Szabó D.: Kisváros | TARTALOM | Misóczki L.: Idegenforgalom |
Csíki Tamás
A vizsgált városok: Miskolc, Nagyvárad, Kassa,
Szatmárnémeti és Sátoraljaújhely
zsidóságának betelepedése jelentős
időbeli eltérésekkel zajlott: bevándorlásuk
Miskolcon, Nagyváradon és Sátoraljaújhelyen a
XVIII. század végétől folyamatos, s még 1848
előtt gyorsult fel, ezzel szemben Kassán és
Szatmárnémetiben csak az 1850-es, `60-as években
kezdődött számuk növekedése. Ez részben
az ismert körülményekkel: a szabad királyi
városok szigorú rendszabályaival függött
össze, amit azonban több sajátos tényezővel
pontosíthatunk. S ezek nem csak a betelepedés, a kezdeti
tőkegyűjtés körülményeit
határozták meg, de kihatottak az izraeliták dualizmus kori
demográfiai-urbanizációs fejlődésére,
asszimilációs készségére, társadalmi
rétegződésére, sőt
vállalkozásaik jellegére,
tőkeakkumulációjuk irányaira is, ezáltal a
városok dualizmus kori gazdasági növekedésének
általános sajátosságait is közvetlenül
befolyásolták. Ezért e tanulmányban a XVIII.
századi és a reformkori előzmények
néhány jellemző elemét városonként
ismertetjük.
Miskolcon a XVIII. század első harmadában jelentek meg az
izraeliták. A város országosan is jelentős
vásárait látogatták, illetve néhány
nemes telkén letelepedve, pálinkafőzéssel, valamint
szesz- és borárusítással foglalkoztak, amit,
miként az állandó lakhatást, a görög
kereskedők és a városi polgárság
védelmében ekkor még rendeletekkel akadályoztak. (A
görög kereskedők monopóliuma volt nem csak a borral, a
mazsolaszőlővel, hanem az egyéb gyarmatárukkal vagy
a különböző textíliákkal stb. való
kereskedelem is.) Számuk gyarapodását, ezzel
szervezettségük növekedését (aminek fő
eleme a hitközség kiépülésének kezdete
volt), valamint a betelepedés tilalmának fokozatos
feloldását a diósgyőri kamarai uradalommal
elmélyülő gazdasági kapcsolatuk eredményezte
(kialakult tehát a lassan korszerűsödő nagybirtok
és az izraelita vállalkozók szimbiózisának
ismert modellje): az izraeliták ugyanis az uradalom kocsma- és
boltbérlői, mészárszékbérlői
lettek, s a megjelenő házalók és az egyéb
alkalmi árusok szintén az uradalomhoz, annak
beszerzéséhez és
értékesítéséhez kapcsolódtak.[1] Mindez az első, kezdetleges
gazdasági vertikumok kialakítását is
lehetővé tette, továbbá újabb izraelita
betelepedőket ösztönzött, akik e foglalkozásokat
és gazdasági tevékenységeket (jövedelem-
és tőkeszerzési lehetőségeket) már az
uradalomtól függetlenedve folytatták. Ezt, s a gyors
tőkeakkumulációt bizonyítja, hogy az izraelita
kereskedők az 1740-as években(!) kereskedő
társaságba tömörültek (a szervezet a
városnak rendszeres adót fizetett, ami tagjai anyagi
erősödésére utalt); az 1810-es években a
város négy mészárszéke közül
kettőt már ők béreltek, s a hitközség
önálló kóser mészárszéket is
fenntartott.[2] (Az izraelita
mészárosok tehát kezdettől közvetlen
értékesítést is folytattak.)
A város zsidó kisiparosainak száma, az előbbiekkel
összefüggésben, a XIX. század elejétől
emelkedett. Ezt bizonyítja, hogy e felekezetet kirekesztő s
számukra erős konkurenciát okozó keresztény
céhekkel szemben, 1833-ban önálló egyesületet
alakítottak, majd 1836-ban 32 fővel izraelita sorcéhet
hoztak létre, amelynek szabó, cipész, festő,
bádogos, aranyműves, pék, asztalos, szűcs, sőt
fehér- és vöröstímár,
gyertyamártó, valamint gombkötő tagjai is voltak
(tehát a rendkívül ritka mesterségeket is
elsajátították).[3]
Funkciója 1848-ig megegyezett a keresztény
céhekével (a szakmai rend felügyelete, az inasok
képzése és felszabadítása stb.), ám
jellemző, hogy a tagsági jogosultságot (pl. a
mesterremeket) igen szigorúan ellenőrizte, és tartotta be,
ami jelzi, hogy az izraelita iparosok az 1820-as és a `30-as
években már fontos szerepet töltöttek be a város
kézműiparában, az egyes szakmák lassú
fejlődésében és átalakulásában
is.[4] (A szabadságharc idején a
honvédség ellátása elsősorban a
szabóknak és a cipészeknek biztosított
növekvő jövedelmeket, ezt a lehetőséget az
izraelita iparosok már kihasználhatták, ami az
említett fejlődéshez, s a céhek
bomlásához is hozzájárulhatott.)
Az első jelentősebb vállalkozásokat, a
tőkefelhalmozás tipikus útját Weisz Móric
1844-től működő szeszgyára
példázza, amely egy szeszfőzde folyamatos
bővítésével, illetve
korszerűsítésével jött létre (ehhez
még a `40-es években vattaüzem társult); s
szintén ebben az évtizedben épült a Furmann
testvérek téglaépítő üzeme, amely
Miskolcon az első családi vállalkozások
közé tartozott. (Az izraeliták bővülő
lehetőségeit jelzi a város nyilvános
fürdőjének megnyitása 1829-ben, ami Resovszky Jakab
nevéhez fűződött.)[5] A
céhrendszer, illetve a termelést és az
értékesítést nehezítő
kötöttségeinek 1848 utáni fennmaradása
már gátolta a zsidó polgárság további
erősödését. A céhtagok rossz anyagi
helyzetükre panaszkodtak, s bár az `50-es évek
iparpolitikája általában a céhek
visszaszorítására törekedett (a mesterremek
eltörlése, a mesterjog megadásának
átvétele stb.), mindez megszűnésüket nem,
legfeljebb lassú bomlásukat eredményezhette
(ezáltal még korszerűtlenebbé, merevebbé
váltak). A miskolci izraelita sorcéh privilégiumainak
császári megerősítése is elmaradt,
ezért tagjai számára a céhek
megszüntetését kimondó 1872. évi VIII. tc.
felszabadító hatású volt: a törvény
megjelenése után az iparosok azonnal gyűlést
tartottak, s az országban elsőként(!),
rendkívül gyorsan alakultak át izraelita egyesült
ipartársulattá, amelynek alap- és
működési szabályait a
földművelésügyi, ipari és kereskedelmi
minisztérium 1874-ben hagyta jóvá.[6] Más sajátosságok jellemzőek a
keresztény kisiparosokra: korábbi, féltve
őrzött privilégiumaik elvesztése számukra
negatív következményekkel járt, mivel ez a
konkurencia, a szabad verseny lehetőségeit teremtette meg,
ráadásul a 23 keresztény céh tagjait nehezebb volt
egy közös érdekű, egységes
ipartársulattá szervezni. Ezért erre lényegesen
később: az izraelita ipartársulat megalakulása
után egy évtizeddel, 1884-ben kerülhetett sor, sőt a
megalakuló Miskolci Ipartestületnek, bár az
alapszabály kimondta, hogy tagja minden iparos, aki a város
területén képesítéshez kötött
mesterséget űz, számos iparos ellenzője akadt,
főként a legnépesebb iparág
képviselői: a csizmadiák között.[7]
Az izraelita ipartársulat, önállóságát
s az elért gazdasági sikereit féltve, szintén
tiltakozott az Ipartestület létrehozása ellen.[8] A zsidó kisiparosság az 1870-es
években ugyanis, kihasználva az 1872. évi VIII. tc.
teremtette iparszabadság s a keresztény iparosok
"bódultságának" időszakát (amihez az 1873-as
válság is hozzájárult), szélesítette,
illetve tovább erősítette gazdasági
pozícióit. Miközben az önálló iparosok
száma állandóan csökkent (1872 és `84
között 1300-ról 1100 főre[9], ami az egyes kézművesipari szakmák
meginduló válságát, illetve a kisipari
ágazatok folytatódó átalakulását is
jelzi), az izraelita ipartársulat létszáma
növekedett, iparoktatásra egyre több pénzt
fordított (a jövőt is szemmel tartotta tehát), s
állandó ipari kölcsönökkel, valamint egyéb
segítséggel támogatta a gyengébb izraelita
iparosokat, ezzel biztosítva versenyben maradásukat, illetve
fejlődésüket.[10] 1875-ben
már ügyészt, orvost és szolgát is alkalmaztak
a testületnél, a szegedi iparos nagygyűlésen pedig
népes delegációval vettek részt.[11] E folyamattal párhuzamosan, az 1860-as, `70-es
években erősödtek fel azok a változások,
amelyek a kereskedelemben már 1848 előtt elkezdődtek. A
meggazdagodott görög kereskedők egyre kevésbé
forgatták vissza tőkéjüket a forgalomba (ehelyett
szőlőt telepítettek, földeket
vásároltak stb., illetve betagolódtak a rendies
társadalomszerkezetbe), számuk is csökkent, mivel egy
részük visszatért hazájába, ezáltal a
betelepedő izraeliták fokozatosan elfoglalhatták
pozícióikat.
A görög kereskedelmi tőke "ellustulásában"
közrejátszhatott, hogy fokozódó verseny nehezedett
rá a mozgékonyabb, a változó
forgalmi-értékesítési feltételekhez jobban
alkalmazkodó izraelita kereskedők (mind a letelepültek, mind
a házalók) növekvő száma
következtében, akik a környező nemesi
birtokokról áramlottak Miskolcra, s megtelepedésüket,
az említetteken kívül, korábbi, viszonylag
jelentős tőkefelhalmozásuk tette lehetővé.
(Rájuk kezdettől a többféle vállalkozói
tevékenység, a nagyfokú tőkemobilitás,
ugyanakkor a szerény haszon, a kölcsön- és
bérletügyleteknél a rendkívüli
óvatosság volt jellemző; az említett folyamat
tudatosságát pedig jelzi, hogy a város első,
két évfolyamból álló kereskedelmi
iskoláját az izraelita Strausz Móric hozta létre
1848-ban.[12])
Az 1870-es években zajlott a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara
szervezése, amelyben az izraelita iparosok és kereskedők
vezető szerepet játszottak. Igaz, 1868-ban a várost
alkerületi központként a kassai kamarakerülethez
csatolták, az ezt követő tiltakozások nyomán
azonban, az 1872 után alakult Általános
Ipartársulat s még inkább az 1875 óta
fennálló Miskolci Kereskedelmi Testület tagjai nagy
lendülettel fogtak hozzá az önállósulás
megteremtéséhez.[13] (Az
utóbbi szervezetben szinte kizárólagosan az
izraeliták képviselői kaptak helyet.) Támogatta
őket Miskolc politikai vezetése is, s végül, 1879-ben
a kormány hozzájárult a kamara
felállításához, amelynek területe kezdetben
Borsod, Gömör és Kishont megyékre terjedt, majd
1890-ben Hevest is hozzácsatolták.[14] (A testület megalakulása a város
gazdasági fellendülésének és
erősödő centrum jellegének elismerését
jelentette.) A kamara beltagjai között, akiket a Miskolcon
lakó iparosok és kereskedők választottak (az
iparososztályt az iparosok, a kereskedőosztályt a
kereskedők), megalakulásától kezdve az
izraeliták voltak többségben, az elnökök és
az alelnökök is sorra közülük kerültek ki.
(Elsősorban a kereskedőosztályban, de az iparosok
között is sokáig az izraelita kis-, illetve
kézműiparosok érdekei érvényesülhettek.
Az iparososztály az 1880-as években kisiparosokból
állt, ami a város iparszerkezetének
egyoldalúságát mutatta.)
Mindez azért volt fontos a miskolci zsidóság
számára, mert a kamara, mint az érdekképviselet
és az önkormányzatiság ötvözője,
széles önkormányzattal és nagy
hatáskörrel rendelkezett. Jogosult volt, s ezzel élni is
kívánt, a helyi gazdaságfejlesztő tervek
véleményezésére, ezek
előkészítésében és
megvalósításában való
részvételre, a helyi kereskedelem-, adó- és
vámpolitikába való beleszólásra,
közreműködésre a
cégalapításoknál és a
cégváltozásoknál, az ipari
közigazgatásba való bekapcsolódásra helyi
és országos szinten, a kereskedelmi és az ipari
szakoktatás irányítására stb., ami
széleskörűen tette lehetővé a gazdaságba
való kapcsolódás közvetett és közvetlen
eszközeinek megteremtését és folyamatos
bővítését.[15]
Az eddigiek bizonyíthatták, hogy Miskolcon, a reformkori
előzmények után, az 1850-es és a `60-as
években, egyelőre a kisiparban és a kiskereskedelemben,
jelentős a zsidóság gazdasági
térnyerése, illetve erősödése. Ekkor
alapozódtak meg jelentős vagyonok, s gyorsult fel a
tőkeakkumuláció folyamata (ami a XIX. század
elejétől kezdődhetett), miközben (sőt
már 1850-ig) számottevően nőtt a betelepedők
száma, akik közül majd a nagypolgárság
képviselői kerültek ki. Ezekben az évtizedekben
teremtődtek meg tehát az előfeltételei annak, hogy
a gazdaságba kapcsolódó izraeliták
kihasználhassák a következő korszak
konjunktúraszakaszainak minden lehetőségét. (A
kedvező feltételek közé tartozott, hogy a
zsidóság a testületi szervezkedésben,
érdekképviseleteinek kialakításában
előrébb járt, s a `70-es évekre magasabb szintet
ért el, mint a keresztény felekezetek, ami jelzi, hogy mind
aktívabban vettek részt (s kívántak részt
venni) a gazdaság átalakításában és
fejlesztésében, pozíciók
megszilárdulásának jeleként pedig kezdettől
az iparszabadság, a szabadkereskedelem, illetve a szabad verseny
liberális elvei mellett foglaltak állást.)
Nagyváradon a település szerkezeti
sajátosságai (az 1850-es évekig jellemző
széttagoltsága), a katonai igazgatás városi
adminisztrációval szembeni
érvényesülése, illetve az itt
állomásozó haderő ellátása tette
lehetővé az izraeliták korai megtelepedését.
A város körüli, jórészt
beépítetlen területeken (az 1848-49-ig
önálló Váralján) az 1740-es
évektől az árusítás, illetve a heti
vásárokon való megjelenés
szorgalmazásával, majd a házhelyek és a
földvásárlás biztosításával
segítették a zsidóság
megtelepedését[16], akiket a
városi közterhek viselése alól is
mentesítettek(!), csupán a házhelyek árát,
valamint a türelmi adót kellett fizetniük, ami az egyéb
felekezeteknél gyorsabb tőkegyűjtést tett
lehetővé.[17] (Az
izraeliták kezdetben szeszfőzéssel és
árusítással, bor-, illetve vegyeskereskedelemmel,
boltnyitással, továbbá mészárszék-
és kocsmabérlettel foglalkoztak, majd a XVIII. század
végétől a gyors tőkegyűjtés
házak vásárlását és
bérbeadását, bővülő
pénzhitelezést biztosított.)[18]
Mindezek következtében intenzíven emelkedett a
városból és a megye településeiről
beköltöző zsidók száma: az 1830-as évek
közepén 55 háztulajdonost és 52 egyéb
családot írtak össze (ez néhány évtized
alatt megduplázódó érték, ami a vagyoni
differenciálódásra is utal), az 1850-es évek
legelején már 104 háztulajdonost, akiknek kb. a fele 5-10
szobás vagy ennél nagyobb házzal rendelkezett.[19] (Az üzlet és a
lakóhelyiségek nem különültek el, ami a
korszerűsödő árusítást jelzi, mivel az
izraeliták az árusítóbódékban
és az egyéb ideiglenes piacokon való megjelenés
mellett, letelepült kereskedést is folytattak, ami rendszeres
és nagyobb volumenű forgalmazást, az üzletkör
bővítését biztosította.) Szintén a
gyorsuló tőkeakkumulációra utalt (s tette azt
lehetővé), hogy az 1830-as, `40-es években egyes
borkereskedők és kocsmárosok már
mezőgazdasági ingatlanokkal: pl. szőlőkkel
rendelkeztek, nőtt a több házat és házhelyet
vásárlók, tehát a házbérlettel
foglalkozók száma, s megjelentek az első
gyárszerű üzemek, amelyek kisipari méretekből,
szerves fejlődés útján alakultak ki: az
első, a Löble Henrik-féle szeszgyár 1840-ben kezdte
működését.[20] A
kereskedelemben megszerzett fölényt jelzi, s további
jelentős jövedelemnövekedést biztosított, hogy a
szabadságharc idején a várost elfoglaló orosz
csapatokat jórészt az izraeliták látták el:
kenyérből, lisztből, húsból és
zabból több ezer forintos megrendeléseket kaptak (a
pálinka előállítása és
szállítása teljesen rájuk hárult).[21]
Mindez bizonyította, hogy a váradi (a váraljai)
zsidó kereskedők és iparosok gazdasági
térnyerése, illetve megerősödése - Miskolchoz
viszonyítva - néhány évtizeddel hamarabb
kezdődött, s kedvezőbb körülmények
között zajlott. Területileg önálló
egységet alkottak, nem voltak számottevő
tőkeerővel rendelkező, szervezett
vetélytársaik, ezért a XVIII. század
közepétől, a város lakosságának
növekedése, valamint a kereskedelem és az ipar
fejlődése által támasztott igényekhez
alkalmazkodva, gyorsabb vagyonosodást (nagyobb tőkeerőt
és intenzívebb tőkeakkumulációt)
értek el, ezáltal a reformkori Nagyvárad gazdasági
növekedésében döntő szerepet
játszottak.[22] (A város,
illetve Bihar megye a XIX. század első felében erős
malomipari-élelmiszeripari központtá fejlődött,
ami - a látott sajátosságokkal együtt - a
zsidóság számára nem annyira a kereskedelmi - mint
Miskolcon -, hanem az élelmiszeripari
tőkeérdekeltséget alapozta meg.)
Ezzel összefüggésben vagyoni
differenciálódásuk is erőteljesebbé
vált: már az 1820-as, `30-as években kialakult egy
szűk nagypolgári réteg, sőt 1850-ben a
váraljaiak közül több mint 40-en vallottak be 100 forint
feletti tiszta jövedelmet, mint adóalapot. (23-an 100 és 200
Ft közötti, 7-7-en 200 és 300, illetve 300 és 400
közötti, 3-an 400 és 500 közötti s 1 fő 700
Ft feletti tiszta jövedelmet.)[23]
A szűkebb értelemben vett Nagyváradon a XVIII.
században különböző eszközökkel
akadályozták a zsidóság
megtelepedését: csak az országos vásárokra
jöhettek a városba, s a beköltözés is
legtöbbször ideiglenes volt: a gazdagabb textil-, gyarmat- és
terménykereskedők, a fogadókat bérlők, a
mészárszék- és kocsmabérletet szerzők
vagy a boltokat nyitók stb. néhány éves
váradi tartózkodás után a városi
elöljáróság, illetve a keresztény
polgárság nyomására (s az ilyen
körülmények között gyakoribbá
váló csődök következtében)
elhagyták a települést, vagy Váraljára
költöztek át. Állandó fluktuáció
jellemezte tehát a város zsidóságát, ami a
gazdasági hierarchiába épülést
akadályozta; változás majd a váraljaiak
megerősödése után, az 1820-as, `30-as
évektől következett be. Jellemzővé vált
ugyanis, hogy az utóbbi településrész
izraelitái gazdasági tevékenységüket
kiterjesztették a szűkebb Várad területére:
üzleteket nyitottak vagy a keresztények boltjait
vásárolták meg, ipart alapítottak,
továbbá házhelyeket és más ingatlanokat
vásároltak, illetve béreltek, amit adminisztratív
eszközökkel egyre nehezebben lehetett megakadályozni. (A
gazdasági-forgalmi kapcsolatok
elmélyítésével tehát a váraljai
zsidóság a modern Nagyvárad
egységesülésében fontos szerepet töltött
be.) A terjeszkedés a tőkeakkumuláció
felgyorsulását is elősegítette, amire
példaként Rosenthal Antal Olaszi városrészben
alapított nagykereskedését említjük:
becsült értéke 1835-ben csaknem 30.000 (!) Ft, ami
kimagasló jövedelmet biztosított.[24] Mindezek hatásaként a reformkorban a
kívülről betelepedők száma intenzíven
növekedett, elsősorban a Velence városrészben, amely
Váralja mellett a zsidóság legrégibb
települési helye volt. (Az itt élő izraeliták
egy része a XIX. század első évtizedeiben
töredéktelkeket bérelt, amiért igás és
gyalogos robottal, fuvarozással és
különböző ajándékokkal, tehát
földesúri szolgáltatásokkal tartozott, amit
pénzben válthatott meg:[25] a
váradi zsidóságnak azt a csoportját
alkották, amely a bomló feudális rendszerbe illeszkedett,
s közvetlenül a földből szerezte jövedelmeit.)
A polgári korszak kezdetén az egységesülő
Nagyvárad gazdasági életében: a kereskedelem
és az ipar számos területén az izraeliták
meghatározó szerepet töltöttek be, amit az 1851-es,
városrészenkénti összeírásuk is
bizonyít.[26]
Újváros |
Olaszi |
Váralja |
Velence | |
Fűszerkereskedő | 2 | 3 | ||
Lisztkereskedő | 10 | 2 | ||
Rőfös és véges kereskedő | 7 | 2 | 1 | |
Ruhakereskedő | 2 | |||
Díszműáru-kereskedő | 3 | 1 | ||
Edénykereskedő | 1 | |||
Bőrkereskedő | 1 | |||
Vegyeskereskedő | 10 | 4 | 13 | 1 |
Házaló | 4 | 2 | 11 | 5 |
Ócskás és zsibárus | 4 | 15 | 8 | |
Arany- és ezüstműves | 1 | 1 | 2 | |
Mézeskalácsos | 1 | |||
Szabó és németszabó | 4, 10 | 1, 3 | 0, 11 | |
Suszter | 4 | 2 | 3 | |
Rézöntő | 3 | |||
Bádogos és kovács | 2 | 1 | ||
Festő | 1 | 1 | ||
Ecetfőző | 2 | 3 | 1 | |
Pálinkafőző | 3 | 13 | 22 | |
Olajgyáros | 1 | |||
Szeszgyáros | 4 | |||
Könyvkötő | 1 | |||
Órás | 1 | 1 | ||
Kefekötő | 1 | |||
Bába | 1 | 3 | ||
Borbély | 2 | |||
Pék | 1 | |||
Kőfaragó | 1 | |||
Gyertyamártó | 2 | 1 | ||
Szűcs | 1 | |||
Egyéb | 1 | |||
Összesen | 72 | 24 | 92 | 41 |
A táblázat adatai az említett
kiegyenlítődést mutatják: Váralja mellett a
többi városrészben is emelkedett a kereskedelemmel és
az iparral foglalkozó izraeliták száma, elsősorban
az Újvárosban, amely Nagyvárad
egységesülése után, a polgári korban indult
gyors fejlődésnek. Az újonnan betelepedő,
szilárd egzisztenciájú polgárok már ezt a
városrészt részesítették előnyben, s
ezzel összefüggésben különbségek
figyelhetők meg a kereskedők és az iparosok
megoszlásában is. Váralján a vegyeskeskedők,
a házalók, az ócskások és a
zsibárusok maradtak többségben (miként
Velencén és Olasziban is), tehát a fejletlenebb,
preindusztriális formák, amelyek nem tették
lehetővé a vagyonosodást; ezzel szemben az
Újvárosban az erősebb szakosodás, a
korszerűsödő igényekhez alkalmazkodó
árufajták (textil- és fűszeráruk,
díszműáruk, feldolgozott mezőgazdasági
termékek stb.) előtérbe kerülését
láthatjuk. Az iparűzők között hasonló
differenciálódás zajlott: Váralján
(és Velencén) a pálinkafőzők (tehát a
hagyományos iparág képviselői) maradtak
fölényben, míg az Újvárosban a
korszerűbb szakmák (rézöntő, bádogos,
kovács, mézeskalácsos stb.) is megjelentek. (Mindez a
későbbi évtizedekben erősödve
folytatódott.) Feltűnően magas az izraeliták
száma a szolgáltató-javító kisiparokban: a
szabók és a suszterek között (mindenekelőtt az
Újvárosban és Váralján, ahol a legtöbb
zsidó élt), elsősorban a polgárosuló
igényekhez alkalmazkodó, korszerűbb feltételekkel
dolgozó német szabók kategóriájában.
(Ezzel szemben a régi, céhes keretek között
fejlődő s a keresztények által a legnagyobb
konkurenciát okozó iparszakmákban: a csizmadiák, a
tímárok, a kerékgyártók, a fazekasok, a
kádárok, a gubások stb. között nem voltak
izraeliták.) Az iparban a négy "szeszgyáros" és az
"olajgyáros" alkotta a vagyonosabb, nagypolgári "réteget",
a kereskedelemben ennél jelentősebb a zsidóság
differenciálódása. A lisztkereskedők magas
száma pl. arra utal, hogy többen közülük kiterjedt,
a megye, sőt a régió határait is meghaladó
piaci kapcsolatokkal rendelkeztek, ami nagyobb jövedelmeket
biztosított. (A különböző kereskedelmi
ágazatok, bár elkülönülésük alig
haladt előre, eltérő tőkeszükségletet
és megtérülést jelentettek.) Őket
választották be 1851-ben az egykori, izraelitákat
kirekesztő "kalmár céhet" felváltó
kereskedői és ipartársaságba, amelyből a
kereskedelmi és iparkamara alakult; továbbá az izraelita
iparosok önálló egyletet is létrehoztak, tehát
érdekképviseleti szervezettségük 1848 után, a
város egységesülésének és
polgárosodásának hatására
erősödött fel.[27]
A város gazdasági struktúrájába
beépült, szilárd egzisztenciájú, bár
differenciált kereskedő- és iparosréteg (amely
számára további gyors tőkeakkumuláció
volt biztosított) fog tiltakozni az 1850-es évek
elejétől tömegessé váló és
növekvő konkurenciát okozó izraelita
betelepedések ellen, ami majd a nagyváradi
polgárság további
differenciálódását, illetve a gazdaság
átalakulásának és fejlődésének
a felgyorsulását biztosította. (1852-ben 32 izraelita
kereskedő, valamint 6 dohányárusító
és 30 iparos: elsősorban szabók, cipészek,
szűcsök kérnek letelepedési és
iparűzési engedélyt, akik nem csak a
megyéből, hanem az ország távolabbi
területeiről származtak.[28])
Kassa és Szatmárnémeti példázza, hogy nem
elsősorban a szabad királyi városi privilégiumok,
hanem a települések társadalmi szerkezete, gazdasági
adottságai határozták meg a zsidóság korai
lehetőségeit.
Rendkívül szigorú és hosszú ideig tartó
tiltó rendszabályokat alkalmazott a zsidósággal
szemben Kassa város elöljárósága. Igaz, e
felekezeten kívül évszázadok óta számos
rendelettel tiltották az idegen: a görög, a tót, az
osztrák iparosok és kereskedők, illetve más
örökös tartománybeli vándorkereskedők
(gránerek, kucséberek, sáfrányosok, valamint
egyéb házalók, szatócsok stb.)
megtelepedését is. Mindez a város fejlett
koraújkori-újkori gazdasága talaján a XIX.
századra egy több évszázados hagyományokkal
rendelkező, céhes eredetű (magyar és német
nyelvű) városi polgárságot fejlesztett ki, amely
görcsösen ragaszkodott privilégiumaihoz, mivel a
változó igényekhez és lehetőségekhez
egyre kevésbé tudott alkalmazkodni. (A XVIII. század
végétől a fő kereskedelmi útvonalak
átrendeződése vagy a felvidéki
bányavárosok hanyatlása közvetlenül
befolyásolta, rontotta Kassa forgalmi és ipari
lehetőségeit.) Ebből következik, hogy, pl. a miskolci
görög kereskedőkhöz viszonyítva, nehezebb ezt a
polgárságot háttérbe szorítani, amely iparos
és kereskedői "mentalitását" mindvégig
megőrizte; s további nehézséget okozott a
zsidóság számára, hogy Abaújban nem voltak
nagyobb uradalmi központok, amelyek befogadhatták volna
őket, s a tőkeképzést biztosíthatták
volna. Ezért az 1820-as és a `30-as években is
csupán a szomszédos megyékből, illetve
Rozgonyból jártak a kassai vásárokra
árucikkeiket eladni, s az ipari megrendeléseket titokban (!)
átvenni. (Korábban a város azokat is büntette, akik a
zsidóktól vásároltak.)[29]
Az 1840-es évek első izraelita lakosai tehát a
szomszédos Rozgonyból származtak. (Ezt
megelőzően, 1836-ban, egyetlen vendéglős kapott
betelepedési engedélyt a várostól.[30]) Az 1839-40. évi országgyűlés
törvényeit ugyanis formailag be kellett tartani (az
izraeliták a bányavárosokon kívül
bárhol szabadon lakhattak az országban, gyárakat
alapíthattak, kereskedést és ipart folytathattak,
ingatlanokat vásárolhattak, kereskedőtestületeket
hozhattak létre), ennek ellenére a város s a régi
kereskedő grémium továbbra is minden eszközzel
akadályozta gazdasági térfoglalásukat. Több
ízben fordultak a Helytartótanácshoz, hogy az védje
meg a város privilégiumait az üzleteket (elsősorban
rőfös- és textiláru-, bőráru- és
vegyeskereskedéseket) nyitó izraelitákkal szemben;
szigorúan ellenőrizték, hogy az iparengedélyeket
kérelmezők megfelelnek-e a törvényi és az
egyéb előírásoknak (a vándorlási
évek hiánya pl. lehetővé tette az
elutasítást); sőt a kisiparosok
iparűzését szerszámaik lefoglalásával
gátolták, némelyikük műhelyajtaját,
árusításukat megakadályozandó,
bedeszkáztatták (!); s a betelepülőktől a
türelmi adó mellett "rendőradót" szedtek.[31] Jellemző tehát, hogy Kassa a
városi kézművesipart: a keresztény kisiparosokat,
valamint a kiskereskedőket védte az izraeliták
versenyétől, mivel elsősorban a nagyobb
árukészlettel rendelkező, a több megyére,
illetve az egész Felvidékre kiterjedő
nagykereskedések megtelepedését akadályozta.[32] (Ebbe a kategóriába tartozott
a miskolci Pollák Jakab, akit 1842-ben már
nagykereskedőként jegyeztek a pesti
váltótörvényszéknél, s aki
Kassán is pontosan meg nem határozott
manufaktúraárukkal akart kereskedést alapítani, ami
a miskolci kereskedelmi tőke növekedésének és
regionális terjeszkedésének volt az egyik első
példája.[33]) A városi
adminisztráció lépései Kassa gazdasági
szerkezetével: a kézművesipar, a kisipar
fölényével, valamint a nagykereskedelem teljes
hiányával függött össze, s
közrejátszott benne a versenyt korlátozó, az
egyenlőségre törekedő s azt fenntartani
kívánó "céhes" szemlélet is, aminek
eredményeként a kassai zsidóság egésze az
1850-es években kispolgári maradt.
A korlátozások ellenére ugyanis, a `40-es években
jelentősen nőtt a Kassára telepedő
izraeliták száma, az első, 1844-ből
származó anyakönyvek foglalkozási adatai pedig a
kereskedők és az iparosok kiegyenlített
arányát s az egyes iparszakmákban való
megjelenésüket jelzik. (Már ekkor az izraelita szabók
vannak többségben, mellettük vendéglősöket,
asztalosokat, továbbá pincért, aranyművest,
cipészt, vargát és pecsétmetszőt
találunk.[34]) A betelepedés az
1850-es évek elején gyorsult fel, amit adminisztratív
úton már nem lehetett megakadályozni, lassítani
sem: 1852-ben a kereskedőtestület azzal fordult a város
elöljáróságához, hogy az valamennyi,
Kassán lakó izraelita tagságát biztosítsa,
illetve szorgalmazza. (Az első belépések már ebben
az évben elkezdődtek.[35] - Az
önálló izraelita iparosegylet az 1840-es években
alakult meg, miután azt az 1840. évi 29. tc.
lehetővé tette.[36])
Látjuk tehát, a kassai zsidóság minden
"előzmény" nélkül lépett át a
polgári korszakba (a városba telepedésük ekkor
gyorsult fel), ami több, egymással összefüggő
következménnyel járt. Az izraeliták
többsége az alacsony tőkeerő, a gazdasági
hierarchiában elfoglalt szerény pozíciók
következtében (az "előnnyel induló" keresztény
polgárság erős konkurenciája továbbra is
fennállt) a rendelkezésre álló rövidebb
idő alatt nem érhetett el olyan mértékű
tőkefelhalmozást, ami a kínálkozó
gazdasági lehetőségeket maximálisan
kihasználó, szerves fejlődést (a város
gazdasági növekedésével való
lépéstartást), valamint gyors vagyongyarapodást
eredményezhetett volna, ezért a kassai zsidóság
ezen csoportja (néhány kivételtől eltekintve),
bár a gazdasági struktúra részévé
vált, ahhoz alkalmazkodott, mégis a kispolgárság (a
kisiparosok és a kiskereskedők) között maradt. Ezt
bizonyítja, hogy 1863-ban csak nagy áldozatokkal, a város
által adott kedvező kölcsönök
segítségével tudták templomukat
felépíteni (Nagyváradon az 1850-es évek
elején az izraeliták nyújtottak anyagi
támogatást a városnak); illetve a kereskedelmi és
iparkamara az 1870-es évek elején azért panaszkodott, mert
az iparosok és a kereskedők sem fizették az
illetékeket (sokuknak nagy hátraléka volt), ami miatt
jelentős tartozása halmozódott fel a kincstár
felé.[37]
A másik következmény, hogy a városba telepedő
izraeliták között egyre magasabb lett a szilárd
egzisztenciájú, kimagasló tőkeerővel
rendelkezők száma, azé a formálódó
nagypolgárságé, amely tehát nem a városban
alakult ki, ám amelynek tagjait Kassa gazdasági
lehetőségei vonzottak a településre. S mindez
sajátosan hatott vissza a város fejlődésére
(gyors és intenzív, de kevésbé folyamatos
növekedési szakaszokat eredményezve), továbbá
a kialakuló gazdaságszerkezetre; ugyanakkor pl. a
nagypolgárság társadalmi
asszimilációját is befolyásolta
(nyilvánvalóan lassította).
A szatmárnémeti zsidóság betelepedése a
miskolcival és a kassaival is mutat rokon vonásokat, ezért
csak a főbb különbségeket emeljük ki. A XVIII.
század elején a városhoz tartozó kincstári
uradalomban jelentek meg az első izraeliták: sört és
pálinkát főztek (a sörfőzdét évi
120 Ft-ért bérelték, árusítani azonban csak
az uradalom kocsmáiban lehetett), majd kocsmát béreltek,
miközben egyre nagyobb számban telepedtek a városba is.[38]
E folyamat azonban, amely a miskolcihoz hasonlított,
Szatmárnémeti királyi várossá
emelésével (az 1715. évi 109. tc.-kel) megszakadt: ezt
követően ugyanis, 1721-től az izraelitákat s az
egyéb idegeneket (a görögöket, a szerbeket stb.) ki
kellett zárni a településről. A kontinuitás
tehát megtört (bár az 1735-ös
összeírás szerint még mindig 17 izraelita volt a
városban, ami az 1720-as évek előtti időszakra
ennél lényegesen több zsidó lakost
feltételez), s a következő évszázadban nincs
nyoma a városba telepedésüknek.[39] Ennek ellenére azonban
feltételezhetjük, hogy a zsidóság és a
város közötti gazdasági kapcsolatok nem szűntek
meg. Részben, mert Szatmár megyében számos
településen és főúri birtokon telepedhettek
le: mindenekelőtt Károlyi Sándor nagykárolyi
és erdődi uradalmai, továbbá a Telekiek csengeri,
nyírmeggyesi és gebei, az Eördögh és az
Ibrányi családok hodászi, a Mikolayak és a
Mándyak mikolai, a Wesselényiek aranyosmeggyesi, a Kornissok
és a Vécseyek szinérváraljai és
felsőfalusi birtokai, illetve települései stb.
említhetők, sőt arra is van példa, hogy az
izraeliták nem csak az uradalmi, hanem a közbirtokossági
falvakban is oltalmat élveztek.[40] (Ez
egyik fő oka annak, hogy Szatmár megyében a
zsidóság száma gyorsan növekedhetett, miként
annak is, hogy 1848 után a nincstelen vagy szerény vagyonú
falusi izraeliták fognak nagy számban
Szatmárnémetibe telepedni, mivel e megye falvaiban és
uradalmaiban folytatott iparűzés és kereskedés
alacsony jövedelmeket, szűk tőkeképzést
biztosíthatott.) Azért sem szűnhettek meg a XVIII.
századi gazdasági kapcsolatok, mert a város
lakossága, elsősorban a kereskedelemben, de néhány
kisipari szakmában is, rá volt utalva az izraelitákra: a
szabad királyi város státusának elnyerése
után ugyanis éppen azokat az idegeneket tiltották ki, akik
e gazdasági ágakban meghatározó szerepet
töltöttek be.[41] A gazdasági
érdekközösségnek különböző
formái maradtak meg, vagy alakultak ki. Többen megtartották
házukat és földjüket is (!) a városban (a XVIII.
század elején tehát az izraeliták
mezőgazdasági ingatlanokkal rendelkezhettek), amit
bérletbe adtak, s a környező falvakban telepedtek le;
sőt arra is találunk példát, hogy egy
szatmári zsidó a Nyugat-Dunántúlon 1755-ben a
királyi sót szállító szekerek
vámját bérelte[42], ami e
felekezet rendkívüli mobilitását jelzi.
Továbbá az 1720-as évek végén, amikor szabad
királyi városként Szatmárnémeti már
teljes italmérési, sör- és szeszfőzési,
mészárszéktartási stb. joggal rendelkezett,
sörfőzéssel és árusítással
foglalkozó izraelitákat írtak össze a
településen; néhány évtizeddel
később pedig hamuzsírt égető üzemet
hoztak létre (ehhez a hulladékfát a várostól
szerezték be), s mellette egy kocsmát is fenntartottak.[43] A XVIII. század
végétől rendszeresen s egyre nagyobb számban
jelentek meg a szatmári vásárokon, ami szintén
jelzi, hogy a város, illetve a zsidóság valós
és kölcsönös gazdasági érdekei a
tiltó rendszabályoknál,
korlátozásoknál erősebbek voltak.[44] (Az egymásrautaltság tehát azt
eredményezte, hogy az izraeliták a XVIII. században s a
XIX. század elején több szállal, közvetlen
és közvetett módon kötődtek a városhoz, a
környező falvakban vagy uradalmakban élve
valójában Szatmárnémeti gazdasági
struktúrájába illeszkedtek, annak funkcióit
látták el, ami az 1820-as, `30-as évektől az
újratelepedésüket és az
integrálódásukat könnyítette meg.)
Ezekben az évtizedekben ugyanis már letelepedési
engedélyeket kaptak a várostól: árendások,
bőr- és vegyeskereskedők, továbbá
szabók, paplanosok, aranyműves (aki két segéddel
dolgozott), rézöntő, gombkötő, szűcs
és sapkakészítő, órás,
vendéglős, pék stb. megtelepedésére vannak
adataink (az utóbbi saját üzletében és az
utcákon is árusíthatott).[45] Sőt a város maga adott
megrendeléseket az izraelitáknak (1830-ban pl. pálinka
szállítására), ugyanebben az évben nekik
engedte át a városi italmérési jog
bérletét (a református egyház
árendása szintén izraelita volt), s más
intézkedéseivel is, miután az 1830-as, `40-es évek
országosan enyhülő szigora azt lehetővé tette,
a zsidóság betelepedését kívánta
előmozdítani (mindez szintén a gazdasági
egymásrautaltságot támasztja alá): ha kellett,
erélyesen szorgalmazta az iparosok céhekbe való
felvételét (Szatmárnémetiben tehát az
izraeliták a keresztény céheknek lettek a tagjai,
ezért nem volt szükség önálló
testület létrehozására); fontolóra vette, hogy
a zsidóság kérelmére országos
vásárának időpontját megváltoztassa;
s a törvényhatóságoknak küldött
átirataiban (pl. 1840-ben) vagy követutasításaiban
következetesen az izraeliták szabad letelepedése,
egyenjogúsítása, valamint a kereskedés
szabadsága mellett foglalt állást[46]: a városi tanács 1831-ben fejtette ki, hogy
a kereskedés nem tűr semmiféle "céhbeli"
korlátozást, mert a kereskedők számának
kívánt növekedése nagyobb versenyt (olcsóbb
termékeket), a polgárság vagyonosodását,
ezáltal (az adók növekedése révén) a
város gyarapodását fogja eredményezni. (E
liberális álláspontot a tanács 16, a
városban új üzletet nyitó kereskedő
kérelmének elbírálásakor képviselte;
vagy a haszonbérlők érdekeit is hangsúlyozta,
amikor a városi kaszinó megalapítása mellett
érvelt.)[47]
Mindez bizonyította, hogy az izraeliták 1850-es években
felgyorsuló betelepedése nem volt előzmények
nélküli, ennek sajátosságai azonban azt
eredményezték, hogy a szatmárnémeti
zsidóság az 1850-es, `60-as években is
differenciálatlan, egységesen kispolgári jellegű
maradt. Ezért a tőkefelhalmozás folyamata
"későn" indulhatott el (a további betelepülők
között is alig volt stabil egzisztenciájú,
tőkeerős vállalkozó), ami a zsidóság
dualizmus kori helyzetét is meghatározta.
Sátoraljaújhelyen, miként egész Zemplén
megyében, több tényező együttesen
eredményezte a zsidóság korai
térfoglalását. A megye számos birtokán
lehetőség nyílt a látott gazdasági
tevékenységek űzésére: a szesz- és
sörfőzésre, ezek árusítására,
kocsmabérletre stb., ami a XVIII. század
legelejétől nem csak a zsidók számának gyors
növekedését, hanem jövedelem- és
tőkefelhalmozást biztosított. (Ehhez járult, a
nagyarányú zselléresedés
következményeként, az uradalmi zsellérházak
haszonbérlete.)[48] Az így nyert
bevételekkel a XVIII. század közepétől mind
többen telepedtek a megye központjává
váló Sátoraljaújhelyre, ahol, részben ennek
hatására, a szőlőtermelés, illetve a
borkereskedelem fellendülése következett be. Miként az
egész Hegyalján, e városban is ez vált a helyi
izraeliták fő profiljává, ami
egyébként sem volt idegen tőlük. Korábban
ugyanis a saját és a bérelt kocsmákban a
földesúr vagy a jobbágyok borát
árulták, s a nagybirtokok termését,
közvetítőként vagy kereskedőként,
szintén ők értékesítették.[49] (A hegyaljai izraeliták már a
napóleoni háborúk idején fontos szerepet
töltöttek be a hadseregek ellátásában.) Ezek az
előzmények s a korábban felhalmozott jövedelmek
megkönnyítették a nem túl erős
vetélytársak: a görög kereskedők
háttérbe szorítását, amihez
hozzájárult, hogy az izraeliták Újhelyben az
1780-as évektől "tulajdonosi joggal" rendelkeztek, ezáltal
szabadon vehettek és eladhattak, illetve bérelhettek ingatlanokat
(belső telkeket és külsőségeket
egyaránt, amivel ezt megelőzően is rendelkezhettek), ami
betelepedésük további felgyorsulását
eredményezte.[50] (Látjuk, az
izraeliták korai térfoglalásának gazdaságon
kívüli, igaz, azzal szorosan összefüggő
tényezője is megvolt a városban.)
Mindezt kihasználva ugyanis egyre többen vettek vagy
béreltek újhelyi szőlőket, s
vásároltak a házzal együtt borospincéket, ami
a borkereskedelemben való önállósulásukat,
sőt önálló termelésüket jelzi. (Az
izraeliták részben a görögök szőlőit
vásárolták meg, akik, a miskolciaktól
eltérően, egyéb ingatlanaikat is eladták, ami
jelzi, hogy háttérbe szorításuk itt gyorsabban
és intenzívebben zajlott. Ehhez a kétféle
vállalkozói "mentalitás"
különbözősége is hozzájárult: az
izraelita kereskedők a nagyobb önállóság, a
biztosabb és folyamatosabb, ezáltal magasabb jövedelmet
ígérő forgalom érdekében
vásároltak szőlőket, míg a
görögök föld- és ingatlanszerzése nem vagy
kevésbé vált a vállalkozás
alapjává.)[51] Mindez
bizonyítja, hogy a sátoraljaújhelyi (miként
általában a megyebeli) zsidóság
betelepedésétől kezdve sikeresen alkalmazkodott a
meglévő gazdasági adottságokhoz:
közvetlenebbül és több szállal kapcsolódott
a mezőgazdasági termeléshez, erre s az ehhez
kötődő értékesítésre
(elsősorban a borkereskedelemre) alapozta
megélhetését és
tőkegyűjtését, ami, az ezzel
összefüggő "falusias" életmóddal, az
izraeliták jelentős részénél a
következő korszakokban is jellemző maradt, annak
ellenére, hogy ez szerényebb
tőkekoncentrációt biztosított, s mint
általában a mezőgazdasági termelés,
erősebben függött a külső: pl. a természeti
feltételektől. (Különösen jellemző volt ez
a Hegyalja 19-20. századi szőlő- és
bortermelésére, amelynek konjunktúraviszonyai
közvetlenül determinálták a zsidóság
gazdasági lehetőségeit, annál inkább, mivel
a bor termelésének és forgalmazásának az
alakulása egy sor egyéb szakma fejlődését
vagy hanyatlását: a kocsmárosokét vagy a
bodnárokét stb. határozta meg.) Mindezek
következményeként, míg az 1730-as években
Sátoraljaújhelyen 6 izraelita családot írtak
össze, s 1746-ban is csak 12-t (ezek között volt aki 100 Ft
haszonbérletet fizetett), addig az 1770-es években 25-öt
(ekkor már a hitközség és a szentegylet is
fennállt, majd hamarosan izraelita iskolát alapítottak),
1811-ben 76-ot és 1821-ben 146 családot.[52] (A hivatalos adatok csak a fejlődés
ütemét jelzik, mert ennél nyilvánvalóan
lényegesen többen laktak a városban.)
A növekedés azonban nem lehetett töretlen. 1807-ben, a
Galíciából való beáramlásra
hivatkozva, amely a nincstelenek számát gyarapította,
Újhelyből kb. 30 izraelita családot, a
járásból összesen 83-at utasítottak ki (igaz,
ez egyedi esetnek bizonyult).[53] Emellett a
XIX. század első felében a megye, illetve a
földbirtokosok a bor termelésében és
forgalmazásában is akadályozták a
zsidóságot (ami az utóbbiak erősödő
pozícióira utalt). Az 1790-es években még a
kereskedelemtől kívánták őket eltiltani
(ennek végrehajtására nem került sor), majd 1801-ben
a kereskedést már engedélyezték, csupán a
"borcsinálást" (az aszú- és
eszenciakészítést s ennek
vásárlását) s további szőlők
szerzését tiltották. (A borkészítés
tilalma a már meglévő szőlőkre nem
vonatkozott.)[54] E szabályozás
az előforduló borhamisítások ellen irányult
(aminek a jelentőségét a XIX. század első
felében a hatóságok és a keresztény
termelők is minden bizonnyal eltúlozták), s a
szőlőbirtokosokat kívánta a növekvő
konkurenciával szemben megvédeni, ugyanakkor a
zsidóság szerepét a kereskedelemben és a bor
közvetítésében is elismerte, amit
adminisztratív eszközökkel már nem lehetett, és
nem is volt érdemes korlátozni. (Ezek a
célkitűzések és sajátosságok
jellemzőek az 1840-es évekig tartó újabb és
újabb, hasonló tárgyú
szabályozásokra, amelyeket: pl. az 1800 után szerzett vagy
bérelt szőlők eladásának és
felszámolásának elrendelését nem
tudták végrehajtani; miként a zsidóság
kirekesztését célzó Hegyaljai Borkereskedelmi
Társaság sem érte el a célját, mivel a
`40-es években már izraelita tagjai is voltak.[55]) Az 1820-as és `30-as években ugyanis
tovább nőtt a borkereskedéssel foglalkozók
száma (akik a közvetítés mellett növekvő
mértékben szállítottak a határokon
túlra), olyannyira, hogy a kassai kereskedőtestület is
több ízben kifogásolta a sátoraljaújhelyi
zsidóság rendkívüli elszaporodását
és konkurenciáját.[56]
(Ezért nem lehetnek reálisak az 1821. évi
összeírás városra vonatkozó
foglalkozási adatai, amelyek egyetlen bor- és 3
bőrkereskedőt, 5 boltost, 1 kocsma-haszonbérlőt,
valamint 1 aranyművest tüntettek fel. - Az "elszegényedettek"
csoportjában, számuk 32, minden bizonnyal voltak
borkereskedők vagy közvetítők, s e kategória,
miként a koldusok magas száma (14 fő) azt is jelzi, hogy a
városban nőtt a jórészt galíciai
származású, nincstelen betelepedők száma.[57])
Pontosabb képet kapunk az újhelyi
zsidóságról az 1839-40. évi városi
összeírásuk alapján.[58] Az ebben szereplő 328 fő között
82 kereskedőt (25 %): 13 "nagyobb", 53 "kisebb" és 16
"házaló" kereskedőt találunk. Az első
csoportban kizárólag borral, borral és gyapjúval
(illetve posztóval) vagy pálinkával
(pálinkával és gyapjúval) kereskedtek, 1 fő
haszonbérlettel is foglalkozott. Évi jövedelmük 170
Ft-tól 700 Ft-ig terjedt (1 főnek volt 100 és 200, 6-nak
200 és 300, 3-nak 300 és 400 közötti, 2-nek 500
és 1-nek 700 Ft jövedelme), az átlag kb. 330 Ft (a
borkereskedők rendelkeztek a legnagyobb jövedelmekkel),
amelyből, szintén átlagosan, kb. 70 Ft-ot, a
jövedelem kb. 21 %-át tudták félretenni.[59] A kisebb kereskedők között
vegyeskereskedőket (akik üzlethelyiségben: "boltban" vagy
sátorban árultak), továbbá bőrrel,
gabonával, valamint borral és pálinkával
kereskedőket írtak össze (közöttük az
utóbbbiak kisebb arányban szerepeltek, s még
jellemzőbb a differenciálatlan árukészlet).
Jövedelmeik szélső értékei 40, illetve 300 Ft,
16-an 100 alatti, 28-an 100 és 200, 9-en 200 és 300 Ft
közötti jövedelemmel rendelkeztek (az átlag kb. 133 Ft),
s többségük nem tudott pénzt félretenni. (Ez itt
is a bor-, pálinka- és terménykereskedőknek
sikerült, összesen 23 főnek, a megtakarítások
átlaga kb. 29 Ft, ami a jövedelmeknek csupán
néhány %-át érte el.) A házalók
elsősorban bőrökkel és egyéb
"apróságokkal" kereskedtek, jövedelmül 100 Ft alatt
maradt (átlaga nem érte el a 70 Ft-ot), amely minimális
megtakarítást sem tett lehetővé. A
sátoraljaújhelyi izraelita iparosok száma 1840-ben 65
fő (az összeírtak csaknem 20 %-a), akik között a
legkülönfélébb szakmákat: szabókat (18
fő), suszterokat (4 fő), gyertyamártókat (5
fő), gombkötőket (3 fő), ötvösöket (3
fő), sapkakészítőket (3 fő),
bodnárokat (3 fő), könyvkötőket (2 fő),
órásokat (2 fő), dohányvágókat (2
fő), köszörűsöket (2 fő),
továbbá rézművest, paplanost, ötvöst stb.
találunk.[60] Jövedelmük
alapján e csoport kevésbé differenciált: a
két szélső érték 60 és 225 Ft, a
többség éves bevétele azonban 100 Ft alatt maradt (40
főnek, míg 21-nek 100 és 200 közötti s
csupán 4 főnek volt 200 Ft feletti jövedelme). Az
átlag kb. 100 Ft, ami lényegesen alacsonyabb a
kiskereskedők jövedelmeinél, s kevesebb mint harmada a
nagyobb kereskedőkének. (Ez az iparosság
legminimálisabb felhalmozását sem biztosította.)
A "nagyobb" és a "kisebb" haszonbérlők száma
1840-ben megközelítette a kereskedőkét (80 fő,
kb. 24 %). Az előbbiek között kocsmát (5 fő),
kocsmát és földet (2 fő), kocsmát és
mészárszéket (3 fő) és csak
mészárszéket bérlőket (4 fő)
találunk (az utóbbiak mészárosok voltak), valamint
2 sörfőzőt s további 2 kocsmárost, akik
pálinkával, illetve sóval kereskedtek.
Jövedelmük 60-tól 300 Ft-ig terjedt (a
sörfőzőké volt a legkevesebb), bár e
kategória viszonylag egységes: 1 főnek 100 Ft alatti,
6-nak 100 és 200 közötti, 11-nek 200 és 300
közötti éves bevételt biztosított, az
átlag kb. 194 Ft, ami a nagyobb és a kisebb kereskedők
jövedelme közötti, az utóbbihoz közelebb
álló érték. Igaz, a megtakarított s a
felhalmozásra fordítható bevételek nagysága
nem érte el a kisebb kereskedőkét (átlaga 23 Ft,
ami csupán néhány %-a a jövedelmeknek, és
sokan egyáltalán nem tudtak félretenni), amiben a
fizetendő magas bérleti díjak játszottak
szerepet.[61] A kisebb
haszonbérlők csoportját (összesen 62 fő)
elsősorban olyan kocsmárosok alkották, akik a nagyobb
bérlők alkalmazottjai voltak, vagy a szomszédos uradalmak
szolgálatában álltak, míg az
önálló kocsmabérlők: a "kurta"
kocsmárosok, valamint a pálinkafőzők száma
alacsonyabb. Az utóbbiak közül néhányan
borközvetítéssel, kereskedéssel
(terményárulással) próbálták
jövedelmeiket kiegészíteni, amelyek e
kategóriában is egységesek voltak: az átlag kb. 110
Ft (az alsó érték 60, a felső 220 Ft; 21-en voltak
100 alatti, 36-an 100 és 200 közötti és 5-en 200 Ft
feletti jövedelemmel), ami alatta maradt a kiskereskedők,
valamelyest viszont meghaladta az iparűzők bevételeit.
(Jövedelemfelhalmozásra, bár a bérleti díjak
alacsonyabbak voltak, ebben a kategóriában sem volt
lehetőség.) Végül, az összeírás az
"egyéb módon élősködők"
csoportjában (85 fő) tanítókat (19 fő),
napszámból élőket (13 fő), szekereseket (6
fő), néhány (főzelékfélékkel,
fazékkal stb.) kereskedőt, valamint saját
jövedelemmel nem rendelkező izraelitákat tüntetett fel,
akik éves jövedelme 100 Ft alatt maradt: az átlag kb. 80-85
Ft volt, ami alig haladta meg a házalókét (!),
tehát a legszegényebb újhelyi izraeliták
közé tartoztak, akik számára esély sem volt a
vagyongyarapodásra s a társadalmi emelkedésre (1840-ben is
magas: 12 fő a koldulásból élők
száma).[62]
Mindez bizonyította, hogy az újhelyi zsidóság az
1830-as, `40-es években differenciált, ugyanakkor
foglalkozási szerkezete, a vizsgált városok
között, a leginkább "falusias". Vagyoni
rétegződése e településen is a
kereskedők csoportjában a legintenzívebb: ezekre az
évtizedekre ugyanis kialakult egy nagykereskedői réteg,
amelynek fő profilja a bor volt (ezzel a megye, sőt az
országhatárokon túl is kereskedtek), s amelynek
alapját a saját vagy a bérelt szőlők
adták, ami további tőkeakkumulációt tett
lehetővé. (Ezek a családok, az
összeírás szerint, néhány
szolgálót is tartottak.[63])
Eredetüket tekintve, kezdetben ők is a megye uradalmaiban és
egyéb földbirtokain látták el azokat a feladatokat,
amelyek számukra és a birtokosok számára
kölcsönösen előnyösek voltak. A földesuraknak a
mezőgazdasági termeléstől, annak
kiszámíthatatlan és bizonytalan bevételeitől
független, állandó és stabil jövedelmeket
biztosítottak (ami, a bevételeket a birtokra fordítva, a
hagyományos gazdálkodás
korszerűsítését eredményezhette,
miként, országos jelenségként, a
haszonbérleteket létesítő izraeliták
jóvoltából fejlődhetett a birtokok
pénzgazdálkodása, s a betelepedés
sajátosságaiból következően kiterjedt
kapcsolatokkal és mobilitással rendelkező zsidók az
uradalmak értékesítésének:
árutermelő-piaci szerepének
bővítéséhez és fejlesztéséhez
is hozzájárultak, ami visszahatott a birtokvitel
modernizációjára), a zsidóság pedig, a
kezdeti megtelepedés lehetőségén túl, a
tőkegyarapodást, ezáltal az
önállóvá válást, a független
gazdasági szerepvállalást alapozhatta meg. Annak
ellenére, hogy, részben a korábbi, betelepedés
előtti tapasztalatok, részben a növekvő konkurencia
következtében, a kedvezőtlen feltételeket: pl. a
magas bérleti díjakat is vállalniuk kellett, ami csak
alacsony nyereséget: időben elhúzódó
tőkeakkumulációt tett lehetővé.
(Ezért válik minden településen fontossá a
betelepedés időpontja.) A kedvezőtlen feltételeket
Sátoraljaújhelyen a földvásárlás
és bérlet engedélyezése ellensúlyozta (a
XIX. század elejétől látott
korlátozások ellenére, amelyek szintén az ezt
követően betelepedők esélyeit rontotta a már
földbirtokkal rendelkezőkkel szemben - igaz, a
földvásárlást is hosszú felhalmozó
szakasznak kellett megelőznie), aminek
következményeként az újhelyi
zsidóságnak e korán, az 1770-es évektől
betelepült rétege kihasználhatta a napóleoni
háborúk idején jelentkező
mezőgazdasági konjunktúrát (elsősorban a
borszállítások révén): növelte
jövedelmeit, s az 1830-as, `40-es évekre a város
vezető kereskedői csoportjává vált. (Az
önállósulás után azokat az ismereteket is
hasznosíthatták, amelyeket a nagybirtokokon szereztek.) Ezzel
szemben a kisebb kereskedők, akik az 1800-as évek
elejétől telepedtek Sátoraljaújhelyre,
többféle áruval próbálkoztak,
kevésbé stabil, a városon belüli, szűk
felvevőpiaccal rendelkeztek, ami nehezítette a
tőkegyűjtés lehetőségét.
A zsidóság falusias jellegét a haszonbérlők:
elsősorban a nem önálló, kisebb bérlők
magas aránya adta, akik jórészt nincstelen galíciai
bevándorlók voltak. Számuk a XIX. század
első felében gyorsan növekedett, ám az egyre
"később" érkezők a korábbi évtizedek
árendásaival nem konkurálhattak: számukra
csupán a leggyengébb, alig jövedelmező
bérletek jutottak, ezért mind többen
kényszerültek önállóságuk
feladására, valamint kiegészítő
tevékenységek: házalás, különféle
"apróságokkal" kereskedés,
borközvetítés folytatására. Sokszor ideiglenes
jelleggel, ami szintén csupán a legminimálisabb
megélhetést nyújthatta. (Mindez a
haszonbérlők differenciálódását
eredményezte, igaz, a "nagyobbak"
tőkegyűjtésére, akik hasonló
kiegészítő foglalkozásokat űztek, az
említettek miatt ugyancsak alig volt lehetőség.) Az
izraelita iparűzők a legkülönbözőbb,
szolgáltató-javító szakmákat is
elsajátították, amelyek azonban egységesen kisebb
jövedelmeket biztosítottak. Ez a szűk belső piac,
illetve az önellátására épülő
alacsonyabb igények következménye volt (a
sátoraljaújhelyi kisipar fejletlenségét is jelzi),
ami az iparszakmák tőkeakkumulációjának
elindulását sem tette lehetővé. (Ehhez
járult, hogy a céhek, a keresztény iparosság
védelmében, akadályozták az izraeliták
város iparába integrálódását.)[64] S mindez, miként a kereskedelemben
látott sajátosságok, korlátozóan hatottak a
sátoraljaújhelyi zsidóság további, 1848-at
követő gazdasági lehetőségeire és
szerepére.
This study deals with the characteristics of Jewish settlement and economic
expansion in north-eastern Hungary. Some factors such as prohibitions by the
royal free towns and the economic power of the traditional corporate
bourgeoisie hindered the process, while other factors such as the compliant
policies of some counties and the acceleration of capital accumulation assisted
it.
During the 1740s the characteristics of Nagyvárad [Oradea], especially
its lack of a unified structure and the necessity of supplying the military
garrison stationed there, contributed to the relatively early Jewish settlement
and also to the capital accumulation in the town, which proved to be more rapid
than elsewhere. By the end of the eighteenth century Jews were involved in
various kinds of businesses including alcohol distillation and sales, trade in
general products, leasing property, and money lending.
In Miskolc the lifting of the ban against Israelite settlements was facilitated
by the strengthening economic ties between the local Jews and nearby
Diósgyőr, which was owned by the royal treasury. At
Diósgyőr Jews had rented inns and shops from the royal treasury.
They were also involved in the general commercial activities conducted by the
royal treasury officials. Beginning with the middle of the eighteenth century
the Jews at Sátoraljaújhely were increasingly engaged in the wine
trade and, because they were permitted to purchase land there, in viticulture
as well.
The examples of Kassa [Kosice] and Szatmárnémeti [Satu Mare] show
that the opportunities Jews received were mainly provided not by the royal free
towns but by the local social structure and economic resources. By the
nineteenth century a strong middle class and a highly developed economic system
had been formed at Kassa. The members of this middle class protected their
privileges; and even as late as the 1840s they impeded the right of Jews to
settle and engage in trade there. Thus, when a Jewish bourgeois stratum
emerged at Kassa, it lacked the long tradition of local activity that some
other Jewish communities enjoyed elsewhere.
At the same time in Szatmárnémeti the links forged between Jews
and the town remained strong even after Szatmárnémeti became a
royal free town. Szatmárnémeti needed the Israelite community,
which was allowed to keep its properties, permitted to retain the leases of
inns and butcher shops, and granted the right to trade in the markets of
Szatmár.
Jegyzetek
* E tanulmány bevezető
fejezete annak a munkának, amelyben a miskolci, a nagyváradi, a
kassai, a szatmárnémeti és a
sátoraljaújhelyi zsidóság kapitalizmus kori
gazdaság- és társadalomtörténetét
vizsgáltuk.
[1] Pl. Sós Endre: Zsidók a
magyar városokban. Bp., é.n. (továbbiakban: Sós,
é.n.) 186. p.; Újvári Péter (szerk.):
Zsidó Lexikon. Bp., 1929. (továbbiakban: Zsidó Lexikon)
606. p.
[2] Marjalaki Kiss Lajos: A miskolci
mészáros céh 400 éves múltja. Miskolc, 1925.
A Miskolci Herman Ottó Múzeum Helytörténeti
Adattára (a továbbiakban: HTD) 53. 3278.1.
[3] A miskolci Egyesült Izraelita
Ipartársulat 100 éves történetének rövid
ismertetése 1836-1936. HTD 53. 3568. 1. A céhre, illetve az
iparosokra adatokat közöl: Leszih Andor: A miskolci zsidók
története 1867-ig. (kézirat)
[4] A céhben több olyan izraelita
volt, akik a kereskedelem görögök általi
monopolizálása miatt szorultak az ipar területére
(ami egyik előidézője volt a zsidó iparosok
későbbi nagy számának). A privilégiumok
megszerzésének körülményeiről,
statútumairól (a céh, jogkörén
túllépve, a tagok lakhatásának és
betelepedésének engedélyezését
magának kívánta biztosítani, sőt a
vallás gyakorlatát is előírta), az iparosok
árulásának eltiltásáról s ennek
kijátszásáról (néhányan
cégtáblájukat más, iparűzésre fel nem
jogosított személyeknek adták át, s helyettük
árusítottak), a testület
költségvetéséről stb.,
jegyzőkönyveket is idézve: Vértesy Sándor:
A miskolci zsidó céh. Bp., 1909. küln. 7., 49., 53-55.
p. A kereskedők és a kézművesek
együttműködésére: Dóka Klára:
Zsidó kézművesek a 19. század közepén
(Pest város példája alapján). In: Nemzeti és
társadalmi átalakulás a 19. században
Magyarországon. Bp., 1994. 85. p.
[5] Sós, é.n. 191., 193.
p.
[6] A miskolci Egyesült Izraelita
Ipartársulat... Uo.
[7] A Miskolci Ipartestület 50
éves múltja. Közli Kovács Lajos. HTD 53. 3550.
1.
[8] Uo.
[9] A Miskolci Ipartestület évi
jelentései. 1885-1926. HTD 53. 2740. 1. 1-17.
[10] A miskolci Egyesült Izraelita
Ipartársulat... Uo.
[11] Uo.
[12] Zsidó Lexikon, 606. p.
[13] Borsod-Abaúj-Zemplén
Megyei Levéltár, IX. 201. (= A Miskolci Kereskedelmi és
Iparkamara Iratai. Jegyzőkönyvek.) 1906., 1930. (Jubileumi
emlékülések)
[14] Uo.
[15] Az 1868. évi VI. tc.
határozta meg a kamarák funkcióit, szabályozta
működésüket és
felépítésüket, a kamarai választások
rendjét stb. Általános tájékoztatást
ad a kamarákról: Sugár Ignác: A Kereskedelmi
és Iparkamara. Miskolc, 1905. (Az izraelita Sugár budapesti
jogi tanulmányok, majd kereskedelmi szakoktatás után lett
a miskolci kamara hosszú ideig hivatalban maradó titkára,
amelynek megszervezésében és
megszilárdításában is nagy szerepet
játszott.)
[16] Ennek ellenére Nagyváradon,
miként általában a városokban, az ingatlanok pontos
tulajdonjogi, bírhatási rendezése, valamint
telekkönyvi rögzítése nem (vagy csak ritkán)
történt meg, ezért sok esetben az ezek feletti szabad
rendelkezés sem valósulhatott meg.
[17] Lakos Lajos: A váradi
zsidóság története hiteles levéltári
adatok alapján. Nagyvárad, 1912. (továbbiakban: Lakos,
1912.) 92-93. p.
[18] Emellett jelemző volt a hitelben
való árusítás is. Lakos példái
alapján megállapíthatjuk, hogy a
hitelezéseknél és a bérleteknél az
izraeliták rendkívül óvatosan jártak el,
komoly biztosítékokat igényeltek: kis összegű
kölcsönöknél is szerződés
készült kezesek és a jelzálog
megjelölésével, ami kizárta a veszteséget, s a
vagyongyarapodás egyik alapfeltétele volt. Lakos, 1912. 100.
p.
[19] Lakos, 1912. 126-127. p. adatai
alapján.
[20] Borovszky Samu (szerk.): Bihar
vármegye és Nagyvárad. Bp., 1901. (Magyarország
vármegyéi és városai.) 305. p.
[21] Lakos, 1912. 137. p.
[22] Ezzel összefüggésben,
korai társadalmi asszimilációjuk jele, hogy a
reformkorban, egyelőre még nem a városi, de a Bihari
Nemzeti Kaszinóban már helyet kaphattak. Erről
általánosan is: Michael K. Silber: A zsidók
társadalmi befogadása a reformkorban. A "kaszinók." In:
Századok 1992. 1.sz. küln. 125. p.
[23] Lakos, 1912. 128. p. adatai
alapján. A bevallott jövedelmek, bár
valószínűleg alatta maradtak a tényleges
bevételeknek, így is a legmagasabbak közé tartoztak a
városban, s jelentős vagyongyarapodásra utalnak. (E
személyek adója 6 Ft-tól 40 Ft-ig terjedt, az 1
főre eső átlag kb. 17 Ft volt. - Jól
érzékelteti a két város közötti
különbséget, bár az adókivetés
bonyolultsága és eltérései miatt a jövedelmek
pontos összehasonlítását nem teszi
lehetővé, hogy Miskolcon 1835-ben 215-en fizettek 700 Ft
adót: az 1 főre jutó átlag 3,3 Ft, 1847-ben 361-en
1900 Ft-ot: 1 főre 5,3 Ft esett.) Zsidó Lexikon, 606.
p.
[24] Lakos, 1912. 201. p.
[25] Mózes Teréz:
Váradi zsidók. Nagyvárad, 1995. 50. p.
[26] Lakos, 1912. 199-200. p. adatai
alapján.
[27] Lakos, 1912. 197. p., Groszmann
Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. sz. közepén. Bp., 1917.
(továbbiakban: Groszmann, 1917.) 34. p. E tekintetben, Miskolchoz
viszonyítva, rövid késés jellemző, aminek a
kisebb konkurencia s a korábbi váraljai
elkülönülés lehet az oka.
[28] Lakos, 1912. 204-205. p.
[29] Kerekes György: A kassai
kereskedők életéből harmadfélszázad
1687-1913. Bp., 1913. (továbbiakban: Kerekes, 1913.) 97. p.;
Zsidó Lexikon, 455. p.
[30] Sziklay János-Borovszky Samu
(szerk.): Abaúj-Torna vármegye és Kassa. Bp., 1896.
(Magyaroszág vármegyéi és városai.) 153.
p.
[31] Uo., illetve a kérelmekre s
azok visszautasítására a Kereskedő Társulat
egykori jegyzőkönyveiből idéz számos
példát: Kerekes, 1913. 106-112. p., illetve, más
városok példáját is bemutatva: Eperjessy
Géza: Zsidó iparűzők a reformkori szabad
királyi városokban. In: Századok 1983. 4. sz., küln.
728-729. p.
[32] A tőkefelhalmozás kezdeti
szakaszában, amikor a városi lakosság igényeit
szinte kizárólag a kiskereskedők látták el,
az alakuló nagykereskedések előnyöket is jelenthettek
számukra, mivel áruikat pl. kevesebb költséggel,
helyben szerezhették be.
[33] Kerekes, 1913. 108. p.
[34] Kerekes, 1913. 111. p.
[35] Kerekes, 1913. 113. p.
[36] Groszmann, 1917. 34. p.
[37] Groszmann, 1917. 43. p., Abaúj
Vármegye Levéltára. Alispáni iratok (A.. Podzupan
vseob.) III. 1873-74.
[38] Az 1712. évi
összeírásukat idézi pl.: Stern Mór: A
szatmári zsidók útja. Szatmár, é.n.
(továbbiakban: Stern, é.n.) 8. p.
[39] Stern, é.n. 8. p.
[40] Stern, é.n. 9. p.
[41] Nem véletlenül írja
emlékiratában Jeney György, volt szatmári
főbíró (akit elfogulatlannak tarthatunk) az 1790.
évről, hogy "az ipar és a kereskedelem dolgában
nagyon hátra voltunk, a városnak még a papirost is a
debreceni vásáron kellett vásárolni." Stern,
é.n. 10. p.
[42] Scheiber Sándor (szerk.):
Magyar-Zsidó Oklevéltár (a továbbiakban: MZsO)
XIII. k. 1296-1760. Bp., 1970. 404-405. p.
[43] MZsO XVII.k. 1431-1770. Bp., 1977.
197. p., Stern, é.n. 12-13. p.
[44] A korlátozások
hozzájárultak ahhoz, hogy a meglévő
gazdasági kapcsolatoknak csak kevés rögzített nyoma
maradhatott fenn. (Szatmár megye "hivatalosan" is toleránsabb
volt az izraelitákkal szemben: a század közepén pl.
erőteljesen tiltakozott a zsidóság "túlzott"
adóztatása ellen, s azt nem is hajtotta végre.) MZsO
XIII.k. 138-139. p.
[45] Stern, é.n. 21., 23., 26-28.,
30-33. p.
[46] Stern, é.n. 19-20., 22., 24.,
26. p.; Borovszky Samu (szerk.): Szatmár vármegye és
Szatmár-Németi. Bp., é.n. (Magyaroszág
vármegyéi és városai.) (továbbiakban:
Borovszky: Szatmár) 261. p.
[47] A külső tanács 1831.
április 30-i és 1834. június 30-i
jegyzőkönyvét idézi: Borovszky: Szatmár,
261. p.
[48] A Magyar-Zsidó
Oklevéltárak és a XVIII. századi adó-
és népességösszeírások adatai
alapján mutatja be a Zemplén megyébe telepedő
zsidóság főbb demográfiai és
foglalkozási adatait: Gábor Anna: A zsidók
betelepülése Zemplén megyébe a 17. század
végétől a 19. század elejéig.
(kézirat, továbbiakban: Gábor, é.n.)
[49] Kazinczy Ferenc, miként
emlékirataiban írja, Széphalmon maga is üzleti
kapcsolatban állt az izraelita borkereskedőkkel, akiket
gyakorlott borszakértőknek tartott; illetve a
településen már az 1800-as évek legelején
zsidó boltosnál lehetett bort, kenyeret, szalonnát stb.
vásárolni. Kazinczy Ferenc: Széphalom és
házi dolgaim. Az én életem. Bp., 1987. 488. p.
Minderről további példákkal: Balassa
Iván: Adatok a zsidók szerepéhez Tokaj-Hegyalja
vidékének szőlőművelésében
és borkereskedelmében (1791-1841). In: MIOK Évkönyve
1981-82. 5-47. p.
[50] A zsidók vagyonszerezhetése
Zemplénben (Vadnay Gyögy kézirati
naplójából). Dongó Gyárfás
Géza (szerk.): Adalékok Zemplén-Vármegye
történetéhez. VII.k. Sátoraljaújhely, 1902.
(továbbiakban: Adalékok Zemplén
történetéhez) 20. p. Zemplén vármegye a
XVIII. században, Szatmárhoz hasonlóan,
rendkívül engedékeny volt az izraelitákkal szemben,
sőt megtelepedésüket különböző
módon védelmezte, illetve támogatta: 1743-ban a
zsidóság szegénységére hivatkozva azt
kérte, hogy az új, felemelt adókat ne kelljen rájuk
kivetnie (!), mert különben azok Lengyelországba
menekülnének, vagy az 1790. évi
követutasításában (Pestre vonatkozóan) az
izraeliták szabad kereskedelme mellett foglalt állást.
MZsO. XIII.k. 143-44. p.; Marczali Henrik: Magyarország
története II. József korában. I.k. Bp., 1881. 213.
p.
[51] 1800-ban pl. egy izraelita Rózsa
Márkus görög kereskedő szőlőjét
3000 Ft-ért vette meg (ami rendkívüli
tőkebefektetésnek számított), vagy az ugyanebben az
évben vásárolt izraelita szőlőbirtok egy
Svajger nevű zsidó szőlőjével volt
határos stb. Adalékok Zemplén-Vármegye
történetéhez. IX.k. Sátoraljaújhely,
1904. 350. p.; Borovszky Samu (szerk.): Zemplén
vármegye és Sátoraljaújhely. Bp., 1905.
(Magyarország vármegyéi és városai.) 322.
p.
[52] Zsidó Lexikon, 768. p.,
Gábor, é.n.
[53] Meier Sas: Vanished communities in
Hungary. The History and Tragic tate of the Jews in Újhely and
Zemplén County. Toronto, 1986. (továbbiakban: M.Sas, 1986.) 30.
p.
[54] Zemplén vármegye
intézkedése egybeesett az országos rendeletekkel. Pl.:
Kemechey János: Vármegyéink 1801-ben a
borhamisítók ellen. In: Adalékok
Zemplén-Vármegye történetéhez. III.k.
Sátoraljaújhely, 1898. 193-194. p.
[55] M.Sas, 1986. 48-51. p., Hőgye
István (szerk.): Dokumentumok a zsidóság
üldöztetésének történetéhez. II.
Miskolc, 1995. 8-9. p. (Iratok a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei
Levéltárból)
[56] A testület 1828. december 10.-i
és 1829. augusztus 8.-i jegyzőkönyveit idézi:
Kerekes, 1913. 102-103. p.
[57] Gábor, é.n.
[58] Zemplén megyei
Levéltár. (továbbiakban: ZmLt.)
Összeírása Sátor Allja Újhely
városában lakó zsidóknak az 1839-40-dik katonai
évre.
[59] Az évi tiszta
megtakarítása 2-2 főnek volt 100 és 200 Ft. A
nagyváradi (váraljai) 1850-es, tehát egy évtizeddel
későbbi adatok (több mint 40-en vallottak be 100 Ft feletti
tiszta jövedelmet) a két város nagypolgársága
s annak tőkeereje közötti különbségeket
jelzik: e réteg évi tiszta jövedelmének az
átlaga Váradon kb. kétszer magasabb, mint Újhelyen.
(A pontosabb összehasonlítás ezúttal sem
lehetséges.)
[60] Azokat a kocsmárosokat, akik
kocsmát béreltek s a borközvetítőket
(faktorokat), akik kereskedtek is, nem ebben a kategóriában
vettük számba.
[61] A városban 1821-ben
összeírt kocsma-haszonbérlők bérleti
díja 120 Ft volt (általában a kocsmárosok
fizették a legtöbbet), ami lényegesen magasabb: kb.
kétszerese a falusi kocsmák haszonbéreinek, s - az 1840-es
adatokat tekintve - az éves jövedelmek kb. felét tette ki.
Gábor, é.n.
[62] Kivétel e
kategóriában a Kaesztenbaum alapítványi iskola 3
tanítója (éves jövedelmük 2-200 Ft), valamint
egy orvos 600 s a rabbi 500 Ft-os jövedelemmel. Kaesztenbaum
Márton a XVIII. század végi zempléni
zsidóság jellegzetes képviselője, bár
pályája ("karriere") kivételesnek tekinthető. 1750
körül egy galíciai faluban született szegény
családból, s kb. 20 évesen jött Zemplén
megyébe, ahol egy ideig cselédként szolgált.
Előbb a gönci rabbinus (és haszonbérlő), majd
néhány évvel később a homonnai rabbi
leányát vette feleségül, ami megalapozhatta
vagyonát: Pelejtén telepedett le, ahol az elsők
között szerzett haszonbérletet, amelyet (az 1806-os
összeírás szerint) alhaszonbérletbe adott
tovább. Ez arra utal, hogy egyéb foglalkozása
(jövedelemforrása) is volt, majd a felhalmozott tőkét
birtokvásárlásra fordította. Az 1820-as évek
elején már vagyonos emberként jött
Sátoraljaújhelyre, ahol (az 1821-es összeírás
szerint) zsellérházak haszonbérlője lett. Emellett
pelejtei birtokát is megtartotta, s mentalitására:
birtokos voltára talán jellemző, hogy
végrendeletének megfelelően Pelejtén, saját
birtokán temették el (1829-ben). Vagyonából, amely
az 1820-as évek közepén meghaladta a 200.000 Ft-ot (ami
egészen kivételes tőkefelhalmozást jelent), 100.000
Ft-ot hagyományozott a sátoraljaújhelyi iskola
megalapítására, s az összeg többi
részét is jótékonysági célokra
fordította. ZmLt. Kaesztenbaum Márton
alapítványának törzskönyve. Vezetve az 1868-dik
évtől.; Gábor, é.n.; Fodor
Sámuel (szerk.): A Sátoraljaújhelyi Statusquo Izraelita
Anyahitközség "Kaesztenbaum" elemi fiú- és
leányiskolájának 100 éves története
1838-tól 1938-ig. Sátoraljaújhely, 1938. 9., 11-13.
p.
[63] ZmLt. Összeírása
Sátor Allja Újhely városában lakó
zsidóknak az 1839-40-dik katonai évre.
[64] Igaz, Újhelyben a
kézművesipar nagy hagyományokra tekinthetett vissza, s az
1820-as években is magas, több mint 400 fő, az
iparűzők száma (ami az izraelitákkal szembeni
fellépést indokolta), ugyanakkor termelésük egyre
korszerűtlenebbé vált, s fejlődésük az
1820-as, '30-as években a céhes keretek között
már lehetetlen volt. (Nem véletlen, hogy a megye mind
többször próbált beavatkozni a céhek
belügyeibe: egyesek illetékszedését tiltotta,
sőt az 1840-es években már az eltörlésük
mellett foglalt állást.) Meczner Tibor: Ipari és
kereskedelmi élet. In: Csikvári Antal (szerk.) Zemplén
vármegye. Bp., 1940. (Vármegyei Szociográfiák.)
91. p.
Szabó D.: Kisváros | TARTALOM | Misóczki L.: Idegenforgalom |