baranya, Somogy megye, Nagyszalonta és székely, valamint csángó dallamok összefüggéséről tanúskodik, nyilván a közbeeső területen kihaló hagyomány miatt szigetelődött el, s nem szabad belőle olyan következtetéseket levonni, hogy a felsorolt területeken mindenütt kimutatható egykori székelyek közös hagyománya volna (amint Vikár Béla hajlamos volt nyugati határszélen és székelyeknél talált hasonló egyezések alapján ilyen következtetésre). Ezt az eredményt csak archaikus stílusok sajátos egyezése esetén lehetne megkockáztatni, de nem egyes dallamok egyezése alapján.

Az egész északi sáv, a palócföld és szomszédsága régiesebb, mint az Alföld és a Dunántúl nagy része. A sirató, a balladák, az ötfokúság érzése mind jobban él, {357.} mint akárhol másutt a mai országhatárokon belül. S ennek a területnek Szlovákiába eső része: Gömör, Abaúj-Zemplén északi fele, Ung megye szórványai ugyanezeket a vonásokat sűrítettebben mutatják. Nem véletlen, hogy ezen a területen találtak néhány olyan balladát – Szlovákia és Kárpát-Ukrajna határán – aminek eddig csak Erdélyből került elő változata (pl. a „Szaván kapott feleség”, Vargyas 1976 21. típus).

Délebbre, az ország legkeletibb szögletében, Szabolcs-Szatmár megyében ismét egy régies, gazdag zenéjű területet ismertünk meg a legújabb kutatásokból, főleg a tánckutatásból. Gazdag tánc- és tánczenei hagyomány, néhány csak itt élő dallamcsalád (például 07, 012, 045), sok dudanóta és a nagyszámú cigányság közt fennmaradt régies tánc- és táncdal-hagyomány. Itt figyelte meg Martin először az élő proporciós gyakorlatot cigányok botoló-táncának „zenekíséretében”. Ugyanakkor ez a vidék mutat közvetlen kapcsolatot Erdélynek mezőségi részével, különösen a „Jaj-nóták” tekintetében.

Erdélyt nehezen járható, gyéren lakott hegységek zárják el az Alföldtől; rajtuk három folyóvölgy mentén van bejárás: északon Szatmár felől a Szamos völgyén Mezőségre, nyugatról a Bihar-hegységen keresztül a Körösök völgyén át Kalotaszegre, s délnyugatról a Maros völgyén keresztül. Mindhárom völgyben a történelem viharai megritkították vagy teljesen kipusztították a magyarságot, s területük kevert nemzetiségű lett, leginkább a Maros völgye, mégis ezeken az útvonalakon áradtak be Erdélybe a magyarországi újítások. Legerősebb volt ez a hatás a Kalotaszegen, ahol már az 50-es években végzett, mélyre hatoló gyűjtés is jórészben magyarországi jellegű, új stílusú dalokat tudott felmutatni. Lényegesen megváltozott a székelység kulturális képe is Bartók–Kodály gyűjtése óta: a régi dallamok és előadóstílus nagyon sokat fakult, s erősödtek az új, magyarországi vonások.

Annál gazdagabb, ismeretlen, régi hagyomány került elő a korábban szinte feltáratlan Mezőségről (ahol Bartók jobbára csak román zenét és hangszeres anyagot gyűjtött), Gyimesből és a 30-as években fölfedezett Moldvából. A Mezőség Erdély középső része Kolozsvártól, az egykori fővárostól közvetlenül északra. Ez az a belső magyarság, amely – ma már szintén megfogyatkozva és románsággal összekeverve – az erdélyi központi hagyományokat őrzi. Azokat a hagyományokat, amelyek az önálló magyar fejedelemség alatt szabadon bontakoztak ki nemesség és parasztság körében. Éppen ezért elsősorban a tánc és a hozzátartozó hangszeres zene rendkívüli gazdagsága jellemző rá, ami legteljesebben őrzi a régi közmagyar főúri zenének történeti hagyományait. Énekben pedig legjellemzőbb rá a hangszeres zene hatása alatt továbbfejlesztett formák kialakulása, a „Jaj-nóták”-é és 16-osoké.

Gyimes archaikus énekmódokkal dicsekedhet, a legelemibb triton-formák csak itt kerültek elő (0147–0148), itt élteti tovább az ütőgardon a régi dob-zenét; leggazdagabb aszimmetrikus ritmusok is ebben a zenében maradtak fenn, valamint a mezőségi cigánybandák kíséret-ritmusaiban; a legrégebbi székely dalok és {358.} balladák már leginkább csak itt hallhatók. A gyimesiek sokszor még a teljesen különszakadt moldvaiaknál is nagyobb ősiséget őriznek; ezt a Kárpátok szétágazó, magas völgyeiben szétszórt magányos településük, elzárt életük okozta. Moldva pedig mindenben a legarchaikusabb, legelemibb formákat őrzi; emellett igen sok román hatást is, hiszen ez a sziget-magyarság mindig a magyar állam határain kívül élt, románok között, s nyelvét is már csak kis százalékuk tartotta meg. A hatás azonban nem annyira a dallamokban mutatkozik, mint inkább szövegeikben és táncaikban. Emellett viszont sokszor fölbecsülhetetlen értékeket is fenntartott olyan hagyományokból, amit a magyarság már sehol másutt nem őriz; balladákat, különleges dallamokat, és a régi énekmódnak, előadóstílusnak tökéletes művészetét.

Külön kell megemlékezni a bukovinai székelyekről, akik ma már túlnyomó többségükben áttelepültek a mai Magyarországra. Ezek az 1763-i „madéfalvi veszedelem” után vándoroltak ki Bukovinába, amikor a háborgó székelyeket egy császári generális ágyútűzzel mészároltatta le. Ezek a székely öntudatot és nemzetségi kapcsolataikat valami különleges tudatossággal ápolják; néprajzi kutatók gyűjtéséből kiderült, hogy volt olyan öreg köztük, aki majdnem 500 fel- és lemenő, meg oldalági rokonának tartotta észben nevét és rokonsági fokát. Ugyanakkor az életrajzi följegyzések, naplók, sorsukról vezetett följegyzéseik, dalfüzeteik és más „gyűjteményeik” tudatos hagyomány-ápolásról tanúskodnak. Kodály 1914-ben járt náluk, s az akkor följegyzett dalok és dallamok máig gyűjthetők közöttük; ugyanakkor igen fogékonyak új hatásokra is. Bukovinai életük idején még az Osztrák–Magyar Monarchia államkeretébe tartoztak, így magyarországiakkal közösen katonáskodtak, de ezen kívül is állandó, bár gyér kapcsolat is összefűzte őket az anyaországgal; ezért sok újabb magyarországi dal is élt körükben a régi székely népzene darabjai mellett. Egy részüket még az első világháború előtt visszatelepítették Magyarországra az Alföld déli, vegyes lakosságú részeire (pl. Hertelendyfalvára); ez a rész a háború után Jugoszláviához került, majd a második világháború alatt újra Magyarországhoz csatolták, s a háború végeztével az ő nagy részük is Magyarországra költözött, a Dunántúlra. Régi székely hagyományuk már a délalföldi újabb dalokkal és szövegekkel is kiegészült, s így sajátos népzenei rezervátumot jelent.

A különböző népcsoportok hagyományának különbségei felett azonban egy közös vonás köt össze minden magyar népcsoportot: a dalolás szeretete. Akár archaikus típusokat, akár magyar nótát és új stílusú népdalt énekelnek, szívesen és sokat énekelnek. Lássunk most mégis a hagyományban élő falvakból néhány megnyilatkozást arra, mennyire becsülik az éneket, a szép hangot, a jó dalost, a nagy daltudást, egyszóval a zenei képességet.

Egy öregasszony beszélte el Ájban, hogy tanította az apja énekelni a gyerekeit. „Odaállított bennünket sorba, osztán úgy tanított. Csöpp, pirinyó kislán vótám, oj finom kis hangom vót”. Mikor aztán nagy lett, ő vette át apja örökségét. Az öccse panaszkodott, hogy a fia nem tud dalolni, akármit csinál vele. Erre ő {359.} összeszedte a gyerekeket, és tanította. „Hát gyönyörűen ment.” Örült az öccse, mégis „fog az inas tudni”; „Öcsém, így tanítik a gyerekeket” és hozzátette: „A csöpp szájukon gyött ki az a gyönyörű hang, igazán oj szívreható volt.” Amit ez a kis történet elmond, általános volt; abban is, hogy mire panaszkodott az öccse, abban is, hogy minek örült. Ha valaki nem tudott énekelni, azt nagyon megjegyezték. „Még nem hallottam a hangját!” (hang= dallam, ének); „Hangtalanul viszi, ahogy tudja”; „Hallom, ahogy a gyerekének dalol, hát sehogy se megyen”. (Az utóbbi azért próbálja mégis a dalolást, mert a gyerek „rimánkodik neki, hogy daloljon”.) Ha ilyentől kértem nótát, olyan válaszokat kaptam: „Nekem előbb hangot kell venni”. De még az ilyenek is eldaloltak a többiekkel együtt, vagyis részt vehettek a fiatalság közös életében, ami dalolás, ének nélkül elképzelhetetlen volt.

S most ugorjunk át ettől a polgárosult hatásokkal átszőtt, de még hagyományos területről, s lássuk mi a jelentősége a dalolásnak a távoli, legrégiesebb életű magyar népcsoportokban. Szályka Rózsa a moldvai Lészpedről, akitől Kallós egy külön könyvre való régi népdalt gyűjtött és vett föl hangszalagra, így vall az énekről a maga életében. „Sz nem es hallgatok soha, mert ha magamra vagyok, alhatnám. Örökké dönögök valamit. Amíg elalitom a bubát es, örökké mondok. Máccor iénekelni fogok, s büőgésre menen ki. S szeretem es iénekelni. Met ha nem tudniék iénekelni, nem is tudom, mi lenne velem.” (Kallós 1973, 6.)

Meghatóan nyilatkoznak a dal fontosságáról a gyimesiek is. Kallós közli egy csángó leány szavait, aki Csíkba ment férjhez. A csíki falvak nem olyan elszórtak, mint a gyimesvölgyi csángó telepek. „Ott sűrűn vannak, mint a faluba szokás, nem ojan gyéren, mind itt nálunk. Alig várom ide jöjjek, hogy itt kiénekelhejsem magam. Benn a faluban nem es lehet még keseregni se. Mikor kinnt a hegyen énekelhetek, úgy érzem, hogy a fellegen járok, mint a madár.” (Kallós 1960, 5.)

Egy más gyimesi leány mondta: „Itteni szokás szerint meghívott egy legény vizitába szombat estére. Héten által ő kinnt vót a havasba szüleivel pásztorkodni és széna-csinálni.” Mivel messze voltak a falutól, édesapja nem akarta leengedni a havasról a faluba csak azért, hogy legényezzen. Estefelé elküldték, hogy behajtsa a marhákat fejni. „Amind mentem az erdőben, úgy énekeltem, hogy még a levelek es sírtak, de még én es. Édesapámék hallgatkoztak. Mikor én a marhákat béhajtottam, csak látom, hogy mind a ketten sírnak. Csak azt mondja édesapám: leány, haladj bátran, s menj haza. Nekem se kellett egyéb. Úgy repültem, mint a madár, hogy mire a vizitások indulnak, bennt legyek a faluba. Ha bé nem mentem vóna, megharagudott vóna a szeretőm.” (Uo. 8.)

A keservesekről: „A marhák mellett egyéb dógunk nem vót, csak énekeltünk. Többire mind keserveseket. A csíkiak ott vágták az erdőt. Alig várták, arra mennyünk etetni, hogy hajják az énekünket. Pedig csak cefre vótam még akkortájt.” (8–12 éves kislány.) „Én mindegyiket szeretem. Há most má gyérebben énekelek, most nem pásztorkodom. Mikor pásztorkottam, mindegyiket szerre fúttam. Ejsze ingem búra csinátak vót, met én vígat soha nem es énekeltem. Édesapám {360.} nem szerette a társaságot, met akkor játszottunk, s nem ügyeltünk oda a marhára. Örökké azt mondta: ne a körmödöt néjzd, met a farkas nem kiátja: most mejek! Hanem ügyeld azt, ami mellett vagy! Ha énekeltünk, a farkas se közeledett.” (Uo. 9.)

Egy öregasszony éneklés közben végig sírt. A kérdésre, hogy miért sír, a következőket mondotta: „Ez ujon nóta, hogy evel lehet sírni. Annyi árva élet ért ingemet! Csak nyóc éves vótam, mikor árván elmarattam, s akkor el es mentem szógálni. Tizenhat éves koromba férhez mentem, s csak elig hat évet éltem uramval. Ne féjjen, met nyomorúságba vótam eleget. Én mikor keservest énekelek, ezek mind eszembe jutnak. Mentünk mogyorózni, s mikor jöttünk az erdőn, örökké ezeket fúttuk. S ott az erdőbe es. Mentünk bé a Regátba törökbúza szedni. Étlen-szomjan hetesleg a szekervel. Kellett mennyünk, met kellett az élelem. Útközben énekeltünk, sírtunk. Kellett kénlódni, me szegények vótunk, kellett járjuk a világot, met ha nem, még ennünk se vót. Sokszor még egy nap csak ecce se ettünk. A szegénység örökké kikönyököl... Régen összegyűltek a szegény emberek, s addig énekeltek egy káposztafej mellett, hogy reájik virjatt. Ették a savanyú káposztát, hogy ne részegedjenek meg. Most eltőtt az a világ es.” (Uo. 9–10.)

Levonhatjuk a tanulságot: a nép hagyományos életét csakúgy, mint fejlődő, polgárivá alakuló újabb életformáját át- meg átszövi a zene. A népi társadalom nem lehet el nélküle. A maga fejlődési fokának megfelelő formában, többnyire az egyszólamú éneklésben, de egyre inkább hangszeres formájában is, mindenütt él vele. Nemcsak él vele, nagyra is becsüli, szüksége van rá. S ez tanulság a fejlettebb társadalom számára is: az egészséges ember nem lehet meg zene nélkül. Nemcsak zene-hallgatásra van szüksége, hanem a maga-csinálta zenére is; mindenekelőtt a legszemélyesebb, a legmélyebbről feltörő zenére, az éneklésre.