Bevezetés

A haza nem más, mint az a "föld", amelybe visszanyúlnak láthatatlan gyökerek, annak a nagy közösségnek történelmébe, évszázadok kialakította kultúrájába, szellemiségébe, érzelmi örökségébe, ahol született.

A ma élő magyarság számára a hazát a Kárpát-medence szívében elterülő parányi föld jelenti, ahol is több mint ezer esztendővel ezelőtt letelepedtek. Ezért mélységes hálával és tekintettel adózik a nemzet. S ennyire természetesnek kellene lennie a tisztelet és a hála érzetének a haza iránt is.

Minden emberi élet gyökere hazájának történelmébe nyúlik vissza, amelyből erőt és hitet merítve bontakozhat ki egyénisége. Azaz, akinek hazája van, gyökerei is vannak, melyek által él, gazdagszik, színeződik mindennapi élete.

Az 1900-as évek végén lévő magyar nép életét ezeréves hazájának viharos, szép történelme készítette elő, s szerzett számára dicső hírnevet. Megszámlálhatatlan neves tudóst, költőt, írót, zenészt és sok-sok művészt, illetve sportolót adott a világnak ez idő alatt.

Elolvasva Vörösmarty Mihály Szózatját, vagy Kölcsey Ferenc Himnuszát, megismerve a magyar történelem nagyjait, mint az államalapító Szent István vagy a "legnagyobb magyar"-nak nevezett Széchenyi Istvánt, világossá válik, hogy mindazt amit életük során létrehoztak, e föld, e csodás haza iránti szeretetből és tiszteletből tették.

Pilinszky János szerint "A hazát egyedül részvéttel szabad szeretnünk. E »részvét« nélkül nincs emberi igazság, szeretet, szerelem, de még valódi kultúra sincs."

A részvét pedig nem jelent mást, mint azt, hogy minden igaz magyar hazafi vegyen részt hazájának életében, s amit tesz, azt tegye jól.

A hazaszerető ember ugyanis bármilyen jelentéktelennek látszó munkát is végezzen, történelmet építő ember. De ehhez kitartás, lelkierő és őszinte hit szükségeltetik.

A lelkierő, mint lélek ereje egyben az akarat ereje is, amely kétféleképpen nyilvánulhat meg: cselekvően és tűrően. A lelkierő képesítette a magyar ősöket tenni, akarni, kezdeményezni, bátornak lenni és kitartani. Önmagában véve láthatatlan, de a jellem tetteiben nem lehet nem észre venni. A lelkierősség biztosítja a személyiségnek a külvilággal szembeni függetlenségét, s vigyáz a benső világ önállóságára. A magyar jellem legfőbb tulajdonságai közé tartozik a függetlenségért és a szabadságért való küzdés, s ha ebben a harcban olykor meg is roppant a nemzet, mégis volt olyan erős lelkében, hogy talpra álljon és folytassa útját előre, a mába.

Bár a jelen szomorú képet mutat a lélek gyöngeségéről, mégis hinni kell abban, hogy e nép számára nincsen lehetetlen. A hit pedig ott bujkál a magyar szívekben. Ennek sajátos megvalósulása a vallásos hit.

A vallásosság talán legodaadóbb példája Szent István, aki megismertette a népét a kereszténységgel. A magyar államalapító király úgy szerette Istent, hogy szolgálta az embereket, s mint uralkodó mindenben a magyar nemzet jólétét kívánta előmozdítani. Az őszinte, igaz hit az, ami átszőtte Szent István és még sok millió magyar ember életét. Ők jól tudták azt, hogy a hit nem ismer lehetetlent, és ez az ami cselekvésre késztette a népet a történelem századai alatt.

A hit nélkül ugyanis erőtlen az ember, nem látja célját, élete értelmét, és nem talál igazi önmagára. Az önmagára-találás a jelenkor nemzetének legnagyobb problémája. Így legfontosabb feladatává az válik, hogy megtalálja igazi énjét és öntudatra ébredve fedezze fel azokat a legszebb értékeket és vonásokat, amelyek megtalálhatók voltak az ősöknél, akik elindították e népet életének dicső, de olykor rögös útjain.

Ez a dolgozat pedig arra hivatott, hogy ezt a dicső utat követve bemutassa a magyar jellem és tudat fejlődését, próbálva bizonyítani azt, hogy a magyar nem hiába teremtetett ebbe a világba.