11. A Nyugat védekezésre kényszerül

Körülbelül Kr. u. 400-ra véget ért az európai történelem "klasszikus" korszaka. A történetírók vonalat húznak itt vagy egy másik időpontnál, új oldalra lapoznak, és a következő fejezetnek "A sötét középkor" címet adják. Valóban sötét volt olyan értelemben, hogy keveset tudunk róla, csakhogy a történészhallgató, sőt, még a történész is előszeretettel azonosítja Európát a világgal.

A nyugati világra körülbelül hatszáz éven át sötétség borult; elnéptelenedett tájain a romok közt a korábbi római provinciákból lassan középkori hercegségek és királyságok lettek. A nyelv és a vallás még őrizte a római hagyományt, de a népesség olyan rétegeket olvasztott magába, melyeket soha nem érintett meg a civilizáció. A hajdani nagyság romjai közt táborozó vegyes összetételű lakosság figyelme a Kelet és a múlt felé fordult. Keleten ott volt Bizánc, Rómából töretlenül átmentett civilizációjával. A múltban pedig Róma dicsősége, annak a kornak az emléke, amikor a Nyugat volt fölényben. A keleti és nyugati egyház egymás ellen fordult, így a múltba révedő nosztalgia bizonyult erősebbnek. Néhány egyházi személy (például I. Gergely pápa) elítélte ugyan, mégis kétségtelen, hogy ez színezte az eszméket, ha egyáltalán voltak, ez adta a tudományos gondolkodás hátterét, amikor végre újjáéledt. A "klasszikus" vagy nosztalgikus típusú műveltség azóta is fontos eleme az európai nevelésnek. Jelentősége azóta csökken, mióta az emberi gondolkodás túlszárnyalta a klasszikus teljesítményeket.

Bár az emberek elragadtatással gondoltak Rómára, amelynek az egyház a folyamatosság némi látszatát kölcsönözte, közvetlenül mégis a Kelet hatott rájuk. Nem szívesen adták meg magukat ennek a befolyásnak. A Kelet babonás félelemmel töltötte el őket. Az ottaniak szörnyű, titkos hatalom birtokában voltak - valójában annak az előnynek a birtokában, amellyel minden civilizált nép rendelkezik tudatlan szomszédaival szemben. Az ősi félelem nyomai azóta is megmaradtak a nyugatiak Ázsia-szemléletében; ezt különösen a népszerű regények és melodrámák őrzik. Az egyik elbeszélés-típusban a gonosztevők sötét lelkű és rejtélyes kínaiak, a másikban hipnotikus erejű hinduk. A kínai viskó a sárga veszedelem tanyája, és halálfia, aki az egyiptomi sírt kirabolja. Még várat magára a könyv, amely elemzi az európaiak félelmét a Kelettől, és górcső alá veszi a ködösítő babonákat. Így csak tucatnyi félig elfelejtett regényen, filmen és drámán alapulnak az elképzeléseink, de tényleges szerepet kapnak a nemzetközi kapcsolatok alakulásában. Egyelőre csak annyit tehetünk, hogy nem felejtjük el: ez a szemlélet olyan korból maradt ránk, amelyben senki sem vitatta az ázsiai civilizáció fölényét. A keletiek soha nem voltak a nekik tulajdonított rejtélyes hatalom birtokában. Csak a nyugatiak felfogóképességét messze meghaladó tudományos ismeretekében.

Ezt a kapcsolatot csak akkor érthetjük meg, ha mindenekelőtt tudomásul vesszük: a sötét középkor Ázsiában nem volt a sötétség kora. Nagyon is fényes volt. Korántsem véletlen, hogy Európa sötét kora egybe esett Kína történelmének legragyogóbb szakaszával. Nézzük például a 7. század elejét. Itáliát elözönlötték a lombardok és 600 körül Róma, Gibbon szavaival éve, "hanyatlásának mélypontjára" jutott. Ő így ecseteli a rómaiak nyomorúságát:

" ... reszkető kézzel csukták és nyitották kapuikat, a falakról nézték, mint emésztik föl házukat a lángok, és hallgatták kutyákként kettesével egymáshoz láncolt, s távoli földekre rabszolgaságba hurcolt testvéreik jajveszékelését ... Róma mezeje kietlen vadonná változott, földje terméketlenné, vizei tisztátlanná, levegője dögletessé ... lakossága állandóan és szemlátomást fogyatkozott, s a borúlátók ... immáron úgy vélhették, kipusztul az emberi faj. De a polgárok száma még mindig jelentékeny maradt ... [96]

A keleti birodalomban sem volt sokkal jobb a helyzet. 613-619-ben a perzsa hordák és a barbár avarok rablóhadjárata már Konstantinápoly kapujáig jutott. Hérakleiosz megmentette a helyzetet, de amikor az iszlám megerősödött, ismét nőtt a veszély. Mohamed 622-ben jutott uralomra Medinában. 629-re elfoglalta Mekkát, s röviddel ezután hadat üzent Rómának. Az iszlám nagy korszaka akkor kezdődött, amikor a Nyugat Bizánc falain túl szinte civilizálatlan volt.

Ezzel szemben mi történt Kínában? Ott 618-ban kezdődött az úgynevezett aranykor, a Tang-dinasztia alapításával. 623-ra a különálló királyságokat leigázták és Kína egyesült.

"A Tangok díszmenetének élén tehát a lovasok haladnak - Csanganban vágtató lovasság, kengyel kengyel mellett, osztag osztag mellett, szikrázik a napfény a sok csatát látott páncélokon, a főtisztek ékköves kardhüvelyén és lobogó sisaktollain. A főváros hármas falaihoz közeledve lépésre fogják a lovakat, a sok ezres tömeg sebes vágtája ritmikus ügetéssé szelídül; őket nézi a város: dobtornyaiból és harangtornyaiból fékezhetetlen erővel harsog és zúg az öröm, boldogság és diadal, meg az elragadtatás, hogy oly sok évi sötétség után végre fölragyogott a nap. A sodró lendület, amely a fékezhetetlen ifjú vezért és vitéz lovasait fűtötte, kitart még három évszázadig, mígnem ereje elapad, sorait árulás és rajtaütés tizedeli; végül az árnyak kis csapatát elnyeli a kínai krónikák pora vagy ellovagolnak a romantikus mesék faliszőnyegének alkonyatában."[97]

Taj-cung hivatalosan Kr. u. 627-ben kezdődő uralkodásával a stabilitás 906-ig tartó korszaka vette kezdetét. Kína soha sem volt egységesebb és gazdagabb. Soha ilyen civilizált és befolyásos. A császár uralma felvilágosodást és békét teremtett mindenütt, a Sárga-tengertől Turkesztánig és Szibériától Kambodzsáig. Fenellosa így ír erről a korszakról:

"Az épületek nagyszerűbbek voltak, az anyagok és ruhák pompásabbak, az élelem bőségesebb, az emberek boldogabbak, a gépi szerkezetek lenyűgözőbbek, mint a Han-dinasztia idején, vagy a kínai történelem bármely korábbi szakaszában. A keleti fővárost, Lojangot ... újjáépítették, olyan hatalmassá, hogy több mint két millió embernek otthont adott. A nép óriási közparkokban és múzeumokban talált felüdülést. A palotakertek hatalmas, fallal megtámasztott teraszokon virultak, pavilonok koronázták őket és messzire el lehetett látni róluk a tavakra és öblökre ... Gránit és márvány alapzatról szöktek magasba a pavilonok, szivárványszín emeletek sokaságával; a hatalmas dísztermek előkelő hűvösét és esztétikus átmeneteit kék selyem napellenzők és aranyszállal átszőtt súlyos drapériák fokozták. A Tang-dinasztia ezen fényes korai napjaiban Kína egész Ázsia pompás díszkertje lett, felülmúlta a szamarkandi, damaszkuszi és bagdadi kán vagy kalifa udvarának minden pompáját."[98]

Egyetlen művészettörténész sincs, aki kétségbe vonná a Tang és a későbbi dinasztiák művészi teljesítményét. Egyetlen történész figyelmét sem kerülheti el a Tang birodalom növekedése, a kínai befolyás kiterjesztésre Tibetre, Koreára, Mandzsúriára és Hszincsiangra, amely Kr. u. 750-ben vált teljessé. A matematikusok tudják, hogy a Kr. u. 3. században a kínaiak már ismerték a Pütagorasz-tételt, megközelítőleg ki tudták számítani a kör átmérőjének és kerületének arányát, különbséget tettek a páros és páratlan, valamint a pozitív és negatív számok közt, tudtak négyzet- és köbgyököt vonni, és volt némi fogalmuk az elsőfokú és másodfokú egyenletekről meg a szimultán egyenletrendszerről. A csillagászok előtt nem titok, hogy ekkor már régen kiszámították a Naptól való távolságot és a Nap pályáját. De a kínaiak technológiai vívmányai csak az utóbbi években váltak ismeretessé Dr. Joseph Needham jóvoltából, aki így ír erről a kérdésről:

" ... A műszaki és egyéb technikai eljárások átadásáról a következőket mondhatjuk el. Néhány alapvető eljárás az ősi Mezopotámiából jutott el a világ minden tájára, például a kerekes járművek, az emelőcsiga és a csigasor ... az egyetlen elsőrangú perzsa találmány a szélmalom volt ... Kína azonban tömegével fejlesztette ki az újdonságokat, melyek az 1. és 18. század között különböző időpontokban jutottak el Európába és más régiókba: (a) szelepes láncszivattyú; (b) görgősjáratú malom és vízmeghajtása; (c) vízmeghajtású kohászati fújtatógépek; (d) forgó- és lengőrosta; (e) dugattyús fújtató; (f) vízszintes láncfonalas (ez indiai is lehet) és vetülékfonalas szövőszék; (g) selyemgombolyító, sodró és fonógépek; (h) talicska; (i) vitorlás kocsi; (j) hordozható malom; (k) az igavonó állatok befogásának két hasznos eszköze, a hámigaszíj és a vállhám; (l) íjpuska; (m) sárkány; (n) helikopter forgó és zoetrop; (o) a mélyfúrás eljárása; (p) az öntöttvas előállítása; (q) "kardán" felfüggesztés; (p) boltozatos híd: (s) vaslánc felfüggesztésű híd; (t) zsilipkapuk a csatornákon; (u) újítások a hajóépítésben, többek között a vízhatlan kamrák, aerodinamikai szempontok alapján kialakított vitorlák, az orr- és tatvitorla, és (v) fartőke kormánylapát; (w) a puskapor és néhány vele összefüggő eljárás; (x) a mágneses iránytű, amelyet először alkalmaztak a kínaiak a földből jóslásnál, majd a tengerhajózásban; (y) papír, nyomtatás és betűszedés; valamint (z) porcelán. Abbahagytam, mert elfogyott az ábécé, pedig akad még példa bőven, néha igen jelentősek ... Közös vonásuk, hogy kínai alkalmazásuk kétségbevonhatatlan bizonyítékai korábbiak, bizonyos esetekben jóval a korábbiak, mint annak a meggyőző bizonyítékai, hogy a világ bármely más részén megjelentek."[99]

Nagyítható kép

Nem mindegyik találmány származik ugyanabból a korból; egyik-másikról még kiderülhet, hogy nem is kínai; de ami kiáll minden próbát, az is elég lesz döntő bizonyítékul, hogy a kínaiak mögött gigantikus teljesítmények állnak, méghozzá főleg abból az időből, amikor Európa semmit sem mutathatott fel, vagy csak nagyon keveset. Igaz, könnyen listát készíthetnénk arról is, amit a kínaiaknak nem sikerült elsajátítaniuk; mindenekelőtt persze a zenekari muzsikát. A harmóniát nem sikerült megragadniuk, bár a porcelánnal, festészettel, elefántcsonttal és jadé-val csodákat műveltek.

Kína és az iszlám közt szorosabb a kapcsolat, mint a legtöbben gondolják. "Keressétek a tudást - mondta a Próféta - még akkor is, ha Kínáig kell elmennetek érte." Az arabok így is tettek, különösen a 8. században, mikor hajóik ismerős látványnak számítottak a kínai kikötőkben. Indiát még jobban ismerték, ottani és perzsiai hódításaik során újabb ismeretekkel gazdagították őket, elméletiekkel és gyakorlatiakkal egyaránt. Indiától a matematikai ismereteket vették át és a számjegyeket, melyeket azóta "arab" számoknak nevezzük. Perzsiától a sakkot és a pólót, Bizáncból az erődépítési módszereket. Ők maguk kevés tudományos vagy technológiai újítással szolgáltak, talán már az is különös, hogy ezek a nomádok egyáltalán feltaláltak valamit. Legfontosabb teljesítményeik az irodalom és vallás terén születtek. Páratlanul árnyalt és kifejező nyelvük kitűnő alapul szolgált gazdag élőszóbeli költészetükhöz és retorikai hagyományukhoz. Más nyelvekben egy-egy szó vagy hang gyakran többféle jelentést hordoz, az araboknak viszont tucatszám vannak rokon értelmű szavaik, ezért a költészet szempontjából olyan előnyt élveznek, mint az angolok a franciákkal szemben. Az arab kultúra lényege a lovaglóművészet és a költészet, vagy a kettőnek az a keveréke, amely az idők folyamán a lovagi kultúra nevet kapta. A fogalomban benne foglaltatik az arabok viselkedése a nőkkel és a hadifoglyokkal szemben: mindkettő a sivatagi élet egy-egy aspektusa. Ami az elsőt illeti, a nyugati regényekben megfogalmazódó elképzelések homlokegyenest ellenkeznek a valósággal, amelyről C. S. Jarvis így ír:

"A nők zaklatása rendkívül ritka az arab világban, a beduinok ugyanis csak akkor élhették a ráérő úriemberek gondtalan életét, ha asszonyaik biztonságosan járhattak-kelhettek a sivatagban. Tehát minden szabadosságot szigorú törvényekkel toroltak meg, hiszen ha a nők ki lettek volna téve minden útjukba kerülő kósza arab szívesen látott vagy terhes érdeklődésének, akkor már nem járhattak volna vízért, szánthatták volna fel a földet és őrizhették volna a nyájat megfelelő őrizet nélkül ... Így hát az asszonyok jöhetnek-mehetnek a sivatagban kedvük szerint, erkölcseiket semmi sem veszélyezteti ... " [100]

Az arabok imádják a tétlenséget, a költészetet, a vallásét és a háborúskodást, s ennek megvannak a logikus következményei az asszonyokra nézve. A munka nagyrésze rájuk marad, így számolni kell azzal, hogy csökken a szexuális vonzerejük. De az arabok megoldják a problémát a többnejűség intézményével. A legfiatalabb vagy legújabb feleség különleges elbánásban részesül. Freya Stark állapítja meg:

" ... Egy-egy Iszkerundurhoz hasonló, kevert muzulmán helységben azonnal szemünkbe tűnik az arab elegancia, mely még a határon túlról jött szegény alaonitákra is jellemző; a levantei asszony ki sem léphet a házból, de csak azért, hogy mindig készen álljon a gyönyörre: lenge öltözéke és hajlékony alakja szerelemre termett; amikor pedig az asszonyok ezen a koron túl vannak, már nem törődnek a külsejükkel, és egyéb módon sem igyekeznek kedveskedni többé. De szépségük tetőfokán az ifjú asszonyok királynők fátylaikban; bálványozzák és védik őket, így sugárzik belőlük a gondtalanság és irigylésre méltó biztonsággal mozognak falakkal körülzárt világukban, alázatnak nyoma sincs bennük. Elszigetelten élnek, de megőrzik egyéniségüket és nem törnek össze."[101]

Tehát kétféle elv érvényesül. Amíg a nők fiatalok, az otthon falai közt tartják és különleges védelemben részesítik őket. Amikor idősebbek lesznek, dolgozniuk kell, ezért nem érheti őket bántalom; védettségüket közös megegyezés, szokás és törvény szavatolja. Persze ostobaság lenne az iszlám számlájára írni a férjes nők és ágyasok elfátyolozásának gondolatát, hiszen törvény írta elő már az ősi Babilonban is, ahol a prostituáltaktól egyenesen megtagadták a fátyolviselést.[102] De Mohamed a jelek szerint a régi szokások továbbfejlesztésére kötelezte híveit, így lett később kötelező a "purdah". Magának a prófétának tizenegy felesége volt, egy időben kilenc, de az igazhitűeknek azt az útmutatást adta, hogy legfeljebb négy feleségük lehet. Bármilyen sok hátránnyal jár a mi szemünkben a "purdah", az arab nők sok szempontból kiváltságos helyzetet élveztek. Bizonyos tisztelettel bántak velük, egy szóval lovagiasan.

De a lovagiasságnak más megjelenési formái is vannak, és mindegyik összefügg a sivatagi élettel. A lovagiasság az araboknál bizonyos arisztokratizmust jelent. A végtelenbe nyúló, víz nélküli vidéken különleges tisztelet övezi a beduinokat, hiszen ők hatolnak be a legmélyebben a sivatagba, ők a legbátrabbak, a legjobb lovasok, a legügyesebbek és a leggazdagabbak. De ahol a legádázabb ellenség (és legjobb barát) maga a sivatag, ott a törzsek tagjait kölcsönös bajtársiasság és segítőkészség fűzi össze, és közös megvetés azok iránt, akiket nem fenyeget veszély. Ezekre az érzelmekre épül a vendégszeretet sivatagi törvénye, hogy megosztják vizüket a szükséget szenvedő idegennel.

"A különböző arab törzseknek az a hírük, hogy ha győznek a csatában, meglepő irgalmasságot tanúsítanak az ellenség iránt ... A fegyvertelen vagy lováról lezuhant harcos személye szent és sérthetetlen; a foglyokat nem hajtják rabszolgaságba, és nem követelnek tőlük más váltságdíjat, csak a lovukat. Beérik azzal, hogy ellenfelüket levetik a lóról vagy megsebesítik. Ekkor fegyverét és lovát megkapja a győztes, ő maga pedig bántatlanul elmehet ... Az arabok lelkiismerete nem engedi, hogy kiirtsanak egy kalilát (törzset)."[103]

Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a lovagiasság szabályai csak a lovasokra vonatkoznak, az ellenfél gyalogosaira már nem mindig. De ezt a viselkedési formát a rómaiak és a görögök nyilvánvalóan nem ismerték: az araboknál jött létre, akik úriemberek voltak, a szó eddig nem ismert értelmében.

Jellemvonásaikat kiegészítette és szemléletüket sok tekintetben átformálta a vallásuk. Az iszlám sokat köszönhet a judaizmusnak és a kereszténységnek, és ugyanannyit Perzsiának. Az arab jellemmel összhangban áll a jó és rossz, fekete és fehér küzdelmének eszméje éppúgy, mint a muzulmán hitvallás: "Nincs más Isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája", meg az igazhitűek testvériségének gondolata. Ennek a vérségi kötelék helyébe lépő a testvériségnek az eszméjében, amely elméletben véget vet a vérbosszúnak, az iszlám a demokrácia bizonyos elemeit hordozza.

"[Mekka uralkodói] ... kiváltságaikra féltékenyen, megrögzött gyanakvással figyelték egymás nagyra törését, annál is inkább, mert sivataglakó őseikre maga a természet kényszerítette rá a demokráciát, életben maradásuk áraként. Nagylelkű vendégszeretetük; javaik megosztása az utazóval; felfogásuk, hogy mindenkinek joga van a vízhez, joga segítséghez a szükségben anélkül, hogy jószággal vagy lovakkal fizetne érte, és legfőképpen joga a menedékhez - mindez, akárcsak nyílt modoruk és őszinte segítőkészségük, a sivatagi élet jellegéből, a halál szüntelen közelségéből fakad, és jóval az iszlám kinyilatkoztatása előtt alakult ki. Aki ezeket az ősi törvényeket megszegte, az ő szemükben az életben maradás és a természet törvényeit szegte meg."[104]

A korai muzulmán vezetők kiszámított egyszerűsége öltözetben beszédben és lakásban nem bizonyult hosszú életűnek; tulajdonképpen ebből adódtak első nézeteltéréseik is. De a vallás erős maradt és odaadó híveket szerzett. Egyik-másik parancsát - a sertéshús evés tilalmát, a borivás tilalmát, az emberi alak képzőművészeti ábrázolásának tilalmát - mintha véletlenszerűen kölcsönözte volna korábbi vallásokból. Ereje hitvallásának egyszerűségében és követőinek testvériségében rejlett, meg abban, hogy biztos megváltást kínált az igazhitűnek. Csak egy Isten létezett, Allah, a keresztény szentháromság bonyodalmai nélkül. Akadtak más próféták is, köztük Mózes és Jézus, de a Koránban minden fontos alapelvet megtalált az igazhitű. Nem volt papság és nem volt áldozat. A mohamedánok kötelességeit - az imádságokat, a szertartást, a böjtöt - világosan megfogalmazták. Fontos kötelesség volt a Szent Háború a hitetlenek ellen, akiket az igaz hitre kellett téríteni és leigázni. De ha a fogoly magáévá tette a mohamedán hitet, ezután már testvérszámba kellett venni. És végül az iszlám pontosan meghatározta, mi az üdvözülés ára.

A kereszténység határtalan követelményeket támaszt a hívővel szemben. Csak Isten a tudója, vajon megfelel-e a követelményeknek hite, szeretete, önfeláldozása és magaviselete. Az iszlám nem helyez ilyen súlyt követői hitének minőségére. Az üdvözüléshez az is elég, ha az igazhívő betartja a szabályokat, elmondja a megfelelő imákat, nem követi el a pontosan meghatározott bűnöket, és jövedelmének bizonyos százalékát alamizsnára szánja. Ha valamelyiket nem tartja be, vagy egyiket sem, vezeklésül életét adhatja a hitetlenek elleni háborúban. És nem ez az egyetlen kiváltsága; hetven rokonáért is közbenjárhat. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy igen pontos képet kap a rá váró mennyországról:

"A mohamedán vallás egyedülálló érzékletességgel írja le a Paradicsom nyújtotta testi gyönyöröket és pompás környezetet. Test és szellem egyaránt feltámad, továbbá minden teremtett lény, angyalok, dzsinnek, emberek és állatok. Az Ítélet Napján majd a jobboldalon gyülekeznek, aki a Paradicsomba jutnak, és a baloldalon, akiknek kárhozat az osztályrészük."[105]

A Paradicsomot egy sor kertnek képzelik el, arany kerevetekkel, gyümölcsök halmaival, sötétszemű szüzekkel, árnyékos fákkal, csörgedező patakokkal, és borral, amelytől az igazhitűnek addig meg kellett tartóztatnia magát. A pokolnak hét köre van, a harmadik a keresztényeknek fenntartva, akiknek a hősi halál mindössze annyit jelent, hogy gyorsabban jutnak oda.

De akármilyen biztosak voltak a mohamedánok a saját megváltásukban, a gyakorlatban türelmesek voltak a többi vallás iránt. A meghódított országokat inkább felszabadították, mint elnyomták. Arábiába nem engedtek be sem keresztényt sem zsidót, másutt azonban mindössze külön adókat vetettek ki rájuk.

Elhangzott már, hogy az arab hódítás nem lett volna lehetséges a szíriai és arameus parasztság aktív vagy passzív támogatása nélkül. Volt mit felkínálniuk nekik.

"Az araboknak sokat köszönhet a civilizáció; egy új és szép vallást; akkoriban szokatlan, és a későbbi korok lovagi szemléletében kiteljesedő felfogást az egyéni viselkedésről, a személyes tisztaságról, a jó modorról és a nők idealista szemléletéről; és azt a képzőművészeti hagyományt, amely páratlannak minősülő formagazdagságot hozott létre a díszítő művészetben, holott vallási tilalmak kötötték gúzsba. Az arabok legjobb elgondolásai - az Isten egységébe vetett hit; az, hogy (ellentétben az ortodox kereszténység aszketikus eszményével) bizonyos szigorúan megszabott határok közt a vágyak kielégítése helyénvalónak és szükségesnek minősül; az emberek alapvető testvérisége, amely legfeljebb a parasztok tudatában nem fér össze a mindennapi léthez szükséges, rangok és osztályok szerinti besorolással - úgy hatottak a kora középkor dagályos, morbid és megromlott keresztény szellemiségére, mint a friss sivatagi levegő fuvallata ... "[106]

A mohamedán hit értékes elemei kiegészültek a tudás tiszteletével. Erre a Próféta is nagy súlyt helyezett, így az arab hódítás nyomában fellendült a tudomány. Az "algebra", "kémia", "zenit" és "zéró" kifejezés az arab nyelvből származik, és a kairói egyetem némi joggal tarthat igényt a világ legrégebbi egyetemének rangjára.

Mindez kétségtelen, de nem hallgathatjuk el azt sem, ami ellene szól. Az arabok nomádok voltak, nem földművelők, és nemcsak szellemi ösztönzést hoztak magukkal, hanem mezőgazdasági katasztrófát is. C.S. Jarvis írja:

"Az arabokat néha a sivatag fiainak hívják, de mint Palmer mondta, téves az elnevezés, mert a legtöbb esetben apái ők a sivatagnak, hisz maguk teremtették; a kietlen pusztaság, amelyben élnek, s amelyben szinte semmi sem terem, szükségszerű következménye megdöbbentő hanyagságuknak, amelyet súlyosbít a majomszerű hajlam, hogy elpusztítsanak mindent, amit nem értenek ... Ebben a pusztító hadjáratban az arabok leghűségesebb társai az állataik voltak: a teve és a kecske ... "[107]

Vajon ez csak az angol bürokrata fanyalgása? Ha igen, akkor is megelőlegezte a tuniszi Ibn Khaldun (1332-1406) Prolegomenája, melyben ez áll:

"Nézzétek, hogyan pusztult el civilizációja, szóródott szét népessége, alakult át szemlátomást még a földje is a világ minden országának, melyet az arabok meghódítottak és uralmuk alá hajtottak. Néhány rész kivételével romokban van Jemen; hasonlóképpen letarolt vidék Irak, amely a perzsák alatt virágzott; nemkülönben a mai Szíria. Észak-Afrikában és Magrebben ... a mai napig csak romokat és pusztulást lát a szem. Holott annak előtte virágzó civilizáció központja volt e föld Szudán és a Földközi-tenger vidéke közt, amire tanúbizonyságul szolgálnak az épületek és szobrok maradványai, a városok és falvak romjai ... Mindazonáltal minden nép közül az arab követi leggyorsabban az igazságra és becsületre hívó szót. Mert természetük viszonylag egyszerű, nem rontották meg bűnös szokások és züllött élet ... "[108]

A 9. században az iszlám érdemei nagyon is nyilvánvalóak voltak, a hosszú távú pusztítás pedig valószínűleg csak később derült ki. Európa akkori, megfogyatkozott, viszálykodó és tudatlan népessége a mohamedánokat szinte emberfeletti lényeknek látta, békében kultúráltnak, háborúban félelmetesnek. A haladás vagy felvilágosodás minden jelét a sajátjuknál mérhetetlenül magasabb civilizációjú Kelettől várták. Most, hogy a mérleg nyelve már évszázadokkal ezelőtt az ellenkező irányba billent, nehéz belátnunk, milyen mélyre süllyedt akkor a Nyugat. Talán volt némi jele a felépülésnek. De a dolgok akkori állása szerint Európa híjával volt az erőnek, egységnek, vállalkozó kedvnek és művészetnek egyaránt. "Csakhogy a zűrzavar és barbárság mögött - írja Pandit Nehru - érzékelhető volt legalább az energia és az élet."[109] Ma érzékeljük, de abban az időben nehéz lett volna felfigyelni rá. Hisz még mindig a Római Birodalom romjainak árnya vetődött mindenre, némán gúnyolva a szánalmas viskókat, melyekben meghúzták magukat az emberek. Mi volt a nyugat jelene Nagy Sándor idejéhez képest? Franciaországot sikerült megőrizni a kereszténységnek, Spanyolország néhány töredékével együtt. A keleti birodalom korábbi területének egy része is megmaradt. Csakhogy mindez vajmi kevés volt, és Gibbon joggal állapítja meg: "Akárcsak Thébáé, Babiloné vagy Karthágóé, Róma neve is nyomtalanul eltűnt volna a föld színéről, ha e várost nem pezsdíti föl a létfontosságú eszme, amely ismét helyreállította becsületét és uralmát."[110] Tagadhatatlanul így történt, de nem szabad elfelejtenünk: ez az eszme is Keletről származott.


12. A keresztes hadjáratok

Az egyik vallás rohamának csak egy másik állhat ellen. Az orvostudományban van egy eljárás, amely úgy próbálja útját állni a megbetegedésnek, hogy mesterségesen előidézi a veszélyes kór enyhe rohamát. Így szorította ki az egyik keleti vallás a másikat. Az iszlámmal csak Krisztus nevében lehetett szembeszállni. Bár a nyugati ellentámadás vallási formát öltött, és a területet, melyet meg akart védeni keresztény világnak nevezte el, indítékai mélyebbek voltak. Amikor számba vesszük a történelmi események mozgatóit, hajlamosak vagyunk eltúlozni a tudósok befolyását. A filozófusok, teológusok és elméleti politikusok nézeteit jól ismerjük a feljegyzéseikből, a politika elemzése során gyakran csak ezekre támaszkodhatunk. Az uralkodók, katonák és kereskedők nem sietnek ennyire, hogy megörökítsék az elképzeléseiket. De hiba volna ebből arra következtetni, hogy nem volt egy szavuk sem, vagy a tudósoktól várták az irányítást. Sokkal valószínűbb, hogy az okos Ibn Khaldunnal együtt azt tartották: "Nincs senki alkalmatlanabb a politikára és annak eljárásaira, mint a tudósok." Tényleges szempontjaikat csak találgathatjuk, de az biztos, hogy nem pusztán vallási indítékokból védték Európát. Legalább ilyen nyilvánvaló az is, hogy nem minden mohamedán volt olyan fanatikus, ahogy a keresztény történetírók gondolják. Nekik is voltak világi indítékaik, amelyeket alátámasztott, hogy hittek a Keletben. Most rajtuk volt a sor, hogy a világ urai legyenek, és azok is lettek.

A Nyugat ellentámadása feltételezhetően Kr. u. 1000 táján kezdődött. A spanyolországi mohamedán hódírás áradata Al-Mauszúr 1002-ben bekövetkezett halála után visszahúzódott, és szinte ezzel egyidőben megindult a hadjárat, amely végül Szicília visszahódításához vezetett. Csakhogy az iszlám ismét erőre kapott, amikor felvették a mohamedán hitet a szeldzsuk törökök (és később az oszmán törökök): ezeket a mongol törzseket csak a háború érdekelte. Freya Stark rosszallóan megállapítja, hogy a törökök "erősek és magabiztosak, de észjárásuk lassú", tehát nem is hasonlítottak az arabokhoz: ügyesek voltak, érzéketlenek a művészet iránt, gyakorlatiasak és bátrak. A mohamedán török jóvoltából kapott új erőre az iszlám, és támadt fel a régi veszély, nyomasztóbb formában. Javított az esélyeiken, hogy a keleti és nyugati egyház 1044-ben szembefordult egymással, és véget vetett még a keresztény egység látszatának is. Amikor a bizánci hadsereg 1071-ben vereséget szenvedett, a nyugat kénytelen volt összeszedni minden erejét. Már régóta világos volt, hogy ez elkerülhetetlen, és a pillanat emberének Hildebrand bizonyult, aki 1073-ban VII. Gergely néven pápa lett. Az volt a célja, hogy a kereszténységet pápai uralom alatt egyesítse. Bár ez nem sikerült neki, egyházi reformjával hosszú évekre megszilárdította a pápa hatalmát. IV. Henrik német császár világi alapon akarta egyesíteni a kereszténységet, de ő is kudarcot vallott. Végül 1095-ben II. Orbán pápa összehívta a zsinatot az auvergne-i Clermontban. A főképp az egyház rendjével foglalkozó konferencia tizedik napján a pápa váratlanul előállt a kéréssel, hogy mentsék meg Jeruzsálemet. A város már néhány éve a mohamedánok kezén volt, és a kérést valójában Konstantinápoly fenyegetettsége indokolta. Anatólia elvesztésével és Antiochia elestével a veszély nagyon is valóságos lett, és a konstantinápolyi császár segítséget kért a hitetlenek ellen. Kérése lelkes fogadtatásra talált, és végül hatalmas sereg szállt hadba, hogy visszafoglalja Jeruzsálemet. A kezdetben talán 300 000 főnyi keresztes hadsereg a szárazföldön nyomult előre, átkeltek a Boszporuszon, bevették Nikaiát, Antiochiát (1908) és végül magát Jeruzsálemet. Ott, az iszlám világ szívében keresztény királyságot hoztak létre. Amikor megszilárdították, ellátták helyőrséggel és megerősítették, a keresztesek nagyrésze természetesen hazatért Európába.

Nagyítható kép

Csak akkor láthatjuk tisztán, mit is értek el, ha először is figyelembe vesszük, milyen döntő szerepe volt az események alakulásában Konstantinápolynak. Éppúgy lefékezte az iszlám hadjáratot, mint annak idején Rómáét Karthágó. Évszázadokra feltartóztatta előrenyomulásukat. Ezenkívül az európai haderő Konstantinápolyból jutott el Szíriába, így szilárd támaszpontról indíthattak támadást. A második szempont, amelyet szem előtt kell tartanunk, hogy Jeruzsálem elfoglalása mesteri politikai húzás volt, amely kettészakította a mohamedán világot, méghozzá leggyengébb pontján, a Mezopotámiát és Egyiptomot összekötő földnyelven. A harmadik tényező, amelyet hangsúlyoznunk kell, hogy a keresztes háborúk, bár az Ázsia ellen hadba vonuló Európa egységét jelképezték, merőben védekező jellegűek voltak, nem pedig egy átfogó keleti támadás előhírnökei. Az első és a további vagy utánpótlásként érkező keresztes hadak legfőbb célja Konstantinápoly védelme volt. A nyugati lovagok hatásos elterelő hadművelete enyhítette a keleti birodalomra nehezedő nyomást, és lehetővé tette fennmaradását még 350 évig. Azt tették, amire a császár kérte őket. A negyedik és utolsó fontos szempont, hogy a keresztes háborúk révén a keresztény uralkodók és embereik közeli kapcsolatba kerültek a civilizált Kelettel. A középkori kultúra nagyrészt abból áll, amit visszahoztak magukkal.

Bár az utóbbi megállapítás némi módosításra szorul, hiszen a Kelettel már az első keresztes hadjárat előtt is voltak kapcsolatok, főképp Spanyolország, Szicilia és a Bizánchoz tartozó adriai területek, elsősorban Velence közvetítésével. Ezek azonban csak közvetve hatottak Európára. A félbarbár francia, német és angol katonák a keresztes háborúk során jutottak el egy még mindig civilizált világba. Soknak Konstantinápoly volt az első igazi város, amelyet életében látott, és Antiochia talán a második vagy harmadik. A Jeruzsálemi Királyság 1187-ben elesett, és a további hadműveletek során nem sikerült visszaszerezni, de közben az európaiak hatalmába kerültek olyan területek, amelyek előbb keresztények, aztán mohamedánok, majd ismét keresztények voltak. A katonák naponta szót válthattak olyan emberekkel, akik jól ismerték Perzsiát meg Indiát, és olyanokkal, akik tudtak egyet-mást Kínáról. Miközben a szaracénokkal (vagy "keletiekkel") harcoltak, egyre jobban hasonlítottak rájuk. Sokat tanultak a leigázottaktól is, az ellenségtől is, és tapasztaltabb, érettebb emberekként tértek haza. Palesztinába magukkal vitték az európai egység eszméjét, amelyet korábban az iszlám fenyegetés hozott létre, és amely csak addig tartott, amíg meg nem szűnt a veszély. Ezt a bizonytalan egyensúlyt szimbolizálta a keresztes jelvénye. "Az ő keresztje - magyarázta II. Orbán - megváltásotok jelképe; viseljétek ezt a vörös, véráztatta keresztet látható jelként melleteken vagy vállatokon ... " A keresztesek így is tettek, és elhagyták hűbéruruk címerét. Csakhogy a keresztek alakja és színe változott az idők folyamán, s végső formájukat és dicsőségüket az európai nemzetek zászlain nyerték el.

A zászlók a végén már különböztek, de azért a középkori Európának sok közös eleme akadt: például a templomok, a kolostorok és az iskolák. Nemzetközi volt a birodalmi szemlélet és a pápaság, akárcsak a lovagság, az egyetemek és céhek. De valójában keletről származott csaknem minden, ami egységes volt. Keleti vallás a kereszténység is, dogmája a judaizmus egyik változata, szertartásai viszont Mezopotámiából és Perzsiából erednek. A szerzetes rend - amely nem azonos az önsanyargató sivatagi remeteséggel - lényegében buddhista intézmény. A miseruha Bizáncból (annak keleti részéből) származott, a harangok a buddhista Kínából. A gótikus építészet iszlám jellege nyilvánvaló: az első keresztes háború idején alakult ki, és átvette a mórívet. Az erődítés művészetét a szaracénoktól tanulta Európa, akik viszont bizánci mestereik módszereit fejlesztették tovább. Az iszlámtól származott az asszonyok fátyla és Kínából a 13. században divatos, muszlinnal bevont, kúp alakú fejfedő. Keletről jött a mennyezetes ágy, amellyel eredetileg a szúnyoghálót nagyobbították meg, és iszlám munkák voltak az első kartográfiai kísérletek, amelyek már nem a teológiai térképészetre szakosodott barátok keze alól kerültek ki.

A szaracénok és a keresztesek végső fokon hasonlóan öltözködtek, és kezdettől fogva hasonlóak voltak a szervezeteik is. Az európai történészek rendszerint úgy vélték, hogy a mohamedánok tanultak ellenfeleiktől. A középkori hadsereg erőssége a páncéllal, sisakkal, pajzzsal és lándzsával felszerelt lovasság volt. Mivel minden lovas mellé fegyverhordozók kellettek, teherhordó állattal és tartalék fegyverzettel - azonfelül mindegyik gyerekkorától fogva kiképzésben részesült - a hadsereg feudális alapon szerveződött, hiszen a lovagokat az a birtok látta el, amelynek hűbérurai voltak. Mohamedán ellenfeleiknél a hasonló rendszer alakult ki, ugyanilyen okokból, de még korábban. Ezen a téren egyiknek sem kellett a másikat utánoznia. A lovaglóművészet terén azonban mindig is előnyt élvezett a Kelet. Még azt sem tudjuk pontosan, hány lovas volt a keresztesek közt az első hadjárat kezdetén. De az biztos, hogy a továbbiakban a legjobb lovaikat az ellenségtől zsákmányolták. És a lovakkal együtt átvették a lovagiasság arab eredetű eszméjét is. A mohamedánok és keresztények könyörtelenül, de udvariasan bántak egymással, olyan ellenfelekként, akik megtanulták becsülni egymást. Mivel hol az egyikhez, hol a másikhoz szegődött a hadi szerencse, mindegyik megtapasztalta a vereséget. Győzelmeket is aratott mindkét oldal, és minden alkalommal módjában állt tanulmányozni a bevett erődöt vagy a zsákmányolt fegyverzetet.

Ibn Khaldun mondja, aki nyilván sokat tudott erről a témáról:

"A legyőzöttek öröktől fogva arra törekszenek, hogy utánozzák az őket legyőzők ruháit, jelvényeit, hitét, szokásait és módszereit ... tapasztaljuk, hogy a legyőzöttek mindig átveszik a győztesek öltözködését, fegyverhasználatát, felszerelését és egész életmódját ... "[111]

A keresztesek ilyen módon azonnal megtanulták a könnyű, rugalmas és áthatolhatatlan páncéling készítését. Az arabok már évszázadok óta használták; az egyik korai leírás így jellemzi: "A lovasnak fáradság; a gyalogosnak kényelmetlenség; ám mindig erős védelem."[112] Először csak a vezérek viselték, mert a 13. századig ritkaság számba ment. Fontos lépés volt, amikor a nagyobb célpontot kínáló lóra is páncélt adtak. A keresztény lovagok az első keresztes háború során ismerték meg és utánozták le a kínai eredetű, fából készült íjpuskát, mellyel a mohamedánok lóhátról lőttek. Főképp az elsütő szerkezet járt nagy haszonnal, mert lehetővé tette, hogy az íjász lövésre kész fegyverrel induljon a csatába. Pontos lövést lehetett leadni belőle a vágtató (nemcsak a galoppozó) ló hátáról, és fontos szerepet játszott a szaracénok taktikai megoldásaiban. Amikor a 12. századi Európában először alkalmazták, a pápa embertelen fegyvernek minősítette és betiltotta. Hátránya az volt, hogy sokáig tartott újratölteni, így aki "kijátszotta az ütőkártyáját", az hosszú percekig védtelen maradt. 1370 táján megjelent a sokkal hatásosabb acél íjpuska, amely új jelentőséget adott a gyalogságnak. Az araboknál szokás volt a zászló és kopjalobogó használata is. A lándzsára a hegyénél rendszerint szalagot kötöttek - eleinte nyilván azért, hogy biztonságosabb legyen meneteléskor vagy a táborban. De hamarosan más tekintetben is hasznosnak bizonyult. Ad Darbul ostrománál, az iszlám korai szakaszában az egyik tisztről az a hír járta, hogy "Amikor tábort ütött ... árkokat ásott; az árkok mentén lándzsákat vertek a földbe, melyeken zászlók lobogtak, és minden csapat a saját zászlaja alatt táborozott."[113] Innen ered a harci egységek szervezése, és az, amit később "a század lobogójának" neveztek. Arab szokás volt az is, hogy a páncéling fölött laza köpenyt viseltek, nehogy a vas áttüzesedjen a napon. A keresztesek ezt utánozták, és a köpeny mutatta, melyik oldalon áll a harcos. Így sajátították el a keresztesek a sivatagi hadviselést. A gyalogsági védelem alatt álló, rögzített védőművek közt manőverező mozgékony fegyveres hadoszlopokkal kialakították azt a taktikát, melyet aztán a 20. században újjáélesztettek. A módszer akkor is, később is átkerült Európába, de valójában keletről származik.

Az első keresztes hadjárat csaknem teljes egészében szárazföldi hadművelet volt, a katonák 1500-2000 mérföldet meneteltek, attól függően, hogy melyik országból indultak. Ekkor még valószínűleg nem álltak rendelkezésre az együttes szárazföldi és vízi hadműveletekhez szükséges szállítóeszközök. A kelet-nyugati tengeri kereskedelem szinte teljes egészében a mohamedánok kezén volt, a keleti keresztény birodalom csak kompszolgálatot tudott fenntartani. Ha több hajójuk van, a bizánciak kétségtelenül felajánlották volna, már csak azért is, hogy a kereszteseket távol tartsák Bizánctól. A szíriai kikötők elfoglalása után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. 1101-ben a keresztesek második hulláma már a tengeren érkezett, genovai, velencei és pisai gályákon. Utánpótlást szállítottak, és nyilván nem akartak rakomány nélkül visszatérni. A kereskedők tehát ott maradtak Tripoliban és Antiochiában, hogy összeszedjék az Itáliába menő rakományt: selymet, fűszereket és elefántcsontot, amely a sivatagon át érkezett Damaszkuszba vagy Homszba. Emellett segítséget nyújtottak a többi kikötő elfoglalásában. Hajón jutottak vissza Európába az elcsigázott katonák, meg a sebesültek és betegek is. A kulturális kapcsolatot, amelyet a keresztes vitézek keleti tapasztalatai alapoztak meg, fenntartotta és kibővítette a nyomukban járó kereskedelem. A szaracénok kénytelenek voltak ellenségeikkel kereskedni, ha el akarták adni a termékeiket. Az itáliaiak pedig feltehetőleg jó keresztények voltak, de nem látták be, miért mondanának le a nyereségről.

Az első keresztes hadjárat főképp a mohamedánok megosztottságának köszönhette sikerét, ennek azonban véget vetett, hogy legalább időleges szövetséget kötöttek a hitetlenek ellen. Így egész sor időben egymástól távol eső hadjárat kellett ahhoz is, hogy egyáltalán megvethessék a lábukat Palesztinában. Amikor Jeruzsálem 1187-ben elveszett, a harmadik keresztes hadjárat vezéreinek be kellett érniük Akko elfoglalásával. A negyedik keresztes hadjárat kitérő volt, Konstantinápoly ellen indították (1204), és megalapozta a velenceiek gyarmatbirodalmát. Az ötödik keresztes háború végén II. Frigyes kitűnő diplomáciai tárgyalások útján megszerezte Jeruzsálemet, de alig tizenöt évvel később ismét odaveszett a város. Legkésőbb 1250-re befejeződött a keresztes háború, és vele együtt az egységes Európa megteremtésének kísérlete. Nagyjából megszűnt az iszlám fenyegetés (bár később megint feltámadt), és a keresztes hadjáratok betöltötték rendeltetésüket. Sok zsákmányt szereztek. Bebizonyították, hogy a Nyugat kezdi visszanyerni az erejét. De bizonyították a Kelet változatlan kulturális fölényét is. Antiochia vagy Akko elfoglalása keserű győzelem volt. A hódítók megmutatták katonai erejüket, de be kellett látniuk, hogy sokkal kevésbé civilizáltak, mint a meghódított városok lakói. És ne felejtsük el, hogy végül alulmaradtak.

A keresztes háború korának fontos jelensége volt a kegyetlen elbánás Európa potenciális "ötödik hadoszlopával". Amint az európai uralkodók tudatára ébredtek "nyugati" mivoltuknak, siettek felszámolni minden ázsiai elemet, amely esetleg megmaradt a frontvonalaik mögött. Szövetségeseknek minősültek az európai zsidók? Nem. Akkor pedig hogyan szolgáltathatták volna ki a Palesztinába induló katonák hátramaradó feleségüket meg gyerekeiket olyan idegenek zaklatásának, akik valószínűleg az ellenséggel rokonszenveznek? Nyilvánvalóan jobban tették, ha előre leszámolnak velük. Az első keresztes hadjárat előtt történtek az első tömegmészárlások Verdunnél, Trevesnél, Wormsnál és másutt. Ugyanilyen zavargások előzték meg a harmadik keresztes hadjáratot is, főképp Yorkban 1189-ben. Földnélküli János király 1210-ben súlyos anyagi terheket rótt a zsidókra, így sokan elhagyták az országot. Az ötödik keresztes hadjáratot megelőző 1215-ös negyedik lateráni zsinat dekrétumai megkülönböztető öltözet viselésére kötelezték és gyakorlatilag kiközösítették a zsidókat. I. Edward nem értett egyet a problémának ezzel a lényegében hindu megközelítésével, és 1290-ben minden zsidót kiutasított Angliából. Súlyosbította a helyzetüket, hogy a mohamedánok ugyanilyen rossz szemmel nézték őket. Ez a bánásmód erősítette bennük azokat a jellemvonásokat, amelyek eredetileg is népszerűtlenné tették őket. A kíméletlen bánásmód, írja Ibn Khaldun, megátalkodottá, korrupttá és hitvánnyá tesz mindenkit. "Nézzük például a zsidókat, akiknek jelleme az ilyen bánásmód következtében annyira lealjasult, hogy minden időben és égövön hírhedettek gonosz és alattomos természetükről."

Nemcsak a zsidókat gyanúsították azzal, hogy az ellenséggel szövetkeznek. A manicheizmus a zoroasztrizmus egyik ága volt, amelyet Mani próféta alapított és a kereszténység szorított ki a Római Birodalomból. A kultusz később új életre kapott és Dél-Franciaországban sok híve volt: a kathárok és az albigensek. Az idegen befolyás fészkének számított ez is, és III. Ince pápa 1208-ban keresztes hadjáratot hirdetett ellene. Tömegével mészárolták le az eretnekeket, ez volt a történelem első ilyen vérfürdője, amelyhez fogható nem akadt több a 20. századig. III. Ince pápa Adolf Hitler előképe volt: vagy százezer eretnek lemészárlásával felállított rekordját csak korunkban döntötték meg. A mi szempontunkból az a fontos, hogy az idegenek ellenőrzése és az eretnekek üldözése Ázsia felemelkedésének késői korszakában történt, és annak a reakciója volt. Először Itáliában enyhült a nyomás, ahol a keresztes háború jóvoltából felvirágzott a kereskedelem. Spanyolországban tartott legtovább: ott a hitetlenek elleni háború az egész középkoron végighúzódott. És azonnal erősödött, amint ismét veszély fenyegetett Ázsiából, vagy korábban, amikor még csak sejteni lehetett a veszélyt.

Kr. u. 1000-től a Nyugat már újjászületőben volt, de még keleti hatás alatt állt, ami főképp az építészetben és képzőművészetben érezhető. Ennek a befolyásnak talán a legfontosabb eleme az indiai mintára kialakított kasztrendszer. A középkori Európa társadalmi szerkezetében kialakult a nőtlen papság és szerzetesség papi hierarchiája, s ennek a gondjaira bízták a többé-kevésbé az egyház szolgálatába állított oktatást, tudományt és művészetet. A Nyugat fennmaradása nyilvánvalóan ettől a vallási egységtől függött. Ugyanez a szerkezet világi téren a császár, királyok, nemesek, lovagok és parasztok feudális hierarchiáját hozta létre. A keresztes háború sikere a világi egységnek ezen a látszatán állt vagy bukott. A lassanként talpra álló városok hasonló szerkezete kialakította az elöljárók, céhmesterek, mesterek és inasok kereskedelmi hierarchiáját. Így aztán elkülönültek egymástól a rendelkezésre álló képességek, szinte áthatolhatatlan falak emelkedtek köztük. A papság írástudó volt, de keveset tudott a kereskedelemről vagy hadviselésről. A fegyverforgatásra nevelt nemesség lenézte a tudást is, a kereskedelmet is. A kalmárok saját titkuknak tekintették a kereskedelmet, és nem tanúsítottak fölösleges érdeklődést a teológia vagy harcászat iránt.

A szakosodás soha nem volt teljes, hisz mindig akadtak, akiket nem lehetett beskatulyázni. De a kasztrendszer számos tényezője megmutatkozott. Részben lemásolták a hindu típusú társadalmat, stabilitásával és a fejlődésképtelenség veszélyével együtt. A végeredmény bizonyos mértékig hasonlított a Kínában létrejött társadalmi formához is. Ebben a fejlettebb civilizációban az örökletes feudális elemet már kiküszöbölték, de a tudós, a katona és a kereskedő itt is mereven elkülönült. Minden császár vagy király nagyobb biztonságban van, ha egyetlen alattvalója sincs, aki egyformán értene a hadászathoz, tudományhoz és gazdasághoz. Csakhogy ez a szakosodás végül gátja lesz a technika fejlődésének - még az olyan lenyűgöző fejlődésnek is, mint Kínáé. Európának előbb-utóbb meg kellett szabadulnia tőle.

Nagyítható kép

Amikor ennek az erős keleti hatás alatt álló kereszténységnek a jellegét tanulmányozzuk, amely az egyik keleti vallást fegyverként fordította a másik ellen, látnunk kell, milyen gyökeresen különbözik a klasszikus kor emelkedőben lévő kereszténységétől. A különbség éppen ebben a kasztrendszerben mutatkozott meg leginkább. A görögöknél a papság viszonylag jelentéktelen volt, és nagyjából ugyanazok az emberek művelték egyszer a sportot, máskor a tanítást, kereskedést vagy katonáskodást. A római katonatiszt talán nem volt könyvmoly, de semmiképp sem lehetett írástudatlan; és a történelem mintha azt bizonyítaná, hogy a háborúban is jól jön némi tudás. A késői középkorban ugyanaz a folyamat döntötte le a választófalakat, amely a klasszikus korban előidézte az áttörést: a városok, sőt városállamok megerősödése. Ennek a fejlődésnek a lényege, hogy a város önálló életet él, függetlenül a környező vidéktől, amelynek néha a fővárosa. A városokban alakultak ki az egyetemek, ahová végül elküldte fiát a nemesember. Saját városa védelmében lett katona a kereskedő. A város utcáin tanult a pap egyet-mást a kereskedelemről és a tudós a művészetről. Európa újjászületése főképp az itáliai városokban kezdődött. A középkor egyetlen európai találmánya vagy felfedezése, amely nem keletről származott, nem is a klasszikus hagyományból nőtt ki, a romantikus szerelem eszménye volt. Ez korántsem az emberi faj jellemző tulajdonsága, sőt, nem is hallott róla senki a 14. vagy 13. századig, amikor a provence-i, itáliai és spanyolországi trubadúrok bevitték a köztudatba. A maga jogán értékes - és minden anyagi és társadalmi megfontolással szemben elsőbbséget élvező -, szenvedélyes és idealizált szerelem eszméje a századok folyamán egyre nagyobb jelentőségre tett szert, s végül a 19. századi regény meg a 20. századi film szentesítette. A szerelemnek ez az Indiában ismeretlen és Kínában helytelenített formája az európai individualizmus fontos eleme. 1500-tól kezdve lenyűgöző irodalmi művek születtek róla, és tovább növelte a nyugati társadalom dinamizmusát. Ennek a konvenciónak a kibontakozása szoros kapcsolatban állt a tágabb nemzetségi vagy családi kapcsolatok lazulásával. A fiú, aki otthagyta a faluját és a városba ment szerencsét próbálni, elveszítette rokonai támogatását és minden érzelmét annak a lánynak tartogatta, akit majd feleségül vesz. Még jobban törekedett az anyagi érvényesülésre, hisz tudta: a versenyre épülő társadalomban a vonzó lányok kezét a legrátermettebb férfiak nyerik el. A regény irodalmi konvenciói, amelyek a mindennapok gyakorlatából nőttek ki és visszahatottak rá, a romantikus szerelem és a társadalmi érvényesülés szoros kapcsolatáról árulkodnak. Ennek a romantikus hagyománynak a kibontakozása az európai reneszánsz fontos eleme, és a 11. századtól fogva egyre nagyobb jelentőséget kap.

A Nyugat újjáéledése kétségtelenül megkezdődött már Kr. u. 1000-ben, de hiba volna ebből arra következtetnünk, hogy Ázsia fejlődése addigra megállt. Talán kisebb lett a szakadék az európai és ázsiai teljesítmények közt, de nem tűnt el, és az iszlám katonai ereje még nem egyszer újjáéledt, fenyegetése megújult, befolyása helyreállt. A közvetlen fenyegetésnek 1250 táján egy csapásra véget vetett a mongol veszély az iszlám hazájában.

A mongol törzsek Szibériából érkeztek és először Észak-Kínába törtek be. Dzsingisz kán vezetése alatt elfoglalták Pekinget és átvettek egyet-mást a kínai technológiából - többek között a puskaport. Az új fegyverek és a kiváló hadvezetés jóvoltából Dzsingisz utódai Mongóliából kiinduló hadműveleteik során végigsöpörtek Oroszországon, betörtek Magyarországra, de aztán ismét kelet felé indultak, ahol Kubláj kán 1280-ban Kína trónjára lépett és megalapította a Jüan-dinasztiát, amely 1360-ig maradt fenn. Egy másik sereg Perzsiát és Szíriát igázta le, a következő 1505-ben meghódította Indiát. A 13. században a mongolok kiűzték az oszmán törököket Turkesztánból. Ez a Kis-Ázsiában letelepült török csoport foglalta el végül Konstantinápolyt 1453-ban és vonult tovább a Balkán, Magyarország, Egyiptom és Észak-Afrika meghódítására. Az oszmán törökök, akik viszonylag későn vették fel a mohamedán hitet, az iszlám erejének és fanatizmusának utolsó fellobbanását jelentették. Azzal, hogy megalapították a mai Törökországot, és hadműveleteket folytattak a Földközi-tengeren, ismét védekezésre kényszerítették a kereszténységet. Véget vetettek a békés kelet-nyugati kapcsolatok körülbelül 1245-től 1345-ig tartó korszakának. A mongolok vagy tatárok egyesítették a meghódított területeket és mindenütt helyreállították a rendet, úgyhogy az utazók biztonságosan közlekedhettek Európa és Kína közt. Egy időben Pekingben olasz püspök volt, Indiában genovai kereskedők, Perzsiában ferencesek. A korabeli utazók közül legalább egy színes beszámolóval szolgált mindarról, amit látott. A velencei Marco Polónak saját városa miatt sem kellett szégyenkeznie, de azt tapasztalta, hogy Kína sokkal nagyszerűbb. Amint egy jóval később Kantonba látogató szerzetes írta: "a város akkora, mint három Velence ... és egész Itália minden szakértelme sem ér fel azzal, amivel ez az egy város büszkélkedhet." Sok tanulni való akadt a Távol-Keleten, ahol a 14. századi Japán fejlődése csúcsára jutott. A Nyugat ekkor sajátította el a navigációt, amelyben Kína már elöl járt. A kínaiak a 3.-tól a 10. századig jelentős tengeri vállalkozásokba fogtak, de ahogy az arabok tevékenysége fellendült, az övék visszaszorult. A 12. század végétől ismét felélénkült, és megkezdődött a kínai fölény utolsó rövid korszaka az indiai-óceánon. Needham szerint a kínai hajók eljutottak Borneóba, a Fülöp-szigetekre, Ceylonba, Malabarba, még Kelet-Afrikába is. Az élénk forgalmat a kínaiak a térképészeti és matematikai sikerei alapozták meg. Jelentős volt a fejlődés az 1.-től az 5. századig is, de a létfontosságú találmányok csak a Szung-dinasztia idején születtek, amikor a kínaiak már kapcsolatban álltak az arabokkal. Először is a 10. században feltalálták a mágneses iránytűt, melynek első leírása egy 1116-ból származó munkában szerepel. 1137-ből való az egyik legkorábbi ismert térkép; ezt még kőbe vésték, de 1155-ben már nyomtatták a térképeket. 1400-ban a kínai kartográfia már tükrözi az arab, perzsa és török kapcsolatok révén szerzett értesüléseket. 1405-ben Cseng Ho elindult első felfedező útjára. Névleg azzal a céllal, hogy üldözőbe vegye a Jüan-dinasztia utolsó császárát, aki a hírek szerint Nanjangba (Dél-Kelet-Ázsiába) menekült. Hatvankét hajóból és 37 000 emberből álló flottájával Cseng Ho ellátogatott Jávába, Palembangba, Sziámba, Ceylonba, Calicutba, Kocsinba, Hormuzba, Adenbe és Mogadishuba. Cseng Hónak nem hozott hasznot az út, és a továbbiak sem, viszont a megbetegedések miatt súlyos veszteségeket szenvedett. Próbálkozásai nem sok eredménnyel jártak. Ezenkívül legalábbis szimbolikus jelentősége van a ténynek, hogy eunuch volt. Eredményeit azonban megörökítették az 1434 és 1451 közt napvilágot látott beszámolók, melyekhez könnyen hozzájutottak a Kantonban élő arabok, s az ő révükön az ismeretek átkerülhettek Európába.

Az arabok maguk is kiváló hajósok voltak, csillagászati módszerekkel tudták meghatározni a földrajzi szélességet. Európában azonban makacsul tartotta magát az elképzelés, hogy a nagy találmányok Kínából származnak. Purchas írja a Pilgrimes-ben (Zarándokok).

"Mások így messzebbre pillantanak kelet felé, ahonnan legelébb látszik a mi világunkra virradni a Napnak és nemkülönben a művészeteknek fényessége; háromszáz év múltán íme Marco Polóra, a velenceire tekintenek, aki Itáliába hozta Mangából (melyet ma Kínának nevezünk). Való igaz, ott születtek a legmagasztosabb mesterségek: a nyomtatás, az ágyú, tán még az iránytű is, melyet a portugálok, midőn legelébb jutottak el az Indiai-tengerekre, a mórok közt leltek a kvadránsokkal egyetemben, hogy általuk vizsgálják az Eget és a Földet egyképpen."

Nem alaptalan a feltételezés, hogy Purchasnak lényegében igaza volt.


13. Az újjászülető Európa

A keleti hatás, amely hozzájuttatta Európát az eszközökhöz, hogy ellenszegüljön a további keleti nyomásnak, főképp Velencén és Genován át érkezett. Más olasz városok is szerepet játszottak benne, de ezt a kettő ideális helyen volt: Velence olyan közel Németországhoz, amennyire egy földközi-tengeri kikötő egyáltalán lehet, Genova pedig hasonlóan kedvező helyen az itáliai félsziget másik oldalán. Az ázsiai kereskedelem legfontosabb végállomásaiként nem is akadt más versenytársuk, csak Pisa (1284-ig), Firenze (Leghornon keresztül 1421 után) és Marseille. Velence gyors meggazdagodását a Bizánci Birodalomnak köszönhette, amelyhez tartozott. Az első három keresztes hadjárat során megvetették a lábukat Szidónban (1102) és Türoszban (1123), a negyedik pedig - amelyhez ők biztosították a hajókat - kezükre adta az Adriai-tengert, az Égei-tengert, a Márvány-tengert és a Fekete-tengert uraló szigeteket. Ha a keresztesek mind Ausztriából vagy Németországból jöttek volna, Velence szinte kisajátíthatja a keleti kereskedelmet. De sokan Franciaországból indultak, élükön toulouse-i Raymond-dal, és a genovaiak segítségével foglalták el a szíriai Tripolit. A genovaiak tehát ott vetették meg a lábukat, a szidóni és türoszi kereskedelemben pedig osztoztak a velenceiekkel. Észak-Afrikában viszont Tunisszal és Tirpolival maguk kereskedtek, szinte versenytársak nélkül. Eljutottak a berber partokra Szardínián keresztül, erős kereskedelmi állomásokat alakítottak ki a Földközi-tenger nyugati vidékén, és tartós szövetséget Portugáliával és Spanyolországgal. A legértékesebb árucikkek azonban egyenesen keletről jöttek, ebben az időben főképp a Fekete-tengeren át. Amikor a genovaiak bekapcsolódtak ebbe a kereskedelembe, a velenceiek közvetlen versenytársai lettek. Az első menetben alulmaradtak, amikor 1206-ban a velenceiek elfoglalták Candiát [Kréta szigetének olasz neve], de tovább küzdöttek saját kereskedelmi állomásaik kialakításáért Galatánál és Kaffánál. Az ádáz versengés 1253-tól 1380-ig szinte állandó konfliktusokat eredményezett. Marco Polo 1298-ban érkezett hadifogolyként Genovába, és ezt követően mondta tollba a börtönben emlékiratait. Innen és más forrásokból értesültek a genovaiak a kínai kereskedelem lehetőségeiről. Minden áron meg akartak szabadulni versenytársaiktól, végül magát Velencét támadták meg, és 1380-ban döntő vereséget szenvedtek. A kudarc rákényszerítette őket, hogy keleti kereskedelmüket visszafogják, s inkább a nyugatival foglalkozzanak, amelynek ők voltak a szakértői; a fordulatot megpecsételte Konstantinápoly eleste 1453-ban. Így a kereskedelem oroszlánrésze a velenceieknek jutott, de szemben találták magukat a törökökkel, akikkel 1716-ig kilátástalan küzdelmet vívtak.

Amint a genovaiak keleten megtanulták a navigációt - mint annak idején a velenceiek -, érdeklődésük nyugat felé fordult. Az egyik genovai család, a Pessagniaké már 1317-ben tengernagyságig vitte Portugáliában. Antonio Uso di Mare 1454-ben felfedező utat tett egy nyugat-afrikai partszakaszon. Genovából származott Kolumbusz Kristóf (sz. 1451-ben), és ami azt illeti, John Cabot is. Nem véletlen, hogy ezek az olasz hajósok mind Spanyolország vagy Anglia szolgálatába álltak, hisz Genovától nem várhattak segítséget. Annak dicsősége már a múltba merült, hajózási és csillagászati ismereteit mások örökölték. Miből álltak ezek az ismeretek? Először is egy pisai kereskedő, Leonardo Fibonacci Észak-Afrikában megismerte az indiai számrendszert, amelyben a számjegy vagy nulla értéke a többihez képest elfoglalt helyétől függ. A rendszert 1201-ben kiadott munkájában ismertette, s ezután már nem volt akadálya a matematikai - és csillagászati - számítások elvégzésének. 1269-re használatba került a forgó iránytű, amelyet 1300-ra kartonlapra szereltek; addig nem sok hasznát lehetett venni. De ezután elterjedt a tengeri kvadráns (vagy csillagmagasság-mérő) és a nokturnális használata is (mindkettő a földrajzi szélesség megállapítására szolgált), amelyek iránytű nélkül megbízhatatlanok voltak. A 15. századi hajós nem szűkölködött eszközökben: volt térképe a nappálya hajlásáról az Északi Sarkcsillag helyesbített magasságával, útmérőfonala és homokórája. Elég jó térképek álltak rendelkezésére a Földközi-tenger vidékéről; ezekről az úgynevezett a hajóskönyvekről először 1270-ben történik említés; eleinte csak becsült távolságok alapján rajzolták meg őket, de 1350 táján már így is meglehetősen pontosak voltak. A híres 1375-ös katalán hajóskönyv pedig viszonylag pontos térképpel szolgált a Keletről. Az olasz hajósok egyre jobban értettek a navigációhoz.

Nagyítható kép

Az itáliai tengerészek Portugáliában találkoztak az atlanti-parti hajósokkal, akik egészen más iskolához tartoztak: nem a navigációhoz értettek, hanem a tengeri hajózáshoz. A földközi-tengeri hajós bármilyen szögből felismerte bármelyik szárazföld körvonalait, és ismereteit térképpel, iránytűvel és kvadránssal egészítette ki; az északi hajós nem remélhette, hogy bármit is látni fog, így a mérőónnal tájékozódott. Nem sokra becsülte az ókori eredetű evezősgályát. Mi haszna lett volna egy két csomó ( 3704 m / óra) átlagsebességű, négy és fél csomó (8784 m / óra) maximális sebességű gályának azokon az árapályos vizeken, amelyekkel az angoloknak, meg hollandoknak meg kellett küzdeniük? A hat csomó sebességű dagályban a hajósnak nagy ügyességre és vitorlafelületre volt szüksége, az evezőt csak időpocsékolásnak tekinthette. Akár árapályos vizeken járt, akár nem, az északi hajóhoz vastag gerendák és hajókötelek kellettek, tartós vászon és erős horgonyok. Más tulajdonságokat tartottak nagy becsben hajónál és hajósnál egyaránt. Azokhoz a tengeri utakhoz, amelyekről a genovaiak álmodtak, mindkét féle képességgel rendelkező hajósokra, s mindkét hajóépítő hagyományt egyesítő vízi járművekre volt szükség. És ez sem volt elég magában. Az is kellett, hogy a hajóépítőt és hajóst lendület és célratörés hajtsa, évszázadok során felhalmozódott vad indulat, türelmetlenség és harag. Ezzel az erőforrással rendelkeztek a portugálok meg a spanyolok.

Nézzük először Portugáliát. Központja eredetileg Oporto volt, az iszlám elleni háború fontos kikötője és végvára. Ebből a régióból származtak azok, akik 1147-ben visszafoglalták a móroktól Lisszabont, azután lassan előrenyomultak délre, és maguk előtt hajtották az ellenséget. 1250 körül már kijutottak a tengerhez a Szent Vince-fok és a Guadiana közt. 1249-ben kereskedelmi egyezményt kötöttek Angliával, és hasonló megállapodásokat Franciaországgal meg Flandriával. 1383-ban egy forradalom után új dinasztia került a trónra. Avizi János (1383-1433) megszilárdította a monarchiát, támogatta a kereskedelmet és azzal pecsételte meg a szövetséget Angliával, hogy feleségül vette Gaunti János (Lancaster hercege) lányát, Philippát. Öt híres fia így félig angol volt, V. Henrik unokatestvérei. A harmadik fiú, Tengerész Henrik 1418-ban Algarve kormányzója lett. E tartományban, mely Európa délnyugati sarka, Sagresben (a Szent Vince-foknál) rendezte be udvarát. A kietlen hegyfokon, melyet három oldalról az Atlanti-óceán övezett, palotát építtetett magának, kápolnával, obszervatóriummal és dolgozószobával. Hajóépítő üzeme és fegyverraktára a közeli Lagosban volt. Az absztinens, aszketikus, világtól elzárkózó agglegény a portugál hajóépítés, térképészet és hajózás fejlesztését tűzte ki célul maga elé. Irányítása alatt egymást követték a felfedező utak: Madeirára (1418), a Bojador-fokra (1434), a Zöld-fokra (1445) és Sierra Leonéba (1455). Henrik 1460-ban meghalt, de a munka folytatódott, és Diaz 1486-ban meghatározta a Jóreménység-fok helyét.

A mórokkal vívott háborúban a portugálok kezén maradt a keresztény Kasztília. A kasztíliaiak először 718-ban arattak győzedelmet, és első fővárosuk Burgos lett. Előrenyomultak délre, és 1085-ben elfoglalták Toledót. Balra ott volt Aragónia, amely házasság révén bekebelezte Katalóniát és 1179-ben elérte Alicantét. VII. Alfonz, León és Kasztília királya 1144-ben meghódította, de aztán ismét elvesztette Córdobát. Folytatódott a harc az iszlám ellen; 1479-ben a kasztíliai korona Izabellára szállt, aki férjhez ment Aragóniai Ferdinándhoz, és a két királyság többé-kevésbé egyesült. A mohamedán Spanyolország ekkor már egyetlen királyságra, Granadára zsugorodott, amely ellen most egyesített spanyol támadás indult. Granada 1492-ben kapitulált. Kasztíliából és Aragóniából ebben az évben utasították ki a zsidókat, így különös nyomatékot kapott a "katolikus uralkodó" cím, mellyel VI. Sándor pápa tisztelte meg Izabellát és Ferdinándot. Az ország visszahódítása a kereszténységnek, amely Portugáliában százötven évet vett igénybe, Spanyolországban nyolcszáz évig tartott. A keresztes hadjárat lendülete akkora volt, hogy a spanyolok nem tudtak megállni újonnan megszerzett tengerpartjukon. Egy genovai hajós, Kolumbusz segítségével és vezetésével átlépték a határt, melyet az Atlanti-óceán jelentett, és 1492-ben felfedezték az Újvilágot. Nem sokkal később (1497-ben) Vasco da Gama megkerülte a Jóreménység-fokot és a tengeren jutott el Indiába. Ez a két esemény új fejezetet nyitott a világtörténelemben.

Természetesen a portugál és spanyol teljesítmény jellege merőben más volt; az első módszeres tervezés eredménye, a második véletlen telitalálat. Mégis összefüggtek egymással, hiszen Kolumbuszt a portugál példa bátorította, Vasco da Gama pedig Kolumbusz nyomába lépett. A mi szempontunkból a felfedezések egyetlen eseményként foghatók fel, melynek jelentősége 1500-ra már közismert volt. A spanyolok az iszlám ellen vívott háború egyik epizódjának tekintették, ami Kolumbusz alábbi jelentéséből is kiviláglik:

" ... miután Felségetek bevégezték a háborút az Európát bitorló mórokkal, és Granada hatalmas városában végezték be, ahol ez évben ... láttam Felségetek királyi zászlait lobogni az Alhambra tornyain ... Felségetek ... akik ellenségei Mohamed szektájának és minden bálványimádásnak és eretnekségnek, elhatározták ... ... és parancsba adták, hogy utam ne a szárazföldön vegyem kelet felé, amint az régebben szokásban volt, hanem nyugat felé induljak, amerre hogy a mai napig bárki elindult volna, arról nincs bizonyosságunk ... Ilyen módon, minden zsidók kiűzettetvén minden királyságaitokból és birtokaitokról ... Felségetek utasítottak engem ... "

Ferdinánd és Izabella (ha Kolumbusz nem is), mindezt a keresztesháború részének tekintette.

Ezzel az értelmezéssel fölösleges vitatkoznunk. A katolikus fanatizmus a maga szolgálatába állította az atlanti-óceáni hajózási ismereteket és a földközi-tengeri navigációs képességet, és megdöbbentő eredményt ért el velük. De a mi szempontunkból a központi esemény két legfontosabb aspektusa a hajós társadalmi helyzete és a reneszánsz néven ismert mozgalom jellege.

A középkori Európában volt valami a keleti típusú kasztrendszerből; a politikai és katonai vezetést a nemesség, a tudást a papság, a pénzügyi lehetőségeket a kereskedők tartották kézben. A középkor végén ez a szakosodás eltűnőfélben volt. Ahogy a városok jelentősége megnőtt és az egyetemek légköre világiasabb lett, kialakult az államigazgatási és tudományos érdeklődést üzleti képességekkel és technikai jártasággal ötvöző embertípus. Tengerész Henrik nagyon közel jutott ahhoz, hogy ilyen ember legyen, Kolumbusz még közelebb. Gyapjúfonónak és szövőnek tanult, de korán tengerhajózási tapasztalatokat szerzett, térképkészítő lett, megtanult kasztíliai nyelven és latinul, foglalkozott kereskedelemmel, harcolt a genovai és francia hajók ütközeteiben, tengerészetet tanult a portugáloktól, és "úgy olvasta a kánoni breviáriumokat, mint valamely egyházi személy". Élete végére spanyol nemes, admirális, kormányzó és alkirály lett. De soha nem lett belőle tengerhajózási csillagász. Ehhez értett jobban Vasco da Gama: sokkal többet tudott a navigációról, bár mint tudjuk, végül még ő is mór kormányost alkalmazott.

A tengerészből jóval lassabban lett tudós és úriember, mint egyik-másik történész gondolja. Akárcsak az olvasott katonából, amilyennek Shakespeare ábrázolta az V. Henrikjének walesi tisztjében. És a legtovább talán a mérnök és a művész társadalmi elismerése és lovagi rangra emelkedése tartott. De a felemelkedés eszközei már rendelkezésre álltak. A tudományos nyelv nem volt érthetetlenül homályos, a matematika elemei nem hozzáférhetetlenek, és a jóképességűek előtt nyitva állt a kiváltságokhoz vezető út. Az egyén merészségét és igyekezetét két tényező hajtotta: rendelkezésre álltak az eszközök a meggazdagodásra és az eljárások a vagyon társadalmi presztízsre váltására. Minden európai országnak volt különleges társadalmi megbecsüléssel övezett, öröklött kötelességekkel és kiváltságokkal felruházott nemessége és köznemessége. Ezenkívül minden országban kialakult a nemesi rangra emelés jogi eljárása. Megfelelő szabályozás után alkalmas volt a generátor teljes energiájának hasznosítására, hisz útját állta a könnyű bejutásnak, amely így értékét vesztette volna, de a megfelelő mérvű nyomásnak engedett.

A lovagi méltóságra törekvő középosztálybeliek - a kor Drake-jei vagy Shakespeare-jei - jó szövetségesre találtak az ügyes kezű és olvasott fedélzetmester vagy tiszthelyettes jellegzetes európai figurájában, aki a nélkülözhetetlen kapcsolatot jelentette a tiszt és emberei közt. Igazi megfelelője nem alakulhatott ki olyan országban, ahol a betű ismerete kevesek féltve őrzött kiváltsága volt. Még az sem biztos, hogy mára kialakult Ázsiában.

És most térjünk át a reneszánszra. Bizonyos értelemben ez a mozgalom tette lehetővé Kolumbusz nagy felfedezését. De más, még fontosabb értelemben Kolumbusz hozta létre a mozgalmat. Hiszen 1500 táján jött el a pillanat, amikor a Nyugat ismét igényt támasztott a Kelet fölötti uralomra. Kérdés, vajon ez az igény jogos volt-e. De akár eljött az ideje, akár nem, megfogalmazódott. És ebből a szempontból szimbolikus értéke volt Kelet-India felfedezésének és a világ körülhajózásának 1519-1522-ben. Ezek az utak éppen úgy javítottak a nyugati közhangulaton, mint manapság egy sikeres leszállás a Holdon. Íme az európaiaknak sikerült valami, amit az ázsiaiak megpróbálni sem mertek soha. Ráadásul túltettek a görögökön és rómaiakon. Arról lehet vitatkozni, hogy az utóbbi tényt menyire látták tisztán, de kétségtelen, hogy legalábbis egyenrangúnak érezték magukat az ókori hősökkel. És mivel jól tudták, hogy a klasszikus korra mindenek előtt a Nyugatnak fölénye volt jellemző, mindent megtettek irodalmának, tudományának és művészetének fölelevenítésére.

A visszaszerzett vagy megújuló fölény szimbóluma volt a latin szóhasználat, a görög oszlop, az aktszobor és az új életre kelő színház. Rómát több okból is könnyebb volt utánozni, mint a görögöket, így rendkívüli jelentőségre tettek szert a köztársasági erények meg a birodalmi méltóság. Egy idő múlva néhányan már modorukat és ízlésüket tekintve rómaibbak voltak akármelyik igazi rómainál. Bár a másolat rendszerint elmaradt az eredeti mögött, kétségtelenül akadt néhány, amely felülmúlta.

A keleti hatás azonban olyan mélyen beivódott Európába, hogy nem lehetett eltörölni. Hiába vették át a középkori kastélyok helyét klasszicista paloták; az építészetet könnyebb volt átformálni, mint a társadalmat, amelynek kerete és szimbóluma volt. A templomok és kolostorok, ünnepek és böjtök, ornátusok és hatalmi jelvények, misztériumok és erkölcsök mind középkoriak maradtak. Akárcsak a királyság és nemesség, lovagok és címerek, zászlók és zászlósurak, a lovagiasság és hűbérbirtok szertartásai. Megőrizték középkori jellegüket a városok is, az egyetemekkel együtt. Csakhogy 1500-tól kezdve mindez egyre kevésbé volt fontos. Cervantes már tréfát tudott űzni a lovagságból, Erasmus pedig kissé mulatságosnak tartotta a pápaságot. A köpenyen viselt magasztos jelkép a hintó ajtajára festett címerré silányult. Az egyetemek jelentősége csökkent, a kolostoroké meg is szűnt. Lassanként eltűnt vagy meggyengült minden nemzetközi intézmény, amelyet azért hoztak létre, hogy egyesítse a kereszténységet a hitetlenekkel szemben, és helyüket nemzeti, világi és üzleti szerveződések vették át. De azért a középkor sok eleme túlélte a reneszánszot meg a 18. századot és fennmaradt a gótika újjáéledéséig. Hosszú évekre háttérbe szorult, azután egyszerre a haladás előharcosai lett. Ismét mindenki lelkesedett azért, ami korábban divatjamúltnak számított.

A közeli iszlám fenyegetés árnyékában a Nyugat valamiféle egységet alakított ki. 1500 táján az egységet felváltották a nemzeti érdekek: mindegyik király csak magára gondolt. Az új biztonságérzet hozta magával a kereszténység reformációnak nevezett felbomlását. Az egyház fegyelmezett és centralizált szervezetét az iszlám elleni védelmül alakították ki. Ahogy csökkent a külső fenyegetés, belső tekintélye megrendült, és végül (a mohamedánoktól legtávolabb eső országokban) meg is szűnt. Azt hihetnénk, ez a belső viszály gyengítette a Nyugatot. Holott épp ebből a versengésből merített erőt az előrenyomuláshoz. Amint egy nemzet elég erősnek bizonyult a terjeszkedéshez, gyarmatokat szerzett, s ezzel fölélte az erejét. Akkor újabb nép jött, túljutott a megszerzett hadálláson, és távolabbi célpont ellen intézett támadást, mely aztán a következő előrenyomulás hadtápvonala lett. Ismerős a képlet más háborúkból, és a nemzetek többek között azért hadakoznak egymással, mert az egyik meg akarja hódítani, ami a másiknak nem sikerült. Így volt ez a korábbi terjeszkedések során is. A másik oldalon most az történt, ami annak idején Karthágónál és Bizáncnál. Valamikor Konstantinápoly védelme útját állta az arabok előrenyomulásának a Dunáig, ezért kellett kerülő úton, Afrikán át bevonulniuk. Most a törökök késleltető hadművelete akadályozta a közvetlen támadást Perzsia ellen. Nemcsak Kis-Ázsiában, hanem Észak-Afrikában is védőművet építettek. A szó szoros értelmében átvették Karthágó helyét. Nagyrészt nekik köszönhető a nyugati terjeszkedés alakulása: nyugat felé az Atlanti-óceánon át, kelet felé a Jóreménység-fok megkerülésével.

Nagyítható kép

A török történelem a mi szempontunkból főképp az oszmán hajóhad története. Amikor Konstantinápoly elesett, a törökök megbontották a kereskedelem kialakult rendjét és a Fekete-tengert megtartották maguknak. Nem az volt a céljuk, hogy teljes egészében véget vessenek az Ázsia és Európa közti kereskedelemnek - valójában nem is tartott soká a szervezetlenség. Csak meg akarták szerezni maguknak a kereskedelmet, amihez földközi-tengeri hatalommá kellett válniuk. Ehhez pedig flottára volt szükség. Ilyen haderejük 1470 előtt nem volt, de akkor megkezdődtek II. Mohamed adriai hadműveletei. Velence megadta magát a törököknek, a johanniták azonban - akiknek főhadiszállása Rhodosz szigetén volt - hatalmas flottájukkal erős ellenfeleknek bizonyultak. 1480-ban visszaverték az első támadást Rhodosz ellen, de a törökök 1522-ben ismét szerencsét próbáltak. Hónapokig tartó küzdelem után a lovagok megadták magukat, és a Földközi-tenger vidékének keleti részét átengedték a törököknek, de (1530-ban) új támaszpontot hoztak létre Máltán. A Földközi-tenger nyugati vidékét egy másik mohamedán hatalom, az algíri uralta. A Spanyolországból kiűzött mórok itt létesítettek új flottatámaszpontot, ahonnan a nagy Barbarossa támadásokat intézett a genovaiak ellen. Amikor V. Károly császár a tuniszi kalóztámaszpontot felszámolta (1535-ben), megpróbálta Algírt is bevenni, de kudarcot vallott és súlyos veszteségeket szenvedett. 1565-ben Szulejmán szultán Málta ellen vonult, de a törökök ezúttal vereséget szenvedtek: a lovagok kitartottak a felmentő csapatok érkezéséig. A győzelem után összevonták a keresztény flottákat - a pápait, a spanyolt, a velenceit és a genovait - Ciprus megmentésére. Ez nem sikerült, de később Ausztriai János a törökök ellen vezette őket (1571-ben). Lepantónál szétverték a török flottát, amely többé nem nyerte vissza erejét. A főképp Algírból és Tuniszból kiinduló kalóztámadások még évszázadokig eltartottak, de a 19. századi kalózhajók már inkább csak kellemetlenségnek számítottak, nem komoly fenyegetésnek. Még 1817-ben is volt egy anakronisztikus kalóztámadás a La Manche-csatornán: egy tuniszi hajó Dovertől látótávolságnyira szerezte meg a zsákmányt. Az ilyen eseteknek csak akkor szakadt vége, amikor a 1830-ban a franciák meghódították Algériát.

Ez volt az európai terjeszkedés háttere. Az Európa keleti határain élő népek - lengyelek, magyarok, osztrákok és olaszok - megújuló erejüket az utolsó mohamedán támadások visszaverésére áldozták. Századokon át harcoltak, Bécset még 1693-ban is megostromolták a törökök. Nem sok segítséget kaptak a többi keresztény országtól, a franciák időnként még ellenük is fordultak. Miért? Miért nem vették komolyan a török fenyegetést? Miért nem akartak összefogni az iszlám ellen? A szándék mindenképpen meghiúsult volna, méghozzá két okból. Először is, megszűnt a jutalom, amelyért eredetileg harcba szálltak. Értékét vesztette a keleti kereskedelem, a győztes hajdani jutalma és a küzdelem életben tartásának eszköze. A korábbi kelet-nyugati konfliktusok tengelye a kereskedelmi út volt, amelyből mindkét fél igyekezett minél hosszabb szakaszt a saját ellenőrzése alá vonni. Csakhogy ezeknek az utaknak a jelentősége megcsappant, nem azért, mert a törökök akadályokat állítottak, hanem mert a portugálok középen elvágták a rendszert. A régi közfelfogás szerint a portugáloknak azért kellett körülhajózniuk Afrikát, mert korábbi kereskedelmi útjuk Konstantinápoly elestével odaveszett. Csakhogy ez velencei és genovai kereskedelem volt, amelyből a portugálok soha nem részesültek közvetlenül. Nem veszíthették el, hiszen nem is volt az övék soha. Az igazság az, hogy nem gazdasági kényszerből cselekedtek, egyszerűen észrevették, milyen kitűnő üzleti lehetőséghez jutottak. Amikor a Jóreménység-fok megkerülésével eljutottak az Indiai-óceánra, rátaláltak annak a kereskedelmi útnak az újabb szakaszára, amelyen a törökök és olaszok civakodtak. E kereskedelmi út Malabártól a Vörös-tengerig és a Perzsa-öbölig az egyiptomiak és az arabok kezén volt. Malabártól a Maláj-félszigetig az indiaiakén. Onnan keletre a malájokén és kínaiakén. Alfonso de Albuquerque azonnal tudta, mi a teendő. Bevette Ormuzt (1509-ben), Goát (1510-ben) és Malakkát (1511-ben). Adent nem sikerült meghódítania, és tulajdonképpen nem is volt rá szükség; de később kibővítették a hálózatot Colombo és Makao elfoglalásával. Goától a kereskedelmet kerülővel, a Jóreménység-fokon át irányították Lisszabonba. Másutt maradt minden a régiben, csak most portugál hajókon vagy a portugálok fennhatósága alatt. A bennszülött hajótulajdonosok tönkrementek, legalábbis legtöbbjük, s az arabok nagyrésze elhagyta Indiát. A hajdani kereskedelmi út nyugati felén viszont a velenceiek mentek tönkre és a törökökből lettek kalózok. Igaz, a velencei kereskedelem a 16. század közepétől valamelyest magához tért, de az adott időszakban a velenceiek kereskedelme megszűnt. Gazdagságuk forrása elapadt. Már csak jelentéktelen szerepük volt az üzletben.

De nemcsak erről van szó. Hanem arról is, hogy a helyi konfliktusokat leszámítva a keletiek lendülete már odaveszett. Az oszmán törökök magukra maradtak. Igaz, hogy Indiában és Perzsiában magasrendű kultúra volt. Igaz, hogy a kínai civilizáció eljutott még Koreába, Japánba és a Maláj-félszigetre is. De mint egy indiai tudós rámutatott, a keleti civilizáció nem volt olyan pompás, amilyennek látszott, és hanyatlása már Kr. u. 1000-ben megkezdődött.

"Vegyük szemügyre még egyszer, s igyekezzünk bepillantani a felszín alá. Azt látjuk, hogy Ázsiában rosszabbul mennek a dolgok, mint a felületes szemlélő gondolná. Az ősi civilizáció két bölcsője, India és Kína bajban van. Nem pusztán a külső invázió fenyegeti őket, hanem súlyosabb bajok, melyek elszívják életerejüket. Nyugaton vége az arabok fénykorának.

... Mintha Ázsia-szerte visszahúzódnának az ősi kultúrájú népek. Önbizalmuk semmivé lett, védekező állásba szorultak. Új népek támadnak, erősek és energikusak, meghódítják Ázsia ősi népeit, fenyegetik még Európát is. De nem hoznak magukkal új civilizációt vagy kulturális ösztönzést. Az ősi fajok civilizálják őket lassan, és beolvasztják hódítóikat.

Ázsiában tehát nagy változás megy végbe. Az ősi civilizációk élnek tovább, a szépművészet virágzik, a fényűzés egyre nagyobb, de a civilizáció érverése gyöngül és életereje fogy. Még sokáig fennmarad. Nincs meghatározott törés vagy végpont, csak Arábiában és Közép-Ázsiában, ahová betörtek a mongolok. Kínában és Indiában lassú az enyészet, míg a régi civilizáció olyanná lesz, akár a festett kép: távolból gyönyörű, de élettelen; és ha közelebb lépünk hozzá, látjuk, hogy kikezdték a termeszek."[114]

Ilyen érzékletesen írja le Javaharlal Nehru a hanyatlást, melyet nem is próbál megmagyarázni. Végeredményben talán biológiai okokra vezethető vissza. A közvetlen okot természetesen a túl magas adók jelentették. A mogul császárok az össztermék harmadát vonták el adóban azon az elvi alapon, hogy minden föld a korona tulajdona; így aztán hatalmas területek maradtak parlagon. És mik voltak a hanyatlás tünetei? A sok ismétlés, a kevés eredeti gondolat. A sok szövegelemzés, a számtalan kísérlet a múlt irodalmi műveinek értelmezésére és elemzésére. A művészetben az utánzatok vagy groteszk művek. Végül kialakult egy védekező, önmagába zárkózó szemléletmód, amelytől még inkább megkövült az amúgy is dermedt világ.

Nemcsak India fénykora volt már a múlté, hanem Kínáé is.

A Szung-dinasztia aranykora, a kínai kultúra őszi korszaka 1279-ben véget ért. Délen még nagy festők és költők tevékenykedtek, de műveik elárulták, hogy ők már sejtik a jövőt.

"Ám senki sem tudta jobban, mint az élet művészetének ezek a régi mesterei, hogy napjaik a végét, nem pedig kezdetét jelentik az aranykornak, amely meghal minden naplementével, elenyészik a fűzfák remegésével minden alkonyatkor és lélekharangja minden esti harangszó. A szürkület homályába vesző kertek alkonyi ragyogása volt ez, a világ fakó valóságából gúnyt űző látomásé."[115]

A mongol uralkodók korának is voltak nagyszerű elemei, és ők legalább újjáegyesítették az országot. De olyan súlyos adókat vetettek ki a parasztokra, hogy azok fellázadtak. A forradalom után a parasztvezér lett a Ming-dinasztia (1368-1644) első császára.

" ... századokig tartott a küzdelem a déli vagy idealista és az északi vagy gyakorlatias gondolkodásmód között. Amíg egyensúlyban maradtak, Kína virágzott. De amikor Kr. u. 1421-ben a Mingek áthelyezték a fővárost Nankingból Pekingbe, és végül győzött az északi vagy konfuciánus párt, a hanyatlást többé semmi sem állíthatta meg ... "[116]

Kína fénykora véget ért.

Ha 1500 után létezett virágzó keleti ország, az Perzsia volt. 1397-ben kezdődött a perzsa miniatúrák és könyvkötészet nagy korszaka, és 1524 és 1576 között jöttek létre a legpompásabb munkák Tabrizban.

"A [16.] század második felétől egyre kevesebb szép könyv készült. Mintha már kiveszett volna a nagyszabású timurida vagy korai szafarida könyvek létrehozásához szükséges energia és együttműködés ... A 17. századi festészet ... érdektelen és önismétlő. A 19. századra elveszett minden érték."[117]

A legszebb iszpahán szőnyegek szintén 1502-ből származnak, az egyik leghíresebb 1539-ben készült. A hanyatlás 1576-ban kezdődött: ugyanazokat a motívumokat alkalmazták, de már hanyagabb és ügyetlenebb kivitelezésben. Az 1880 után készült szőnyegek puszta másolatok, melyeknek fahamuval adtak antik jelleget. Tehát hiába hozott Tahmasp sah kora nemzeti megújulást, Perzsia energiái is kimerültek még 1600 előtt. Japán szintén viszonylag későn jutott fénykorába: a legjobb művek a 14. századból származnak, de a hanyatlás itt sem maradt el, és legkésőbb a 17. században már érzékelhető volt. A japánok talán minden más népnél szigorúbban elzárkóztak minden új eszmétől. Márpedig semmi kétség, az ilyesfajta védekezés mindig kisebbrendűségi tudatból ered. Végeredményben Ázsia hatalmas világa nem terjeszkedett és nem fejlődött tovább. A Nyugat rohamának passzív céltáblája lett.


14. A Nyugat megindul keletre

A felfedezés, hogy az Atlanti-óceán nem határ hanem országút, életre keltette a Nyugatot. Akár keletre indultak, akár Nyugat-Indiába, az útvonal első szakasza nagyjából azonos volt, és ideális kiindulópontja Lisszabon. Eljött a portugálok nagy pillanata, és 1590-ig tartott. Keleti jelenlétük időszaka káprázatos volt, de a dolgok természetéből adódóan nem tarthatott sokáig. Túlságosan kevesen voltak, és hamarosan még kevesebben lettek, mert kereskedelmi állomásaik gyarapítása a hajótörések és a skorbut miatt döbbenetes emberáldozattal járt. Nem hódítók voltak, inkább kereskedők és misszionáriusok, és birodalmukra kezdettől fogva rávetődött Spanyolország árnyéka. Ázsia mégis általuk szembesült először az újjászülető Európával, nem a spanyolok révén, és ők készítették elő a többi nemzet útját - részben azzal, hogy megmutatták, mint nem szabad elkövetni. Első sikereiket annak köszönhették, hogy olyan emberek ellen harcoltak ágyúval és lőfegyverrel, akik egyikkel sem tudtak bánni. Tengerhajózási ismereteik elmaradtak kereskedelmi céljaik mögött; talán missziós tevékenységük volt a leghatásosabb, bár ez is csak mérsékelt sikerrel járt.

A buzgó katolicizmus levegőjét hozták magukkal, így először is döntő csapást akartak mérni a mohamedánokra és megtéríteni a hindukat meg buddhistákat. Egyik sem sikerült nekik. Az iszlámot csak erősebbé tették, mert az ázsiaiak az ellenállás jelképét látták benne az európaiakkal szemben - a malájok például akkor tértek át tömegesen a mohamedán hitre, amikor tudomást szereztek a portugálok közeledéséről. A hinduk gyakran mutattak némi érdeklődést a kereszténység iránt, de más fából faragták őket, mint a katolikusokat. "A hindu számára Isten mindenütt ott van, és az ember szólíthatja bármelyik nevén és ismertetőjegye révén, legyen akár Síva, Visnu vagy Sri Krisna. Szívesen bevették volna panteonjukba Jézust is, csakhogy a jezsuiták nem ezt akarták. Kevesen tértek át, a portugálok viszont letelepedtek Goában és Malakkában és indiai, maláj meg kínai nőket vettek feleségül; az ő leszármazottaik voltak az eurázsiai katolikusok - a goai tengerészek és bennszülött hivatalnokok, akiket ma is ott találunk a keleti kikötőkben. Ezeknek a bennszülött keresztényeknek lehetett sok erényük, de megvolt az az alapvető hibájuk, hogy hiányzott belőlük a hűség a sohasem látott Portugália iránti. Csak Colombóhoz vagy Makaóhoz meg a saját közösségükhöz kötődtek, egyébként nem számítottak megbízható helyőrségnek. Beolvadtak a helyi népességbe, és ezzel rámutattak Nagy Sándor idealista elképzelésének sebezhető pontjára. Csak az a közösség nevel görög perzsákat vagy portugál malájokat, melynek mindkét faji csoportja nagyjából azonos méretű. A behatolók elenyésző kisebbsége egyszerűen beolvad, vagy legjobb esetben elenyésző kisebbség marad. A portugálok keleti inváziójának egyik eredménye, hogy megmutatta: India ellenáll a katolicizmusnak, és az ázsiaiakkal kötött vegyes házasságokból ázsiai utódok születnek.

A másik eredmény, hogy a japán missziós tevékenység (1549-1638) bebizonyította: bizonyos határon túl ott sem jár eredménnyel a dominikánusok és jezsuiták térítő munkája. Végül a japánok kidobták őket, és a továbbiakban minden európait távol tartottak az országtól. Japán két évszázadra elzárkózott az idegen befolyás elől. Ezalatt "a japánok olyan tökéletesen el voltak vágva a világ többi részétől, mintha egy másik bolygón éltek volna" - állapítja meg H. G. Wells. Michael Edwardes így ír erről:

"Az ajtó bezárult. A száz évig tartó kapcsolat a Nyugattal nem adott mást Japánnak, csak a lőfegyvereket, a dohányt, a piskótát, a vérbajt és néhány új kínzási módszert az inkvizíció fegyvertárából. A kereszténység évszázadának emléke útját állta az európaiakkal való kapcsolat újrafelvételének. Japán megharcolta első harcát a Nyugat ellen."[118]

De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az elzárkózás kisebbrendűségi tudatból eredt, és rövid távú következményei katasztrofálisak voltak. Ebben az időszakban foglalta el Oroszország azokat a területeket, amelyeket a japánok könnyűszerrel megszerezhettek volna.

1580-ban Spanyolország bekebelezte Portugáliát, amely csak jóval később nyerte vissza függetlenségét. De a spanyolok meg sem kísérelték, hogy kelet felé vitorlázzanak és a portugál támaszpontokat vegyék igénybe saját előrenyomulásukhoz. Minden erejükkel azon voltak, hogy kiaknázzák az Újvilágot, és ezzel alapozzák meg helyzetüket a régiben. A spanyol nem volt kereskedő nép, nem is lett az soha. A pásztorkodó és földművelő népességből került ki a 16. századi Európa egyik legjobb katonasága; a kereskedelmet azonban rendszerint másokra hagyták. Az uralkodók házassága révén politikai szövetségre léptek Ausztriával, Németországgal és Hollandiával, s az ipari, kereskedelmi és pénzügyi hozzájárulást ezektől az országoktól várták. Gazdaságuk szempontjából Hollandia volt a legfontosabb, a németalföldi városok, ahol a Burgosból hajón érkező gyapjút feldolgozták. Igen fontosnak bizonyult az a tény, hogy a spanyol birodalom egy időben magába foglalta Hollandiát is, Portugáliát is. Ennek köszönhették a flamand kereskedők, hogy megismerkedtek a keleti kereskedelemmel. A textilipar kikötője Antwerpen volt, és ez lett a fűszerek, selyem és elefántcsont elosztó központja is.

A déli tartományok textilipari és kereskedelmi központjainak hajóforgalmát a balti-tengeri Hanza-városok bonyolították le, de 1425-től a Hanza lehanyatlott és új hajóipar jött létre az északi tartományokban, főképp Amsterdam, Rotterdam és Hága környékén. A flamand hajógyártás és hajótulajdon egy ideig a spanyol rendszerbe illeszkedett. Így ha a spanyolok egyáltalán beavatkoztak keleten, annak végül a hollandok vették hasznát.

Nagyítható kép

Az többi atlanti-parti nyugati nemzet közül minden jel szerint Franciaország ígérkezett a lehanyatló Portugália utódának. A franciáknak a spanyolokhoz hasonlóan nemcsak atlanti-óceáni, hanem földközi-tengeri partjuk is van. Ebben az időben számos előnyük volt a portugálokkal szemben. Szembeszegültek a spanyol birodalommal és nem vállaltak részt keresztes háborújában az iszlám ellen. Nagy népességük volt, amilyen Portugáliának soha, és vezető szerepre tarthattak számot a művészetben és hadviselésben egyaránt. De a francia nemzet csak a középkor későbbi szakaszában, az angol agresszió eredményeként jött létre, az atlanti-tengeri kikötőkre pedig még később terjedt ki. Normandia partjait olyan csatorna hullámai mosták, amelyet inkább az angolok uraltak, Calais 1558-ig angol kézen volt. Le Havre-t 1517-ben alapították. Bretagne és atlanti-tengeri kikötői csak 1491-ben egyesültek Franciaországgal és 1517-ben váltak szerves részeivé. Gascogne és Bordeaux 1451-ig az angoloké volt, és csak 1500-ban olvadt eggyé Franciaországgal, de a kereskedelmet még ekkor is angol hajók bonyolították le. Provence és Marseille 1481-ben került a francia korona fennhatósága alá; Toulont 1494-ben alapították. A bretonok magukban is elég harcias nép voltak, de az egyesült Franciaország csak 1500 körül jött létre. És az új keletű francia tengerhajózás először a Földközi-tenger vidékét vette célba. Franciaország csak a török szövetség jóvoltából indíthatott erőtlen támadást Anglia ellen 1545-ben; a spanyolok fölött aratott első francia tengeri győzelmek pedig 1635-1638-ig várattak magukra. Végeredményben Franciaországnak nem állt módjában kihasználni a keleti helyzetet.

Az Atlanti-óceánra néző jelentősebb országok közül mindössze egy maradt - Anglia. Nagy-Britannia csak 1603-ban jött létre, de Anglia tengeri hatalom volt már 1204 óta, amikor Angevin elveszítette Normandiát és Britannia politikai értelemben sziget lett. János király erre tengeri kikötőt hozott létre Portsmouthnál, megalapította a Királyi Haditengerészetet (1204), és a Cinque Ports nevű, öt kikötővárosból álló szervezetre bízta a Calais-i szoros őrizetét. Ezek védelmi intézkedések voltak, melyeket az indokolt, hogy a francia határ kitolódott a Csatornáig; de megkezdődött a nyugati és külső terjeszkedés is. A Wales és Írország elleni támadásokhoz a király 1207-ben létrehozta Liverpool kikötőjét. 1210-ben népes hadsereggel indult Írországba, és ugyanekkor leigázta a Man-szigetet. 1211-re hozzáfogott Észak-Wales módszeres meghódításához, amelyet I. Edward folytatott 1277-ben. Edward elfoglalta Anglesey-t, és megalapította Conway, Caernarvon meg Beumarais várát és városát - mindegyik újabb lépcsőfok volt Írország felé. A 13. századi erőfeszítések erős angol hídfőállást hoztak létre Dublin körül, Pembroke-be és Bristolba, Chesterbe és Liverpoolba vezető kereskedelmi utakkal. Eleinte nem járt különösebb sikerrel a küzdelem az Írország feletti uralomért, el is húzódott 1601-ig. Igaz, hogy Írország meghódítása az Erzsébet-korban védekező hadművelet volt: a spanyol hódítást akarták megakadályozni. De előkészítette a tengerentúli terjeszkedést is, amelynek szempontjából szintén létfontosságú volt az ír kikötőhálózat, élelmiszer-utánpótlás és munkaerő. Tévedés azt hinni, hogy az angol terjeszkedés I. Károly alatt kezdődött. Akkor már lezajlott a főpróba, az indiaiak szerepében a vonakodó írekkel. Drake és Raleigh meg a hozzájuk hasonlók Írországban tettek szert birodalmi ismereteikre. Ott gondolták végig először, hogyan kell a bennszülöttekkel bánni; és a történelem egyik tragédiája, hogy ezt a problémát senki sem oldotta meg soha. A világon semmi nem olyan ragályos, mint az ír akcentus, amely tíz nap alatt ráragad minden odalátogatóra. Ahhoz, hogy valaki szemléletmódjában is ír legyen, már hosszabb idő kell - két generáció, esetleg három. Az angolok rendre küldték a megbízható telepeseket Írországba, mindig helyőrségnek szánták őket, szűk kisebbségnek, és látniuk kellett - panaszolták a középkori hivatalnokok -, hogyan lesznek írebbek az íreknél. Csak a reformáció után emelt falat a vallási különbség a helyőrség és a helyi népesség közé, mert az írek - megőrzött vagy felvett - katolicizmusukat ellenséges érzelmeik kifejezésére használták fel. 1601-től sajátos kapcsolat alakult ki a protestáns telepesek és az angol fennhatóság alatti területen kívül élő katolikus parasztság, az angol földesúr és a helybeli bérlő, a dublini vár és az ír legendák között. A protestáns földbirtokosok - a Wellesley-ktől egészen Bernard Shawig - nem voltak éppenséggel angolok, de nem látszott valószínűnek, hogy szövetkeznének a népesség egészével. Tőlük származnak az angol és skót imperializmus jellegzetes sajátosságai: a hagyomány, hogy nem házasodnak össze a helybeliekkel, és előzékeny figyelemmel fordulnak azok felé, akiktől az egyenrangú elbánást kereken megtagadják.

A fenti okokból az óceánokon való terjeszkedésért folytatott versenyben Spanyolország után Anglia következett. Egy ideig veszélyesebb ellenfélnek ígérkeztek a hollandok, de hamar kiestek a versenyből. Nem voltak elegen. Először mégis ők léptek a portugálok nyomába. 1595-ben elérték a Maláj-félszigetet, 1602-ben megalapították a Kelet-indiai Társaságot, majd bekebelezték Bantamot, a Fűszer-szigeteket és Jávát. A portugálok korábban a kereskedelmi út középső szakaszát vették tulajdonukba, de a hollandok - amint elődeiket kitúrták - folytatták az előrenyomulást, hogy megszerezzék a túlsó végét is. Keleti hódításaikat kiegészítették Ceylon és Malakka elfoglalásával, és kereskedelmi kapcsolatban álltak Formosával meg Japánnal is. Tanultak a portugálok hibáiból: meg sem próbálták terjeszteni a kereszténységet. Csak a fűszerkereskedelem monopóliumát akarták megszerezni. Tevékenységük és egyeduralmi politikájuk egyik következménye az volt, hogy az angolokat eltérítették a Fűszerszigetektől, India felé. Sikerüket főképp annak köszönhették, hogy a 17. századi Angliát lekötötték az 1660-ig elhúzódó vallási és alkotmányos viszályok. Az angolok keleti előrenyomulása eleinte a hollandok nyomában járt, hiszen már 1599-ben megalapították a maguk Kelet-indiai Társaságát, amelynek első útjára 1599-ben került sor. De aztán felhagytak az erőfeszítéssel, alighogy megvetették a lábukat keleten.

Hollandiával csak 1660 után kerültek összeütközésbe. A 17. század végére a hollandok már nem számítottak nagyhatalomnak, és a végre egységessé vált Nagy-Britannia készen állt arra, hogy átvegye a helyét. A hatalom megszerzésének időszakában ezt a feladatot az angolok a Kelet-indiai Társaságra bízták, amelynek - a Jóreménység-fokon túli terület egészére kiterjedő - monopóliumát 1708-ban megújították. Ezzel szinte egyidőben, 1707-ben egyesült Anglia és Skócia, és megállapodásuk jelen-tős részt juttatott a birodalomból a skótoknak, Indiában pedig Aurungzebe halálával megkezdődött a Mogul-dinasztia hanyatlása. A hazai uralom megingott. Ahogy a központi kormányzás gyengült, a hinduk fellázadtak a mohamedán uralom ellen. Bahadur sah mindössze öt zűrzavaros éven át uralkodott, és halála után kitört az örökösödési viszály. A legrátermettebb trónkövetelő (1719-48) halála után Mohamed sah került az ingó trónra. Forrongó, polgárháborús korszak kezdődött, egymást követték a vesztett csaták, 1739-ben még Delhi is áldozatul esett a fosztogatóknak. A tartományok függetlenséget kaptak, és II. Alamgir meggyilkolása (1759) után semmivé lett a birodalom. Közben a zűrzavar peremén az angolok és a franciák kereskedni próbáltak. Mindkét országnak voltak gyárai a Coromandel-parton, de az angolok kezükben tartották ezen kívül Bombayt (amelyet Portugália 1660-ban feladott) és az 1691-ben alapított Fort Williamet (Calcutta). Megnehezítette a kereskedelmet egyrészt az, hogy nem volt működő kormány, amellyel szerződéseket lehetett volna kötni. És főképp az, hogy hiányoztak az exportálható cikkek. India bőven termelt Európában eladható árut. Többek között textilt, indigót, salétromot és cukrot. Anglia azonban kevés olyan cikket állított elő, amelyet az indiaiak meg akartak vagy tudtak volna fizetni, így természetben kellett kiegyenlíteni a különbözetet. Azokban a zűrzavaros időkben a "gyárak" szükségszerűen erődítmények voltak, őrizetüket a Társaság fizette és a helybeli törzsek látták el. A Társaság hivatalnokai szinte úgy éltek, mint az egyetemisták a kollégiumban, tanulmányozták a helyi körülményeket, és ha tudtak, üzleteket kötöttek.

Az angolok talán meg is maradnak volna kereskedőknek, ha rajtuk kívül nincs ott európai. De Franciaország 1670-re tengeri nagyhatalom lett, erős flottával és saját Kelet-indiai Társasággal (1664-től). Amikor 1742-ben kitört a háború Franciaország és Anglia közt, a konfliktus szükségszerűen átterjedt indiai érdekeltségeikre is. A tengeri és katonai hadműveletek nem jártak döntő eredménnyel a háború 1748-as befejezéséig. De 1756-ban megint hadat üzentek egymásnak, és ezúttal győztek az angolok. 1759-ben a plassey-i csatában a franciák és indiai szövetségeseik vereséget szenvedtek Clive csapataitól, így a Kelet-indiai Társaság lett India legfőbb katonai hatalma. Megszületett az 1765-ös egyezmény, amelynek értelmében a Társaság vált a bengáli tartományok főadóbérlőjévé. Névleg a mogul és a nábob nevében szedték be az adót, de gyakorlatilag a Társaság tisztviselői alkották a kormányt, a pénzt közigazgatási és védelmi célokra fordították, és India exportcikkeiért fizettek vele. Ez a helyzet 1773-ig maradt fenn, amikor a Társaságot a kormány közvetlen ellenőrzése alá vonták. Ekkor váltották fel a bennszülött adószedőket és bírákat angol hivatalnokkal. Megkezdődött a folyamat, mely végül a szubkontinens felére kiterjesztette a brit közigazgatást. Létrejött Brit India, melynek ideológiai alapját az európaiak felsőbbrendűsége jelentette, fegyveres erejét a brit tisztek vezetése alatt álló hadsereg. A Társaság Indiával már legfeljebb egyoldalú kereskedelmet folytatott, a tényleges üzleteket Kínával kötötte, ahonnan teát importált. Fennhatóságát lassan kiterjesztette a Keletre és megszilárdította Indiában. Tevékenysége ázsiai nagyhatalommá tette Angliát.

A briteket az különböztette meg a korábbi terjeszkedő hatalmaktól, akár keletre, akár nyugatra tartottak, hogy egyetlen ellenőrzési rendszer alá vonták a kereskedelmi utat teljes egészében. Az arabok is közel jártak ehhez, amikor birodalmuk rövid időre Spanyolországtól Indiáig, kereskedelmük Cadiztól Kantonig terjedt. De a brit uralom szilárdabb volt, és mindkét irányban messzebbre jutott. Eleinte Fokvároson, Bombay-en, Madrason, Calcuttán és Pinangon át vezetett az út. Később a nagyobb biztonság kedvéért támaszpontokat hoztak létre Ceylonban, Malakkában, Mauritiuson és Szingapúrban; továbbá Hongkongban, Labuanban és Észak-Borneón. A hajók a Jóreménység-fokot megkerülő útvonalon jártak, amíg 1869-ben meg nem nyílt a Szuezi-csatorna, melyen már nem vitorlások közlekedtek. Ezt az utat is meg kellett erősíteni, tehát újabb bázisokat létesítettek Gibraltárnál, Máltán, Cipruson, Alexandriánál és Adenben. Így ellenőrzésük alá került Egyiptom és Szudán. Szigorúbb lett a birodalmi fegyelem is, a távírók meg gyors hajók jóvoltából könnyebb volt kordában tartani a gyarmati hatóságokat. Indiát már ezt megelőzően a korona közvetlen fennhatósága alá helyezték, és Viktória királynőt kikiáltották uralkodójának. 1870 után a birodalom csápjai már a Maláj-félszigetig, Japánig sőt Kína szívéig nyúltak, s a fehér felségjelet gyakran lehetett látni Hangcsouban és Vejhajvejben. 1900-ra a britek mintha mindenütt ott lettek volna, hatalmukat szilárdan megalapozta India birtoklása és tengeri fölényük az Indiai-óceánon.

Ám nagy hiba volna elfelejteni, hogy az európai terjeszkedés nem kizárólag az angolok műve volt. A franciák is kialakították a saját érdekszféráikat Észak-Afrikában, Madagaszkárban és Indokínában. Kelet-Indiában még ott voltak a hollandok, és a későn érkező Olaszország, meg Németország is megragadott minden kínálkozó alkalmat. A 19. század közepére már az európai, főképp brit érdekeltségek nyugati része, az Egyesült Államok is érvényesítette befolyását a Távol-Keleten. Éppen ilyen fontos volt Oroszország terjeszkedése, bár nem sok figyelmet szenteltek neki. Az Ázsia meggyengülése révén keletkezett vákuum, amely a briteket a tengeren vonta be, az oroszokat ugyanilyen erővel vonzotta a szárazföldön. A mongol összeomlás és Szibéria üres térségei a Csendes-óceán felé terelték őket. S ami még fontosabb: előrenyomulásuk párhuzamos volt az angolokéval, azzal egyidőben kezdődött, és ugyanabban az évben ért véget. Gregorij Sztroganov abban az évben (1558) hatolt be Rettegett Iván bíztatására Ázsiába, amikor I. Erzsébet trónra lépett. Tobolszkot közvetlenül a spanyol Armada veresége előtt alapították, Tomszkot röviddel I. Jakab trónra lépése után. Nyugat- és Közép-Szibéria bekebelezése egybeesett New England kialakulásával és Madras megalapításával. Az első Hajózási Törvény kelte (1651) az első orosz-mandzsu összecsapás dátuma is. 1707 végzetes éve, amikor Skócia és Anglia egyesült és Aurungzebe meghalt, Kamcsatka annektálásának éve is. Az oroszok abban az évben (1847) érték el az Amur folyót, amikor James Brooke-ot kinevezték Borneóba. Szibériát abban az évben (1858) engedték át teljes egészében az oroszoknak, amikor a Kelet-indiai Társaságot felváltotta az India-ügyi Minisztérium, és egy évvel később alapították Vlagyivosztokot. Az angolokhoz hasonlóan az oroszok is a kereskedelmi utat vették igénybe, amelynek átalakításához 1891-ben fogtak hozzá, közvetlenül azután, hogy Cecil Rhodes miniszterelnök lett Fokföldön. A transzszibériai vasút befejezése azonban váratott magára az orosz és brit terjeszkedés utolsó évéig, 1905-ig.

1472-től, amikor II. Iván moszkvai nagyherceg feleségül vette az utolsó konstantinápolyi császár unokahúgát - tehát nagyjából Kolumbusz első tengerre szállásának idejétől - az oroszok birodalmi rendeltetésük betöltésén, a "harmadik Róma" megteremtésén fáradoztak. "A folyamat jelentősége olyan nagy volt, amilyen csekély a figyelem, melyben a nyugati történetírás részesítette."[119] Egy korábbi szerző azonban megállapította: "A kozákok elérték azt Oroszországnak, amit a kalózhajók Angliának." [120] Ez tökéletesen igaz, és ha egyébként kétségeink volnának, hogy Oroszország lényegében nyugati nagyhatalom, az angolok tengeri előrenyomulásával párhuzamosan szárazföldi keleti terjeszkedésük történetének meg kellene győznie róla. Lehet, hogy az oroszok időnként jobbnak látják, ha Ázsiához tartozónak vallják magukat, dehát ezt már az angoloktól is hallottuk. Britannia "azért avatkozik be Ázsiában, mert inkább ázsiai, mint európai nagyhatalom"- jelentette ki Disraeli 1866-ban. Ilyen értelemben minősülhetnek az oroszok is keletieknek. Civilizációjuk azonban jellegét és származását tekintve nyugati. Akár tetszik nekik, akár nem, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódott a Nyugat fölemelkedésével és bukásával.

Nagyítható kép

A történet utolsó fejezete az Egyesült Államok terjeszkedése. Kolumbusz első útja a Föld kerületéről alkotott merőben téves elképzelésen alapult. A tudósok előre figyelmeztették, hogy elmélete hibás, és az is volt. Nem Kínába jutott, ahogy tervezte, csak egy új földrészt fedezett föl. A későbbi utazók bebizonyították, hogy tudós ellenfeleinek többé-kevésbé igazuk volt. Egy egész földrész, s azon túl végeláthatatlanul széles óceán választotta el őket Kínától. A spanyolok átkeltek a Csendes-óceánon és 1564-ben települést hoztak létre a Fülöp-szigeteken: saját keleti kereskedelmüket ezen át bonyolították. A meglévő, Ázsiát és Európát összekötő kereskedelmi utakat két újjal gyarapították: az Európa és Amerika, meg az Amerika és Ázsia közöttivel. Az angol gyarmatosítóknak át kellett vágniuk Latin-Amerikától északra az egész kontinensen, mielőtt egyáltalán megláthatták a Csendes-óceánt. Két évszázad kellett hozzá: Kalifornia csak 1850-ben lett az Államok egyik állama. Perry flottája 1853-1854-ben áttört Japán elszigeteltségén és kikötői megnyitására kényszerítette. 1869-ben megépült az első transzkontinentális vasút, s ettől kezdve az amerikaiak már lehetséges vásárlóknak és megtérőknek tekintették a kínaiakat és japánokat. Az 1898-as spanyol-amerikai háború eredményeként az Egyesült Államok meghódította a Fülöp-szigeteket, így erősödött az amerikai jelenlét a Távol-Keleten. Az amerikai misszionáriusok sok nevelőmunkát végeztek Kínában, de végül az események úgy alakultak, hogy versenytársaik lettek a japánok. A távol-keleti befolyásra törekvő nyugati országok sorában korántsem volt az utolsó az Egyesült Államok, bár utoljára érkezett.

Nagyítható kép

A Csendes-óceán túlsó partjáról érkező nyugati befolyás erősödött, amikor 1914-ben megnyílt a Panama-csatorna, és ezt követően megerősödött az Egyesült Államok haditengerészete. A Mississippi-völgy hihetetlen gazdasági fellendülése piacot igényelt, és a felhalmozódott árutömeg végül áttörte a földnyelv gátját és újult erővel sodorta az Egyesült Államokat Távol-Keletre. De az utat már korábban előkészítették azzal, hogy támaszpontokat szereztek a szigeteken; a folyamat 1867-ben kezdődött a Midway-szigetek bekebelezésével. A Fülöp-szigetekkel egyidőben, 1898-ban tettek szert a Hawaii-szigetekre és Guamra.

A rendszer utolsó darabjaként annektálták az Aleut-szigeteket (Holland kikötőt) 1900-ban, és még ugyanebben az évben a Wake-szigetet. Ekkor már folytak a tárgyalások a Panama-csatornáról, és 1904-ben megkezdődött az építése is. Ez a sokrétű tevékenység átgondolt politikáról tanúskodik, amelyet az I. világháború még határozottabbá tett. Európa nyugati terjeszkedése előbb Amerikán, azután a Csendes-óceánon át folytatódott. A kínai parton találkozott a korábbi keleti vonulattal, amely az ellenkező irányból jutott el ugyanerre a területre. 1900-ra az európai vagy európai eredetű népek már a világ minden részében ott voltak. Ekkor érvényesült legerősebben a befolyásuk Ázsia népein.


15. A Kelet védekezésre kényszerül

Abban, hogy a nyugati civilizáció eljutott Ázsiába, Nagy-Britannia döntő szerepet játszott. Semmi kétség, az úttörő munkát a spanyolok és portugálok végezték. Fontos volt még a hollandok, franciák és oroszok befolyása, az amerikaiak pedig, akik később léptek a színre, határozottan nyomultak előre még akkor is, amikor az angolok lendülete már alábbhagyott. Eltérő hatások voltak ezek, hisz mindenütt más formában jelent meg ugyanaz a civilizáció, és ez gyakran érdekellentéthez vezetett. De kétségtelenül az angol befolyás volt a legszélesebb körű és legtartósabb. Ezenfelül a legtisztábban nyugati. A keleti hatástól egyetlen nyugati ország sem mentes, nem is volt az soha, de a legfontosabb időszakban az angolok részesültek belőle a legkevésbé. Miért? Először is földrajzilag távol voltak az iszlámtól. Soha nem kellett úgy védekezniük ellene, mint az osztrákoknak, olaszoknak, spanyoloknak és portugáloknak. Másodsorban terjeszkedésük nagy korszaka az európai történelem legtisztábban nyugati időszakára esett. Portugália és Spanyolország inkább középkori mint reneszánsz országként vágott neki a tengerentúli kalandnak. A szentek és kóborlovagok, várak és szerzetesek világából keltek útra. Az angolok viszont 1660-tól gyűjtötték az erőt a keleti támadáshoz, amely 1815-ben tetőzött. Vagyis éppen akkor, amikor a diadalmas Európa a leginkább önmaga volt.

Ha párhuzamot vonhatunk az antik és a modern történelem között, az angolok a makedónok megfelelői. Átvettek néhány tisztán görög eszményt, amely eredetileg nem volt a sajátjuk, és elvitték Ázsia szívébe. Meggyőzően közvetítették őket, így inkább Nagy Sándor, mint Róma utódainak bizonyultak. Amaury de Riencourt The Coming Caesars (A jövendő császárok) című könyvében kifejti, hogy a kissé lerontott tanokat továbbító Róma szerepét az Egyesült Államok vette át.

"Az amerikaiak szinte soha nem jutnak alapvető felfedezésekre, ám verhetetlenek az európai találmányok alkalmazásában, továbbfejlesztésében és tömegtermelésében. Végeérhetetlenül kutatnak, de ritkán elmélkednek ... Európa hozta létre csekély ráfordítással a nagy gondolatokat, amelyek kitágították az ember természettudományos ismereteinek határait. Amerika csaknem négymilliárd dolláros költséggel kihasználja az európai alapkutatások eredményeit, de nem tud érdemben túllépni rajtuk ... Akadályozza a haszonelvűség és a demokrácia."[121]

Nem ő volt az egyetlen, akinek eszébe jutott ez a párhuzam Rómával. Arra már alighanem kevesebben emlékeznek, hogy a Római Birodalom kettészakadt. Az európai örökségen valójában osztozik az Egyesült Államok és Oroszország, az új Róma és az új Bizánc.

Tehát a britek léptek Nagy Sándor nyomába. Méghozzá tudatosan utánozták őt. Amikor 1838-ban az afgán expedíció során végül eljutottak az Indusig, azzal büszkélkedtek, hogy Nagy Sándor óta először lobognak a folyó fölött egy civilizált nemzet zászlai. Történelmük fénykorukban klasszikus műveltségűek voltak és klasszikus stílusú épületeket emeltek. Minduntalan Athén és Spárta emlékét idézték, szemükben az "irodalom" csak latin vagy görög lehetett. A György-kori arisztokrácia körében becsmérlő jelzőnek számított a "gótikus", később pedig a "parasztos" vagy "furcsa" szinonimája lett. A középkori Európa a sötétség és barbárság korában élt. Az idősebb Mill azt tartotta, hogy a "civilizáció" kifejezésnek csak az antik Görögországgal és a modern Európával kapcsolatban van helye. Amikor Edward Gibbon szembeállította a köztársasági erényeket és a birodalmi dekadenciát, kifejezte és egyúttal formálta kora szemléletét. Gibbon és barátai a szenátus megfelelőjének tartották a parlamentet, ahol talán nem mindenki beszélt, de csaknem mindenki értett latinul. Szakállt senki sem viselt, és legalább a szobrokra tógát adtak. A 18. század folyamán színtelenné vált a férfiak öltözete, és a nemzet életében egyre nagyobb szerepet kaptak a sportok, például a tudatosan felélesztett, klasszikus eredetű lóverseny és "korinthoszi" boksz. Egyetlen parkból sem hiányozhatott a görög templom, egyetlen főbejárat elől sem az oszlopos előtér.

Ahogy múlt az idő, az angolok egyre kíméletlenebbül léptek fel Keleten. Először kereskedőkként jelentek meg, és mindent elkövettek, hogy a helybelieket megnyerjék. Azután átvették a vezetést az arisztokraták, és a Kelet-indiai Társaság politikája megváltozott. Pitt 1784-es India Törvénye a kormány ellenőrzése alá vonta a társaságot. Közvetlenül ezután kinevezték főkormányzónak Lord Cornwallist (1786-1793) azzal a feladattal, hogy vessen véget a korrupciónak és hozzon létre becsületes és jól működő közigazgatási gépezetet. Kezdettől fogva egészen 1813-ig az igazgatók kifejezetten megtiltottak minden missziós tevékenységet - ennyit mindenesetre tanultak a portugálok példájából. További rendeletekkel megakadályozták az európaiak letelepedését Indiában. Senki sem vásárolhatott földet; egyetlen tiszt sem nősülhetett engedély nélkül. A vegyes házasságok útjába a törvény is, a társadalmi nyomás is akadályokat gördített. Sokan tartottak indiai szeretőt, és születtek eurázsiai gyerekek, de hivatalosan nem ismerték el őket. Az angoloknál az lett a szokás, hogy mielőtt megnősültek volna, elmentek Keletre és tíz évet a trópusokon töltöttek, azután Angliában telepedtek le. Tartós politika lett az átmenetiség. Az asszonyok Angliából jöttek, a gyerekek oda mentek vissza. Anglia képviselői, akár polgári személyek voltak, akár katonák, a keletiek szemében örök idegenek maradtak, akik nem asszimilálódtak és nem változtak soha. Az, hogy az írországi tapasztalatokon okulva kimondták a vegyes házasságokat tiltó törvényt, komoly társadalmi következményekkel járt. Egyetlen családapa sem láthat rendszeresen vendégül a házában olyan embereket, akikkel nem állna módjában házasság révén rokoni kapcsolatra lépni. Nem fogadhatja őket egyenrangúakként a klubjában, társaságában vagy templomában sem. A magasrangú bennszülöttekkel való érintkezés során kimért szertartásossággal és tartózkodóan kell viselkednie.

Bár az angolok alkatilag mindig is tartózkodóak voltak, nevelésüket India tökéletesítette. Hiszen a kasztrendszer nem angol, hanem indiai intézmény. Amikor kiépítették uralmi rendszerüket egy kasztokkal megnyomorított társadalom fölött, rákényszerültek, hogy kaszttá váljanak maguk is. A brahmanok szemében gyakorlatilag érinthetetlennek minősültek, tehát a maguk részéről az egész lakosságot érinthetetlennek nyilvánították. Az Indiában fölvett, zárkózott és felsőbbséges modort Angliába is visszavitték magukkal, így egyre szigorúbbá és merevebbé váltak a viselkedési szabályok abban a társadalmi rétegben, amelyből származtak, vagy még inkább, amelybe föl akartak emelkedni. A helyőrségi fegyelem kiterjedt minden európaira, akik fölött a kormányzó teljhatalmat élvezett. Az angol uralkodó osztály mindig közszemlén volt, mindig az alkalomhoz illően öltözött, mindig tudta a helyes választ templomban és tanácsban, és mindig készen állt arra, hogy az uralkodóra emelje poharát. Lassan kialakult a bátor, udvarias, hűvös és megközelíthetetlen viselkedés illemkódexe. Megszületett a déli ágyúlövés és a spencer, a memszahibok és szárnysegédek, punkák és névjegyek világa. Ellenállhatatlan volt és lenyűgöző, s néha elviselhetetlenül unalmas.

Amikor a brit uralmi rendszert tanulmányozzuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Indiát korábban is többször meghódították, de az mindig többé-kevésbé beolvasztotta az idegen behatolókat. Mivel a mezőgazdaság volt az egyetlen anyagi erőforrása, a rendszer mindig az adón és bérleten alapult. Az idegen királyok és nemesek jövedelmét a föld adta, akárcsak Angliában. Semmi akadálya nem lett volna, hogy a britek is létrehozzák a maguk új, helybeli nemességét - amely aztán szintén beolvadt volna. Ők azonban a korabeli gyakorlattól gyökeresen eltérő megoldást választottak, amely annyira mesterséges volt, hogy csak mesterséges eszközökkel lehetett fenntartani. A helyőrség tisztjeit és tisztviselőit gondosan kellett megválogatni és kiképezni, jól megszervezni, megfelelőképpen díjazni és azonnal visszavonni őket, amint nyugállományba vonultak. A kiképzés folyamata a haileybury-i Kelet-indiai Akadémia 1806-os megalapításával kezdődött.

"Itt az indiai közigazgatásra kijelölt brit ifjak tanulmányozták az indiai nyelveket, megismerkedtek valamelyest India történelmével, szokásaival és törvényeivel, bevezetést nyertek a newtoni tudományos ismeretekbe, tájékozódtak némileg "India és Anglia politikai és kereskedelmi kapcsolatairól", és Paley Moral and Political Philosophy (Az erkölcs és politika filozófiája) című munkájának tanulmányozása révén elmélyült képzésben részesültek az erkölcsös viselkedés tekintetében ...

A Társaságnál kialakult az a brit neveltetésű köztisztviselői kar, amelytől várható volt, hogy "tisztességről és iparkodásról" tesz majd tanúbizonyságot. Ezeket a köztisztviselőket birodalmi felelősségtudatra nevelték, és eltöltötte őket Nagy-Britannia birodalmi nagyságának tudata. Szemléletükben és érzelmeikben angolok maradtak akkor is, amikor Indiában szolgáltak. Nem bátorították őket arra, hogy indiaiakká váljanak, mint lettek azok az angolok, akik korábban látogattak el Indiába. Nem tekintettek olyan együttérzéssel az országra, melynek urai voltak, mint elődeik. Új birodalmi szellem volt az övék. Az angolok katonai és jellembeli felsőbbrendűségét akarták bebizonyítani, és bár olykor sokat tudtak Indiáról és kultúrájáról, a brit elveket többre becsülték, és Indiát brit intézmények révén kormányozták."[122]

Haileybury volt a bentlakásos iskolák egyre bővülő hálózatának első intézménye. Hiszen a növekedő Brit Birodalomban igen sok gyarmatot, ügynökséget, ezredet és hajót kellett tisztekkel és közhivatalnokokkal ellátni. A tengerentúli szolgálatot teljesítő szülők viszonylag fiatalon küldték haza gyerekeiket iskolába. Háromféle okból. Először is az angol gyerekek hatalmaskodtak volna a cselédséggel (akár indiai, akár kínai vagy maláj), s így maguk is kibírhatatlanná válnak. Másodszor hiányoztak a helybeli iskolák, ahol megfelelő versenytársakra találtak és fegyelmet tanulhattak volna. Harmadszor ki kellett nevelni a tisztek és tisztviselők új nemzedékét. Az internátusban felnőtt fiú sehová sem kötődik igazán. A tiszt vagy köztisztviselő, aki Ceylonban vagy Jamaicában született, Marlborough-ban vagy Tonbridge-ben nevelkedett, a vakációkat Broadstairs-ban vagy Lyme Regisben töltötte a nagyszüleinél, Sandhurstben járt katonai akadémiára vagy Oxfordban egyetemre, szívfájdalom nélkül indul Hongkongba vagy Mombasába. Egy osztályhoz tartozik, nem egy adott társadalomhoz.

Az előkelő középiskolák rendszerét bizonyos értelemben a vasutak hozták létre - a fő vonalak mentén lévők gyorsabban fejlődtek - más értelemben viszont Thomas Arnold, aki 1828-tól 1842-ig Rugby igazgatója volt. Neki köszönhette küldetéstudatát az angol értelmiség. Elképzeléseit a költészet fényébe vonta egyik fia, Matthew Arnold, akinek bátyja, W. D. Arnold katonatisztként került Indiába, de végül Pandzsáb nevelésügyi biztosa lett. A Viktória-kori hivatástudat átterjedt Rugbyből más iskolákba is, melyek közül sok régi alapokra épült, de a legtöbbnek a kápolnáját 1880-ban emelték. Az előkelő középiskolák igen nagy súlyt helyeztek a vezetői képességekre és a sportra.

A hatodik osztályosokat különleges felelősséggel ruházták fel, a prefektus pedig szinte teljhatalmat élvezett az osztálytermen kívül. Ugyanilyen szigorú volt a fegyelem a külföldön élő angolok közösségeiben. A kisebb eltévelyedések ügyében a klub elnöke is intézkedhetett ("Szavamra, Reggie, ez nem volt korrekt eljárás. Azonnal kérj bocsánatot az ezredtitkártól.") De egy-egy valóban sötét ügyért kiutasítás járt. "Mr. Robtill, holnap indul egy hajó Angliába. Ön rajta lesz" - mondta ki őexcellenciája a megfellebbezhetetlen ítéletet minden bevezető és magyarázat nélkül. Ebben a légkörben a viselkedési szabályokat mindenki betartotta. A Társaság szolgálatában, amely később az indiai közszolgálat lett, magasak voltak a követelmények megvesztegethetetlenség és rátermettség tekintetében. Szudánban pedig 1906 után állítólag még magasabbak. A legjobb képességű köztisztviselők mindig tengerentúlra mentek, a Whitehallban csak a silányabbja maradt.

Milyen hatással voltak ezek az előkelő középiskolákból kikerült férfiak - és asszonyaik - a Keletre? A Felügyelő Bizottság első elnöke, Henry Dundas kinevezési jogát főképp arra használta fel, hogy erősítse pozícióját Skóciában. Ezért túlnyomórészt skótokat küldött Keletre, akiknek a befolyása aztán továbbiak kinevezéséhez vezetett. Akkoriban a skótok szíve hamar meglágyult, ha elmaradott hegyvidéki népekről hallottak. Indiában pedig vannak ilyenek, tehát az együttérzés, meg figyelem nagy része nekik jutott. Némelyik skót jóindulattal nézett még az indiaiakra általában is. Sir Thomas Munro 1813-ban tanúbizonyságot tett az alsóház előtt arról, hogy India civilizált ország.

"Úgy találta, az indiaiak elmaradnak az európaiak mögött a tudomány magasabb régióiban, a jó kormányzás elméletében és gyakorlatában, valamint a szabad kutatást és haladó társadalmi reformokat ösztönző oktatási rendszert illetően. Mindazonáltal India számos tekintetben nem alábbvaló Európánál - például az ipari és mezőgazdasági ismeretek terén, meg abban, hogy minden faluban van elemi iskola, hogy a nőkkel gyöngéden és figyelmesen bánnak, hogy könyörületesek és vendégszeretők, és hogy általánosságban tudják, mi teszi kellemessé az életet. Ha a két ország árucseréjében a civilizáció is helyet kap, mondta végül, "szent meggyőződésem, hogy e hazának [Angliának] hasznára válik a beérkező szállítmány."[123]

De azért Munro alig várta, hogy az indiaiak végre felhagyjanak "megannyi babonájukkal és előítéletükkel, s kellőképpen felvilágosulttá legyenek ahhoz, hogy létrehozzák a saját kormányzatukat." Mások nem voltak ilyen derűlátók, vagy fontosabbnak tartották a saját érdekeiket. Soha életében nem találkozott hinduval, akinek akár csak egyetlen jó tulajdonsága lett volna, jelentette ki Wellington hercege, és hozzáfűzte, hogy véleménye szerint a mohamedánok még rosszabbak. "Egyedül Calcutta városában több hamis esküt tesznek ... mint egész Európában"[124] - mondta. Az ilyen előítéletektől eltekintve a brit politika azoknak kedvezett, akik közvetlen célokat tűztek maguk elé. Ezek kétfélék lehettek: haszonelvűek vagy evangelizációsak. Az igazgatói testületben ott ültek mindkét fajta törekvés képviselői, és egyik sem talált sok elismerésre méltót az indiai intézményekben vagy vallásokban.

A haszonelvű gondolkodóknak példát adott James Mill, aki Indiát a zsarnokság, megvesztegethetőség, babona és közöny honaként marasztalta el, és biztosítani akarta a közigazgatásban és a politika elméletében jártas ügyintézők kinevezését. Ilyen ember volt Thomas Babington-Macaulay, akinek a hindu és mohamedán anyanyelvi neveléstől vallott nézeteit egy gyakran idézett, 1835-ből származó jegyzőkönyv örökítette meg.

"Azzal az egyszerű kérdéssel kell számot vetnünk, hogy midőn hatalmunkban áll ezen nyelv [az angol] oktatása, tanítsunk-e inkább olyan nyelveket, melyeken általános vélekedés szerint semmilyen tárgykörben nem születtek a mieinkhez fogható könyvek; midőn taníthatunk európai tudományt, tanítsunk-e olyan felfogásokat, amelyek általános vélekedés szerint minden ponton alábbvalók az európainál, ahol azzal nem egyeznek; midőn támogatást nyújthatunk a társadalomfilozófiának és a tényeken alapuló történelemnek, támogassunk-e a közvagyonból olyan orvosi tanokat, melyek szégyenére válnának egy angol lódoktornak, olyan csillagászati ismereteket, melyek kacagásra bírnák egy angol internátus leánynövendékeit, olyan történelmet, amelyben nyüzsögnek a harminc láb magas királyok és harmincezer évig tartó országlások, valamint a tejjel-mézzel folyó országok földrajzát."[125]

Macaulay mögött ott állt az angol közvélemény. A hinduk és mohamedánok mind barbárok. Az Edinburgh Review szavaival:

"A keleti intézmények szellemisége nem kedvezett a gondolkodás eleven fejlődésének. Ázsia minden időkben megfosztatott a szabadság fényességétől, s ílymódon a teljes meddőség gyászos sorsára kárhoztatta a nemesebb gyümölcsöket hozó kétkezi és szellemi kultúrát."[126]

A haszonelvű gondolkodó kevés csodálatraméltót talált India kultúrájában, de a misszionárius még ennél is kevesebbet.

A Charles Grant, William Wilberforce és a "Clapham szekta" támogatását élvező protestáns misszionáriusok, akiket 1813-ban engedtek be először Indiába, vezetőre találtak Reginald Heber calcuttai püspök személyében 1823-tól a püspök 1826-ban bekövetkezett haláláig. Bármilyen józan és liberális gondolkodású volt, egyik-másik indiai szokástól még ő is elszörnyedt. A többi misszionárius tapintatlanabbnak és szókimondóbbnak bizonyult. Döbbenettel figyelték a bálványimádást, az illetlen szertartásokat, a zarándokutakat Juggernaut istenhez, a gyerekgyilkos asszonyokat, az özvegyek megégetését ("sati") és a kasztrendszer bűneit. A Kelet-indiai Társaság gondosan ügyelt, hogy ne avatkozzon vallási ügyekbe, és semlegesnek vallotta magát, Lord William Bentinck főkormányzó (1827-1835) mégis eltörölte a "satit" 1829-ben, és megpróbált véget vetni a gyermekáldozatoknak és gyerekgyilkosságoknak. Messzebbre nem mert elmenni, a további haladást a gazdasági és technikai fejlődéstől várta, amelynek elősegítésére 1835-ben a perzsa helyett az angolt tette meg a kormányzat, diplomácia és törvényhozás hivatalos nyelvének. Egy későbbi főkormányzó, Dalhousie már a vasutakhoz, a gőzhajóhoz és a távirathoz fűzött nagy reményeket.

Dalhousie nyugatosító törekvései váltották ki az 1857-es indiai felkelést, amely röviddel a távozása után tört ki. Közvetlen előzménye az 1856-os Hadkötelezettségi Törvény volt, érzelmi háttere pedig a hindukat és mohamedánokat egyaránt eltöltő bizonytalan és zavaros tiltakozás. A felkelést a konzervatívok támogatták, közvetlen résztvevőit elsősorban a kasztok sérelmei fűtötték, meg a kereszténységtől való félelem. Nem volt széles körű és szervezett összeesküvés, a vezetők céljai, ha egyáltalán megfogalmazódtak, egymással összeegyeztethetetlennek mutatkoztak. A zavaros mozgalom mély felháborodást váltott ki az angolokból. A felkelést könyörtelenül elfojtották, s emléke a bizalmatlanság újabb falát emelte a kormányzók és kormányzottak közé. A britek elhatározták, hogy ezután óvatosabbak lesznek és jobban szem előtt tartják az indiai előítéleteket és szokásokat. Előzékenyebben bántak azoknak az államoknak az uralkodóival, amelyek hűségesek maradtak a válság idején. Bűnbakot kerestek, így végül felszámolták a Kelet-indiai Társaságot, és az indiai kormány élére minisztert neveztek ki. A változást Disraeli később azzal pecsételte meg, hogy javasolta Viktória királynőnek: vegye fel az India császárnője címet. A britek szemmel láthatólag hosszú tartózkodásra rendezkedtek be.

A felkelést követő években az angolok indiai befolyását nemcsak a politikai eszközök erősítették, hanem a technikai fejlődés is. A Szuezi-csatorna megnyitása együtt járt a nagytávolságú gőzhajózás megindulásával, így csökkent az Indiába utazás időtartama. Ekkortájt épültek ki a távíróvonalak is, tehát az alkirály szinte napi kapcsolatot tarthatott Londonnal. Az angol tisztviselők és katonatisztek otthon tölthették a szabadságukat, az indiaiak üzleti útra mehettek Angliába. Az indiai szeretők helyébe angol feleségek léptek, és a már egységesebb bőrszínű gyerekek oda-vissza utazhattak. Az indiai hadsereg brit ezredeit felváltották a sorkatonák időlegesen Indiában állomásozó és rendszeresen cserélődő ezredei. Több európai ment Indiába rövidebb időre, és gyorsabban jutottak el egyik helyről a másikra az országon belül. Az indiai lapok friss híreket közölhettek nyugatról, a londoni újságok értesültek az indiai eseményekről. 1870-től százféleképpen erősödött a nyugati befolyás, éreztette hatását még Maláj-félszigeten és Hongkongban, sőt, Yokohamában és Hangcsouban is. Lord Curzon alkirálysága idején (1898-1905) a brit birodalom egyre erősebb lett. Ezzel a fényes korszakkal az angolok magabiztos uralma csúcspontjára és egyszersmind a végére jutott.

Az indiaiak viszont megtanulták a felkelésből, hogy már kilátástalan a hagyományos ellenállás a nyugattal szemben. Szinte észrevétlenül kialakult az indiai középosztály azokból, akik az angol nyelvű oktatás révén jutottak szakismeretekhez. Sokan hűségesek maradtak az angolokhoz, akiknek a védelmére és támogatására szükségük volt. Mások arra a meggyőződésre jutottak, hogy nemzeti céljaikat - melyeket éppúgy angol tanáraik és angol könyveik révén tudatosítottak, mint ismereteiket - csak nyugati mintára átalakított formában érhetik el. Ha beoltatják magukat bizonyos nyugati eszmékkel, a többivel szemben immunitást szereznek. Amikor kialakult a tényleges ellenállás a brit rendszerrel szemben, angolul adtak hangot neki Angliában végzett jogászok. A nacionalista konferenciákat csak azért lehetett megtartani, mert a küldöttek olyan vasutakon utazhattak, melyeket az angolok építettek, és volt közös nyelvük, amelyen sérelmeiket megfogalmazhatták. Nem mondtak le a saját kultúrájukról és nem tértek át a keresztény hitre, de sok tekintetben hasonultak a nyugatiakhoz. Tudtak krikettezni és idézni Tennysontól. Főképp az indiai hadsereg és haditengerészet tisztjei vették át a nyugati szokásokat, de némelyik orvos és ügyvéd is. Az angol életforma néhány eleme a szívükhöz nőtt. Büszkén viselték az indiai köztisztviselői kar nyakkendőjét még akkor is, amikor a brit uralom már véget ért.

Az eszmék áramlása sohasem volt egyirányú. Az angolok sokat tanultak Indiától, sőt Kínától is. A visszatért "nábobok" Anglia hegytetőin hatalmas fehér házakat építettek Calcutta vagy Madrasz stukkóborítású palotáinak mintájára. Indiában tanultak meg a britek pólót játszani és pizsamát viselni hálóing helyett. Indiai eredetű a görög sportszeretet és indiai lovas ismeretek csodás ötvözetének leírására szolgáló keverékszó, a "gymnkhana". És legfőképpen tisztálkodási szokásaikat vették át az angolok az indiaiaktól. A 17. és 18. százai európaiak nem lelkesedtek a vízért meg szappanért, gyakran még a dúsgazdagok is hihetetlenül piszkosak voltak. A középkori teológusok jobb szemmel nézték a piszkot mint az erkölcstelenséget, mely szerintük együtt járt a fürdéssel, és a reformáció a fürdőszobára már nem terjedt ki. Az igazat megvallva nem is nagyon volt fürdőszoba, amelyre kiterjedhetett volna. Csakhogy azok a szokások, melyek a hűvösebb tájakon mindössze kissé kellemetlenek, a trópusokon kibírhatatlanok. Indiában tehát az európaiak megtanulták becsülni a hideg vizet, amely hűsített és szagtalanított egyszerre. Ezenfölül a tisztaságnak itt ősi hagyományai voltak. A régészektől tudjuk, hogy az indus-völgyi Harappá városában (Kr. e. 2500 táján) olyan fürdőket építettek, mint amelyeket ma különös módon török fürdőknek hívunk. Városaikban szinte minden házban volt fürdőszoba, és mellette rendszerint latrina is. Csou Ta-kuan, aki 1296-tól 1297-ig a kambodzsai Angkorban tartózkodott, azt írta az ottani lakosokról, hogy sokat betegeskednek a túlzásba vitt fürdőzéstől (meg szerelmeskedéstől), hisz alighogy befejezték, már kezdik is újra. De a kínaiak is sokat adtak a tisztaságra. "Mindannyian naponta megmossák magukat, különösen étkezések előtt" - jegyezte meg csodálkozva Marco Polo. A modern India és a Maláj-félszigeten jobb házaiban minden hálószobára jut egy fürdőszoba - Angliában viszont sok hasonló lakásban egy sincs. Egy indiai így írt erről:

" ... A Nyugat a közelmúltban többek között azt is megtanulta, hogy a tisztasághoz és az egészség megőrzéséhez szükség van a naponkénti mosakodásra; de mivel nem áll készen rá, bizonyos nehézségek elé kerül. Keleten csaknem minden hálószobához tartozik fürdőszoba is. Nyugaton helyszűke miatt még a gazdagoknak sem áll rendelkezésére elég fürdőszoba - az alantasabb osztályokról nem is beszélve - sem a magánházakban, sem a klubokban, szállodákban vagy hajókon, következésképp sok kényelmetlenséggel kell számolniuk azoknak, akik hozzászoktak a reggeli fürdéshez vagy mosakodáshoz. Akárcsak a városi közlekedés problémája, a fürdőké is egyre súlyosabb."[127]

Mindkét probléma épp ilyen súlyos ma is. Azt azonban kevesen tudják, hogy Anglia még sokkal rosszabb helyzetben volna az Indiában tanultak nélkül. Persze felfogás dolga, hogy érdemes-e a hideg fürdő szokását átvinni a trópusokról a fagyos Angliába; ráadásul ebben a kérdésben a kisfiúk véleménye gyakran eltér a náluk idősebbekétől és állítólag bölcsebbekétől. Akárhogy is, Anglia még mindig messze van attól, hogy minden hálószobához tartozzon fürdőszoba; még minden lakáshoz is inkább csak elméletben tartozik, mint gyakorlatban.

Tehát hiba volna azt hinni, hogy az angolok semmit sem tanultak Indiában. A helyzet az, hogy Európában soha nem szűnt meg a keleti hatás. A 17. században meghonosították a lakkot, III. Vilmos idején a kínai tapétát. A porcelán gyártása elterjedt Meissentől Worcesterig, és még a Chippendale bútor is mutat némi kínai hatást, akárcsak az akvarellfestés angol hagyománya. A 18. századi Franciaországban nagyon divatosak volt a kínai tárgyak, és az angol kelet-kultusz hozta létre többek között a brightoni Pavillont. De ami keletről jött, azt inkább különösnek, mint jelentősnek tartották, és bár az angolok tanultak egyet-mást az indiai hajóépítőktől, nyilvánvaló, hogy végeredményben inkább az indiaiak tanulhattak tőlük. Az egyik oldal magától értetődőnek tekintette saját felsőbbrendűségét, a másik keserűen belátta tudatlanságát. Mindkettő tisztában volt a kirívó különbségekkel.

"A különböző vérmérsékletű emberek különbözőképpen magyarázzák, miért nem barátiak Kelet és Nyugat kapcsolatai.

A valódi magyarázat az, hogy a Kelet mélyponton van, a Nyugat a csúcson, és amíg a Kelet föl nem emelkedik, találkozásukat mindig feszültség és egyik vagy mindkét fél sérelme fogja kísérni ... bizonyos jelek már arra mutatnak, hogy a keleti föllendülés megindult, és csak remélhetjük, hogy a sors kerekének fordulása, amely a Keletet magasba viszi, nem löki mélybe a Nyugatot és ítéli az emberiséget ismét olyan keserves sorsra, amilyenben már része volt ... "[128]



Előző Tartalom Következő