Petronius Probianus, a constantinopolisi császári főiskolán az ékesszólás tanára, alázatos hódolatát jelenti Caius Flavius Valerius Claudius Constantinusnak, a szentséges Augustusnak, a világ urának, és esedezik, hogy arany, ezüst és bíbor kezdőbetűkkel ékesített ímez írásművét: az isteni Diocletianus császár életrajzát, legkegyelmesebben elfogadni és magasságos figyelmével kitüntetni méltóztassék.

Mielőtt merészelném tökéletlen stílusművészetem hitvány és dadogó szavaival megörökíteni az istenné avatott Diocletianus császár dicső emlékezetét - akinél bölcsebb, vitézebb, hatalmasabb uralkodója Augustus óta nem volt Rómának, akivel történelmünknek új érája kezdődött, legfényesebb korszaka, amelyet, örökkévaló császár, csak a te uralkodásod ragyogása halványíthatott el -, buzgón fohászkodom Peitho istennőhöz, a szép szó pártfogójához, s mindenekfelett a győzhetetlen Helioshoz: adjanak nekem ihletet és ékesszólást, adják meg nekem a szép szó lenyűgöző varázsát, hogy méltóképpen teljesíthessem parancsodat, szentséges Constantinus császár, amellyel meghagytad nekem, hogy ékes és zengő szavak ötvözetébe foglaljam dicső elődöd, a salonaei mauzóleum örökéletű halottja, Diocletianus fenséges emlékezetét.

Írom pedig ezt a megemlékezést abban az esztendőben, amelynek május hava tizenegyedik napján világraszóló ünnepségek ragyogó pompájában felavattad, örökkévaló császár, a birodalom új fővárosát, Constantinopolist, amely nemcsak dicső nevedet tartja fenn a világ végezetéig, hanem fáradhatatlan és fényes alkotókedved, bölcsességed és szellemed tündöklő emlékezetét is. Íme, győzhetetlen akaratod sugallatából úgyszólván varázsütésre nőtt ki a földből az ezer éve tengődő hitvány és halszagú Byzantion meddő dombjain és sivár tengeröblei körül az új Róma, amely pazar palotáival, aranytól és drágakövektől szikrázó szobraival, magasztos márványcsarnokaival máris elhomályosította az ősi, ámde immár elaggott Róma ragyogását. Íme, Nyugaton lenyugszik a régi s Keleten felkel az új világ napja, s vajon mi a csodálatos abban, hogy az új városban új fényeket gyújt magasságos jelenléted, viszont a régi főváros, amelyet balgán öröknek hittek és hirdettek őseink - akik még nem látták az új Nap, az örökkévaló Helios, az isteni Constantinus káprázatos sugárzását -, már csak nevében él, elveszítette évezredes varázsát, mivel már nem fényesíti meg tündöklő istenarcod, s nem tüzesíti át öreg szívét izzó sugárkoronád lángoló lobogása.

De íme, a régi Róma, amely hamvába holt, megújhodik és feltámad a mi új Rómánkban, Constantinopolisban, miként a mondabeli Phoinix madár, amelyről a csacska öreg Herodotos meséli, hogy a Nap fényéből született, azért pompázik aranyos-vörös tollruhában, s a Napba tér vissza, mivelhogy hamvait - amelyekből később új életre kél - Helios templomában helyezik el. Róma meghalt, hamvait - mint új Phoinix-madár - idehozta az új Heliopolisba, Helios új városába, Constantinopolisba, mert ebben támadt fel és ebben él tovább, Tyche istenasszony jóvoltából, az idők végezetéig.

A világraszóló városavatásnak ebben a nevezetes esztendejében, szentséges császárom, te immár életednek ötvenhatodik évében jársz, virágzó erőben, dicsőséged teljes tündöklésében: én pedig, törődött aggastyán, hetvenhetedik évemet taposom. Bár jól ismerem Fronto magvas mondását, hogy "az öregség alkonyat, amely nem tarthat sokáig", viszont olvastam Cicero halhatatlan művét az öregségről, s ebben találtam ezt az egyszerű, ám bölcs igazságot: "Aki sokáig élt, sokat megélt" - és ennek olvastán világosság gyúlt elmémben, hogy hiszen én jól ismertem az isteni Diocletianus császárt, mivelhogy harmincegy éves voltam abban az esztendőben, amikor felvette a bíbort, s engem a "scrinium epistularum", vagyis a császári levelezés fogalmazójává kinevezni kegyeskedett, úgyhogy három évtizedig közvetlen közelében élhettem, tehát ebben az élemedett koromban is bízvást vállalhatom e nagyszerű élet megörökítését, mert nem csillogó - ám üres és hiú - retorikai szólamokat és sallangokat óhajtok itt felhalmozni, hanem hiteles adatokat: tényeket, egy nagy uralkodó világokat átalakító cselekedeteit és intézkedéseit, mégpedig legnagyobb történetírónk, a halhatatlan Tacitus szellemében "sine ira et studio", azaz szenvedélytelenül és elfogulatlanul.

Tehát vedd és olvasd, szentséges Constantinus, ezt az emlékezést, amely ugyan nem mindenben méltó sem a nagy halott geniusához, sem élő istenségedhez, ámde hajthatatlan őszinteségével és hűséges ragaszkodásával bizonyosan elnyeri a világ halott és élő urának kegyes hajlandóságát.

Az isteni Caius Valerius Diocletianus császár ama nevezetes Philippus Arabs, vagyis arábiai születésű Marcus Julius Philippus császár idején született, aki fekete arcú ember volt, akárcsak a dicső emlékezetű Septimius Severus, mindazonáltal rómainak érezte és vallotta magát, miként mindazok a barbárok, akik a mindenható testőrezred akaratából a császári bíbort felölthették. Az istenné avatott Philippus ugyan semmi emlékezetes dolgot nem művelt életében, de oly ritka szerencse jutott osztályrészéül, hogy éppen uralkodása idejére esett Róma alapításának ezredik évfordulója, amelyet világraszóló fénnyel és pompával, nagyszerű cirkuszi versenyekkel, gladiátori játékokkal, ezüstpénz-osztogatással, hetekig tartó nyilvános ingyen lakomákkal s hajnalig tomboló dáridókkal ünnepelt meg, nem szólván az áldozatok és körmenetek szemkápráztató pompájáról. Hosszú időre elcsitította Róma népének szüntelen nyugtalankodását, az állítólagos nyomor és nélkülözés örökös üvöltését, hiszen az ezeréves ünnep heteiben torkig töltekezhetett az istenadta nép minden földi jóval. Meg is jegyezte kiváló elődöm, Aelius Junius Cordus, a császárok történetírója, hogy "ha ilyen oktalanul tömik a népet, az lesz a vége, hogy nem éri be többé a napi szűkreszabott ínség-segéllyel, a gabonával és olajjal, hanem majd nemsokára sült csirkét és hozzá vörös bort követel".

De egyszer csak véget ért a millenniumi Saturnalia is, a fekete császár elesett a Verona melletti csatában, fiát meggyilkolták, a tábornokok tovább marakodtak a császári bíboron, a nép tovább élte hitvány életét, a sült csirke és a vörös bor már csak álmaiban kísértett és - mint a nagyhangú népvezérek bömbölték - sorsa maradt, ami volt: a városban lakásuzsora és koplalás, falun végrehajtás és elszegényedés.

A fekete Philippus talán azt hitte, hogy az ezeréves ünneppel új aranykor köszönt a világra, ám a csillagzatok állása csupán Rómának jósolt új és virágzó ezer évet, hatalmat és boldogságot, a népnek semmit. Viszont az asztrológusok, a csillagképek tudósai, úgy magyarázták az égi alakzatok kedvező állását, hogy a nép sorsa ugyan nem változik - miért is változnék, hiszen az istenek örök és elháríthatatlan végzése az, hogy legyenek gazdagok és szegények, urak és rabszolgák -, de az elkövetkezendő ezredévben mindig lesznek bölcs és hatalmas vezérei. Vajon kell-e ennél nagyobb és több boldogság a népnek? - tették fel a kérdést a tudós asztrológusok. Erre a kérdésre mi magunk is határozott nemmel felelhetünk, hiszen a történelem is arra tanít, hogy a bölcs és hatalmas vezérek, azaz császárok uralkodása maga a földreszállt aranykor.

Ezt a történelmi igazságot cáfolhatatlanul megerősíti annak a férfiúnak a példája, aki éppen a millennium évében született, abban az esztendőben, amelynek minden újszülöttje, akárcsak maga Róma is - a legszerencsésebb csillag, a tündöklő Venus fényében és a kivételes szerencsét hozó Bika jegyében érte meg akár ezredik, akár első születésnapját.

Az istenek s főképpen a magasságos Helios különösen kegyelmes ajándéka Rómának s az egész birodalom népének, hogy bölcs és hatalmas jövendőbeli vezére, az isteni Diocletianus, éppen ebben az emlékezetes és boldog esztendőben születhetett. Történelmi forrásaim legalábbis ezt az esztendőt mondják születése évének, s nekem semmi okom sincs kételkedni állításukban, hiszen a nagy császárnak egész élete és uralkodása csattanósan bizonyítja, hogy csakis kivételesen szerencsés csillagzat alatt születhetett, mivel az istenek ezzel is már eleve megmutatták, hogy őt nagyszerű sorsra rendelték.

Ennek az isteni rendelésnek mindennél ékesebb bizonysága, hogy a nagy császár bölcsője illyricumi szegény parasztok viskójában ringott, ha ugyan egyáltalán volt bölcsője. Ámde ha volt, akkor a szegényes bölcső felett emberi szemeknek láthatatlanul is ott sugárzott Venus csillaga.

Dioclea volt szülőfaluja, ennek határában dolgozott a császári nagybirtokon apja, a Kis-Ázsiából idehurcolt egykori szabad paraszt mint rabszolga. Kötelességtudó, kemény, dolgos fiatal paraszt volt, feleségével együtt - akit a falubeli rabszolgalányok közül választott -, megfogta a dolog végét, hamarosan felügyelő lett, majd alig tízesztendei példás munka után felszabadult; végre törvényesen is házasságot köthetett asszonyával s most már, mint önálló kisbirtokos dolgozhatott feleségével a jutalmul kapott földecskéjén. Kisfiúk, aki egyetlen gyermekük maradt, a millennium mámoros évében született s a szegény parasztemberek nem törték a fejüket, hogy valami cifra nevet találjanak a vaskos csecsemőnek, hanem az apja után a Diocles nevet adták neki.

A kis Diocles, alighogy fölcseperedett, máris osztozott szülei munkájában és gondjaiban, hiszen az a világ rendje, hogy a paraszt maradjon paraszt, túrja a földet, s termeljen gabonát, olajat, szőlőt, neveljen állatokat, elsősorban a dús földek birtokosainak, vagyis az uraknak s emellett magának és családjának is annyit, hogy életét és munkaerejét fenntarthassa. Ez volt és ma is ez a világ igazságos rendje, és valóban: egy szegény paraszt nem is álmodhatott arról, hogy fiát iskoláztassa. Miért is tette volna? A tudomány azoknak való, akik vagyoni helyzetüknél és előkelő származásuknál fogva az állam vezetésére hivatottak.

Mikor a kisfiú süldő legénykévé serdült, okos tanácsaival és életrevaló gondolataival egyre-másra tökéletesítette a kis gazdaság munkáját, úgyhogy Dioclesék jövedelme jócskán meggyarapodott, fiuk kivételes okosságának pedig híre kelt az egész faluban. Meg is szólította egyszer az idősebb Dioclest öreg szomszédja, Gillo, a mezőn: "Barátom, vajon tétlenül tűröd-e, hogy az istenektől kiváló tehetséggel megáldott fiad nyomtalanul elkallódjon a paraszti munkában? Jó, jó, tudom: sem sovány erszényed, sem alacsony származásod nem engedi, hogy iskoláztasd, de gondolj arra, hogy még a legszegényebb parasztlegény előtt is nyitva van a katonai pálya, sőt, ha jó kiállású, szép szál legény, izmos és bátor, s ezenfelül még tehetséges, akár a testőrségbe is beléphet. Márpedig a te fiadat az a magasságos Jupiter is praetorianusnak teremtette: ebben a kiváltságos testőrezredben könnyűszerrel tiszt lehet belőle, akár tábornok is, sőt, mivel szerencsés csillagzat alatt született - ki tudja, nem borítják-e vállára majd egyszer a császári bíborpalástot, hiszen az ősi szenátusnak már csak annyi joga van, hogy megerősítheti méltóságában azt, akit a praetoriánusok kikiáltottak császárrá. Emlékeztetlek Maximinus Thrax császárra, akit pontosan harminc esztendővel ezelőtt vertek agyon a praetorianusok, holott alig négy évvel előbb éppen ők kiáltották ki császárnak, egetverő lelkesedéssel. De ne érts félre: nem az a lényeges, hogy agyonverték - bár meghalni is szebb császári bíborban, mint paraszti condrában -, hanem az, hogy császárrá emelték. Ne mosolyogj, Diocles! Császár is lehet a fiadból, add katonának!"

Dioclesnek szöget ütött a fejébe az öreg Gillo biztatása, beszélt feleségével és fiával, s a vége az lett, hogy az ifjú Diocles két hét múlva, éppen a huszadik születésnapján, elgyalogolt Salonaeba; vastag husángra akasztott jól megtömött iszákját úgy vitte a vállán, mint a katonák a poggyászukat, s már szinte katonának is érezte magát. Egy darabig ácsorgott a tengerparton, bámulta a pompás kikötő eleven forgalmát, aztán megkereste a Claudius császárról elnevezett s a "Hűséges" jelzővel kitüntetett VII. legio táborhelyét. Az őrszem a daliás fiatalembert Aurelius Gallus törzstiszt elé vezette. Gallus felkapta a fejét, s előbb tetőtől talpig végigmérte az ifjút, szakértő szemmel, szigorúan; tekintete szúrósan fürkészte halvány arcát, sasorrát, valósággal belefúródott keményen rátűző szemébe, kissé megpihent sovány arcán, erélyes metszésű száján, vékony ajkain, rövidre nyírt, szinte tüskés haján, s utoljára végigpásztázta szokatlanul magas, szikár, csontos-inas termetét.

Végül a tiszt szigorú vonásai megenyhültek, elégedetten bólintott, s intett az ifjúnak - aki eddig meztelenül állt előtte -, hogy öltözzék fel; aztán valamit írt egy kiterített pergamenlapra s megszólalt: "Diocles, alkalmasnak nyilvánítlak testőrszolgálatra. A holnap induló futárhajón Rómába utazol, s jelentkezel a praetorianus ezred táborában."

Így indult el az isteni Diocletianus a katonai pályán, amelyen végül is az istenek sorába emelkedett. S dicső jövendője felől már abban a pillanatban megbizonyosodott, amikor belépett a salonaei táborba, s a kapuőrség őrszobája előtt megpillantotta a "Hűséges VII. Claudius-legio" hadijelvényét.

Ez a jelvény pedig éppenséggel a Bika volt, amelynek jegyében született...

A tábori haruspex elvégezte a felavatási szertartást, és az áldozati állat belső részeiből csupa jó előjelet olvasott ki, úgyhogy a régi praetorianusok mindjárt szíves hajlandósággal fogadták az új bajtársat, aki nyilván az istenek kegyeltje. Megerősítette őket ebben a meggyőződésükben a tábori augur, aki figyelmeztette az új testőrkatonát, hogy már nevének is mélyértelmű jelentése van, mert e görög név értelme: "Zeus dicső fia", amit latin nyelven "Jovius"-nak, vagyis Jupiter fiának kellene mondani. De az új katona vakmerőségnek tartott volna felvenni ily felséges nevet, mindössze annyit tett meg, hogy "Diocletianus"-ra latinosította nevét s büszkélkedő görögös nevétől örökre megvált.

Az illyricumi parasztfiúból lett Diocletianus pompásan megállta helyét a katonai pályán; példás magatartásával, bátorságával és komolyságával kivívta feljebbvalói és bajtársai becsülését egyaránt, úgyhogy tízévi szolgálat után elérte a törzstiszti rangot és Aurelianus, majd Probus császár alatt a galliai hadjáratokban győzelemről győzelemre vezette csapatait.

Egyszer Galliának Belgica nevű tartományában, valahol az Arduenna hegység rengetegeiben, éppen egy tisztáson lovagolt át törzskarával, amikor nem messze a sűrűben, százados tölgy alatt, kőből épített oltáron lobogó tüzet vettek észre; a tűz körül talpig fehérbe öltözött férfiak és nők álltak, mindegyiknek fején tölgyfalevélből font koszorú, és furcsa hajladozás közben valami egyhangú karéneket gajdoltak. Diocletianus maga mellé parancsolta a tolmácsot, s megtudta, hogy ezek a druidák, vagyis a gallusok papjai és papnői, s itt a sűrű tölgyesben éppen titokzatos istentiszteletet tartanak. A tolmács arra is figyelmeztette Diocletianust, hogy a druidák nagyhatalmú varázslók, vajákosok és jósok, s jaj annak, aki megzavarja titkos szertartásaikat. Diocletianus csendet parancsolt, mire az egész csoport mozdulatlanul és némán megállt a tisztáson, hogy megvárják a szertartás végét és utána, ha lehet, értékes felvilágosításokat és tájékoztatásokat szerezzenek a papoktól.

De az oltár lángja hirtelen kialudt, a gajdolás elnémult, az oltár mellett álló papnő a váratlan jövevények felé fordult, kinyújtott jobbjával Diocletianusra mutatott, s a maga zagyva barbár nyelvén valamit rikoltozott a rómaiak felé! A tolmács közölte a vezérrel, hogy a papnő szeretne a színe elé járulni, ha ígéretet kap, hogy nem esik bántódása, és nem alázzák meg. Diocletianus tisztelte a bűbájosokat, a mágusokat, varázslókat s jósokat, tehát a tolmács útján biztatta a papnőt, hogy csak bátran járuljon elébe.

A papnő odalépett a vezér mellé, megköszönte nagylelkű ígéretét, s a tolmács útján megkérte: mutassa meg jobb tenyerét, mert ő abból ki tudja olvasni a jövendőjét. Diocletianus isteni intésnek vette a papnő kérését, s odanyújtotta jobbját. A papnő úgy állt ott a tisztás alkonyati félhomályában, mint hófehér túlvilági jelenés, majdnem földig érő kibontott szőke haja úgy hullámzott végig sudár termetén, mint az aranyzuhatag. Sokáig, figyelmesen és elmélyülten vizsgálta Diocletianus tenyerét, aztán felkapta fejét, szeme végigsiklott az ezüstpáncélon, s végül a vezér csontos, sovány, de szabályos és férfias arcán pihent meg révült tekintete. Félig lehunyta szemét, s szinte önkívületben sikoltotta a megígért jóslat szavait, két karját kitárta, hirtelen megfordult, és egész papságával együtt szinte nyomtalanul eltűnt a sötét tölgyesben. Diocletianus kérdőn nézett a tolmácsra, s az nyomban felelt: "Azt mondta a papnő, hogyha megölsz egy vaddisznót, császár leszel!"

Nem sokkal ezután, mintegy harminchat éves korában, elérte a tábornoki rangot, s Carus császár kíséretében egyik hőse volt a perzsák elleni háborúnak és Ktesiphon elfoglalásának. A hosszú hadjárat alatt sokat vadászott a császár társaságában, s legtöbbször velük tartott a társcsászár Numerianus is, Carus fia. Vaddisznót ugyan harmincat is elejtettek a hadjárat alatt, maga Diocletianus legalább tizenkettőt, de bizony Diocletianusból csak nem lett császár, úgy hogy már szinte meg is feledkezett a druida papnő rejtélyes jóslatáról.

Ám az istenek nem ok nélkül adnak titokzatos intést kiválasztott hőseiknek. Íme, most is váratlan események döbbentették meg a birodalmat: a hadsereg már éppen megindult Ktesiphonból, hogy hazatérjen, amikor futótűzként terjedt el a hír, hogy a főparancsnok, Aper tábornok, néhány cinkosa segítségével meggyilkolta Carus császárt. A gyászos hír legjobban éppen az ifjabb császárt, Numerianust döbbentette meg; nem tudta mire vélni, mért gyilkolta meg édesapját a tábornok, hiszen nem kiáltatta ki magát császárnak! Aper azóta sem mutatkozott Numerianus környezetében, holott nemcsak alárendeltje, hanem apósa is volt az ifjú császárnak. Mikor aztán Kalchedonba ért a hadsereg, az elvetemült Aper újabb gyilkossággal tetézte eddigi gaztetteit: Numerianust is megölte.

Erre olyan felháborodás tört ki a hadseregben, hogy Apert, hiába hangoskodott és tiltakozott, maguk a tisztek hurcolták a tábornok elé, hogy ítéljenek az orgyilkoson. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, a tábornoki kar egyik kiváló tagja, Maximianus, az emelvény szélére lépett és harsány hangon elkiáltotta magát: "Téged kívánunk, Diocletianus császár!" Az óriási tömeg, tisztek és katonák, ércesen zúgta rá - ősi szokás szerint negyvenszer egymás után - Maximianus tábornok lelkes kiáltását.

Diocletianusnak minden porcikája remegett, csak jó néhány perc múlva ért tudatába a felismerés, hogy őt most császárrá kiáltották ki, tehát a druida papnő jóslata beteljesült. Azaz csak most fog beteljesülni, hiszen előbb meg kell ölnie a vaddisznót - mert ebben a pillanatban világosság gyúlt elméjében: hiszen itt áll előtte az orgyilkos Aper, ez a latin szó pedig vaddisznót jelent, és már tudta, mit kell tennie. A tábornokok legnagyobb meglepetésére lesietett az emelvényről, és kardját markolatig döfte az igazi "vaddisznó" szívébe.

Mikor Diocletianus újra fellépett az emelvényre, Maximianus máris ráborította az új császár vállára a bíborpalástot, s közben ütemesen harsogott - ezúttal nyolcvanszor egymás után: - "Téged kívánunk, Diocletianus!" És Maximianus tábornok intésére még ötször, s utána még hétszer zúgta rá a hadsereg: "Szabadíts meg ellenségeinktől, Diocletianus!"

Most került rá a sor, hogy a hadsereg kívánsága szerint önmagát is, Rómát is megszabadítsa ellenségeitől. Ellenség pedig jócskán volt: legelőször is a birodalom nyugati felét bitorló Carinust verte le; a szerencsétlen Carus császárnak ezt az idősebbik fiát a Margus folyó mellett szenvedett vereség után egyik közkatonája szúrta le bosszúból. Hitvány és léha ember volt, senki sem sajnálta. Bár Diocletianus a tartományokba be-betörő hordákat erélyesen és gyorsan észretérítette és hazakergette, az egyiptomi lázadást is leverte, a perzsák harci kedvét is lehűtötte: a galliai bagauda-lázadással és a Britanniát bitorló Carausiusszal nem boldogult.

És ekkor megmutatkozott kiváló államférfiúi tehetsége. Felismerte az örökös forrongások, lázadások, bitorlások eredendő okát, s véleménye szerint ez nem volt egyéb, mint a birodalom óriási kiterjedése. Ezért hangoztatta sokszor: szinte elképzelhetetlen, mily súlyos gondok nehezednek az uralkodó vállaira, s hozzátette: semmi sem nehezebb, mint jól uralkodni. Arra a következtetésre jutott, hogy ekkora területet egyetlen uralkodó már nem kormányozhat jól, tehát nyilván helyesebb volna megosztani a hatalmat. Az akkori veszélyes helyzetben, főleg a fenyegető galliai és britanniai válság miatt, ez valóban kitűnő megoldásnak látszott, mindazonáltal fél évszázad elmúltával megállapíthatjuk, hogy a kiváló katona és államférfi ezen a réven leküzdötte ugyan a belső lázongásokat, forradalmakat és polgárháborúkat, ám azzal, hogy előbb két részre, majd négy részre osztotta a birodalmat, kockára vetette az állam és a hatalom egységét. Elgondolása talán nem is annyira államférfiúi, mint inkább katonai szempontokon alapult: az egész birodalmat egy embernek védeni és kormányozni sokkal nehezebb, mint a négy részre osztott birodalmat négy embernek; így mindegyik könnyebben boldogulhat a maga kisebb területével.

Ennek az elvnek alapján mindjárt uralkodása második évében társuralkodónak vette maga mellé illyricumi földijét és régi hű bajtársát, Maximianus tábornokot, rábízta a birodalom nyugati felének kormányzását, maga pedig a Kelet uralmát tartotta meg. Egyik császárnak sem volt rózsás a helyzete: túlságosan nehéz feladat volt nyugaton a bagauda-lázadás és a britanniai bitorlás, keleten pedig a szüntelenül lázongó Egyiptom s a kihívó és pökhendi módon fenyegetődző Perzsia leverése. Éppen ezért Diocletianus úgy rendelkezett, hogy négy részre osztja a birodalmat: két császár lesz, Maximianus és Diocletianus, mind a kettő az Augustus címet viseli, s mindegyik mellett egy-egy társcsászár kormányozza majd a rábízott területet, Caesar címmel, azonban úgy, hogy Diocletianus marad a legfőbb úr, s a másik három köteles az ő felügyeletét és irányítását elfogadni. A hatalomnak ilyen megszervezése, véleménye szerint, alkalmas volt arra, hogy a megosztás ellenére is fenntartsa a birodalom egységét.

Bámulatos rendszer volt ez, megszervezését maga Diocletianus hajtotta végre. Kinevezte a két Caesart: maga mellé a hatalmas testű, elhízott, kemény és kegyetlen tábornokot, Galeriust, a nyugati Augustus mellé pedig a galliai vezénylő tábornokot, Constantiust nevezte ki. Diocletianus székhelye Nikomedeia volt; Maximianusé Észak-Itália legnagyobb és leggazdagabb városa, Mediolanum; Galeriusé a pannoniai Sirmium: dicső édesatyádé pedig a galliai Augusta Trevirorum, vagy rövidebb nevén Treviri.

Diocletianus azonban azt akarta, hogy ne csak a közös érdek és méltóság kösse össze a négy uralkodót, hanem az ennél szorosabb rokoni kötelék is. Leányát, Valeriát, feleségül adta Galeriushoz; ugyanígy Maximianus is rákényszerítette leányát, Theodorát, a maga Caesarjára, Constantiusra, sőt még jobban egymáshoz láncolta az uralkodókat azzal, hogy mind a két Augustus örökbefogadta a maga Caesarját. Ezzel megoldotta a trónöröklés kérdését is: az Augustus halála esetén Caesarja örökölte méltóságát, és rögtön ő is Caesart nevezett ki maga mellé!

Már említettem, szentséges Constantinus, hogy e történelmi események idején a császári levelezés fogalmazója voltam, s ekkor még arra is adódott alkalom, hogy ismételten láthattam őszentségét, sőt feljebbvalóm, a császári levéltár főnöke nemegyszer hozott nekem tőle apró pergamenlapokra írt utasításokat. Egy ízben meg kellett fogalmaznom a két Augustusnak azt a megállapodását, hogy húszévi uralkodás után mind a ketten lemondanak, s átadják a hatalmat Caesarjaiknak; ekkor tette asztalomra a főnököm Diocletianusnak ezt a feljegyzését: "Az idősebb Seneca írja, hogy az uralkodói hatalom akkor lehet csak üdvös és áldásos, ha meghatározott rövid időre korlátozzuk." Valóban kitűnő államférfiú volt tehát az az uralkodó, akinek elhatározásait a bölcsek tanításai sugallták.

Miután tehát a hatalmat megosztotta, és az uralkodás rendjét megállapította, az Augustusok és Caesarok nekiláttak feladataik elvégzésének. Véleményem szerint mind a négynek a tetteit érdemes az utókor számára feljegyeznem, okulásul eljövendő nemzedékeknek.

Maga Diocletianus innen kezdve évekig hadakozott Afrikában és Kis-Ázsiában, leverte az észak-afrikai ellencsászárokat és lázadókat, de a mindig nyugtalankodó Egyiptomban csak hosszú és nehéz harcok árán sikerült rendet teremtenie.

Ezen a hadjáraton, szentséges Constantinus, ott voltál a nagy császár közvetlen közelében, mint az egyik csapattest vezére. Nemcsak élvezhetted az ő kitűnő hadvezéri művészetét, hanem ő is élvezte finom és művelt társalgásodat, úgyhogy egy alkalommal az udvar előtt nyilvánosan "szeretetre méltó" fiatalembernek nevezett. Ezenfelül pedig maradandó élményed volt, hogy Egyiptom évezredes csodái közt láttad a legnagyobb csodát: Aión főisten születésnapi ünnepét a január hatodikára virradó éjszakán, és láttad rémületes szobrát. Ez volt az az egyetlen és egyetemes főisten, amely Egyiptom száz meg száz istenét mind magában egyesítette. Oroszlánfejű isten ez, homlokán, kezein és térdein mágikus keresztjelekkel. Talán nem vakmerőség feltételeznem, hogy akkor fogamzott meg benned, örökkévaló császár, a vallások egyesítésének gondolata és az örökkévaló istenség titkos jelének, a keresztnek emléke.

Magát a fővárost nyolc hónapig kellett ostromolnia Diocletianusnak, végül is elpusztította a vízvezetékeket, úgyhogy a város kénytelen volt megadni magát. A bennszülött trónbitorlót kivégeztette, bosszút lihegő hadseregének szabad dúlást és fosztogatást engedélyezett; eközben a katonák ezerszám gyilkolták le a főváros lakosait. S nemcsak a főváros bűnhődött keservesen lázadásáért: két másik várost földig romboltatott a császár. De a megtorlás után alkotó munkát is végzett Egyiptomban: újraszervezte a közigazgatást, erődítményeket építtetett, és az egyik sivatagi nép harcosaiból határőrséget állított fel.

Amíg ő Egyiptomot s utána Észak-Afrikát lecsendesítette és megtisztította a bitorlóktól, Galeriusra azt a feladatot bízta, hogy verje le az örökké békétlenkedő és támadó perzsákat. Galerius kétszer is megtámadta őket, de sikertelenül, harmadik támadását pedig oly könnyelműen és vakmerőn hajtotta végre, hogy a perzsa király tönkreverte, s hadseregének javarészét lemészárolta. Mikor csapatainak roncsaival visszavonult Szíriába, éppen akkor érkezett oda a sikeres egyiptomi hadjárat után Diocletianus. A császárt annyira felháborította Galerius Caesar csúfos veresége, hogy nyomban leparancsolta lováról, s kényszerítette, hogy a tisztek és a katonaság szemeláttára, azon bíborpalástosan, gyalog fusson a robogó császári fogat mellett. Egy mérföldet kellett loholnia a szerencsétlen Galeriusnak, míg végre az Augustus megkegyelmezett neki.

Szentséges Constantinus, magad is tanúja voltál ennek a szörnyű megszégyenítésnek s így tudod, hogy Diocletianus nemcsak megalázni tudott, hanem fölemelni is. Megállíttatta kocsiját, a holtfáradt, izzadó és lihegő pohos Galeriusnak megparancsolta, hogy üljön fel lovára, induljon, s addig szeme elé ne kerüljön, amíg le nem győzte a perzsákat! Mivel azonban tudta, hogy kimerült és csüggedt hadseregével nem kockáztathat ütközetet, válogatott illír és gót harcosokból összeállított friss hadsereget adott parancsnoksága alá.

Galerius most már megemberelte magát: ügyesen maga után csalogatta a perzsákat Armeniába, s mivel a zord hegyek közt a lovas perzsa sereg sokkal nehezebben mozgott, mint az Euphrates menti síkságon, a rómaiak hamarosan fölénybe kerültek, és a Caesar önbizalma is jócskán megnövekedett, hogy maga mögött tudta a rettenthetetlen és győzhetetlen illír-gót sereget. Sőt Galerius odáig merészkedett, hogy parasztruhába öltözött, két hű tisztjét is álruhába bújtatta, s velük együtt végigment a hegyoldalakban, völgyekben és szorosokban gomolygó és rendezkedő ellenség táborán; mindent alaposan kikémleltek, a perzsa tiszteket hamis hírekkel félrevezették, úgy hogy a perzsák csak harmadnapra várták a római támadást.

De Galerius már másnap hajnalban, még alig pitymallott, megindította a támadást, miután előbb teljesen bekerítette a perzsa sereget; az ellenség alig ocsúdott fel álmából, a vezérek alig ismerték fel a helyzetet a rettenetes zűrzavarban és a hajnali derengésben, úgy hogy nem is harc volt ez az összecsapás, hanem valóságos öldöklés. Ezerszámra hullottak a perzsák; sok olyan volt, akit álmában ért a halálos döfés; tisztek és katonák hanyatt-homlok menekültek, amerre láttak, amerre rést tudtak vágni maguknak a rómaiak acélgyűrűjén. Menekült a király is, úgy ahogy kiugrott az ágyából, fegyvertelenül, kétségbeesetten; csak a lova nyerítésére figyelt fel, odaugrott hozzá, felpattant a hátára, s ebben a pillanatban egy illír katona vállon sújtotta a kardjával; jókora sebet vágott rajta, meztelen hátát elöntötte a vér, majdnem lezuhant lováról, de végül sikerült megkapaszkodnia, és most már vadul vágtatott a véres hajnalban. Nyomában száguldottak a perzsa harcosok, legelöl a vezérek és főemberek: az óriási hadseregből alig néhány ezer ember menekült meg.

Megsemmisítő vereséget szenvedett a perzsa király; Galerius jóvátette minden eddigi kudarcát, diadala teljes volt, s ezenfelül óriási zsákmány jutott a kezére, kincsekkel zsúfolt sátrak, arany, ezüst, drágakő, bársony és selyem, a király hadipénztára és valamennyi felesége. A győzelem után Galerius bevonult Nisibisbe, és ezúttal Diocletianus megtisztelő fogadtatásban részesítette, s a legnagyobb kitüntetésekkel halmozta el. Galerius megbízottja büszkén hangoztatta a perzsák előtt a béketárgyaláson, hogy ura ezúttal bosszút állt a perzsa fogságba esett szerencsétlen Valerianus római császár kegyetlen megkínoztatásáért és megnyúzásáért. A birodalom biztonsága érdekében csupán azokat a határtartományokat vették el a perzsáktól, amelyek a mostani háború előtt is római uralom alatt álltak. Diocletianus, miután így Délen és Keleten rendet és békét teremtett, fényes diadalmenetet tartott Rómában.

Ezalatt a nyugati Augustus, Maximianus, emberfeletti fáradozással igyekezett, súlyos harcok árán, eloltani a galliai lázadás és polgárháború tűzvészét. Maximianusnak most alkalma adódott megmutatni hadvezéri tehetségét, hiszen éppen ezt ismerte föl benne Diocletianus, mikor a Nyugatot, s főképpen a lángban álló Galliát és Britanniát rábízta.

Még az isteni Diocletianus császár bizalmas irodájában dolgoztam, amikor egyszer suttogni kezdték a palotai alkalmazottak, hogy a császár furcsa álmot látott, mégpedig három nap egymás után mindig ugyanazt: daliás férfialak jelent meg előtte, figyelmeztetőn fölemelte jobb karját, és ezt mondta: "Diocles, ne feledkezzél meg rólam!" Mivel mindenki tudja, mily nagy az álmok jelentősége, mindnyájunkat megriasztott ez a háromszoros álomlátás, és főképp az, hogy az isteni császár jól látta a jelenést, jól hallotta szavait, csak éppen az arcát nem ismerte föl, s reggel sem emlékezett rá. Végül megoldotta a rejtélyt: csak valamelyik gyerekkori pajtása szólíthatta őt gyerekkori nevén; ez pedig nem lehet más, mint Maximianus. Felhívatta tehát a palotába, közölte vele, hogy maga mellé veszi társcsászárnak, s ezzel bocsátotta el: "Vedd fel a bíbort, és ne zavard többé a császár éjjeli nyugalmát!"

Maximianus, most már mint Caesar, megindult a veszedelmes galliai lázadás leverésére. Ezt az átkos forradalmi mozgalmat bagauda-lázadás néven emlegetik forrásaim: a hivatalos állami iratok, rendeletek és jelentések, amelyek az irodában mind megfordultak kezemen. A gallus "bagauda" szó annyit jelent, mint "banda", és valóban ráillik ez a megbélyegző név arra a szedett-vedett csőcselékre, amely eladósodott parasztokból, naplopókból, munkakerülőkből és hitvány rabszolgákból verődött össze, rabolt, fosztogatott, gyilkolt, elpusztította a falvakat, a kisvárosokat, sőt vakmerőn még nagy városokat is megtámadott, feldúlt és kifosztott: ez a sors érte Augustodunum városát.

Ez az alja népből összeverődött horda napról napra növekedett, s hamarosan százezer főnyire szaporodott. A lázadók már önálló galliai császárságról álmodoztak, s két elszánt vezérük, Aelianus és Amandus, fel is vette a bíbort. Ezenfelül megvetették lábukat egy szigeten, a Matrona és a Sequana összefolyásánál, az ott talált ősi földvárat sáncokkal és bástyákkal megerősítették s ezen a hozzáférhetetlen helyen majdnem két évig tartották magukat. Maximianus hadvezéri tehetsége most mutatkozott meg igazán: ezt a bevehetetlennek hitt erődöt jól megtervezett s egyúttal merész támadással elfoglalta, földig romboltatta, minden lázadót legyilkoltatott; néhány ezer emberük az őserdőkbe menekült, de a római hadsereg valamennyit összefogdosta, és az utolsó emberig lemészárolta.

Ez lett a sorsuk a lázadó rabszolgáknak, parasztoknak, napszámosoknak és kisbérlőknek, akik néhány hangadó uszítására legyilkolták földesuraikat, fölégették villáikat és palotáikat, elpusztították állataikat és terményeiket, s ezzel a forradalmukkal a tartomány s egyúttal a birodalom békéjét és biztonságát veszélyeztették. A két "parasztcsászár" a keresztfán végezte be hitvány életét.

Amíg Maximianus leverte a szörnyű lázadást, és jutalmul elnyerte az Augustus-rangot, addig dicső atyád, Constantius Caesar - akinél szelídebb, jóságosabb és nemesebb férfiút addig még nem hordott hátán a föld, akivel nemcsak az történt meg, hogy barátaitól kérte kölcsön a díszes asztalneműt, ha idegen uralkodókat vagy követeket kellett vendégül látnia, hanem az is, hogy amikor egy ízben Diocletianus császár követe meglátogatta, híveivel és barátaival a palotába hordatta díszes edényeiket, kincseiket és műtárgyaikat: hadd jelentsék udvara pompáját császáruknak, s ne kelljen szégyenkeznie becsületes szegénységén, hiszen ő nem gyűjtött kincseket, hanem mindenét a hadseregnek és hazájának áldozta: mikor pedig a követek eltávoztak, mindent visszaadott barátainak - tehát Constantius Caesar nagy erővel megindult Britannia ellen, és ragyogó hadvezetésével véget vetett a bitorló Carausius évek óta tartó garázdálkodásának. Dicsőséggel végezte be nehéz feladatát, s voltaképpen ő tette fel a koronát Diocletianus birodalomszervező, s úgyszólván új honalapító művére. És mikor győzelmei révén újra büszkén szárnyalhatott a római sas a visszahódított Britannia felett, a tartomány fővárosában, Eboracumban a Párkák kegyetlen végzése épp akkor vágta el dicső élete fonalát. Nem akarom feltépni sajgó sebeidet, szentséges Constantinus, inkább felségesnek magasztalom az ő korai halálát, mert a bölcs Seneca szavait idézgetem magamban: "Ne keseregjünk korai elmúlásán, hanem inkább adjunk hálát a győzhetetlen Heliosnak, hogy élt, és hogy a miénk lehetett."

Az isteni Diocletianusnak első dolga volt új és fényes fővárost adni a birodalomnak, mert Róma már csak jelképes főváros volt, onnan már nem lehetett kormányozni a hatalmas birodalmat, hiszen mérhetetlenül messze estek tőle éppen azok a területek, amelyeken a legveszedelmesebb és legharciasabb barbár népek laktak. Ezért a császár a bithyniai Nikomedeiát választotta székhelyéül, a Propontis egyik nyúlványának, az Astakenos-öbölnek partján fekvő szép nagy kikötővárost, amelynek neve évszázadok óta dicsőséggel ragyog Róma történetének lapjain, mert a fegyvereinktől rettegő Hannibal, végső kétségbeesésében itt vetett véget életének. De katonai szempontból, főleg a védelem szempontjából is fontos volt Nikomedeia választása, mert közelebb hozta a barbárokhoz a keleti birodalom középpontját, s egyúttal olyan fővárost akart építeni, amelynek fénye és ragyogása lenyűgözi a keleti népeket, s egyúttal elkápráztatja a rómaiakat is; mert pazar palotáival, márványtemplomaival, középületeivel, vásárcsarnokaival, pompás kikötőjével, császári palotáinak óriási tömbjével, fejedelmi kertjeivel, szökőkútjaival, mesterséges tavaival és vízeséseivel, Capitoliumával és főiskolájával, s nem utolsósorban az izgalmaktól és szenvedélyektől viharzó cirkusszal minduntalan és minden ízében Rómára emlékeztetett. Aki hajón érkezett és megpillantotta a dombok enyhe hajlatain teraszszerűn elébe táruló várost, a gyümölcsösök és szőlőskertek koszorújában, meglepetten és szívbéli gyönyörűséggel szemlélhette a természetnek és művészetnek e csodáját. Csak az örökösen döngő és csattogó, óriási kiterjedésű állami fegyverkovácsműhely emlékeztette az idegent arra, hogy odafent a császári palotában, a keleti pompa ragyogása mögött szüntelenül háborús gondok virrasztanak.

Nikomedeia a hatalom és a szépség városa volt, ám szüntelenül rettegésben tartotta ádáz ellensége, a földrengés. Ennek szörnyű pusztításairól jegyezte fel az amaseiai Strabon, a híres utazó, hogy egyszer egy hírhedt leánykereskedő negyven gyönyörű leánykát vásárolt össze a delosi rabszolgapiacon, s boldogan szállította értékes zsákmányát Nikomedeiába, mert tudta, hogy ebből az egyetlen szállítmányból óriási vagyont harácsol össze. Éjszakára Prainetos faluba tért be a leányokkal, elszállásolta őket, s nyugodtan álomra hajtotta fejét. Éjjel azonban irtózatos földrengés támadt, megnyílt a föld, s a negyven gyönyörű leánykát mindenestül elnyelte, de velük együtt pusztult el a hitvány kerítő is.

Mikor a császár elhatározta, hogy itt építteti meg az új fővárost, akkor még el sem takarították az előző földrengés nyomait: összeomlott házak, beszakadt tetők, törmelékek és romok borították az utcákat és tereket, a lakosság pedig összezsúfolódott az épségben maradt épületek, műhelyek és raktárak helyiségeiben. Diocletianus azzal kezdte, hogy leromboltatta az összeomlott vagy megsérült házakat, s mindenekelőtt a császári palotát és a középületeket építtette meg. Maga a császári palota olyan óriási területet foglalt el, mint Róma egy egész kerülete s volt benne minden: bazilika, templom, fürdő, cirkusz, pénzverő, fegyverraktár, külön-külön lakosztály feleségének és leányának, trónterem, fogadótermek, várócsarnokok, könyvtár és hivatalok: az egész palota a márvány arany, bronz, citrusfa művészi pompájában ragyogott. Ha egyiptomi, perzsa, armeniai, sarmata, gót vagy akármilyen barbár követség betehette lábát a szertartásterembe, vagy éppen a trónterembe, szinte megnémult a gyönyörűségtől. És ha a fogadás megkezdődött, az ezüstpáncélos testőrök, a díszruhás udvari tisztviselők, kamarások, udvarmesterek és szertartásmesterek nyüzsgése, elefántcsont-fogantyús pálcáik koppanása, drágaköves gyűrűik és nyakláncaik tündöklése, bársony és selyem köntöseik és palástjaik suhogása valóságos szent áhítattal töltötte el az idegeneket. S ha bejutottak a császár szentséges személye elé, föl sem tekinthettek addig, amíg földre borulva, homlokukkal a kincseket érő keleti szőnyegeket érintve el nem végezték az adoratio, vagyis az isteneknek kijáró hódolás szertartását. Csak akkor kelhettek föl, amikor a főszertartásmester arany-elefántcsont botja hármas koppantásával jelt adott, és felszólította őket: járuljanak "urunk és istenünk" színe elé.

Igen, már Diocletianus császár megkövetelte ezt a "dominus et deus" megszólítást, hadd lássák a barbárok, hogy a római császár semmivel sem marad el az ő uralkodóik méltósága mögött. Ha aztán föltekintettek a császár szent személyére, s megpillantották gyémántoktól szikrázó aranydiadémját, ezüstpáncélja fölött az arannyal hímzett bő bíborpalástot, bal kezében a rubintból csiszolt gömböt, az Ég jelképét, jobbjában az elefántcsont-jogart, rajta az arany sassal, lábain a smaragdokkal és gyöngyökkel kivarrt bíborszínű bársonycipőt: szinte elfulladt a hangjuk, alig tudtak megszólalni. Miután előadták uralkodójuk üzenetét, s az írást átadták a főkamarásnak, a főszertartásmester hármat koppantott, Diocletianus felállt, alig észrevehetően biccentett, s a követek mélyen meghajolva kihátráltak a teremből. Mindennek hamarosan híre ment a keleti országokban, s a barbárok nemsokára csodákat meséltek a római istencsászár palotájáról és pompájáról. Azt hitték ezek a műveletlen barbárok, hogy csak az ő uralkodójukat illeti meg az isteneknek járó hódolat, ám most láthatták, hogy Diocletianus valósággal földreszállt isten, maga a megtestesült Helios.

Már Aurelianus császár felismerte, hogy a keleti barbárokat csak úgy lehet őszinte tiszteletre és hódolatra kényszeríteni, ha a romai császár isteni pompájával és ragyogásával túlszárnyalja az ő királyaik szertartásait. Amit Aurelianus kezdett, azt az isteni Diocletianus betetőzte, úgy hogy azóta már a római császárság tekintélye, tündöklése és méltósága az egész világot elkápráztatja. Sőt mindketten még ennél is jelentősebb munkát végeztek a birodalom vallási életének egységesítésével. Aurelianus helyesen látta meg, hogy a sokféle nép sokféle vallása bizonyos mértékben elidegeníti főképp a keleti tartományokat Rómától, a zsidóság is folyton fészkelődik, a kereszténység pedig határozottan az ősi államvallás megsemmisítésére tör, sőt a maga körén belül is számtalan - s egymással folyton marakodó - felekezetre szakadozik. Ennélfogva érett megfontolás után úgy döntött, hogy a birodalom egységesítése megkívánja a vallás egységesítését; s mivel a birodalom legtöbb népe a fény, a termékenység és az élet legfőbb, sőt egyetlen forrását, a Napot vallja istenének, ha különféle neveken is, rendeletet adott ki, hogy a birodalom legfőbb istene ezentúl Helios legyen, a "győzhetetlen Napisten", vagy ahogy ő írta: "Sol invictus". Ez egyúttal kiváló politikai cselekedet is volt, mert elvette a barbároktól Heliost, s ezzel közös nevezőre hozta Keletet és Nyugatot. Ezt az intézkedését magáévá tette, és felújította az isteni Diocletianus, a társuralkodókkal együtt, akik közül különösen dicső atyád, Constantius volt meggyőződéses híve Helios tiszteletének, akárcsak te magad, szentséges Constantinus, aki ennek az új fővárosnak, Constantinopolisnak legragyogóbb ékességéül éppen azt az aranyozott szobrot szántad, amelyet máris hódolattal tisztel az egész nép, mégpedig Helios sugárkoronás óriási szobrát, amelynek fenséges feje a te isteni arcod vonásait viseli.

Említettem, szentséges Constantinus, hogy az isteni Diocletianus államférfiúi elgondolása a birodalom négyfelé osztásával éppen a birodalmi egység megmentése volt, s hozzátehetem: a vallási egység megteremtésének kulcsát a Helios-tisztelet általános kiterjesztésében látta, ami Szentséged felfogása szerint is a legegyszerűbb és legbölcsebb megoldása a birodalomban szinte tomboló vallási zűrzavarnak. Ennek az egységesítésnek azonban ugyanazok voltak az akadályai, akik a te bölcs uralkodásod alatt is: a szüntelenül fészkelődő izgága keresztények.

Távol legyen tőlem, szentséges Constantinus császár, hogy pusztán filozófiai meggondolások alapján elítéljek vagy nevetségessé tegyek bármely vallást, ám nem hallgathatom el, hogy Heliosban együtt van minden elképzelhető vallás minden istensége és minden tanítása, olyan értelemben, ahogy korunk legnagyobb filozófusa, Jamblichos kifejtette. Midőn hét esztendővel ezelőtt Nikomedeiában alázatosan szent színed elé terjesztette elméletét, legmagasabb helyesléseddel adóztál rendszerének, amely lényegében nem egyéb, mint Aurelianus és Diocletianus vallási egység gondolatának elméleti magyarázata és igazolása. És az ő Helios-vallása, tökéletesen felépített rendszerével minden ízében alkalmas arra, hogy a világ minden istenét az egyetlen Helios szent személyében egyesítse, és megteremtse az Aurelianus óta sóvárgott birodalmi államvallást, amelyben minden eddigi vallás megtalálhatja a maga eszményeinek tökéletes megvalósulását.

A birodalom minden vallása s minden józan és hűséges polgára örömmel fogadta az egységes Helios-vallás gondolatát, mert ez egyúttal a népek egységének megvalósulását is jelentette volna, csak két vallás zárkózott el a nagyszerű gondolat elől: a zsidóság és a kereszténység. Oktalan és rövidlátó elzárkózás volt ez, hiszen mindkét vallás főistenében - még a saját szent könyveik tanúsága szerint is - pontosan felismerhetők a Napisten jegyei, így mindkét vallás makacskodása valóságos megcsúfolása a józan észnek. A zsidóság magatartása még csak hagyján, hiszen mindössze ősi, babonás és misztikus tanításainak és nevetséges szertartásainak megőrzésére szorítkozott, de emellett részt vett az államvallás kötelező szertartásain, és nem tagadta meg a hódolatot és áldozatot a császár isteni személyének geniusától, a kereszténység azonban nem érte be effajta tartózkodással és semlegességgel, hanem tagadta, sértette és csúfolta az államvallás elveit, tanításait és szertartásait, s ily módon szembehelyezkedett a birodalom érdekeivel; azzal pedig, hogy megtagadta a köteles vallásos hódolatot a császár szentséges személyének geniusától, minden jogtudósunk véleménye szerint felségsértést követett el.

Filozófusaink hamarosan felismerték, hogy ez a zsidó eredetű felekezet furcsa és torz vegyüléke a zsidók, a barbárok és a rabszolgák kezdetleges bölcsességének, merő babona, démonoktól rettegő és ezért démonűző, bűbájosság, művelt emberhez méltatlan istentagadás, egyúttal tagadása az életnek, az örömnek és a szépségnek: a halál sóvárgása, amit az is bizonyít, hogy szüntelenül a világ végét várják, mert akkor - így hirdetik - elkövetkezik az ő "országuk", vagyis uralkodásuk. Nagyon jól értjük, mit jelent az ő homályos és jelképekkel zsúfolt nyelvükön a "világ vége": semmi egyebet, mint Róma pusztulását. Az isteni Diocletianus tehát úgy határozott, hogy Róma megmentése érdekében erélyes hatósági, elsősorban rendőri és bírói rendszabályokat foganatosít emez istentelenek, felségsértők és összeesküvők ellen. Ezt ők üldözésnek nevezték, holott nem volt egyéb, mint az állam jogos önvédelme a felforgatók ellen. A keresztények pedig nemhogy észretértek és megjuhászodtak volna, hanem még ádázabbul megmakacsolták magukat, és sokan közülük a kínzásokat és a halált is elszenvedték, dacosan és megátalkodott közömbösséggel, mint egykor a megvetésre méltó - hősiességükkel kérkedő, ám voltaképpen élettagadó és gyáva - stoikusok.

Ez a szégyelletes eltévelyedésük annál sajnálatosabb, mert a kereszténység kezdetben bizonyos elkerülhetetlen társadalmi igazságtalanságok enyhítése és kiküszöbölése érdekében lépett fel: a társadalmi egyenlőség ábrándos igényét hangoztatta, holott jogosnak ismerte el a vagyont, a vagyonszerzést és a rabszolgaságot, és a kiegyenlítődést a gazdagok jótékonykodása révén óhajtotta megvalósítani. Ha megmarad eredeti célja mellett, békésen beleilleszkedhetett volna a fennálló társadalmi rendbe, és még az sem borította fel az állam rendjét, hogy egyes csoportjaik vagyonközösségben éltek, persze oly módon, hogy egy-két rajongó vagyonos ember szétosztotta vagyonát úgynevezett "testvérei", vagyis a földhözragadt szegények, tönkrejutott emberek, hitvány rabszolgák, s egyéb efféle alja nép között. Ily módon nemcsak beleilleszkedhetett volna a római társadalomba, hanem hasznos segítőtársa is lehetett volna az államnak abban, hogy hozzájárul a szegények, árvák, özvegyek, aggok és nyomorékok gyámolításához. Hiszen az állam éppen eléggé súlyos terhet vállal a munkanélküliek segélyezésével: a napi olaj- és gabona-fejadagok kiosztásával, és semmiképpen sem lehet feladata és kötelessége dologtalan rajongók és megkótyagosodott rabszolgák támogatása. Nincs és nem is lehet olyan társadalom, amelyben ne volnának a birtokosok, vagyonosok és gazdagok mellett szegények is, sőt a történelem arra tanít, hogy mindenütt és mindig jóval több a szegény, mint a gazdag. S ez a világ természetes rendje; mert a sok millió rabszolga és szegény kétségtelenül éhen halna a néhány ezer gazdag nélkül.

Az életet tagadó és ábrándosan jótékonykodó kereszténység azonban hamarosan a cselekvés terére lépett; kiderült, hogy addigi magatartása csak leplezése volt igazi céljának, az államvallás megdöntésének és az állami főhatalom megszerzésének. Mint fentebb említettem, Diocletianus ezt a veszedelmet fölismerte, és kemény rendszabályokat foganatosított leküzdésére: a keresztény tiszteket és tisztviselőket, ha megtagadták a kötelező áldozatot, elsősorban a császár geniusa előtt, elbocsátotta állásukból, vagy eladatta rabszolgának; majd bírói ítélettel megkínoztatott és kivégeztetett minden ellenszegülő keresztényt, leromboltatta templomaikat, elégettette úgynevezett szentkönyveiket, holott ezeknek híg és kezdetleges bölcselkedése még a tüzet sem érdemelte meg. Galerius és Maximianus kíméletlenül végrehajtotta a császári rendeletet, dicső atyád azonban, szentséges Constantinus, bölcsen látta, hogy ez az erőszakos módszer "a betegségnél is rosszabb orvosság" volna, s különben is végtelen jósága és szelídsége visszariadt a kegyetlenkedéstől, úgy hogy a császári rendeletet csak éppen tessék-lássék hajtotta végre. A keresztények, ahelyett hogy hálásak lettek volna a kíméletért, nyomban azt a hírt terjesztették, hogy az isteni Constantius keresztény volt, ami természetesen rút rágalom, hiszen pénzveretei és egyéb feliratai hitelesen tanúsítják, hogy egész családjával és udvarával együtt hűséges és rendíthetetlen híve volt Heliosnak.

Az isteni Diocletianus rendszerének - s ezzel a keresztények megrendszabályozásának is - az a nap vetett véget, amelyen Diocletianus uralkodásának huszadik évfordulója elérkezett. A császár hű maradt rendszerének ahhoz az alapelvéhez, amely egy-egy Augustus uralmát húsz évre korlátozta, és az évfordulón lemondásra kötelezte. Éppen május elsejére esett ez a nap. Nikomedeia mellett, három mérföldnyire a várostól, épp azon a dombháton gyülekezett a két legiónyi helyőrség díszbe öltözött tizenkétezer harcosa, ahol annak idején Galerius átvette a bíbort Diocletianustól.

A fennsík fölött emelkedő magaslat sziklacsúcsán Tyche istenasszony aranyozott bronzszobra szikrázott a májusi napsütésben: bal kezében evezőt tartott, jobbjában búzakalásznyalábot, de a város kereskedelmi és mezőgazdasági jellegének hangsúlyozása mellett az istenasszony sugárkoronás feje a birodalom szerencséjének és dicsőségének is jelképe és megdönthetetlen biztosítéka volt.

A márványkorláttal elkerített tágas emelvényen már ott állt a pohos, nyakig szőrös, löttyedt tokás Galerius; kegyetlen tekintete gúnyosan suhintott végig az emelvény előtt sorakozó méltóságok, udvari főtisztviselők, tábornokok és törzstisztek során, végül megállapodott rajtad, szentséges Constantinus: "tribunus primi ordinis", első osztályú katonai tribunus, vagyis ezredes voltál akkor; ezüstpáncélodban, ezüstsisakosan, vörös vezéri katonaköpennyel válladon olyan voltál ott az emelvényen, mint maga a földre szállott Mars hadisten. Galerius szeme éppen csak hogy végigröppent daliás termeteden, kegyetlen szája gúnyos mosolyra ferdült, és máris elfordította fejét az út irányában, ahonnan a csillogó vértezetben száguldó ezerfőnyi testőrség kíséretében vágtatva közeledett Diocletianus négylovas aranyhintója.

Az isteni Diocletianus, a hatalmas termetű öregember, megviseltnek látszott, mikor fölment az emelvényre. Itt a palotán kívül, nem volt kötelező az adoratio szertartása, elegendő volt a mély meghajlás, amellyel az udvari előkelőségek köszöntötték és a katonai tisztelgés, amellyel, pattogó vezényszavakra, a sok ezernyi lándzsa és kard csattogása fogadta. Diocletianus elfogódottan és megilletődötten kezdett beszélni, s mikor odáig ért, hogy mennyire megviselte az utolsó húsz év sok harca és megfeszített munkája, elcsuklott a hangja, s a kemény és hatalmas öregember elérzékenyült. Szentséges Constantinus, te ama kevesek közé tartoztál, akiket szeretett, és éppen tőled hallottam, hogy téged is megrendített a megható búcsúzásnak ez a jelenete, s magad is tanú vagy rá, hogy az öreg császár szemében könnyek csillogtak. Valóban felejthetetlen és mélységesen megindító volt a világ urának ez az önkéntes lemondása a korlátlan hatalomról: a jellemszilárdságnak és a lelki nagyságnak ez a páratlanul nagyszerű és hősies történelmi példája.

Síri csöndben hangzottak el a császár utolsó mondatai, amelyekben közölte, hogy ugyanebben a pillanatban jelenti be lemondását a bíborról Maximianus Augustus, a társuralkodó, Mediolanumban, és hogy Nyugaton dicső atyád, Constantius Caesar, Keleten pedig Galerius Caesar veszi át az Augustus címet és rangot. Végül a két új Caesar kijelölése következett, s mielőtt az isteni Diocletianus kimondhatta volna, hogy keleti Caesarnak téged jelöl ki, szentséges Constantinus, aki erre a méltóságra mindenképpen a legérdemesebb voltál, az erőszakos Galerius, vállán Diocletianus bíborával, lelépett az emelvényről, karonfogott egy ott álldogáló tisztet, felrángatta az emelvényre, szavába vágott Diocletianusnak, s harsányan kijelentette, hogy ez az új keleti Caesar.

Szinte megfagyott a vér mindenkiben erre a merényletre. Az öreg Diocletianus megfordult, lement az emelvényről, kocsijába szállt, s megindult a dalmáciai Salonae felé, ahol már várta pazar márványpalotája, dicső életének utolsó állomása.

A fiatalember, aki az új Augustus erőszakossága révén Kelet Caesarja lett, nem volt más, mint egy daciai műveletlen parasztlegény, Maximinus Daia, az egykori serdicai birkapásztor, Galerius Augustus édes unokaöccse...

Diocletianus, a nagyszerű hadvezér és uralkodó, az erős kezű szervező, sorsukra bízta most már utódait, s visszavonult az óriási és pazar salonaei palota magányába, ahol csak kertészkedéssel foglalkozott, s hiába biztatta és hívta Maximianus, semmi áron sem volt hajlandó utódainak marakodásaiba és garázdálkodásaiba beleavatkozni. Csak egyszer vállalkozott még rá, hogy döntőbíró legyen méltatlan utódainak civakodásában, éspedig alig két évvel lemondása után; ekkor a pannoniai Carnuntumba hívta össze tanácskozásra az egymásra irigyen acsarkodó Augustusokat és Caesarokat, s még egyszer, utoljára, békét teremtett köztük. Többé semmi könyörgéssel sem tudták kimozdítani egyszerű, bölcs és szemlélődő életéből.

Kétségtelenül mélyen elkeseríthette az isteni aggastyánt a zűrzavar és felfordulás, amely utódai alatt kockára vetette az ő kemény és szigorú államrendjének békéjét és áldásait, s talán ez is siettette halálát, ami még tizenegy évvel lemondása után is mélységes gyászba borította az igazi római hazafiakat, a béke, a rend, az egység hűséges híveit. A nagyszerű aggastyán a salonaei palota márványkoporsójában pihent el örökre; a csillogó lunai márványon ott ragyogott, a császári bíborpaláston, a drágaköves aranydiadém...

Bizonyára fájó szívvel szállt sírjába, hiszen meg kellett érnie szilárdan felépített rendszerének összeomlását, a tetrarchia, vagyis a négyes uralom csődjét, amit néhány méltatlan utódjának önzése és mohósága idézett elő, másrészt pedig az a belső ellentmondás, amely - sajnos, fonákul - a feldarabolás révén akarta megteremteni és megerősíteni az egységet. Ezt a rendszert azonban csak önzetlen és fegyelmezett uralkodókkal lehetett volna fenntartani; Diocletianus pedig csak egy volt.

S hogy valóban kivételes uralkodó volt, azt meggyőzőn bizonyítják maradandó alkotásai: a birodalom igazgatásának megszervezése, a hadügy rendezése és a pénzügy s az adórendszer teljes megújítása.

Mindenekelőtt mellőzte a szenátust, és helyette császári tanácsot alapított: ez döntött minden fontos állami ügyben, sokkal könnyebben és gyorsabban, mint a tiszteletre méltó ősi szenátus, amely - mivel Róma már nem volt az uralkodók székhelye - távol esett az Augustusok és Caesarok székvárosaitól. Ezenfelül a császár oly aprólékosan kidolgozott és gondosan felépített közigazgatási szervezetet teremtett, hogy csak kevés ügyben kellett a császári tanácshoz, a consistoriumhoz fordulni, mert a legtöbb államigazgatási kérdést már az első hivatali fokon elintézték. A négy kormányzóság - Kelet, Italia, Illyricum, Gallia - élén egy-egy praefectus állt, a tizenkét kerület élén egy-egy vicarius, és a százegy tartomány élén egy-egy praeses, s így mindössze száztizenhét főtisztviselő vezette a közigazgatást és a bíráskodást, persze megszámlálhatatlan kisebb rangú hivatalnok segítségével.

Ennek a sok tízezer tisztviselőnek az eltartása mérhetetlenül sok pénzbe került, s még jobban megterhelte az állami költségvetést a rengeteg katonai kiadás. A régi praetorianus gárdát feloszlatta a császár, s helyette új testőrséget szervezett, mindegyik Augustus mellé egy legiónyi, vagyis hatezer főnyi csapatot, mégpedig csak válogatott illyricumi katonákból. A sorkatonaság létszámát százharminckét legióra, vagyis hétszázkilencvenkétezer főre emelte, s ehhez járultak még a műszaki és szállító csapatok, úgy hogy a hadsereg létszáma megközelítette az egymillió főt. Ez az óriási katonai és polgári szervezet megkövetelte a legszigorúbb és legkíméletlenebb adókivetést és adóbehajtást. Diocletianus, mivel véleménye szerint elsősorban a nép élvezi a győzelem gyümölcsét, nem akarta fölmenteni a népet az áldozatok alól sem.

És mivel az adókért a kincstári tisztviselők személyesen is felelősek voltak, a sokféle adó és beszolgáltatás kimerítette és végső nyomorba döntötte a birtokosokat és az iparosokat egyaránt. A császárnak azonban fontosabb volt a birodalom érdeke, mint az egyes polgárok jóléte és gyarapodása; abban is igaza volt az isteni Diocletianusnak, hogy nem pénzben, hanem terményekben követelte az adót, hiszen egyesek áruhalmozása, rejtegetése és üzérkedése aláásta a pénz értékét; ezenfelül pedig megnehezítette a hadsereg és az államigazgatás fenntartását az a lelkiismeretlen eljárás, hogy sokan otthagyták földjüket, s beszivárogtak a nagyvárosokba, mások pedig - kimondani is szörnyűség! - átszöktek a barbárokhoz. Az ilyen nyilvánvaló hazaárulás kényszerítette az isteni császárt, hogy rendeletet adjon ki az árdrágítók, áruhalmozók és üzérek ellen, és az efféle bűncselekményekre halálbüntetést szabjon.

Óriási erőfeszítéssel igyekezett egyensúlyban tartani az állam pénzügyeit, jobb pénzt, sőt új aranypénzt is veretett, de az említett mérhetetlen kiadásokon felül még pazar építkezéseinek költségeivel is kénytelen volt megterhelni a birodalmi kincstárt. Az adózók nyögtek és szökdöstek, de a birodalom hatalmas volt, a hadsereg erős, a közigazgatás és bíráskodás mintaszerű, Nikomedeia ragyogó, Salonae palotája fejedelmi és a császár óriási római fürdője a világ egyik csodája. A barbárok tisztelték, rettegték és csodálták Róma erejét, szépségét és ragyogását.

Íme, szentséges Constantinus, szegényes szavaimmal így próbáltam föleleveníteni ennek a nagy életnek dicső emlékezetét, amit úgyis örökkévaló hűséggel őriz a te egész életed és dicső uralkodásod, maradandóbban, mint büszke érc- vagy márványszobor, s mint a bíbor tündöklése és az aranydiadém ragyogása a salonaei mauzóleum hófehér márványkoporsóján.

Meggörnyedt öreg paraszt baktatott az öszvér mellett: az ember is, az állat is zihált, amint fölfelé kapaszkodtak a domboldalon, az enyhe márciusi szélben, amely a tenger sós leheletét sodorta feléjük az Astakenos-öböl felől. A dombok déli oldalában már virágzottak a mandulafák, méhrajok zümmögtek körülöttük, kóstolgatták a közelgő nyár első édes ízeit. Az olajfüzek ezüstös levelei megcsillantak a félénk reggeli napsütésben s az útmenti vadrózsabokrok levelein még ott reszkettek a hajnali harmatcseppek. Nem messze az úttól egy körtefa repedezett kérgű, rücskös törzsén harkály kopácsolt, csak úgy fröcskölt csőre alól az apró faforgács.

Rózsaszín arcú, kékszemű kislány ült az öszvér hátán, görcsösen fogta a kötőfék két végét, büszkén, mintha ő kormányozná a jól megtermett állatot. A kislány lehetett vagy ötéves. Vállára omló hullámos szőke haja úgy megragyogott a napfényben, mint a cseppentett arany. Piros saruba bújtatott apró lábai ott harangoztak az öszvér hátáról jobbra-balra lelógó, degeszre tömött két iszák körül. A kislány tudta, hogy a két pohos tarisznyában az utolsó mogyorójukat viszik a nikomedeiai piacra, és hát emiatt nagyon elszontyolodott. Mert az volt a kedves játéka, hogy mókusnak mondta magát, fürgén föl-fölmászott az alacsonyabb fákra, "mókusnyelven" kuncogott, és egyre-másra mogyoróbelet ropogtatott. Ez persze sohasem fogyott ki a nyakába akasztott kis vászonzacskóból, hiszen szülei úgy mondták, hogy ami mogyorójuk termett, az mind az övé. S most mégis a piacra viszik eladni. Sehogy sem fért a kis fejébe, hogy mi történhetett.

- Nagyapa, mért adjuk el az én mogyorómat?

Az öreg fölnézett rá, és mintha könny buggyant volna a szeméből.

- Mert nincs pénzünk, mókuskám, és ezért sok pénzt kapunk a piacon.

A kislány elkomorodott, és többet nem kérdezősködött. Szörnyű sejtelem nyilallt kis szívébe, hogy hátha ezzel vége is a szép mókus életnek. Igen, nagyapa már tudta, hogy egyelőre vége: hajszolják őket a sokféle adó miatt, minden hónapban jön végrehajtó, ezenfelül minden termésük javát elviszi a kötelező beszolgáltatás; a földesúrnál is sok van már a rováson, mert - mint a legtöbb telepesnek, nekik is - tőle kell kölcsönkérni ekét, szerszámot, igásállatot. Diocletianus császár rendeletére kaptak ők is hat esztendővel ezelőtt nyolc hektár földet Tertullius kegyelmes úrtól itt a közelben, az öböl déli partján, Olbia faluban, mivel kevés volt a rabszolga. A földesúr tehát kénytelen volt a nagybirtok egy részét kisparasztok közt szétosztani; de ezeknek a colonusoknak, vagyis telepeseknek rosszabb sorsuk volt, mint a rabszolgáknak: néhány esztendő alatt a súlyos terhek miatt a kis birtok fele máris kicsúszott a lábuk alól, most meg piacra kell vinni utolsó tartalékjukat, ezt az ötven sextarius mogyorót, hogy az adóhátralékot kifizethessék.

Most jó ára van a mogyorónak, kap ezért a két kis zsákért vagy ötven denariust, ebből harmincöt az adó, a többi tizenötből pedig megélnek legalább egy hónapig, persze zöldségen meg babon, borsón, ami még megmaradt a tavalyi termésből. Mert nincs egyebük otthon, mint egy bánatos kecske, az adja a mindennapi tejet a kislánynak. Ezt az öszvért is a szomszédtól kérte kölcsön, mert magával kellett hoznia unokáját is, hiszen a szülei reggeltől estig a mezőn dolgoznak, s a gyereket nem hagyhatta otthon egyedül.

- Marcia, mókuskám - próbálta vigasztalni a kislányt -, apuka hoz neked estére madártojást, jó?

- Nem kell nekem madártojás, nagyapa. A mókus nem eszik madártojást.

- Hát akkor majd elcsenünk egy marék mogyorót ebből az iszákból, jó?

A kislánynak fölcsillant a szeme:

- Jó nagyapa vagy te, igazán!

Az öreg megállította az öszvért, jó mélyen belenyúlt az iszákba, és nagy marék mogyorót csurgatott bele a vászonzacskóba, amely - csupa megszokásból - most is ott csüngött a kislány nyakában. Innen kezdve Marcia megbékélt, csendben maradt, és az öszvér hátáról már nem hallatszott más hang, csak a folyamatos mogyoró-ropogtatás.

Fölértek a dombtetőre, és hamarosan kibontakozott előttük Kelet büszke és híres fővárosa, Nikomedeia. Az öreg néhány pillanatra megállította az öszvért, s tekintete gyönyörűséggel pásztázta végig a változatos tájat: lent a mélységben, ameddig a szem ellátott, az Astakenos-öböl végtelen kék vizét fodrozta a könnyű reggeli szél, messze a Propontis irányában lenge fehér ködök fátyolozták a partszegélyt, közvetlenül a város alatt óriási teherhajók közeledtek a kikötőgáthoz egyre lassúdó evezőcsapásokkal, karcsú futárhajók siklottak könnyedén fehér vitorláik szárnyán, mint surranó sirályok, és a kikötő felől idáig elhallatszott a roppant kiterjedésű fegyverkovács-műhely pörölyeinek szakadatlan ütemes csattogása.

Leereszkedtek a dombról, s most már szőlőskertek és gyümölcsösök közt haladtak a szelíd hajlatban; aztán megint egy kis kaptató, s mikor fölértek a második domb púpjára, feltárult ámuló szemük előtt a büszke főváros: három szinten, lépcsőzetesen kúsztak fel a kikötőtől a domb legfelső síkjáig az utcák, házak, paloták és templomok, sötétzöld levelű babérfák és nyúlánk ciprusok örökzöld koszorújában. A színes cseréptetők, a templomok márványoromzatai, a csillogó szobrok, az ezüstös szökőkutak és a habosan zuhogó vízesések fölött a domb legfelső szintjét a roppant terjedelmű császári palota foglalta el. Nem is egy palota volt ez, hanem paloták, fürdők, templomok, bazilikák, oszlopos sétalugasok és pompás tornacsarnokok végeláthatatlan sora: valósággal külön város volt ez a városban. A reggeli napsütésben vakítón ragyogott, szinte lángolt a paloták vörösréz tetőzete és rengeteg aranyozott kupolája. Káprázatos volt ez a szikrázó vörös-arany ragyogás. Innen a dombtetőről látták a városon túl, jó néhány mérföldnyi távolságban a sziklacsúcsot, rajta a tetőtől talpig bearanyozott Tyche-szobrot: a szerencse istenasszonya, a város és a birodalom védelmezője fenséges nyugalomban ült aranytrónusán, s kezében az evezővel és az aranykalászokkal, a fenséges magasságból éppoly közömbösen nézte a háromsorevezős óriáshajót - amelynek átkozott gyomrában száznyolcvan markos rabszolga hajtotta a roppant hajót a súlyos evezőkkel, a korbácsos felügyelő ütemes vezényszavaira -, mint akár az agyonkínzott rakodómunkásokat vagy a fegyverkovácsokat, vagy a meztelen napszámosokat, akik mázsás márványtömböket vonszoltak fel a császári építkezésekhez a dombtetőre, karvastagságú köteleken, amelyek mélyen a húsukba vágtak, úgy hogy vérük összefolyt a verejtékükkel agyongyötört hátukon.

De hiszen ez az aranyos Tyche, miután kimérte mindenkinek a sorsát, éppoly közömbösen nézi a szentséges, fényességes, kegyelmes és méltóságos nagyurak s a rabszolgákból aranyat sajtoló gazdagok gondtalan gyöngyéletét, akárcsak az ő otthoni nyomorúságukat - gondolta magában az öreg. Hiszen ők szabad emberek ugyan, de még a rabszolgákénál is keservesebb a sorsuk: munka és koplalás, megint munka s megint koplalás, így morzsolják unt és ezerszer megátkozott napjaikat. Ő maga, a lánya, a veje alig tudja megkeresni a szűkös betevő falatot, pedig ő maga is megfogja a dolog végét; oda se neki, hogy már a hatvanhatodik évét tapossa: naphosszat ás, kapál, gyomlál, ültet, locsol a konyhakertben, s legnagyobb öröme munka közben akár napestig hallgatni ennek az aranyos mókuskának a kifogyhatatlan és édes csacsogását.

Elfordította tekintetét az aranyban tündöklő gonosz Tychétől, és hátranézett.

- Marcia, mókuskám, nem vagy fáradt?

- Nem, nagyapa. És olyan jó lovagolni! Nem baj, hogy öszvér a lovam.

- Hát mogyoród van-e még?

- Van bizony! Nem hallod a mókusropogtatást?

- Dehogynem, mókuskám. Hallom biz én, csak ropogtasd a mókuseledelt, nemsokára beérünk a városba; látod, milyen közel van már? Odanézz.

Ilyent még nem látott a gyerek: odavolt az ámulattól, kis kezével maga is a város felé mutatott, aztán boldogan felkiáltott:

- Jaj de gyönyörű!

Nemsokára beértek a városba, még egy kicsit kapaszkodtak fölfelé a lejtős utcákon, aztán egyszerre csak eszeveszett forgatagban, fülsiketítő hangzavarban találták magukat: kanyargós sikátorokon át megérkeztek a piacra.

Hatalmas tér volt ez, körös-körül háromemeletes bérházak szegélyezték, s ezekben bizony nem előkelőségek laktak, hanem szegény emberek: piaci árusok, kikiáltók, utcaseprők, kisiparosok, rakodómunkások meg napszámosok, törvényszolgák, hatósági kézbesítők, efféle kisemberek. A bérházak meglehetősen mocskosak voltak kívül is, hát még belül! A teret és a lakásokat egyformán megülte az elviselhetetlen bűz; az itt lakó emberek sohasem élvezhették a pazar úri kertek édes illatait, sem a játékos szökőkutak permetező hűvösségét; ezek legtöbbször holtra fáradtan ruhástul vetették magukat rongyos vackukra és sem este, sem reggel nem készített nekik rhodosi rózsaolajjal illatosított langyos fürdőt a rabszolgájuk. És egy-egy ilyen nyomorult lakásért, vagyis odúért a havi keresetüknek legalább a felét az uzsorás háztulajdonosnak fizették. Ami megmaradt a keresetükből, abból úgy-ahogy végigkoplalhatták a hónapot.

Még alig szállította le a megriadt kis Marciát az öszvérről, alig kötötte oda a fáradt állatot a kocsma fala elé a falba erősített vaskampóhoz, máris ráköszönt a kocsmáros:

- Jó reggelt, Vetrasinus! Hogy vagy? Ki ez a kislány? Hol szerezted? Hát öszvéred is van már? No, gyarapodunk, gyarapodunk? Vagy elloptad egy lidércnek a süvegét, és nagy köcsög aranyat találtál éjfélkor a baglyok meg a denevérek barlangjában? No csak tréfálok, ne haragudj. Iszol egy pohár meleg bort?

Alacsony, kerek képű, mindig mosolygós, gömbölyű, pocakos emberke volt a kocsmáros, folyton fecsegett, izgett-mozgott, ide-oda gurult a tágas kocsmában, kiszolgált, beszedte a sestertiusokat, mindenkihez volt egy-két kedves szava, és csak akkor lehetett szóhoz jutni tőle, ha egy pillanatra kifulladt az örökös locsogásban. Ezt a pillanatot használta ki az öreg Vetrasinus:

- Ide hallgass, édes egy cimborám, Turdulus, hadd feleljek sorjában a kérdéseidre: köszönöm, megvagyok; ez a kislány Marcia, az unokám, otthon csak mókuskának hívjuk, mert nagyon szereti a mogyorót; az öszvér nem az enyém, kölcsönkértem a szomszédtól; sajnos, nem gyarapodunk, csak nyomorgunk; nem loptam el a lidérc süvegét, nem találtam se nagy, se kis köcsög aranyat, de még egy megveszekedett réz sestertiust sem; de egy pohár meleg bort bízvást adhatsz, ha ugyan hitelezed az árát, amíg el nem adom a mogyorómat.

- Hogy én ne hiteleznék neked, két ast, édes egy cimborám? Hogy is fordulhat meg ilyesmi a fejedben? Hé, Scantilla - kiáltott ki a feleségének a konyhába -, gyere csak gyorsan! - A kövér, pirospozsgás kocsmárosné egy másodperc alatt ott termett az ivószobában, de meg sem mukkanhatott, Turdulus máris folytatta: - Ide hallgass: melegíts egy jó pohár lampsakosit a barátomnak, Vetrasinusnak, hiszen ismered! Hozz egy darab mézes palacsintát a kis unokájának, ennek a hogy is hívják...

- ...mókuskának - kottyantotta közbe a kislány.

- Mókuskának - folytatta a szapora szavú kedélyes kocsmáros -, aztán ide figyelj: a barátom ebben a két iszákban mogyoróbelet hozott eladni... Mennyit hoztál? - fordult Vetrasinushoz.

- Van vagy ötven sextarius.

- Megvesszük - mondta ki a határozatot Turdulus. - Mért vegye meg más? Netalántán az a dagadt görög ott a túlsó sarkon, az a bitang borhamisító Hydatios, akinek már a neve is vizet jelent? Hogy adod a mogyoródat, Vetrasinus? Különben mindegy. A mogyoró ilyenkor már ritka csemege, drága, de egy igazi kocsmárosnak aranyat ér; jobban csúszik rá a bor, mint az olajban pirított hagymára! Ötvenöt denariust adok érte, jó? Rendben van. Te meg, Scantilla, mit lopod itt a napot, mit tatod a szádat, hogy a Fúriák szánkázzák meg az ilyen mihaszna némber hátát! Vidd be a mogyorót, térülj-fordulj, hozd a pénzt, a mézes palacsintát, a meleg bort, hozhatsz egy falas sült kolbászt is a cimborámnak, no mozogj, mozogj, mert különben úgy belecsípek a gömbölyű fenekedbe, hogy két hétig nem riszálod annak a tagbaszakadt díjbirkózónak, a Klados fiatalúrnak, akire olyan nagyon fáj a fogad, no majd én elveszem a kedved tőle, Hercules engem úgy segítsen! - Nagyot fújt, aztán, hozzátette: - Édes egy cimborám, látod, nem dolgozik itt senki ebben a csapszékben, csak én egymagam!

És köténye csücskével letörölte izzadó homlokát.

Vetrasinus nagy csomó hulladék zöldséget nyalábolt fel az árusok asztalai alól, s odavetette az öszvérnek; az állat feléje fordította fejét, s hálásan nézett rá, meg a füleivel is legyintett kettőt-hármat, és ezt gondolta magában: "Derék ember ez az öreg." És mohón s boldogan kezdte ropogtatni a friss zöldséget.

Scantilla nyilván nem akarta, hogy a Fúriák megszánkázzák a hátát, s azt sem, hogy Turdulus sokat feszegesse a díjbirkózó-ügyet - mert mi tűrés-tagadás, a piacon már a verebek is csiripelték, hogy Klados valóban csipkedi is a csinos kocsmárosné gömbölyűségeit -, és már előre félt, hogy egyszer kiderül, mennyit eszik-iszik itt a szerelmes ifjú hitelbe. Ezért pillanatok alatt végrehajtotta férje parancsait: az ötvenöt denarius ott csörgött már Vetrasinus pénzes zacskójában, a finom fokhagymaillatos sült kolbász ott párolgott előtte az asztalon, a fűszeres lampsakosi meleg bor kellemesen csiklandozta az orrát, a mókuska pedig két kézre fogta az ujjnyi vastag mézes palacsintát, amely akkora volt, mint a telihold sárga tányérja, s észrevétlenül eltűnt a zsákmányával a piac forgatagában.

Az öreg nagyapa nyugodtan falatozott, jókat kortyolt a fűszeres borból, és szinte meg is feledkezett szemefényéről, a mókuskáról. Boldogan élvezte szerencséjét, hogy váratlanul és szinte minden fáradság nélkül milyen jól sikerült eladnia a mogyorót, s a tetejébe jól is lakott, mégpedig ingyen, mert régi cimborája egy fityinget sem fogadott el tőle. Nyilván a vendéglátás afféle áldomás volt, a találkozás és a jó mogyoróvásár örömére. Mindegy, Vetrasinus hátradőlt karosszékében, testét átmelegítette a bor, elzsongatta a piac zsivaja, s egy-két percre talán el is szundított.

Arra riadt fel, hogy valaki keményen megrázta a vállát. Fölnézett: jóképű, vidám tekintetű, izmos férfi állt előtte, lehetett vagy negyvenéves. Vetrasinus meglepetten kiáltott fel:

- Ó, Corfulenus, milyen szerencse! Ezer éve nem láttalak már!

- Hogy is láthatnál, hiszen nem jársz a piacra, én meg minden héten itt vagyok! Elbóbiskoltál, mi? Mit hoztál?

- Egy kis mogyoróbelet, már el is adtam. Hát te?

- Egy pár kövér gyöngytyúkot meg három kosár almát, kettőt már el is adtam: annak a csirkefogó Hermeiasnak a szakácsa vette meg. Tízszer annyit kaptam érte, mintha ősszel adtam volna el, de ilyen finom almát még az öregapja se látott annak a keszeg Hermeiasnak: sárga, puha húsú, rozmaringillatú, viaszos a héja, és ahány darab, mind egyforma. Ezt egyik paraszt sem tudja utánam csinálni!

- Én is jó árat kaptam a mogyorómért, ámbár nem szívesen adtam el, hiszen a kis unokámé volt, de hát holnap jön a végrehajtó... - Hirtelen eszébe jutott a kis Marcia. A homlokára csapott: - Szentséges úristen, hová lett az unokám!

Körülnézett, s hogy a kis Marciát sehol sem látta, nekiiramodott, már amennyire öreg lábai bírták, s pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Corfulenus értetlenül bámult utána, csóválta a fejét, végül leült az egyik asztalhoz, és mivel Turdulus éppen nem volt bent a kocsmában, odaintette a rabszolgát:

- Hé, fiú, egy kancsó lampsakosit, a javából!

Türelmesen üldögélt, iszogatott, és kémlelte a hullámzó, ordítozó piaci tömeget, hátha egyszer kibukkan belőle az öreg Vetrasinus. De biz azt leshette! Az öreg átfurakodott a nyüzsgő és tolongó tömegen, szinte belesüketült az árusok harsány és zűrzavaros kiáltozásába, nagy nehezen elvergődött a piactér túlsó sarkába, belesodródott a halpiac förtelmes bűzébe, ami ugyan egy csöppet sem bántotta az orrát, hiszen otthon, Olbiában is szívesen lebzselt a tengerparti halpiacon, és arról ábrándozott, hogy milyen jó is volna egyszer egy jó kosár kagylót, csigát, rákot, ezüstpikkelyes keszeget, kék színű makrélát, pettyes lepényhalat meg afféle tengeri pókot összevásárolni, ízes hallevest főzni belőle, és egyszer amúgy istenigazában jóllakni! De hát ez mindig csak ábránd maradt! Halleves helyett bab, borsó meg kása volt a mindennapi eledel, nyáron egy kis juhtúró, a mókuskának meg kecsketej, köles és gesztenyelisztből sütött lepény. Igaz is, hol a kislány? Egy gyereket adott a lányának az a magasságos Juno istenasszony, és ő, haszontalan vénember, erre az egyre sem tudott vigyázni. Máskor legalábbis megállt a lacikonyha előtt, ahol gyenge báránycombokat forgattak nyárson az izzó parázs fölött; máskor teli tüdővel szívta magába az ínycsiklandozó pecsenyék illatát, negyedórákat ácsorgott a libáskofák előtt, és addig nézte a kövér combokat, püspökfalatokat és omlatag sült libamájakat, amíg ki nem csordult a nyála, de most már rá se hederített a kínálkozó sok földi gyönyörűségre: meg kellett találnia a mókuskát, mert ha vándor csepűrágók vagy rabszolgakereskedők szemfüles kerítőnői ellopták, akkor ő Vetrasinus - Polluxra! - az első fára felköti magát. Közben szakadatlanul zsongott, csattogott, harsogott, bömbölt körülötte a piac fülhasogató hangorkánja.

- Friss kolbászt vegyetek, itt a frissen sült fokhagymás kolbász! - Itt a nyárson pirított kecskepecsenye! - Báránycomb tessék, ropogós báránycomb tessék! - Itt a harmatos friss pacal! Bácsi, vedd meg, olyan fodros, mint a bazsarózsa! - Pálcikára szúrt mézes mandulát vegyetek! - Ide, ide, jó emberek, kóstoljátok meg ezt a mazsolás lepényt! - Datolyát, datolyát, datolyát! Mézédes a datolyám! - Citromot csak tőlem, ez a gyönyörű citrom, bő a leve, olajos a héja, molyok ellen, kígyómarás ellen! Emberek, asszonyok, citromos vizet igyatok! - Citromot, almát, körtét, aszalt szilvát csak nálam vegyetek! Asszonyság, csak egy fontot ebből a piros almából! Majd kicsattan, olyan piros, akár a pofikád, hallod-e, fiatalasszony! Tartsd a kosarad, mennyit adjak? - Sült tököt vegyetek, sült tököt, parázs sült tököt, meleg a sült tök, tessék, tessék!

Nyurga fiú árulta a sült tököt, ezt kapkodták legjobban, de mindenre akadt vásárló; mindenki falatozott, hahotázott, rikoltozott: valóságos népünnepély volt a piac. Az árusok túlkiabálták egymást, a vevőket erőszakkal magukhoz ráncigálták, aztán következett az elmaradhatatlan alkudozás, bizonykodás, esküdözés, veszekedés, valahol pofon is csattant, épp a hatósági márványasztalnál, melyen ott voltak a hivatalos súlyok, hosszmértékek s a kisebb-nagyobb űrmértékek is. Az aedilis az egetverő zsivajból is kihallotta a pofoncsattanást, nyomban ott termett, és teljes rendőri tekintélyével rendet teremtett; a tettes még berzenkedett egy darabig, de az aedilis botja észretérítette: csak egyet suhintott a hátára, és az izgága atyafi máris lecsillapodott.

Vetrasinus már azt sem tudta, hová legyen izgalmában, amikor kétkerekű kocsi állt meg éppen a halpiac mögött, a tér sarkán. Kocsi mint kocsi, látott már éppen eleget, ismerte ezeket az óriási kerekű, vörösre festett boroskocsikat; nem is a parasztkocsis kedvéért figyelt fel rá, hanem azért, mert a kocsi mögött tucatjával kezdtek összeverődni az emberek. "Ott valami történik", gondolta magában, hátha ott bámészkodik a kis Marcia is.

Megindult a kocsi irányában, s hát uramfia: az egyik bérház kapujában ott látja ám az ő mókuskáját! Ott áll kis kék tunikájában, még mindig majszolja az irdatlan nagy palacsintát, és izgatottan figyeli a kőküszöbön ülő fiúcskát meg kislányt, amint nekipirultan ujjmutatósdit játszanak: hol az egyik, hol a másik kapta elő a kezét a háta mögül, felvillantotta néhány ujját, s a másiknak azonnal meg kellett mondania: hány ujjat villantott fel; ha eltalálta, egy szem diót nyert; a fiúcska előtt már alig volt dió, mert határozottan a kislány volt a szemfülesebb. Ha a másik kitalálta, hány ujjat mutatott fel a társa, nyert; olyasmi pedig nem fordulhatott elő, hogy a mutogatós letagadja a felmutatott ujjak számát. Ha valakire azt akarták mondani, hogy talpig becsületes ember, ezt mondták rá: "Ezzel akár sötétben is játszhatsz ujjmutatósdit."

Marcia elmerülten nézte a játékot, és nem is lepődött meg, amikor nagyapja a vállára tette súlyos parasztkezét: a mókuska természetesnek találta, hogy a nagyapa megvan, s itt van mellette. Dehogyis mentegette magát, hiszen semmi rosszat sem követett el; felmutatott a kapu fölötti vasrácsra, amelyen fehér szalagcsokrot libegtetett a szél:

- Nagyapa, mért van ott a fehér szalag?

- Azért, mókuskám, mert ebben a házban kislány született. Ebben a pillanatban harsogó, bugyborékoló, ujjongó nevetés csattant fel a vörös kerekű kocsi mögött. A kislányt máris noszogatta a kíváncsiság, hogy mi lehet ott, egyszerre megfeledkezett a fehér szalagcsokorról, s vonszolni kezdte a nagyapját a kis tér felé. Ott aztán olyan látványosság várta a kislányt, amilyenről eddig még álmodni sem mert. A nézők körben álltak, a kör közepén szabadon hagytak egy kis területet: ez volt a "színpad"; nagytermetű, sima szőrű, hegyes fülű, vörösesbarna lakoniai vadászkutya állt középütt; orrcimpái remegtek, s mikor a sárga tunikás idomító rövid korbácsa a levegőbe suhintott, a kutya a csattanásra oldalt fordította fehér foltos hosszú fejét, aztán megnyugodott. Kezdődhetett a mutatvány.

Vörös selyemruhába bújtatott majom ugrott ki a középre, körültáncolta a kutyát, s az idomító kurta vezényszavaira bukfenceket vetett, tótágast állt, végül felpattant a kutya hátára. A kutya elkezdett körben keringeni, előbb lassan, aztán egyre gyorsabban, a majom pedig káprázatos mutatványokat végzett a hátán: előbb lovagolt rajta, aztán fölállt, féllábon forgott, kézállást mutatott be, végül felugrott, a levegőben bukfencezett egyet, lehuppant a földre - miközben a kutya tovább futott -, s mikor a kutya egy vonalba került vele, villámgyorsan felpattant a hátára, s a nézők kacagása, tapsa, visítozása és ujjongása közben két kezével csókokat dobált a közönség felé. Az idomító csettintett a korbácsával, a két "művész" eltűnt az egyik kapualjban, és a sárga tunikás most öblös agyagtállal a kezében körbe járt, hogy összeszedje az önkéntes adományokat. Hullott is bőven a rézpénz a tálba, még a nagyapa is megengedte magának, hogy beledobjon egy ast, olyan szívből kacagott a mulatságos mutatványon a kis unokája.

Elég volt az élvezetből is, az izgalomból is, gondolta magában Vetrasinus, gyerünk vissza a kocsmába, Corfulenus bizonyosan nem tudja mire vélni, hogy hová lettem. Kézen fogta hát a kis Marciát, s megindult vele a piac másik vége felé; a tér közepén megcsodálta Diocletianus császár aranyozott szobrát, meg is pihent a talapzat márványlépcsőin a kislánnyal, mind a ketten belefáradtak a nagyváros forgatagába és a sokféle új élménybe. Furcsa ember lehetett ez a Diocletianus, gondolta magában: beszélték, hogy tavaly lemondott az uralkodásról, és átadta a trónusát meg a hadseregét meg a rengeteg aranyát egy másik nagyfejűnek, még a nevét se tudja; a másikét, ezét a Diocletianusét legalább tudta, hiszen húsz esztendeig ő volt a császár. De hát nem mindegy-e, hogy mi a neve a szentséges nagyúrnak, akinek a parancsára lenyúzzák a bőrünket? Egyik kutya, másik eb.

Föltápászkodott, hátat fordított a szentséges nagyúr szobrának, és szép lassan visszaballagott a kocsmába. Corfulenus kitörő örömmel fogadta. Vetrasinus meg mentegetődzött:

- Ez a kis huncut az oka, hogy a faképnél hagytalak, Corfulenus. Meglógott, de szerencsére nem veszett el. Hol is hagytuk abba, cimbora? Á, igen, tudom: két kosár almát eladtál. Hát a harmadikkal mi lett?

- Azzal csak most történik valami: ajándékba viszem valakinek.

- Ejha! - csodálkozott el az öreg. - Száz denariust érő, ilyen almát csak úgy elajándékozni! Nő? Ugye? - hunyorított az öreg hamiskásan, és oldalba bökte Corfulenust.

- Hova gondolsz, öreg cimbora? - méltatlankodott Corfulenus. - Ilyen ajándékot nőnek? Csak nem ment el az eszem?

- Hát kinek?

- Hajolj ide, hadd súgjam a füledbe: Constantinusnak.

- Ki az?

- A galliai császárnak, Constantiusnak a fia. Alatta szolgáltam Egyiptomban; altisztje voltam, nagyon szeretett. No igyunk egy pohárral az egészségére. Hé, Turdulus, még egy kancsó lampsakosit!

A jó bor megoldotta Corfulenus nyelvét; mézes perecet hozatott Marciának, aztán odahajolt Vetrasinushoz, és folytatta a bizalmas beszélgetést. Nem is kellett nagyon halkítania a hangját, mert a szomszéd asztalnál egy egészséges-piros arcú férfi meg egy gömbölyű csinos fiatalasszony olyan csattanó-pergő szóáradatot zúdított egymásra, hogy Corfulenus akár hangosan is beszélhetett volna. A dühösen hadonászó és kiabáló két ember férj és feleség volt, s dehogyis veszekedtek, Jupiter óvjon ettől, csak barátságosan s kissé tüzesen beszélgettek.

Corfulenus azért óvatosságból mégis halkabbra fogta a hangját. Tudja a nyavalya, gondolta magában, annyi itt a besúgó, hogy nem árt az óvatosság. Maholnap már a száját se nyithatja ki az ember. Hát ezért csak halkan!

- Ide figyelj, öreg! Ki ne mondd a nevét annak, akinek az egészségére ittunk! De ne felejtsd el: olyan nagy ember az, ha csak ezredes is mostan, hogy hamarosan - körülnézett, és csak úgy súgta az öreg fülébe: - császár lesz belőle.

- Nekem ugyan mindegy, hogy ki a császár - súgta vissza Vetrasinus.

- De nekem nem mindegy - ellenkezett Corfulenus. - Ha egyszer az lesz belőle, amit mondtam, akkor belőlem is embert farag! Láttad volna, milyen vitézül harcolt Egyiptomban meg Perzsiában! Nem félt ez se az állatfejű istenektől, se az átkozott papjaiktól, hogy a mélységes Orcus nyelje el valamennyit! Csak el tudjon menekülni innen! Mert itt ádázul fenekednek rá, mindenáron el akarja emészteni ez az elvetemedett szörnyeteg - és a fülébe súgta: - Galerius.

- Ki az? - kérdezte az öreg, aki semmit sem értett az egészből.

- A szentséges császár - súgta Corfulenus.

- No csakhogy tudom végre, kinek a jóvoltából nyúzzák le a bőrünket.

- Pszt! - csöndesítette Corfulenus. - Még a falnak is füle van! De megsúgom neked, öreg cimbora, hogyha egyszer ő lesz az úr, jobb sora lesz itt a szegény embernek!

Vetrasinus csak legyintett és elbiggyesztette a száját.

- Sose legyintgess! Majd meglátod - tüzelt Corfulenus. - De ameddig nem jut el az apjához, semmit sem tehet. Itt pedig valósággal fogoly, minden lépését, minden szavát figyelik. De mi is vagyunk néhányan, akik szemmel tartjuk annak a szentséges... tudod, kinek a besúgóit! Mit gondolsz, mért adtam el épp a bitang Hermeias szakácsának a két kosár almámat? Megtudtam tőle mindent, amit akartam. S most viszem az almáimat és a híreimet... tudod, kinek...

Vetrasinus öreg fejében minden összezavarodott már. Cihelődni kezdett, de Corfulenus karonfogta:

- Délre jár az idő, öreg cimborám, ne menjetek még, egyetek valamit. Hé, rigócska - kiáltotta el magát, mert Turdulust az egész piac ezen a kedveskedő néven szólította -, két tányér spenótot ide, egyet az öregnek, egyet a kis...

- ...mókuskának - segítette ki Vetrasinus.

- Az öszvérnek egy zacskó zabot - folytatta Corfulenus -, nekünk meg még egy kancsó lampsakosit. Jó napom van, Hercules úgyse, ma mindent én fizetek!

Alighogy elkezdték a falatozást, érces kürtszó harsogta túl a piac zenebonáját, s mintegy varázsütésre síri csend ülte meg az egész piacot, az árusokat, a boltokat, a műhelyeket, még a barátságosan társalgó házaspárt is, sőt Turdulusnak is torkán akadt a szó! Mindenki arrafelé nézett, amerről a kürtszó felzendült. A kürtösök után tizenkét lictor lépkedett ütemesen, bakancsaik csattogva verték a kövezetét. Utánuk négy markos néger rabszolga hozta az aranyozott gyaloghintót, amelyben kényelmesen terpeszkedett a főméltóság, akinek ez az egész csinnadratta szólt: fekete körszakállas sovány férfi földig érő hímzett kék selyemtunikában; fölötte aranyosan csillogó sárga dalmatika mutatta, hogy a nagyúr a legmagasabb rangosztályba tartozik, s legalábbis a "fényességed" címzés illeti meg.

- Á, Tertullius őfényessége, a praefectus praetorio! - törte meg az ünnepélyes némaságot Corfulenus, kissé szentségtörő fölényeskedéssel.

- No végre, hogy színről színre láthattam a földesurunkat! - jegyezte meg Vetrasinus gúnyosan.

- Azt mondják, nem rossz ember - vetette oda Corfulenus.

- Már amennyire jó ember lehet az, akinek húszezer hektár földje, ezer rabszolgája, s ezer colonusa van, és akit "fényesség"-nek hívnak. Eh! - zárta le az eszmecserét, bekapta az utolsó kanálnyi főzeléket, fölhajtotta maradék borát, aztán kezét nyújtotta Corfulenusnak:

- Most már igazán megyünk, édes barátom. Köszönjük a szíves vendéglátást neked is, Turdulus, Scantilla asszonynak is, no, gyere, mókuskám, hazalovagolunk, Jupiter áldjon, Corfulenus, sózd el szerencsésen a harmadik kosár álmádat is - és cinkosan odahunyorított a barátjának. Fölültette a kislányt az öszvérre, és megindultak.

- Jó szerencsét! - köszönt utána Corfulenus s magában hozzádünnyögte: - És jó szerencsét nekünk is, Constantinus!

Galerius még egyedül volt a teremben; párnázott citrusfa-karosszékben terpeszkedett, alig fért bele, testének hájtömegei mindenütt kibuggyantak belőle, hordónyi hasán megfeszült a rövidujjas, bokáig érő, a nyakán és az alján bíborsávos selyemtunika. Előtte, az oroszlános lábú óriási zöld márványasztalon irattekercsek hevertek, de ő hozzá sem nyúlt egyikhez sem, csak könyökölt az asztalon, gondolattalanul, unottan: semmi dolga sem volt. Az az agyalágyult vén Diocletianus egyszer azt mondta neki, töprengett magában, hogy nincs a világon nehezebb dolog, mint jól uralkodni, holott uralkodni a legkönnyebb, csak egyszer hozzájusson az ember! Hát ő épp eleget várt rá; idestova hatvannégy éves, és már tudja, hogy az uralkodás titka: parancsolni. Akármit, de parancsolni: ezek a "fényességek", "tökéletességek", "tekintélyességek" s egyéb semmirekellőségek úgyis végrehajtanak mindent, akárcsak a hitvány rabszolgák. Heliosra, egyszerű ez, csak nem kell nagy feneket keríteni neki!

Roppant teste lomhán megmozdult, bozontos mellével előredőlt, torzonborz fejét, sűrű szakállas arcát a karjaira hajtotta, szinte egész felsőtestével rátehénkedett a márványra: olyan volt, mint egy löttyedt szőrgombóc.

A vízóra sípolt. Tizenegy óra, gondolta magában Galerius, hozzák a reggelit. Végre történik valami!

Pontosan az órajelzés pillanatában láthatatlan kezek félrehúzták az arannyal hímzett nehéz kék bársonyfüggönyt, és nesztelenül belépett egy jóképű fiatal ministerialis fehér tunikában, amelyet vékony vörös bársonyöv szorított derekához. Az étekfogó könnyed tánclépésekkel közeledett a császár asztalához, s mikor odaért, megállt, Galerius föltekintett, biccentett, a ministerialis ekkor ügyesen a márványasztalra csúsztatta az ételekkel megrakott óriási ezüsttálcát, mélyen meghajolt, és ebben a testtartásban hátrált ki a teremből. A bársonyfüggöny nesztelenül összecsapódott mögötte.

Körülkémlelt s észrevette, hogy máris ott áll az asztal előtt egy másik ministerialis, másik ezüsttálcával: ezen karcsú üvegkorsó csillogott s mellette ezüstserleg. Galerius biccentett, a pohárnok letette a tálcát, mélyen meghajolt és ugyancsak kihátrált.

A császár éppen fölemelte az üveget, a világosság felé tartotta: a sirmiumi vörös bor úgy csillogott a napsütésben, mint a rubin. Keskeny ajkai torz mosolyra ferdültek: ezt a bort szerette; talán, mert erős és tüzes, talán azért, mert szülővárosa lankáin termett, talán azért, mert hátha épp ő maga kapálta és metszette napszámos korában, mielőtt katonának állt volna, a szerencsétlen Valerianus császár idején. No mindegy: reggeli előtt iszik belőle egy pohárral, ezt az orvosok is javallják, sőt házi filozófusa, az önmegtartóztató Hermeias naponta nyomatékosan hangoztatja, hogy a bor a hosszú élet csalhatatlan theriakája. Márpedig Hermeias, akármilyen sunyi ábrázatú, mindentudó.

Miután ebben megállapodott önmagában, saját szentséges jobbjával színig töltötte az ezüstserleget, és éppen isteni ajkaihoz emelte, amikor három erélyes koppanás hallatszott: Euporius, a főszertartásmester jelezte, hogy a fenséges családtagok jönnek reggeli tisztelgésre. Galerius erre is biccentett: ehhez értett legjobban. És már jöttek is: elöl anyja, a hajlott hátú, karvalyorrú, összeaszott, vénséges vén Romula, átkozott boszorkány, valóságos házi vipera: a Párkák valószínűleg megfeledkeztek róla, hogy még mindig nem vágták el gonosz élete fonalát! Utána mélyen meghajolva a császárné következett, Valeria Augusta, Diocletianus leánya, káprázatos smaragdlánccal a nyakában: a földig érő palla csak úgy suhogott, kétujjnyi zöld sávjai szinte sápadoztak a kínai selyem vakító aranyalapján; a császárné fejedelmi termete, duzzadó keble és még mindig fiatalos teste most is lenyűgözte Galeriust; bólintott, és ezt gondolta magában: ez már csak elméletileg érdekel. Valeria elmosolyodott, mintha csak kitalálta volna szentséges férje gondolatát, akit egyébként szívből utált. Végül a kis Candidianus járult félelmetes apja elé, s mikor együtt voltak, mind a hárman letérdeltek őszentsége előtt, és elvégezték a kötelező adoratio szertartását: csókot intettek uruk és istenük, a pohos hústorony felé. Mind a négyen unták és utálták egymást. Romula gyorsan ölő méregre gondolt, amellyel a másik hármat pillanatok alatt elemészthetné; Valeria egy daliás testőrkatonára, aki őt végre gyakorlatilag is szeretné; a kilencéves Candidianus pedig anyjára gondolt, akit sohasem ismert, s akit már Galerius is elfelejtett: úgy rémlett neki, hogy Valeria rabszolgalánya volt, fekete szemű, fekete hajú, alabástromtestű, remek görög nő, de - sajnos - már csak homályosan emlékszik rá. A kis Candidianus viszont - hiába fogadták örökbe, hiába a császárné az anyja - már évek óta tudja, hogy ő itten idegen, vagy ahogy félfüllel nemegyszer hallotta: "fattyú".

A vörös bor rubintja tolakodóan belecsillant Galerius szemébe; erre eszébe jutott, hogy inni akart. Mit is zavarják ezek a nyavalyások? Bal kezével puhán legyintett, és kásás hangján egyetlenegy szót rotyogott:

- Mehettek.

Az adoratiónak ez a szokatlanul rideg és hirtelen befejezése kissé meghökkentette a vén nobilissimát is, a büszke Augustát is, a kis Candidianus pedig már régen hozzászokott szentséges apja durvaságához. Akiket legjobban sértett a kiutasítás, azok mélyen hallgattak: még a falnak is füle van, gondolták magukban, mivel jól tudták, hogy az udvari emberek mézes-mázos mosolya mögül aljas kémek hiúzszeme lesi minden moccanásukat; csak a vén szipirtyó Romula tajtékzott és rikácsolt mérgében, de az ő átkozódásait a kémek kutyába se vették, s már nem is jelentették Ablaviusnak, a kémfőnöknek.

Amint egyedül maradt őszentsége, fölkapta az ezüstserleget, mohón a szájához emelte, és egy hajtásra kiitta a rubintos vörös bort. Kivörösödött az arca, megcsillant a szeme, amint a tüzes bor átjárta testét, és felgyújtotta vérét. Régebben ilyenkor mindig szerelemre gondolt; most is elábrándozott egy pillanatig, valami motoszkált a fejében, de a gondolat sehogy sem bírt felszínre vergődni. Gyorsan megivott még egy pohár bort, megevett egy tésztában sült óriási libamájat, egy maréknyi ecetes olajbogyót, beleharapott egy szép gömbölyű piros almába - illatos volt, mint a jázmin, puha, mint a vaj; kéjes jóérzés zsibbasztotta izmait és idegeit, fölcsillant a szeme, világosság gyúlt alacsony homloka mögött: eszébe jutott, mi motoszkált az imént a fejében.

Megvan, állapította meg örömmel. Nemrégiben panaszkodott Hermeiasnak, hogy újabban nem érdeklik a nők, semmi hatással sincs rá a junói termetű Valeria - ami elvégre nem csoda, hiszen a felesége -, de még a legcsinosabb, bársonyarcú, selyemhajú és őszibarack-keblű rabszolgalányokkal is hiába kísérletezik: a leánykák kissé gúnyos mosollyal távoznak szentséges hálószobájából! Mit ér a császár, ha nem férfi? - tette föl a kérdést. Derék udvari orvosa, az öreg Euphrosynos, kötötte az ebet a karóhoz, hogy majd olyan orvosságot főz neki, amitől a holtak is megelevenednek - csak a hasát csapta el a sok kotyvalék! Ekkor panaszolta el a bajt a mindentudó Hermeiasnak, s nem hiába ette magát tele bölcsességgel ez az alamuszi, értette a módját, hogy megvigasztalja. Így felelt a panaszkodására:

- Szentséges uram, amit panaszolsz, nem betegség, hanem állapot, s ezért nem is tud rajta segíteni még a legtudósabb orvos sem. De én tudok rá orvosságot, s ez nem más, mint a filozófia. S ahelyett, hogy elméleti fejtegetésekkel untatnálak, inkább idézem Sophoklest...

- Ki az?

- Görög költő, szentséges császár.

- Nem ismerem.

- Már kevesen ismerik, nagyon régen élt, több mint nyolcszáz évvel ezelőtt. Tragédiákat írt, elő is adták színpadon. Róla mondja Platon...

- Az meg kicsoda?

- Filozófus.

- Itt a főiskolán?

- Nem, szentséges császár, hanem Athénben, s meg is halt majdnem hétszáz esztendeje már. Tehát ez a Platon írja, hogy Sophoklestől, mikor a hetven felé járt, ezt kérdezte valaki: "Hogy állsz, öregem, szerelem dolgában? Kívánod-e még a nőket? S megadod-e nekik, amit ők kívánnak?" Sophokles lemondón legyintett és így felelt: "Ne is beszélj róla, barátom! Elhagyott már a kívánság is, és boldog vagyok, hogy örökre megszabadultam ettől a kegyetlen zsarnoktól; most tökéletes békességben élek, mert minden ilyen alantas szenvedélytől megmenekültem. Hála annak a magasságos Zeusnak, hogy végeztem ezekkel a förtelmes testi élvezetekkel, és szabadon s bölcs nyugalomban élhetem le öreg napjaimat." Nagy és nemes lélekre vall ez a filozófushoz illő beszéd, és nyilván az istenek áldott végzése az, hogy kioltották benned is a szerelmi szenvedély veszedelmes lángjait. Valóban méltatlan volna istenségedhez, hogy ez az ádáz zsarnok tovább is gyötörjön, válaszd tehát inkább Sophokles bölcsességét, a békességet és a szabadságot: a szenvedélytelen szép öregséget.

Mit mondhatott volna Galerius erre az egetverő bölcsességre? Úgy érezte, hogy láthatatlan hangyák bizsergetik a vért ereiben, viszont bizonyosan tudta, hogy a hangyák hiába erőlködnek. Igaza volt annak a... hogy is hívják?... akit Hermeias említett... hogy a legnagyobb bölcsesség és boldogság lerázni magunkról ezt a kegyetlen zsarnokot. Őszintén szólván, mégsem bizonyos, hogy igaza volt: nem boldogság ez, hanem siralmas kényszerűség; és ha már így van, akkor nevezzük békességnek és boldogságnak, nem pedig ernyedt és totyakos tehetetlenségnek. Igaza van ennek a sunyi Hermeiasnak: így kívánja a császári méltóság.

Tudta, hogy hamarosan kezdődik a consistorium: hát gyorsan felhajtott még egy pohár bort, megrázta a csengőt, belibbent az egyik ministerialis, fölkapta az ezüsttálcát, és ügyesen kihátrált vele. Ebben a pillanatban megnyílt a nehéz bársonyfüggöny, és a főszertartásmester vezetésével bevonultak a császári tanács tagjai. Letérdeltek, elvégezték az adoratio szertartását, s már szívesen fölkeltek volna, de Galerius elfelejtett biccenteni, mert megütötte fülét az előcsarnok szökőkútjának csobogása, odanézett, s rajtafelejtette szemét a kerek medence színes mozaikmintáin, elbámészkodott a felszökkenő és lehulló vízcseppek játékos permetezésén és a nyugtalanul hullámzó víztükör kék csillogásán.

Végre észbekapott: eszébe jutott császári kötelessége: biccentett. A hódolati szertartás feszültsége fölengedett, az elefántcsontpálca koppant, az urak fölálltak. A főszertartásmester intésére - aggodalmasan kiszámított lépésekkel - egészen a falig hátráltak, s miután Galerius biccentett, elfoglalták helyüket a fal mellett sorakozó karosszékekben, szemben a császárral.

Ott ültek a birodalom büszkeségei: Olympios lovassági tábornok, ezüst mellvértben, nyakán a legnagyobb katonai kitüntetéssel, az aranylánccal; mellette a polgári közigazgatás főnöke, Tertullius kék-arany díszruhában; utána Vettius Rufinus, a Napisten főpapja, földig érő fehér talárban, mellén arannyal hímzett sugárkoszorús napkorong, fején a hármas főpapi süveg, a tiara, három övén üvegpasztából öntött, csiszolt színes ékkövek, csúcsán aranygomb; a főpap mellett a széles vállú, férfias termetű, sűrű fekete hajú, rokonszenves arcú Sosius ült, az udvari személyzet főnöke, földig érő hosszú ujjú lila tunikában, ezüsttel hímzett köpenyben, amelyet a jobb vállán hosszúkás, ametisztköves bronzcsat húzott össze; mellette Ablavius ült, a császár bizalmas kémfőnöke, térdig érő zöld tunikában, amelyet széles sárga bőröv fogott össze a derekán; hóna alatt négy-öt irattekercset szorongatott izgatottan: csupa bizalmas jelentés volt kémekről vagy kémgyanús egyénekről; az utolsó széken csapzott szakállú, torzonborz hajú, sovány, gyászos ábrázatú, sunyi tekintetű, duzzadt ajkú férfi ült, kopott barna tunikában, földszínű, bő, ócska útiköpenyben: erről lehetett megismerni, hogy vándor filozófus, meg ütött-kopott magas szárú, szíjakkal összefűzött sarujáról. Hermeias volt ez, a jeles filozófus, aki mint vendég vett részt a consistoriumon, Galerius parancsára, csakúgy mint Ablavius.

A főszertartásmester hivatalához illő szertartásos tánclépésben odalejtett Galerius elé, és leste a biccentéseit. Galerius csakugyan biccentett, Euporius koppantott, Sosius felé fordult, és megszólalt:

- Jelességedet illeti a szó!

A felhívásra Sosius felállt, kibontotta a kezében hozott tekercset, és felolvasta a hivatalos előterjesztést: Constantius őszentségétől, Treviriből levél érkezett Galerius őszentségéhez; Constantius őszentsége közli, hogy beteg, halálát közeledni érzi, s ezért kéri Galerius őszentségét: küldje el fiát, Constantinust, hogy legalább búcsút vehessen tőle. A császári iroda javaslata: a haldokló Constantius császár kérése méltányos, fia egyelőre nélkülözhető, ennélfogva Galerius őszentsége hozzájárulása esetén elbocsátható Treviribe.

Sosius leült s utána a császár biccentésére sorra felszólaltak a consistorium tagjai, lehetőleg kétértelmű, meghunyászkodó alázatossággal, s mindegyik nyitva hagyott egy kis ajtót, hogy Galerius ellenkezése esetén kibújhasson rajta, s igazolhassa magát, hogy hiszen ő az utolsó betűig egyetért őszentségével! Mindegyik tudta, hogy Galerius idegesen fél Constantinustól. Hogyne félne: a nyugati Augustus fia, és csak természetes, hogy szeretne keleti Augustus lenni; nagy katonai egység parancsnoka, a tisztek és katonák szeretik; a nevezetes tavalyi május elsején többen észrevették, hogy az új császár gúnyos mosollyal mérte végig; Galerius besúgói azt is jelentették, hogy Constantinus elkomorodott, s fenyegetően szikrázott rá a szeme a botcsinálta új Caesarra, Maximinusra. Az urak mindezt tudták, s ezért köntörfalaztak: sohasem lehet tudni, ki öli meg a másikat, s ki lesz holnap a császár!

Galerius mindent megtett, hogy ő maradjon a nyeregben. Megölhette volna ugyan Constantinust, de félt Constantinus bosszújától; egyszerűbb módszereket választott ennek a veszedelmes fiatalembernek a kiküszöbölésére. Elküldte Constantinust a veszedelmes sarmaták leverésére, megvesztegette a barbár vezért, hogy csalja lépre Constantinust, és tegye el láb alól, de aljas terve csődöt mondott: a fiatal vezér tönkretette a sarmatákat, és törzsfőnöküket bilincsbe verve dobatta Galerius lábai elé. Később tornaviadal ürügye alatt a legerősebb és legügyesebb tiszteket arra kényszerítette, hogy sorra megküzdjenek egy-egy vadállattal; minden bajvívóra ráeresztettek egy-egy medvét, párducot, vaddisznót, farkast vagy egyéb vadállatot, és látványos viaskodás után valamennyi állat elhullott a bajvívók csapásaitól. Csak a bennfentesek tudták, hogy csupa jóllakott és szelíd vagy idomított állat szerepelt ezekben a viadalokban, viszont nyílt titok volt, hogy Constantinusra egy három napja éheztetett libyai vad oroszlánt uszítottak rá. Galeriust majdnem megütötte a guta, mikor látta, hogy Constantinus a vicsorgó vadállatot egyetlen jól irányzott lándzsadöféssel leterítette.

Ezentúl még jobban reszketett tőle, mert egy kósza egyiptomi mágus elhitette vele, hogy Constantinust valami erős varázslat védi, s ezt kell megtörni még erősebb bűbájossággal. A sok hókuszpókusz rengeteg pénzébe került Galeriusnak, a kiszemelt áldozatnak azonban semmit sem ártott.

Miután a főméltóságok óvatosan kerülgették a forró kását, Galerius biccentett, a pálca koppant, és Euporius a kémfőnökre tekintett:

- Ablavius, őszinteségedet illeti a szó.

Ez az Ablavius alacsony származású, sötét múltú és gyanús egyén volt; senki sem tudta volna megmondani, hogyan furakodott be a palotába s egyúttal Galerius bizalmába. Pedig egyszerű volt a magyarázat: mindenkit kiszolgált, és mindenkit elárult. Az apja még rongyszedő volt Kréta szigetén, ő maga eszes, számító és ravasz fiatalember; előbb hivatalszolga; majd mikor jól megszedte magát, hajót bérelt, felcsapott kereskedőnek, megtollasodott, s aranyai hamarosan megnyitották előtte a császári palota kapuit. Alig harmincéves korában legbizalmasabb besúgója és kémfőnöke volt Galeriusnak, bár a legkörmönfontabb kém sem tudta volna megmondani: hogyan került ide Nikomedeiába s főleg a császári udvarba.

- Fényességed, Tertullius - kezdte a kémfőnök -, az imént elhangzott ragyogó szónoklattal meggyőzhette volna őszentségét is, hogy teljesítse Constantius Augustus kérését, ha nem volna a mi urunknak és istenünknek ezer szeme, s nem látna mindent, még hű alattvalói titkos gondolatait is. Semmiségem büszke rá, hogy egyik s talán legéberebb szeme lehet őszentségének, és ezért alázattal felhívom fényességed magas figyelmét, valamint Olympios őmagassága, Sosius őjelessége és Vettius őtökéletessége kegyes figyelmét arra a tényre, hogy Constantius őszentsége az utóbbi évben négy ízben kérte fia hazabocsátását, s ezzel kapcsolatban fölmerül a jogos kérdés: vajon Constantius őszentsége egy álló éve haldoklik már?

Kínos mozgolódás támadt a consistoriumban. Ablavius azonban folytatta:

- Erre a kérdésre könnyen megfelelhet mindenki, ha elárulom, hogy ma érkezett meg galliai megbízottam, azzal a jelentéssel, hogy Constantius őszentsége - hála annak a magasságos Heliosnak! - egyáltalán nem haldoklik, hanem makkegészséges, és nyilván más okból kívánja haza a fiát, s nem azért, hogy állítólagos halálos ágyán érzékenyen elbúcsúzzék tőle. Hogy mit tervez, s miféle kalandot próbálna a fia segítségével megkockáztatni, annak elképzelését a szent consistorium politikai bölcsességére bízom.

Ennek a pimasz besúgónak aljas gyanúsítgatása meghökkentette a díszes társaságot; zavartan összenéztek, az udvari illendőség határain belül nyugtalanul fészkelődtek és feszengtek, természetesen szüntelenül áradó és mézesen csurgó átszellemült mosollyal. Erre ugyan semmi okuk sem volt, mert halálos bizonyossággal érezték, hogy most fordul a kocka.

És hát fordult: Galerius biccentett, Euporius koppantott, és őszintesége megbízásából szavazásra szólította fel a szent consistoriumot. Egyhangú volt a döntés: a birodalom s főleg a Kelet biztonsága érdekében Constantinus még rövid időre sem távozhat Nikomedeiából.

A szent consistorium tagjai, megfelelő hajbókolások közben azzal a kellemes érzéssel távoztak, hogy ezúttal szerencsésen megúszták a dolgot. Utolsónak Hermeias maradt; minden udvari illendőség ellenére gubancos szakállát vakargatta, majd két kezét összekulcsolta, esedezve, s bizalmas szemhunyorítással nézett Galeriusra, és félreérthetetlenül intett Euporius felé. A császár megértette, legyintett, Euporius nesztelenül eltűnt; mikor kisurrant, kis rés támadt a bársonyfüggönyön, s egy pillanatra behallatszott a szökőkút vizének ezüstös csilingelése. Aztán csend lett.

Odalent a palota előtt a főméltóságok gyaloghintóba szálltak, és díszruhás személyzetük kíséretében illő ünnepélyességgel távoztak. Mindebből a mozgolódásból semmi sem hallatszott be a palotába: a bronzkeretes nagy üvegablakok felfogták az ilyen apró neszeket. Bezzeg megrezegtek, mikor Ablavius hintója elindult. Őt rangja szerint nem illette meg gyaloghintó, de hivatala szerint kocsin járhatott, mivel mindig sürgős volt a dolga. A lovak patkói megcsattantak a kövezeten, a hintó mennydörgésszerű dübörgéssel megindult. Mikor megérkeztek Ablavius szerény kis palotája elé, a kocsis leugrott a bakról, kinyitotta a kaput, s már éppen távozni akart, de a kémfőnök intett neki, hogy lépjen beljebb. A kapu becsukódott. Ablavius megszólalt:

- Ide figyelj, Talio. A mai császári tanács úgy határozott, hogy a nobilissimus nem távozhat Nikomedeiából. Ezt üzenem.

- Igenis, megértettem, megmondom. Tehát fogoly marad továbbra is.

- Fogoly vagy túsz, mindegy. Amit mondtam, megmondtam. Siess.

A nagyterem feszült csendjébe durván vágott bele a patkócsattogás és a kerékdübörgés: ezt a recsegés-ropogást még a vastag üvegablak sem tudta tompítani. Galerius idegesen fordult az ablak felé, s közben észrevette a görnyedten várakozó Hermeiast, akiről egészen megfeledkezett.

- Nos, mit kívánsz, mester?

A nikomedeiai főiskola tanárait a "mester" megszólítás illette meg, Hermeias pedig a főiskola kinevezett tanára volt: ezzel jutalmazta Galerius a szolgálatait, meg azzal a kiváltsággal, hogy nem volt köteles előadásokat tartani. Ugyanezt a kiváltságot élvezték valamikor az alexandreiai Museion tudósai, azzal a különbséggel, hogy a nikomedeiai főiskola professzorai alázatos feliratban megkérték Galeriust: mentse fel az előadási kötelezettség alól Hermeiast, mert ezt a jöttment és tudatlan éhenkórászt nem tűrik meg maguk közt. Galerius, főleg a híres és tudós Lactantius kedvéért, teljesítette kérésüket, hiszen Hermeiasnak is csak az volt fontos, hogy megkapja a havi kétszázötven denarius fizetését, s méghozzá munka nélkül. Azért tartott ő előadásokat, mint a többi kéteshírű vándor filozófus, baráti körökben, gazdag urak lakomáin, fürdőkben, tornacsarnokokban, sőt néha a piacokon, az erényről, az önmegtartóztatásról, a gazdagság megvetéséről, a dorbézolás és a mindennemű fényűzés, főleg pedig a kéjelgés gyalázatosságáról, egyszóval: a bölcs emberhez egyedül méltó igénytelenségről és mérsékletről.

És a nyilvánosság előtt elvei szerint élt: testét nem gondozta, kopott és rongyos ruhában járt, a dús lakomákon csak kenyeret és almát evett, komoran és magába roskadtan, szótlanul ült, a megfelelő pillanatban ihletetten felállt, átszellemült arccal, sűrű szemforgatás közben megtartotta erkölcsprédikációját, mély meghajlással elköszönt a vendégseregtől, odakint a titkártól felvette a húsz denariust, és máris indult, hogy még egy-két helyen megtartsa ugyanezt az előadást, ugyancsak illő díjazás fejében.

De csak kevesen tudták, hogy ez az erénycsősz hetenkint egyszer szagos fürdőt vesz, fodrász-rabszolgája kibodorítja és beillatosítja haját és szakállát, drága pénzen vásárolt két remek rabszolgalánya rhodosi rózsaolajjal dörzsöli be izmos testét, szakácsával pazar lakomát tálaltat a negyven lánggal égő bronzcsillárok fényében, a két kislány, drága indiai selymekben, nekiöltözik, azaz inkább nekivetkőzik a vacsorának, Kyprisnek meztelen keblén smaragdok szikráznak, Chrysomallo lágy vonalú nyakán rubin ragyog, feltornyozott hajukban gyöngysorok kígyóznak, valahol rejtett fuvolák bársonyos muzsikája búg bujtogatón, s akkor érkezik a lakoma egyetlen vendége, őszentsége, a császár legéberebb szeme: Ablavius. A filozófus és a kémfőnök - Horatius szavaival szólván - "nobile par fratrum", két finom mákvirág. Két eunuch szolgálja fel a finom ételeket és borokat; a két lány isteni, a két férfi telhetetlen: az orgia reggelig tart, utána a csillárokat eloltják, a szobákat besötétítik, s az átdorbézolt éjszaka után az egész napot a szeretkezés vad mámorában kéjelgik végig, fáradhatatlanul. Harmadnap hajnalban Ablavius felölti sunyi ábrázatát, a fodrász-rabszolga művészien összekuszálja Hermeias haját és szakállát, s mind a kettő indulhat folytatni mesterségét.

Az orgia költségeit részben Galerius, részben Constantinus aranyai fedezik.

Egyelőre azonban Hermeias itt állt a császár előtt, teljes filozófusi rondaságában, előre fölédesednek benne a ma este esedékes heti orgia ízei, végigborzong rajta a tündöklő két lány izgalmas és ígéretes szépsége és szerelmi művészete... Hallotta a császár kérdését, de gondolatban épp Chrysomallóval játszadozott, mert ez Kyprisnél is nagyobb varázslója volt a szeretkezésnek, s az erkölcsprédikátor azon törte a fejét, vajon miféle új huncutságokkal lepi meg majd ma éjjel ez a bűbájos Kirke: úgy tett, mintha mélyen elgondolkozott volna; összerezzent, valóságos színészi tökéletességgel, aztán vontatottan beszélni kezdett:

- Szentséges császár, bocsáss meg nekem, hogy néhány percre még igénybe veszem idődet és türelmedet, de mint leghűségesebb híved, kötelességemnek érzem, hogy tanácsaimmal szolgáljalak, akár a szent consistorium ellenében is...

- Ellenében? - pöfögte Galerius, mert nem értette a dolgot.

- Ellenében, szentséges császár, mert e köpönyegforgató és csúszómászó "fényességek" ellen is meg kell védelmeznem istenségedet. Fel kell tennem a kérdést: vajon szentséged és a birodalom érdekét szolgálja-e a szent consistorium imént hozott határozata? Megmondom őszintén: nem volt helyes. Ha csak úgy megüzened Constantius őszentségének, hogy fia - aki értékes túsz kezünkben s biztosíték minden esetleges nyugati kaland ellenében - a Kelet biztonsága érdekében egyelőre nem távozhat udvarodból, ezzel csak felbőszíted őt, mert úgysem hiszi el, hogy Constantinus az egyetlen vezéred, aki megvédelmezheti a Keletet. A politikai bölcsesség megköveteli az igazság bizonyos fokú módosítását, tetszetős tálalását, vagyis céljaink ügyes leplezését.

Galerius nem szerette az elméleti fejtegetéseket, nem is értett az egészből egy szót sem, hát rárecsegett a filozófusra:

- Beszélj világosabban, mester!

- Röviden, ez a javaslatom: még ma induljon a császári futár Treviribe válaszoddal, isteni Galerius, amelyben közlöd a szentséges Constantiusszal, hogy óhaját testvéri hajlandósággal teljesíted, és fiát - bármennyire nélkülözöd majd kiváló katonai képességeit - három nap múlva útnak indítod, legjobb kívánságaid kíséretében. Ezt a magas elhatározásodat legkitűnőbb diplomatád, Sosius őjelessége elhíreszteli az udvar körében, s egyúttal közli Constantinusszal, hogy három nap múlva kihallgatáson fogadod, s akkor kapja meg a kísérőlevelet, amely a hatóságokat kötelezi, hogy útközben rendelkezésére álljanak, s ugyanakkor átadja neki Tertullius őfényessége a császári posta lovainak használatára jogosító okiratot...

- És hol van ebben a politikai bölcsesség? - szólt közbe Galerius, mert a mester előadásából ezúttal megértette, hogy ez tulajdonképpen Constantius Augustus óhajának a teljesítése, márpedig ő csakugyan nem akarta, hogy a fiú összekerüljön apjával, akinek hatalmas és hűséges hadsereg áll rendelkezésére. Ám a ravasz Hermeias megnyugtatta:

- A politikai bölcsesség ott kezdődik, szentséges császár, hogy a kihallgatás napján majd "gyengélkedel", és másnapra halasztod a fogadást; másnap estig alszol, tehát megint csak nem jut színed elé. Harmadnap futár érkezik, hogy armeniai rablóbandák garázdálkodnak a Pontus Euxeinos déli partján, dúlják és fosztogatják a római tartományokat, a kémjelentések szerint lehetnek vagy ötvenezren, összejátszanak a Fekete-tengeri kalózokkal, s már-már Bithyniát fenyegetik. Olympios tábornok mozgósít, Constantinus parancsot kap, hogy hadseregével induljon délnek, Olympios majd a tengerparton halad előre a lovassággal, nyomában Volusianus tábornok parancsnoksága alatt a gyalogság, és így majd bekerítik a vakmerő, ám jól felfegyverzett és veszedelmes rablósereget. Ebben meg az a politika, szentséges császárom, hogy az egészből egy szó sem igaz, de ha a kormány mondja, ki merne kételkedni benne? Constantinus tehát két légióval délnek indul, s Olympios közli vele, hogy csak a hadműveletek befejezése után indulhat Galliába; Constantinus fogcsikorgatva elindul, a légbőlkapott hadjárat majd két hónapig tart, és két hónap alatt sok minden történhetik. Még igazi háború is kitörhet, hisz a perzsák folyton szemtelenkednek, és a háborúban akárki eleshet, még egy hadvezér is...

- Értem - mondta rá Galerius. - Ez a politika - motyogta még, aztán szemébe nézett a filozófusnak: - Euporius küldje be azonnal Olympios tábornokot!

Ezzel biccentett, és Hermeias görnyedten kihátrált a teremből. "Micsoda? - dohogta magában. - Azt hiszi ez a hájas disznó, hogy azzal a nyomorult kétszáznegyven denariusszal kiszúrhatja a szememet? Hisz ez Kypris és Chrysomallo ruháira is kevés! Ilyen tanácsért semmi külön jutalom? Hisz ennél bölcsebbet a mindentudó Pythia sem javasolhatott volna! No nem baj, egyszerűen bemegyek, mégpedig most rögtön, a császári főpénztároshoz és őszentsége parancsára hivatkozva kiutaltatok magamnak tíz solidust: az a hülye Zosimio, ha őszentsége nevét meghallja, fizet, mint a köles. Ezt aztán soha senki meg nem tudhatja, persze a biztonság kedvéért adok egy solidust Murrentio numerariusnak, a pénztári ellenőrnek, ennyiért a saját halálos ítéletét is aláírja ez a csirkefogó."

Aztán a kilenc solidusszal a pénzes zacskójában hazament, az egyik eunuchot leküldte a konyhába a szakácsért, s a dagadt Corocotta percek múlva ott nyögött, izzadt és zihált ura előtt.

- Ide hallgass, te hájgombóc, megtalálnád-e még Corfulenust, azt az uzsorás büdös parasztot, akitől a gyönyörű almát vásároltad, persze, méregdrágán, te bitang, no megtalálnád-e?

- Hogyne, uram, hiszen egy óra múlva találkozom vele Turdulus kocsmájában.

- Persze, elisszátok a sápot, amit az én bőrömön kerestél, disznó? Mennyit kerestél az almavásáron, te rablóvezér? - És Hermeias, a filozófus, máris leakasztotta a falról a szöges korbácsot.

- Mindössze tíz denariust, uram, de alkudozás közben a harmadik kosarából átcsempésztem a mieinkbe legalább öt fontot - mentegetőzött Corocotta.

- Hitvány áruló! Engem is megcsalsz, a barátodat is becsapod? Kétkulacsos ripők! No mindegy - tette hozzá kissé megenyhülten a mű-dühkitörés után -, úgyis tudom, hogy a szememet is kilopnátok, tolvajbanda, valahányan vagytok! Hát jól figyelj, te lókötő: írok egy cédulát, ivás közben odaadod Corfulenusnak, s megmondod, hogy mikor az almát felviszi Constantinus nobilissimusnak, adja át neki, személyesen, érted? személyesen! Lepecsételem, hogy senki se tudhassa meg, mi van benne! Ha nem jut be Constantinus elé, átadhatja Vecasius udvari titkárnak is, nagyon kedves ember; mondja meg, hogy tőlem hozta az írást, abban a pillanatban kifizet érte tíz solidust. Addig vársz a kocsmában, amíg Corfulenus vissza nem jön a pénzzel; átveszed, azonnal hazahozod, de egy fitying híja se legyen, mert különben szíjat hasítok a hátadból! Lódulj!

Corocotta csak késő este tért haza, kissé pityókosan, de a tíz solidust épségben meghozta, és jelentette, hogy Corfulenus rendben átadta a levelet, mégpedig Vecasius titkárnak, aki rögtön bevitte a nobilissimus lakosztályába. Aztán visszajött Corfulenus a kocsmába, s még egy-két óra hosszat iddogáltak a jól végzett munka örömére. Volt ott egy híres versenykocsis, Timasius, egy hajtásra kiivott egy egész kancsó bort, jókedve kerekedett, elkezdett danolászni, s mikor a második kancsó bort megrendelte, honnan, honnan nem, egyszerre csak ott termett egy csinos fuvoláslány, zöld fátyolruhában - mert akad ám ilyen fajta is Turdulusnál, ha kell -, és se szó, se beszéd a daliás kocsis ölébe pattant. Timasius se volt rest, fölkapta a lányt, és úgy kipenderítette, hogy tán még most is repülne, ha Turdulus el nem kapta volna. Kell is az ilyen mindenki rongya ennek a divatos és gazdag művésznek, aki kedvére válogathat a legelőkelőbb és legfinomabb úriasszonyokban, sőt nem győzi őket lerázni a nyakáról!

- Elég! - reccsentett rá Hermeias. - Részeg vagy, kotródj a vackodba!

"Micsoda? - dohogott magában a hájas szakács, miközben kigurult a szobából - semmi külön jutalom? Megállj, fukar disznó, a jövő heti lakomán egyszerűen nem lesz fülemülenyelv, flamingóagyvelő meg fodormentás rákkolbász, ez négy solidus, ez az én erszényembe vándorol; majd koca méhéből rittyentek neked flamingónyelvet meg fülemülekolbászt meg egyéb herkentyűt, te szőrös szívű zsugori, megállj!"

Negyedóra múlva harsányan horkolt a vackán, édes mosollyal rózsaszínű malacképén, mivelhogy - vakmerő rabszolga - a gyönyörűséges Kyprisről álmodott csintalan és pajzán, de mindenesetre szentségtörő lehetetlenségeket.

A fekete hajú, égő szemű rabszolgalány éppen az ezüstfoglalatú gyöngyházcsatot kapcsolta be úrasszonya dús hajába, és ráillesztette a gyöngyös diadémot, amelyről kétoldalt gyöngyfüzérek patakzottak le, mélyen, egészen vakító fehér melléig, az ezüsttel hímzett kobaltkék palla kivágásáig, amikor a fiatalasszony megszólalt:

- Thamar, a tükröt!

A sápadt arcú, lassú mozgású zsidólány odatartotta az ezüst tükröt fejedelmi szépségű úrasszonya elé, aki tüzetesen vizsgálgatta magát benne, megtapogatta lágy dióbarna hajának fodorított hullámait, jól megnézte az igazgyöngy-füzérek omlatag és sápadtan derengő vonalait, belenézett meleg és játékos barna szemébe, puha száját rózsaszín mosolyra csücsörítette, sűrű szempilláit meg-megrebbentette, aztán megszólalt:

- Thamar, drágám, a gyémántos nyakláncot!

A lány kivette a drága ékszert a bronzládikóból, s rácsatolta a fiatalasszony nyakára. A vagyont érő nyaklánc felszikrázott a tízlángú állócsillárok fényében, kék-vörös villanásokkal kápráztatta el a rabszolgalány szemét, úgy hogy hirtelenében nem is tudta volna megmondani: vajon a gyémánt nyakék vagy az alabástrom nyak vakítja-e jobban. Sokszor látta már szépséges úrasszonyát a selymek, bársonyok és ékszerek ilyen tündöklő ragyogásában, de most önkéntelenül is felkiáltott elragadtatásában:

- Úrasszonyom, Minervina, sohasem voltál még ilyen gyönyörű!

Minervina elmosolyodott, és ezt gondolta magában: "Ennek a lánynak igaza van, csak azt nem tudja: mért várom épp ma ilyen különösen ünnepi díszben az én drága férjemet! Honnan is tudhatná - hiszen csak tavaly került hozzám -, hogy ma van a házasságunk harmadik évfordulója?"

Házasság? Ez túlzás. Igaz, hogy három éve felesége Constantinusnak, de nem úgynevezett "törvényes" felesége! Mégpedig azért nem, mert az apja, Mediolanum egyik leggazdagabb nagykereskedője, valamikor rabszolga volt. Diocletianus szabadította fel, s éppen foglalkozása révén került összeköttetésbe a legelőkelőbb körökkel. Így ismerkedett meg a császár parancsőrtisztjével, az alig huszonkilenc éves Constantinusszal.

Minervina, amint most visszagondolt arra az emlékezetes mediolanumi őszre, amikor megismerkedett Constantinusszal, még egyszer elmosolyodott, s ezúttal egy kis büszkeség is volt a mosolyában.

- Thamar, édesem, tedd el a tükröt, s készíts bort és mézes süteményt. Tudod, kit várunk!

- Igenis, asszonyom - felelte a rabszolgalány átszellemült és boldog mosollyal, mert éppen úgy imádta Constantinust, akár Minervina, sőt talán nagyobb és vadabb szenvedéllyel, az elérhetetlenség csillapíthatatlan rajongásával. Arra gondolt, hogy mindjárt megérkezik Constantinus; sápadt arca kigyúlt, szívdobogás fojtogatta, meghajolt, és nesztelenül kiment a szobából.

Minervina egyedül maradt. Akármennyire szerette rabszolgalányát, Aurelia Thamart, mégis jobban szeretett egyedül üldögélni keleti kényelemmel és pompával berendezett szobájában, vagy ahogy mondani szokta: a mi puha fészkünkben. Itt a pazar kis villában, a város szélén, a dús gyümölcsösök és szőlőskertek között, az üvegablakon át, órákig elnézegette a fecskék cikázását, a vadgalambok játékát, a pintyőkék és cinegék félénk rebbenését és surranását. Milyen boldog is volt az ő szerelme, s milyen szomorú! Boldog volt, hiszen a legremekebb férfi éppen őt választotta feleségül, az egykori rabszolga leányát; s egyúttal szomorú, mert ezt az imádott férfit, aki szívből szerette őt, szüntelenül ezernyi veszedelem környékezi, és annyira lefoglalja a katonaság és a politika, hogy alig jöhet ki hetenkint egyszer az ő kis puha fészkükbe. Mindegy: igaz, hogy Italia és talán az egész birodalom legszebb és leggazdagabb lánya volt, válogathatott a kérőkben, s válogatott is jó sokáig, de megérte: húszéves korában a birodalom legkülönb férfiának felesége lehetett... egyelőre ugyan csak úgy "balkézről"; csakhogy Constantinus előbb-utóbb...

De ezt az ábrándot nem merte már végiggondolni, csak titkon melengette a szíve rejtekén. Egyelőre csak az volt fontos, hogy szeretik egymást, szinte kielégíthetetlen forró szerelemmel, s hogy a jövő mit hoz, és hogy Constantinusból mi lesz majd, azt bízzuk az istenekre.

Mégis, mi történhetett? Másfél órával ezelőtt azt az üzenetet hozta a derék Talio, hogy a nobilissimus ma este kijön, holott mindig a "dies Solis", a Napisten napja, vagyis a vasárnap volt a látogatásának ideje; ezen a napon már kora délben kijött, és másnap reggelig itt maradt, úgy hogy egy percre sem mozdult el mellőle. Ilyenkor egészen az övé volt: nappal boldog békességben élvezték a tavaszi táj bontakozó szépségeit s egymás kívánatos közelségét, a fülledt és virágillatos éjszakában pedig az olthatatlan és telhetetlen testi szerelem gyötrelmes gyönyörűségeiben fuldokoltak. S mi történhetett vajon, hogy országos gondjai közben még egy napot - s talán inkább egy szerelmes-mámoros éjszakát - áldoz neki?

Eszébe jutott volna az évforduló? Aligha, hiszen férfiak nemigen tartják számon a múltat, csak a női hűség őrzi a szerelmes napok, órák és percek drága és felejthetetlen emlékeit. Ó, Constantinus olyan, mint minden férfi: egy csöppet sem érzelgős; ez a nők és a költők gyengesége, szokta mondogatni. Minervina bizonyos benne, hogy csak őt szereti, de éppoly bizonyos abban is, hogy férje, ha kedvet kap egy nőre, semmi esetre sem szalasztja el. Csak egy a fontos: őt szereti, s minden más nő csak alkalmi kaland, könnyű és felelőtlen szórakozás neki, és nem hagy benne mélyebb nyomot. De ahogy őt szereti, az egy egész életre szól. S ma olyan titkot közöl vele, hogy talán soha többé más nőt meg nem kíván...

De vajon itt marad-e ma éjjel? S ha nem, lesz-e alkalma beszélni vele? Hiszen az üzenet úgy szólt, hogy Constantinus után még többen is érkeznek. Talán országos ügyben akarnak tanácskozni? De épp itt, nála? Ilyesmi még sohasem történt. Sehogy sem fért a fejébe a dolog.

Hiába faggatta Taliót, csak annyit tudott meg, hogy a nobilissimus ma fontos titkos üzeneteket kapott, s valószínűleg itt akar tanácskozni bizalmas embereivel, biztonságban és zavartalanul. Egyebet nem közölt, nem mert közölni Talio, Minervina pedig egyszerre megsejtett mindent: Constantinus tavalyi durva mellőzése óta tudja, hogy Galerius nem szívelheti, sőt gyűlöli, mert félti tőle a bíborát. Tudott a sarmata kísérletről, tudott az oroszlánról is: az ilyen nyílt és átlátszó támadásokat könnyűszerrel visszaverte az ő drága férje; alattomos orvtámadások ellen a legerősebb és legéberebb férfi sem tud védekezni! S ettől a gyalázatos Galeriustól minden kitelik. Minervina eddig csak aggódott, de most már reszketni kezdett. Nem, nem, biztatta magát, csak semmi gyöngeség! Hirtelen fölegyenesedett, ezüstszálakból font övéből kihúzta sáfrányszínű selyemzsebkendőjét, az övre akasztott habossárga borostyán illatszer-tok fedelét félretolta, kivett belőle egy csipetnyi illatos szíriai fahéjolaj-kenőcsöt, és a zsebkendővel szétdörzsölte arcán. Elrendezte a palla redőit, két karját a nyakához emelte a vállain át, kezeit összekulcsolta, fejét hátrahajlította, a dús hajából lecsüngő gyöngyfüzérek megcsörrentek alabástromnyakán, a palla megfeszült testén, s két fiatalos, hetyke melle, mint két ingerlő aranyalma duzzadt előre a puha bársonyruha ezüstszegélyes kivágásából.

Egyszerre csak tompa lódobogást hallott, aztán csattant a kapu, eltelt néhány izgalmas perc, meglebbent a sárga selyemfüggöny, s a következő pillanatban előrelendült Minervina két fehér karja, kapcsosan ráfonódott a belépő szép szál férfi nyakára, piros ajka a száját kereste, rátapadt, hangtalanul, hosszú csókban, sudár pálmateste szorosan odasimult a férfi testéhez, szinte összeolvadt vele, aztán dúshajú barna feje, eperszín bársonyarca fáradtan lehanyatlott az ezüstpáncélra omló vörös vezéri köpeny puha szövetére.

Constantinus karjaiba fogta a félig alélt gyönyörű testet, s óvatosan lefektette a selyemfényű puha perzsiai szőnyegekkel párnázott pamlagra. Minervina görcsösen szorította a férfi kezét, az ajka remegett, szemében kövér könnycsepp csillant, s alig hallható hangon csak egy szót ismételgetett:

- Drágám... drágám...

Constantinus ott állt a pamlag mellett, szabad jobb kezével a bársonyos arcot simogatta:

- Minervina, édesem, ne sírj. Ne félj, no csillapodjál, édesem.

A fiatalasszony a férje meleg, férfias, biztonságos szavaira végül megnyugodott, fölszárította könnyeit, és lassankint halvány mosolygás virágzott ki az ajkain, mint félénk tavaszi tulipánvirág. Hűséges, meleg dióbarna szeme rajongva simogatta végig Constantinus magas termetét, széles vállait, a páncél alatt viselt rövidujjú lila tunikából kibuggyanó karizmait és kemény lábszárait; tekintete megpihent rövidre nyírt haján, csillogó szemén, sasorrán, húsos vérpiros ajkain: milyen férfias ez a merész ívű sasorr, csupa keménység, határozottság, férfiasság! Milyen véresek, követelődzők, mohók ezek a duzzadt ajkak, milyen irtózatos gyönyörűségeket, milyen testet emésztő kínokat és kéjeket gyújt föl benne a csókoknak ez az izzó tűzfészke! Bársonyosra borotvált sima arcán se bajusz, se szakáll; Minervina gyerekkora óta csupa szakállas férfit látott maga körül; ha apja megcsókolta, összevissza szúrta és karcolta gyenge bőrét a durva szakállszőr; az urak és parasztok egyformán mind szakállt viseltek; csak ő, csak ez a gyönyörű férfi, csak a drága Constantinus szakított ezzel a barbár viselettel! Illyricumi meg daciai barbár parasztok és vad harcosok viselete ez; Galerius is ilyenféle barbár bugris meg ez a birkapásztorból lett Caesar: Maximinus Daia is! Constantinus más: apja Augustus, nagybátyja meg Claudius Gothicus császár volt, így hallotta egyszer, talán Vecasius udvari titkártól, aki sokat jár ide Constantinus üzeneteivel és mindenféle megbízásaival; mindig mosolyog, mindig jókedvű, mindig mókás fiatalember, és bizony sokszor rajtafelejti a szemét Minervinán... Csak nem szerelmes? Eh, még mit nem? Constantinusnál nincs különb férfi! Királyi termete mellett elbújhat ez a zömök, alacsony, ám okos és szépszavú Vecasius. Igaz, hogy Constantinus keveset beszél, nem érti a forró és hízelgő szavak varázslatát, de kemény, erős, bátor, jó hadvezér, sőt győzhetetlen, nagyszerű katona, nem afféle tintanyaló, mint ez a kis Vecasius. Igaz, hogy Constantinusnak vastag a nyaka, ezért is csúfolják úgy, hogy "Trachala", vagyis "bikanyakú"; ez az egyetlen szépséghibája apollói termetének, de talán ez a titka csodálatos férfierejének is: ...Igen, a bikaisten ő; a krétai Pasiphae is megirigyelhetné tőlem! Ő a tökéletes szerető, s valahányszor az övé vagyok, eszembe se jutnak a hízelgő hímes szavak; szomjasan és megsemmisülten élvezem a néma tetteket! Nem, nem voltam soha senki másé, ő tépett le mint szűz virágot, s gondolni se akarok másra, főképp Vecasiusra nem, akárhogy is simogatják füleimet költői, bár mindig burkolt vallomásai... Nem, különösen ma nem, s épp ebben a pillanatban nem, amikor...

- Constantinus, drágám, olyan jó, hogy eljöttél! Mindig jó, de ma különösen boldog vagyok, mert végre...

- Nos? Beszélj, kislányom! - Constantinus szókincse szerelmi vonatkozásban meglehetősen szegényes volt. Állami, katonai és polgári ügyekben, akármiféle tanácskozáson is, kifogástalanul tárgyalt és szónokolt, de az irodalom, a költészet s ezzel a szerelem színes szókészlete s hajlékony és művészi stílusa örökre idegen maradt számára. Jól érezte Minervina: ez a hatalmas és szép katona a tettek embere volt. Szerelmi szókincse mindössze az "édesem" és a "kislányom" szavakra szorítkozott. Olvasni nem szeretett, egyáltalán nem szerette a zengő, cifra és főleg hosszú körmondatokat: a nőket, ha kellettek neki, egyszerűen letarolta, és tapasztalata szerint ez a két szó eddig elég volt a hódításhoz. És egyre jobban megerősödött benne az a meggyőződés, hogy tulajdonképpen ez a két szó is mellőzhető a legtöbb esetben. - Beszélj, kislányom! - ismételte.

Minervina féloldalt fordult fektében, kinyújtotta karjait, körülölelte Constantinus bikanyakát, lehúzta magához, és a fülébe súgott valamit. Utána visszahanyatlott a pamlagra, behunyta a szemét, és kéjesen megborzongott.

Constantinusnak kigyúlt az arca, és izgatottan felkiáltott:

- Kislányom! Igaz ez? Fiunk lesz? Honnan tudod?

Minervina elmosolyodott:

- Én akartam! S egy hónappal ezelőtt, azon az őrült és vad, mámoros éjszakánkon, már tudtam is. Emlékszel, mikor az utolsó hajnali ölelkezésünk közben, a beteljesülés csúcspontján, megborzongtam és fölsikoltottam? Akkor történt...

Constantinus már le is dobta a köpenyét, lecsatolta páncélját, lábvértjét, tunikáját is lerántotta, odavetette magát a minden Venusnál kívánatosabb Minervina mellé, szomjasan csókolta kigyúlt arcát.

Észre sem vették, hogy a selyemfüggöny meglibbent, két égő fekete szem szikrázott fel a keskeny résben, aztán rémülten megrebbent, a függöny nesztelenül összesimult.

Thamar riadtan menekült vissza a szobájába a mézes süteménnyel.

Constantinus alig engedte lélegzethez jutni Minervinát; a fiatalasszonynak már nemcsak az arca égett, hanem egész teste izzott, mint a parázs. Az opálos esti szürkületben csak ez az alabástromtest derengett már.

Félórába is beletelt, amíg annyira felocsúdtak az elragadtatásból, hogy rendbehozhatták magukat. Constantinus gyorsan felöltözött, Minervina is megigazította kibomlott haját, koromból préselt rudacskával meghúzta a szemöldöke vonalát. A félhomályban csak az ujjaival tapogatta ki, aztán látta, hogy így nem boldogul: hármat csengetett; az eunuch már tudta a leckét: csakhamar megjelent két állócsillárral, a szobát elöntötte a sárga fény. Minervina most látta csak, hogy Constantinus arcán sugárzik a boldogság: odalépett hozzá, átfonta karjaival ezt az isteni bikanyakat, és szelíd csókot lehelt a duzzadt és forró szájára. Constantinus, hogy a szenvedély önkívületéből magához tért, tárgyilagosan is megállapította, milyen gyönyörű ez az asszony: forrón visszacsókolta, és gyöngéden megsimogatta a leányosan friss és hetyke mellet, mintha bocsánatot akarna kérni. Minervina megborzongott az érintéstől, mellbimbói kirajzolódtak a testére feszülő kék palla puha szövetén. Megrázta a fejét:

- Drágám, hadd hozzam rendbe az arcomat, hisz olyan lehetek, mint egy fúria!

Leült a kerek citrusfa-asztalhoz, egymás után szedte elő a kis bronzdobozból az elefántcsont-tégelyeket és borostyán-illatszertartókat; előbb eligazította az egymásba akadt gyöngysorokat, az elefántcsont-fésűvel pillanatok alatt elrendezte kibomlott haját, vékony ujjaival ügyesen feltornyozta - holott ez Thamar munkája lett volna, de nem akarta, hogy a lányka akár csak sejtsen is valamit, az imént leviharzott szerelmi csatából! -, néhány csepp liliomparfőmöt hintett rá, újra meg újra belenézett az ezüsttükörbe, még egy kicsit igazított a szemöldöke vonalán, arcát előbb fahéjillatos krétaporral törölte végig, aztán vékonyan bekente az úgynevezett "királyi" pirosítóval, amelyet datolyamag hamujából, rhodosi vörösrózsa-levélből, nárdusból és míniummal festett pálmaolajból gyúrtak divatos és méregdrága kenőccsé szíriai illatszerészek. Ujja bögyével ügyesen rakta fel égő arcára az alabástromtégelyből az illatos csodakenőcsöket, olyan hozzáértéssel, mintha ez volna a mestersége, aminthogy a "kendőzés" voltaképpen minden nőnek veleszületett tudománya. A művelet közben kigyulladt arca előbb elhalványult, majd felhajnallott, mint a halványan derengő gyöngyszürke égbolt, mikor rózsaszín fényekkel festik meg a fölkelő nap első félénk és szűzi sugarai. Minervina közben azt is észrevette, hogy körmei az ütközet hevében a férfitest forróságától elhalványodtak: gyors mozdulattal félretolta a vörös borostyán medúzafej födelét, néhányszor belemártotta a hennafestékbe a puha bársonylapocskát, bekente és csillogóra fényesítette körmeit.

Constantinus elégedetten legeltette rajta szemeit:

- Szebb vagy, mint azelőtt, kislány.

- Te szépítettél meg, te vad, te szerelmi varázsló, te isteni szerető! - Fölállt, fölnézett. Egy pillanatra odabújt Constantinushoz, aztán megborzongott: - Nem! Elég! Már hozzád érni sem merek! Égetsz, mint a tűz!

Odament a szoba közepére, a rózsaszín márványasztalhoz, megigazította az egyik citrusfa-karosszék duzzadó selyempárnáját, s leült. Hirtelen felkapta az ezüstcsengőt, s egyet csöngetett. Thamar, mintha csak a függöny előtt várakozott volna, fél perc alatt ott termett a szobában, letette az ezüsttálcát, meghajolt - a keze kissé reszketett, mikor a mellére szorította -, és nesztelenül kisuhant a szobából.

Constantinusnak feltűnt, hogy milyen csinos ez a lány; azt is észrevette, hogy az arca lángba borult, mikor őt meglátta, elmosolyodott, és valamit gondolt magában.

- Minervina, édesem, te vagy az oka. Te vadítottál meg azzal a hírrel! Szinte megőrjítettél! De hát bizonyos? És honnan tudod, hogy fiú?

Mindentudó mosoly fénylett fel Minervina ajkain:

- Először is több mint egy hónapja már annak a nevezetes éjszakának, hát onnan tudom - cinkosan odasandított Constantinusra, és elkacagta magát.

A férfi odalépett hozzá, az újdonsült apák gyöngédségével és büszkeségével megsimogatta az asszony bársonyos arcát, és szelíd csókot lehelt a homlokára. Minervina boldogan érezte, hogy így még sohasem csókolta meg. Csak attól tartott, hogy ez a csók már az apa, nem a páratlan szerető csókja, s megriadt, hogy ezentúl ő maga talán nem is érdekli majd a boldog apát... De nem, nem, hessegette el magától az ijesztő gondolatot, ő engem szeret, és sohasem beszélt róla, hogy gyereket akar, pedig három éve már, hogy a felesége vagyok és hogy így szeret... mint ma is - gondolta magában, és boldogan elmosolyodott.

- De honnan tudod, hogy fiú? - faggatta a férje.

- Ezt már Euphrosynos bácsi mondta, tegnap, mikor megvizsgált.

Euphrosynos valamikor híres-szép fiatalember volt; csodálkoztak is a barátai, hogy ilyen szép ember mért megy orvosnak, ahelyett hogy felcsapna szónoknak vagy versenykocsisnak. De ő csak az orvosi hivatáshoz érzett kedvet, el is végezte az orvosi főiskolát Kos szigetén, ahol valamikor a világhírű Hippokrates tanított; harmincéves elmúlt, mikor megkezdte orvosi gyakorlatát: nőorvos lett, s ezen a pályán nemcsak orvosi tudományának, hanem férfiszépségének is hasznát látta; a beteg nők fizettek, az egészségesek az ágyába kívánkoztak, ámbár nagyon sok nő csak azért színlelt betegséget, hogy bejusson a híres szép férfi ágyába, amelyről a "meggyógyított" nők csodákat meséltek.

De azok is csodákat meséltek róla, akik sohasem kerültek az ágyába, mert csakugyan betegek voltak, és Euphrosynos csakugyan meggyógyította őket. Miletosban folytatta orvosi gyakorlatát, s a nagy forgalmú kikötőből naponta kirajzó kereskedőhajók révén hamarosan egész Kisázsiában, a szigeteken, Egyiptomban, sőt Arábiában és Indiában is elterjedt a híre a csodadoktornak. Egyszer meghívta egy indiai fejedelem, hogy gyógyítsa meg a legkedvesebb feleségét, és hajlandó volt erősen felfegyverzett hajót küldeni érte, de ő az indiai selyemkereskedővel azt üzente vissza, hogy köszöni szépen a meghívást és a felajánlott arany- és gyémántkincseket, de India neki nagyon messze van, és fél esztendőre nem hagyhatja itt a betegeit.

Pedig jobban tette volna, ha itt hagyja őket! Ehelyett elfogadta egy dúsgazdag attaliai nagykereskedő, Mannos, meghívását, akinek a viruló tizenhat éves kislánya, Panagia - így mondta a búskomor apa -, halálos beteg lett. Euphrosynos el is ment a kereskedő gyönyörű háromsorevezős hajóján, szerencsésen meg is érkezett Attaliába, és a pazar palotában megkezdte a beteg kis Panagia gyógyítását. Az orvos megpróbálkozott mindenféle orvossággal, latba vetette minden tudományát, még az egyiptomi és chaldaeai mágusok ráolvasásait is - mindhiába. Euphrosynos ekkor a csalhatatlan varázsvesszőre gondolt, amely már annyi nőt meggyógyított: miért ne? - jutott az eszébe. Panagia gyönyörű volt, igéző, örökké nyugtalan, nyugtalanító és izgató szépség; égszínkék szemével, hamvas arcával, selymes szőke hajával és omlatag venusi termetével talán a kősziklát is megelevenítette volna. Euphrosynos pedig éppenséggel nem volt kőszikla.

Egyik este közölte a jóhiszemű apával, hogy éjjelre egyedül kell maradnia a kislánnyal, mert a titkos egyiptomi orvosságot, Osiris nagyszerű ajándékát, csak négyszemközt adhatja neki, hiszen a misztikus igéket a betegen kívül senki sem hallhatja. Azt is közölte, hogy ha reggelre nem javul Panagia állapota, hanem tovább is idegeskedik és nyugtalankodik, még három éjszakán meg kell ismételni a kísérletet. Már tudta a csodadoktor a hisztéria okát és egyúttal a csalhatatlan orvosságot is.

Késő este gondosan bezárták Panagia szobájának ablakait, Euphrosynos az ajtókat is erősen bereteszelte, aztán a lámpákat is eloltotta, csak egyetlen halvány mécsest hagyott égve, s megkezdte a gyógyítást. Mikor levetkőztette a leánykát, szinte elkápráztatta tüneményes szépsége; végigsimogatta bársonyos testét, mintha vizsgálná, s egyszerre csak érezte, hogy a fiatal és tökéletes test átforrósodik, reszketni kezd, s a gyönyörű kék szem szinte világít a félhomályban. Euphrosynos ebben a pillanatban maga is ledobta a ruháját, odalépett a csodára váró reszkető kislányhoz, magához ölelte a kigyulladt isteni testet, száját a szájára tapasztotta, és máris hangtalanul belezuhantak mind a ketten az illatos ágyba.

A misztikus igék elmondására nem is került sor; elegendő volt az orvosság: a kislány reggelig sem tudott betelni vele. Megállapodtak aztán a hajnali szürkületben, hogy még háromszor megismétlik ezt a csodálatos éjszakát.

Panagia azonban rájött az orvosság ízére: nem háromszor, hanem még három hétig megkívánta a csoda-gyógymódot, s már ő tanította Euphrosynost új meg új huncutságokra.

Euphrosynos, mi tűrés-tagadás, a negyedik hét végén belefáradt a saját csoda-gyógymódjába. Az apával közölte, hogy kedves leánykája meggyógyult, s ő immár hazaindulna Miletosba. Mannosnak kapóra jött az orvos kívánsága, mivel hajóját épp megrakatta sericai selymekkel, indiai szőnyegekkel, drágakövekkel és illatszerekkel, és szeretett volna már indulni Miletosba, csak arra várt, hogy a kislánya meggyógyuljon. Boldogan hallotta, hogy a híres orvos ezúttal is csodát művelt; megtömte az utazóládáját ezer arannyal, s felajánlotta, hogy hazaviszi Miletosba, délután már indul is a hajója.

El is indult, vitte a boldog apát és a híres orvost, aki nemcsak óriási vagyont keresett ezen a gyógyító útján, hanem élete legszebb és legforróbb kalandját is megélte. Este boldogan nyújtózott el széles és kényelmes puha ágyán a fülkéjében, s már éppen arról ábrándozott, hogy milyen remekül kipiheni a fárasztó gyógymódot ezen a háromhetes úton, mikor félálmában úgy rémlett neki, mintha kinyílt s megint becsukódott volna a fülke ajtaja, sőt mintha a retesz kattanását is hallotta volna. Egy másodpercre megint elszenderedett, de ekkor érezte, hogy forró lehelet éri az arcát, és reszkető hang suttogja a fülébe:

- Az orvosságomat!

Euphrosynos - mit tehetett egyebet - teljesítette orvosi kötelességét.

Panagiát még csak meg sem szidhatta az apja, amikor felfedezte a fedélzet egyik zugában, mert a hajó ekkor már dagadó vitorlákkal siklott a koromsötét éjszakában. A leányka ezen az éjszakán, Euphrosynos ágyában, felülmúlta önmagát: izzott és ragyogott. Ilyen hálás betege sem volt még életében.

Ám amikor Panagia ismét ráfonódott, a hajó megbillent, odakint éktelen üvöltözés, rikoltozás, ordítás csattant föl, vezényszavak pattogtak, s amikor Euphrosynos köpenyt kerített a vállaira, és kirohant a fedélzetre, rémülten látta, száz meg száz fáklya fényében, hogy a drága áruval megrakott hajót legalább tíz fekete vitorlás kalózbárka fogta körül; a felfegyverzett banditák épp akkor mészárolták le az óriáshajó legénységét, a kormányost fejbe kólintották, és belódították a tengerbe, Panagia papáját megkötözték, s kivont karddal kényszerítették, hogy mutassa meg, hová rejtette drágaságait. Az öreg úgy remegett, mint a nyárfalevél; markos kalózok vígan hordták le a ládákat és a zsákokat az öblös bárkákba, amelyeket repülőhidakkal és vastag kötelekkel erősítettek a nagy hajóhoz. A fedélzeten holtan hevert a legénység, csak a kapitány védekezett még a keze ügyébe került csákánnyal, de a tagbaszakadt vörös szakállas kalózvezér visszakézből egyetlen jól irányzott csapással levágta a fejét.

A véres fej éppen abban a pillanatban gurult Mannos lábai elé, amikor Euphrosynos odaért. Az öreg felhördült, kétségbeesetten mutatott a fedélzeti fülke felé - mert az orvosról eszébejutott a kislánya -, és rekedt hangon hörögte:

- Panagia! A kislányom!

A kalózvezér rámutatott Mannosra:

- Követ a nyakába.

Kavarodás támadt az öreg körül. Legalább húsz bandita rohanta meg, s az öreg puszta kézzel védekezett, tőrét is kirántotta, de csak másodpercekig tartott az egész: öt izmos legény odagurította a fedélzeti kézimalom őrlőkövét, nyakába kötözték az öregnek, s a súlyos testet átemelték a korláton. A loccsanás hallatára a vörös szakállas vezér rámutatott a riadt Euphrosynosra:

- Megkötözni!

Az izgatott kavarodásban egy szőke hajú, kék szemű, lányos arcú csinos ifjú kalóz észrevétlenül eltűnt a tömegből.

Mannost a tenger, Euphrosynost a vezéri bárka nyelte el. Vagy száz matróz még mindig hordta a selymeket, szőnyegeket és egyéb drágaságokat. Most vették számba a zsákmányt, messze volt még az indulás. A vörös szakállas lent a vezéri bárka fedélzetén szemügyre vette a megkötözött Euphrosynost.

- Oldozzátok fel! - parancsolta. - Jóképű fiatalember vagy, kellesz nekem. Azt a vén púpos Zotikost látni se akarják már az én drága feleségeim! - A körülálló kalózok vad röhejjel nyugtázták a "feleség" szót. - Te őrzöd majd őket, érted? Zotikos lesz a neved, ezt szokták meg. Nem érdekel se az igazi neved, se a foglalkozásod. Őrzöd a lányszobát - megint felcsattant a hahota -, fegyvert is kapsz...

Euphrosynosnak felcsillant a szeme. A vezér észrevette a szemvillanást.

- Nono, azért ne örülj. Fegyvert ugyan kapsz, de előbb lefegyverzünk. Hogy úgy mondjam: kihúzzuk a méregfogadat!

Az orvos rosszat sejtett. Megborzongott. A vezér elvigyorodott: - Sotakos, itt vagy?

- Itt vagyok, vezérem.

- A szokásos műtétet! Vigyétek! Mire hazaérünk, kiheveri.

...A szőke kalóz belépett a fülkébe s bereteszelte maga után az ajtót. A fáklyák vörhenyes derengése valamelyest útbaigazította: homályosan látta az ágyat s benne a lányt, aki zsibbadtan-aléltan omlott el a párnákon, még magához sem tért egészen. A kalóz nem kérdezősködött, nem magyarázkodott: odafeküdt a lányka mellé, végigtapogatta a tökéletes testet, érezte, milyen fiatal, milyen forró, vadul magához szorította, s így viaskodtak némán és fáradhatatlanul a furcsa éjszakában. A lány szinte elcsukló hangon lihegte:

- Ó, te nemes paripa!

A nemes paripa megborzongott erre az elismerésre. S mikor Panagia elragadtatásában felsikoltott, a szőke kalóz megijedt, hogy rajtakapják - mert az önálló zsákmányolást nem tűrte a kalózfegyelem -, hát gyorsan határozott: karjaiba kapta az alélt leánykát, s azon meztelenül átrohant vele az üres fedélzeten, le egyenesen a vezéri bárkába. A vörös szakállas fölkapta fejét, ámulva látta az alabástromtestet, a kibomlott szőke hajat, a buja vonalú izgató csípőt, a két venusi mellett, és szakértően csettintett a nyelvével. A kalózok éhesen, szinte vicsorogva falták szemükkel a drága zsákmányt. A hajnali hűvösség magához térítette a kislányt, fölvetette égszínkék szemét, odasimult a fiúhoz, hogy rejtse meztelenségét, és mintha segítséget kérne tőle, fölnézett rá. Elcsodálkozott, nem tudta mire vélni, hogy Euphrosynos így megváltozott, ébredező kábulatában szinte csak magának motyogta: "Hát te voltál? Ki vagy te?"

De nem tudott megszólalni. Helyette a vezér hangja harsant: - Mi ez, Antheas? Ki ez?

- Odafönt feküdt ájultan a fülkében, lehoztam. Ha jól láttam, van ott egy láda arany is, azt már nem bírtam.

- Hozzátok le a ládát - rendelkezett a vezér. Aztán hozzátette: - Antheas, a lányt a fülkémbe! Fúvass gyülekezőt! Indulunk!

A kis hajóraj megindult: Mannos üres hajóját ott hagyták a tenger és a viharok zsákmányául, a bárkák pedig dagadó vitorlákkal siklottak a sötét tengeren, hogy még hajnal előtt elérjék a Hieron-fok egyik védett kis öblében búvóhelyüket.

Panagia lassanként fölmelegedett a vezér ágyában. Kezdte megérteni, hogy kik ezek az emberek, s hogy mi történhetett a hajóval, a drága rakománnyal, apjával s az isteni Euphrosynosszal, aki őt teljes-tökéletesen meggyógyította. Őszintén szólván ez a... hogy is hívják... ez a csinos fiú is édes volt. Kár, hogy ide hozott. Ez a vörös szakállas nyilván a vezér. A vörös szakállas ronda ugyan, de jó kiállású, szép szál férfi. Vajon mi lesz velem?...

Nyílt a fülke ajtaja, belépett a vezér. Lámpát gyújtott, ezüst serlegbe édes Thera-szigeti vörös bort öntött, odakínálta Panagiának. A lányka kiitta az egészet, s hamarosan úgy érezte, hogy tűz futkároz az ereiben. Izgatottan várt, s arra neszelt föl, hogy a férfi elfújja a lámpát. Mikor melléfeküdt az izmos férfitest, és a puha száját kezdte marcangolni húsos ajkaival és ragadozó fogaival, Panagia arcát kellemetlenül szúrta és kellemesen csiklandozta a szokatlan szakáll; arra gondolt, hogy Euphrosynosnak is, Antheasnak is sima volt az arca; ez a szúrós arc: végre egy kis változatosság!

Reggelig tartott ez a változatosság! De Panagia egyszerre csak észrevette, hogy legfrissebb és legcsodálatosabb szeretője már nincs mellette: bizonyára az ő erélyes vezényszavai csattogtak odakint a sziklás partokon. A nap besütött az apró ablakokon, s bearanyazta Panagia káprázatosan fehér márványtestét; szőke haja mint aranyzuhatag omlott végig viruló mellén, s agyongyötört teste a friss reggeli fényben úgy lángolt fel a napfény csókjaira, mint pompás lótuszvirág.

Kéjesen kinyújtózkodott, teste megbizsergett ennek a zsúfolt éjszakának elviselhetetlenül gyönyörű emlékeitől, fáradhatatlan két karját feje alá kulcsolta, derekát behajlította, s öntudatának utolsó foszlányai már csak egy gondolattal játszadoztak: "Nem baj, hogy vörös, nem baj, hogy szakállas! De nem ám!"

Aztán ernyedten és boldogan zuhant az öntudatlan álom feneketlen mélységeibe. De álmában is sugárzott a teste és átszellemült mosoly röpködött véresre mart ajkain...

Az orgazdák már a parton várakoztak tevéikkel, a kalózok felrakodtak, s innen kezdve mint békés kereskedők folytatták útjukat. A karaván meg sem állt Isaura városáig, a híres piacon minden drága keleti holmijuk jó áron kelt el, s a banditák mint becsületes polgárok térhettek meg otthonukba: legalább egy esztendeig megélhetett mindegyik Mannos hajójának rakományából. A csinos szőke kalóz is hazament gömbölyű feleségéhez és négy gyerekéhez, de valamennyiüket halálosan unta, és soha többé nem feküdt parasztos és zsíros felesége mellé: inkább a kicicomázott és illatos cifralányokhoz járt a nagyváros éjjeli mulatóhelyeire. Megmérgezte az a véletlen és tomboló éjszaka.

És Isaurától nem messze, a Trogitis tó partján épült pazar villában a vörös szakállas vezér - a nevét sohasem tudta meg! - tíz asszonya közt fásult unalomban morzsolta napjait az isteni Panagia, a legcsodálatosabb éjszaka fáradhatatlan és verhetetlen hőse. A vörös vezér fél esztendeig rá se nézett többi feleségére, Panagiával tombolta végig minden éjszakáját, aztán új asszonyok jöttek, frissek, kívánatosak, s a vörös szakáll már régen más hamvas arcokat csiklandozgatott. Panagia egy év múlva már gyakorta üldögélt magányosan a villa teraszán, tekintete messze siklott a tündöklő tó tükrén, és egyre sűrűbben gondolt a sima, lányos képű szőke kalózra. Vajon hol lehet annak az őrült éjszakának ez a néma és fáradhatatlan hőse, a virágnevű Antheas, a nemes paripa, vajon hol lehet?

Nem volt sehol. Köddé foszlott, mint a vezér őrjöngése: bizony ez csak néha-néha tüntette ki egy éjszakával. Köddé foszlott, mint első szeretője, a csodadoktor Euphrosynos, aki megnyitotta az ő szűz testét az elképzelhetetlen gyönyörűségeknek... Ó, Euphrosynos megvan, itt van, fegyverrel és ólmos korbáccsal őrzi a vörös vezér - a tisztes és dúsgazdag nagykereskedő! - virágoskertjét, de az egykori daliás és ragyogó fiatalember, a nők halványa, a szerelem felülmúlhatatlan művésze, mindenestül elvesztette varázsát, lendületét, örökké pezsgő gerjedelmét, mióta kihúzták a méregfogát. Azóta Zotikos - mert ez a neve - egyre sorvad, görnyedezik, melle horpadozik, izmos karjai összeasznak, már nem tudnának acélosan behajlítani, összeroppantani és szerelemre kényszeríteni egy üde és duzzadó leánytestet, szeme fénye is megtört, fekete hajában is ősz szálak árulkodnak, s Panagiának, mikor arra gondolt, hogy ezt a remek férfit "lefegyverezték", sajgó fájdalom nyilallt a szívébe: az attaliai eszeveszett mámorokra gondolt, kissé fanyarkásan elmosolyodott, és könny csillant meg a szeme szögletében.

Nem sokáig hordozták együtt a bánatot és a rabságot; Panagia fiatal volt és csodálatosan szép, s hogy oly sokáig parlagon hevert, megint ideges, ingerlékeny s örökké nyugtalan: a vörös szakállas végképp megunta, s eladta egy gazdag fiatalembernek - aki a leányt egy kissé Antheasra emlékeztette -, s akivel, talán épp ezért, sőt bizonyosan ezért, mámoros esztendőket tombolt végig, soha nem csökkenő, fáradhatatlan s mindig szomjas szerelemben.

Hogy aztán mi lett vele, azt csak azok a magasságos istenek tudják, akik számon tartják a kéjekben és kínokban vergődő, szép és szomorú rabszolgalányok életét is.

Euphrosynos viszont pompásan bevált mint a virágoskert őrizője; évről évre szebb és ragyogóbb lányok kerültek a keze alá, s az attaliai tündöklő "mézes" hetekért azzal bűnhődött irtózatosan, hogy nem kívánta meg egyiket sem. És már Tantalos kínjait sem szenvedte miattuk. Harminc évet töltött ebben a hivatalában a vezér mellett, s mikor mind a ketten elérték hetvenedik évüket, s a kalóz-nagykereskedő méregfoga is kihullt, eladta a leánykákat, és eladta Euphrosynost is, akiről már szolgálatának második évében kiderült, hogy orvos. Az ősz szakállú, görnyedt hátú, de élénk tekintetű és friss mozgású orvost Thracia vicariusa, vagyis kerületi főnöke vásárolta meg jó pénzért Constantinus számára, amikor a nobilissimus megbízható nőorvost keresett Minervina mellé: Euphrosynos aztán hamarosan kiderítette, mi az oka a fiatalasszony gyakori rosszulléteinek...

S most már Constantinus is tudta, csak még azt szerette volna hallani: miből állapította meg Euphrosynos, hogy fiú lesz? Ha csakugyan fia lesz, töprenkedett, akkor bízvást nekivághat titkos terve megvalósításának...

- Mégis, honnan tudta megállapítani csak úgy, kívülről - faggatta Constantinus.

- Megvizsgált ő belülről is - pirult bele Minervina a vallomásba -, és mondhatom: a keze, mint bársonyszárnyú pillangó, úgy repdeste körül a testemet kívül-belül...

- A vén bűnös - nevette el magát Constantinus -, most persze üvegen keresztül nyalogatja a mézet...

- Nem, nem! Nagyon komoly volt. Sokáig vizsgálgatta a köldökömet és a két mellbimbómat, meg is kóstolta mindegyiket, elmosolyodott, aztán fölültetett, két kezével leborította mellemet, csendre intett, és behunyt szemmel holmi varázsigéket kezdett mormolni...

- Hallottad-e az igéket? - kíváncsiskodott Constantinus izgatottan.

- Hallani hallottam, de nem értettem.

- Egy szót se jegyeztél meg az egészből?

- Annyit kivettem a mormolásából, hogy görögül beszélt, s a mondókájából minduntalan tisztán kihallatszott ez a szó: panagia.

- Ezt a szót megértetted? Hiszen te tudsz görögül. Mit jelent?

- Panagia annyi, mint "százszorszent" vagy akár "szentséges".

Constantinus izgatottan ugrott fel, és megragadta Minervina kezét:

- Vagyis a császári címet mondta, s ebből gondolod, hogy fiú lesz.

- Ó, nemcsak ebből - mosolyodott el Minervina. - Sokkal inkább abból, hogy miután magához tért a révületből, így szólalt meg: "Öltözz fel, nobilissima - Minervának nem járt ez a címzés, de Constantinus kedvéért megadták neki -, öltözz fel és ülj oda a karosszékbe, szemben velem." - Én engedelmeskedtem, és kissé ünnepélyes és szertartásos hangon ezt kérdezte: "Emlékszel-e a legutolsó álmodra, nobilissima? A legutolsóra, ismétlem, amelyet akkor álmodtál, talán épp tegnap, amikor még nem fürkésztem ki tested titkait? Álmodtál-e tegnap? Emlékszel-e az álomra?" "Igen, Euphrosynos bácsi, álmodtam és emlékszem rá" - feleltem kissé megriadtan. "Akkor jó. Mondd el pontosan, mert az elsőhónapos várandós asszony legutolsó álma mindent elárul. Beszélj hát, nobilissima." És én elmondtam neki a tegnapi álmomat. Furcsa álom volt, s megmondom: hátborzongató. Felizgatott, mivel tudom, hogy az álmoknak rettenetes hatalmuk van az életünk fölött: csakhogy semmit sem értettem az egészből. Elmondtam a kis Thamarnak, elmondtam ennek az új egyiptomi eunuchnak, elmondtam a keresztény eunuchnak is, a mindig szomorú Eleusiosnak: de sem a zsidó, sem az egyiptomi, sem a keresztény mágia nem tudta megfejteni álmomat. Hátha a tudós Euphrosynos megfejti, gondoltam magamban, s mivel az orvos vizsgálata is olyan furcsa volt, bíztam a tudományában, s elmondtam az álmot.

- Hát mondd el nekem is, kislányom - sürgette Constantinus.

- Magas sziklacsúcson sast láttam, napkorona volt a fején, sokáig mereven rám szegezte a szemét, aztán nyílegyenesen lecsapott rám, ágyékomhoz simult, s kis időre mintha eltűnt volna; hiába kerestem, hiába akartam legalább megsimogatni, nem volt sehol; egyszerre csak karjaimban éreztem, csókolgattam puha, bársonyos arcát, mert most már nem horgas csőre volt, hanem szelíd emberarca. A harmadik csókomra fölrebbent, s nem is repült, hanem úszott, mint a nyílvessző, és tüzes csík maradt utána a levegőben. Amint föltekintettem, már újra ott ült a sziklacsúcson, már megint napkoronás sasfeje volt, és mozdulatlanul, fenséges nyugalomban ült odafent, és tüzes fehér felhők keringtek körülötte...

- Különös álom - töprenkedett el Constantinus. - Semmit sem értek belőle.

- Én is ezt mondtam az első pillanatban; Euphrosynos bácsi is sokáig elmerülten gondolkodott, miután végighallgatott, és csak jó későn szólalt meg: "Nobilissima, az álmok helyes magyarázata isteni tudomány, és értelmük talán mindmáig rejtve volna előttünk, ha nem élt volna az isteni Marcus Aurelius császár idején a csodálatos ephesosi bölcs, Artemidoros. Őt abban a különleges és páratlan kegyelemben részesítette Apollo, aki maga a legyőzhetetlen és tündöklő Helios, hogy személy szerint megjelent neki, mégpedig földi testben, akkor, mikor Delos szigetén, a mindentudó isten ősi templomában, éppen az álmok magyarázatán elmélkedett és megvilágításért könyörgött. És Apollo nem homályos értelmű jósigékben adott a bölcsnek kinyilatkoztatást, hanem a szentély Praxiteles alkotta márványszobrába béklyózott isten megelevenedett, és tulajdon isteni hangján élőszóval fedte fel Artemidoros előtt az álmok kibogozhatatlan titkait, s egyúttal megparancsolta neki, hogy pontosan írja le mindazt, amit hallani fog tőle, a sötétben tapogatódzó emberi nem, főleg pedig a filozófusok épülésére és okulására. Hajnalig hallgatta és írta Artemidoros az isten bölcs kinyilatkoztatásait, és csak arra riadt fel, hogy az isten elhallgatott: szobra megint némán-fenségesen sugárzott a fölkelő Nap első, félénken tapogatódzó fényküllőiben. Artemidoros teljesítette az isten parancsát: öt könyvben kiadta az apollói bölcs tanítást az álmok értelméről, magyarázatáról és megfejtéséről, én pedig ezt a könyvet ifjúkorom óta forgatom és tanulom, szinte már könyv nélkül tudom, mivelhogy hivatásomnál fogva emberekkel foglalkozom, és az emberek életében döntő fontosságú az álmok helyes magyarázata. Tehát még egyszer kérdezem, nobilissima: pontosan és teljesen mondtad el az álmodat?" "Pontosan és teljesen" - feleltem kissé izgatottan. Erre az öregember szeme fölcsillant: "Nobilissima, nyilván férjeddel együtt különös kegyben állsz a győzhetetlen Apolló istennél, s legszívesebben leborulnék előtted, hogy imádjalak, mert álmod isteni álom, sőt meg kell mondanom: isteneknek is csak kivételesen juthat ily magasztos és tündöklőn világos álomlátás. Hallgass meg tehát, nobilissima. Artemidoros éppen ezt az álmot írja le műve második könyvének huszadik fejezetében: ha várandós fejedelmi asszony magas sziklán ülő napkoronás sast lát álmában, az tökéletes sikert és szerencsét jelent; ha a sas megbúvik ágyékában, fejét emberarcra váltja, s miután az asszony magához ölelte és megcsókolta, visszaröppen a sziklacsúcsra, röptében fénycsíkot hasít a levegőben, s fent a felhők közt újra felragyog fején a napkorona: az asszonynak uralkodásra rendelt fia születik" ... Riadtan ellenkezni próbáltam: "De hiszen az én férjem nem császár, hogy lehetne császár a fiam?" Az öreg szelíden ingatta a fejét: "Nobilissima, Artemidoros magyarázata nem azt mondja, hogy császár lesz a fiad, hanem csak ezt: uralkodásra rendelt fiad születik. S vajon nem uralkodásra rendelt gyermek-e az, akinek a nagyapja császár? Ez az értelme Artemidoros magyarázatának." Az öreg eltávozott, én itt maradtam nyugtalanító kétségek és remények között, s boldog vagyok, hogy épp ma kivételesen eljöttél, mert ezt a rettenetes félelmetes-édes titkot nem bírtam volna még három napig hordozni magamban.

Fölállt, karjaival körülfonta Constantinus "isteni" bikanyakát, száját csókra kínálta, de a nobilissimus szelíden eltolta magától, s visszaültette a karosszékbe.

- Minervina, nyugodj meg. Apollo szavaiban nem kételkedhetünk. Sajnálom, hogy nem tudok görögül, s nem olvashatom el magam is Artemidoros könyvét, de mindegy: fiam születik, mégpedig uralkodásra rendelt fiam... Ez változtat mostani elviselhetetlen helyzetemen. Apollónak felelősséggel tartozom, magamért is, a fiamért is...

- Értem is - mosolygott rá Minervina.

- Persze hogy érted is - hagyta rá hirtelen Constantinus, ámbár egyre csak önmagán és fián járt az esze; mióta a szentséges és csalhatatlan álommagyarázatot meghallotta, Minervina, a kislány, a csodálatos szerető, egyre jobban halványodott érzéseiben és érzékeiben; már csak a fia foglalkoztatta, a fia! De hogy a fia elérje azt, amire Apollo szerint rendeltetett, neki magának ki kell törnie ebből a szégyelletes és zsibbasztó rabságból... Igen, itt az ideje! Alig várja, hogy megérkezzenek jóemberei, akiket ma estére ide hívatott. Minervina szomorkásan hallgatott, néha sóhajtott, s egyszerre élesen beléhasított a rémítő sejtelem: "És hátha a fiam elveszi tőlem a férjemet?" Fölkelt, megint odalépett férjéhez, s mintha mondani akart volna valamit, ajkai megrebbentek. De Constantinus belefojtotta a szót:

- Minervina, menj ki Thamarral a kerti oszlopos lugasba, mindjárt jönnek a barátaim, fontos dologban kell határoznunk, s majd aztán mindent elmondok neked.

Minervina kiment, Constantinus egyedül maradt. Leült, végigsimított a homlokán, elgondolkozott, de egyszerre csak felugrott: "Ez az álom! - évődött magában - félelmetes és gyönyörűséges! Apollo figyelmeztetése, sőt parancsa!"

Izgatottan fel-alá járt a szobában, néha leült, megint talpra szökkent, az arca felfénylett, s mintha hirtelen megtalálta volna a percek óta hiába keresett szavakat, suttogva, szinte áhítatosan mormolta:

- Égi jel!

A lenyugvó nap éppen ebben a pillanatban döfte bele vérvörös lándzsáit a szürke és közömbös alkonyatba.

Mint nyughatatlan méhek, úgy rajzottak zűrzavaros gondolatai a fejében: Ablavius üzenete, vagyis a consistorium határozata, hogy nem távozhat Nikomedeiából, aztán Corfulenus híradása Hermeias démoni javaslatáról: igen, Ablavius és Hermeias is bőséges jutalmat kap, mihelyt... És itt megint eszébe jutott az égi jel, Apollo üzenete. Hermeias javaslatából megértette, hogy mindössze három napja van, s ez a három nap dönti el jövőjét... Galerius hatvannégy éves, ő éppen a fele, harminckettő... És a fia? Hát ki éljen inkább, Galerius-e vagy Constantinus és a fia, akinek nagyapjáról - így határozott - a Crispus nevet adja? Tűrje-e, hogy orgyilkosok prédájául gyanús hadjáratra küldjék, vagy inkább ölje meg ezt a disznó Galeriust? Mindent vállalnia kell, látszólag önmagáért, valójában a fiáért...

Nyugtalan töprenkedését a molossus véreb dühös csaholása szakította félbe: igen, jönnek a barátai. Hamarosan hallatszott is a kapus udvarias, de erélyes felszólítása: "Jobb lábbal!" - mert ha valaki bal lábbal lépett be idegen házba, az szerencsétlenséget hozott a házra is, lakóira is. Mindenki gondosan ügyelt hát és a világért sem lépte volna át senki bal lábbal a küszöböt. Az urak egyenkint érkeztek, kis időközökben: nem ártott az óvatosság! Mikor mind együtt voltak, Constantinus kettőt csengetett: a rabszolgái tudták a házirendet, néhány perc múlva megjelent egy csinos, fiatal perzsa eunuch - Euphrosynos lehetett ilyen valamikor - óriási ezüsttálcával.

Constantinus szólalt meg elsőnek:

- Barátaim, ma fontos, sőt izgalmas híreket kaptam. Az egyik jelentés úgy szól, hogy nem szabad kimozdulnom Nikomedeiából, a másik épp az ellenkezőjét mondja: háborúba küldenek, persze nemlétező ellenség ellen, hátha valahol otthagyom a fogamat. S az ilyesmire bőségesen van alkalom, tudjuk. Nos, végül is mit akar velem Galerius őszentsége? Ő hatvannégy éves, én pontosan a fele. Meddig várjak még és mire várjak? Atyám Augustus, én pedig túsz vagyok, s talán rab, ki tudja? Mit tegyünk, barátaim? S vegyétek számba, mikor tanácsot adtok, azt is, hogy a nobilissima gyermeket vár!

Megcsendültek az ezüstserlegek, és a hű Volusianus bátran kimondta:

- Éljen az új Augustus!

- Éspedig melyik? - szólt közbe Sandario, Thracia parancsnoka. - Ki az új Augustus? Talán csak nem Maximinusra gondoltál, Volusianus?

- Hát árulónak nézel engem, Sandario? - méltatlankodott Volusianus.

- A győzhetetlen Napisten óvjon meg engem az ilyen aljasságtól! - védekezett Sandario.

- Valóban helyesen tette fel a kérdést Sandario - szólalt meg Constantinus -, hogy ki az új Augustus? Magam sem tudom, mit rendel Apollo: én legyek-e vagy pedig a fiam?

- A fiad? - kérdezte Lactantius, a császári főiskola tanára. - S honnan tudod, hogy fiad lesz? Mert ez lényeges! - Csöndesen beszélt, nyugodtan, tárgyilagosan, minden szavából csak úgy sugárzott a hűség és a bizakodás.

Constantinus felelt a kérdésre:

- Onnan tudom, hogy Artemidoros könyve eloszlatta minden kétségemet.

- Artemidoros? - figyelt fel Lactantius. - Az más. Ha álomlátásról van szó, Artemidoros csalhatatlan.

- Tehát éljen a két Augustus! - emelte föl serlegét Vecasius, és rejtélyesen elmosolyodott. Általában a kiismerhetetlen és megfejthetetlen mosolygás volt a politikai és diplomáciai fegyvere. Úgy vette észre egyébként, hogy ez a rejtélyes mosoly a nőknél is bevált, tehát alkalmazta is, politikában és szerelemben egyaránt, hiszen mind a kettő a titkok tudománya. Imént elhangzott szavaira gondolt, és megállapította, hogy ezeket ki-ki úgy értheti, ahogy akarja: Galerius és Constantius, Galerius és Constantinus, Galerius és Maximinus, Constantinus és a fia - valóban: Diocletianus rendszere értelmében mindig kellett lenni két Augustusnak, s ki tudta volna megmondani: melyik kettőre gondol Vecasius vagy akárki más.

- Vecasius, helyesen és dicséretesen kívánod, hogy éljen mind a kettő - jegyezte meg Constantinus -, de ha épp arra a kettőre gondolsz, akire én - és ebben nincs okom kételkedni -, akkor vigyázni kell a két Augustus életére. Mit gondoltok, hogyan? Hiszen a császár őszentsége szándékai világosak. Senki sem tagadhatja, hogy az életünk veszélyben forog.

Elsőnek Rufius Volusianus gyalogsági tábornok jelentkezett szólásra. Ötvenéves, szikár termetű, komoly arcú, kissé őszülő hajú arisztokrata volt, hatalmas vagyon ura, Constantinusnak nemcsak bizalmas embere, hanem egyik legjobb barátja is. Óriási itáliai birtokaiból származó dús jövedelmeit római palotái, műkincsei és alkalmazottai emésztették föl, hiszen itt Nikomedeiától északkeletre, a Sangarios folyó balparti síkságán elterülő tízezer hektáros birtokából is volt annyi jövedelme, hogy fényűzőn megélt belőle a mostani császári fővárosban. Városi palotájában és városkörnyéki villájában állandó volt a jövés-menés, de a sok ember nemcsak enni, inni, kérni és hízelegni járt hozzá, hanem "tájékoztatni" is. Semmi feltűnő sem volt abban, hogy egy magasrangú katonai parancsnoknál tucatjával járnak ki-be katonai és polgári egyének. Természetesen ő is értesült a consistorium határozatáról, viszont az elvetemült filozófus a Galeriusszal folytatott beszélgetést nem neki adta el, hanem Constantinusnak, mert ettől többet kaphatott érte.

Megkérdezte Constantinustól:

- Mit jelent az a közlésed, nobilissimus, hogy "háborúba küldenek"?

Most Constantinus részletesen elbeszélte Hermeias gyalázatos tervét, amelyet Galerius elfogadott. Ebből mindenki megértette, hogy holnap kezdődik a nagy játék, életre-halálra. Holnap meghívást kap a császárhoz, holnapután tehát kihallgatásra megy; s akkor három napig az orránál fogva vezetik, aljas ürügyekkel halogatják a császári fogadást, s végül - mint derült égből lecsapó villám - jön a mozgósítás, és őt csakugyan elindítják, de nem Galliába, hanem délre; ki tudja, eljut-e valaha apjához?

Volusianus bólintott:

- Értem. A terv félelmetesnek látszik, de valójában igen együgyű, hiszen ebben a kaján cselszövésben nekem szánták a hóhér szerepét, és hát mit gondol őszentsége: én talán a fejem lágyára estem? Olympios, ez az aranyláncon tartott talpnyaló kutya, majd csak hajtsa végre a saját mozgósítási parancsát, sétáljon csak fel a tengerpartra a lovashadosztályaival, hadd szíja a fogát őszentsége, ha megtudja, hogy mibe került ez a kirándulás! - Szárazon elnevette magát, aztán folytatta: - Én majd helyette is takarékoskodom! Persze a császári parancsot végre kell hajtanom, de a végrehajtás módját és ütemét az én kötelességem és jogom megszabni. Én ezúttal Fabius Cunctator módszerét választom: halogatom az indulást, végre kitűzöm a napját, s akkor az egyik legio táborában fekete kutya rohan be a praetoriumba: az augur megtiltja az indulást. Utána mindennap történik valami: izzad az istenszobor, a tábori istállóban sírnak a lovak, a mezőn egy ökör megszólal emberi hangon, megreng a föld és egy Victoria-szobor ledől és összetörik, tejeső esik, s valamelyik éjjel kivöröslik az égbolt alja, mintha lángolt volna. Ezek baljós jelek, s aki az ilyen isteni figyelmeztetések ellenére főbenjáró vállalkozásba fog, rajtaveszt. Olyan óriást területen, mint amelyet az én negyvenezer főnyi hadseregem elfoglal, mindig történik ilyesmi, és a csodajelek magyarázata az augurok dolga: az augurokat pedig minden megfelelő magyarázatért nem tejesővel, hanem solidusesővel jutalmazom. Nos, mi lesz a taktika eredménye? A hadsereged, Constantinusom, csigalassúsággal mozog, lépten-nyomon feltartóztatják a baljós jelek, vagyis nem mégy délre, nem kanyarodol északnak, hanem itt maradsz egy ugrásnyira Nikomedeiától. S mivel tudom, hogy Galerius nemcsak kegyetlen, hanem gyáva is, esküszöm neked, hogy hozzád sem mer nyúlni, hiszen egy harcra fölfegyverzett hadsereg van a kezedben, neki meg mindössze az ezer testőre marad. Biztonságban leszel tehát, s meg kell mutatnod, hogy bátran szembenézel minden alattomos merénylettel. De ismétlem: a hajad szála sem fog meggörbülni!

- Jól beszéltél, Volusianus - szólalt meg Constantinus -, csak azt kell hozzátennem, hogy nem én félek Galeriustól, hanem ő fél tőlem.

- Éppen ezért vagy biztonságban - mondta rá Volusianus.

- Sandario - fordult Constantinus Thracia-kerület főnökéhez -, tekintélyességednek mi a véleménye?

- Az, hogy akármire kerül a sor, rám számíthatsz, nobilissimus! És mivel nem csekély erő van a kezemben, javasolom, hogy hagyjuk abba ezt a politikai bujócskát, és csapjunk oda, vagyis előzzük meg Galeriust, és végezzünk vele! Én vállalom!

Sandario hűséges híve volt Constantinusnak, és akár tűzbe ment volna érte. Szavai nyomán izgalom támadt a társaságban. Szenvedélyes és vérmes ember volt, és szavai leginkább éppen Constantinust hökkentették meg, aki mint afféle hirtelen haragú ember, nem idegenkedett a gyors és gyökeres megoldásoktól, de pillanatnyilag nem akart vagy nem mert nyilatkozni. De nyilatkozott helyette a mindig nyugodt és meggondolt Lactantius, a császári főiskolán a latin ékesszólás tanára, Constantinus egyik kedvelt tanácsadója.

Tartózkodó és visszavonult ember volt, olyan sovány, hogy szinte elfújta a szél. Egyedül élt egy bérház egyetlen szobájában, fizetését fölemésztette a lakás uzsorabére, a könyvvásárlás, úgy hogy egy-egy kifogástalan ruhadarabra már alig futotta. Télen is hideg szobában dolgozott, s télen-nyáron egyformán koplalt: kenyér, kása, zöldség, gyümölcs, sajt volt minden tápláléka, de oly szűkösen, hogy mindig éhes volt, borra meg éppenséggel nem telt neki, hogy legalább azzal fűtse aszott testét. Rendkívüli nyomorának az volt a legfőbb oka, hogy mikor Diocletianus meghívta a főiskolára, még bőven voltak tanítványai, de azóta a latin ékesszólás egyre kevesebb hallgatót vonzott, a görög retorika hallgatói egyre szaporodtak, úgy hogy Lactantius egyre kevesebb tandíjat kapott, a fizetéséből pedig csak koplalásra telt.

Pedig korának egyik legképzettebb és legműveltebb embere volt, s még ellenségei is elismerték, hogy stílusművészete Ciceróéval vetekedett. Diocletianus ugyan nem olvasott, de hallgatott művelt tanácsadóira, s így hívta meg az afrikai Sicca főiskolájáról a jónevű Lactantius professzort. Nikomedeiában kezdettől fogva oly visszavonult életet élt, hogy személyéről semmit sem tudtak, s még arról is igen kevesen szereztek tudomást, hogy már Diocletianus lemondása előtt a keresztény hitre tért. Ez volt az oka, hogy mikor a császár keresztényellenes edictuma megjelent, Lactantius még jobban begubózott, előadásokat sem tartott, és jó néhány évig a legnagyobb nélkülözések közt dolgozott a keresztény tanítást védelmező alapvető filozófiai művén.

- Tekintélyességed - fordult Sandario felé - férfiúhoz méltó hévvel és hűséggel szállt síkra a nobilissimus igazsága és joga érdekében, ám én egész filozófiai meggyőződésemmel és csekély ékesszólásom minden erejével szeretném kiküszöbölni tanácskozásunkból az erőszaknak még a gondolatát is. Nem volna méltó a nobilissimushoz gyilkosság árán megszerezni azt a hatalmat, amely úgyis megilleti, és megilletné már most is, ha Galerius őszentségét ama bizonyos pillanatban nem ragadja el a gyűlölet és a féltékenység elvakultsága és szenvedélye. Fényességed - fordult most Volusianus felé - a kitűnő katona nyugodt taktikai érzékével célravezető módszert és magatartást ajánlott mindennemű gonosz aknamunka ellen. Teljes szívvel csatlakoznám ehhez a javaslathoz, ha szükség volna ezúttal Fabius Cunctator módszerére. De én azt hiszem, hogy nincs szükség rá. A nobilissimusnak van hadserege, van testőrsége, van néhány tucatnyi hűséges és megbízható embere: ezek mind tűzbe mennének érte. Nincs tehát ok arra, hogy a nobilissimus változtasson eddigi magatartásán. Nem kétséges, hogy kinek az oldalán van az igazság: bízzunk az igazság győzelmében. Várjunk, figyeljünk, legyünk résen, a többit bízzuk az istenségre!

Ebben a felemás korban, amikor az államvallás már életre-halálra viaskodott a zsidó eredetű rajongó keresztény hittel, egyre jobban érvényesült Aurelius császár elgondolása, hogy a birodalom sokféle vallását az egyetlen Helios vallásában kell egyesíteni, hiszen lényegileg minden vallás a teremtő és termékenyítő Napisten kultuszából ered. Ennek az óhajtott egységnek egyik jelképe volt az is, hogy nem beszéltek "istenekről" vagy "istenről", ha a legfőbb lényről szóltak, hanem mindig "istenségről". Aurelianustól kezdve a vallási egység gondolatával foglalkozó császárok így nevezték az egy és egységes istent, s ebbe az elnevezésbe mindenféle vallás hívei belenyugodtak, a kizárólagos "igaz istent" maguknak követelő keresztények is.

Constantinus is ezt az elnevezést szerette és használta, ezért most hálásan tekintett Lactantiusra: tudta, hogy keresztény; s hogy a kereszténység is a Helios-vallás egyik fajtája vagy felekezete, arról Lactantius szóhasználata még jobban meggyőzte.

Ezek után már-már olyan volt a hangulat, hogy elfogadják a bölcs professzor javaslatát, és mindenki csak arra várt, hogy Constantinus nyilatkozzék, ehelyett azonban váratlanul szót kért Vecasius.

- Beszéljen kiválóságod - intett fele Constantinus.

A fiatal, harmincéves udvari titkár nem ok nélkül tartozott Constantinus bizalmasai közé. Daciai aranyműves apától származott, gyerekkora óta módjában volt tanulni, és tanult is bőven, s nemcsak dák, görög és latin nyelven írt és beszélt, hanem a barbár parthusok, azaz perzsák nyelvét is megtanulta, sőt az egyiptomi hieratikus írást is könnyedén elolvasta, és a szövegeket meg is értette, bár beszélni nem tudott a rómaiaktól szívből utált egyiptomiak nyelvén. Okos és tudós fiatalember volt, s miután előbb megjárta a mediolanumi főiskolát, végül Nikomedeiában fejezte be tanulmányait: hallgatója volt néhány évvel ezelőtt Lactantiusnak is, majd - éppen az ő támogatásával - bekerült Constantinus udvarába, s mint a nobilissimus levelezésének intézője, bámulatos politikai éleslátásról, áttekintésről és ritka tökéletes stíluskészségről tett bizonyságot. Csakhamar bizalmas embere lett Constantinusnak, s már fiatalon is ugyanazt az "egregius" címet viselte, mint agg mestere, Lactantius. Most nem mosolygott, hanem higgadtan és komolyan fogott bele javaslata előterjesztésébe.

- Nobilissimus, köszönöm, hogy meghallgatod legkisebb szolgádat, s egyúttal bocsánatot kérek, hogy ily tekintélyes férfiak tanácsai s mindenekfelett az én hódolattal tisztelt mesterem bölcs javaslatai után merészelek új indítvánnyal előállni. De belső sugallat ösztönöz, hogy beszéljek, s előadjam aggodalmaimat. Elsősorban nem szabad felednünk, hogy Galerius őszentsége nem válogatós a módszerekben s az eszközökben, és régen ledöfette volna a nobilissimust, ha nem félne Constantius őszentségétől, hogy haddal jön ellene, s kegyetlenül bosszút áll fiáért. Ezellen valóban legjobb védekezés az óvatosság és a megbízható hadsereg. De van még egy aggodalmam, és ez súlyosabb az előbbinél: ez a Hermeias jellemtelen s elvetemült ember; íme, Constantinusunknak jó pénzért elárulta a császárral folytatott bizalmas beszélgetését és körmönfont aljas és gonosz tervét. De hátha hazudott Hermeias? Hátha nem is ezt a tervet javasolta? Hátha előre megmondta Galeriusnak, hogy ezt a tervet elárulja a nobilissimusnak, s hátha egészen más merényletet készítenek elő urunk, Constantinus, ellen? Aki Galeriust elárulja, elárulhat téged is, nobilissimus! Ez a hitvány képmutató önmegtartóztatást hirdet, és orgiákat rendez, az erkölcsről prédikál, és nyakig fetreng az ocsmányság pocsolyájában. Mesterem - fordult most Lactantius felé -, tisztelettel utalok arra, hogy ennek az aljas álszentnek egyetlen orgiája több pénzbe kerül, mint egy becsületes, tehetséges és fáradhatatlanul dolgozó filozófus egész évi keresete! Ha nincs hatalmunk, hogy ezt a fekélyt kiirtsuk az udvar, s ezzel a társadalom testéből, legalább ne fogadjuk jóhiszeműen még az árulását sem! Mivel pedig meggyőződésem, hogy egy percnyi vesztegetni való időnk sincs, befejezem mondanivalómat, mégpedig azzal a javaslattal, hogy a nobilissima és a nobilissimus azonnal távozzék Nikomedeiából, függetlenül attól, hogy mit forral ellenük akár Hermeias, akár Galerius. Távozzanak a végzetesnek jelzett három nap letelte előtt: a nobilissima délnek, a nobilissimus északnak, csak minél előbb el innen! Fényességed, Volusianus tábornok, és tekintélyességed, Sandario vicarius, hathatósan tudja majd támogatni távozásukat.

Vecasius higgadtan beszélt, de minden szavából csak úgy sugárzott a hűség és a meggyőződés. Ideges mozgolódás támadt, az urak egymásra néztek, aztán Vecasiusra, aki érezte, hogy szavai nagy hatást tettek mindenkire, elsősorban Constantinusra, és hát végre elmosolyodott:

- Nos, barátaim? - fordult hozzájuk Constantinus.

Szinte egyszerre hangzott fel a helyeslés az egész társaságban. Constantinus megindultan nézett a fiatal titkárra, aztán megszólalt:

- Én is azt hiszem, jobban mondva, érzem, hogy Vecasius javaslata helyes. Ha eltávozunk, megelőzünk minden merényletet, s ha eljutunk Treviribe, megnyílik előttünk s előttetek is, barátaim, minden lehetőség...

Vacsora közben semmi másról nem esett szó, csak a híres Crescensről, a mór versenykocsisról, a kék párt büszkeségéről, aki eddig hatszáznyolcvanhatszor győzött a kocsiversenyeken, félmillió denarius vagyont szerzett, nem is szólván a rengeteg ajándékról, amit ez a "nők bálványa" a dúsgazdag és szebbnél szebb társaságbeli hölgyektől kapott diadalmas szerelmi szolgálataiért. Ebben a versenyben a főváros aranyifjait győzte le, a cirkuszban pedig a zöld párti versenykocsisokat, akiken mostanában a gazdag fogadók százezrei úsztak el. Híre járt, hogy drága pénzen megvásároltak a zöld párt korifeusai egy tudós egyiptomi bűbájost, aki ügyesen Abraxas-gemmát csempészett Crescens kocsijának egyik kerékagyába. Ez a bűvös vésett kő kakasfejű és kígyólábú kocsist ábrázolt, aki jobb kezében ostort, bal kezében titkos jelentésű kettős keresztet tartott, a kő legalján pedig a titokzatos "Iao" szó idézte a rontó erejű démont, aki majd összetöri Crescens kocsiját. A gemma másik lapjába az egyiptomi mágus varázs erejű "szent jeleket" vésett, perzsa, chaldeus, egyiptomi, zsidó és görög jelképeket és átkokat, úgy hogy a diadalmas versenykocsis vesztét a bennfentesek bizonyosra vették, és máris óriási fogadásokat kötöttek a zöldek győzelmére...

Az izgalmas tárgy mindenkit érdekelt, csak Lactantiust nem; bár az ő vallása is csak úgy hemzsegett a démonoktól és mindenféle gonosz szellemektől, az efféle mágikus jelekben és rontó babonákban nem hitt. Ellenben a tápláló vacsora és a nikomedeiai tüzes vörös bor jólesett neki, valósággal felfrissítette. Vacsora után elköszönt, Constantinus egy bikaerős herélt egyiptomi rabszolgával hazakísértette, s az öreg tudós otthon még hajnalig dolgozott nagy művén, két kis olajmécses gyér sárga világa mellett.

Miután a személyzetet eltávolították, megkezdték Vecasius tervének végleges kidolgozását, és most már Minervina is részt vett a tanácskozásban. Amint hallgatta Volusianus nyugodt és okos fejtegetéseit, megriadt, megdöbbent és valósággal kétségbeesett arra a gondolatra, hogy hosszú időre el kell válnia imádott férjétől, a "fia" apjától. Még jobban megriadt, mikor megtudta, hogy már másnap indulnia kell. Kimondhatatlan aggodalom vett erőt rajta, mikor hallotta, hogy Constantinus, minden gyanú elkerülése céljából Nikomedeiában marad, és csak három nap múlva indul, mégpedig északnak, egyenesen Thracia irányában, ahol majd Sandario biztosítja útját.

Mikor meghallotta, hogy ezek a rendkívüli események Vecasius javaslatára történnek, valami jóleső meleg járta át szívét; tetszett neki a fiatalember okossága, hűsége, és - így gondolta magában - bölcsessége, hogy Constantinus leghűbb és legbölcsebb barátainak gyülekezetében éppen ő, a legfiatalabb, találta meg az élet-halál kérdésnek ezt a leghelyesebb megoldását. Bármennyire fájt neki az elválás, belátta, hogy ennek így kell lennie. Közben Vecasius egy pillanatra sem vette le a szemét róla, s most már egyfolytában mosolygott, egy cseppet sem tolakodón, inkább szemérmesen, ám oly érthetőn, hogy Minervinán akaratlanul is édes borzongás futott végig.

Végül Volusianus összegezte a tanácskozás eredményét:

- Tehát megállapodtunk. Holnap reggel a nobilissima Prusa híres gyógyfürdőjébe utazik, mert - Euphrosynos tanácsára - ebben az állapotban teljes pihenésre és állandó orvosi felügyeletre van szüksége; ezért vele megy, és vele marad Euphrosynos; de csak két napig, mert harmadnap este felülteti a császári posta hálókocsijába, és egy szakasz katonám kíséretében útnak indítja Myrlea kikötőjébe, ő maga pedig még három hétig ott marad Prusában, jót tesz majd öreg csontjainak a meleg gyógyfürdő. Végül hazajön Nikomedeiába, azzal a hírrel, hogy a nobilissima még két hétig a fürdőhelyen marad, s mi majd gondoskodunk róla, hogy ez tudomására jusson Galeriusnak, mondjuk: Hermeias útján. Viszont nem kötjük az orrára a piszkos besúgónak, hogy Minervina már árkon-bokron túl van. Nobilissima, jegyezd meg jól a neveket: Myrlea kikötőjében egy különleges gyorsjáratú liburna vár, az Iris; a kísérő szakasz centuriója jelentkezik a liburna parancsnokánál, Hilarus kapitánynál, aki utána jelentkezik nálad, nobilissima, a fedélzetre kísér, elfoglalod kényelmesen berendezett utasfülkédet, a hajó felszedi horgonyait, kifeszíti vitorláit, nekivág a Propontis vizének, s mint a nyíl, úgy süvölt végig a végtelennek tűnő tenger tükrén. Kényelmesen lefekszel, nobilissima, s mire kialudtad magadat, a fürge kis hajó máris befutott Perinthosba, a fekete-tengeri hajóraj, a Classis Pontica hatalmas és erős kikötőjébe; Sandario őtekintélyessége holnap hajnalban indul innen, Nikomedeiából, parancsnoki liburnáján, s már régen ott vár téged a perinthosi kikötőben, kényelmes utazókocsival, megfelelő kísérő személyzettel és erős katonai fedezettel. Három hét alatt bántatlanul és épségben megérkezel Treviribe, s nem lehetetlen, hogy a nobilissimust már ott találod.

Minervina arca egy pillanatra földerült, de hamarosan elborult, mert Constantinus útjára gondolt; meg is kérdezte Volusianustól:

- Fényességed bizonyára meg tudja magyarázni nekem, mért nem utazhatunk együtt?

- Azért nem, nobilissima, mert kerülni kell a feltűnést. Azt a látszatot kell keltenünk, hogy te Prusában üdülsz, a nobilissimus meg folytatja rendes életmódját és munkáját. Ha az a galád Hermeias nem hazudott, akkor három nap múlva megkapjuk a mozgósítási parancsot, és míg én úgy teszek, mintha indulnék a legiókkal, a nobilissimus kimegy, mondjuk, vadászni, Dakibyza felé, s aztán üthetik bottal a nyomát...

- Egyedül? - riadt fel Minervina.

- Nem - nyugtatta meg Constantinus -, hanem másodmagammal.

- És a tisztes távolban körülötte rajzó őrjáratokkal - tette hozzá Volusianus.

- De ki lesz a másik? - makacskodott tovább is Minervina.

- Hát ha minden hadititkot tudni akarsz - felelte mosolyogva a férje -, ezt is megmondom: Talio.

Most Sandario szólalt meg:

- A többit tudod, nobilissimus: Byzantionban várlak!

Mikor mind elmentek, Minervina odasimult a férjéhez:

- Ugye, itt maradsz ma éjjelre? - suttogta.

- Nem, nem, kislányom, ma éjjel nagyon jól ki kell pihenned magad! Meg aztán nekem is sok még a dolgom: gondosan elő kell készítenem a "vadászatot"!

Megsimogatta Minervina haját, megcsókolta, s elmenőben még visszaszólt:

- De mielőtt elindulnál, itt leszek.

Néhány perc múlva hallatszott a lódobogás, ahogy a kísérő katonaszakasszal együtt elvágtatott.

Másnap Constantinus palotájában megszűnt a szokásos sürgés-forgás és jövés-menés, az őrségeket megkétszerezték, és mikor a nobilissimus kiment Minervina villájába, egész zászlóalj katonacsapatot vezényelt, mintha csak hadgyakorlatra indulna vele.

Minervina kocsija a kísérő katonaszakasszal együtt sebes iramban nekivágott az Astakenos-öböl keleti végének, s hamarosan eltűnt Olbia irányában.

Constantinus visszament a villába, behívatta a házfelügyelő rabszolgát, átnézte és lezárta az elszámolását, s kiadta neki az utasításait.

- Ferik, a nobilissima távollétében mindenre vigyázol, mindent rendben tartasz, gondosan ellátod a személyzetet, a kaput mindig zárva tartod. Különben küldök majd egy szakasz katonát, azokat is ellátod. Megértetted?

A hatalmas termetű numidiai eunuch mélyen meghajolt:

- Igenis, uram! Megértettem.

- Jól van, megbízom benned. Most menj, és küldd be Thamart.

Ez a sápadt arcú, égő szemű, koromfekete hajú fiatal rabszolgalány úgy hordozta tüneményes szépségét ebben az eunuchkörnyezetben, ragyogó úrasszonya árnyékában, mint az átkot. Soha senki se nézett rá, többnyire észre sem vették, s még a vérmes, villogó szemű és mindig mosolygó Vecasius sem hederített rá, az is mindig csak az úrnőt ostromolta forró és szerelmes pillantásaival. Pedig Thamar idestova húszéves, és szinte naponta kétségbeesetten gondol arra, hogy nemsokára elhervad, és sohasem fogja megismerni a szerelmet. Már szívesen odaadta volna csodálatos és titkos tüzekben égő testét akármelyik valamirevaló férfinak, de úgy látszik: az úrnő közelsége mindenkit elriasztott tőle. Eszébe jutott a felséges ének, a Sír Hásírim, a leggyönyörűbb szerelmes költemény - még Syrus főrabbi tanította rá Alexandreiában -, annak is azok a sorai, amelyek szüntelenül örömtelen szüzességére emlékeztették, a vőlegény szavai:

Elzárt kert vagy mátkám, hugom...
Elzárt kert, lepecsételt forrás...

Igen, emésztette magát, Alexandreia s a vőlegény... igen... Eszébe jutott a ragyogó város, és a nevezetes városrész: a Királyi Palotától a Nap Kapujáig húzódó vonaltól keletre, a zsidónegyed, egészen a Kanopos-kapuig, ott volt az otthona, ott élte boldog gyermekéveit. Egymillió zsidó élt Egyiptomban, s itt a fővárosban még két zsidó-negyed volt, de éppen itt, a tenger és a Mareotis tó közt zsúfolódott össze a zsidóság zöme. Ebben a városrészben nem volt naplopó és ingyenélő, itt mindenki dolgozott, hajnaltól napestig, akár kereskedő volt, akár iparos, akár napszámos, akár rakodómunkás a kikötőben, és hát a zsidók gyarapodtak, gazdagodtak, de mindenesetre jól megéltek. Persze hogy irigyelték őket a folyton tekergő, utcákon és tereken lődörgő, munkakerülő, szájas, szemtelen és veszekedő egyiptomiak, akiket szívből utált minden zsidó, éppúgy, mint minden római is.

Eszébe jutott édesapja, a fekete szakállas, kunkori hajtincses Makedonios: szép férfi volt, nála szebbet talán csak egyet látott életében... de nem, nem! Elhessegette magától ezt a gondolatot, s inkább anyja, a szép fekete Joanna arcát idézte fel. Apja illatszerkereskedő volt, bejáratos a legjobb házakba; a leggazdagabb zsidók s a legszebb zsidóasszonyok csak tőle vásárolták az utolérhetetlen művészettel kiagyalt és összeállított arábiai és indiai illatszereket, éppen úgy, mint ahogy Joanna párnásra, rózsaszínűre és harmatosra hizlalt libái is a legkülönbek voltak mindegyik zsidónegyedben. Így hát a szülők gazdagodtak, Thamar pedig csinosodott, aztán szépült, és tizenhárom éves korára olyan gyönyörű lány lett belőle, hogy ámulattal és szinte áhítattal néztek rá nők és férfiak egyaránt, úgy hogy Makedonios már nem merte egyedül átengedni a görög vagy az egyiptomi városrészbe, ahol szabadon garázdálkodnak mindenféle kalózok meg rabszolgakereskedők, nem is szólván a léha és elvetemült hivatásos liliomtiprókról. Mondta is egyik este a feleségének:

- Te Joanna, talán vaksággal vert meg téged Adonáj, hogy észre sem veszed, milyen gyönyörűség lett a leányból, kit véled nemzettem fiatal és erős szerelemben? Íme, Simeon Ben Szira bölcsességével szólván, "magasra nőtt, mint Libanon cédrusa, mint a Sion-hegy ciprusfája; felnőtt, mint Engaddi pálmája, s mint a rózsaliget Jerichóban, mint az olajfa a hegyoldalban; illatozik, mint a fahéj és a fűszeres balzsam, és mint a válogatott mirrha, kellemes illatot áraszt magából". Nem látod-e ennek a leánynak csodálatos szépségét?

- Hogyne látnám, Mardocháj (mert ez volt Makedonios héber neve), nagyon is látom, gyönyörűségem telik benne; gondoltam is, hogy ideje volna férjhez adni...

- No látod, Joanna, rövid eszű asszony létedre bölcsen szólottál. Éppen ezt gondoltam én is, és fölkerestem Syrust, a bölcs rabbit, aki helyeselte, hogy férjhez akarom adni Thamart, s mivel a leánykát jól ismeri, azt mondta, hogy ezt a drágagyöngyöt senki sem érdemli meg jobban, mint a dúsgazdag kőfaragó művész, Kaor, aki ugyan egyiptomi nevet visel (mert Káleb az ő becsületes héber neve), de hithű zsidó, nagy művész és mindenekfelett dúsgazdag ember. Mit szólsz hozzá, asszony?

- Legyen a bölcs rabbi tanácsa szerint - hagyta rá Joanna boldogan.

És aztán eljött Kaor, a szép fiatal férfi; rövid fekete szakálla, mint az ébenfa keretezte fehér arcát, szeme tüzet fogott a hamvas arcú leányka koromfekete szemének szikráitól, és Thamar az Ének szavaival, amelyek szüntelenül a fülében és a szívében zengtek, ezt gondolta magában:

Ki az, ki előjön, mint a hajnal pírja...
Szép, mint a hold, tiszta, mint a nap?

Gyönyörű volt az a nap, csupa édesség és boldog beteljesülés. Kaor nemcsak szép fiatalember volt, hanem kedves, okos és művelt ember is; olyan rajongó, ékes és színes szavakkal beszélt hozzá, mint a Sír Hásírim vőlegénye a menyasszonyhoz; s ezenfelül még művész is volt: puha kőből és kemény márványból faragott kis szobrait arannyal fizették, milliomos is lehetett volna, ha az állatimádó utálatos egyiptomiaknak vagy a hatalmaskodó, de korlátolt görögöknek készített volna emberfeletti nagyságú istenszobrokat, de ő ilyen istentelen munkával sohasem szennyezte be a vésőjét. Megfaragta Joanna legszebb libáját; a szomszédék rakoncátlan kisgyerekét, amint éppen egyik libájukat fojtogatja, Makedonios csökönyös szamarát, amint konokul leszegi fejét; Thamar horgas csőrű papagáját, amint éppen felborzolja tollait; s végül egy remek darab csillogó lunai márványból, amelyet Porphyrios Leptis Magna-i kalmártól vett a kikötőben, megpróbálta kifaragni Thamar szobrát. Nehezen ment a munka: a szerelem megbénította kezét, de végre, hetek múltán, felülkerekedett a művész: olyan szobrot alkotott, hogy Praxiteles is megirigyelhette volna! Mikor Makedonios meglátta, összecsapta a kezeit, odament a lányához, homlokon csókolta, és elmosolyodott:

- Egy görög nagykereskedővel alkudoztam nemrégiben a színház környékén, s egyszer csak rámutatott egy nyitott szentélyre s a benne álló csodálatos fehér márványszoborra, amely úgy ragyogott a tetőn beáradó napfényben, mint a gyémánt. "Nézd, Makedonios - mutatott a szoborra -, ez Praxiteles Aphrodite-szobrának egyik legremekebb másolata. Most már képzeld el, milyen lehet maga Aphrodite, ha ebben a márványban is olyan isteni, mintha élne. Ő valóban a tökéletes szépség! Van nekünk egy istenünk, Momos, a kötekedés, a rosszmájúság, a csúfolkodás istene, fanyar, kedélytelen, keserű vén isten: mindenben hibát keres és talál. Erről mondja a mítosz, hogy Aphroditét is megnézte, alaposan megvizsgálta, de akárhogy erőlködött, a legnagyobb rosszindulattal sem talált benne hibát. Erre úgy elkeseredett, hogy mérgében megpukkadt." A görög jót nevetett, én meg azt gondoltam magamban, hogyha még élne, most pukkadna meg, a mi kis Thamarunk láttán! S ha az a híres Praxiteles láthatta volna ezt a kis szobrot, bizonyára azt hinné, hogy Aphroditét ábrázolja, és sajnálná, hogy nem ő alkotta.

- Makedonios, a szeretet adja ajkaidra e hízelkedő szavakat. De én azt mondanám: ne hasonlítsd leányodat az istentelen görögök bálványához, hanem inkább a Sír Hásírim menyasszonyához, mert a mi szépséges Thamarunk nála is üdébb, illatosabb és virulóbb.

Thamar csakugyan kivirult a boldog menyasszonyság igézetében. Alig várta, hogy odaadja hamvas fehér testét gránátalmavirág-vőlegényének. De akárhogy izzott mindkettejükben a vágy, mindennek megvolt az ősi törvények és hagyományok szerint megszabott rendje és módja: csak játék ürügye alatt csókolhatták meg egymást először.

És ez a csók egyúttal az utolsó is volt.

Diocletianus császár akkor már éppen nyolcadik hónapja ostromolta Alexandreiát, mert egy bennszülött bitorló fellázította a főváros és az ország népét a törvényes császár ellen. Az örökösen lázadó, nyughatatlan, pökhendi és pimasz egyiptomiakat könnyű volt fellázítani: legalább úgy utálták a rómaiakat, mint a rómaiak őket. A zsidónegyedben az ostrom alatt nem esett nagyobb kár: az ostromgépek inkább a város középpontját árasztották el súlyos kőgolyóikkal és tüzes gyújtónyilaikkal; a főváros legszebb épületei összeomlottak vagy leégtek, a zsidónegyedben három kisebb házat pusztított el a tűz, de a város elestét s a rómaiak győzelmét a zsidók is éppúgy megszenvedték, mint a görögök s az egyiptomiak. Amint a szabad rablásra megkapták az engedélyt a győztes csapatok, éppen a zsidónegyedre vetették rá magukat legelőször, onnan remélték a legdúsabb zsákmányt. A kanoposi kapun és a Mesompedion sugárúton beözönlő legionáriusok sorra kiraboltak minden házat, s legyilkoltak mindenkit, aki ellenállt, ellenben a fiatal és erős férfiakat a tisztek parancsára csoportokba gyűjtöttek: az emberanyag az állam zsákmánya volt.

Makedonios a háza kapujában széttárta karjait, s nem akarta beengedni a fosztogató katonákat: megkötözték s belökték a rabszolgának szánt hadifoglyok közé. Joanna késsel ment neki a betolakodóknak: egyetlen lándzsadöfés végzett vele; mikor Thamar anyjához rohant, hogy védelmezze, egyszerre hárman is megragadták, de tündöklő szépsége úgy elbűvölte a nekivadult katonákat, hogy egy pillanatra megtorpantak. Ezt a pillanatot használta fel Corfulenus őrmester; harsányan odakiáltott:

- Félre, bajtársak! Lefoglalom Constantinus tribunusnak.

És kivezette a nőre éhes katonák őrjöngő gyűrűjéből, s bevitte a már feldúlt és megszentségtelenített zsinagógába, mert a szép fiatal nőket ott gyűjtötték össze. A zsinagóga minden ajtaját katonák őrizték. A nők javarésze már túlesett a győztes legionáriusok erőszakoskodásán: a legtöbben sírtak, zokogtak, jajveszékeltek, volt olyan is, nem egy, aki boldogan mosolygott. Corfulenus a főbejárat oszlopa elé állította a remegő és zokogó Thamart, és kiadta a parancsot az őrt álló legionáriusnak:

- Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! Constantinus urunké!

A kislány most hallotta először Constantinus nevét, és sejtelme sem volt róla, hogy ki lehet. De nem is érdekelte. Édesanyja ott halt meg szeme láttára, apját elhurcolták, házukat kirabolták, úgy látszik, itt a végső pusztulás, amelyről oly szívbemarkoló és megrendítő szavakkal kesergett a próféta... Már csak egy kis halvány remény pislákolt a szívében: még jöhet Kaor, s megmentheti mindnyájukat! Kaor erős, Kaor hűséges, Kaor nem hagyja elveszni az ő menyasszonyát!

De akkor már az ő szépséges vőlegénye lehorgasztott fejjel, vasbilinccsel kezén-lábán, ott állt a férfi hadifoglyok óriási csoportjában; tehetetlen dühében vadul zihált a melle, néha felhorkant, érthetetlen szavakat üvöltözött, de senki sem törődött vele.

Az egyiptomiak keservesen megadták az árát örökös fickándozásuknak, kihívó pimaszságuknak. Legalább három évtized kellett hozzá, hogy újraépüljön Nagy Sándor büszke városa, de végre is keresztre kellett feszíttetni ezt a hitvány bitorlót, és eret kellett vágni ezeken a vérmes egyiptomi disznókon, gondolta magában Diocletianus. Amíg Constantinus kíséretében végiglovagolt a városon és a kikötőn, ezt a szemlét megkeserítette az a meggyőződés, hogy az egyiptomi tűzfészket sohasem lehet majd kioltani, hiszen Augustus óta valóságos mészárszék ez a város! Íme, mennyire igaza volt a bölcs Marcus Aurelius császárnak, mikor azt mondta ezekről a megátalkodott lázadókról, hogy hiába harcolt annyi barbár nép ellen, az egyiptomiaknál izgágább népet még sehol sem talált az egész világon!

Másnap számba vették és kikérdezték a hadifoglyokat; megállapították korukat, foglalkozásukat, végigtapogatták a férfiakat, mint a vásárra vitt állatokat, végül pedig a tábori főszámvevő meghatározta mindegyiknek az árát: legolcsóbb volt a kereskedő, drágább a tanár, még drágább az orvos, de legtöbbet ért a fiatal és erős földműves, matróz, teherhordó, mesterember; még ezeknél is jóval nagyobb volt az ára a képzett gladiátornak és versenykocsisnak; a rendkívüli erejű, hatalmas testű foglyokat akkor is jó áron adták el, ha semmihez sem értettek: ezekért vagyonokat fizettek a gladiátoriskolák tulajdonosai és edzői. A nőkért csak akkor fizettek valami jobb árat, ha kivételesen szépek voltak, egyébként azt tartották, hogy a nők java része csak egy bizonyos dologra jó, azért pedig csak egészen kivételes esetben érdemes pénzt adni. Viszont keresett árucikk volt a fuvoláslány, fodrászlány, a táncosnő, színésznő, énekesnő. Végül is minden hadifogoly elkelt, még a sánta, nyomorék és törpe is, mert vagy el lehetett adni mutatványosoknak, vagy valamire mégiscsak lehetett használni a ház körül, s idővel megszolgálta azt a potom árat, amibe került.

Több mint tízezer hadifogoly neve szerepelt a főszámvevő jegyzékeiben, amelyeket előbb a császár elé kellett terjeszteni, hogy kiválogassa közülük azt a néhány százat, akire neki vagy az államnak szüksége van. Diocletianus szeme hamarosan megakadt Kaor kőfaragó nevén - erre igazán szüksége van! Odaintett a főszámvevőnek:

- Luna!

Akkor épült a császár óriási méretű palotája Salonacban, s annak a szobrait, frízeit és oszlopait faragták a Luna márványbányái mellett épített műhelyekben.

Kaor tehát a lunai márványfaragó műhelyekbe került, és Thamar most szomorkásan gondolt arra, hogy Kaor olyan volt az életében, mint a meteor: felfénylett és eltűnt, nyoma sem maradt a közömbös égboltozaton. Thamar egyszer megkérte Vecasiust, hogy nézesse meg a rabszolga-jegyzékekben, hová került Kaor és Makedonios. Jó idő múlva közölte vele a titkár, hogy Kaor kőfaragó Lunába került, de bizonyosan nem él már, mert a műhely tavalyi munkáslajstromán már nem szerepel a neve; Makedoniost nevetségesen olcsó áron adták el, hiszen mit is ér egy kereskedő?! De hogy hová került, s mi lett belőle, azt nem lehetett kideríteni.

Thamar elvesztette anyját, apja és vőlegénye eltűnt: a kislány, akit alig néhány éve Aphroditéhez hasonlítottak, szépsége virágában egyedül maradt, s most riadtan idézte emlékébe a szerelmes költemény fájdalmas sorait ... íme majdnem bizonyos, hogy örökre "elzárt kert" marad és "lepecsételt forrás"... És tetézi szerencsétlenségét, hogy most igazán szerelmes, őrült és vakmerő szerelemmel, s az a férfi, aki felgyújtotta benne ezt a halálosan édes érzést, az a férfi elérhetetlen magasságban áll fölötte, s bármily jól bánik vele, tulajdonképpen közömbösen keresztülnéz rajta. Igen, ezt a remek férfit csak a felesége érdekli, a gyönyörű és csodálatos Minervina, s valóban tegnap délután óta, amikor a függöny résén át véletlenül meglátta őket a testi szerelem vad és vonagló elragadtatásaiban - tegnap délután óta kétségbeesetten érezte, hogy ábrándja őrültség, mindennek vége. Minervina elment; már tudta, hogy néhány nap múlva a nobilissimus is elutazik - így hallotta félfüllel -, s akkor ő egyedül marad; ugyan mi lesz vele? Talán legjobb volna megkérni Corfulenust, hogy költözzék ide a családjával, mert itt maradni egyedül ebben a házban, véres és fájdalmas emlékeivel, kárhozott szerelmével, halálra ítélt szépségével... kibírhatatlan...

Megpróbált erőt venni magán, szívét megkeményítette, dacosan fölvetette fejét: sötét tüzekben égő szeme fölcsillant, egyszerre nagyon erősnek érezte magát. Hát igen: ha már minden és mindenki elhagyta, minden reménye és ábrándja füstbe ment, egyedül kell megvívnia harcát az élettel és halállal. És Mardocháj elátkozott leánya fölegyenesedett, éjfekete haja meglobogott, sápadt arcát halvány pirosság öntötte el, egész teste reszketett, de megemberelte magát, fölszegte fejét, s hiába tolakodott egy-egy könnycsepp a szeme szögletébe, elszántan nekiindult, hogy szembeszálljon gyilkos végzetével.

Ebben a pillanatban hívatta Constantinus.

Nesztelenül lépett be Minervina szobájába, puhán, mint a párduc, amely igyekszik észrevétlenül megközelíteni zsákmányát. Mindig ilyen bársonyos-simán suhant a villában: mintha súlytalan volna bágyadt és omlatag teste, s tegnap is, mint a testetlen jelenés, úgy jutott el a függönyig s a vakító és megsemmisítő látomásig. A nobilissimus háttal ült a bejáratnak, s a márványasztalon kiterített térképet tanulmányozta. Észre sem vette, hogy bejött a lány, Thamar pedig riadtan és izgatottan állt a vastag szőnyegen, szíve rendetlenül vert, az izgalom a torkát fojtogatta, melle hullámzott, mint vihar előtti fojtott csendben a titokzatos tenger.

Constantinus nem látta, nem hallotta, de hirtelen megérezte, hogy bent van a szobában, és megfordult. A lány belenézett a férfias szép arcba, az élénken csillogó szürke szempárba, aztán elkapta róla tekintetét, s fojtott-fátyolos hangon megszólalt:

- Hívattál, uram.

Mire kimondta ezt a két szót, máris úgy érezte, hogy rögtön elájul: megfogódzkodott a mellette álló karosszék támlájában.

A nobilissimus százszor is látta már ezt a fekete lányt, de csak most nézte meg először figyelmesen. Thamar eddig csak rabszolgalány volt a szemében: most látta meg benne első ízben a nőt. Ez a nő pedig valami egészen különös és csodálatos tünemény volt, valami délszaki titokzatos virág, valami csábító gyümölcs, amely már alakjával, színeivel és illatával is megrészegít. Hogyhogy nem vette észre eddig ezt a tüneményes és izgató szépséget?

Thamar reszketve állt a nagyúr előtt; nem tudta, mért hívatta, mért nézi olyan szomjasan, mért tapad rá úgy a tekintete, s egyáltalán: mi történik vele? Talán más beosztást kap? Talán eladják? Talán felszabadítják? Mit akar vele ez a férfi, akit imád, azaz imádna, ha nem volna vakmerő esztelenség gondolni is rá? Hiszen akár eladja, akár felszabadítja, az mindenképpen annyit jelent, hogy nem érdekli, nincs szüksége rá. Inkább ölje meg, villant fel benne a gondolat, de aztán eszébe jutott a tegnapi viharos jelenet: aki ilyen mámorosan élvezi az életet, az sohasem tudná megölni.

Ott állt, mintha a halálos ítéletét, vagy talán inkább a halálos csapást várná, fejében zűrzavarosan viharzottak a gondolatok, vére lángolt ebben a kibírhatatlan feszültségben. A kivágott, földig érő, bőujjú, elöl felhasított könnyű vörös palla megfeszült fiatalosan duzzadó mellein; karcsú derekán fekete bársonyöv fogta össze a ruháját, amelyből hol puha karjai, hol pompásan ívelt lábszárai villantak ki; Constantinus szakértő tekintete leghosszabban a ruha merész kivágásán repdesett, a borszínű borostyánból faragott skarabeuscsaton s a tündöklő alabástromfehér mellen, amelyre két vastag fonalban omlott le a fekete haj.

A vörös ruha, a fekete haj, a fekete öv és a fekete bársonysaru, így együtt lángolt és lobogott a délelőtti napfény ragyogásában.

Constantinus kemény vonásai megenyhültek, elismerően bólintott, aztán megszólalt, közömbösen, tárgyilagosan:

- Thamar, a nobilissima meghagyta nekem, hogy vigyázzak rád, mert nagyon szeret és félt; azt is mondta, hogy mihelyt jó férjet talál számodra, felszabadítunk. De addig is gondoskodnom kell rólad. Egyedül nem maradhatsz itt, tehát úgy gondoltam, hogy ide költöztetem a derék Corfulenust, családjával együtt, s itt maradnak veled, amíg majd úrnőd után nem mehetsz. Jó lesz, Thamar?

- Nagyon jó lesz, uram.

- Corfulenus hű emberem, te is megbízhatsz benne. Talán emlékszel is rá: ő mentett meg téged Alexandreiában, s talán azt is tudod, hogy az ő jóvoltából lettél az én hadizsákmányom.

- Tudom, uram. Hálás is vagyok neki, hogy hozzátok kerültem.

- Jól tette, hogy megszerzett nekem?

- Nagyon jól tette, uram. - A lány reszketett, ajkai is remegtek, az arcán lázrózsák gyulladtak.

- Hát ha jól tette, akkor ne félj. Mért reszketsz?

- Azért, uram, mert... - Nem bírta, nem merte befejezni a mondatot; szíve a torkában vert, mind a két kezét hullámzó mellére szorította: fojtogatta az idegeit borzoló, vérét korbácsoló izgalom. - Már nem reszketek, uram - mondta halkan: a fogai vacogtak.

- Nyugodj meg, Thamar - csillapította Constantinus, s közben gyönyörűséggel legeltette szemét a lány lázban égő, szinte elomló puha testén, hamvas arcán: szinte perzselte ez a lángoló leánytest. Még mindig tárgyilagosan, de már kissé melegebb hangon folytatta: - Nagyon szép vagy, tudod-e?

- Uram... - kezdte Thamar, de megint elcsuklott a hangja, szempillái megreszkettek, szemhéjai, nehéz bársonyfüggönyök, lehulltak, és egy pillanatra eltakarták a fekete szemek lángolását.

- Én most három napig itt maradok, nagy munkában és izgalomban, hiszen tudod. Jó, hogy itt leszel mellettem. Ma este várlak a hálószobámban.

Thamart mintha villám sújtotta volna: térdei megroggyantak, kezeivel sápadtan izzó arcához kapott, a palla bő ujjai visszahulltak a válláig, bársonyos karjai opálosan világítottak ruhája vörös szövetén, teste bágyadtan-puhán omlott a vastag keleti szőnyegre.

- No kelj fel, Thamar - biztatta, és két karjánál fogva fölemelte; érezte, hogy a lány teste izzik, lüktet, vergődik, mint a tenyérbe fogott riadt kis rabmadár. Elengedte, aztán újra megszólalt, halkan és barátságosan: - Most menj a szobádba, és pihend ki magad. Este várlak.

Ezzel fölállt: vége volt a kihallgatásnak.

A lány párnás ajkai megnyíltak, harsány-vörösen, mint a felhasadt gránátalma vérszínű bele, és puhán megmozdultak; inkább lehelte, mint mondta:

- Igenis, uram.

Egész délután úgy imbolygott a villában, mint az alvajáró. Ideges volt, sehol sem találta helyét, tett-vett; arra gondolt, hogy különösen kicsinosítja magát úrnője szépítőszereivel; kábító ámbraillattal hinti meg haját és testét; fölveszi smaragdzöld selyemruháját; sápadt gyöngysort fűz fényes fekete hajfonatába; ezüstszalagos saruba bújtatja elefántcsont-lábait; smaragdköves ezüstövet szorít szűzi ágyékára; de végül is lágyan és keserűn lebiggyesztette a szája szélét: minek? Ebben a vörös ruhában volt bent Constantinusnál, ebben látta, s talán meg is nézte... igen, úgy rémlik neki most, hogy megnézte, végigsimította a tekintete, mint a világítótorony fénycsóvája végigpásztázza a rejtelmes fátylakba burkolódzó tengert fekete éjszakákon... Igen, mindez csak "úgy rémlik" neki; semmire sem emlékszik pontosan; egyetlen szédületben élte át az egész beszélgetést, vakmerő szerelme új felizzását; a férfi közömbös szavai úgy gomolyogtak a fejében, mint szél korbácsolta ködök dermesztő téli tájakon... nem, semmire sem emlékszik, azt sem tudja, hogyan támolygott ki a szobából, csak két halk szó maradt meg az emlékezetében, mintha tüzes vassal égették volna bele: "Este várlak!" Megborzongott a gyönyörűségtől, mikor ezekre a halk szavakra gondolt. Eszébe jutott Kaor, s vele életének egyetlen férficsókja. Vajon mit hoz a mai este? Vagy éjszaka? Szinte önkívületben gyötörte magát, forró teste megdidergett, és emlékezetében minduntalan felédesedtek a csodálatos ének színes szavai, üde képei és buja vallomásai, s észre se vette, hogy halkan dúdolgatni kezdi a szerelmes vallomást:

Miközben a király nyugvóhelyén pihen,
Nárdusok illatát árasztja;
Olyan a kedvesem, mint a mirrha-csokor;
A keblemen pihen az éjjel.
Olyan a kedvesem, mint a ciprusfürt
Engaddi szőlőhegyén...

Mégis kivett egy gyöngyfüzért a domborműves ékszerdobozból, sötét hajába diadémnek tűzte, s halkan zümmögte a szerelmes éneket:

Mint az almafa az erdő fái között...
Olyan a kedvesem az ifjak között...
Üdítsetek virággal...
Frissítsetek almával...
Mert beteg vagyok a szerelemtől!...

A drága szavak még akkor is ott röpködtek forró ajkai körül, mint aranybarna szárnyú pillangók, mikor belépett Constantinus szobájába.

Még látta, hogy a nobilissimus kitárja a két karját, még érezte, hogy magához öleli, még hallotta forró szavait: "Te gyönyörűség! Te csodálatos lótuszvirág!" - még tudta, hogy átfonja puha karjaival a férfi bikanyakát, vérvörös szája még szomjasan és lihegve élvezte vad és mohó csókjait, s még eszméletén volt, mikor az izmos és hajlékony férfitest ráborult, aztán elomlott, elalélt, elsüllyedt a kimondhatatlan szerelem fájdalmas és kéjes gyönyörűségeiben, erős férfikarok és férfiajkak dúlták omlatag, puha s az ölelésben hajlékonyan simuló testét, ajkainak vérvörös gyümölcsét, duzzadó gyöngyszínű mellének hamvas és kihívó halmait, s végül jóleső zsibbadás bizsergette meg testét, a feje búbjától a lábujja hegyéig, s már nem tudta, hogy lázban égő ajkai szüntelen a csodálatos költemény forró és átszellemült sorait morzsolják halkan, távoli gyermekkorából átszűrődő sejtelmes dallamokon, révült rajongással.

A kedvesem
Feje színtiszta arany...
Haja, mint a pálma koronája...
Fekete, mint a holló...
Termete, mint a Libanon...
Pompás, mint a cédrusok...
Szája merő édesség...
Ő maga csupa kívánatosság:
Ilyen a kedvesem, Jeruzsálem leányai.*

Hajnal felé, lassan derengő öntudattal, arra ocsúdott fel, hogy valaki simogatja forró testét, két erős kar átöleli, magához vonja, valahonnan perzselő lehelet éri arcát, és soha nem hallott szavak gyöngyöznek a fülébe:

- Gyönyörűségem! Csodálatos lótuszvirágom! Hajnalcsillagom! Isteni szépségem! Fekete gyémántom! Aranyalmám! Édes szőlőfürtöm!

Constantinus, úgy látszik, módosította, sőt gyarapította szerelmi szókincsét. Maga is elcsodálkozott, hogy a lány keleti szépsége, buja teste, olvadó odaadása milyen furcsa és mámoros szavakat csalt ki belőle. De azzal mentegette magát, hogy ilyen élménye még nem volt életében s nem csoda, hogy a rendkívüli élvezet eszeveszett mámorában költői szavak virágzottak ki ajkán. Szégyellte is egy kissé ezt az ellágyulást; ezt az ábrándos ujjongást, a színes szavaknak ezt a csillogó játékát hagyjuk csak a szerelmes ifjaknak és a hazug versíróknak, mert komoly hadvezérhez méltatlan az ilyen lírai locsogás! És minden hiába! Nem tehetett róla, hogy újra meg újra ismételte a rajongó és elragadtatott szavakat: a leány meztelen és tökéletes teste fehéren világított a hajnali derengésben, és Constantinusnak úgy rémlett, mintha ezt a márványcsodát ő remekelte volna, új Pygmalion, s most Venus varázslatával ő elevenítené meg. Elragadtatása annál nagyobb volt, mert az első ölelésben megtudta, hogy Thamar még senkié sem volt: büszkén érezte, hogy ezt a különös illatú virágot ő találta meg, ő szakította le, és szenvedélyét egyre jobban felszította, amint az éjszaka folyamán egyre boldogabban tapasztalta, hogy a lány percről percre jobban felgyullad, lángol és izzik.

Constantinus nem értette a lány vontatott, töredezett, furcsa énekét, s még fokozták az ének kísérteties furcsaságát a héber szavak. Constantinus azt hitte, hogy egyiptomi vagy chaldaeus varázsigék; amint eszébe villant, hogy ez a fekete tündér-boszorkány esetleg valami bűbájos ráolvasással meg akarja babonázni őt, hirtelen hosszú csókkal tapadt a remegő szájra, és belefojtotta a varázslatot. Thamar a Seól, a héber paradicsom virágos mezőin járt, s most a simogatásra és az ölelésre egészen fölébredt: tétován bontakozó öntudatával visszatapogatódzott a valóságba; s most az ő száján rebbentek az elragadtatás lírai vallomásai:

- Életem! Szerelmem! Gyönyörűségem! Boldogságom! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - és szomjasan rátapadt a férfi szájára, de az gyöngéden, ám határozottan és félreérthetetlenül elhárította magától.

Ez baj - gondolta magában Constantinus, és amint a lány rajongó vallomásában ráismert a maga lírai szavaira, még jobban elszégyellte magát. - Ez baj. Mert akármilyen gyönyörű ez a lány, akármilyen ritka élmény leszakítani egy ilyen duzzadó, hamvas, érintetlen keleti gyümölcsöt, a fogalmakat nem szabad összezavarni. Ez nem szerelem, ez szeretkezés. Majd megmagyarázom a lánynak. Vagy talán inkább hagyjam meg ezt az ábrándját? Úgyis csak három napig tart, pedig ezt a Thamart még hosszú ideig érdemes volna élvezni és kiélvezni. Ha ez egészen rájön az ízére, elképzelhetetlen gyönyörűségeket adhat, de nem vihetem magammal! Ha Kalypso vagy Kirke volna, akkor is itt kellene hagynom, de még egy Nausikaáról is le kellene mondanom! A szerelmes lányok vagy asszonyok hozzánk ragadnak, lenyűgöznek, megbénítanak. Nekem nem szerelem kell, hanem nő! Nő pedig lesz Galliában is, éppen elég. Szerelemre, sajnos, nem érek rá. - De újra a fülébe duruzsoltak a rajongó lány fojtott szerelmes szavai:

- Szeretlek! Életem! Boldogságom! Gránátalmavirágom! Édességem! Szerelmem! - és reszkető ujjai bársonyosan siklottak végig a remek férfitesten. Constantinus azonban kemény akarattal legyűrte szenvedélyét. Nem, a világért sem szabad ellágyulnia. A lány ott feküdt előtte, révült mosollyal ajkain, szeme mint a fekete gyémánt, teste, mint az elefántcsont, mindegy! Constantinus megrázta fejét, fölkelt, magára kapta kék tunikáját, és odafordult a lányhoz:

- Szépségem - ennyit megtartott új szókincséből -, megyek fürödni.

Mikor a fürdőből visszajött, Thamar még mindig úgy feküdt az ágyon, ahogy itt hagyta, s talán még kívánatosabban, mint elébb. Constantinus azonban már csak az öltözködéssel foglalkozott, s mikor befejezte, megállt Thamar előtt, megsimogatta a haját, így búcsúzott. Végül tárgyilagosan közölte a lánnyal:

- Estére visszajövök.

- Jöjj haza korábban, szerelmem! Délre, könyörgök!

- Nem, szépségem, csak estére! - és már el is tűnt.

Ma kellett jelentkeznie a palotában, s már eleve tudta, hogy Galerius nem fogadja. Euporius főszertartásmester végtelen sajnálkozással és bánatos ábrázattal közölte vele, hogy őszentsége gyengélkedik, és másnap kívánja fogadni a nobilissimust. Másnap kétségbeesetten, de mézesmázos szavakkal jelentette Euporius, hogy őszentsége a gyógyszerek hatására mélyen alszik, s az orvos megtiltotta, hogy felébresszék.

Constantinus ma is dolgavégezetlenül tért vissza a palotába, s magában ezt gondolta: "Hermeias ugyan nem hazudott, de azért Vecasiusnak igaza lehet: ki tudja, milyen merényletet leplez a császár úgynevezett gyengélkedése. Holnap indulunk!" Erre a gondolatra - még a tomboló szeretkezések éjszakái után is - frissnek, erősnek, lendületesnek érezte magát. Az első Thamar-éjszaka után, hiába volt minden fölényes fogadkozás és férfias elhatározás, egész nap a csodálatos lány fanyar-édes ízeivel és nyugtalanító illatával volt tele. Ez a lány csakugyan elbűvölte, és meglehet, hogy elvarázsolta. Rettegett attól, hogy valaki megbabonázza, hiszen neki fontos és főbenjáró dolga van a világon. Erőszakosan kellett kiragadnia magát a szerelmes Thamar igézetéből és rajongásából és titokzatos testének érzéki varázsából, s éppen kapóra jött az az ötlete, hogy mindjárt az első mámoros éjszaka után kimegy a környéki erdőkre "vadászni", Volusianus és a hű Talio társaságában.

Persze, ez a vadászat csak szemfényvesztés volt: hadd lássák az emberek és közöljék kézen-közön a besúgókkal, hogy a nobilissimus rákapott a vadászatra, és naponta kijár őzlesre a dakibyzai erdőkbe. Így valószínűleg nem lesz feltűnő, hogy a negyedik napon is kimegy vadászni, s azt már csak ötödnapra tudják meg, hogy nem tért vissza a vadászatról. Egyelőre hát minden délután kivonultak hármasban, lóháton: Constantinus és Volusianus vadászgerellyel és hosszú pengéjű tőrrel, Talio vitte a vadászhálókat, s hosszú pórázon vezette a két kelta vertragus-vizslát. Inkább csak sétalovaglás volt ez; de hogy jobban valószínűsítsék a vadászatot, a harmadik kiránduláson vettek az erdőkerülőtől egy frissen elejtett szép őzgidát.

A végevárhatatlan nappalok után Thamar türelmetlenül várta az ígéretes éjszakákat, de éppily izgatottan várta a szerelem óráit Constantinus is, és ha nem az élete forgott volna kockán, legszívesebben el sem mozdult volna a lány mellől, aki ezen a néhány éjszakán a testi szerelem egészen rendkívüli és borzongatóan gyönyörűséges titkaira tanította meg. Hol tanulta ezeket a mindig új, mindig izgatóbb s úgyszólván kifogyhatatlan műveleteket, hiszen csak most ismerte meg az ölelkezést? Nem tanulta sehol és senkitől: ez a művészet ott lappangott forró keleti vérében, és csak a sóvárgó és őrjöngő szerelem váratlanul tökéletes beteljesülése kellett hozzá, hogy olyan titkokat csaljon ki belőle, amilyenekről eddig még csak nem is álmodott. Constantinus pedig olyan rejtelmeit és élvezeteit ismerte meg a testi szerelemnek, aminőkben bizonyára kevés embernek lehetett része. Mindegy: az őrjöngő éjszakák után eljöttek a rideg és közömbös nappalok, a könyörtelen kötelességek, a délutáni "vadászatok". De a lány csakugyan megbabonázta: amíg Thamar a villában szomjasan és repesve várta az éjszakát, Constantinus is szüntelenül vele foglalkozott, szinte öntudatlanul; annyira beleivódott a vérébe, hogy minden gondolatában ott kísértett; még nagyon komoly s néha komor beszélgetéseiken is átcsillant, mint az alkonyati fények vörösben izzó pásztái az őserdők sűrű tölgyesein.

Nagy ívben megkerülték a parti sziklákat, hamarosan a város mögé kerültek, s innen kezdve ritkás szálerdőben lovagoltak; előttük vagy száz lábnyi távolságban Talio, oldalt és mögöttük pedig tisztes távolban minduntalan felbukkantak Volusianus lovas őrjáratai. Lépésben haladtak át az első dombhajlaton, aztán ügetésre fogták a lovakat, két mérfölddel odébb, a tölgyrengeteg alatt elnyúló völgyben vágtába csaptak át, s a két pihent állat frissen és vidáman nyelte a mérföldeket. Talio eleresztette a két vizslát, azok is nekieredtek, ő meg utánuk; s amint az urak lassítottak, ő megállt, s a két pompásan idomított kutya, egyetlen kiáltására, visszarohant hozzá: Talio leugrott lováról, újra pórázra kötözte a kutyákat, s most már ő is lépésben kocogott tovább az erdőszélen. Az urak is lépésben haladtak, lovaik lassacskán megnyugodtak a vad vágta után, zihálásuk elcsendesedett, s hamarosan egyenletesen-nyugodtan lélegzettek.

Volusianus szólalt meg elsőnek a néma vágtatás után:

- Ez jólesett. A városban is, a tábori szolgálatban is egészen elpetyhüdik az ember teste. Egyetlen gondunk a kényelem. Evés, ivás, alvás, és főképp: nő, ez az életünk. Igazán elpuhul az ember, jólesik néha az ilyen kis futtatás. Jó is, hogy egy kicsit eddzük magunkat, hiszen hamarosan jócskán lesz részed futtatásban.

- S méghozzá: versenyfutásban! Mondjuk ki őszintén: az életemért.

- Megéri, Constantinusom - mondta rá melegen Volusianus. Tizenkét éve bizalmas barátok voltak, s így négyszemközt sohasem udvariaskodtak egymásnak a mindenféle "fenséges" és "fényességes" címekkel. - Neked is, nekünk is - tette hozzá csöndesen. - De legalább addig, amíg a versenyfutás megkezdődik, nyugodtan élhetsz. Minervina már bizonyosan meg is érkezett Prusába.

- Most legalább ő kipihenheti magát.

- Mért? Te talán nem?

- Én nem. Szerencsére nem - tette hozzá és elmosolyodott.

- Mért "szerencsére"? - csodálkozott Volusianus.

- Azért, mert alig tette ki a lábát Minervina, máris olyan csodálatos nőt fedeztem fel, aki igazán nem enged pihenni.

- Hogyhogy? - kérdezte Volusianus. - Van még Nikomedeiában valamirevaló nő, aki nem volt a tiéd? Ugyan hol fedezted fel?

- Otthon. A tulajdon villámban. Eleget jártál nálunk, bizonyosan láttad Minervina öltöztetőjét, azt a csinos fekete rabszolgalányt?

- Nem én. Legalábbis nem emlékszem rá.

- Akkor csakugyan nem láttad, különben nem felejtetted volna el. Nem is csinos ez a lány, hanem gyönyörű! És egészen különös. Ilyen még nem volt az életemben.

- Szokatlanul lelkesedel, Constantinusom. Miféle lány ez? S hogyhogy csak most fedezted fel, hiszen évek óta a közeledben élt?

- Ügyet se vetettem rá. Túlságosan lekötött Minervina.

- Fiad lesz tőle, mondtad.

- Igen, ez már bizonyos. De ezzel teljesítette is kötelességét.

- Sőt ez talán nem is volt kötelessége. Hiszen ha minden nődtől fiad született volna, talán száz fiad is lehetne már - nevetett Volusianus. Aztán megismételte előbbi kérdését: - De azt kérdeztem, miféle lány ez?

- Hiszen mondtam, hogy csodálatos. De várj csak, elmondom részletesen, bár költőnek kellene lennem, hogy méltóképpen tudjam elmondani és megértetni isteni szépségét és őrjítő szerelmi művészetét.

- Szívesen beszélsz róla, úgy látom. Én pedig szívesen meghallgatlak, mert barátod vagyok, és látom, hogy szívügyed ez a nő, egyébként hiszen - halványan elmosolyodott - minden nő szívügyed. Már úgy értem, hogy minden nő, aki eléggé csinos, érdekes vagy rendkívüli ahhoz, hogy az ágyadba engedd.

- Ebben igazad van, Volusianus. Mert meggyőződésem, hogy az élet egyik lényeges eleme, mozgatója, úgyszólván leglényegesebb tartalma és értelme a nő. De nem az elvont "nő", nem a költők nőrajongása, nem a nőstény eszményítése, hanem a valóságos, kézzelfogható, az érzékeket felgyújtó testi szerelem, vagyis szeretkezés, ölelkezés, párzás; a bőr, az idegek, az izmok, a vér és a velő tökéletes izgalma, fájdalmas felkorbácsolása és gyönyörűséges kielégülése, a test legnagyobb élménye: a kéj. Én nemcsak fenékig élvezem a testnek ezt az őrjítő lehetőségét, hanem gondolkozom rajta sokat, és már tudom, hogy az emberi tökéletesedésnek, és művelődésnek, a haladásnak, az emberi emberré válásnak fokmérője nem utak, hidak, hajók, házak és városok építése, szerszámok és gépek feltalálása, nem a költészet és művészet, nem az irodalom és a tudomány, hanem a minden filozófiák filozófiája, tudományok tudománya és művészetek művészete: az öncélú szeretkezés...

- Mit jelent az, hogy "öncélú"?

- Látod, barátom, azért gondolkoztam oly sokat az úgynevezett szerelmen, hogy felismerjem az igazi szerelem, a testi szerelem öncélúságát. Az állat csak bizonyos időszakokban párzik, és az ilyen egyesülésnek mindig határozott célja van: utódok nemzése: az állati testeket tehát a természet parancsa, a szaporodás kényszere hajtja egymáshoz. Nos, az ember függetlenítette magát ettől az állati kényszerűségtől, és az év bármelyik időszakában megszerezheti és meg is szerzi magának a szerelmi gyönyört és kielégülést, és csak a legritkább esetben azért, hogy utódokról gondoskodjék, sőt a legtöbbször nem is óhajt felelősséget vállalni a szeretkezés efféle következményeiért. Ez az öncélú szeretkezés egyúttal az emberi művelődés legtökéletesebb vívmánya, bármikor megszerezheti magának bárki, szegény és gazdag, nyomorult és hatalmas, szép és csúnya, gyáva és hős, gyenge és erős, és mindegyik egyformán élvezheti a testi kéj tökéletességét. Ezért mondom, hogy a testi szerelem az emberi élet legnagyobb kincse és egyúttal legszebb ajándéka.

- Értem. S most már látom, hogy nemcsak gyakorlod az úgynevezett szerelmet, hanem magyarázod is. Ez pedig annyit jelent, hogy a "nő" az életed központi kérdése, vagyis a korlátlan, mondjuk: öncélú szeretkezés az életed legfőbb célja.

- Nem a legfőbb, csak az egyik. A másik a hatalom, s majd arról is beszélünk. Egyelőre maradjunk az egyiknél. Amikor az ember birtokába vesz egy nőt, nemcsak kéjt és kielégülést szerez, hanem győzelmet is arat; a győzelem pillanatában megszerezte a hatalmat a nő felett, letiporta a nőt, úgyhogy az a rabszolgája lett, ő pedig korlátlan ura. Vagyis amikor a hím legyőzi a nőstényt, ez annyit tesz, hogy a nő kizárólag az övé, tehát győzelmével letiporta férfiellenségeit vagy versenytársait is. Mivel pedig a győzelem csak akkor igazi és tökéletes, ha az ellenfelemet meg is semmisítem vagy megsemmisíthetem, ha akarom: a győzelem, bizonyos mértékben, mindig gyilkosság is. A kéj és a gyilkosság kétségtelenül a két legnagyobb élmény, a két felülmúlhatatlan tökéletes emberi kielégülés.

Másnap délután, lovaglás közben folytatták a beszélgetést; Volusianus kezdte:

- Tegnap, ha jól értettelek, Constantinusom, azt állítottad, hogy a kéj és a hatalom az élet két legfőbb célja és legtökéletesebb kielégülése, amiből arra kell következtetnem, hogy véleményed szerint a nőtiprás és az emberölés: egytestvér.

- Jól értettél, Volusianus.

- Eszerint hát tudnál gyilkolni? Persze nem háborúban, mert ott ez természetes jogunk és kötelességünk. De háborún kívül?

- Hogyne tudnék. Akár bosszúból, akár a hatalomért, akármikor s méghozzá élvezettel. Csak orgyilkosságot nem tudnék elkövetni!

- És vagyonszerzésért?

- Soha!

- Hát nőért?

- Soha!

- Szerelemből? Féltékenységből?

- Szerelem nincs, mondtam. Féltékenység sincs. Ha egy nő nem adja meg magát: fel is út, le is út! De az ő hősiességük a megadás. Sőt nekem kell védekeznem ellenük. Ha valaki elhalássza a nőt az orrom elől, vigye! De ilyesmire még nem volt eset. A vetélytársak rendszerint csak utánam következnek. Hát érdemes nőért gyilkolni? Nőt gyilkolni más. De azt is csak bosszúból vagy a hatalomért.

- Ebből úgy látom, hogy a nő semmiféle érzelmi élményt nem ébreszt benned.

- Az úgynevezett szerelemnek semmi köze az érzelmekhez. A párzási vágy vagy éppen düh néha elvakítja az embereket, s ilyenkor rajonganak, lelkendeznek, fogadkoznak, esküdöznek, értelmetlen költői frázisokat szavalnak, egyszóval: érzelegnek. Ha azután a hígvelejű nők megszédülnek, és a "szerelmes" beérkezik a vágyva vágyott kikötőbe, fölöslegessé válik minden szóvirág, minden érzelgés: a "hódító" győzött, bizonyos ideig élvezi még a zsákmányt, aztán új hódításokra indul. És ez a logikus, ez a helyes. Minden férfitevékenység halála, ha valaki beleragad egyetlenegy úgynevezett "szerelembe".

- És a házasság?

- Ellenkezik az emberi természettel.

- És Minervina?

- Polluxra! Rossz helyen tapogatódzol, hiszen Minervina nem feleségem! Mindazonáltal joggal kérdezheted, hogy - ha mindaz, amit kifejtettem, helytáll - mért tartom őt mégis magam mellett idestova három esztendeje? A kérdés jogos, mégpedig annál jogosabb, mert Minervina sohasem nyűgözött le különösebben, bár szép a teste, kívánatos a keble, tetszetős az arca, de az a baj, hogy nem én akartam őt, hanem ő engem. Elomló odaadásával az enyém lett, mielőtt észbekaphattam volna, s ezzel megfosztott a győzelemtől! Előkelő és gazdag nő, bár felszabadított rabszolga leánya s mivel ilyen felemás, nincs meg benne sem az igazán előkelő és művelt nők szűzi tartózkodása, sem a hetérák ravasz és kitanult, körmönfont erotikája. Fiam születik tőle, de semmiféle úgynevezett "érzelem" nem fűz hozzá most sem. Ugyanis értsd meg: a fiam már nem tartozik a "szerelem, apaság, anyaság, család" kategóriáiba, a fiam már politikai tényező. Értsd meg jól, Volusianus: mi ketten, én meg ő, helyet követelünk, és helyet teremtünk magunknak ebben a világban, és ez már csak a hatalom kérdése. Minervinának ehhez már semmi köze!

- Minervina most Prusában szépül - nevetett Volusianus. - Voltál-e már Prusában, tartományunk legdivatosabb fürdőhelyén?

- Nem én.

- Pedig kár. Nemcsak a város gyönyörű, hanem a fürdőhely is; ez külön kis városrész, Pythia a neve. Én többször jártam ott, és mondhatom: pompás hely. A Pythiában szebbnél szebb villák, vendégfogadók és fürdőházak várják a vendégeket, akik ott keresnek gyógyulást. Csak fürdőslegény, kenegető, dögönyöző, körömápoló, fodrász, mosóasszony, szakács, orvos és efféle van vagy háromszáz, nem is szólván a papokról, asztrológusokról meg kuruzslókról. És nem is mind rabszolga!

- Mire jó ez a rengeteg ember?

- A rengeteg beteg ápolására, kiszolgálására, ellátására. Nagyon sok a csúzos, köszvényes, ízületi bántalmakban szenvedő beteg; némelyik járni is alig bír: hordozható ágyon vagy gyaloghintóban kell cipelni őket. Oly sok a beteg, hogy az orvosok is, az alkalmazottak is kövérre keresik magukat!

- Akkor, úgy látszik, sohase kerülök oda, mert én azt sem tudom, hogy vannak-e ízületeim?

- Majd megtudod: a köszvény a katonaélet egyik kínos következménye. De én nem is azért beszéltem erről - Helios óvjon! -, hogy talán gyógyíttasd magad, hiszen erre nincs szükséged, inkább arra gondoltam titokban, hogy érdemes volna neked is arra menned, meglátogatni Minervinát: mondom, hogy akármilyen szép volt eddig is, abban a csodafürdőben bizonyára még szebb lett.

- Ez engem már nem túlságosan érdekel, Volusianus. Minervina, mint mondtam, minden tekintetben betöltötte hivatását.

- Tudod, mily csodálatosan virulnak a nők odalent, Prusában? Idehallgass: a fürdő nemcsak köszvény ellen hatásos, hanem az asszonyok meddősége ellen is. Mivel Minervinának nincs már szüksége ilyen gyógymódra, neked csak érdekességből mondom el, hogy van ott a Pythia fürdőben egy izmos szép szál orvos; remek férfi, csak egy a baja, ha ugyan baj ez: vörös hajú. Ám úgy látszik, kitűnő orvos, és birtokában van a meddőség ellenszere, ennélfogva a gyógyító Asklepios is nőorvosnak teremtette. Nos, mióta Pythia fürdőben működik, egyetlen meddő asszony sem távozik onnan meddőn: mindegyik magában hordja már az új életet. Odajárnak Nikomedeia, Nikaia, Kaisareia meddő szépasszonyai, s a férjük boldog, mikor elárulják neki az úgynevezett "édes titkot", és talán éppúgy felgyulladnak a boldogító hír hallatán, mint te, amikor Minervina megsúgta neked Crispust. De az ilyen felgyulladás már csak elméleti ráadás, mert enélkül is megszületnek a Pythiában meggyógyult asszonyok csecsemői, mégpedig egytől egyig vörös hajjal: le sem tagadhatták a boldog fiatal anyák, hogy ki gyógyította meg őket. A sok vörös hajú gyerek persze hovatovább feltűnő lett a nevezett városokban; a férjek ragyogtak a boldogságtól, ha nem tudtak a tettesről, ha pedig valamelyik járt Pythiában, és látta is a vörös hajút, honnan tudhatta volna, hogy ő a csodadoktor?

Jót nevettek az orvostudomány e legújabb diadalán, és önkéntelenül is eszükbe jutott a másik híres nőorvos, Euphrosynos - hiszen Nikomedeiában mindenki ismerte részben vidám, részben gyászos történetét -, és Constantinus meg is jegyezte:

- Csak aztán valamelyik megcsalt férj rá ne jöjjön a turpisságra, és ki ne operálja ennek a fáradhatatlan és sikeres csodadoktornak a - méregfogát.

- Igaz is - bökött a homlokára Volusianus -, a csodadoktorról eszembe jut a csodalány: már tegnap óta kíváncsi vagyok rá, és te még nem mondtál róla semmit sem.

- Mindent megmondtam azzal, hogy ilyen még nem volt az életemben, és azzal, hogy csodálatos, isteni szépség, és szerelmi művészete őrjítő.

- Jó nő lehet. Miféle?

- Zsidólány.

- Akkor elhiszem, hogy rendkívüli... amint mondtad. Az én gyakorlatomban már előfordult egyiptomi, armeniai, perzsa, indiai; ezek a keleti nők valóban utolérhetetlenül új ízű titkait és fogásait ismerik a szeretkezésnek. Ó milyen szürke, szokványos és unalmas volt nekem ezek után a görög és római nők szeretkezése!

- Nono, Volusianus! Attól függ, mit tudsz kicsiholni belőlük.

- Ezekből? Nem mondom, néha akad köztük egy-egy, aki tüzet fog és izzik, de ez csak kivétel. Ó, a keleti nők! Csupa rugalmas, puha és mégis izmos test! Csupa kígyó, csupa tigris, csupa párduc! Egyszer összeakadtam egy indiai lánnyal: Heliopolisban kínálta nekem az egyiptomi rabszolgakereskedő. Furcsa nő volt, titokzatos, megtetszett nekem. Unatkoztam, megvettem, nem is drágán, mindössze háromszáz denariusért. A kalmár túl akart adni rajta, ez volt az utolsó darab a szállítmányából; kalózoktól vette, potom pénzen, így is jól keresett rajta. Az első éjszakákon féltem tőle. Egy szavát sem értettem. De ő szüntelenül mozgott, kígyózott, vonaglott, rángatódzott, félelmetes hangon furcsa szavakat gajdolt, s közben fojtottan sikoltozott s minden porcikája, keze, lába, feje, szája, még a szeme is a testemmel foglalkozott; lángolt, perzselt, égetett: soha ilyen éjszakákat! Elhiszed, ha megmondom, hogy százhetvenhét fajtáját és módszerét ismerte és gyakorolta a szeretkezésnek?

- Mind kipróbáltad?

- Már amennyire az időm engedte. Mindössze száz napig állomásoztam Heliopolisban; ennyinél többre nem futotta, hiszen közben a folyton lázadozó piszkos egyiptomiakat is móresre kellett tanítani néhány véres csatában. Miután rendet teremtettem odalent, haza kellett vezetnem a legiómat, és a kislány elkallódott; már nem tudom: eladtam-e vagy elajándékoztam. Ha a módszerei eszembe jutnak, most is megbizseregnek az idegeim és a vérereim... De az itteni nők nem értenek a magasabbrendű szeretkezéshez! Szép dallamos neve volt: Vasantasena... A te csodanődnek mi a neve?

- Thamar. Szép?

- Egy kissé zord és komor, mint a halál, a szerelem édestestvére. Fekete név. Vasantasena lágyabb, hullámzóbb, dallamosabb. És mit tud a százhetvenhétből?

- Egyet sem. Tegnapelőtt még nem tudta, mi a férfi. Húszéves korában, képzeld! Én törtem fel a teste titkos pecsétjét. Ilyenkor érdemes a nőt leszakítani, mikor már érett a feje is, nemcsak a teste. Még csak három napja, hogy a teste megnyílt, s máris kivirágzott: most már ő tanít engem olyan titkokra, amilyeneket csak buja és telhetetlen ősanyái ismerhettek. Minden perce, minden mozdulata, minden szemvillanása, minden ölelése, minden csókja más és mindig új. Elképzelhetetlen gyönyörűség!

- Magaddal viszed?

- Hova gondolsz? Egyetlen nőhöz sem szabad ragaszkodni, s főképp ilyenkor, mikor magasabb hivatás parancsa szólít! Én a hatalom megszerzésére indulok, és nem kockáztathatom a hatalmat semmiféle nőért, még akkor sem, ha maga a szentséges szűz Diana csábítana!

- Akkor hát meddig tarthat még ez a földöntúli őrjöngés?

- Összesen nem tarthat négy napnál, helyesebben négy éjszakánál tovább. Galerius tegnap sem fogadott, ma sem. Ma kialussza a tegnapi úgynevezett gyengélkedés fáradalmait. Holnap esetleg fogad, s átadja a kísérő hivatalos okmányokat, s ha én nem tudnám, amit tudok, holnapután a mozgósítás parancsa értelmében indulhatnék, mondjuk ki kereken, a halálba. Nem, szentséges gonosztevő, ebből nem eszel! Ha megtudjuk Vecasiustól, hogy a császár nem húzza-halasztja a dolgot tovább, hanem kiadja holnapután reggel - amikor elindulnék atyámhoz - a parancsot a mozgósításra, akkor én már holnap elindulok Talióval, mindenféle engedély és okmány nélkül, Treviribe! Holnap délelőtt még mindent részletesen megbeszélünk.

- Ezt mind tudom, de hiszen minderre jól fel is készültünk már. Inkább azt mondd meg, mi lesz a te csodálatos lánykáddal, Thamarral?

- Thamartól az utolsó isteni éjszaka után úgy búcsúzom el, mint az eddigi három napon mindig: estére várj. Másnap megmondod neki, hogy el kellett utaznom, de majd üzenek, és küldök érte valakit, hogy elkísérje hozzám. Mivel pedig te katona vagy és nem szereted a sok locsogást, a nőknek való szép és vigasztaló költői frázisokat, inkább szólj Vecasiusnak, hogy költözzék ki a villába, és próbálja megvigasztalni a bánatos kis Thamart.

- Vecasiusnak? Nem hiszem, hogy meggyőzőn tudná vigasztalni. Az ifjú és hevesvérű Vecasius csak egy nőt tudna sikerrel vigasztalni, és ez...

- Minervina - vágott a szavába Constantinus.

- Te is észrevetted?

- Csak a vak nem láthatta, hogy majd fölfalta Minervinát a szemével és igéző, sőt bűvölő mosolyával.

- Hát ha így van, márpedig így van, én is tanú vagyok rá, akkor, édes Constantinusom, nagy hibát követtünk el, és ha nem is itt a vadászaton, de bakot lőttünk.

- Hogyhogy? Mikor?

- Akkor, amikor nem küldtük el Vecasiust, hogy ő kísérje a fürdőhelyre Minervinát. Minervina eléggé izgatottan és bánatosan indult útnak, bizony ráfért volna a vigasztalás.

- Tudod, hogy a látszat kedvéért az orvost kellett mellé adnunk kísérőül.

- Azért Vecasius is belefért volna a kocsiba.

- Nézd, Volusianus, a vigasztalásban nem lesz hiba, hiszen az öreg Euphrosynos filozófus, ismeri a filozófiai vigasztalás minden csínját-bínját, minden érvét, minden fogását...

- Lárifári, Constantinusom! El kell ismerned, hogy Vecasiusnak olyan érvek és fogások vannak birtokában, amelyeket az öreg Euphrosynos már csak elméletileg ismer.

- Gondolod, hogy Minervina elfogadta volna Vecasius érveit? - kérdezte Constantinus, és kissé megremegett a hangja.

- Hogy elfogadta volna-e? Az igazi vigasztalók valóban hathatós érveit minden bánatos nő boldogan elfogadja. Emlékszel az ephesosi özvegy esetére?

- Petroniusra ne emlékezném, a legkedvesebb írómra? - és jóízűt nevetett. - Igazad van; bakot lőttünk, a Vecasius-alkalmat elszalasztottuk! Pedig nekem is jót tett volna, ha gyökeresen megvigasztalja, és kissé kiveri a fejéből a gyereke apját. Nem szeretem, ha a nők túlságosan belém csimpaszkodnak.

- Vonjuk le tehát a következtetést. Mivel ez a Vecasius szerelmes Minervinába, valószínűleg nem lesz hajlandó elkoptatni érveit Thamarnál. Márpedig nyilván te sem akarod, Constantinusom, hogy az úgynevezett csodálatos, sőt isteni Thamar bánkódjék, sírjon, jajveszékeljen, sőt netán elepedjen érted? Tehát másvalakiről kell gondoskodni, aki Vecasiusnál alkalmasabb a vigasztálasra. Nos?

- Megvan?! - kiáltott fel Constantinus némi gondolkozás után. - Megvan! Emlékszel, Volusianus, arra a vállas, izmos, fekete hajú, fekete szemű, olajbarna arcú, jókedélyű fiatal udvari titkárra? Római gyerek, ott dolgozik Flavius Gallicanus őtekintélyessége mellett, a kérvény-ügyosztályon. Megállj csak... mi is a neve? Tudom, hogy az apja szenátor, de annyi ilyen előkelő csemete lézeng itt, hogy csak a mindentudó Helios ismerheti a nevüket. Ejnye no! - És bosszúságában két ujjával csettintett.

- Gondolom, ki lehet az - mosolyodott el Volusianus. - Mondd, nem Marius Brellicus?

- Az, az, persze, hogy az. Jól ismerem, csak már régóta nem került a szemem elé. Abban különbözik Vecasiustól, hogy nem diplomatamódra és nem is rejtélyesen mosolyog, hanem teli torokból harsányan nevet, szereti a jó bort, ami annyit jelent, hogy szereti az életet. Az ilyen embert pedig én is szeretem. Továbbá szereti a szép nőket, s mondhatnám: nagyfogyasztó. Ez is tetszik nekem. Marius lehetne az igazi jó orvosa Thamar bánatának! Ide kell költöznie a villába.

- Helyes - hagyta rá Volusianus. - Nincs olyan bánat, amelyet két jó kiállású fiatalember le ne győzne, egyesült erővel!

- Kettő sok lesz - aggodalmaskodott Constantinus: némi irigység vagy féltékenység komorlott a hangjában.

- Csak bízd a nőre, hogy sok-e neki. Mert az is lehet, hogy kevés. Gondolj Euphrosynos történetére: a telhetetlen Panagiára. Emlékszel rá?

Constantinusnak eszébe jutott a csintalan elbeszélés: elmosolyodott.

- Hogyne emlékezném? Hiszen mulatságosabb, mint akárhány miletosi mese.

- No látod. Helyesen ismerted fel a műfajt, mert Aristeides, miletosi szerző, máris megírta Panagia viszontagságos, ám gyönyörűséges szerelmi éjszakájának regényes történetét! Lehet, hogy Thamar is olyan, mint Panagia, s ebben az esetben két ilyen jóvágású fiatalember meg se kottyan neki. Azt hiszem azonban, hogy Marius van előnyösebb helyzetben, mivel nemcsak általában művelt fiatalember, hanem író is.

- Író? Vagy költő? Miket ír?

- Szatírákat prózában, nem pedig hexameterekben, mint Horatius vagy Juvenalis. Épp most fejezett be egy nagyterjedelmű szatírát, a cinikus és ironikus Lukianos modorában.

- Miről írt? Mert tudod, mit mondtak erről a fullánkos nyelvű görögről? "Sem istennek, sem embernek nem irgalmazott." Miről szól a szatírája?

- Csúffá teszi benne az úgynevezett isteni mindentudást, főképpen az elaggott és meggárgyult Jupitert.

- És Helios is kikap?

- Hova gondolsz, Constantinus? Hiszen minden művelt és épeszű ember tudja, hogy Helios - már akár Apollónak nevezed, akár Sol Invictusnak, akár Mithrasnak - mindenképpen a világot éltető és megtermékenyítő Nap, amely a világ fölött lebeg, elérhetetlen magasságban, ahonnan mindent lát, s ebből nyilvánvaló, hogy mindent tud. Ezzel nem lehet tréfálni!

- Nem bizony. De nem is ajánlanám senkinek, hogy hozzányúljon Helioshoz!

- Legkevésbé éppen Marius követne el ilyen szentségtörést. Különben csak azért említettem, hogy író, mert az ilyen betűrágó ért a szóhoz, tud bűvészkedni a csillogó és hímes szép szavakkal, mintha csak költő volna, márpedig a vers, a szép szó: nagy kerítő.

- Ezen már ne törjük a fejünket, Volusianusom. Esteledik, indulnunk kell haza. Boldoguljon Marius Brellicus ahogy tud vagy ahogy akar, és felőlem akár testvériesen meg is osztozhat a zsákmányon Vecasiusszal: azt majd Thamar dönti el, tapasztalata alapján, hogy melyiknek a vigasztalása, vagyis az érvelése hatásosabb. Ma még az enyém Thamar éjszakája!

- Te csak élvezd ki az éjszakádat, és bízd rám magadat. Amint hazaérünk, én azonnal magamhoz hívatom Vecasiust, s igyekszünk még ma megtudni, hogy lesz-e holnap mozgósítás. Ha lesz, akkor holnap már nem megyek el hozzád a villába; ha eltolódik egy nappal, akkor holnapután nem megyek hozzád. Vecasius és Brellicus is csak akkor költözik be a villába, ha már a császár is megtudja, hogy elszöktél, vagyis kisiklottál a markából.

- Helyes - szólt közbe Constantinus. - Ha a szökés ügyében vizsgálat indul, vezesd te magad a nyomozást. Jó?

- Szívesen. Majd Prusa és Minervina felé fordítom a kopók figyelmét. Minervinának úgyis csak hűlt helyét találják. Csak te igyekezzél minél gyorsabban, lehetőleg egy éjszaka alatt, eljutni Sandarióhoz!

Thamarnak ez az éjszakája valóban Constantinusé volt: a forró és puha karok ölelésében csak ezzel a különös fekete lánnyal törődött, még a közeli két sorsdöntő napról is megfeledkezett. Thamar megint új ízzel, a szeretkezésnek soha nem ismert izgalmas és csodálatos módjaival fűszerezte éjszakájukat. Constantinus úgy átadta magát a lány varázslatának, mintha érezte volna, hogy ez az utolsó éjszakájuk.

Pedig hiába reménykedett benne Volusianus, hogy még aznap este megtud valamit Vecasius révén: a puhatolódzás nem sikerült, s így történt, hogy amíg Constantinus a fekete lány gyönyörűségeiben fürdött, a derék Vecasius álmatlanul virrasztott, mert mindenáron meg akarta szerezni a legelső pillanatban a mozgósítás elrendelésének hírét.

Persze nem azért volt diplomata, hogy ne találja ki a féltve őrzött parancs megszerzésének legegyszerűbb módját. Tudta, hogy Corfulenus már a családjával együtt beköltözött a villába, azt is tudta, hogy ma van Hermeias szokásos heti orgiája, s bizonyosra vette, hogy ha Corfulenus ma este lemegy Hermeias palotájába, valami hírecskét csak sikerül felszippantania; hiszen ott lesz Ablavius és elképzelhetetlen, hogy a mai lakomához felszolgálandó híres erős nikomedeiai fehér bor meg ne oldja a nyelvüket. A rabszolgák mindent hallanak, s bár jól ismerte Plautus szellemes mondását, hogy "minél többet tud a rabszolga, annál kevesebbet beszéljen", de éppilyen jól ismerte a feneketlen bendőjű rabszolgák mohóságát is: magától értetődik, hogy Corocotta egy-egy fejedelmi falat s egy-egy pohár "úri bor" árán minden titkot kicsalhat belőlük.

Gondoskodott hát róla, hogy estefelé még a lakoma kezdete előtt, állítson be Corfulenus a kis palotába, persze a hátsó bejáraton, s vigyen Corocottának valami meglepő különlegességet, például egy kosárka gránátalmát. A szakács persze megvette, jó drágán - Corfulenus mindig hűségesen megfelezte vele a háromszoros felárat -, mert ilyenkor tavasszal ez már igen ritka gyümölcs volt, hiszen novemberre ért meg, és Corfulenus négy hónapig szecskában tartotta, s így sikerült az úri asztalokra tavasz derekán is válogatott és különleges téli gyümölcsöt szállítania. Hermeias nagyon jól tudta eddigi tapasztalataiból, hogy ha Corocotta különleges fogással kedveskedik neki, az valami olyan rendkívüli, hogy még a császár asztalán sem fordul elő. Galerius különben is fukar volt, ezt Hermeias a saját bőrén tapasztalta, hát igyekezett is lefőzni őszentségét. Csak az fájt neki, hogy nem fitogtathatta pazarlását, ritka finomságoktól roskadozó dús asztalát, és hogy nem irigyelték, nem beszéltek róla, hiszen nem árulhatta el, mennyire megcsúfolja filozófus-hírét és önmegtagadását.

Mindegy: ez sem Corfulenust, sem Corocottát nem érdekelte; a szakács tudta, hogy a csodálatos gránátalmáért gazdája teli marék arannyal jutalmazza; tehát Corfulenust a gazdája legjobb boraival itatta, a rabszolgákat a legjobb falatokkal tömte, úgy hogy Corfulenus hajnalban jelenthette Vecasiusnak: csütörtökön hirdetik ki a parancsot a mozgósításra, mert ez éppen Jupiter napja, dies Jovis; ez pedig a lehető legszerencsésebb nap. A két aljas áruló mindent kifecsegett, illetőleg csak Hermeias fecsegett, Ablavius csak tudomásul vette ezeket az értékes értesüléseket, s rögtön elhatározta, hogy ezt a nevezetes csütörtöki időpontot illő sallárium fejében a lehető legsürgősebben tudomására juttatja Constantinusnak, megint csak Talio útján.

Tervének az lett a megölő betűje, hogy a Hermeias-orgiák hagyománya szerint cimborájával együtt egészen szerda reggelig semmire sem volt használható, úgy hogy mire szerdán megtalálták a derék Taliót, az már nem volt a szállásán: egész nap hiába hajszolta, a drága titok tehát benne rekedt a bögyében. Persze nem is sejthette, hogy az ő dorbézolása közben Constantinus mindent hitelesen megtudott...

Vecasius nemhiába virrasztott hajnalig: Constantinus és Volusianus már kedden reggel tudta, hogy csütörtökön délelőtt adja ki Galerius a parancsot a mozgósításra, tehát ma még mindent előkészíthetnek, és még ma is Constantinusé lesz Thamar éjszakája. Meglepetés nem érhette őket, mert a kora reggeli órákban Vecasius ellenőrizte a Corfulenustól szerzett értesüléseit, mégpedig Sosiusnál. Ez a kitűnő és komoly udvari főtisztviselő titokban szíve mélyéből utálta Galeriust, és természetesen tudott elhatározásáról, hogy csütörtökön reggel Constantinust nem Treviribe, hanem az állítólagos "hadjáratra" indítja, és mint tapasztalt diplomata látta, hogy itt, megfelelő udvari, politikai és katonai formák közt, gondosan előkészített gyilkosság, netán "hősi halál" van készülőben.

Szerette volna óvni Constantinust, mert inkább vele rokonszenvezett, mint a műveletlen és kegyetlen császárral, de akárhogy törte a fejét, hirtelenében nem talált módot rá, hogy értesítse a nobilissimust. És ekkor egy csapásra minden megoldódott azzal, hogy Vecasius udvari titkár váratlanul fölkereste a hivatalában. Vecasius nem volt gyanús, körülötte nem szimatoltak Ablavius kopói, s ezt Sosius is tudta, tehát nyugodtan beszélhetett.

De jóformán még szóhoz sem juthatott a fiatalember, Sosius máris mindent elmondott neki, és máris szinte tuszkolta kifelé az ajtón, hogy siessen értesíteni a nobilissimust. Vecasius megnyugodott: Corfulenus hiteles hírt hozott!

Kedden délelőtt gondosan őrzött palotájában együtt ült Constantinus hű emberével, Volusianusszal. Miután a most következő két nap tervét alaposan meghányták-vetették, Constantinus kissé földerült; Volusianus megnyugtatta, hogy a palota minden zuga tömve van katonával, s a villáig vezető utakon s a villa környékén is szüntelenül kisebb-nagyobb katonaszakaszok és járőrök köröznek, mintha gyakorlatoznának. Most már barátaival együtt bizonyosra vehette, hogy - akármilyen kétségbeesett kísérletre szánná el magát Galerius - orgyilkos semmiképpen sem férkőzhet a közelébe.

Kék tunikás ministerialis lépett be, csillogó ezüsttálcán murrhina-kancsóban bort hozott, aztán nesztelenül távozott.

- A thraciai Maronia nemes bora ez, Volusianus: tüzes, mint a Pyriphlegethon! Sandariótól kaptam. Maronia egykori tűzhányójának déli lankáin terem: aranyszínű, édes, erős, illatos. Azt hiszem, még a kősziklát is felgyújtaná.

Volusianus már az első korty után elismerőn bólogatott, s miután fenékig itta a serleget, csettintett a nyelvével:

- Remek! Tökéletes! Ezzel hőstettekre lehetne tüzelni minden katonát.

- És minden szerelmest - tette hozzá Constantinus. - Thamar ebből iszik egy-egy kortyot éjszakánkint, ha ugyan marad rá ideje. Azt szokta mondani, hogy ez a szerelem bora.

- Igaz is - bökött a homlokára Volusianus -, most jut az eszembe! Mikor előadást tartottál nekem a szeretkezés művészetéről, én megkérdeztem: Ez hát az élet egyetlen célja? Te azt felelted, hogy "csak az egyik", s megígérted, hogy majd elmondod, mi a másik. Nos?

- A másik? - gondolkozott el egy pillanatig Constantinus. - A másik, ezt nem nehéz kitalálni, csak a hatalom lehet. Ez a kettő adja meg az élet teljességét.

- A hatalom? Hiszen akkor az emberiség óriási többsége sohasem élvezheti az élet teljességét! Íme, birodalmunk ötvennégymillió lakosa közül mindössze két Augustus és a két Caesar birtokolja a hatalmat, az óriási perzsa birodalomban meg éppenséggel egy ember, a "nagy király". Hát akkor hogy lehet a hatalom az emberi élet célja?

- Tévedsz, Volusianusom, ha azt hiszed, hogy csak a királyok élvezhetik a hatalmat. Az apa a maga kis családjában, a kisvárosi elöljáró a maga vidéki szemétdombján, az altiszt a szakasza élén, a korbácsos felügyelő a hitvány rabszolgacsürhe fegyelmezésében, te magad a legiód parancsnoki méltóságában, az Augustusok és Caesarok a birodalom kormányzásában: mind egyformán élvezhetik és élvezik a hatalom édességét, vagyis az élet teljességét.

- De ne feledd, Constantinus, hogy a hatalom nem csupán élvezet, mert vannak terhei is, korlátai is.

- Akinek hatalom van a kezében, annak minden eszköze is megvan ahhoz, hogy elviselje, lebírja vagy másokra hárítsa a terheket. Korlátai pedig nincsenek! Hiszen ha korlátai vannak, akkor már nem hatalom. Minden igazi hatalom korlátlan. Nézd csak az Augustusokat: vajon korlátozza-e hatalmukat a köztársaság korából itt maradt ősi testület, a szenátus? Kezében volt valaha a törvényhozó és végrehajtó hatalom, és az évszázadok folyamán kiderült, hogy ilyen sokfejű testület nem kormányozhatja a világ legnagyobb birodalmát! S mi lett a vége? Kiejtette a hatalmat a kezéből, mert a hajó kormányát is csak egy kéz tartja, az állam kormányát sem tarthatja szilárdan hatszáz fej és ezerkétszáz kéz! Lám Briareusnak ötven feje volt és száz karja, s mi lett belőle? A legyőzött titánok börtönőre a Tartarosban! Sokszor hallottam a katonáinktól ilyesféléket: "Sok bába közt elvész a gyerek", "Sok szakács elsózza a levest" - s ezeket nyilván régi görög bölcsek aranymondásaiból tömörítette közmondásokká a nép a maga egyszerű eszejárása szerint.

- Már jóval a görög bölcsek előtt mondott ilyesmit Homeros: "Nem jó a sokfejű uralom: egy úr legyen csak!" Az Ilias második énekében, emlékszel?

- Hogy emlékezhetném? Hiszen nem olvastam Homerost; csak úgy nagyjából tudom, mi van az Iliasban. Azt is Lactantiustól hallottam. De Cornelius Nepost olvastam; ott találtam ezt a bölcs mondást: "Nem lehet jól kormányozni az államot, ha sokak kezében van a hatalom." Hát amióta Diocletianus atyánk felaprózta a birodalmat és a hatalmat, nem is lehet az államot jól kormányozni!

- Nem bizony - helyeselt Volusianus -, hiszen azt a saját bőrünkön tapasztaljuk: szentséges atyádnak, Constantiusnak országrészét kivéve mindenütt teljes a zűrzavar, a bizonytalanság, a pénztelenség. Itt Keleten különösképpen.

- De meg különben is ki tudna itt kormányozni? Az egész szent consistoriumban egy ember van, aki erélyesen tudná kezében tartani a kormányrudat: Sosius. Neki azonban mákszemnyi hatalmat sem adnak a kezébe. Félnek tőle a törtetők és a tehetségtelenek.

- Igen, ez így van. És éppen ezért nagyon szeretnélek ezzel kapcsolatban figyelmeztetni valamire. Már Diocletianus atyánk tetrarchiájának megszervezése óta szüntelenül a fejemben motoszkál Lucanus nagyszerű eposzának, a Pharsaliának két nevezetes sora: "Nem lehet megbízni az uralkodótársakban; aki részese a hatalomnak, alig várja, hogy lerázza nyakáról a társuralkodót."

- Pompás! Ki mondta ezt? Mikor?

- Lucanus nevű költő. Nero korában.

- Költő? Pedig én inkább filozófusnak gondoltam volna, olyan bölcset mondott. Én már régóta rágódom ezen a kérdésen, de nem találtam meg a helyes megoldást. Ez a... hogy is hívják?

- Lucanus.

- Ez a Lucanus fején találta a szöget. Én is így gondoltam, de engem talán túlságosan lenyűgözött a tisztelet és hódolat Diocletianus atyánk iránt, s ezért nem akartam, és nem mertem bírálni rendszerét, bármily tisztán láttam ennek a négyfejű uralkodásnak a végzetes gyengéit. Ezért mondtam neked, hogy csak az egyik életcélom a nő, s ezért magyaráztam meg most már világosan, hogy a másik a hatalom. S mióta megismertettél annak a... annak a Lucanusnak a bölcs elmére valló megállapításával, már nincs semmi kétségem, hogy milyen hatalomra gondoltam.

- Semmi esetre sem negyedhatalomra - mosolyodott el Volusianus.

- Úgy van. Én a teljes hatalomra gondoltam.

- Vagyis tetrarchia helyett monarchiára. Ez a helyes! Véleményem szerint a tetrarchia maga az anarchia. Tiszteletre méltó szentséges atyád kivételével az Augustusok és Caesarok óhajtják, várják, lesik és ha kell, kissé siettetik is, uralkodótársaik minél sürgősebb távozását vagy eltávolítását a kormányrúdtól. És ebben mindegyiken túltett Galerius, hiszen téged már jó előre eltávolított az útból, mielőtt még Caesar lehettél volna!

- Igazad van, Volusianus. Ha nem is gondoltam erre szüntelenül, de belsőmben rágott és emésztett, mint a szú: ezért megyek el innen, ezért szököm a zsarnok elől! Le kell számolnom ezzel a hájas gonosztevővel meg a többi diadémes bitanggal is, és remélem, hogy atyám segítségével sikerül megmenteni a birodalmat a bíboros bitorlóktól és gonosztevőktől. És remélem, hogy - ha tervem sikerül, márpedig sikerülnie kell, mert így akarom! - a diocletianusi sokfejűségnek, azaz fejetlenségnek is egyszer s mindenkorra véget vetek. Megmondhatom neked, Volusianus, hiszen sejtheted úgyis: válaszúton vagyok, választanom kell Galerius és az élet közt, s én az életet választom. Diocletianus helyett Augustust, a birodalomalapító császárt választom példaképül. S majd meglátod: rendet teremtek, és ezt az illyricumi tetűfészket levakarom a birodalom testéről.

- Csak légy óvatos, Constantinusom, és itteni barátaidon s jó atyádon kívül ne bízzál senkiben sem! Mi téged innen, Sandario közvetítésével, mindig tudósítunk mindenről, s utánad is megyünk, de addig nem hagyjuk el a helyünket, amíg itt van ránk szükség.

- Volusianusom, holnap már nem találkozunk. Legyen gondod mindenre, te légy itt a szemem, fülem, karom és fegyverem: te és a legiód meg Lactantius meg Vecasius meg Gallicanus meg Sandario, s remélem Sosius is, és sohase feledkezzél meg a derék Corfulenusról.

Még egyet ittak a nemes maroniai borból, aztán elbúcsúztak egymástól, minden ünnepélyesség, minden meghatottság, minden elérzékenyülés nélkül: Constantinus tovább intézte napi teendőit, Volusianus kilovagolt a táborba, s minden ment tovább a maga útján, mint egyéb szürke hétköznapokon.

Ugyanilyen hétköznapi volt a szerda reggel is, azzal a különbséggel, hogy Constantinus egész délelőtt a szobájában dolgozott: katonai térképet terített maga elé, szorgalmasan méricskélte a távolságokat, s eléggé sűrűn keresgélt bizonyos adatokat a vaskos itinerariumban, vagyis a néhány évvel ezelőtt megjelent "tartományi útikönyvben", amely a legújabb adatok felhasználásával leírta a birodalom egyes tartományainak útjait, postaállomásait, nagyobb városait és nevezetességeit. Hivatalos személyek, egyéb utasok, kereskedők könnyen tájékozódhattak az útikönyv alapján a birodalom fő útvonalain, mert a térképmellékletek színes vonalai, köröcskéi és zászlói világosan szemléltették a szöveg magyarázatait.

Különös részletességgel tárgyalta a könyv a Nikomedeia-Mediolanum útvonalat, amely a jelenlegi fővárost összekötötte Italiával. Ez az útvonal - gondolta magában Constantinus - becsületére válik korunk mérnöki tudományának, főképpen első szakasza, a Via Egnatia, amely Byzantiontól a vad thrák és makedón hegyvidéken át húzódott egészen Dyrrhachiumig, az Adriai tenger pompás kikötőjéig. Évszázados út volt a Via Egnatia - amelyet az itáliai Gnathia kikötővárosról neveztek el, mert ennek az átkelő hajójáratai kötötték össze Italiát Dyrrhachiummal -, ám ezt a régi utat Diocletianus mérnökei gyökeresen megújították, úgyhogy a világforgalomnak egyik legélénkebben lüktető ütőere lett.

Hosszú az utazás a Via Egnatián, de kényelmes és biztonságos. Kitűnően fölszerelt postaállomások és kényelmes fogadók várják az utasokat, s a legfontosabb, hogy ezen a forgalmas nemzetközi úton állandó volt a katonai járőrszolgálat; éjjel-nappal szigorúan vigyáztak az út, az utasok, a fogadók és a postaállomások biztonságára, így itt bizony rossz világ járt a hegyvidéki rablókra. Följebb húzódtak hát, és az égbe nyúló Haemus hegység északi, lejtős oldalán ütöttek tanyát, az őserdőkben, s onnan csaptak le Moesia termékeny és gazdag tájaira, sőt nemritkán egészen a Danubiusig portyáztak. Mindegy; fontos, hogy a Via Egnatia megszabadult tőlük. Némi gyöngédséggel gondolt e pillanatban Minervinára s főképp Crispusra: az utódom már biztonságban van, mormolta halkan, Crispus nem kerül a legádázabb ellenség, a hájas zsarnok kezébe!

Hát persze azzal, hogy megérkezik a Via Egnatia végállomására, Dyrrhachiumba, még csak a felét sem tette meg az útjának. Constantinus minden utasítást megadott Euphrosynosnak, s az öreg részletesen betanította Minervinát az útvonalra, a megfelelő fogadók nevére, s főképpen arra, hogy a nagyvárosokban és a kikötőkben Constantinus melyik bizalmi emberéhez kell fordulnia. Így zavartalanul eljutott a "Castor" nevű gyorshajón Pola kikötőjébe: Euphrosynostól tudta, hogy ezt a hajót meg kell várnia Dyrrhachiumban, mert ennek a parancsnoka, Utius, salonaei származású százados, még az egyiptomi hadjárat idejéből hő embere Constantinusnak. Szerencsére a "Castor" két nap múlva befutott, három nap múlva indult, és gyönyörű időben szelte át az Adria vizét. Meg sem állt Poláig.

A ravennai császári hajóhad, a Classis Praetori Ravennas egyik legerősebb hadikikötője volt Pola. Minervina azonban nem a komor és félelmetes hadikikötőt csodálta meg, hanem inkább a várost, a mosolygó kerteket, a gazdag nagykereskedők palotáit, a tengerészeti főparancsnokság zömök épületét, a forumot. Látta ugyan sétája közben a kikötő rakodómunkásait, a mocskos matrózkocsmákat s a tengerparti külvárosok szennyes viskóit, a bűzös műhelyeket és a bennük dolgozó-izzadó mesterlegényeket, de ezektől gyorsan elfordította tekintetét; megborzongott és megundorodott ettől a visszataszító képtől, és boldog volt, hogy az előzékeny Utius százados elkísérte sétáján, és éppen jókor terelte el figyelmét az undorító látványtól:

- Hódolattal ajánlom kegyes figyelmedbe, nobilissima, a birodalom egyik legszebb forumát, különösen pedig ezt a gyönyörű épületet itt jobbra: Augustus és Róma templomát, amely egy szentélyben dicsőíti meg az isteni Róma és a birodalomalapító császár emlékezetét és szellemét.

- Ennél szebbet valóban nem mutathattál volna nekem, százados - fuvolázta Minervina bársonyos hangon. - Köszönöm - tette hozzá elbűvölő mosollyal, mivel tetszett neki a sudár termetű csinos katonatiszt. Sajnos, Utiust az elfogódott tisztelet megakadályozta abban, hogy aprópénzre váltsa ezt a biztató mosolyt.

- Nézd meg jól, nobilissima - folytatta Utius tárgyilagosan -, a templom előcsarnokának hat művészi korinthosi oszlopát! Csupa márvány és arany, éppúgy, mint az oromzat aranyos márványdomborművei. És ezek a gyönyörű márványszobrok mind salonaei kőfaragók mesterművei.

Éppily lelkesedéssel mutogatta az ifjú tiszt a város amfiteátrumát. A messze földön híres épület legalább száz éve, Septimius Severus óta gyönyörködteti Pola népét s az idejáró idegen tengerészeket fehér-arany pompájával és véres játékaival.

- Óriási épület, nagyobb, mint a nikomedeiai! - csodálkozott Minervina. - Hány ember fér bele?

- Huszonötezren - felelte Utius -, vagyis majdnem a város egész lakossága! És ezeket az istriai mészkőtömböket mind az én salonaei földieim faragták oszloppá, szoborrá, párkánnyá.

- Milyen szép, ahogy a napfényben szinte kigyulladnak amott a forum épületeinek vörösréz tetői, az aranyozott oszlopok és a hófehér márványszobrok! Milyen kár, hogy az ember nem tud így felgyulladni és izzani! Ó, milyen gyönyörű!

Kissé bágyadtan és omlatagon hátrahajtotta fejét, szemhéjai félig elfüggönyözték a névtelen vágyakozásban fellobbanó dióbarna szemének rejtett fényeit, rózsaszín ajkai megremegtek. Utius százados hátgerincét valami furcsa borzongás csiklandozta végig. De megfegyelmezte magát.

Az Aranykapu szépségeit már kissé izgatottan és dadogva magyarázgatta, a tisztelet és a hűség szinte elfojtotta szavát, viszont ez a vérfagyasztó hódolat Minervinában az utolsó kis szikrát is kioltotta. A Porta Aurea nemes vonalait és aranydíszeink káprázatos ragyogását már hidegen és tökéletes tárgyilagossággal vette tudomásul, másnapra megrendelte a hálókocsit, kimérten elbúcsúzott Utiustól, s kíséretével és a poggyászkocsikkal együtt sebes vágtában elindult a Via Postumián szülővárosa felé. Útközben megcsodálta Aquileia kikötőjét, eszeveszett forgalmát, vett három darab művészi borostyánékszert; Veronában elgyönyörködött az amfiteátrum pazar árkádos márványtömbjében, a negyvenöt sor ülés csillogó koszorújában; még csupa friss szépség áradt a roppant épülettömbből, amely a birodalom egyik legújabb látványossága volt, hiszen csak nemrégiben avatta fel Diocletianus, szemkápráztató fénnyel, izgalmas ünnepi játékokkal.

Itt eszébe jutott a polai amfiteátrum, erről az ifjú százados, de mire megérkezett Mediolanumba, jó szüleinek ölelő karjaiba, már el is felejtette, hogy valahol útközben elhagyott egy csinos, ám szokatlanul mafla tisztecskét. És némi melegséggel gondolt a hűséges szemű, rajongó, és bizonyára egy csöppet sem gyámoltalan Vecasiusra.

Costantinust mindez akkor sem érdekelte volna, ha tud róla. Neki csak az volt fontos, hogy Minervina utazását biztosította, s most már magára kellett gondolnia. Az útikönyvben végigtanulmányozta a Nikomedeia-Libyssa-Dakibyza vonalat, kimérte a távolságot, s a térképbe belerajzolta a vadászatokon kitapasztalt legalkalmasabb utakat. Így egészen Pantichionig, majd Kalchedonig kimérte és berajzolta az utakat, távolságokat, úgyhogy délutánra készen volt az egész úti- és haditerv.

Mikor a mára virradó felejthetetlen éjszaka után elbúcsúzott Thamartól, magához szorította, még egyszer mélyen belenézett feketén izzó szemébe, s azt mondta neki, amit eddig is minden éjszakájuk után: "Estére várlak." Thamar hálásan nézett föl rá, és szinte észrevétlenül suhant ki a szobából. Constantinus egy csöppet sem volt érzelgős, de ebben a pillanatban ilyesmit gondolt magában: "Ez volt a legszebb éjszaka!... A legszebb, hiszen mindig a legutolsó a legszebb! És egyúttal az utolsó! Talán épp ezért a legszebb? Mindegy, engem nagyobb feladatok és harcok várnak, mennem kell, Thamart pedig nem látom többé soha. Nem baj. Szép volt, isteni volt, de elég volt! Ha Vecasius vagy Brellicus legény a gáton, Thamar megvigasztalódik, csak ki kell gyógyítani a szerelemből. S ők mind a ketten ismerik ennek a nyavalyának az orvosságát." Csengetett. - Küld be Taliót! - parancsolta a jelentkező katonának. Ma fontos nap volt, nem eunuchok voltak szolgálatban, hanem katonák, Volusianus legügyesebb fiatal legionariusai. Mind ismerték, sőt tisztelték Taliót, tudták, hogy signifer volt Constantinus seregében a legutóbbi perzsa háborúban, s négy alkalommal is kitüntette magát. A mellpáncélján négy bronzérmet viselt: négy alkalommal sikerült győzelmes rohamra vinni a zászlóalját, pusztán azzal, hogy magasra tartotta a csapattest jelvényét, az ezüst sárkányt, és elsőnek indult rohamra. Mivel nem volt fegyvere, ha úgy adódott, a hadijelvény keményfa rúdjának végével döfte, törte, zúzta, csépelte a perzsa fejeket. Nemegyszer a Constantinus mellének szegzett dárdát vagy kardot ugyancsak a jelvényrúddal törte össze vagy vágta ki az ellenség kezéből. Vitézségét és hűségét Constantinus is megbecsülte, s éppen azért helyezte el a császári udvarnál lovásznak, hogy Talio révén lehetőleg mindenről értesüljön.

- Parancsolj, uram - lépett be a szobába Talio.

- Fölkészültetek?

- Igenis, uram. Corfulenus most csomagolja az útravalót az átalvetőbe. Minden egyéb együtt van: gerelyek, vadászkések, kardok, tőrök, vadászhálók: a két kutya pórázon. Kérlek, uram, ölts te is pikkelypáncélt a tunikád fölé, de itt a szobában: nem kell a rabszolgáknak látniok. Én már fölvettem. A útiköpeny majd eltakarja.

- Jól van, Talio. Egy óra múlva indulunk: kezdődik a vadászat.

- Igenis, uram.

A kivonulás éppen olyan volt, mint máskor; a legéberebb megfigyelő sem vehetett észre semmi rendkívülit. A két lovas merész ívben megkerülte a város északi falát, letért a pompás országútról, és a dombokat borító sűrű erdő szegélyén ügetett előre. Így volt ez már napok óta; s környékbeli parasztoknak, csőszöknek, erdőkerülőknek már fel sem tűnt a két vadász és a két kutya. "Az urak vadásznak - gondolták magukban -, mert ráérnek." Aztán nyugodtan folytatták munkájukat.

Ablaviusnak már jelentették a kopói a mindennapos vadászatot. Egyelőre csak az tűnt fel neki, hogy Constantinus eddigi szokásától eltérőn, újabban mindennap kilovagol vadászni, s mindennap Volusianusszal. De végül is megunta a mindennapos egyforma jelentéseket, és utasította embereit, hogy hagyják abba a vadászkirándulások megfigyelését. Bezzeg másképp rendelkezett volna, ha ezek a tökfilkók tovább látnak az orruknál, s észreveszik az erdők fái közt fel-felbukkanó lovasjárőröket. Persze, azért fúrta az oldalát a kíváncsiság, s épp ezen a szerdai napon még olyan kótyagos volt a feje a szokatlanul viharos hétfői orgiától, hogy elhatározta: kilovagol a szőlők közé, s talán Turdulus présházában egy kis hagymás-ecetes disznósajttal és egy pohár jéghideg vizes borral felfrissíti magát. Megkerülte hát a város északi falát, kényelmesen baktatott a szőlők közt, s már be akart térni Turdulushoz, amikor jó két stadionnyi távolságban az erdőszélén megpillantotta a két vadászt.

A kémfőnököt, lovastul, majdnem egészen eltakarták a mogyoróbokrok és a sűrű lombú fügefák, úgy hogy nyugodtan megállhatott, és végre személyesen győződhetett meg róla, milyen is ez a vadászkirándulás. Ablavius éles szeme érdekes dolgokat fedezett fel: először is csak két vadász van, nem három, mint máskor; másodszor ma nem a lakoniai nyúlvadászkutyák futkároznak körülöttük, hanem vadul vicsorgó vérebek; harmadszor: kétségtelen ugyan, hogy a jobboldalt ügető bikanyakú, borotvált arcú lovas Constantinus, de vajon az innenső kicsoda? Talio vagy Volusianus? De abban a pillanatban, amint ez a kérdés felmerült benne, máris felvillant fürge agyában a felelet: a degeszre tömött átalvető arról árulkodik, hogy ez a lovas nem lehet Volusianus, mert nagyúr nem cipel terhet! Biztonság okából azért megkérdezte Turdulust, aki épp most érkezett oda a sövényhez:

- Látod azt a két lovast az erdőszélen, Turdulus? Kik lehetnek?

Turdulus tisztelettel köszöntötte a rettegett besúgót, és óvatosan válaszolt:

- Hogy lovasok, annyit homályosan látok a rossz szememmel, de ezt is csak azért látom, mert te mondod, hogy lovasok. Uram, itt alattunk húzódik az országút, annyi lovas jár erre, mint a nyű.

- Felismered valamelyiket?

- Hogy ismerhetném fel őket, hiszen nem látom az ábrázatukat. S ha látnám is, nem tudnám, hogy kicsodák. Ilyen messziről a tulajdon feleségemet sem ismerném fel.

Constantinust ugyan nem ismerte a hájas kocsmáros, és ennyiben igazat mondott; viszont Talio a törzsvendége volt, és akár ezer lépésnyiről is megismerte volna.

De Turdulust bokros tapasztalatai meggyőzték arról, hogy akármit kérdez az aljas kémfőnök, sohasem szabad határozott feleletet adnia; eddig beváltak kitérő válaszai: nem ismer senkit, nem látott és nem hallott semmit, nem volt ott sehol, nem kérdezett semmit, tőle sem kérdeztek semmit, s ha nagyon megszorítják, még Corfulenust s a tulajdon feleségét is letagadta volna.

De Ablavius, mielőtt bement volna a présházba, az alkonyodó nap bágyadt fényében észrevette a távoli erdő egyik tisztásán óvatosan áthaladó katonai járőrt. És mire elkezdte falatozni az ecetes-hagymás disznósajtot, már bizonyosan tudta, hogy az átalvetős lovas nem Volusianus, hanem Talio, hogy a két véreb nem nyulászni megy, és hogy ez a kivonulás egyáltalán nem vadászat, hanem szökés!

Nagyon megörült felfedezésének, de bármennyire ízlett a hagymás disznósajt, a finom ízeket és illatokat hamarosan izgató kérdések szorították háttérbe... "Ha valóban szökik Constantinus, miért szökik? És honnan tudja, hogy szöknie kell? és főképpen kitől?" Hiszen igaz, ő maga is üzent valamit Constantinusnak, de mégiscsak Hermeias üzenhette meg neki az "igazat": a részeg orgián Hermeias fecsegett, Ablavius azonban eszén volt. És csak most, itt Turdulus szőlejében világosodott meg előtte, hogy a mondvacsinált és gyilkos mozgósítás komédiának Hermeias az értelmi szerzője. És hát ki árulta el a tervet Constantinusnak? Itt a bökkenő! Kétségtelen, hogy ez az elvetemedett ál-filozófus majd őrá tereli a gyanút. Igaz, ő árulkodott, csakhogy Talio megszökött, s így nem tanúskodhat ellene. Egy hajtásra kiitta a jéghideg bort, és a homlokára bökött:

- Megvan!

Mielőtt még Turdulus felocsúdhatott volna meglepetéséből, Ablavius máris felpattant, egy denariust vetett az asztalra, felkapott lovára, és búcsúzás nélkül elvágtatott. A kocsmáros zsebre vágta a pénzt, egy darabig csóválgatta a fejét, aztán bezárta a présházat, és döcögő léptekkel hazaindult. Útközben még mindig Ablavius hirtelen távozásán töprenkedett, s mire beért a piacra, meg is oldotta a rejtélyt:

- Ez nemcsak aljas, hanem bolond is!

Alkonyodott. A két lovas csöndesen ügetett az erdőszélen, a vérebek előttük, vicsorogva, de hang nélkül. A lovak csöndesen poroszkáltak, egyet-egyet prüszköltek, az alkonyat szürke függönye eltakarta már a tisztásokat s az egész erdőt, valahol fáradt madár pityegett egyet-kettőt álmosan, minden nappali nesz elhalt, rejtelmes lombsuhogás hullámzott a sötétségben, távoli tompa lódobogás döbbent fülükbe a titokkal terhes csöndben, s a lovasok hirtelen vágtató kísértetekre gondoltak, minden pillanatban várták a boszorkányok vijjogását, s rémülten emelték kezüket szívükhöz, ajkukhoz és szemükhöz, hogy elhárítsák a rontó szellemek gonosz és végzetes ártalmait. Talio feszülten figyelt, s egyszerre csak megkönnyebbülten fellélegzett:

- A lovasjárőr!

- Nyilván - mondta rá Constantinus -, de azért csak tartsuk készen a vadászgerelyeket, mert akármikor megtámadhat bennünket egy "küldött farkas".

- Igazad van, uram, legyünk résen. De ne csak az emberfarkasok ellen készüljünk fel, hanem az üldözők ellen is. Máskor ilyentájt már hazatértünk a vadászatról, s talán hamar ránk uszítják az üldözőket, ha észreveszik, hogy nem vagyunk otthon. De legkésőbb hajnalban utánunk erednek. Egérutat kell nyernünk!

- Hogy gondolod? Fogjuk vágtára a lovakat?

- Ebben a sötétségben ez kockázatos volna. Különben is negyedóra múlva megérkezünk Libyssa postaállomásra; ott rövid pihenőt tartunk, falatozunk egyet, és az állomás pihent lovain folytatjuk az utat, de indulás előtt átvágjuk a mi fáradt lovaink inait, úgy, hogy üldözőink itt rekednek: nem válthatnak lovat. Kérlek, uram, tegyünk úgy minden postaállomáson. Ez az egyetlen módja, hogy megbénítsuk üldözőinket.

- Ha ugyan lesznek üldözők! Távozásunk csak holnap délelőtt derülhet ki, mégpedig abból, hogy a mozgósítás kihirdetése után nem jelentkezem a táborban. Az a tökkelütött Olympios csak akkor jelentheti "távolmaradásomat", csak akkor adhat ki parancsot őszentsége az üldözésre, de akkor sem tudják, hogy merre keressenek! Holnap délelőtt mi már nemcsak árkon-bokron, hanem a Bosporuson is túl vagyunk, és Byzantionban reggelizünk Sandario tábornok védőszárnyai alatt...

- Én mégis azt mondanám, uram, hogy az óvatosság nem árt. Az udvarnál annyi a kém meg az áruló, mint a tetű, és valamennyi vért akar szívni, akár az egymás vérét is, de mindenesetre elsősorban a tiedet. Az állami postának mindössze három pár lovába kerül, ha tönkreteszünk minden állomáson egy pár lovat, s ezzel megbénítjuk a forgalmat Nikomedeia-Kalchedon vonalon.

- Igazad van, Talio. Ebben a sötétségben vissza kell kanyarodnunk az országútra, és így egyre messzebb kerülünk a járőröktől: ezek a derék katonák csak Olympios portyázóitól védhetnek meg, de az országúton vágtató üldözőket észre sem vehetik. Csakugyan ostobaság volna vállalni holmi csetepatét Galerius kopóival vagy orvtámadást, vagy rajtaütést, amelyben még a fogunkat is otthagyhatjuk. Semmi kedvem sincs pribékekkel csatázni...

Nemsokára beértek Libyssa állomásra, kibérelték a két pihent postalovat, s ittak is rá egyet: amíg Constantinus fizetett az állomás vezetőjének, Talio kisurrant az istállóba, és "elintézte" a lovakat. Aztán a friss lovakon nekivágtak az éjszakának, s hol ügetésben, hol vágtában tették meg az út következő szakaszát. A két véreb fáradhatatlanul loholt előttük, az országút szürke szalagja halványan világított a félénken felderengő holdfényben. Süket csönd ölelte körül őket, itt lent és fönt az erdőben minden nesz elnémult, már a járőrök lovainak dobogása sem hallatszott idáig. Csípős márciusvégi szél csapott rájuk az Astakenos-öböl felől, szorosan beburkolództak köpönyegükbe, és fejükre húzták a csuklyát is. A vérebek néha felhorkantak; az egyik villámgyorsan elkapott egy szerencsétlen nyulat, amely át akart vágni az úton; a két kutya testvériesen megosztozott a zsákmányon. A lovasok megálltak, s jó néhány percig nézték a kutyák mohó lakmározását.

- Polluxra! - szólalt meg Constantinus - ez aztán a szerencse! Hiszen ha lovas ember előtt éjjel nyúl szalad át az úton, az a legveszedelmesebb baljóslatú jel. Nem folytathattuk volna utunkat, pedig szerencsés napon indultunk, Mars napján! Ugye, még nem múlt el a nap?

- A hold állásából úgy látom, hogy még egy óránk van éjfélig.

- Hála annak a magasságos Heliosnak, hogy megmentett bennünket!

- És hála a két derék kutyának, hogy megették a baljóslatú nyuszit - nevetett Talio. - Minden tiszteletem és hódolatom a győzhetetlen Heliosé, de én úgy érzem, hogy ezúttal mégsem ő mentett meg bennünket, hanem a mi legfőbb pártfogónk, Mars hadisten, hadiszerencsénk őrzője és irányítója, aki téged, uram, s veled együtt engem, még sohasem hagyott cserben. Egy óra múlva Dakibyza állomáson vagyunk: ott hálából karddal döföm le ezt a két lovat, áldozatul Mars hadistennek.

Némán ügettek tovább, a két kutya kissé lustán loholt mellettük; egy-egy völgyhajlat vonalában, az úttól balra, a messzeségben, mint ezüsttel átszőtt fekete kárpit, felcsillant az Astakenos-öböl békésen fodrozó vize, de az apró hullámok csöndes csobbanása és a gyöngyöző vízfodrok halk csilingelése nem hallott idáig. A kísértetiesen derengő holdfényben szinte mesebeli rémnek látszott a két lovas: fülükben zúgott a feneketlen csönd, idegeik pattanásig feszültek, szívük a torkukban kalapált. Mind a ketten egyszerre kaptak kardjuk markolatához, mint holmi varázslatos vezényszóra. Aztán fölengedett a lidércnyomás, lecsillapodtak.

Constantinus elgondolkozott. Milyen derék legény ez a Talio, milyen hűséges! Vele együtt küzdötte végig Diocletianus súlyos afrikai hadjáratát, csak épp a dicső egyiptomi büntető háborúban nem vett részt, mert egy időre áthelyezték a zászlóalját Keletre, Galerius parancsnoksága alá: ott volt legnagyobb szükség a rettenthetetlen zászlótartóra, a mindig győzelmes rohamvezetőre. Lám, milyen okos és megfontolt ember ez a galliai parasztgyerek! Az apja taníttatta: tudott írni, olvasni, számolni s elsősorban ennek köszönhette, hogy alig kétévi szolgálat után, húszéves korában elérte az altiszti rangot: signifer lett, Constantinus zászlóaljában, s egyúttal a vitézségi jutalomdíjak kezelője. Apja mérsékelt, józan ember volt, jó gazda, húsz hektár földjét gondosan megművelte, két rabszolgát is tartott: dolgozott, gyarapodott; az volt a legszebb álma, hogy a fiából gazdag ember lesz s egyszer majd eléri a decurio-méltóságot szülővároskájában, Rigodulumban, a főváros, Treviri szomszédságában.

Sajnos, Talióból sohasem lett elöljáró. A vakmerő bagaudák forradalmát ugyan leverte Maximianus, de a lázadás tovább parázslott a hamu alatt. Azzal, hogy Maximianus keresztre feszíttette a két bagauda "császárt", és halomra mészárolta a forradalmár parasztokat és rabszolgákat: egyáltalán nem szüntette meg a kiuzsorázott kisparasztok, colonusok és rabszolgák kibírhatatlan nyomorúságát, a megalázott és kifosztott százezres proletártömegek éhezését, gyermekek és asszonyok, aggastyánok és férfiak hajléktalanságát, meztelenségét, didergését, koplalását. A lázadást vérbefojtották, de a forrongás tovább gyűrűzött, s még évtizedekig fellángolt, hol itt, hol ott, a régi elkeseredéssel és elszántsággal. A végső kétségbeesésükben nekivadult parasztok és rabszolgák, évekkel a lázadás leverése után, újra szervezkedtek, s vakmerőn megtámadták és kifosztották a főváros környéki nagybirtokosokat és módosabb parasztokat: mindent kiraboltak, feldúltak, felégettek, elzsákmányoltak, a tulajdonosokat pedig kegyetlenül legyilkolták. Aztán három napig tömték magukat, ettek-ittak, dőzsöltek; a nőket, öregjét-fiatalját válogatás nélkül leteperték, s ha beteltek velük, valamennyinek felvágták a hasát. Három nap múlva Constantinusnak egyetlen zászlóalja végzett a lázadókkal: irmagostul kiirtotta őket.

Igen, töprengett tovább Constantinus, milyen csodálatosak Tyche istenasszony útjai! A bagauda-dúlás napjaiban Talio éppen bent volt Treviriben, gazdasági eszközöket és szerszámokat vásárolni. Mire a lázadást leverték, kiderült, hogy Talio is elvesztette mindenét: házukat felégették, földjüket feldúlták, gyümölcsfáikat kivágták, háziállataikat leöldösték, apját-anyját meggyilkolták. Ott állt árván, szegényen, vigasztalanul a szülői ház üszkös romja előtt. Constantinus földet és kárpótlást ajánlott föl neki is, de ő hódolattal megköszönte jóságát, és mindjárt el is hárította: "Caesar, én itt Rigodulumban nem élhetek tovább, nem szánthatom azt a földet, amelyet apám-anyám vére öntözött. Könyörgök, Caesar, végy fel katonáid közé!" Nyilván Tyche rendelkezése volt az is, hogy Constantinus teljesítette a legényke kérését: íme, azóta tizenkét év telt el, és Talio ma hadseregünknek egyik legértelmesebb, legvitézebb és leghűségesebb katonája...

- Uram - szólalt meg Talio -, íme az a két halvány fényű lámpa, ott száz lépésnyire innen, a dakibyzai postaállomás. A hold állása szerint éjfél van. Falatozunk, és ha akarod, pihenhetünk is félórát.

- Jó lesz egy kicsit kinyújtózkodni - helyeselt Constantinus -, és jólesnék egy kancsó fűszeres forralt bor is.

- Meglesz, uram, csak bízd rám!

Talio fölverte az állomás vezetőjét mély álmából; vadul dörömbözött, a vérebek dühösen ugattak, az istállóban a két postaló izgatottan fölnyerített, a vezető pedig úgy megrémült, hogy csak akkor nyitott kaput, mikor Talio éktelen szidalmak közben ráordított, hogy azonnal betöri a kaput, és ráuszítja a vérebeket. A szerencsétlen úgy reszketett, mint a nyárfalevél, kinyitotta a kaput, és csak nagy nehezen nyugodott meg, amikor meggyőződött róla, hogy az éjszakai utasok nem eszik meg, nem verik agyon, s még a vérebeket is pórázra kötötték. A bort már oly lelkesen forralta és fűszerezte, mintha a két ismeretlen utas régi kedves vendége lett volna.

Ettek-ittak - hej, hogy átmelegítette fáradt testüket a fűszeres meleg bor! -, végignyúltak az állomás szalmazsákos falócáin, és szinte percről percre érezték, hogyan elevenednek meg a petyhüdt izmaik. Talio pontosan megérezte, mikor telik le a félóra; nagyot nyújtózkodott, az izmai csak úgy ropogtak, és megszólalt:

- Megyek az istállóba, hozom a friss lovakat.

Constantinus tudta, hogy odakint most mutatja be Talio a hálaáldozatot Mars istennek. Odahívta magához a vezetőt, elszámolt vele, jó lassan és körülményesen; bőségesen megfizette a bort, a szállást és a lóváltást, de feltűnt neki, hogy az istálló felől se zaj, se nesz nem hallatszik: valóban, Talio mindkét döfése halálos volt, a két libyssai postaló hangtalanul rogyott az istálló szalmájára.

Reggel végre megérkeztek Pantichion postaállomásra; itt feláldozták a dakibyzai lovakat, s friss lovakon vágtattak tovább. Félóra múlva Talio lépésre foga a lovát, és odafordult Constantinushoz:

- Uram, arra kérlek, hogy lassítsuk, ne hajszoljuk agyon lovainkat is, jómagunkat is. Az üldözőket kijátszottuk, két óra múlva elérjük a Bosporust, s addig már semmi meglepetés sem érhet. Amott keleten már dereng a hajnal, a dombok egyre laposodnak, enyhén belehajlanak a síkságba. Ott messze, a domblánc mögül most bukkan ki az első lovas járőr. Látod, uram, a kék labarumot?

- Igen, a hű Volusianus tábornok lovasai - állapította meg Constantinus is. - Az én zászlóaljamból valók. Derék fiúk.

- Különbek is, mint a barbár zsoldosok. Latin parasztok ezek!

- Büszke is vagyok rájuk, akárcsak rád, Talio. Ezek a latin parasztok szerezték meg Rómának a világuralmat! Nagyszerű katonák.

- Ameddig katonák, uram! Ameddig katonák, példás fegyelmet tartanak, pompásan dolgoznak, táborokat, sáncokat, erődítményeket építenek, fáradhatatlanul gyakorlatoznak, menetelnek, vitézül harcolnak: ilyenek a parasztkatonák, uram, ameddig katonák.

- Hogy érted ezt, Talio?

- Úgy értem, uram, hogy mihelyt egy kicsit magasabbra kapaszkodnak, elvesztik a fejüket: visszaélnek a hatalmukkal. Ezek az úrhatnám pökhendi parasztok a nép legnagyobb ellenségei, szemenszedett gonosztevők, főképpen ha lázadás vagy orgyilkosság, vagy árulás révén megkaparintják a császári bíbort.

- Nyilván Galerius őszentségére gondolsz? - kérdezte Constantinus gúnyos mosollyal.

- Elsősorban rá. Azt hallottam, hogy előbb kapás volt Sirmium környékén valamelyik uraság szőlejében, aztán elkerült Serdica mellé birkapásztornak. Hát való az ilyen műveletlen bugris császárnak? Persze zsarnokoskodik és kegyetlenkedik, hogy legalább így mutassa meg a fölényét. Aztán itt van az unokaöccse, a Caesar, Maximinus, ez is sült paraszt; nemcsak buta, hanem még katonának is hitvány. S hallottad-e, uram, hogy Galerius most egy majdnem hatvanéves agyalágyult tábornokot akar maga mellé venni társuralkodónak: egy Licinius nevű moesiai parasztszármazékot.

- Hallottam róla, Talio, és azt hiszem, találkoztam is vele az udvarnál. Lehet, hogy csakugyan agyalágyult.

- Hát az ilyen felkapaszkodott parasztok legyenek a császáraink, uram? Maximianus, a sirmiumi durva paraszt, aki szüleinek mocskos kunyhója helyén palotát építtetett? Már jó ideje ilyen illyricumi meg moesiai "sörvedelők" a császáraink - jól van ez így, uram?

- Nincs jól, Talio. Én is gyakran gondoltam már erre, de ilyenkor eszembe jutott Diocletianus, a nagy államszervező és uralkodó s világossá vált előttem a parasztcsászárok ügye; felismertem: nem az a baj, hogy parasztok elérték a császári méltóságot, hanem az, hogy majdnem mind tehetségtelenek és tudatlanok voltak. Lám, itt a példa, Diocletianus: illyricumi parasztlegényből a birodalom egyik legnagyobb uralkodója lett. Tehetség és rátermettség kérdése ez, Talio.

- Elismerem, uram. De egy Diocletianus nem tud annyit építeni, hogy a Maximianusok és Galeriusok le ne rombolják. Olyan császárok kellenek nekünk, mint dicső atyád, s olyanok kellenének, mint te vagy, uram: művelt emberek, kitűnően képzett katonák, gazdag urak. A szegény embert nekivadítja a bíbor, mint a bikát a vörös posztó.

- Nem egészen így van, Talio: gondolj csak Dioclctianusra - ellenkezett Constantinus.

De magában igazat adott Taliónak: csakugyan elég volt már a műveletlen és durva parasztcsászárokból...

Hét órakor pillantották meg Kalchedon városát, a postaállomáson átadták a pantichioni lovakat, és megkönnyebbülten állapították meg, hogy túljártak az üldözők eszén - ha ugyan voltak üldözők -, de mindenesetre csak néhány perc még, és kisiklanak Galerius karmaiból.

Lent a kikötőben kék zászlós liburna himbálódzott a Bosporus napfényben fürdő vizén. "Selene": olvasták a hajóorron a liburna nevét. Ez hát Sandario őrhajója. Egyenesen fölmentek a fedélzetre, azonnal jelentkezett Constantinusnál Neikeros parancsnok, vezényszavak pattogtak, vitorlák suhantak fel a vitorlarudakon, a kormányos trombitája felbődült, az evezők lecsaptak a vízre, és a Selene - amelynek neve a holdistennőre és egyúttal Helenára emlékeztette Constantinust - egyetlen iramban kiröppent az ezüstösen csillogó víztükörre.

Itt már vízen és szárazon Sandario parancsolt: a tengerszorosban az ő futárhajói rebbentek ide-oda a Selene körül, az európai parton minduntalan feltünedeztek a "jámbor és hűséges" XI. Claudius-legio őrjáratai, úgyhogy itt már semmiféle meglepetés sem érhette őket. És mikor a Selene alig félóra múlva befutott Byzantion kikötőjébe a Neorionba, az Aranyszarv-öböl partján, Constantinus föllélegzett: most érezte először teljes bizonyossággal, hogy kezében a jövő.

A kormányzói palotában Sandario erélyesen rendelkezett.

- Nobilissimus, most néhány órát alusztok, és csak délután engedlek útra benneteket, erős katonai kísérettel. Az útirány: Adrianopolis-Serdica-Naissus-Viminacium; itt a Classis Flavia Pannonica, a dunai flottilla legkényelmesebb vezérhajója vár, a "Felix Italia"; parancsnoka, Marcus Antonius Basilides ezredes elvisz Lentiáig, onnan a Carnuntumban állomásozó XIV. "győzelmes Mars-legio" megerősített zászlóalja kísér a hadiúton Augusta Vindelicorumba s onnan Treviribe. De ez már a legio parancsnokának, a dicsőséges Musius tábornoknak a dolga. Nobilissimus, nézd meg ezüstpáncélján a tizenegy érdemrendet, s rögtön tudni fogod, hogy ezt a feladatát is kitűnően oldja meg. Kérlek, Constantinus, ne feledkezzél meg róla... később sem.

- Musius számíthat rám, megígérem, de Sandarióról sem fogok megfeledkezni - mosolyodott el Constantinus. - Addig is arra kérlek, hogy mivel itt te vagy a legfőbb parancsnok, nevezd ki a XI. legio századosának az én hűséges katonámat és kísérőmet, Taliót. Biztosíthatlak: megérdemli.

Délben már egyenruhában szálltak be a kényelmes utazó-hálókocsiba: Constantinus vörös tábornoki köpenyt viselt; Talio, az újdonsült centurio, büszkén tisztelgett rangjának jelvényével, a szőlővesszőnek nevezett pálcával; pikkelypáncélingén kilenc érdemérem csillogott.

Sűrűn következtek egymás után a postaállomások; mindenütt kiszálltak, este Syrallum állomáson együtt vacsoráztak a kísérő zászlóalj katonáival a tábortűz mellett, aztán levetették a harci díszt, a poggyászkocsi rabszolgái az üléseket átrendezték ágyakká, a hálókocsi megindult. A tábornok és a rigodulumi parasztszázados, két régi jó bajtárs, békésen pihent egymás mellett. Egy ideig hallották még a hodometer mérföldjelző golyóinak ütemes koppanását a kocsi aljára szerelt fémdobozban, Talio ötig számolta a mérföldeket: az egészséges parasztlegényt a hatodiknál elnyomta a buzgóság; Constantinus sokáig nem tudott elaludni, még a huszadik golyó koppanását is hallotta. Az utóbbi napok izgalmai: Crispus, a consistorium, Ablavius és Hermeias hírei, Thamar éjszakái, a vadászatok, a vakmerő menekülés feszült órái felborzolták az idegeit.

Elképzelte a mai felfordulást Nikomedeiában: a szökés fölfedezését, a mozgósítás csúfos kudarcát, Galerius veszett dühét, Volusianus, Lactantius, Vecasius, Sosius és Corfulenus nehéz helyzetét: vajon kire sújt le a zsarnok haragja? Sandario értesíti őket a menekülés sikeréről, és egyúttal hiteles híreket szerez a nikomedeiai eseményekről, de mikorra érnek ezek a hírek Treviribe? És vajon a fekete rabszolgalány belekerül-e a vihar forgatagába, s vajon éppen ő bűnhődik-e, ártatlan áldozat, a mámoros éjszakákért?

Thamar... villant fel emlékezetében a furcsa név és a harcos éjszakák ezernyi gyönyörűsége... Szép volt, tökéletes volt ez a néhány éjszaka! Vége. Tegnap ezzel búcsúzott tőle: "Estére várj." Hiába várta: a fekete lányt el kellett hagynia, mert szinte parancsolóan hívta életének másik célja, a hatalom!

Messze mögötte volt már Nikomedeia s a múlt: a hűséges férfiak s a rajongó nők, Minervina, Thamar... Mindegy! a hatalomért mindent és mindenkit fel kell áldoznia... Thamart is, a legszebbet, a legcsodálatosabbat...

A huszonegyedik golyó koppanását már nem hallotta.

Így még sohasem várta Constantinust, de maga sem tudta, miért kívánta ma forróbban, mint máskor. Egész nap lustán hevert az eszeveszett szeretkezések pamlagán, s makacsul és megszállottan idézgette az eddigi viharos éjszakák ízeit és hangulatait. Sokáig eljátszadozott a mámoros órák, percek, pillanatok fel-felvillanó emlékeivel, és megbizsergett a teste, mikor a mai éjszaka epedve várt gyönyörűségeire gondolt. Föltette magában, hogy - ha egyáltalán lehetséges - ma éjjel még jobban felgyújtja, még vadabb gyönyörűségekre korbácsolja a férfit is, önmagát is.

Hirtelen ötlettel elhatározta, hogy ma különösképpen kicsinosítja magát. Ma káprázatosan szép akar lenni; azt akarja, hogy ma új Thamar bűvölje el a férfit, új és szokatlan szépséggel. Igen, elképzelhetetlenül szép akart lenni ma éjjel, nászünnepet akart ülni, mint a Sír Hásírim menyasszonya... és máris halkan dúdolni kezdte a szerelmes ének buja verseit.

Beesteledett. Mindennap ilyenkorra készítették el a fürdőjét, és Thamar ma gondosabban fürdött, mint máskor; a vizet liliomvirág-főzettel illatosította, fürdő után egész testét ledörzsölte arábiai nárdusolajjal, arcát vékonyan végigsimította mandulatejkenőccsel, haját vízben hígított rózsaolajjal permetezte meg, s mikor üdén, hamvasan, illatosan átment az öltözőszobába, olyan volt, mint a szépség istennője, fekete Venus.

Ma szokatlan dolgot művelt: két dús hajfonatát kibontotta, kemény szálú fényes fekete haját gondosan kifésülte - szinte pattogott, amint az elefántcsont-fésű végigszántotta -, aztán lebocsátotta: a súlyos hajtömeg puha huppanással zuhant vakító fehér vállára. Megnézte magát a tükörben, s elégedetten mosolygott. Szikrázó smaragdkövekkel kirakott arany abronccsal fogta össze haját, s ujjára zöldköves gyűrűt húzott: ez bizonyosan feltűnik Constantinusnak, mert eddig mindig legalább nyolc gyűrűt viselt az ujjain, hiszen kedvére válogathatott Minervina ékszereiben.

Hogy milyen ruhát vesz fel, azt már eleve tudta: ha egyszer úgy érzi, hogy ma rendkívüli nap van, vagyis rendkívüli éjszaka, nászéjszaka, akkor méltó akar lenni a szerelmes ének menyasszonyához s egyúttal a vőlegényéhez, Constantinushoz: a sárga, bokáig érő, rövid ujjú, pókháló-szövésű indiai selyemfátyol-tunikát veszi föl, amelyet közvetlenül a melle alatt zöld selyemöv szorított össze, föléje pedig a földig érő zöld pallát veszi, ezt a sericai selyemcsodát, amelynek széles sárga szegélyei mentén rejtelmes lótuszvirágok füzére kígyózott. Először a selyemfátyol tunikát vette föl, s mikor látta, hogy a zöld selyemöv mily kívánatosan kiemeli friss és hamvas melleit, megint elmosolyodott. Ez a földig érő indiai fátyolselyem izgatóbban tárta föl testének legszentebb titkait, mint ha egészen meztelen lett volna: az indiai szerelmi művészetnek egyik varázslatos titka volt ez az öltözködést mímelő ravasz levetkőzés. Mikor aztán fölvette a zöld pallát, s fejére libbentette a könnyű fátyolt, egyszerre ráeszmélt, hogy tulajdonképpen menyasszonynak öltözött. Belenézett az ezüsttükörbe, s látta, hogy csodálatosan szép. S ebben az izgatott készülődésben azt is megállapította, hogy az öltöztetés és vetkőztetés művészetének évszázados hagyománya sugallhatta csak a ruhaálmok keleti bűvészeinek a hetérameztelenség és a szűzi menyasszonyiság ruhajelképeinek ezt a ravasz összehangolását... Amint a menyasszonyi palla lehull, az átlátszó indiai fátyolszövetben felfénylik a hetéra, és ahogy Constantinust ismeri, az izgalmasan rejtegetett meztelenségnek ez a kápráztató és elbűvölő kitárulása majd örökre hozzáláncolja Thamarhoz, az árva és boldog, kimondhatatlanul boldog zsidólányhoz.

Ez a ruha szentség volt és rejtelem. Visszaemlékszik most az arab selyemkereskedőre, aki fél évvel ezelőtt az új forumon ütötte fel sátrát, és hangosan kínálgatta kínai és indiai selymeit és fátyolszöveteit. Minervina két csodálatos kínai selyemruhát vásárolt tőle, s ő, Thamar, sóvárogva nézte az arab kereskedő selyemkincseit, sóvárogva és szinte reménytelenül. Egyszer aztán nekiszánta magát: megolvasta megtakarított pénzét, lement az arabhoz, s ott hamarosan kiderült, hogy a zöld-sárga selyemcsodára bőven futja a pénzéből. Hazavitte a kincset, ládájába zárta, Minervinának sem mutatta meg, csak várta-várta a szerelmes ének "vőlegényét", hogy illő fogadására felöltse a régóta rejtegetett nászruhát...

Sötét este volt már. Nem tudta, hány óra, de érezte, hogy ez Constantinus órája, mindjárt jönnie kell. Feszülten figyelt, mert valami nesz hallatszott a kert felől: ez ő, gondolta. Az ajtó felé fordult... most mindjárt nyílik, a nehéz függönyt félrehúzza egy kéz, amelynek simogatását, remegését, szorítását oly jól ismerte már a teste... Kiegyenesedett; duzzadt vérvörös ajkai kissé megnyíltak, kivillant két tündöklő fogsora, puhán lépett egyet az ajtó felé, kissé idegesen, mint a párduc, ha várva várt zsákmánya késik... Mi volt ez a nesz? Á, nem ő! Csak az őrség bakancsai csikorogtak a kert kavicsos útján... Esti kilenc óra lehet, mindig ilyenkor váltják az őrséget... ez volt az első ölelkezés órája, s mi történhetett, hogy még mindig nincs itt?

Nem jött, nem is üzent... Mi történhetett, mi történik itt? Minervina elment... Constantinus három napról beszélt... Corfulenusból egy árva szót sem lehet kivenni... Talán Constantinus is elment... félfüllel hallotta, hogy veszélyben forog az élete... talán megölték? Irtózatos! Seregeknek ura, Adonáj, ne büntess ily keményen engemet!

Múltak a percek, a negyedórák, félórák, órák; hallotta, hogy a második őrváltás is lezajlott... Mi lesz velem? - tépelődött; s érezte, hogy minden porcikája remeg, nem bírja tovább ezt az embertelen izgalmat... bizonyosságot kell szereznie. Földig érő barna útiköpenyt kanyarított a vállára, elöl szorosan összefogta, és kisietett a szobából: gondosan eltakarta a "nászruhát", még a fejét is sötét kendőbe burkolta, nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és sorra megkérdezett mindenkit, akit még ébren talált, hogy hol lehet Constantinus, de a legtöbben nem is feleltek a kérdésére, csak egy irigy és nyelves kis rabszolgalány vágta oda csípősen:

- Nincs az ágyadban? Elveszett? Nyilván jobb nőt talált!

- Szemtelen! - vágta oda Thamar felháborodottan. - Ezért megfizetsz!

Izgalmában már azt sem tudta, mit cselekszik, és egyszer csak azon kapta magát, hogy Corfulenusék ajtaján kopogtat. Mikor az ajtó kinyílt, már legszívesebben a föld alá bújt volna szégyelletében. De beszélnie kellett. Amíg kinyögte a mondókáját, minduntalan elcsuklott a hangja:

- Corfulenus, bocsáss meg... de nem bírom tovább... Hol van a nobilissimus? Mi történt vele?

- Aurelia Thamar - felelte Corfulenus barátságosan -, hogy is kérdezhetsz ilyet, hiszen tudod, hogy katona vagyok!

- Csak annyit mondj meg - könyörgött a lány -, hogy él-e?

- Mindent megmondtam azzal, amit mondtam - fejezte be Corfulenus a beszélgetést, és becsukta az ajtót.

Thamar néhány percig ott állt még a zárt ajtó előtt, amely oly sötéten és közömbösen meredt rá, mint a titok, amelynek zárját, íme, hiába feszegette. Nem emlékezett rá, hogyan támolygott vissza a hálószobába, hogyan dobta le az útiköpenyt, csak azt vette észre, hogy valaki időközben meggyújtotta az éjjeli mécsest. Halottas sárga derengés öntötte el a szobát, és ebben a vigasztalan világításban ráeszmélt a lány, hogy valami elmúlt, valamit elveszített, valami meghalt benne visszahozhatatlanul. A keserves fölismerés szíven ütötte, térdei megroggyantak, s hangtalanul hullt a nászágy puha párnáira.

Arra riadt fel, hogy fázik és éhes. Talpra erőltette magát, végigimbolygott a szobán, s a bizonytalan mécsvilágnál odatapogatódzott a kis asztalkához. Megevett, vagy inkább magába erőltetett egy darabka sültet, egy almát, citromos vízben leöblítette ujjait, megivott egy pohárka bort; az étel és ital valamennyire fölfrissítette, csak éppen gondolatainak nyugtalan rajzását nem bírta lecsillapítani. Halálosan kimerültnek érezte magát, visszatámolygott az ágyhoz, ledőlt, szeretett volna elaludni, de még mindig fázott. Magára húzta az útiköpenyt, jól betakaródzott, de így sem jött álom a szemére.

Nyitott szemmel feküdt. A pislákoló mécses hiába küszködött a sötétséggel, amelyből egyre rémületesebb torz alakok bontakoztak ki, majd visszasüllyedtek a gomolygó homályosságba, jeges félelemmel dermesztették a szívét; a névtelen rettegés lidércnyomása nehezedett rá, fuldoklott, a szúpercenésre rémülten felriadt, s mikor az éjféli őrváltás fáklyafénye felvörösödött a keskeny ablakon, felsikoltott, elgyötört teste megvonaglott, mert úgy rémlett neki, hogy máris a Gé-Hinnom kárhozatának lángjai perzselik.

A tulajdon sikoltása magához terítette. Először azt hitte, hogy ez a boldog beteljesülés sikoltása volt, és kezei tétován tapogatództak a férfitest után, de pillanatok alatt kijózanodott. A tüzes lampsakosi bor átjárta testét, felpezsdítette vérét, visszavarázsolta életkedvét és bizakodását. Elmosolyodott, s mintha mosolygása megfényesítette volna a nyomasztó sötétséget. S ebben a képzelt fényességben szárnyra lebbentek szerelmes ábrándjai, mint valószínűtlen aranytollú madarak.

Most világosan eszébe jutott, hányszor hallotta itt a villában, hogy Constantinusból előbb-utóbb császár lesz, hiszen híres hadvezér s az apja is császár. Ha pedig a "vőlegény" császár lesz, mért ne lehetne a "menyasszony" császárné? Sokáig játszadozott ezzel a gondolattal, és bizonyosra vette, hogy Constantinus a császárság ügyében jár vagy tárgyal, vagy harcol valahol, és ha győz, visszajön érte. És akkor, akkor... elgondolni is gyönyörűség... a kis Thamarból császárné lesz! Megborzongott. De máris felhorgadt benne a kételkedés; "Csakhogy Constantinusnak felesége van ám!"... Ugyan, hessegette el az ünneprontó ellenvetést, Minervina nem törvényes feleség! Csak concubina, ágyas! Mi más lehetne, hiszen az apja felszabadított rabszolga! De ő, Thamar, szabad emberek leánya: egyetlen őse vagy rokona sem volt rabszolga! Ő törvényes felesége lehet Constantinusnak, az ő fiai majd törvényes örökösei lehetnek a császári méltóságnak, nem úgy, mint a rabszolgaivadék Minervina fia, ha ugyan fia születik... Hogy ő viszont zsidólány? Ugyan! Itt a villában hallotta egyszer Lactantius tanár úrtól, hogy Nero császár felesége is zsidó volt, a szépséges Poppaea Sabina!... Azért Minervináról gondoskodni fog, a gyerekéről is. Jó asszonya volt, meghálálja a jóságát... Aurelia Thamar Augusta... ízlelgette jövendőbeli nevét... Aurelia Thamar Augusta... Augusta...

Az ábrándok álomba ringatták. Álomtalan álom volt ez; gyűrötten, csapzottan, összetörten ébredt: ragyogó, simára fésült haja összekuszálódott, smaragdos hajpántja a földre esett, drága ruhája ronggyá gyűrődött. Kábultan kelt föl, alig bírt talpra állni: levetette az elhervadt nászruhát, ládájába gyömöszölte, s égő kíváncsisággal sietett ki, hátha ma végre megtud valamit.

Jupiter, azaz Helios napja volt, csütörtök. A villában megkezdődött a rendes napi foglalkozás: a bevásárlók megjöttek a piacról, a jól megrakott kosarakat beadták a konyhába, a szakács munkához látott, Corfulenus végigjárta a kertet, kiadta a munkát a kerti napszámosoknak, aztán bement a villába, de hirtelen megállt: lódobogást hallott. Kisietett a kapu elé, s egyszerre csak ott állt előtte Volusianus tábornok, egy szakasz lovaskatona kíséretében. Hivatalos szárazsággal szólította meg Corfulenust, jó hangosan, hogy a kísérő katonák is hallják:

- Corfulenus, a császár őszentsége elrendelte a mozgósítást. Olympios főparancsnok őfényessége tisztelettel kéri a nobilissimust, hogy zászlóalját vezesse ki Olbia falu síkságára, s ott várja meg Galerius őszentsége további parancsait. Megértetted? Ha igen, közöld a parancsot a nobilissimusszal.

- Megértettem fényességedet - szólalt meg Corfulenus szintén hivatalos hangon, s katonához illőn vigyázzállásban -, de sajnos, nem adhatom át neki üzenetedet, mert nincs itthon. Tegnap délután kiment vadászni, Talio kíséretében, s azóta nem jött haza. Talán a városi palotában aludt.

- Nem jött haza? - hökkent meg Volusianus, jól színlelt meglepetéssel. - Nincs a palotában? Átkutatjuk a házat! - adta ki a parancsot.

- Csak nem gondolod, uram, hogy Constantinus elbújt? - kérdezte halkan Corfulenus, éppen csak a rend kedvéért.

- Én nem gondolok semmit - pattogott Volusianus -, én kötelességet teljesítek.

Gyorsan végeztek a kutatással, a szakasz már el is hagyta a házat. Volusianus pedig éppen távozóban volt, mikor a baloldali folyosó egyik márványoszlopa mellett megpillantotta a fekete lányt. Még így, megviselten is tündöklött az arca, elefántcsontékszer ében keretben. Volusianusnak szinte földbe gyökeredzett a lába ámulatában:

- Te vagy az hát? - szólította meg a lányt halkan.

- Igenis, uram - felelte a lány elcsukló hangon -, én vagyok.

A tábornok végigsimogatta tekintetével. Még így is gyönyörű volt a lány, mint a frissen letört rózsaszál.

- Te szegényke! - mondta Volusianus, és kisietett a villából. Egy perc múlva vezényszó hallatszott, utána lódobogás. Thamar érezte, hogy valami bevégződött. Constantinus elutazott tehát, eltűnt, itt hagyta őt, de itt hagyta a gonosz császárt is, aki az élete ellen fenekedik. Megmenekült, ujjongott föl benne a szerelmes lány öröme; de elhagyta őt, talán örökre, felelt rá a kétségbeesés. Rohant Corfulenushoz:

- Corfulenus, ugye, megmenekült?

- Aurelia Thamar - felelte az őrmester -, mondtam már, hogy katona vagyok.

Thamar bement a szobájába s elhatározta, hogy éhhalállal pusztítja el magát.

Volusianus visszament a császári palotába, közölte Sosiusszal, hogy a nobilissimus eltűnt, s megkérte: jelentse a hírt őszentségének; ő maga siet Olympios főparancsnokhoz.

- Sosius - fejezte be a beszélgetést -, ha őszentsége javaslatot kér tőled, irányítsd a figyelmét Prusa felé: Minervina oda utazott, s mivel Euphrosynos nem jött vissza, nyilvánvaló, hogy nobilissima is ott van még. Magyarázd meg, hogy ha Constantinus távozott Nikomedeiából, csak Prusa felé vehette útját, hogy onnan Minervinával együtt induljon Galliába. Erre őszentsége délnek irányítja az üldözőket, s jó néhány nap beletelik, mire megtudja, hogy Minervinának is, Constantinusnak is nyoma veszett. Sosius, ügyesen! Bízom bölcsességedben, és bízik benned ő is, ne feledd.

Sosius hangosan és hivatalosan felelt, hogy a teremben várakozó méltóságok szomjas kíváncsiságát kielégítse:

- Fényességed jelentését haladéktalanul őszentsége elé terjesztem.

Nemhiába volt diplomata Sosius, bölcsen tudta, hogy semmit sem szabad elhirtelenkedni; minden politikai kérdés olyan, mint a gyümölcs: meg kell várni, amíg megérik, mert csak éretten élvezhető. Ha csak egy órával vagy félórával később jelenti Galeriusnak a nobilissimus eltűnését, pontosan annyival későbben kezdődhet meg az üldözés: Constantinusnak minden perc aranyat ér.

Euporius épp most indult a császári lakosztályba, hogy a családot bevezesse őszentségéhez a szokásos délelőtti tisztelgésre. Ma nincs consistorium, ma talán kegyeskedik Galerius elbeszélgetni a vén Romulával, s az Augustával meg a gyerekkel. Mikor a szertartásmester visszajött, meg is kérdezte tőle:

- Jelentésem van őszentsége számára. Mit tanácsol őszinteséged, jelentkezzem-e soron kívül, vagy ne?

- Arra kérem jelességedet, hogy inkább a családi fogadás után. Ezúttal azonban sokáig tartott a családi fogadás: Galerius jó hangulatban volt, s reggelire is ott tartotta Valeria Augustát, a karvalyorrú Romulát és a gyereket. Galeriusnak jó kedve kerekedett, és hát a bor is dolgozni kezdett benne, úgy hogy kikívánkozott belőle a mozgósítás titka. A vén Romula kajánul fölnevetett:

- Végre! Végre! Hála annak a szentséges Heliosnak, hogy megszabadulunk ettől a pökhendi mondvacsinált nobilissimustól, ettől a kurafi Constantinustól!

- Miért mondod, anyám, hogy "kurafi"?

- Hát nem tudod, szentséges fiam, hogy minden valamirevaló nőt az ágyába cipel? Ablaviusnak egyik megfigyelőjétől hallom, hogy most egy zsidó rabszolgalánnyal éli világát odakint a villájában.

Valeria összerezzent. Apjának, Diocletianusnak udvarában ismerte meg Constantinust, és olyan szerelmesen környékezte, hogy éppen ezzel idegenítette el magától a férfit. Pedig Constantinusnak is tetszett a pompás termetű, telt keblű, pirospozsgás arcú császárleány, megérezte szenvedélyét, meg is kívánta, és csak azért nem vitte ágyába, mert Valeria kissé túlságosan "ragadt" hozzá, s lépten-nyomon szinte szemérmetlenül felkínálkozott neki, úgy hogy Constantinusnak elment a kedve tőle. Szerencsére Diocletianus rendszere értelmében Galeriusnak kellett feleségül vennie a lányt, de a vén és tehetetlen ember nemcsak kielégíteni, hanem csillapítani sem tudta a lobogó vérű nő vad szenvedélyét. Valeria parlagon hevert. S mikor most a zsidó rabszolgalányról hallott, sötét gyűlölet lobbant föl benne a férfi iránt, aki megvetette az ő szerelmét, s egy hitvány rabszolgalányt boldogított.

Összerezzent, és szinte sziszegett a hangja, mikor megszólalt:

- Szentséges uram, Galerius, remélem, hogy a mozgósított hadsereggel együtt ez a hitvány kurafi, császári udvarunk szégyene is távozik fővárosunkból, és legalább jó hosszú ideig nem látjuk.

Galerius gonoszul elvigyorodott:

- Valeriám, a háború kockázatos vállalkozás, veszélyes játék! - Nagyot ivott a vörös borából, pöfögve kifújta magát, aztán folytatta kásás hangján. - Sokan otthagyják a fogukat. S leginkább a legvakmerőbbek. Én azt hiszem, nem csal a sejtelmem: Constantinus nem fog visszatérni!

A vén Romula keskeny ajkai démoni vigyorra torzultak, Valeria arcán felfénylett a bosszúállás gyönyörűsége, Galerius boldogan és zsírosan mosolygott. Mind a hárman tökéletesen boldogok voltak.

Ebben a pillanatban meglebbent a nehéz bársonyfüggöny, teljes díszében belépett Euporius, egyet koppantott aranyos botjával, és szertartásosan jelentette:

- Szentséges uram, Sosius őjelessége alázatosan könyörög: kegyeskedjél őt színed elé bocsátani... sürgős ügyben.

Galerius biccentett, Euporius távozott, s kisvártatva belépett Sosius. A szertartásos adoratio után fölegyenesedett, és Galerius biccentésére megszólalt:

- Szentséges uram! Volusianus tábornok megbízott, hogy terjesszem azonnal szentséged elé sürgős jelentését. - Egy pillanatra szünetet tartott, megvárta Galerius biccentését, aztán folytatta: - A ma reggeli mozgósításon Constantinus nobilissimus nem jelent meg. Hiába keresték a táborban, a palotájában, a villájában, sehol sem találták...

Galerius arcát elöntötte a düh vörössége, isteni jobb tenyerével belevágott az ezüsttálca kellős közepébe, úgy hogy a serlegek és tányérok megtáncoltak rajta, aztán csak tátogott, hápogott, és a fuldoklástól fojtott hangon recsegte:

- Micsoda? Nem találják? Hát így hajtják végre a parancsaimat? Gyalázatos árulás! Árulók!

Hangtalanul tátogott a szája egy-két percig, aztán belezuhant ormótlan teste a bársonypárnákkal bélelt karosszékbe: az asszonyok azt hitték, hogy megütötte a guta. Romula felsikoltott.

Sosius nyugodtan állt a helyén a gyűlöletnek ebben az alvilági kavargásában. A rémület csöndje ülte meg a termet, Galerius hörgött, zihált, fuldoklott, végül megrázkódott, és odabökött Sosius felé:

- Beszélj!

- Szentséges császárom! A tények hangosan beszélnek: végtelen kegyességedben hajlandó voltál elbocsátani őt udvarodból, hajlandó voltál kiadatni neki a szükséges úti okmányokat, kísérőlevelet és engedélyeket, de ő nem volt hajlandó várni, hanem engedélyed nélkül távozott, s méghozzá titokban. És éppen akkor, amikor szükség lett volna rá, hogy csapattestét a lázadók ellen vezesse! Azt mondtam: távozott? Hadd mondjam ki kereken: megszökött! S vajon mért szökött meg? Mi lehet a szándéka?

- Meg akarja ölni a császárt - rikácsolta Romula.

- Ez nagyon is lehetséges - mondta rá Sosius -, és majdnem bizonyos, hogy legalábbis el akarta rabolni őszentsége bíborát. Ezt azonban csak akkor deríthetjük ki, ha minél előbb kézrekerítjük.

- Elfogatom az árulót! - lihegte Galerius.

- Éppen ezen tanácskozik most Olympios főparancsnok és Volusianus tábornok, és azt hiszem: azonnal itt lesznek, hogy javaslatot tegyenek szentségednek.

- Jelességed azért császári tanácsos, hogy azonnal tegye meg a maga javaslatát, és ezzel is segítsen őszentségének megtalálni a helyes megoldást - sziszegte Valeria.

- Beszélj, Sosius - hörögte a császár -, úgyis azt mondják, hogy te vagy a legokosabb ember az udvaromban. - És gúnyosan elmosolyodott.

- Szentséges császárom - kezdte Sosius -, add ki a parancsot a szökevény üldözésére. Erős lovas járőrök eredjenek utána - kis szónoki szünetet tartott -, de vajon merre? Mivel egyetlen adatunk sincs, hogy merre szökhetett az áruló, a józan eszünktől kell tanácsot kérnünk. Még nincs egy hete, hogy orvosi javaslatra a prusai gyógyfürdőbe küldte törvénytelen feleségét, aki szívesen címezteti magát nobilissimának.

- A hitvány rabszolgaivadék! - sivította közbe Romula.

- Még egy tény bizonyos - folytatta Sosius rendületlenül -, éspedig ez: Minervina maga híresztelte mindenfelé, hogy gyermeket vár Constantinustól. Nos, mindenki jól tudja, hogy az ilyen pater designatus, az ilyen reménybeli apa - és halványan elmosolyodott az ötletén -, olyan büszke a jövendőbeli utódra, mintha csodát művelt volna, és szerelmesebb az asszonyába, mint akármikor azelőtt. Hol lehet tehát Constantinus? Prusában vagy úton Prusa felé. Hódolattal javaslom tehát szentségednek: adj parancsot, hogy a lovasjárőrök verjék fel az egész terepet Prusáig, továbbá Prusát és környékét egészen a tengerig, s én bizonyosra veszem, hogy a nagy hal semmiféle furfanggal nem siklik ki ebből a hálóból!

- De gyorsan add ki a parancsot, szentséges uram! Azonnal - türelmetlenkedett nekipirult arccal Valeria.

- Bízd csak rám, Augusta! - némította el Galerius.

- Jutalmazd meg Sosiust, szentséges fiam! - buzgólkodott a vén boszorkány.

- Miért? - fortyant föl a császár. - Mert a kötelességét teljesíti? Azért fizetem! Elég jutalom neki az, hogy engem szolgálhat! Így van, Sosius?

- Szívemből szólottál, szentséges uram - hajolt meg a tanácsos.

- Hallod, nobilissima? - fordult anyja felé a császár. - Hát azért mondom - nyögte nagy keservesen, mert az izgalom és a sok beszéd kifárasztotta. - A tábornokokat! - mondta még bágyadtan, és kimerülten hátradőlt a székében.

Sosius szertartásosan távozott.

Olympios a táborban találkozott Volusianusszal. Kétségbeesetten hallotta, hogy megszökött a főszemély, aki miatt ezt az egész háborús komédiát megrendezték. "Itt fejek fognak gurulni", gondolta magában, "hiszen a mi kötelességünk lett volna szemmel tartani a kiszemelt áldozatot!" Kishitűsége átragadt Volusianusra is, aki azzal nyugtatgatta magát, hogy az üldözés megszervezése és végrehajtása legalább egy időre eltereli a császár figyelmét a felelősség kérdéséről. A helyzet súlyos volt, tehát cselekedni kellett, mielőtt még észbe kap Galerius. A mozgósítást csak a császár engedélyével lehetett lefújni, csakhogy ez a kudarc bevallása lett volna, viszont nincs értelme százezreket költeni erre az immár céltalan felvonulásra.

- Megvan! - kiáltott fel Olympios, aki ugyan nem volt nagy ész, de hazudni folyékonyan tudott, mint Galerius környezetében mindenki. - Megvan!

- Nos?

- Volusianus, megvan! Jelentjük őszentségének, hogy a mozgósítás hírére épp az imént megjelentek a táborban a lázadók követei, békét kértek, és hadisarc fizetésére kötelezték magukat...

- És ha őszentsége kéri a hadisarcot? Mert ez jobban érdekli, mint a béke.

- A nem létező ellenségről annyi mesét találhatunk ki, amennyit akarunk, s akár ad Graecas Kalendas, húzhatjuk-halaszthatjuk a dolgot, és ha minden kötél szakad, kiutalhatunk a hadikiadásokra néhány százezer denariust, és nyomban befizetjük a szentséges császári pénztárba mint hadisarcot... befizetjük... legalábbis a felét - fejezte be, és döcögve nevetett pompás ötletén.

- Fényességed fején találta a szöget - nevetett Volusianus, aki szívből utálta ezt a becstelen felkapaszkodottat; a kincstár megrablása ellen pedig nem is tiltakozott, mert bölcsen tudta, hogy Olympios úgyis megtartja magának az egész zsákmányt. "Ezekkel a piócákkal majd akkor végzünk, ha fölkel Constantinus napja", gondolta magában. Hangosan pedig így folytatta: - Javasolnám, hogy egészítsük ki fényességed pompás tervét a császári titkos szolgálat főnökének, Ablaviusnak meghallgatásával. Ő mindig tud valamit, és rendszerint többet tud, mint más.

Félóra múlva ott ült köztük Ablavius. Megdöbbenéssel hallotta a szökés hírét, felháborodása tükröződött az arcán, izgalmában felugrott, kezei ökölbe szorultak. Remekül játszott. Tudta, hogy eljött az ő órája. Leült, nyugalmat erőltetett magára, széttárta karjait, és félrebillentette fejét:

- Megvallom fényességednek, hogy titkos szolgálatunk ezúttal hibát követett el azzal, hogy nem szegődött szorosan a nobilissimus nyomába, mint a jó kopó, és így ez az értékes zsákmány kicsúszott őszentsége kezéből. Ámbár csak most értesültem hitelesen fényességtek közléséből, hogy a nobilissimus valóban megszökött, bizonyos kósza hírek már tegnap este a fülembe jutottak, és bár az volt a véleményem, hogy mindez felelőtlen fecsegés, mégis gondosan megvizsgáltam minden apró adatot, és sikerült földerítenem a tényállást, és így jóvátennem a titkos szolgálatnak azt a mulasztását, hogy a nagyvadat elszalasztotta. Fényességetek magas figyelmébe ajánlom azt a tényt, amelyet ma reggel fedeztem föl: azt, hogy tegnap este vagy éjjel nemcsak ő tűnt el, hanem Talio nevű lovásza is. Vajon mért szökik meg egy ilyen semmiházi? Nyilván azért, mert vaj van a fején, félti a bőrét; tud valamit, vagy elkövetett valamit, és magával viszi a titkot, egyúttal pedig menekül a következmények elől.

- Nos, mi hát a titok? - szakította félbe Olympios türelmetlenül a hosszú lére eresztett locsogást.

- Fényességteket meg fogja döbbenteni leleplezésem. Órákig tartó gondolkodás után, megfeszített agymunka árán, Hermeias filozófussal épp e héten folytatott vitám alapján, egyes nyilatkozatainak gondos mérlegelése és részletes elemzése alapján teljes bizonyossággal mondhatom: Talio azért szökött meg, mert Hermeias vele üzente meg a mozgósítás titkát Constantinusnak, persze súlyos aranyak fejében! Mert csak ő ismerte a titkot, ő maga javasolta a császárnak és talán mégsem valószínű, hogy őszentsége árulta el Constantinusnak! Az alamuszi Hermeias aljas aknamunkája ez: megfizetteti magát a császárral is, az ellenséggel is! Fényességtek talán még nem is hallott ennek az elvetemült árulónak kettős életéről? A nyomozás majd elképesztő adatokat fog kideríteni! Íme, Constantinus szökésének hiteles magyarázata.

- Bámulatos elmeél! - sietett az elismeréssel Olympios. Ablavius pedig szerény mosollyal nyugtázta a dicséretet:

- Hálásan köszönöm fényességed kitüntető elismerését, de szinte meg sem érdemlem... hiszen ez a mesterségem...

"Aljas csirkefogó", gondolta magában Volusianus.

Olympios saját felelősségére lefújatta a mozgósítást, és ragyogó arccal sietett a palotába jelentést tenni őszentségének. A császár parancsa értelmében vele ment Volusianus is, mert csakugyan szeretett volna tanúja lenni, hogyan áztatja el a szemfülesebb áruló a másikat, aki pedig már egészen nyeregben érezte magát.

Fölvirradt a péntek, Venus napja, és Corfulenus megvitte a két udvari titkárnak a nobilissimus parancsát - amelyet most már Sosius hivatalos rendelete alakjában kaptak meg -, hogy költözzenek át a villába. Megbízatásuk az volt, hogy vizsgálják át Constantinus magánlevelezését, titkos iratait s esetleges följegyzéseit, és ha valami gyanús iratot találnak, azonnal adják át Sosius császári tanácsosnak, a nyomozás kiegészítése céljából. A két fiatalember természetesen semmit sem talált; ha akadt olyan följegyzés vagy írás, amibe bele lehetett magyarázni valamit, az rögtön a tűzbe vándorolt. De ilyesmi is alig akadt, s a két titkár határozottan unatkozott. Már a villa leltárát is elkészítették, már a napi számadásokat is elkönyvelték, az ételeket és italokat élvezték és agyondicsérték, s végre valami kis izgalmat és változatosságot hozott egyhangú életükbe az esti kockázás; már annak is örültek, hogy Corfulenus rendszeresen elnyeri a pénzüket.

A napisten napján harmadik napjukat töltötték már a villában, s éppen javában folyt az esti kockázás, amikor két kockarázás közt Corfulenus megszólalt:

- Csak tudnám, mit csináljak evvel a lánnyal?

- Milyen lánnyal? - kapta föl a fejét Brellicus, mert fölöttébb érdekelték a lányok.

- Evvel a Thamarral. - És mivel a titkár kérdőn nézett rá, magyarázatul hozzátette: - Minervina rabszolgalánya.

- Ugyan! - legyintett Vecasius unottan: őt csak Minervina érdekelte, nem a rabszolgalánya. Sokszor megfordult a villában, de Thamarra egyáltalán rá se nézett.

- Miért? - nevette el magát Brellicus. - Mit kell vele csinálni?

- No nem azt, amire kiválóságod gondol - felelte Corfulenus, és ő is elnevette magát. - Mert abban bőségesen volt része mostanában. Az a baj, hogy tegnapelőtt óta egy falatot sem eszik: nyilván el akarja emészteni magát. És mit gondolsz, miért? Azért, mert Constantinus elment. Ugyanis ő etette... értesz engem?

- Értelek, Corfulenus. Csak azt nem értem, mért akar öngyilkos lenni egy rabszolgalány? Elment a gazdája? Ha csinos lány, mindig akad, aki etesse.

- Ez másfajta. Zsidólány. Érzelgős. Ez a szerencsétlen beleszeretett Constantinusba!

- Megáll az eszem. Egy rabszolgalány a jövendőbeli Augustusba?

- Reménytelen szerelem - jegyezte meg gúnyosan Vecasius. - Elkoptatott, ócska közhely! Mit törődtök az ilyen ostoba libával? Ha mindenáron meg akar halni, csak hagyjátok! Marad azért rabszolgalány épp elég!

- De ezért kár volna - ellenkezett Corfulenus -, mert elképzelhetetlenül gyönyörű. Ilyen csodaszépet még életemben nem láttam!

- Nono - fitymálódott Vecasius.

- Szeretném látni ezt a csodát - csillant fel Brellicus szeme. - Hol haldokol e pillanatban?

- Ott a szobája, ott szemben, az oszlopos folyosón, a hatodik ajtó. Menj be hozzá. Ha megvigasztalod, nagy jót teszel velem, megszabadítasz ettől a lidércnyomástól! Mert mit tudom én, nem kéri-e számon tőlem a nobilissimus? Nem szokott ugyan ragaszkodni a nőkhöz, de hátha épp ennek a halálát a szívére venné? Mit tudom én? Menj be hozzá, Brellicus, beszélj a fejével. Nemrég vitte be neki az eunuch nagyezüst tálcán a finomabbnál finomabb ételeket: hozzá, sem nyúl semmihez, csak fekszik, behunyt szemmel, liheg, és azt mondják, hogy halkan dúdolgat valami érthetetlen éneket. Hát őrült ez a lány? Igen, igen, a szerelem elvette az eszét.

- Mi a neve, hogy megszólíthassam?

- Aurelia Thamar. Félig latin, félig zsidó.

- Mindegy. Szép név. No megyek, és megpróbálom feltámasztani a halottat - mondta rá Brellicus, és elnevette magát; fogai kivillantak; olyan volt, mint egy nemes ragadozó.

Szinte nesztelenül lépett be a lány szobájába. Három mécses égett a lámpatartó karjain, Brellicus nehezen tájékozódott a gyér világosságban, de végül is megtalálta a pamlagot, s megpillantotta a lányt: égő vörös ruhában, vörös menyasszonyi fátyollal ébenfekete hajában úgy feküdt ott, mint egy szép ifjú halott. Remek teste mint tökéletes márványszobor rajzolódott ki a lágyan omló vörös selymen, egyetlen porcikája se rezdült, szeme se rebbent, félig nyitott vérvörös szája olyan volt, mint egy fölfeslett rhodosi rózsabimbó; két alabástrom karja és sápadt arca szinte világított a szoba sárga-fekete félhomályában.

Brellicus, az edzett és erőszakos nőhódító, megilletődötten bámulta ezt a tökéletes szépséget, ezt a halottas pompában felravatalozott s mégis harsogó vörösben lángoló leányt. Hiába legyint Vecasius, hiába biggyeszti az ajkát, ez maga a megtestesült fekete Venus, a titokzatos holdistennő, a földre szállott szerelem. Brellicus csak akkor foglalkozott részletesebben egy nővel, ha úgynevezett "nehéz eset" volt: ilyenkor igénybe vette a szép szavak és sallangos szólamok egész fegyvertárát, különben ajtóstul szokott berontani a szerelembe. Tapasztalatai szerint a nők óriási többsége egyáltalán nem ragaszkodott a szóvirágokhoz.

Ez a csodálatos női szépség lenyűgözte és megbénította; úgy érezte, hogy ha most a szavak varázslatához kellene folyamodnia, stílusművészete csődöt mondana, és dadogásba fulladna a szava. Leült a karosszékbe, a pamlag mellé, és elragadtatással nézte a lányt, észrevette, hogy arcán lázrózsák égnek, s nyilván láza is van már, a harmadik étlen-szomjan eltöltött napon; gyakorlott mozdulattal a csuklójához nyúlt: érezte, hogy a lány ereiben vadul lüktet a vér, de azt is megérezte, hogy egy remegő kéz megszorítja a kezét. Halkan megszólította:

- Thamar!

Ebben a pillanatban a félig alélt leány keze erősebben rákapcsolódott a férfikézre, és Brellicusnak úgy rémlett, mintha messziről furcsa, idegenszerű dallamot hallana, és csak akkor vette észre, hogy Thamar énekel, mikor látta, hogy az ajkai félénken meg-megrebbennek. Ha tudott volna héberül, megértette volna a szerelmes éneket: "Ki az, ki előjön, mint a hajnal pírja... Szép, mint a hold, tiszta, mint a nap?"

Brellicus elszégyellte magát, mert már-már holmiféle meghatottság kezdett erőt venni rajta. Tapasztalataiból tudta, hogy az ellágyulás rendszerint beteges, érzelgős, ábrándos "szerelemmel" végződik, tehát - bármennyire elkápráztatta a lány szépsége - megkeményítette szívét. Elhatározta, hogy egyenesen a tárgyra tér. Megszorította az alélt lány csuklóját, és hangosan, erélyesen rászólt:

- Megiszol egy pohár bort!

Az ismeretlen hangra fölérzett a lány, megrázkódott, de a szemét nem nyitotta ki. Brellicus megállapította, hogy a felhívást lágyabbra kell hangolnia.

- Thamar, szegénykém, ébredj föl, nyisd ki a szemed, ne félj tőlem... Hallgass meg: én a nobilissimus titkára vagyok... Marius... Érted? A nobilissimus rám bízott téged...

A lány fölpillantott, meglátta a csinos fiatalembert, s a nobilissimus emlegetésére fel akart kelni fektéből, de bágyadtan visszahanyatlott, s leheletnyi halvány hangon suttogta: - Hol van?

- Nyugodj meg, kedvesem - mondta Brellicus, kissé bizonytalanul, mert ahogy az imént a lány kárbunkulustüzű fekete szemébe pillantott, már megint afféle szerelmes ellágyulást érzett. Ki akart szabadulni ennek a furcsa szépségnek a bűvöletéből, megrázta magát, és nyomatékosan megismételte: - Nyugodj meg, biztonságban van. S ha egyszer rám bízott, akkor bízzál bennem. Hallod, mit beszélek?

Thamar egy pillanatra fölvetette a tekintetét, s alig észrevehetően és fáradtan bólintott.

- Ha hallod, akkor hallgass rám: azonnal igyál egy kis bort! Jó?

A lány a fejét ingatta. Marius már látta, hogy ez úgynevezett "nehéz eset", s mégiscsak szükség lesz a stílusművészetére. Megint lágyabbra fogta a hangját:

- Thamar, mi jutott eszedbe, hogy harmadnapja étlen-szomjan emészted magad? Hát nem szereted már Constantinust, hogy el akarod pusztítani isteni testedet?

A lány hálásan felpillantott, s most kissé hosszasabban nyugtatta szemét Marius szabályos, férfias és mégis fiatalos vonásain. Marius folytatta: - Hát nem akarod megőrizni neki a szépségedet? Elemészteni Venusnak ezt a tökéletes remekét? Micsoda gondolat!

Thamar bágyadtán lehelte:

- Elhagyott... eldobott... meghalok.

- Nem hagyott el, nem dobott el, nem halsz meg - tiltakozott a fiatalember. - Hagyd el ezt az érzelgősséget!

Nagy erőfeszítéssel felkönyökölt a lány, s bár alig bírta ezt a testtartást, hősiesen állta az első próbát. Marius csak nézte gyönyörű fejét, ültében kivillanó hamvas és hetyke mellét, s megint elkapta a varázslatos érzéki szédület. Thamar hirtelen visszahanyatlott, keze tétován keresett valami támasztékot, Marius pedig felugrott, a kis asztalhoz sietett, és egy pohár vörös borral tért vissza a pamlaghoz.

- Thamar - szólította melegen -, egy kis bort.

A lány csak a fejét rázta válaszul. De Marius ezúttal nem hagyta magát:

- De igen, Thamar! Meg kell innod! Csak nem nézhetem tétlenül, hogy itt pusztulj el a szemem láttára? Felelős vagyok érted Constantinusnak! De ha nem volnék felelős, akkor a magam kedvéért sem engednélek elpusztulni.

Thamar fölnézett rá, s mintha hálásan elmosolyodott volna.

- No, idd meg ezt a kis bort! Jó? Majd én föltámogatlak a bal karommal, így... most nyisd ki a szemed... igyál...

A lány kortyonkint szürcsölte az erős vörös bort; a tüzes ital átjárta ereit, átmelegítette lankadó testét. A "halál jegyese" szemlátomást megelevenedett: Marius erősen megtámasztotta bal karjával, közben ujjai céltudatos tervszerűséggel haladtak előre, s végül izmos tenyere megállapodott a lány duzzadó és rugalmas mellén. Marius érezte, hogy a lázban égő leánytest megremeg, s ez meggyőzte arról, hogy a vigasztalásnak ez a módszere helyes, és talán már nincs is szükség sok stílusgyakorlatra.

Óvatosan visszafektette a lányt, s kis üvegtányéron fehér húsú sült halat hozott neki.

- Egyél - biztatta barátságosan -, majd én támogatlak.

Thamar megette a halat, s közben újból remekül sikerült Marius ujjgyakorlata.

- Látod, milyen okos lány vagy - dicsérte meg Marius, mikor visszafektette a pamlagra. - Ugye, iszol még egy korty vörös bort? Most én is veled iszom, jó? A föltámadásodra! A szépségedre!

A lány már erősebbnek érezte magát, fölült, s nem hanyatlott vissza. Mosolyogva vette át a bort Mariustól, koccintott a fiatalemberrel, rámosolygott - bár még kissé bánatosan, a zászló becsületéért -, és halkan, lemondóan megszólalt:

- Ó, az én szépségem!... Mióta elhagyott, a szépségem is kihunyt, mint a csillag, ha már nem ragyog rá a nap!

- Már megint ez a vidékies érzelgősség! Edd meg ezt a tésztában sült csirkecombot, és közben verd ki a fejedből a naptalan csillagot. Thamar, milyen gyönyörűen búg a neved, mintha csak a szépséged muzsikálna...

- Ó! - rebegte halkan a lány.

- Igen - folytatta Marius, s újra belemelegedett a stílusművészetbe -, igen, a te szépséged! Thamar, nem kihunyt csillag, nem! Inkább azt mondhatnám, hogy hárfa...

- Hárfa? - csodálkozott a lány.

- Igen, hárfa. Néma, mert elment a művész, aki játszott rajta.

- S most már örökre néma is marad - sóhajtotta a lány.

- Ugyan, hova gondolsz? Semmiféle hangszer se marad néma, ha akad művész, aki meg tudja szólaltatni! No, igyál még egy kis bort, jó? A hárfaművészre!

- Nem bánom... Á, ez jólesett. Szinte újra élek.

- Ugye, nem akarsz már meghalni?

- Szégyellem magam, de nem.

- Ide hallgass, Thamar. - Közelebb húzta a székét, s megfogta a lány két vállát: - Ezt az isteni testet, ezt a tündöklő arcot, ezeket az elefántcsont-vállakat, ezeket a márványkarokat akartad elpusztítani? Ezért szégyelld magad! - Lassan, kiszámított ütemben, ügyesen egyre közelebb húzta magához a lányt. - Ugye, már nem akarod megölni Venusnak ezt a remekművét?

- Mondtam már, hogy nem, de vedd el a kezedet. - Thamarnak már volt annyi ereje, hogy hátrahúzza a felsőtestét. - Szépen beszélsz, Marius. Constantinus három nap alatt tizedannyit se beszélt... És főképpen vedd el a kezedet! Nem kézzel beszél az ember!

- De kézzel hárfázik. És én szeretem megszólaltatni a néma hangszert.

- Hát te vagy az a hárfaművész, akit emlegettél? - a lány halkan s még kissé félénken felkacagott; odamutatott a kis asztalra: - Kérlek, add ide azt a hamvas-rózsaszín almát onnan az üvegtálból... Köszönöm. - Frissen harsogott az alma, amint fogait belevágta a húsába.

- Mint a melled - jegyezte meg Marius halkan, s ravaszul leste a hatást szeme sarkából. Ám a lány úgy tett, mintha nem hallotta volna az ingerlő hasonlatot: - Jaj, Thamar, szegénykém, hogy összeborzoltad ezt az ébenfekete hajadat! Ez a torzonborz hajkorona valóban sötét folt szépséged sugárzó mennyboltozatán...

- Ezt szépen mondtad, Marius, de ne nyúlj a hajamhoz. Általában ne nyúlj hozzám, hiszen tudod, milyen bánatos vagyok.

- Hát hogy hárfázzak, ha nem szabad hozzányúlnom a hangszerhez?

- Marius, még olyan gyenge vagyok - sóhajtotta a lány. - Adj egy kis sültet. Meg bort! Így! Te meg ülj oda a székre, és eszedbe se jusson hárfázni!

- Ahogy itt ülök és elgyönyörködöm benned, szinte megbabonázol. Magad vagy az ifjúság, a szépség, a szerelem! Isteni vagy! Ragyogsz és sugárzol, mint az arany Nap. Legszívesebben szobrász lennék, hogy megmintázzam rólad az öröm és az ifjúság szobrát.

- Most aztán döntsünk: hárfa vagy szobor - ingerkedett a lány; az étel és a bor megelevenítette; áttüzesítette testét-vérét.

- Mondjuk, hogy szobor. Micsoda vonalak! - szavalt Marius, miközben Thamar jóízűn rágcsálta a mézes borjúsültet - ez a csípődomborulat... a vállad vakmerő ívei... a karjaid, mint buja trópusi fák indái... a melled hetyke hullámai...

- Elég, ha mondom - szólt rá a lány, s már némi kacérkodás bujkált és bujtogatott a hangjában. - Nem kell okvetlenül mindent végigtapogatni.

- A szobrász a kezével dolgozik, édesem.

- Fogd hát ezt az üres poharat meg az asztalkendőt, vidd oda a kis asztalra, hogy legyen dolga a kezednek - nevetett a lány.

Marius visszajött, de már nem a székre ült, hanem az ágy szélére.

- Hol is hagytam abba? - búgta halkan és forrón, a pontosan beütemezett haditerv szerint. - Igen... a melleid... Nem is márványból kellene faragni, hanem mézeskenyérből... Édes lehet, mint az ambrózia! - És ujjai máris ott röpködtek az ambrózia körül, mint könnyű, ám furfangos pillangók. Thamar nem tiltakozott, csak csöndesen rászólt:

- Az ízek nem tartoznak a szobrász hatáskörébe.

- Csakhogy a szobrásznak szája is van!

- Hallom - vágta rá a lány -, épp eleget koptatja.

- Hallgathatok is, ha akarod. Nemcsak beszédre való a szám, hanem sokkal nemesebb műveletekre is.

- Például evésre - ingerkedett vele Thamar.

- Például csókolódzásra - indult rohamra Marius. Pontosan megérezte, hogy elég volt a stílusművészetből. - Mondjuk: így!

Szorosan magához ölelte a lányt, szája vadul rátapadt Thamar szájára. A lány lihegett, vergődött, küszködött, s végül is megadta magát.

- Így gondoltam - szólalt meg Marius, amint a fullasztó csókból kibontakozott.

Thamar duzzogva, olvadón, kacér szemrehányással nézett rá:

- Te gonosz! Majdnem megfullasztottál!

- Elmenjek? - kérdezte Marius, a jól bevált forró és búgó hangon, s közben magához ölelte az izgalomban remegő leánytestet.

- Nem, nem! - lihegte Thamar aléltan. - Ne menj, ne menj! Maradj!

És Marius maradt.

Galeriust majd szétvetette a düh, amikor óránkint kapta a jelentéseket, hogy Constantinus csakugyan megszökött, szinte éppen abban a pillanatban, amikor bekerült volna a császár ostobán kieszelt csapdájába. Constantinus tehát kicsúszott a kezéből, s ha eljut apjához, úgy áll bosszút Galeriuson, ahogy akar. Nagyon jól tudta az Augustus, hogy a mellőzéssel halálos sebet ütött a nobilissimuson, s ha az most eljut Constantiushoz, meg sem áll a caesari méltóságig, sőt esetleg a bíborig. Ha pedig hadsereget kap a kezébe, akkor neki, mármint Galeriusnak, befellegzett.

Csak akkor csillapodott le valamennyire, amikor végre megjelent előtte a két tábornok. Olympiosnak kellett megtennie a jelentést, fázott is tőle, sokan egy lyukas mogyorót sem adtak volna már a fejéért. A főparancsnok is érezte a veszedelmet, hát biztonság kedvéért magával hozta Ablaviust, hogy kisegítse, ha ő belezavarodnék a bonyolult mesébe: Olympios tudniillik hadilábon állt a logikával. Szerencsére Galerius is.

A császár valamivel bizakodóbb hangulatban volt, mióta egyiptomi mágusa hajmeresztő hókuszpókuszokkal elvégezte a nagy Abraxasnak, a kakasfejű és kígyólábú istenségnek rettenetes erejű átokszertartását. Az elsötétített nagy fogadóteremben sárga-fehér-fekete füstfelhők gomolyogtak; középütt a bronzserpenyőben furcsa illatú fűszerek és füvek senyvedtek az izzó faszénparázson. A kísérteties félhomályban újra meg újra felhangzott a hegyes süvegű mágus elnyújtott gajdolása: "Iao Aoth Abaoth Marmaraoth Israma! Neicharoplex Blableistheibal Semeseilam Thesthenotril Sthomboloé!"

Félelmetes volt az ismeretlen, titokzatos értelmű szavaknak ez a hátborzongató ütemes kornyikálása. A mágus furcsa állatalakokkal telefestett bő fehér palástja sejtelmesen meg-meglobogott a félhomályban.

Galerius izgatottan fészkelődött elefántcsont-támlás karosszékében, s mikor a titokzatos szertartás véget ért, odafordult a mágushoz, és hangosan rászólt: - Nos, mit mond Abraxas?

- Szentséges császár - szólalt meg a mágus az izgatott csöndben -, Constantinusnak vége! A nagy átok fogott. Ím megmondja ő maga.

Ebben a pillanatban a kakasfejű, kígyólábú, napkoronás korbácsos istenszobor, amely vörösre, kékre, sárgára, feketére mázolt testével eddig mozdulatlanul meredt a mágusra, hirtelen megmozdult, és szörnyfejével hármat bólintott.

A rémület borzongása gyűrűzött végig a termen, a császár petyhüdt arca megvonaglott, a csoda révülete nyűgözte le a műveletlen, babonás társaságot, a főméltóságokon kezdve egészen a legkisebb rabszolgalányig.

A csoda bűvöletében az Abraxas-szoborban elrejtett apró kerekek és rugók halk surrogását csak a "csodatevő" mágus hallotta...

Könnyebb dolga volt talán ennek az egyiptominak, mint a másik mágusnak, Ablaviusnak? Úgy vélik, hogy a hazugság egyszerűbb művelet, mint a szemfényvesztés, mert a hókuszpókuszhoz mindenféle gépezet meg ügyeskedés szükséges, viszont a hazudozáshoz a korszerű technikának semmiféle vívmányát sem kell igénybe venni. - Nono, mondaná erre Ablavius, hazudni - s méghozzá összefüggően és logikusan hazudni! - sokkal nehezebb, mint holmiféle mechanikai fogásokkal elképeszteni a tudatlan tömeget! - Ha az istenszobor a szemét forgatja, a karját fölemeli, vért izzad, elbődül, bólogat, vagy akár emberi hangon megszólal: az a technika diadala. Az ilyen alantas trükkökből élnek a papok, s ha a vakbuzgó tömeg - a császárt is beleértve - lépremegy nekik, gebedjen meg ebben a babonás hitében!

Csalni tudnak ezek a varázslók meg papok, gondolta magában Ablavius, de következetesen hazudni nem! Ehhez ész kell! S ez az ő mestersége, vagyis inkább művészete. Tudta, hogy Galeriust és Olympiost úgy lefegyverzi a logikus hazudozásával, mint a pinty! De azt is tudta, hogy Volusianus az egyetlen, aki átlát a szitán; mivel azonban Constantinus híve, nem fogja őt meghazudtolni. Bátran, a győzelem biztos tudatában állt meg a császár előtt.

Galerius már úgyis jó hangulatban volt: az Abraxas-csoda megigézte és megnyugtatta; Constantinus megszökött, jó; de Constantinusnak vége, közölte a minden titkok istene. Ezek a tábornokok beszélhetnek, amit akarnak, neki már nincs szüksége a bölcs tanácsaikra, de ez az Ablavius okos ember, furfangos ember, ez mindent tud: ez beszéljen!

És Ablavius beszélt: úgy eláztatta Hermeiast, hogy Galerius pillanatok alatt megoldotta a Constantinus-kérdést. Constantinus úgyis elpusztul, hát pusztuljon az áruló is vele! Ablavius győzött, megmentette a császárt és a hazát: Olympios tábornok az áruló Hermeias halálos ítéletével a zsebében távozott a kihallgatásról.

Mióta Hermeias a consistorium után négyszemközt beszélt Galeriusszal, utána pedig elárulta Constantinusnak a tervezett merényletet: úgy érezte, hogy egyszer s mindenkorra megalapozta szerencséjét és jövőjét. Nyugodtan végezte napi erkölcsprédikációit a gazdag nagyurak palotáiban, és este megfelelő aranyzsákmánnyal tért haza kis palotájába. A közelgő heti orgia étrendje ügyében részletes eszmecserét folytatott Corocottával, s miután a fogások és a mártások fogas kérdéseit megoldotta, már csak Jucundus pénzváltót fogadta, bankárját: meghallgatta elszámolását a kölcsönadott pénzei után befolyt uzsorakamatokról, intézkedett a kölcsönök felmondása ügyében, mert kissé megriasztotta a hír, hogy Constantinus eltűnt, s maga is úgy gondolta, hogy jó lesz minél előbb utána menni, s addig is minden vagyonát jó aranyakba fektetni és kézben tartani.

Bár az orgia csak másnap volt esedékes, mégis már ma illatos fürdőt vett, fodrászával rendbe hozatta haját és szakállát, tetőtől talpig beillatosította testét, kék selyem synthesisbe öltözött; a szokottnál bővebb vacsorát tálaltatott és maroniai tüzes fehér bort s therai édes vörös aszút hozatott fel.

Az eunuch csodálkozott, hogy mi lehet az oka ennek a rendkívüli lakmározásnak, Chrysomallo pedig nagy szemeket meresztett, mikor egy másik rabszolga közölte vele az úr üzenetét, hogy egy óra múlva várja a tricliniumban, de csakis őt egyedül... Addig van ideje megfürdeni és felöltözni. Chrysomallo sok mindent hallott az orgiákon, Hermeias sok mindent kifecsegett részegen az éjszakai szeretkezések szüneteiben is, tehát most egyszerre merész ábrándok lángoltak tyúkeszében... Ha a dúsgazdag nagyúr csak őt hívatja, Kyprist nem, az annyit jelent, hogy ha valami váratlan fordulat történik, Hermeias őt viszi magával külföldre, és akkor ő, Chrysomallo, lesz egyetlen asszonya! Szívből utálta ugyan ezt az alattomos-kétéltű kéjencet, de nem azért volt színésznő, hogy elszalassza ezt a ragyogó alkalmat! Hogy undorodik tőle, az egészen mindegy: semmit sem adnak ingyen az istenek!

Chrysomallo ma szebb volt, mint bármikor; úgy érezte, hogy rövid, ám sikeres színészi pályáján épp ma lesz alkalma eljátszania élete legnagyszerűbb jelenetét! Úgy öltözött, hogy elkápráztassa ezt a hitvány pénzeszsákot: teljesen átlátszó zöld fátyoltunika volt rajta, fölötte földig érő sárga selyem palla; széles, sávos zöld bársony szegélyein arannyal hímzett méhek sorakoztak; nyakában aranyláncon habos sárga borostyánból művészien faragott gyöngysor ragyogott. Mikor belépett, Hermeias szeme fölcsillant, s összecsapta a kezét:

- Aranygyapjacskám, ó, milyen gyönyörű vagy!

- Uram, köszönöm a kedvességedet - hajolt meg Chrysomallo, elbűvölő mosollyal s oly ügyes és ravasz mozdulattal, hogy káprázatos pallája elöl szétnyílt, a fátyoltunika felvillantotta a tökéletes fiatal testet, amely ingerlő meztelenségében domborodott és rózsállott a ravaszul árulkodó könnyű fátyol mögött. Hermeias szeme fölszikrázott, és mohón rátapadt a szépségnek erre a csodájára; a lány észrevette a hatást, és ezüstösen csilingelő, édeskedő hangon folytatta: - Parancsolj, uram.

- Én nem parancsolok neked semmit, te gyönyörűség, hiszen napról napra jobban imádlak, és ha így öltözöl, mint most is, egészen elveszed az eszemet! Ülj ide mellém!

- Ó uram - fuvolázta a színésznő -, mindig nagyon jó voltál hozzám, neked köszönhetem ezt a pompás ruhát is, de ilyen kedves még soha! Boldog vagyok, hogy tetszem neked.

- Tetszeni mindig tetszettél, hiszen azért vettelek meg drága pénzen, de csak most látom igazán, milyen kincs van birtokomban. Igyál! - Odanyújtotta neki a vörös borral telt ezüstserleget. - Igyál a szerelmünkre.

A lány remekül megjátszotta a szerelmes koccintást, az ivás hajlékony és harmonikus mozdulatait, apró neszeit, végül a kezdődő bormámor révületét, s az átszellemült boldogság bágyatag szemjátékát.

Hermeias úgy érezte, hogy ilyen boldog még soha nem volt. Szinte remegett a hangja, mikor megkérdezte:

- Mondd, Chrysomallo, te drága: szeretsz engem, vagy csak épp az enyém vagy?

- Uram - búgta a lány, ügyesen tompított bársonyos hangon -, én a tiéd vagyok, amikor akarod, s mindig is boldogan adtam neked magam, de sohasem merészeltem megvallani, hogy szerelmes vagyok beléd... halálosan szerelmes - tette hozzá a nagyobb nyomaték kedvéért. - Hogy mertem volna, szegény kis rabszolgalány, fölemelni szemem az én hatalmas, gazdag, bölcs és dicső uramra?

Hermeias császárnak érezte magát, vagy még annál is többnek, hiszen ő nemcsak megvette, hanem meg is hódította ezt a gyönyörű lányt. És abban is császár volt ez az elvetemült életművész, hogy készpénznek vette a lány kedveskedését és vallomását, éppúgy, mint a császár a talpnyalók és mindenféle "fényességek" hízelkedéseit, és nem vette észre, milyen üresen és meggyőződés nélkül simogatják füleit az álnok és hazug szavak. Hermeiasnál mindenesetre enyhítő körülmény volt, hogy Chrysomallo tökéletes színjátszó művészettel búgta vallomását. Hermeias hamarosan elvesztette a fejét: a bortól, a lánytól és főleg attól a gondolattól, hogy nemsokára Constantinusnál lesz, aki majd kellőképpen mérlegeli és megjutalmazza az ő főbenjáró szolgálatait, s előbb a "perfectissimus" címmel tünteti ki, mint a treviri császári főiskola professzorát, majd végül is elnyeri az "illustris" rangot s vele a "fényességed" címet. Ez volt álmainak netovábbja.

- Ó Chrysomallo, gyönyörű szerelmesem, milyen boldogság, hogy épp ma lettél egészen az enyém! Épp ma, amikor amúgy is különösen boldognak érzem magamat! Már nem sokat kell várnod, szépségem, hogy a híres és pompás nyugati főváros, Treviri, nemcsak legszebb, hanem legelső asszonya légy!

- Édes uram - lihegte a lány -, hogy a legszebb, legtökéletesebb, legbölcsebb férfiú asszonya lehetek, már az is kimondhatatlan boldogság nekem, de hogy a legizmosabb és legrugalmasabb szerető az én emberem lesz, az minden földi vágyam elképzelhetetlenül szépséges beteljesülése.

A lány tökéletesen játszott, a színházban megtapsolták volna. Itt is teljes lett volna a sikere, és nyomorult élete a gazdagság, a jólét, a békesség és az annyira áhított nagypolgári fényűzés kikötőjébe jutott volna, ha...

Ha ezen az éjszakán nem történik meg bizonyos váratlan esemény.

Éjfélre járhatott az idő, amikor Chrysomallo belefáradt a színészkedésbe, ölébe ült Hermeiasnak, hogy siettesse az elkerülhetetlen szeretkezést, s végre nyugodtan nyugalomra térhessen, és kialudhassa magát. Hermeiasnak már nemcsak az ajka és az álla remegett a vágytól, hanem egész teste is, mikor megszólalt:

- Chrysomallo, aranygyapjacskám, gyere ágyamba, simulj a te szerelmesedhez, és tudd meg, hogy ez lesz a mi nászéjszakánk!

Alighogy Chrysomallo levetette selymeit és fátylait, alighogy vakító teste elomlott az ágy kék bársonyán, Hermeias máris elfújta az állócsillárok lámpáit, egyetlen mozdulattal ledobta selyem háziruháját, és a szokottnál is mohóbban vetette rá magát a lányra.

Jó ideig csak a csend zsongása muzsikált a fülükbe, de Chrysomallo egyszer csak fölkapta a fejét:

- Édes uram, lépéseket hallok.

- Ugyan, te kis bolond - nevetett Hermeias -, a szíved dobog a gyönyörűségtől, azt hallod. - És vad erővel magához szorította a forró testet, a lányból csak fojtottan tudott kitörni a sikoltás:

- A lépcsőn!

Most Hermeias is fölfigyelt, de úgy vélte, hogy csak a lány képzelődik, a sikoltást pedig korainak tartotta, hiszen messze voltak még a beteljesüléstől... Újból rátapadt a lány ajkaira, belefojtotta még a hangot is. De Chrysomallo szája egy pillanatra felszabadult, s az izgalomtól elcsukló hangon elkiáltotta magát:

- Odanézz! - És a sötétben az ajtó felé fordította a mámortól megvadult Hermeias fejét: az ajtószárnyak alatt vöröses fénycsík hasított bele a sötétségbe. Most már a férfi is hallotta a lépések dobogását.

- Jönnek! Mondtam! Ugye, mondtam? - sikoltozta a lány.

- Hallgass! - mordult rá Hermeias; aztán egyszerre egészen kijózanodott, és mivel most már az ajtó előtt hallotta a lépéseket, erélyesen kiszólt: - Ki az?

Ebben a pillanatban nagyot reccsent az ajtó, kitárult, két rabszolga lépett be égő fáklyákkal, nyomukban legionáriusszakasz; a vezénylő centurió szabályszerűen "állj"-t parancsolt, a katonák megálltak. Hermeias két álmos rabszolgája kétfelől kézilámpával világított a századosnak, aki pergamentekercset halászott ki szolgálati tarsolyából, tiszti pálcáját a hóna alá csapta, a tekercset széthúzta, és harsányan olvasni kezdett:

"Galerius őszentsége parancsa. Felségárulás miatt elrendelem Hermeias főiskolai tanár letartóztatását. Nevezett megbilincselve azonnal átszállítandó a katonai tábor börtönébe."

Hermeias még mindig meztelenül állt az ágy mellett, a szépséges Chrysomallo égő arccal rejtegette megtépázott testét, de a századost e pillanatban csak a parancs érdekelte. Keményen vezényelt:

- Megbilincselni!

Hermeias felhördült:

- Mi ez? Mi történt? Miért?

Közömbösen csattant a centurió parancsa:

- Te lány, kimehetsz!

Chrysomallo meztelen teste elé kapta selymeit és fátylait, és a katonák háta mögött kiosont. Az ajtóban ott szorongott a személyzet java része, s ott állt a tündöklő keblű Kypris is, mélyen kivágott éjjeli köntösében. Kaján vigyorral nézte a meztelen Chrysomallo vesszőfutását: "Ez a hitvány hetéra megcsalt, jogtalan előnyöket csikart ki magának, talán szerelmi bájitallal, talán mágusok nagyerejű varázslatával: mindegy! Most elviszik a szakállas disznót, akit megbabonázott, mert máskülönben hogy fonhatta volna be?" Mikor tehát Chrysomallo elsuhant mellette, összeszorított fogai közül odasziszegte neki:

- Piszok!

Az őrjárat elvitte Hermeiast, a ház sötétségbe borult, csak a konyhában égett a két rabszolga beüvegezett, erős fényű kézilámpája: a rabszolgák föllélegzettek, és sejtették, hogy valami történni fog gazdájukkal, s már előre izgatottan találgatták, mi lesz velük. Nem valószínű, hogy látják még valaha: a felségárulás vádja rendszerint halállal végződik. Corocotta mindenesetre kapott az alkalmon: kiosztotta a pazar lakoma fogásait, és fűszeres bort forralt. Közben parázs vita kerekedett a várható fejleményekről; Kypris volt a leghangosabb, és úgy nyelvelt a szerencsétlen Chrysomallóra, hogy annak bizony nem lett volna tanácsos betennie a lábát a konyhába.

De a színésznő örült, hogy megbújhatott a szobájában; Hermeias erőszakos szeretkezése és a letartóztatás egészen kimerítette és összetörte; minden porcikája reszketett, hogy esetleg kínvallatással csikarják ki majd belőle gazdája titkait és terveit. Hajnal felé megnyugodott: mindent bevall, hiszen csak nem engedi meggyötörtetni, megvérezni, elcsúfítani harmatos testét, mert ugyan miből éljen, ha elhervasztják szépségét?

Galeriusnak azonban sem tanúkra, sem kínvallatásra nem volt szüksége, elegendő volt Ablavius vádja. Hermeias nagyon jól tudta, hogy megérdemli a büntetést, csak az bántotta, hogy nem hallgatták ki, nem márthatta be azt a bitang Ablaviust. Sajnos, ez a jellemtelen besúgó megelőzte, jóvátehetetlenül!

Hermeias ereje a rettenetes halálfélelemben estére megtört: arca beesett, teste szinte összelappadt, haja és szakálla összeborzolódott: olyan lett, mintha a filozófusszerepet játszaná. De pillanatok múlva rádöbbent, hogy minden néven nevezendő szerepe egyszer s mindenkorra véget ért. Mikor a két hóhérlegény belépett börtönébe, s nyakára hurkolta a kötelet, még egyszer felordított, összekötözött kezei-lábai megrándultak, öntudatának utolsó lobbanásában az "Aranygyapjacska" szépsége villant fel tündöklő fényben, aztán belehullt a sötét megsemmisülésbe.

Másnap a Capitolium hivatalos hirdetőtábláin császári rendelet jelent meg, amely tudomására hozta minden hatóságnak és az egész lakosságnak, hogy a császári consistorium az áruló Hermeias minden ingó és ingatlan vagyonát s még követeléseit és kinnlevőségeit is lefoglalja, és egyben díj- és illetékmentesen Ablaviusnak adományozza, a haza és a császár megmentése érdekében végzett hű és sikeres szolgálatai jutalmául.

Ablavius megnyugodott: akkora vagyon hullt az ölébe, hogy ha kellő időben és kellő ügyességgel, főleg pedig feltűnés nélkül pénzzé teszi ezt a dús örökséget, bizonyosan sikerül eljutnia Treviribe, hogy ott köszönthesse és szolgálhassa - természetesen búsás fizetségért - a Felkelő Napot...

De nemcsak ő sóvárgott Nyugatra, hanem Galerius udvarából mindenki, aki ért valamit; persze meg kellett várni a hírt, hogy Constantinus megérkezett-e, mert az udvari talpnyalók makacsul terjesztették a nagy Abraxas-varázslat jóslatát, hogy a nobilissimus bizonyosan elpusztul. Csakhogy harmadnap befutott Nikomedeia kikötőjébe ama nevezetes Selene nevű futárhajó, és Sandario kormányzó levelét hozta Volusianus tábornoknak. A levélből örömmel értesült Constantinus minden hű embere, hogy a nobilissimus szerencsésen átjutott Thraciába, és már úton van a Danubius felé; azt is közölte a levél, hogy Minervina nobilissima az Adria felé közeledik, és legkésőbb két hét múlva Mediolanumba érkezik. Vecasius tervezett és számolgatott, hogyan juthatna el minél gyorsabban Mediolanumba? Marius Brellicus egyelőre jól érezte magát a villában, s nem is kívánkozott el Thamar mellől. Úgy gondolta, hogy ráér akkor indulni a lánnyal Galliába, amikor majd a megfontolt, okos és nyugodt főemberek elindulnak. Hogy Ablavius előbb megérkezik Constantinushoz, mint ők, azt egyikük sem sejtette.

Csak egy ember maradt rendületlenül a helyén: Corfulenus. Neki nem kellett tervezgetnie, mesterkednie, alakoskodnia: ő tudta, hogy amikor elérkezik az ideje, Constantinus üzen érte, s gondoskodik róla, hogy kis családjával együtt eljusson Treviribe. De addig fontos dolga volt itt: ő volt a villa gondnoka, a rabszolgák felügyelője, Constantinus hatalmas birtokainak intézője, s nemcsak az egész személyzet, hanem a villában lakó két udvari titkár ellátásáról is ő gondoskodott. Csak lopva tudott időt szakítani saját kis mintagyümölcsöse gondozására.

A palota és a villa fenntartása csak kis részét emésztette föl a birtokok bőséges jövedelmének; a megmaradó tetemes összegeket elismervény ellenében átadta Jucundusnak, ez pedig levélben utasította treviri megbízottját, hogy a Nikomedeiában letétbe helyezett összeget fizesse ki Constantinusnak. Ezért a bankműveletért itt is, ott is sápot szedtek, de ez meg sem kottyant a megbízónak.

Corfulenus mindent látott, és mindent tudott, és Volusianus útján mindent jelentett Constantinusnak: ekkoriban szokatlanul sűrűn járt a Selene futárhajó Byzantion és Nikomedeia közt, s Volusianus, a Constantinus-hívekkel együtt, már rég tudta, hogy a nobilissimus Treviribe érkezése már csak rövid két hét kérdése, Galerius viszont még mindig szentül hitt a nagy Abraxas-átokban, és meg volt győződve róla, hogy Constantinus valahol útközben elpusztult.

Csak egy ember tudott mindent pontosan: Ablavius, ő azonban nem beszélt. Mióta megkapta a vérdíjat Hermeias elárulásáért, ösztönösen megérezte, hogy jóval elkeseredettebb utálat és gyűlölet környékezi, mint eddig. De egy pillanatig sem gondolt arra, hogy becstelen árulása az oka ennek az elmérgesedett hangulatnak, inkább azzal nyugtatta meg magát, hogy nyilván irigylik kivételes szerencséjéért. Persze, nem is nagyon merték éreztetni vele a gyűlöletüket, hiszen mindenki tudta, hogy egyetlen szaván múlik: kit végeztet ki Galerius és kit nem.

Lactantius egyszer meg is mondta Volusianusnak:

- Gondolom, osztozol abban a véleményemben, hogy ez a Hermeias semmivel sem volt rosszabb, mint Ablavius. Én legszívesebben vettem volna, ha mind a kettőt egyszerre fojtják meg. Egyik kutya, másik eb.

- Igen - mondta rá Volusianus -, a kutya megdöglött, az eb tovább garázdálkodik. Ha én Constantinusnak volnék, meg is írnám Galeriusnak, hogy a menekülésemet Ablaviusnak köszönhetem: és ahogy Galeriust ismerem, huszonnégy óra alatt ezt a bitangot is elintézné. Ugyan rövid ideig élvezné az ölébe csöppent vagyont!

- Nem is az a lényeges, barátom, hanem az, hogy idejében tájékoztassuk Constantinust ennek az embernek az üzelmeiről, s főleg kettős játékáról. Mért árulta el Galeriust? Azért, mert jó kopó módjára kiszimatolta, hogy Constantinus a jövő embere. Az első két lépése sikerült: az árulást végrehajtotta, versenytársát kivégeztette. Feltűnő azonban, hogy az örökségétől, persze jó áron, szabadulni akar. Félfüllel hallottam, hogy Hermeiastól két rabszolgalányt is örökölt, s az egyiket máris el akarja adni. Azt mondják, gyönyörű, de hajmeresztő árat kér érte. S ha igaz, amit Corfulenus barátunk hallott két nappal ezelőtt a minden hájjal megkent Turdulustól: az uzsorás Jucundus veszi meg, százezer denariusért. Chrysomallo, ez a neve, kétségtelenül megér ennyit, mondta Turdulus, hiszen nemcsak kivételes szépség, hanem színésznő, s akármikor jó áron lehet értékesíteni.

- Akár hosszabb használat után is? - kérdezte a tábornok mosolyogva.

- Volusianusom, tudod, mennyire megvetem ezt az embervásárlást is, és az alantas emberi szenvedélyeket is, de mit tehetünk a világ rendje ellen? Az ilyen gyönyörű nő sok pénzt ér, mint a drágakő, akár használták már, akár nem. Rabszolgalány, tehát adják-veszik, akár szép nő, akár izmos munkás, akár kiváló szakács, akár írni-olvasni tudó pedagógus, akár ügyes orvos. Tudod, hogy keresztény vagyok, de a társadalomnak ezt a tagozódását természetesnek találom, ámbár az én vallásom sok mindent szeretne megjavítani s megváltoztatni ebben a mai világban. De én filozófus vagyok, és tudom, hogy rabszolgák nélkül nem állhat fenn az emberi társadalom; azt is tudom, hogy az emberi szenvedélyek kiirthatatlanok, tehát egyáltalán nem tartom szerencsétlenségnek, ha egy szép lányt akár használat előtt, akár rövidebb-hosszabb használat után illendő áron megvásárol valaki. Egy ilyen csinos rabszolgalány ezenfelül valóságos áldás a társadalomra: kellőképpen kielégíti az alantas szenvedélyeket, s fölöslegessé teszi, hogy tulajdonosa kénytelen legyen fiatal asszonyok és leányok erkölcsét megrontani.

- Bölcsen szólottál, Lactantiusom. Igazad van: józan ember fejében meg sem fordulhat olyan fonák gondolat, hogy a rabszolgaság fölösleges és igazságtalan, mint ahogy azok a kótyagos és ábrándos stoikusok hirdették, s éppígy természetellenes volna küzdeni az emberi gerjedelmek és élvezetek ellen is. Csak azt nem tudom, drága barátom, hogy miért tiszteltél meg eme magasröptű fejtegetéseiddel?

- Azért, drága barátom, mert a filozófiai meggondolásokon túl bőségesen megvan rá a lehetőség, hogy a rabszolga mindent kifecsegjen, amit előző gazdájánál hallott vagy tapasztalt, s így nem lehetetlen, hogy ez a Chrysomallo nevű hetéra is elmond Jucundusnak mindent, amit Hermeiastól és Ablaviustól hallott, s mindent, amit róluk tud, s minden egyebet, amit a valósághoz hozzáképzel; és ha mi résen vagyunk, hamarosan nyakát szeghetjük Ablaviusnak. Feltéve természetesen, hogy mindezeket a fecsegéseket nem maga Jucundus akarja értékesíteni.

- Ismét bölcsen és logikusan beszéltél, barátom, s igazad van, hogy résen kell lennünk. Ám ugyancsak bölcsen tudod, hogy ha bárminemű besúgás alapján vallatóra fogják ama másik rabszolgalányt, Aurelia Thamart: ha másképp nem, hát kínvallatás árán olyan vallomásokat csikarhatnak ki belőle, amelyeknek alapján valamennyiünkbe belefojthatják a szuszt... Ennélfogva úgy vélem, nem tanácsos túlságosan beleártanunk magunkat ennek a szennyes Ablaviusnak az ügyeibe.

- Helyesen tetted, Volusianusom, hogy mérsékletre intettél. Valóban, Constantinus urunkat majdnem egy hétig lenyűgözte ez a lány, tudod, ez a Thamar. A kínpadon ellene vallhatna, s minden szava vád volna ellenünk is. Nem volna helyes eladni ezt a lányt? Mégpedig sürgősen és főleg külföldre, például Perzsiába?

- Úgy van - helyeselt a tábornok -, holnap beszélek Corfulenusszal.

- S most jut az eszembe: nem volna leghelyesebb elküldeni Constantinushoz? Sandario bármikor elvihetné a Selene fedélzetén, senki nem tudja meg. A nobilissimus talán meg is örülne a lánynak!

- Ha ugyan nincs egyéb gondja, vagy nem talált másik, ugyanilyen isteni nőt Galliában - jegyezte meg Volusianus mosolyogva.

- Az se baj - mondta, rá Lactantius -, ha egyszer Galliában van, nyugodtan alhatunk. Hogy vele mi történik, az már az ő dolga.

Másnap Marius és Vecasius a nobilissimus szobájában dolgozott; a nap melegen sütött, Vecasius friss volt és jókedvű, Marius kissé bágyadt az elmúlt, ki tudja hányadik, forró éjszaka után, s hólében hűtött lampsakosival üdítette magát. Thamar még félig aléltan szundikált a nobilissimus hálószobájában a túlságosan éber éjszaka izgalmainak és kielégüléseinek boldog bágyadtságában.

- Hallottad-e, Marius - szólalt meg Vecasius az iratok rendezgetése közben -, hogy Ablavius lassankint eladogatja véres örökségét? A rabszolgák felét máris eladta.

- Kit érdekel, hogy ez a csirkefogó mivel és hogyan üzérkedik? Egyszer államtitkokat ad el, máskor rabszolgákat. Mindegy neki, hogy mit árul. Jellemtelen bitang.

- Majd érdekelne, ha tudnád, hogy Chrysomallót is eladta, a legszebb rabszolgalányt, akit valaha láttam. Jucundus vette meg. Kyprist, a másik csinos rabszolgalányt, magának tartotta meg a kémfőnök. Ez is jó nő.

- Egyik sem érdekel, gondolhatod. Látatlanban is fogadni mernék, hogy Thamar mind a kettőnél különb. Ezek közönséges hetérák! Ingyen se kellenének!

- Nekem se, de azért a hír érdekes. Hogy ez a disznó Hermeias milyen remek nőket filozofált össze magának!

- Vizet prédikált, és bort ivott: ez a filozófusok művészete. Megjárta, no! Elhibázott valamit.

- Azt, hogy nem előzte meg Ablaviust. Itt csak egy bölcsesség érvényes: aki bírja, marja. Ez vérre megy, barátom Marius!

- És pénzre, Vecasius. Szerencse, hogy nekünk nem kell részt vennünk ebben a halálos versenyfutásban!

- Én szívesen adnék vért - hiszen tudod, kiért -, de pénzt nem, sajnos, mert nincs! De utána megyek, mihelyt lehet! És ha sikerül, s az enyém lesz ő, akkor nincs több vágyam az életben!

- Ezt csak úgy képzeled. A nő csak addig jó, amíg új és friss. Látod, Constantinus is egyre-másra váltogatja a szeretőit, s bár a nobilissima úgynevezett felesége, és épp most jelentette be neki, hogy gyermeket vár tőle, ez egyáltalán nem akadályozta meg urunkat abban, hogy azonnal le ne arassa Thamart, mihelyt az úrnője kitette a lábát. Ilyenek a férfiak, ez a természetes.

- Mondd inkább így: "ilyen Constantinus", vagy így: "vannak ilyen férfiak"! Mert ne feledd, Marius, én daciai vagyok, az égbe nyúló havasok és a zordon tölgyóriások fia, kemény parasztfajta! Ezeknek a nehéz munkában és vad viharokban edzett férfiaknak a szava esküvés, a szerelme szentség: egy asszonyuk van életük fogytáig.

- Látod, Vecasius, ez szép és hősies magatartás: Livius történelmében vannak ilyen férfiak és asszonyok, de ez ma már idejét múlt maradiság. A nő nem olyan, mint a családi bútor, hogy minél régibb, annál értékesebb, hanem olyan, mint a hárfa: ha mindig ugyanaz a művész játszik rajta, a dallamai elavulnak, a művész elfásul, s a hárfa előbb-utóbb elnémul. A hárfának mindig új művészre van szüksége, hogy felpezsdítse a lomha, megereszkedett régi húrokat, s új melódiákat csaljon ki belőlük, és minden igazi művész valósággal önmagát múlja felül, ha mindig új meg új, friss és rugalmas hangszert kap a kezébe.

- Marius, ezzel a költői, ám hazug hasonlattal puhítottad meg a zsidólányt? Csakhogy engem nem győztél meg vele. Én merem állítani, hogy az az igazi művész, aki ugyanabból a hangszerből is mindig új és mindig zengőbb harmóniákat tud kicsalogatni.

- Egy vén hárfából igen, de egy vénasszonyból? - kacagott fel Marius.

- Jó, jó. Elhiszem, hogy a műveletlen zsidólányt megszédítetted ezzel a színes szofizmával, de én már csak kitartok az én egyetlen asszonyom mellett.

- Aki még nem is a tied - ingerkedett Marius. - No mindegy, csak azt akarom még mondani, hogy én nem is szédítettem Thamart, csak vigasztaltam.

- Sőt megvigasztalta - csipkedte most Vecasius.

- Meg én, csak az a baj, hogy ez a lány túlságosan szereti a zenét, én pedig, akárcsak Constantinus urunk, nem szeretek örökké ugyanazon a hangszeren játszani.

- Pedig eléggé új, friss és rugalmas a hangszer - csúfolódott Vecasius, és újabb iratot emelt ki a szekrényből; kigöngyölítette a pergamentekercset, és olvasni kezdte. Mikor végigolvasta, elnevette magát.

- Mit nevetsz? - kíváncsiskodott Marius. - Humor is van a hivatalos iratokban?

- Nem humor ez, barátom, csak azért nevetek, mert most tudtam meg, mért bízta ránk a nobilissimus oly szigorú paranccsal az irattára átvizsgálását és jegyzékbe foglalását!

- Vajon miért?

- Ezért az egyetlen okiratért. Olvasd.

Odanyújtotta a tekercset, Marius olvasta, arca egyre jobban elkomorult:

- Mi ez? - szólalt meg.

- Hát csak megismered, mint jogvégzett ember! Manumissio! Constantinusunk felszabadította a zsidólányt a rabszolgasorból. Tehát máris szabad nő: mehet, ahová akar.

- És élhet, ahogy tud, mi?

- Nono, olvasd el csak az okirat záradékát.

- "...és nevezett rabszolgalánynak, aki ezentúl az Aurelia Claudia Thamar nevet köteles viselni, különös elismerésem jeléül százezer denariust adományozok: ezt az összeget Jucundus bankárnál elhelyezett letétemből jelen okirat felmutatása után bármikor felveheti" - olvasta Marius, s mikor a végére ért, az asztalra csapott.

- Mi az, Marius? Dühös vagy? Félsz, hogy faképnél hagy a gazdag nő?

- Őszintén szólván ettől is félek, hiszen még jó darabig szeretnék muzsikálni vele, mert Polluxra! remek hárfa, de sokkal jobban félek attól, hogy ha rákerül a sor, hogyan és mivel adjak majd kifejezést "különös elismerésemnek"? A százezer denariusszal Constantinus letaglózta minden utódját.

- Ennek a gazdag nőnek már nem kell pénz. Írj verseket neki és róla, afféle huncutságokat, mint ez a hárfa-butaság: az ilyesmi tetszik a nőknek.

- Mondasz valamit: ez a lány szereti a verset. Ha egy kicsit elbódul a szeretkezés szédületében, mindig furcsa éneket dúdol, átszellemülten, csak épp egy szót sem értek az egészből.

- Okvetlenül meg is kell érteni a verset? Nem elegendő hallani? Kellenek szavak is a ritmushoz, a zenéhez, a dallamhoz? Én magyarázzam ezt neked, a hárfaművésznek?

- Mikor mondjuk meg neki, hogy szabad? Eh, essünk túl rajta, hadd lássuk, mit határoz. Azért... tudod mit? Halasszuk inkább holnapra, hadd legyen még a mai éjszaka az enyém.

- Nem eszik ezt olyan melegen, Marius barátom. Ma mindenekelőtt beszélünk Corfulenusszal, aztán Volusianusszal, hiszen ő a gazdánk legfőbb megbízottja, majd ő dönti el, mikor közöljük a lánnyal a nagy hírt, itt maradhat-e, távoznia kell-e, s ha igen, hová, mi legyen a rengeteg pénzével, hiszen egészen tapasztalatlan és gyámoltalan, végül pedig jól megfontolandó, hogy egyáltalán nyilvánosságra hozzuk-e Constantinusnak ezt az intézkedését, hiszen ha a gyűlölködő Galeriusnak a fülébe jut, meg is semmisítheti a manumissiót, és ha kedve tartja, meg is öletheti a lányt.

- Rettentő okos ember vagy te, Vecasius - lelkendezett Marius. - Várjuk meg a holnapot, vagy akár a holnaputánt is, csak ne legyen semmi bántódása szegénykének. Inkább maradjon még egy darabig rabszolga, mintsem hogy a zsarnok benyálazza vagy elpusztítsa ezt a szépséget!

Így történt, hogy harmadnap Volusianus elnökletével meghányták-vetették a nehéz kérdést. A tábornok javaslatára úgy döntöttek, hogy Marius másnap közli az eseményt Thamarral, s megtudakolja: maradni vagy távozni akar-e, s hogyan rendelkezik a vagyonáról. Egyúttal Volusianus megbízásából közli vele, hogy felszabadulását is, vagyonát is titokban tartják, akár marad, akár elmegy, és hogy ameddig kedve tartja, itt maradhat a villában.

És Aurelia Claudia Thamar maradt.

Ha a hosszú úton csak Talio százados lett volna Constantinus útitársa, akkor sem lett volna unalmas az utazás. Talio eleget tanult ahhoz, hogy elbeszélgethessen a nobilissimusszal, aki szintén nem ette kanállal a tudományt, és talán éppen azért igen szűken mérte a szót: így hát jól elbeszélgettek az utazókocsiban, azaz hogy inkább Talio beszélt, Constantinus csak néha-néha vetett oda egy-egy szót. A pihenőkön meg a postaállomásokon elevenebbé vált a társalgás, mert ilyenkor Constantinus a kísérő század tisztjeit is meghívta asztalához.

Ez a kísérő század bámulatos haditerv szerint működött; először is nem száz emberből állt, hanem háromszázból, megfelelő poggyászkocsi kísérettel: lehetett összesen vagy négyszáz fegyveres. De azért csak századnak nevezték, bár ennek a furcsa centuriának nem centurio volt a parancsnoka, hanem tribunus, vagyis zászlóaljparancsnok-törzstiszt. Nem is haladt ez a kis sereg harci menetben, hanem szakaszokra oszlott, s az országutakat szegélyező erdős hegyek lankáin menetelt, éber figyelemmel, minden pillanatban ugrásra készen.

Constantinus utazókocsija az országúton vágtatott, előtte-utána poggyászkocsik, kétoldalán egy-egy lovas kürtös; ezek veszély esetén azonnal riasztották a tisztes távolban ügető védőszakaszokat. A Haemus hírhedt rablóbandáinak kitűnő volt a felderítő szolgálata, úgyhogy a rablóvezérek óvakodtak megtámadni ezt az erős karavánt. Így egészen Viminaciumig minden baj nélkül eljutottak; Sandario tábornok, illetőleg a kísérő törzstiszt parancsára minden postaállomás a legnagyobb előzékenységgel fogadta és bocsátotta útjára Constantinust.

Április közepe felé járhatott az idő, szeszélyes és bizonytalan tavaszi időjárás kísérte őket útjukon. Itt Moesiában, különösen itt az északi részében, Dardaniában, mindig komor és fenyegető volt az időjárás; mintha a vastag fekete felhők megfojtották volna a napot, és mintha a zord hegyek minden pillanatban ráomolhattak volna a szegény kis dardán parasztokra. Szüntelenül szorongó bizonytalanságban éltek, és egyetlen rettegés volt az életük, hogy éhen ne haljanak.

Legelőjük bőven volt a hegyek lankáin, birkáik meghíztak a kövér füvön, úgyhogy tejen, sajton, füstölt birkahúson éltek. A birkák hosszú, fürtös, sűrű, rugalmas gyapjából szőtték ruháikat és pokrócaikat, s mivel a párás levegőn rengeteg és különösen finom gyapjút termeltek a birkák, a dardánok nemcsak a maguk szükségletét tudták fedezni belőle, hanem nagyon sokat szállítottak a naissusi piacra is, ahol százszámra fordultak meg nyugati és keleti kereskedők, s jó pénzért megvették a gyapjút, éppúgy, mint a nagyon ízletes dardán sajtot.

Így éldegéltek ezek a kis dardán parasztok, s már talán el is felejtették, hogy országukban termett valaha egész Moesia legzamatosabb körtéje, s hogy nevük éppen a darde szóból származik, ami körtét és körtefát jelent. Ma már ideszorultak a napsütötte dombokról a haragos hegyek közé, és az egykori híres körtékre csak az őserdők egy-egy vadkörtefája emlékeztette őket.

Az utasok a kocsi bőrsátrának oldalsó ablaknyílásain át érdeklődéssel szemlélték az ünnepélyes és heroikus tájat: a meztelen sziklacsúcsokat, alattuk a sűrű fekete erdőket, a százados tölgyóriásokat és lent a lankákon a buja zöld legelőket s rajtuk a békésen legelésző birkanyájak fehér foltjait. A tágas völgyben a Margus fekete vize torlott helykén-hangosan, imitt-amott szemükbe tűntek a földbe vájt, trágyával fedett odúk: ezekben laktak a pásztorok családtagjai; ők maguk fent a cserényben éjszakáztak a birkák békés társaságában. Idelent, a völgy lankáin feltűnt az utasoknak néhány keskeny földcsík, csupa kövekkel alátámasztott terasz, amelyeknek sovány földjében babot szeretett volna termeszteni egy-egy parasztpásztor; néha sikerült a kétségbeesett kísérlet, néha nem; az is megesett, hogy a felhőszakadás nemegyszer az egész földet, babostul-kövestül lesodorta a Margus vizébe. A pásztorok végül is abbahagyták ezt a meddő kísérletezést; beérték a gyapjúból szerzett jövedelemmel: jó pénzt kerestek, de nemigen melegedhetett meg náluk, mindjárt ott Naissusban sót, edényt, szerszámot vásároltak érte.

- Látod, uram - szólalt meg Talio, s rámutatott egy átmenti dardán odúra -, ilyen palotában születtek a mi mostani császáraink, szentséges atyád kivételével!

- És mi a baj ebben? - kérdezte Constantinus. - Nem az odú a lényeges, hanem az, hogy ki született benne!

- Igen, uram, de hogyan tisztelhet a nép olyan embert, aki napszámosból vagy birkapásztorból cseperedett császárrá?

- Ilyen ember még nem volt. Régen, tudod, Cincinnatust az eke mellől hívták kormányra, csakhogy ő arisztokrata volt, korához képest művelt ember, és különben is ez az egész ekeügy gyanús nekem. Monda ez, Talio! Ellenben valóság, hogy parasztokból és napszámosokból császár lett, de nem úgy, ahogy te mondod! Annak a parasztnak vagy birkapásztornak előbb nagyon sokat kellett tanulnia, legalábbis a katonai tudományokban ki kellett tűnnie, hogy kiváló katona, tábornok, hadvezér legyen belőle.

- Azért mégis nehéz tisztelni egy birkapásztort!

- Mondom neked, Talio, hogy ha becsületes és tehetséges ember viseli a bíbort, akkor már nem birkapásztor! És tudhatod, hiszen tanultál történelmet, hogy az előkelő származású császárok közt éppen elég olyan volt, akit bízvást "birkapásztornak" lehetett tartani.

- Igaz, uram. De most az a baj, hogy nemcsak tehetséges, hanem tehetségtelen, sőt buta birkapásztorok is uralomra kerültek. Hidd el, nobilissimus, ez a baj.

- Nincs igazad, Talio. Nem az a baj, hogy parasztcsászárok vannak, hanem az, hogy négy császár van! Akár paraszt, akár birkapásztor, mindegy: csak egymaga legyen császár, ha tehetséges; a legarisztokratább és legműveltebb császárból is sok négy! A sokfejűség a baj, nem a származás! Mit szólnál hozzá, ha egy századnak négy parancsnoka volna? Mi?

- Belátom, uram, végzetes volna. Nem lehetne harcolni. Egy parancsnok kell!

- És egy császár! Ez éppúgy érdeke a birodalomnak, mint az egy parancsnok a századnak.

Constantinusnak már-már kedve volt megmagyarázni hű katonájának, hogy neki éppen ez a célja, amikor egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy hirtelen besötétedett. Még annyit láttak, hogy a pásztorok a hegyoldalban a juhászkutyák buzgó csaholása közben nagy üggyel-bajjal cserénybe terelik a birkákat, aztán egyszerre csak kitört az égiháború: sűrűn cikáztak a villámok a vadul vágtató felhőkből, a sziklafalak százszorosan visszhangozták a mennydörgés robajait, a lovak megriadtak; nekieredtek, és már szinte száguldottak az országúton. Az erdőben ügető lovasszakaszok is lehúzódtak a folyópartra, a kocsikaraván mellé szegődtek és vágtattak, eszeveszetten, hogy minél előbb fedél alá kerüljenek. Csattogott, üvöltött, tombolt az orkán, mintha titánok bömböltek volna az elemek csatájában. A fülsiketítő égzengésben Constantinus odahajolt Talióhoz, és harsányan elkiáltotta magát - bár a százados csak éppen hogy meghallotta:

- Az imént hallottam a hodometer századik golyójának koppanását: öt perc múlva Turres faluban vagyunk!

Mintha a vihar is megtorpant volna Constantinus nyugalmától és hidegvérétől: a félelmetes bömbölés alábbhagyott, és egyszerre csak lezúdult a zápor: a kövér esőcseppek keményen kopogtak a kocsi bőrfedelén, de nem sokáig verhették a kocsikat, lovakat és katonákat, mert öt perc múlva csakugyan fedél alatt volt az egész karaván Turres falu parasztházaiban, fészereiben és istállóiban. A zápor szakadt, mintha dézsából öntötték volna, a Margus zúgott, mint megvadult alvilági halálfolyam: Constantinus és Talio már egy dardán paraszt vályogviskójában hallgatta a vihar veszett tombolását.

Odakint ömlött az eső, a hegyoldalból valóságos vízesések zúdultak le a Margusba; a máskor is ficánkoló folyó most megbokrosodott, elöntötte a pásztorok földbe vájt odúit, kidöntötte az egyik cserény palánkját, a szerencsétlen birkák egymáshoz nyomakodtak, összezsúfolódtak: a szőrgomolyagból hol itt, hol ott hangzott fel bánatos bégetés minduntalan.

Sem a paraszt, sem a felesége nem tudott latinul, de nem is volt szükség sok beszédre: egy-egy szelet dardán sajtot tettek a vendégek elé, cseréptányéron, az asszony friss forrásvizet hozott be csecses korsóban, megmutatta a kenyerüket is; durván morzsolt árpalisztből és fakéregreszelékből sütötték; fekete volt, mint a föld s jócskán szalonnás és ragacsos. A két vendég csak az ízletes és csípős sajtból evett néhány falatot; nem voltak éhesek, inkább bort kívántak, de hogy találják meg ebben a zuhogó záporban éppen az amforákkal megrakott poggyászkocsit?

Egyetlen kis mécses pislogott a sötét szobácskában, úgyhogy mikor földig érő csuklyás köpenyben belépett a zászlóaljparancsnok egy legionárius kíséretében, alig ismertek rá. A katona karcsú congiust hozott a köpenye alatt.

- Egy kis lampsakosit - szólalt meg a parancsnok.

- Köszönöm, ezredes - fordult felé Constantinus. - Jó lesz lélekmelegítőnek ebben a pocsék vízözönben. Talio, keríts bögréket!

Szerencsére a katona, aki a congiust hozta, tudott dardánul, s így hamarosan élénk társalgás indult. Constantinus nem szerette a bort, most is csak néhány kortyot ivott, Talio megivott vagy három pohárral, s aztán megkínálták a parasztot és feleségét is: ezek még életükben nem ittak ilyen tüzes bort - legfeljebb holmi lőrét a naissusi kocsmában gyapjúvásár idején -, és most hát neki tüzesedett az arcuk, és megeredt a beszédjük; kézzel-lábbal hadonásztak, de csak a katona értette, az pedig csak legyintett, s mikor Constantinus megkérdezte, hogy mit mondanak, csak egy szóval felelt:

- Butaságokat.

- Meg akarom jutalmazni őket a vendéglátásért - mondta Constantinus -, kérdezd meg, mit kívánnának.

A tolmács kérdésére a paraszt és a felesége szinte egyszerre válaszolt:

- Egy cseresznyefát.

A rómaiak összenéztek, elmosolyodtak.

- Miért éppen cseresznyefát? - kérdezte Constantinus.

- Mert azon rengeteg finom bogyó terem, és nagyon sok pénzt kapni érte.

- Nem kívántok inkább öszvért, lovat vagy tehenet? Akármelyik többet ér, mint egy cseresznyefa. Legtöbbet ér a tehén: a tejet, vajat, túrót is jó pénzen lehet eladni. Nem akartok inkább tehenet?

- Nem, uram - felelte a paraszt.

- De hát mért éppen cseresznyefát?

- Azért, uram - mondta a paraszt mély meggyőződéssel -, mert annak nem kell zab meg árpa meg széna!

Constantinus néhány kérdés után megtudta, hogy a paraszt is, a felesége is rabszolga a Turrestől Naissusig húzódó császári birtokon: fát hordanak az erdőből, nyírják a birkákat, tisztogatják és osztályozzák a gyapjút. Minden vagyonuk két birka. A császári birtok Constantius őszentségéé volt, ez is kiderült. Constantinus mindenképpen meg akarta jutalmazni ezeket a földhözragadt nyomorultakat, tehát a tolmács útján közölte velük:

- Én Constantius császár fia vagyok, s azzal akarlak megjutalmazni, hogy felszabadítalak benneteket. Örültök?

A parasztházaspár térdre esett. Összetett kézzel könyörögtek:

- Szentséges nagyúr, hagyj minket itt békességben! Áldjon meg az a nagyhatalmú Bendis istennő, ne szabadíts fel! Most legalább fedél van a fejünk fölött: itt ez a viskó, mert ez is a császáré! Van két birkánk, kapunk árpalisztet meg kását, ősszel, mikor megcsípte a dér, annyi vadkörtét szedhetünk az erdőben, amennyit akarunk, s megkapjuk évente a gyapjú tunikát és a köpenyt is! Nagyúr, ha felszabadítasz bennünket, világgá mehetünk: se viskónk, se birkánk, se kenyerünk, se ruhánk! Éhen halunk, nagyuram! Hagyj meg minket itt a biztos szegénységben, mert hogy is éljen meg a szegény gazdag nélkül? Mihez fogjunk mi, elhagyatotton és árván, a nagyvilágban? Ne szabadíts fel minket, nagyúr, könyörülj meg rajtunk!

- Ilyet se hallottam még életemben! - kacagott föl az ezredes.

- Állatok! - fortyant föl Talio. - Tudják is ezek, mit ér a szabadság?!

A viharfellegek fölszakadoztak, a zápor kitombolta magát, már csak csöndesen szemerkélt az eső. A vendégek szedelődzködtek, a parasztházaspár a sarokba húzódott, és reszketve várta a nagyúr szavát. Constantinus megvetőn végigmérte őket, és csöndesen csak ennyit mondott:

- Aki nem akarja a szabadságot, nem is érdemli meg! Gyerünk!

A paraszt boldog volt, hogy megszabadult a felszabadító nagyúrtól, aki minden különösebb ok nélkül ki akarta mozdítani békés állati életének langyos és szennyes, ám megszokott posványából.

A karaván megindult, és a permetező esőben lassacskán kijutott a Margus völgyéből, átvágott egy kis mellékfolyó kőhídján, s alig egy óra alatt elérte Mediana falut, amely voltaképpen már Naissus külvárosa volt; innen kezdve egyfolytában házak közt húzódott az országút, a forgalom egyre jobban sűrűsödött, nemegyszer meg is állt a torlódás miatt. Ha Constantinusnak nem lett volna katonatérképe, akkor is tudta volna, hogy karavánjuk legföljebb negyedóra múlva beér Naissusba, Felső-Moesia nagy városába.

Nagy és jelentős katonai és kereskedelmi gócpont volt Naissus: a városon haladt át a Byzantionból, Thessalonikéből és Lissusból a Danubiushoz vezető három hadi és kereskedelmi út. Mikor a nobilissimus utazókocsija megérkezett a város fórumára, a nagy forgalomban csak nehezen bírt bejutni az "Elefánt"-hoz címzett fogadó kapuján. Ez volt a dardaniai főváros legnagyobb fogadója, tágas udvarral, amelyen fedett állás volt a kocsiknak, elférhetett ott akár száz kocsi is. Az utazókocsik és a szekerek szakadatlanul áramlottak ki a forumra, be a fogadó udvarára: a patkócsattogás, az ostorpattogás, a kurjongatás, káromkodás, harsány ordítás nem szünetelt egy pillanatra sem. Nem lehetett ilyen tomboló zsivaj abban a híres csatában sem, amelyben Marcus Aurelius Flavius Claudius Gothicus császár éppen itt, Naissus mellett úgy tönkreverte a Danubius alsó folyása felől nagy erővel bezúduló gótokat, hogy ötvenezer barbár harcos maradt holtan a csatatéren.

Emlékoszlop hirdette Naissus forumán a harminchét évvel ezelőtt kivívott dicső győzelmet. A márványoszlop aranybetűi magasztalták a nagyszerű császárt, Claudius Gothicust, aki nemcsak a birodalom kormányzásában tett bizonyságot kiváló rátermettségéről: kivételes hadvezéri tehetségével valósággal a végső pusztulástól mentette meg a birodalmat. Constantinus már gyerekkorában hallott erről a sorsdöntő győzelemről, mégpedig apjától, Constantiustól, aki mellesleg mindig megemlítette azt is, hogy az ő családjuk egyenes ágon a dicső Claudius Gothicustól származik. Constantinus persze idejében megtudta, hogy nagyapja Eutropius, "a moesiai" húszezer hektár föld tulajdonosa volt - birtoka Turrestől Vilminaciumig húzódott -, és sem neki, sem nagyanyjának, Claudiának, semmi köze sincs Claudius Gothicushoz. De azért ő is, akárcsak apja, szemet hunyt az udvari hízelgők és a talpnyaló ünnepi szónokok hízelkedésein, akik a család császári eredetét harsonázták.

Az "Elefánt" nemcsak itt, a barbár tengerben, hanem akár Itáliában is számottevő, sőt előkelő fogadó lett volna. Emeletes épületében nemcsak éppen szobák voltak, hanem lakosztályok, központi fűtéses fürdőszobák, sőt előkelő vendégek lakomái számára tricliniumok is. A tulajdonos, a hosszú szakállú vénséges vén Biton nem tudta ugyan, hogy ki lehet ez az idegen, aki ennyi poggyászkocsi kíséretében érkezett, de látta, hogy tábornok, tehát a legszebb lakosztályban helyezte el: triclinium és fürdőszoba is tartozott a kétszobás szálláshoz.

Constantinus mindössze két napot akart a városban tölteni, hogy jól körülnézzen, bejárja az utcákat, tereket, templomokat, házakat, kerteket, ligeteket és közeli erdőket, amelyekhez gyermekkorának derűs és borús emlékei kapcsolták. Hiszen itt született Naissusban, sőt éppen ebben az előkelő fogadóban, ahol most megszállt; úgy mondták neki, s úgy emlékezett rá, hogy születésekor anyja, Helena volt a fogadó tulajdonosa és hogy apja is sűrűn hazajárt ide, amikor csak háborús gondjai megengedték. Constantius diadalmasan harcolt a barbárok ellen, és Diocletianus azzal jutalmazta értékes szolgálatát, hogy kinevezte Caesarnak, Maximianus Augustus mellé, egyúttal azonban arra kényszerítette, hogy elbocsássa Helenát, s feleségül vegye Maximianus leányát, Theodorát. Kényszerházasság volt ez, Constantius csak Helenát szerette, Treviri közvetlen közelében szép villát építtetett neki, udvartartást rendelt mellé: az udvari emberek kötelesek voltak megadni neki a császárnékat megillető Augusta címet.

Holott... holott Constantinus nagyon jól tudta most már, hogy a törvény értelmében anyja concubina volt, vagyis törvénytelen feleség, ágyas, tehát nemcsak az Augusta cím nem illette meg, hanem vele együtt fia is törvénytelennek számított, és a diocletianusi rend értelmében Constantiusnak csak Theodorától származó fiai tarthattak igényt az utódlásra.

De Constantinus tudta - mert így akarta -, hogy mégiscsak ő lesz az örökös, és ha az a magasságos Helios megsegíti, mert ezt is így akarta - az egész római birodalomnak egyetlen ura.

Szívesen elmondta volna ezt a tervét a hűséges Taliónak, ha a vihar bömbölése belé nem fojtja a szót. Nem beszélhetett, és ez rendjén is volt így, mert ha felfedi elhatározását, Talio ugyanazt felelte volna rá, amit Corfulenus vagy Volusianus, vagy Sandario, s a többi hű híve felelte volna: "Uram, ezt mindnyájan tudjuk, hiszen mi is úgy akarjuk!"

Nemhiába esett Naissus a dalmáciai, moesiai és thraciai főutak gócpontjába, ide minden hír gyorsabban elért, mint akár Britanniába, akár Egyiptomba, akár Pannoniába, úgy hogy Naissusban mindent hamarabb megtudtak, mint Nikomedeiában vagy Alexandreiában. Hogy a kereskedők, katonák, futárok, vándorfilozófusok néha tódítottak is a valóságon, vagy pletykákat hoztak hírek helyett: oda se neki! Naissusban mindenki mindent tudott, sőt még annál is többet. Így esett, hogy néhány óra múlva a vén Biton már tudta, hogy a tábornok senki más, mint Constantius őszentségének és Helenának, a hírhedett hetérának a fia.

Este személyesen szolgálta fel a vacsorát Constantinusnak és segédtisztjének a lakosztály tricliniumában. Mikor vacsora után a nagyúr meghívta asztalához a tiszteletre méltó öreget egy pohár borra, Biton már pontosan tudta, hogyan kell viselkednie, mit kell felelnie, ha kérdezik. Éppen ezért szokásától eltérően és bölcs óvatossággal nem is ajánlott fel vendégeinek egy-egy csinos hetérát éjszakára, pedig legalább nyolc, kivételesen csinos leánykát tartott a vendégek szórakoztatására, mert méltán nagyhírű fogadójában ez is hozzátartozott a teljes ellátáshoz.

- Öreg Biton - fordult hozzá Constantinus az első pohár bor után -, tudod-e, ki vagyok én?

- Uram, huszonöt évvel ezelőtt vettem meg ezt a fogadót s azóta, Hercules engem úgy segéljen! egyetlen vendégemtől sem kértem számon, hogy ki fia-borja. A vendég jön, fizet, megy. A többi nem az én gondom! Látom, hogy tábornok vagy, a kísérőd százados, semmi közöm a nevetekhez! S hátha nem is mondanátok meg? S ha tudnám, mit érnék vele? Uram, a magamfajta üzletember csak úgy boldogulhat, ha tud hallgatni, s főképpen ha nem kíváncsiskodik.

- Nos, akkor engedd meg, tiszteletre méltó Biton, hogy én kíváncsiskodjam. Kitől vetted a fogadót annak idején? Emlékszel rá?

- Hogyne emlékezném, uram! Azt az úrasszonyt, aki egyszer látta, többé sohasem felejtheti el.

- Miféle úrasszonyról beszélsz, Biton?

- Arról a Helena nevű úrasszonyról, akitől a fogadót vettem. Nem tudom, ki volt a férje; ha jól emlékszem, az is tábornok volt, mint te, uram. Itt laktak, éppen ebben a lakosztályban, ahol most beszélgetünk. S azért mondtam, hogy ezt az úrasszonyt senki sem felejtheti el, aki egyszer látta, mert olyan gyönyörű volt, olyan elképesztőn szép, hogy még most is reszketek a gyönyörűségtől, ha rágondolok. Szinte látom tökéletes venusi termetét, keskeny arcának szabályos vonásait, vékony és málnapiros ajkait, göndör haját, mandulametszésű szemét, szép magas homlokára boruló szőke haját, s mindenekfelett kihívó hamvas kebleit...

- Honnan tudod, öreg, hogy hamvas?

- Onnan, uram, hogy nem szégyellte a szépségét. Láttam. De meg kell mondanom: jaj lett volna annak, aki szennyes szándékkal közeledni merészelt volna hozzá!

- Tőle vetted a fogadót? Hogyan? Miért adta el?

- Nem tudom, uram. Csak annyit tudok, hogy egyszer fölkeresett itt a medianiai birtokomon Sibbeus, az ingatlanügynök, és megkérdezte, nem volna-e kedvem megvásárolni az "Elefánt"-ot? Mért ne? - gondoltam magamban. Jókora földem, szőlőm, gyümölcsösöm annyit jövedelmezett - bár csak kétszáz rabszolgám dolgozott -, hogy a pénzem garmadában hevert a Chremes bankjában. Mért ne legyen fogadóm is? - gondoltam magamban, hiszen az ilyen üzlet jóval többet hoz, mint a föld, az "Elefánt" meg éppenséggel aranybánya! Egyszer itthon volt az ura, megalkudtunk, megvettem, kifizettem. A kisgyerekük, lehetett vagy négyéves, folyton ott ugrándozott körülöttünk, majdnem kiverte egyszer a stílust a kezemből. Mindegy, kedves kisfiú volt; szép, mint az anyja, izmos, mint az apja. Azóta se láttam, sem őt, sem apját, vagy gyönyörűszép anyját. Elköltöztek innen, s évek múlva egy átutazó római kereskedőtől hallottam, hogy Helena úrasszony palotát és birtokot vásárolt Rómában. Én mindenesetre szívesen emlékszem rá, nemcsak a mesebeli szépsége miatt, hanem azért is, hogy éppen nekem adta el a fogadóját; ez az öreg "Elefánt" azóta annyi aranyat fiadzott, hogy ma már ötszáz rabszolgám van, s ezekből száz dolgozik itt a fogadóban. Ezért mondom: akárhol jár Helena asszony, áldott legyen!

Későre járt már az idő, mikor az öreg tisztelettel elköszönt, és sűrű hajlongások közben távozott. Lent a földszinten, az ő magántricliniumában, türelmetlenül várta már fiatal barátja, Condonius, a gazdag és mulatós disznókereskedő. A fogadó elnyugodott, a vendégek lefeküdtek, megszűnt a jövés-menés, a földszinti vendéglőt is bezárták, Condonius egy kancsó forralt bor mellett szórakozott az egyik csinos leánykával, Aretével, aki ma éjjel történetesen szabad volt, legnagyobb örömére az ifjú és heves vérű kereskedőnek. Mikor Biton belépett, az ifjú pár szétrebbent, az öreg - aki mindössze ötvenkilenc éves volt, tehát nem is olyan "öreg" - elnevette magát:

- Hagyjátok abba, gyerekek, mert Polluxra! mindjárt nekem is kedvem kerekedik egy kis csintalankodásra!

Areté csengő kacagása felelt rá:

- Édes gazdám, tudom, hogy állod a versenyt ezekkel a legénykékkel, hiszen ezek mindig úgy elhirtelenkedik a dolgot! Kitüntethetnél egy kis csintalankodással.

- Nono, édesem, mi viszont ne hamarkodjunk el semmit se! Nekem egy kis... hogy is mondjam... hangulat kell a pajzánkodáshoz. Adjatok egy pohár bort, jó? S addig is, amíg a hangulatom fölébred, és kellőképpen megelevenedik, hadd meséljek nektek valami nagyon érdekeset. Jó?

- Mesélj, Biton bácsi - mondta rá Condonius.

- Én majd közben figyelek, mikor elevenedik meg a hangulatod - csipogta a kis Areté.

- Hát ide hallgassatok - kezdte Biton. - Tudjátok-e, ki az az előkelő úr, aki az emeleti lakosztályt bérli? Ugye, nem is sejtitek. Én megmondom: senki más, mint a nyugati császár, Constantius őszentsége fia! Megszökött Galerius őszentsége udvarából, mert veszélyben forgott az élete, legalábbis így hallottam a napokban ide érkezett bithyniai kereskedőktől. Ismertem négyéves korában, de láttam tizenhárom évvel ezelőtt is, amikor itt vonult át Diocletianus kíséretében, de persze nem ismert meg. Kérdezősködött, kitől és mikor vettem a fogadót, s mindjárt tudtam, hogy az anyjáról szeretne hallani valamit, lehetőleg csupa jót. Én persze beadtam neki a maszlagot; azt mondtam, hogy Helena nevű úrasszonytól vásároltam ezt az üzletet; gyönyörű nő volt, meséltem, nagyúr felesége, páratlanul erényes asszony, s mikor férjét nyugatra helyezte a császár - mert magasrangú katona volt -, az úrasszony mindenét eladta, s így jutottam én az "Elefánt"-hoz, eme duzzadó tőgyű fejőstehénhez...

- És fejed is szorgalmasan, Biton bácsi - nevetett Condonius.

- Miért maszlagoltad meg a vendéget, édes gazdám? - kíváncsiskodott a lány.

- Azért, mert ismerem a dörgést, és minden vendégnek azt mondom, amit szeretne hallani. Mért kellemetlenkedjem kedves vendégeimnek, főképp ennek, akinek az apja császár? Egy üzletember sose mondjon igazat, ez a meggazdagodás titka.

- Mivel pedig minket nem akarsz megfejni, Biton bácsi, nekünk megmondhatod az igazat - biztatta Condonius.

- De csak akkor, ha érdekes - kottyantotta közbe a lány.

- Persze, hogy érdekes - folytatta Biton. - Az igazság pedig nagyon egyszerű: Helena sohasem volt úrasszony és sohasem volt gyönyörű; a fogadó mindig az enyém volt, én építtettem, s nem huszonöt, hanem több mint harminc évvel ezelőtt, s mindennek a teteje az, hogy Helena, ennek a tábornoknak az anyja, az én üzleti alkalmazottam volt. Persze a kivételes lányok közé tartozott, akárcsak te, Areté: nem is igen mutogattam, és csak egy-egy nagyon gazdag és nagyon finom úriembernek ajánlottam; de ezek aztán súlyos aranyakkal fizettek a szórakozásért. Sőt az én szórakozásomat is ők fizették, mert a leányka éjjelente leginkább mégiscsak az én ágyamban csintalankodott.

- Ó, te huncut - kacarászott Areté. - Persze akkoriban könnyebben elevenedtél meg, mi?

- És te is elhirtelenkedted a dolgot, mi? - ingerkedett vele Condonius.

- Mi tűrés-tagadás - mosolyodott el az öreg -, akkoriban valóságos kakas voltam, és Helena éjjelenkint nem is egyszer búgta a fülembe: "Te bősz kakas! Te hős kakas!" Az első két esztendőmben a fogadóm cégére is kakas volt: "Vendégfogadó a hős kakashoz!" De annyit nevettek rajta az emberek, hogy kénytelen voltam a kakast elefánttá varázsolni!

Olyan mulatságosan tudott fecsegni az öreg, hogy egyre-másra nagyokat nevettek, sűrűn koccintottak és ittak, közben elropogtattak egy-egy mézes süteményt, s ilyenkor az ifjú disznókereskedő ujjai el-eltévedtek, és fürge táncot jártak Areté derekán és combjain.

- No ne disznólkodj, Condonius! Tiszteld a kort, hiszen mondtam, hogy ma éjjel én még külön is akarok mesélni Aretének. Furcsa, de túlságosan felpezsdített ez a Helena-emlék.

- Olyan gyönyörű volt ez a Helena? - kérdezte a lány.

- Ezt csak úgy mondtam a vendégemnek, de nektek, gyerekek, megmondom az igazat. Nem volt különös szépség, de első pillantásra azonnal lenyűgözte a férfiakat dús, aranyosan fénylő szőke haja. Sok szőke nő megfordult itt az üzletben a kezem alatt, de olyan, mint Helena, csak egy: ő volt a szőkeségek szőkesége. Ez volt a legfőbb varázsa; dús fonatokban tornyosult fején ez a hajrengeteg, de ha a szeretkezés előtt kibontotta, az aranyhullámok leomlottak derekán alul, és mint átlátszó finom fátyolszövet, úgy fedték sejtelmes-izgatón rózsaszín vállait, kacér kebleit és finom vonalú combjait. A másik varázseszköze volt remek testének sohasem ernyedő rugalmassága: olyan volt ez a test, mint a kifeszített íj. Én évekig élveztem ezt a tökéletes testet, ismertem minden porcikáját, és tudom, hogy az évek semmi kárt sem tettek benne: egyetlen izma meg nem lazult, bőre sehol nem petyhüdött, karjainak szorítása sem lankadt, lendülete nem lohadt. Sima szabályos arcára, magas homlokára, mandulaszemére is ez a rugalmasság árasztott szépséget. Mondtam is neki akkoriban: "Helena, nincs az arcodon semmi különös szépség, mégis te vagy a legremekebb nő a világon, mert a szépséged elpusztíthatatlan, a tested romolhatatlan. Honnan jöttél, te lány, hogy olyan vagy, mint akitől nevedet kaptad: »Selene, az örökfényű holdistennő?!«"

- Jó nő lehetett, hogy ma is úgy beszélsz róla, Biton bácsi, mint egy költő - jegyezte meg elismerőn a fiatalember.

- És hát honnan jött ez a szőke csoda? - fitymálódott kissé féltékenyen és gúnyosan a szépséges Areté.

- Ezt ugyan ő maga sohasem mondta meg nekem, akármennyit faggattam, de nem azért fordult meg az én fogadómban mindenféle szemfüles ember, hogy meg ne tudjak mindent, amire kíváncsi vagyok. Hadd mondjam el hát, a csodálatos Helena hiteles és nagyon érdekes történetét.

...Egyik régi vendégemtől hallottam, már jó húsz esztendővel ezelőtt, hogy Valerius császár szerencsétlen végű perzsiai hadjárata idején az egyik hadsereget Flavius Valerius Constantius, a jelenlegi nyugati császár vezényelte. A fősereget megverték a perzsák, a császárt is elfogták, de Constantius a maga hadtestével megverte az egyik kikülönített perzsa sereget, rengeteg zsákmánnyal vonult Armenián át hazafelé, s közben tőle telhetőleg kifosztotta az útjába eső kisázsiai országokat. Mikor aztán Drepanonban, az Astakenos-öböl déli kikötőjében szemlét tartott a zsákmányon, főleg a hadifoglyokon, megakadt a szeme egy viruló fiatal lányon. Ez volt Helena.

...A százados, aki a hadifoglyokat jegyzékbe foglalta, közölte Constantiusszal, hogy a lányt, parasztszüleivel együtt, valamelyik Edessa-környéki faluban zsákmányolták. Szüleit mindjárt el is adták a hadsereg nyomában járó görög rabszolgakereskedőnek, s már igazán nem tudhatja, hová kerültek. A leányt is szívesen megvette volna a görög, alkudozott is rá makacsul, el is nevezte a csodálatos szőke hajáról holdistennőnek, s így lett Helena a neve, egyébként a barbár neve - ha jól emlékszem - Hatra volt. A százados bevallotta, hogy neki a lány csodálatos szőke haja tetszett meg, ezért nem adta el a görögnek, inkább megtartotta, hogy alkalomadtán Constantiusnak kedveskedjék vele. Íme, mondta, örül, hogy átnyújthatja a győzelmes vezérnek ezt a szűz virágszálat.

...Csakhogy a százados hazudott. A virágszál kezdettől fogva a szeretője volt, s oly görcsösen belécsimpaszkodott, hogy a fiatalember minél előbb el akarta adni, de csak itt Drepanonban akadt össze rabszolgakereskedőkkel; amikor azonban látta, hogy a fiatal vezér rajtafelejtette a szemét a lányon, neki ajánlotta fel a ritka zsákmányt. Constantius boldogan vitte haza a rabszolgalányt a szállására, az "Eros"-hoz címzett fogadóba, pompásan töltötte vele az éjszakát, s reggel bíborfonálból szőtt fátyolruhát és selyemköpenyt ajándékozott neki a "szűzi" nászéjszaka jutalmául.

...Constantius csinos fiatalember volt, de kissé félénk és tartózkodó, ennélfogva minden ügyes nőnek könnyű zsákmánya. Helena a századossal végigélvezett hat hónap alatt megtanult latinul, s igen kellemesen eltársalgott új gazdájával; a szemérmes természetű Constantius a szerelem és a szeretkezés egész szólamkincsét ettől a ravasz kis "szűzlánytól" tanulta meg. Egyébként is bájosnak és gyönyörűnek találta, s napról napra jobban belegabalyodott. Körülbelül másfél hónap múlva közölte a vezér, hogy a napokban hazaindul seregével. A leány kétségbeesetten könyörgött neki, hogy vigye magával, mert nem tud élni nélküle, de Constantius csak annyit ígért meg, hogy majd visszajön érte.

...Másnap reggel, a mámoros éjszaka után, Helena remegő révületben suttogta Constantius fülébe, hogy több mint másfélhónapos szerelmük gyümölcse már érik a szíve alatt: anyának érzi magát, sőt hajnali álmában látomása is volt: megjelent neki szemkápráztató ragyogásban, fején izzó sugárkoronával maga a napisten, Helios vagy más néven Apollo, s kinyilatkoztatta neki a jövendőt. "A fiú - mondta az isten -, aki szűzi nászodból születik, egykor a világ ura lesz!"

...Több sem kellett Constantiusnak: mérhetetlenül boldog volt. Természetes, hogy azonnal utazókocsit rendelt Helenának, kísérő katonaszakaszt rendelt mellé, és a századosnak, aki a szakasz parancsnoka lett, meghagyta, hogy úgy vigyázzon Helenára, mint a szeme fényére, kísérje el Naissusba, s addig is, amíg ő odaérkezik seregével, helyezze el a város legelőkelőbb fogadójában.

...A százados, a parancs értelmében, azonnal jelentkezett az "Eros" fogadóban, és mivel Constantius éppen a táborban volt, rögtön megragadta az alkalmat, s Helena egyáltalán nem tiltakozott ellene. Amíg Naissusba nem értek, minden útmenti fogadót és postaállomást fölszenteltek, és csak akkor szüntették az iramot, amikor megérkeztek az "Elefánt"-ba.

...Megérkezett Constantius is, de mivel csak néhány napot tölthetett a városban, elutazásakor az én gondjaimra bízta a nőt. Kecskére a káposztát. Hát én gondoztam is, meg is lehetett volna elégedve a gondviselésemmel, de nemsokára észrevettem, hogy nem fér a bőrébe, hanem ha egyetlen szabad éjszakája vagy akár csak szabad órája is akadt, magánszorgalomból űzte a hetéramesterséget, holott nem szorult rá. De kellett neki, nem bírt magával. Rabszolgalány volt, rám bízták, s én igazán becsületesen vigyáztam rá, csak ritkán és kivételesen és csak súlyos aranyakért adtam bérbe, mégis folyton fickándozott. Egyszer rajtakaptam egy jóképű gladiátorral, még csak nem is mentegetődzött, éjjel pedig éppoly vadul tombolt és vonaglott az ágyamban, mintha csak most kezdene ráédesedni a szeretkezés zamataira. És soha semmi sem ártott meg neki; szeretkezhetett napokon és éjszakákon át, nem fáradt bele, nem lankadt el a teste, nem lett karikás a szeme; fáradhatatlan volt, s ami több: elpusztíthatatlan.

...Egyszer aztán megszületett a gyerek, és csakugyan fiú lett. Szép fiú volt, szép férfi lett belőle. Most épp harminckét éves. Megnézhetitek, főképpen te, Areté: odafent van az anyja egykori lakosztályában...

- Ne ízetlenkedj, édes gazdám - mosolyodott el a széplány -, hiszen megegyeztünk, hogy a mai éjszakám egészen a tiéd! Csak ne akarj kibújni a csintalankodás alól. Ma éjjel a Helenád akarok lenni, érted? Lássuk a medvét!

Jót nevettek a lány pattogó nyelvelésén, de Biton figyelmeztetőn fölemelte a mutatóujját:

- Hadd fejezzem be a szűz Helena történetét, gyerekek. Mondom, megszületett a gyerek, lóhalálában iderohant Constantius; örömében fizetett, mint a köles; valóságos vagyont söpörtem be Helena gondozása fejében, a kamatokat is bőségesen megkaptam, magától a leányanyától jóelőre; aztán a boldog apa elvitte a fiát is, a rabszolgalányt is, fel is szabadította, amint hallom. Azóta se láttam, de nyugati vendégeimtől hallom, hogy az elmúlt harmincegynéhány év meg se látszik rajta. Polluxra, kemény nő! Hej, ha még egyszer az ágyamba kaphatnám!

- No csak ne legénykedj, Biton bácsi! - ingerkedett vele Condonius.

- De csak hadd legénykedjen - csattant rá Areté tréfásan-erélyesen. - Condonius, te hazamehetsz - vezényelte -, mi pedig gyerünk, édes gazdám, Helenát játszani...

Negyedóra múlva elcsöndesedett az "Elefánt", csak Biton szobájából hallatszott ki időnkint, fojtottan, némi csiklandós viháncolás...

...Harmadnap hajnalban Constantinus utazókocsija befutott Viminaciumba, átvágott a városon, és meg sem állt a kikötőig. Constantinus és Talio kiszállt. Előttük a szürke Danubius nyugtalanul hullámzó hátán ott himbálódzott a Classis Flavia Pannonica, a Flavius-uralkodóházról elnevezett pannoniai flottilla vezérhajója, a gyönyörű "Felix Itala".

Ott álltak a parton, nézték a büszke hajót, s még jóformán magukhoz sem térhettek, máris felsietett a partnak feszülő pallón a parancsnok, Marcus Antonius Basilides ezredes, és jelentkezett Constantinusnál.

- Köszönöm - fogadta a tisztelgést a nobilissimus a hagyományos semmitmondó katonai szólammal, s az ezredes és Talio kíséretében elindult a fedélzetre.

Egy óra múlva a "Felix Itala" a friss és csípős reggeli szélben, duzzadó vitorlákkal elindult, a fedélzetén a szentséges Constantius fiával, Aquincum, Carnuntum, Lentia - a hatalom felé...