Húsz évvel ezelőtt indult, s életének húsz legszebb esztendejébe került, míg végre egyedül maradhatott. Megküzdött nőkkel, császárokkal, istenekkel, rokonokkal, ellenségekkel és vetélytársakkal, s végre megsemmisítette a tetrarchiát: egyedül maradt, mint éppily szívós és céltudatos küzdelem után Octavianus Augustus, az első császár, aki máig is eszményképe. Egyedül maradt, s mégsem érezte a siker és a győzelem tökéletes kielégülését.

Valamikor azzal az elhatározással indult, hogy előbb megteremti a vallási egységet, s ha ez megvan, mintegy varázsütésre megvalósul a birodalmi egység. És íme: itt a monarchia, s a vallási egységért még mindig harcolni kell, és most kell csak igazán harcolni! És kik a vallási egység akadályai s legádázabb ellenségei? A keresztények! Úgy tudta és úgy tudja, hogy ez is Helios-vallás, viszont elviselhetetlen, hogy ahány keresztény tartomány, ahány vidék, ahány egyházközség, mind másképpen, mind a maga módján akarja hinni és imádni a maga Heliosát, bár minden felekezetük egyformán Krisztusnak nevezi!

Az éjjel furcsát álmodott, lehetett inkább úgy hajnaltájt; még világosan emlékezett rá, de az értelmét sehogy sem tudta kitalálni. Korán reggel hívatta Hosiust, kivételesen a hálószobájába, mert nagyon idegesítette az álom.

- Clarissimus - kezdte az Augustus -, álmot láttam: óriási tarka golyót kergettem, de sehogy sem tudtam utolérni; mikor egyre messzebbre gurult tőlem, belenyilaztam, eltaláltam: erre megállt, megperdült, s mire odanéztem, már undok zöld hüllő terpeszkedett a golyó helyén; a hüllőbe is belelőttem, erre visszaváltozott golyóvá. Megint kergettem, megint belelőttem, erre óriási varasbéka lett belőle; minden lövésem után alakot váltott: majom, görény, disznó, vipera alakjába öltözött, s mikor végül vicsorgó tigrissé változott, megrémültem tőle, s többé nem nyilaztam bele. Különben is úgy eltűnt a szemem elől, hogyha visszagömbölyödött volna golyóvá, akkor sem mertem volna belelőni. Mondom: a golyó eltűnt, ám utána egyszerre felbukkantak előttem a szörnyetegek, amelyeket az imént láttam, mind a fogukat csattogtatták, s irtózatos dühvel tépték, marták, marcangolták egymást. Érzem, hogy jelentős álom. Hogyan magyarázod?

- Szentséges Augustus - felelte Hosius rövid töprengés után -, miután a bitorlókat és zsarnokokat megsemmisítetted, vajon mik lehetnek az undok szörnyetegek, amelyek egymásra is, rád is egyforma elkeseredéssel acsarkodnak? Én csak az örökösen gyűlölködő és fenekedő keresztény felekezetekre, vagyis eretnekségekre gondolhatok, amelyekre jellemző, hogy mindegyik eretneknek bélyegzi a másikat! Magyarázatomat megerősíti a guruló golyó tarkasága: ez a golyó az egykor egységes keresztény vallás, amelyben eredetileg is benne volt a tanítások, tételek és hiedelmek tarkasága, s mikor ezeknek akkora lett a feszítőerejük, hogy egészen megbontották az egységet, a golyó szétrobbant, és minden genny kifakadt belőle. Lám, Helios napgolyója egységes, egyszínű, tisztán ragyogó, felületét semmiféle tarkaság sem csúfítja el, s éppen ezért nem is robbanhat szét, mert nincsenek egymástól elütő, egymással összeférhetetlen alkotóelemei. Hogy álmodban üldözted az átkozott golyót, az arra mutat, hogy éjjel-nappal aggaszt a széthúzás, és lelkesít az egység megteremtésének gondolata. Éppen ezért voltam bátor javasolni egy ízben, hogy az eretnekségek főkolomposait el kellene tenni az útból, így nem maradnának csahosok és hangoskodók, s az eretnekségek sorra elfonnyadnának és elpusztulnának, mint a fa, ha gyökerébe vágjuk a fejszét. Javaslatom nem nyerte meg szentséged magas helyeslését, tehát ezúttal kegyes engedelmeddel mást javasolnék.

- Beszélj, clarissimus.

- Arra gondoltam, hogy meg kellene fordítani a módszert, vagyis meghagyni a keresztény vallást és megszüntetni a többi Helios-kultuszt: ebben az esetben a keresztény felekezetek azonnal összefognának, egyesülnének, és ezzel egy csapásra megvalósulna a vallási egység.

- Hova gondolsz, clarissimus? - kapta fel a fejét a császár. - Megszüntessem Apollo, Mithras, Helios és a többi napisten vallását, hogy csak Krisztus napisten vallása maradjon meg? Hisz ez éppoly megsértése volna a mediolanumi egyezménynek, mint a fordítottja. Nem leszek esküszegő, mint Licinius! Az eretnekségeket valóban meg kell szüntetni, de nem erőszakosan. Az álmomat helyesen magyaráztad, de a módszer, amelyet ajánlottál, csak elmérgesíti a bajt. Majd gondolkozom a megoldáson.

Bólintott, mire Hosius illendő adoratio után kihátrált.

Kissé bosszantotta Constantinus keménysége. Azelőtt sokkal könnyebben hajlott tanácsaira és javaslataira; mióta egyetlen ura lett a világnak, sokszor megmakacsolja magát, és a maga feje szerint határoz: nem hallgatja meg a tapasztalt, régi hű ember tanácsait. Lement a városba, hogy elverje bosszúságát: elmegy a bankárjához, gondolta magában, úgyis intézkednie kell anyagi ügyeiben, mert az utóbbi időben, szerencsés műveletek révén, meglehetősen felgyülemlett a tőkéje, márpedig a pénznek nem szabad meddőn hevernie, hanem fiadzania kell. Mikor leért a forumra, nagy tolongás kellős közepébe került: a csoportosulás oka egy hosszú szakállas, javakorabeli férfi volt, szúrós szemű, zordon tekintetű, komor képű idegen. Bizonyára mágus, gondolta Hosius, legalábbis erre vall furcsa ábrákkal és titkos jelekkel telehímzett henger alakú süvege és kígyós varázsbotja, amelynek tetején piros kövekkel kirakott pentagramm csillogott a napfényben. A nép áhítatos tisztelettel nyitott utat az idegennek, s itt is, ott is suttogás kelt: "Varázsló! Csodatevő!"

- Miféle nagyúr ez? - kérdezte Jucundustól, aki a zsibongás hallatára éppen kilépett boltjából a térre. - Csak nem ez az a hírhedt Sopatros, akit szentséges urunk idekívánt maga mellé?

- Éppen hogy az, clarissimus - válaszolta a bankár nevetve -, bár legyen szabad megjegyeznem: nem értem, mi szüksége van az Augustusnak filozófusra meg tanácsadóra, ha egyszer két olyan kiváló tanácsadója van, mint nagyságod és Ablavius őfényessége?

- Ezt, őszintén szólván, magam sem tudom - jegyezte meg gúnyos mosollyal Hosius, ámbár ebben a pillanatban inkább Ablavius bosszantotta, mint Sopatros. Ki tudja, micsoda mélységekből bukkant fel ez a bitang Ablavius? töprengett magában, s közben még csak eszébe se jutott, hogy ő maga honnan kapaszkodott fel, és főképp hogyan? Ez a sötét múltú és még sötétebb jellemű egyén az útjában van, s minél előbb szabadulnia kell tőle!

- Engem az érdekel, éspedig nagyon, mi szüksége van őszentségének olyan tanácsadóra, akinek nincs egyebe, mint a rajtavalója? Elég, ha annyit mondok: egyetlen hitvány sestertiust sem utaltatott át a bankomhoz, s nyilván itt akar megtollasodni. Nagyságod bennfentes a palotában: érdemes volna fölvetni a kérdést őszentsége előtt, vajon tudja-e, ki ez az ágrólszakadt?

- S vajon fölvetette-e maga az Augustus - kérdezte csípősen a püspök -, hogy ki ez az Ablavius?

- Ablavius őfényessége magasrangú férfiú, a kormányzat egyik oszlopa s ezenfelül milliomos: vele kapcsolatban föl sem merülhet olyan kérdés, hogy honnan jött, s mi volt azelőtt. Mint ahogy veled kapcsolatban is sértés volna az efféle turkálás a múltban. Clarissimus, a magasrangú és tekintélyes urak csak "vannak", és ha hozzá még milliomosok is, nemcsak gyanúsítás, hanem kíváncsiskodás sem férhet hozzájuk.

Hosius nagyot nyelt, de nem vette tudomásul a leckéztetést, hiszen az ő múltjáról semmit sem tudhatott, de még csak nem is sejthetett ez a piszkos uzsorás, akárhány kémje és tudósítója volt is a birodalom nagyvarosaiban. Kynonpolisban egy sem volt.

- Ezt természetesnek találom - felelte Hosius a bankár bölcsességére -, de most már arra volnék kíváncsi: ki ez a jöttment, hogy Corfulenus tribunus és négy "fehér testőr" fogadja a kocsiját? Úgy kísérik a palotába, mint egy diadalmas hadvezért!

- Bizonyosan fontos a császárnak - felelte Jucundus.

- Hát ennek utána kell néznem, sietek a palotába - mondta rá Hosius izgatottan. Elbúcsúzott, és kemény léptekkel megindult a Vicus Patriciuson fölfelé, a palota irányában.

Sajnálhatta, hogy a féltékenység elkergette és elsietett, mert ha még egy kicsit vár, érdekes - ha nem is történelmi és politikai fontosságú, de legalább pletykázásra alkalmas - dolgokat tudhatott volna meg.

A hetivásár csak hetivásár: tombol, zsibong, csattog - akárcsak húsz évvel ezelőtt, az árusok ordítoznak, kelletik a portékájukat, szinte rákényszerítik erőszakos hangoskodásukkal a gyanútlan őgyelgőkre is.

És ez a fülsiketítő zsivaj mintha elcsöndesedett, vagy legalább is megtorpant volna egy pillanatra, mikor alulról - onnan, ahol az olbiai országút betorkollik a városba, éppen a bűzökben gőzölgő halpiac táján - feltűnt a lejtős úton egy kétkerekű paraszttaliga. Bánatos öszvér húzta az óriási vörös kerekű kocsit nagy keservesen; degeszre tömött tíz zsák tornyosult a nyikorgó taliga tetején. A bakon egészséges, piros arcú parasztlány ült; erélyesen meg-megrántotta a gyeplőt, keményen kormányozta a lassan baktató és már nyilván fáradt állatot.

A piac népe, mintha megfeledkezett volna a hagyományos üvöltözésről, s mintha megszüntette volna az ádáz versenyt: gyönyörűséggel nézte a friss és egészséges, vidáman mosolygó szép lányt; meghökkentette ez az üde fiatalság, mintha csak vadvirágos mezővé változtatta volna holmi varázsló a harsogó és zűrzavaros piacteret - de csak egy pillanatra. Mert nem lehetett a világnak olyan Venusa, akinek a kedvéért abbahagyták volna a lihegő harcot a sestertiusokért és denariusokért.

A parasztlány egyenesen Turdulus vendéglőjének tartott; mikor odaért, fürgén leugrott a bakról, az öszvért odakötötte a falba erősített vaskampóhoz, levette róla a kötőféket, nagy halom zöldséghulladékot nyalábolt fel az árusok bódéi mellől, és odahalmozta az öszvér elé. A fáradt állat azon nyomban nekifogott a lakmározásnak.

Turdulus ott állt a vendéglő ajtajában. Gyönyörködött a piac megállíthatatlanul hullámzó kavargásában, a morajló, harsogó, rikoltozó hangzavarban, a tömeg nyugtalan nyüzsgésében. Szeme és füle megszokta már a hetivásároknak ezt a szédítő forgatagát, emberek, hangok, színek és szagok örvényes hömpölygését. Egyhangú, bár egyébként derűs életében az jelentette a változatosságot, ha ebben az alaktalanul hemzsegő embergomolyagban egy-egy cimborát, esetleg régi ismerőst sikerült fölfedeznie. Már jó néhányat kihalászott ma is ebből a meg-megtorló gabalyodásból, főleg régi cimborákat, s ezek most bent iddogáltak és falatoztak a kocsmában, zsíros tréfálkozások és öblös röhögések közben. Scantilla pedig hordta nekik a lángost, a kolbászt, a palacsintát, a lacipecsenyét, no meg a lampsakosit, megállás nélkül, ám nem oly fürgén, mint két évtizeddel ezelőtt, s nem is oly kívánatos-pirospozsgásan, mint pezsgő fiatalsága idején.

Közben ugyanis az ifjú, izmos és mindig diadalmas birkózóbajnok, Klados fiatalúr, pórul járt: félelmetes ellenfele, a numidiai Manto, ez a néger hústorony, előbb megroppantotta a gerincét, aztán úgy földhöz teremtette, hogy keze-lába eltört, két csigolyája kiugrott a helyéből, s mikor a végzetes nyekkenés után fölszedték összeroncsolt testét, senki sem hitte, hogy ezeket a véres csontokat és húscafatokat még emberformára lehet összegyúrni. Ám az orvosoknak sikerült visszaszivattyúzni belé az életet: Klados fiatalúrból újra ember lett! De miféle ember, szentséges Minerva Medica! Púpos, sánta, béna, ferde vállú, satnya emberroncs; az orvosok összetákolták ugyan, szépségét, erejét, izmait azonban nem tudták visszavarázsolni; s a szerelmi vágy is elröppent ebből a rozoga és kiaszott múmiából. És mióta kialudt a gerjedelme, bizony nem csipkedte már a kikapós Scantilla gömbölyű és ingerlő fenekét, s ennek a kényszerű önmegtartóztatásnak többrendbeli szomorú következménye lett: Scantilla kívánatos bájai lelappadtak; Klados nem mutatkozott többé a Rigócska vendéglőjében, mert szégyellte magát egykori szeretője előtt; az asszony virágzó teste lassan fonnyadozott, mint a virág, ha nem locsolják; Klados koplalt, mert csak barátai és a rajongó sportemberek támogatásából tengette életét; ennélfogva megszűntek az ingyen ebédek és vacsorák Scantillánál, ennek pedig az lett a végső következménye, hogy Turdulus bevételei - Scantilla lecsillapodása arányában - észrevehetően megnövekedtek. Ezt persze a Rigócska is észrevette, és úgy vonta meg az egyenleget, hogy immár jó útra tért feleségét amúgy istenigazában eldöngette. Holott ez az elkésett igazságszolgáltatás a legnagyobb igazságtalanság volt, mert elvégre inkább hálás lehetett volna Scantillának a megtérésért és végeredményben a bicebóca torz Kladosnak az egykori - ám idejében megzápult - szerelmi viszonyért.

Mindezt egyetlen pillanat alatt kiverte fejéből a pirospozsgás parasztlány megérkezése. Odanézett, meglátta a zsákokat, megismerte a kocsit, s máris tárt karokkal sietett a lány elé.

- Marcia, mókuskám! - köszöntötte a vendéget - csakhogy megjöttél! Már alig vártalak! Csillagom, gyémántocskám, hadd öleljelek meg!

Meg is ölelgette, meg is tapogatta, aztán betessékelte az ivószobába, leültette: egyet kiáltott, s máris ott termett Scantilla. Amint meglátta a lányt, odasietett hozzá, összecsókolta, megpaskolta barnapiros arcát, s egyre lelkendezett:

- Ó, be megszépültél már megint, te gyerek! Haragszom rád, hogy olyan ritkán látogatsz meg bennünket! De most aztán nem is eresztlek haza, legalább három, napig! Te gyönyörűszép mókuskám, te!

És megint megcsókolta. Marcia mentegetődzött:

- Ó, Scantilla néni, jönnék én mindennap, de nem enged a munkám.

- Hallod-e, Scantilla - szólt közbe Turdulus -, hagyd abba ezt a fecsegést, hozz egy kis reggelit a Mókuskának! Pogácsát, lángost, kolbászt, bort! Szedd a lábad!

- Azért igaza van az öregasszonynak - kezdte Turdulus, mikor kettesben maradt a lánnyal -, mert bizony sűrűbben is benézhetnél hozzánk! Mert mit jelent az, hogy nem enged a munkád? Ha szabad ember vagy, ne légy a munka rabszolgája! Amíg apád-anyád él, a munkának csak a harmada esik rád, vagyis...

- Igazad volna, Turdulus bácsi - vágott a szavába Marcia -, ha nem rokkantak volna meg a szüleim, mégpedig mind a ketten egyszerre. Beléjük esett a köszvény, s hiába küldöm őket Prusába, a csodafürdő sem használ nekik, mert nagyon megfáradt a testük az ötvenéves embertelen hajszában, főképp azóta, hogy áldott jó nagyapám meghalt.

Egy pillanatra elhallgatott, és könny csillant a szeme szögletében.

- Nono, Mókuskám - kezdte vigasztalni Turdulus -, föl a fejet! Úgy látom, bírod a munkát, aztán... aztán... az ilyen szemrevaló kislány úgysem marad sokáig... hogy is mondjam?... egyedül...

- Hej, Turdulus bácsi - sóhajtotta Marcia -, nem is tudod, mennyire fején találtad a szöget! Mert csakugyan egyedül vagyok... Meghalt a vőlegényem...

Turdulus meglepetten fölkapta a fejét, és már éppen szóra nyitotta volna a száját, de ebben a pillanatban nyílt a konyhaajtó, és jól megrakott cseréptállal a kezében belépett Scantilla, az utcai ajtóban pedig felbukkant egy katonatiszt, könnyű bőrmellvértjén féltucat érdemrenddel, nyakában a legnagyobb katonai kitüntetéssel, a díszes arany nyaklánccal, fején vörös forgós sisakkal.

- Szentséges Jupiter! - rezzent össze Marcia -, az Augustus!

- Te kis bolond - mosolygott rá Turdulus -, csak nem gondolod, hogy Constantinus őszentsége idejár a kocsmámba?

Marcia megkönnyebbülten mondta rá:

- Ó, milyen ostoba vagyok! De az én falusi eszemmel azt hittem, hogy az ilyen gyönyörű szép aranyos katona nem lehet más, mint a császár!

Éppen akkor ért az asztalhoz Scantilla, s letette a nagy kerek cseréptálat - amelyen legalább öt embernek elegendő harapnivaló tornyosult. Az asszony térült-fordult, öblös korsó borral és mázas cseréppoharakkal tért vissza, de rögtön elpárolgott, mikor meglátta, hogy a díszes és daliás katona közeledik az asztalhoz, és máris barátságosan integet Turdulusnak. Scantilla, mióta lehiggadt, félt a szép embertől, vagyis inkább önmagától. Nem tanácsos piszkálni a kihunyt tüzet, mert hátha fellobban. És ő már inkább csak titokban parázslott és hamvadozott, mint az olyan asszonyok, akiknek csak egy kalandjuk volt, mert több nem is lehetett, de az az egy betöltötte az egész életüket...

Turdulus felugrott és elébe sietett a tisztnek:

- Végre hogy látlak, Talio! - lelkendezett - most aztán nem szabadulsz egykönnyen! Gyere csak!

Odavonszolta az asztalhoz Taliót, pedig egyáltalán nem volt szükség semmiféle erőszakra, mert Talio magától is szívesen ment, főképpen mikor a szép nagylányt meglátta. Most egyszerre felötlött benne egy gondolat, amely a küzdelmek és háborúk húsz esztendeje alatt sohasem fordult meg a fejében: hogy tulajdonképpen ideje volna már megnősülni! Hiszen negyvenéves elmúlt, van rangja, vagyona - mivel galliai családi birtokát nemcsak rendbehozta, hanem meg is toldotta vagy kétszáz holddal -, bizalmas embere az Augustusnak, akármelyik arisztokrata lány is kapva-kapna esetleges házassági ajánlatán, de eddig esze ágában sem volt ilyen ajánlatot tenni akárkinek is. Kitüntetései, lovai, vadászkutyái kielégítették minden becsvágyát, minden szenvedélyét, rabszolgalányok és pénzre, ruhára, ékszerekre ékes úri szeretők pedig lecsillapították időnként követelődző gerjedelmeit. De ő soha semmibe sem adta bele a lelkét, minden érzelmi megmozdulás nélkül tarolt le mindent és mindenkit: egyetlen nemes és önzetlen érzése volt eddig, hűsége Constantinushoz. És most meglátta ezt az üde arcot, ezt a hűséges és meleg tekintetű kék szemet, és nyomban arra gondolt: meg kell nősülnie! Feleségül kell vennie ezt a lányt! A negyvenes férfi utolsó vagy talán első őszinte fellángolása volt ez, a rettegés az alkonyattól, a kapuzárás rémülete, s ebben a pillanatban fölülkerekedett benne a szenvedély és háttérbe szorította s elnémította rangját, vagyonát, csodálatos lovait és vadászkutyáit, egyetlen szóval: minden rideg önzését. Persze nem tudta, s önzésében nem is tudhatta, hogy rangjával, vagyonával, pompás lovaival az eltűnt és visszahozhatatlan ifjúságot szeretné megvásárolni, s ebben a pillanatában hajlandó lett volna latba vetni, sőt odadobni mindenét, ami eddig büszkesége volt, csak azért, hogy megszerezze ezt a remek lányt.

Vagy csak azért, hogy minden egyebén kívül ez is csak az övé legyen, s ne lehessen másé? Hiszen voltaképpen nem ismerte Marciát, tehát fellobbanásának csak egyetlen oka lehetett, az, hogy valaki más, valaki fiatalabb el ne halászhassa előle ezt a kincset. Az önimádat és a határtalan önzés gyújtotta fel tehát Talio szenvedélyét, holott azt sem tudta: vajon kincs-e hát valóban ez a lány, avagy démon s netalán fúria.

Turdulusnak egy csöppet sem kellett erőszakoskodnia; Talio, mintha láthatatlan mágnes vonzaná, szinte sietett az asztalhoz, kezet fogott Marciával, leült. A Rigócska izgett-mozgott, fészkelődött, heherészett, nézte-nézte a csinos lányt és a daliás katonát, és valamit gondolt magában. Meg is eredt a szava mindjárt:

- Mókuskám, ez a szép katona Talio ezredes, az Augustus szárnysegédje. Ez a kislány meg - fordult a tiszthez - Marcia, a jó öreg Vetrasinus unokája... talán ismerted is a derék olbiai parasztembert, aki oly sokat dolgozott és szenvedett életében? Corfulenus barátunknak is kedves embere volt a néhai való jó öreg, aki csak Mókusnak nevezte ezt a kislányt, mert mindig mogyorót ropogtatott. Most már nem ropogtatja a mogyorót, csak termeszti és eladja; ma is tíz zsákkal hozott be. Mind megveszem, érted, Mókuska? Egy szemet se hagyok másnak! No, hát, ezredes, emlékszel a mogyorós Mókusra?

- Úgy rémlik nekem, hogy ismertem az öreg Vetrasinust és láttam a tömzsi kis unokáját, aki lelkesen majszolta Scantilla mama mézes palacsintáját... de az is lehet, hogy csak Corfulenus elbeszéléséből tudok róla. No mindegy. Hát te voltál az a régi csöppség, Marcia?

- Már én sem ismernék akkori magamra, ezredes - felelte a lány kissé elfogódottan és szemlesütve, mert a katona tekintete úgy égette a testét, mint a parázs -, hiszen olyan rég volt, mintha mese volna. Csak egy igaz ebben a mesében, az, amit szegény jó nagyapám nem érhetett meg: már nem kényszerből viszem vásárra a mogyorónkat, már nem hajszol a végrehajtó, hanem amit termelünk, az a miénk, s ha megfizettem az adónkat, senki se zaklat többé. Azelőtt valósággal kizsarolt a hatóság, elvitte még a betevő falatunkat is... ó, mennyit koplaltunk! Most, ha megtörtént az indictio, vagyis az adókivetés a birtok értéke és jövedelme s a rabszolgák és háziállatok száma alapján, bizonyos vagyok felőle, hogy semmiféle mensor, ponderator, defensor, susceptor és executor nem méricskéli, nem számlálgatja, nem turkálja, nem piszkálja, nem szimatolgatja gyanakodva és rosszindulatún, hogy mink van, mennyi van, hol van; hanem megnézik a házunk táját, a földet, a gyümölcsöst, a magtárt, s jóformán nem is nézik meg tüzetesen, csak följegyzik a vallomásomat, s mivel látják, hogy a szüleim esett öregek és csak magam dolgozom, rabszolgánk nincs, ez az egyetlen öszvér a segítségünk, úgy vetik ki az adót, hogy elviselhető legyen. Amint az első terményt eladom, kifizetem az adót, aztán békén hagynak a jövő termésig. Azelőtt semmi sem volt elég a kincstárnak; nyúzta, facsarta, csapolta, zsarolta a szegény telepest, úgyhogy ezer meg ezer parasztnak csúszott ki a föld a lába alól. S ebben a fosztogatásban a zsarnokok adópiócáinak leghathatósabb segítőtársa mindig a földesúr volt. Tertullius kegyelmes úr - tette hozzá gúnyosan.

- Marcia - szólalt meg Talio, miután türelmesen, sőt élvezettel végighallgatta a lány komoly beszámolóját -, okosan gazdálkodol, és okosan gondolkozol. Büszke lehetsz a munkádra. És minden kisbirtokossal együtt megköszönheted Constantinus urunknak ezt az új és emberséges adórendszert.

- Meg is köszönném neki, térden állva, ha a színe elé kerülnék. De addig is arra kérlek, mondd meg neki legközelebb, akár mindjárt holnap, hogy egy olbiai parasztlány szeretné megcsókolni azt az áldott jobb kezét, amely bíbortintás tollal aláírta az új adótörvényt. És mondd meg azt is, hogy a négy és fél hold földemet, ezt a szegényes, ám nekünk drága családi tíz iugerumot az ő új törvényének jóvoltából sikerült megtartanom.

- Megmondom neki, Marcia. Megígérem, mert megérdemled, hogy velem együtt ő is törődjék a sorsoddal.

- Veled együtt? - kérdezte a lány meglepetten.

De Talio egyelőre nem magyarázhatta meg rejtélyes nyilatkozatát, mert a Rigócska elunta a hosszú szótlanságot, fölemelte poharát, koccintottak, ittak, Turdulus kéjesen krákogott utána egyet-kettőt, és szélesen elvigyorodott.

- Hiába no, a lampsakosi csak lampsakosi! Ez éppolyan tüzes most is, Marcia, mint régen, mondjuk: Mókuska korodban. - Hörpintett még egyet, csak úgy koccintás nélkül, aztán folytatta: - Hanem igaz is, Marcia! Az imént, mikor ez a szép katona betoppant, nem fejezted be a mondókádat. Mit is mondtál? Kiről is beszéltél? Egy halott vőlegényről?

- Meg egy özvegy menyasszonyról - szólt közbe Marcia halvány mosollyal.

- Ne kéresd magad, mondd el már - sürgette Tudulus.

- Az özvegy menyasszony én vagyok - kezdte Marcia -, a halott vőlegény Eumelios, a szomszédunk fia, akivel szüleink már gyermekkorunkban eljegyeztek.

- Eumelios... Eumelios... - töprengett az ezredes -, hol hallottam én ezt a nevet?

- Nem volt ezen a fiún semmi kivetnivaló, és mikor bevonult katonának, bízvást jóképű, sőt csinos legénynek lehetett mondani; ezenfelül talpraesett, ügyes fiatalember volt, s alig három év alatt altiszt, majd hamarosan zászlótartó lett belőle. Azonban nekem akkor sem kellett volna, ha kinevezik tábornoknak, és nyakába akasztják az aranyláncot!

- Voltaképpen mért nem szívelhetted hát? - kérdezte Turdulus.

A lány vállat vont:

- Talán azért, mert nem én választottam, hanem a szüleim kényszerítették rám; s még inkább talán azért, mert halálosan közömbös volt nekem. Hogy is mondjam? Olyan unalmas, semleges, seszínű, talán csak az egyenruha szépítette meg annyira, amennyire; csakhogy én inkább azt szeretem, ha az ember szépíti meg az egyenruhát!

- Vagyis ha "valaki" az, akin az egyenruha feszül - szólt közbe Talio. - Értem.

- Igen, engem az ember érdekel, nem a ruhája - felelte Marcia. - Éppen ezért ezt az Eumeliost tógában sem szíveltem. Szerencsére évente legfeljebb egyszer ha láttuk egymást, s egy-két közömbös szót ha váltottunk. El is határoztam, hogy szembeszállok szüleim akaratával, és sikerült is évről évre elhalasztani a házasságkötést. Szüleim nem akarták megérteni húzódozásomat, de én megmakacsoltam magam.

- És hát hogy segített meg végül Nikomedeia hatalmas istenasszonya, Tyche? - kérdezte Turdulus.

- Úgy, Turdulus bácsi, hogy mikor a zsarnok Licinius seregét a Hebrusba szorították Constantinus legiói, a szerencsétlen Eumeliost, épp abban a pillanatban, amikor nagy nehezen kikecmergett a vízből, irtózatos kardcsapással lefejezte egy római katona, csak azért, hogy elvegye tőle az ellenséges legió jelvényét, az ezüstsast, amelyet Eumelios még a vízben is, még hulltában is, görcsösen szorongatott a markában.

- Megvan! - kiáltott fel Talio. - Hát ő volt az, akitől az én derék katonám, Aurelius Justinus a sast zsákmányolta! Ott hallottam a nevét a hadifoglyoktól; azt mondták: ez az olbiai Eumelios megesküdött, hogy a sast csak az élete árán vehetik el tőle. Így is történt. Derék katona volt.

- Hagyd el, ezredes, ne magasztald a hősiességet, mert a katonák általában nem az igazságért harcolnak, hiszen mindegyik hadviselő azt állítja, hogy neki van igaza, hanem azért gyilkolnak, hogy az ellenség meg ne gyilkolja őket. Az életükért harcolnak, ezredes! Kitüntetést pedig azok az úgynevezett hősök kapnak, akik ügyesen túljártak az ellenség eszén, vagy szokatlanul eredményesen gyilkoltak és zsákmányoltak. Ezek közül én nem a mészárosokat dicsérem, hanem azokat, akik ügyes és okos haditervvel és minél kevesebb gyilkolással győzik le az ellenséget.

- Ilyen katona ez az ezredes is, aki itt ül veled szemben - szólt közbe Turdulus, és megint koccintásra emelte poharát.

- Akkor tetszik nekem! Akkor ő az igazi hős! Ő meg azok a névtelen katonák, akik mások érdekeiért ezerszám véreznek és hullnak a csatatereken!

- Honnan tanultad ezt a bölcsességet, Marcia? - kérdezte Talio mosolyogva és kissé atyáskodó jóindulattal.

- Az olbiai veteranusoktól, akik végigharcolták a zsarnokok háborúit és az asszonyaiktól, akik végignyomorogták ezeket a véres esztendőket. És ha akarod tudni, ezredes, hát tanultam egyet s mást Corfulenus bácsitól is, aki torkig van a háborúval, mert éppen eleget csatázott, bár megvan az az elégtétele, hogy nem zsarnokért, hanem Constantinus urunkért harcolt.

- Érte, sőt vele harcolt a mi ezredesünk is - jegyezte meg Turdulus.

- Akkor hős vagy te is, Talio, hiszen a zsarnok ellen harcoltál.

- De így nekem is részem van benne, hogy megözvegyültél.

- A mindenlátó Helios tudja, hogy nem szerettem ugyan Eumeliost, de sajnálom. Hiszen ő nem tehet róla, hogy a zsarnok hadseregében kellett harcolnia; a paraszt meg a mesterember nem maga választja meg, hogy melyik oldalon harcoljon; azt sem mérlegelheti, melyik oldalon van az igazság; az egyszerű embert, a százezreket nem kérdezik meg, csak besorozzák, aztán vezénylik, viszik, hajszolják; győzelemre vagy halálba, neki édesmindegy, mert ő sem győzni, sem halni nem akar, csak dolgozni és élni. Azért azt mondom én neked, ezredes, hogy a szerencsétlen Eumelios sem hős, bár életét adta az ezüstsasért, hanem áldozat, mint ahogy minden győzelemnek és minden vereségnek mindig csak a keze munkájából élő kisember az áldozata.

- Ezt meg kitől tanultad? - érdeklődött megint az ezredes.

- Hiszed vagy nem hiszed: ezt én magam találtam ki, hiszen munka közben bőven van időm ilyen nehéz gondokon törni a fejemet. Iskolába biz alig jártam, éppen hogy írni-olvasni tudok, de van egy kis sütnivalóm, s néha ez is ér annyit, mint a... - egy pillanatra elhallgatott, aztán nevetve Talio felé bökött a mutatóujjával - ...mint a haditudomány.

Elnevette magát, s most ő emelte koccintásra a poharát. Nevettek, koccintottak, Taliónak meg éppenséggel most kezdett igazában ízleni a lampsakosi. A lány szeme csillogott, kedves arca kipirult, az ezredes gyönyörűséggel mosolygott rá:

- Talpraesett lány vagy te, Marcia. Boldog lehet az a férfi, aki téged választ feleségül.

- Szabad vagyok! - vágta rá a lány, önkéntelen kacérsággal.

Talio sohasem udvarolt életében, s igazán nem tudta, mi ez: puszta incselkedés, felkínálkozás vagy éppen vallomás? Így hát azt sem tudta: mit feleljen rá. Sokért nem adta volna, ha itt van mellette Brellicus, aki mestere és tudósa a szerelmi művészetnek. Talio mintha megnémult volna; de érezte, hogy belül átforrósodik, megbizsereg a vére, és már-már az ajka is szóra nyílik, végzetes szóra: "Most szeretném ezer csókkal lepecsételni a szádat" - de mintha csak Brellicus súgta volna neki, hogy ilyesmit most még nem szabad kimondani, hallgatott.

Marcia fölállt:

- Búcsúzom, Turdulus bácsi. Délre jár az idő, Olbia messze van, mennem kell. Ezredes, Jupiter áldjon! - és kezet nyújtott Taliónak, aki sokáig nem engedte el a lány izmos és meleg kezét, Bezzeg azonnal elengedte, amint Turdulus megfogta Marcia csuklóját, és a lányt szelíden visszakényszerítette a székébe.

- Nem addig van az, hékás! - hangoskodott Turdulus. - Hát nem mondtam, hogy három napig nem eresztlek haza? Így mondtam, így lesz, no! Értetted, Mókuskám?

- Értettem, Turdulus bácsi, maradok is szívesen, csak annyit szeretnék mondani, hogy öreg vagyok én már Mókuskának.

- Azt csak bízd a vőlegényedre; majd megmondja, öreg vagy-e neki - és laposat pislantott Talióra. - De megyek is már: öszvért az istállóba, szekeret az állásba, ebédet az asztalra, félóra múlva itt vagyok. Addig is... mulassatok jól. - Elnevette magát, és odaszólt a rabszolgalegénynek: - Hé, fiú, egy kancsó lampsakosit ide az asztalra.

Turdulus elviharzott, ők kettesben maradtak. A beszélgetés nehezen indult, mert mind a kettőnek nagyon sok volt a mondanivalója. Hosszas kerülgetés után végre odáig jutottak, hogy Marcia megkérdezte: mért akar Talio is törődni a sorsával, mint az imént oly rejtélyesen mondta.

- Nem értetted? - kérdezte Talio.

Marcia szégyenlősen lesütötte a szemét. Szebb felelet volt ez minden vallomásnál.

De a lány hirtelen fölkapta a fejét, és bátran a férfi szemébe nézett:

- Hát te értetted-e, amit én mondtam?

- Megértettem - felelte a kemény katona -, és azt mondom rá: megköszönném, ha nekem adnád a szabadságodat, és életem fogytáig rám bíznád a sorsodat.

Az egykori Mókuskából akkor lett igazán Marcia, amikor a kezét Talio kezébe tette.

Scantilla épp az asztalra helyezte a párolgó pecsenyéstálat, mikor az udvari ajtón belépett Turdulus. Csak odapillantott a néma jelenetre, s rögtön mindent megértett. Nem is állhatta meg, hogy falatozás közben oda ne súgja Marciának:

- Ugye, Mókuskám, nem hiába mondtam, hogy maradj?

- Igazad volt, drága jó Turdulus bácsi, megérte! - súgta vissza Marcia.

Nagy ujjongással fogadták Corfulenust: öreg este volt már, mikor betoppant a vendéglőbe, s részt vehetett régi bajtársának s a drága kis Mókuskának örömében. Maga is boldog volt, hogy a mai szolgálata véget ért, mert bosszantotta, hogy az udvar, főképpen az a kótyagos Euporius - igaz hogy őszentsége utasítására - ekkora hűhót csapott a hírhedt "csodatévő" Sopatros körül. Örült, hogy végre visszavonult lakosztályába ez a nagyképű és pökhendi "varázsló", s ő legalább mára megszabadult tőle. Corfulenus, a maga egészséges parasztösztönével, csalhatatlanul megérezte, hogy ez a Jamblichos-tanítvány, ez az álfilozófus voltaképpen szélhámos.

S önkéntelenül is Hosiusra kellett gondolnia, sőt a püspökön túl Ablaviusra, mert ifjúkori tapasztalatai óta egészen máig, a praefectus praetorio "megdicsőüléséig" minden arra vallott, hogy az udvari léhűtők és törtetők közül mégiscsak Ablavius őfényessége a legelvetemültebb szélhámos.

Csak azt sajnálta, hogy az Augustus újabban egészen megközelíthetetlen volt, s főleg mióta ez a Sopatros megjelent, nemcsak őt, a katonát, hanem legbizalmasabb politikai tanácsadóit is mellőzte. Például ma reggel óta sem Ablavius, sem Hosius, sem Marius nem tudott bejutni hozzá! Legalább Mariust hallgatta volna meg! De nem! Ma reggel óta, sőt már napok óta, amióta a csodatevő prófétát várja, Sopatros a bölcse, a varázslója, a vezérlő csillaga!

De mit neki Hecuba! gondolta magában Corfulenus, hiszen ha szerencsésen szabadult a szolgálattól, mért emészti magát? Nem az ő gondja az egymással versengő szélhámosok leszerelése, és Constantinus eddig még mindig pontosan tudta, kit s mikor kell eltüntetnie a süllyesztőben. Ezekkel is végez előbb-utóbb, annyi szent, mint ahogy soha életében nem tudott igazán összemelegedni a törtetőkkel. Ezek sorjában elhullanak mellőle, s megmaradnak azok, akikről tudja, hogy férfihűséggel ragaszkodnak hozzá: Volusianus, Vecasius, Corfulenus, Talio és Marius.

Hát akkor ne gondolj a gonddal, biztatta magát Corfulenus, és innentúl vidáman és szorgalmasan koccingatott a boldog párral és a még boldogabb házigazdával, akivel madarat lehetett volna fogatni, mivelhogy ezt a csodálatosan szép napot mindenestül a maga érdemének tulajdonította...

Persze, azért a palotában csakúgy zajlott az élet másnap, mintha Turdulus vendéglőjében semmi sem történt volna. Talio szolgálatban volt, Marciával csak késő este találkozhatott; Corfulenus még este sem szabadult; Marius pedig csak hajnaltájt vetődött haza a villába, az imádott Thamarhoz, akinek már nem kellett bujkálnia - még Constantinus elől sem -, amit az egykori szenvedélyes szerető kissé duzzogva és sértődötten vett tudomásul, bár igazán szerette Mariust. De megértette, hogy azoknak az őrjöngő napoknak a mámora rég szertefoszlott, és Constantinus már távoli vizeken siklik, dagadó vitorlákkal, magányosan, egyedül, szerelem nélkül, elérhetetlenül; és megértette azt is, hogy a valóság, a férfihűség, az igaz ragaszkodás ezerszer többet ér, mint minden ábrándos és gyökértelen, bár érzéki, vad, perzselő szédület...

Beszélgetéseikben, odakint a villában, most már naponta szóba került Constantinus, főképpen azóta, hogy Marius mindig csak a hajnali órákban került haza a palotából. Thamar módfelett helytelenítette a nagyúr önzését és erőszakosságát, annál inkább, mert ezúttal nem halaszthatatlan államügyek miatt kellett éjszakázniok belső embereinek, hanem a jöttment Sopatros miatt! Ki ez a sehonnai, ez a szalajtott, ez a nagyképű és üres fejű szélhámos? Hogy merészeli feldúlni az emberek magánéletét, kiuzsorázni a nappalaikat és tetejébe elrabolni éjszakáikat? Mert húsz esztendő ide, húsz esztendő oda: Thamar még mindig szomjasan várta a forró és buja éjszakákat.

S igaza is volt mindenben, csak abban nem, hogy Sopatros üres fejű. Valóban vakmerőség és példátlan erőszakosság volt a palota rendjének kíméletlen felforgatása; érthetetlen az a titokzatos erő, amellyel Constantinust lenyűgözte és szinte megbabonázta; felháborító az a pökhendi modor, ahogy még a legmagasabb rangú urakkal is packázott; viszont senki sem foghatta rá, hogy üres fejű, sőt nagyon is teli volt a feje: benne volt az isteni Porphyrios és Jamblichos minden filozófiája, a Helios-vallás kristályosan világos rendszere és benne volt a napkultusz egész misztikája is; és ez talán még nagyobb erővel vonzotta Constantinust, mint a Helios-filozófia pompásan felépített rendszere. Éppen azért lettek esküdt ellenségei az Augustus körül nyüzsgő papok, mert filozófia és misztikum egyikben sem forrt össze oly szerves egységgé, mint Sopatrosban: Hosius félt a tudományától, a két Eusebios a bűbájosságától. De még abban is gyenge lábon álltak, amiben esetleg mérkőzhettek vele: Hosius érezte, hogy mágiája kezdetleges handabandázás az alacsonyrendű népbolondító Sopatros átszellemült misztikájához képest; a két Eusebios pedig pontosan tudta, hogy híg és felületes filozófiájával elbújhat az újplatonikus Sopatros magasrendű tudományos képzettsége mellett. Ennélfogva mind a hárman abban foglalták össze véleményüket, hogy ez a Sopatros furfangos csaló, veszedelmes szélhámos, sőt felforgató, aki a császárt - ki tudja, milyen sötét célok érdekében - kártékonyan befolyásolja, tehát tanácsos lesz minél előbb eltenni az útból.

Ablavius is így vélekedett a jövevény felől; figyeltette is minden szavát, minden lépését, besúgója volt minden rabszolga, minden testőr, még Euporius mester is, aki engesztelhetetlenül gyűlölte ezt a nagyhangú és pimasz léhűtőt, mert úgy felforgatta az ő klasszikus és szent szertartásrendjét, hogy őszentsége fogadóterme már valóságos átjáróház, akárcsak a forumi bazilika oszlopcsarnoka!

Annyi bizonyos, hogy a merev szertartásrend kissé meglazult: ez a Sopatros elrendelte, hogy a szertartásokat egyszerűsíteni kell s főleg megrövidíteni, mert túlságosan sok idejét rabolják el a császárnak, ezenfelül pedig a kihallgatások időtartamát is csökkenteni kell. Euporiusnak már-már alig volt alkalma megcsillogtatni művészetét.

Halkan beszélgettek a várakozók a szentséges császári fogadóterem előcsarnokában, de egyszerre elhallgattak, mikor megnyílt a fogadóterem ajtaja, és kilépett rajta Ablavius. Végre egy pillanatra szerephez jutott Euporius is: fölemelte aranyrojtos pálcáját, egyet koppantott, körülnézett, s végre megtalálta, akit keresett. Hangosan szólította:

- Talio tribunus!

A teljes katonai díszbe öltözött ezredes előlépett, aranylánca megcsörrent páncélja ezüstjén, kék köpenye meglobogott: a két testőr vigyázzba merevedett, a szárnyasajtó megnyílt, Talio belépett a fogadóterembe, az előcsarnokban újrakezdődött a halk zsongás.

Ablavius méltóságos léptekkel haladt a kijárat felé: arannyal hímzett dalmatikája szinte világított az előcsarnok félhomályában, földig érő bíborsávos tunikáját rangjának jelvénye, a vörös selyemöv fogta össze a derekán. Már-már elérte a kijáratot, amikor a kaisareiai Eusebios hajlongva odalépett hozzá, s édeskés mosollyal ajkán megszólította:

- Fényességed szíves engedelmével érdeklődni bátorkodom: hogyan zajlott le a kihallgatás, az első, mióta...

Nem fejezhette be a mondatot, mert Ablavius bólintott, komolyan és méltóságosan, és azonnal felelt a kérdésre:

- Közölhetem nagyságoddal, hogy a szentséges Augustus kitüntető kegyességgel fogadott, meghallgatott és előterjesztéseimet méltóztatott kegyelmesen tudomásul venni.

- És ha szabad még egy kérdéssel alkalmatlankodnom: mi volt az eszmecsere tárgya, és történt-e döntés lényeges kérdésekben?

- Folyó ügyekről tárgyaltunk, és őszentsége minden kérdésben javaslataim figyelembevételével döntött.

- És mik a lényeges döntések? - faggatta Eusebios állhatatosan.

- Folyamatban levő ügyekről nem nyilatkozhatom - fontoskodott Ablavius, és indulni akart, de a kövér püspök még egyszer lecsapott rá:

- Mindnyájunkat érdekelne, ha fényességed közölné velünk, vajon az az idegen...

- Igen, igen - vágott a szavába megint Ablavius -, Sopatrosra gondolsz, tudom. Nem, nem titok: elejétől végig jelen volt a kihallgatáson, ott ült a császár őszentsége jobbján, élénken figyelt, de nem szólt bele semmibe. Rendkívül kellemes ember, élvezet tárgyalni a társaságában.

A nagy férfiú kimérten biccentett, és jelentős személyiségéhez illő méltósággal, két testőr kíséretében, távozott az előcsarnokból. A kövér Eusebios alázatos mosollyal dörzsölte össze párnás, puha kezeit, még akkor is, mikor Ablaviusnak már az árnyéka is elsuhant. Ám az illustrissimus távozása után újra felmorajlott az előcsarnok, s ez magához térítette.

- Püspöktestvérem - fordult oda a nikomedeiai Eusebioshoz -, mit szólsz hozzá, hogy milyen fontos nyilatkozatokat sikerült kicsiklandoznom az illustrissimusból? - Elégedetten heherészett hozzá, rózsaszín tokája remegett; kenetes mosollyal várta az elismerést, de a nikomedeiai püspök fölényesen és elutasítóan legyintett:

- Ugyan! - vágta rá kissé élesen - nagyságod fontosnak ítéli ezt a semmitmondó locsogást? Nyilatkozatának veleje mindössze az, hogy nem nyilatkozhat. Lám, milyen fontosnak látszik ez a neszesemmi-fogdmegjól, ha kellő nagyképűseggel tálalják!

- Ó, püspöktestvérem, isten mentsen az ilyen tiszteletlen kijelentésektől! - és a saját szájára ütött, mintha ő követte volna el a szentségtörést. - A kormányzó úr mindent hall, mindent lát, és a keze messzire ér! Isten óvjon attól, hogy megsértsük, akár távollétében, mert ha megtudja, pedig megtudja, annak egyházunk vallja kárát. Minden meggondolatlan nyilatkozat csak egyházunknak árt.

A kenetes atyai kioktatás visszapattant a nikomedeiai püspökről:

- Egyházunknak főleg a képmutatás árt! - vágta oda ingerülten.

- Véleményem szerint - szólalt meg Hosius -, még ennél is többet árt egyházunknak az örökös marakodás, például nagyságtok most lezajlott gyűlölködő szóváltása. Az árt, hogy püspökeink betűkön és szavakon lovagolnak, s nem látják meg a lényeget. Az imént is nagyságod - és mutatóujjával a kaisareiai püspök felé bökött - megorrolt, mert nikomedeiai püspöktársa szigorúan, ám igazságosan bírálta Ablavius kormányzót, ezt a homályos származású és sötét múltú kalandort, holott nyilatkozatának nem a szavaira, hanem a lényegére kellett volna felfigyelniük.

- És hát méltóságod szerint mi volt a lényeg? - vetette oda kihívón a nikomedeiai, aki nem tűrte a leckéztetést, éppen most, amikor érezte, hogy Hosiusnak igaza van.

- A lényeg az volt, amit ez a szélhámos a másik szélhámosról elmondott; s hogy pontosabban fejezzem ki magamat: az egyik Ablavius, a másik Sopatros.

- De clarissimus! - hüledezett a kaisareiai. - Még a falnak is füle van!

- Eusebios - szólt rá keményen a nikomedeiai -, ez a meghunyászkodás és gyávaság még többet árt az egyháznak, mint a betűrágás, amiért Hosius őméltósága az imént mind a kettőnket rendreutasított.

Hosius ügyet sem vetett az újra nekibőszülő kakasviadalra, hanem lesimította selyempalliuma divatosan élesre préselt, földig omló széles sávjait, megfogta aranyhímzésű stólája jobb oldalt lecsüngő végét, és kimérten, szárazon, szenvedélytelenül folytatta magyarázatát:

- A lényeg az, hogy Sopatros nem beszél, csak ül és figyel. Mért ül ott, ha nem beszél? Csak azért ül, hogy figyelje, vajon Constantinus azt mondja-e, amire ő betanította. Mert idáig fajult a dolog: veszélyben forog Constantinus urunk tárgyilagossága és ezzel vallási türelmessége, hisz ez a jöttment egy új misztikus vallásra akarja téríteni, s ha ez sikerül neki, nemcsak a birodalom, hanem egyházunk is mindent elveszít, amit a nagy császár húsz év alatt, megfeszített munkával épített és alkotott!

- És ilyen álfilozófus miatt, ilyen szélhámos miatt, mint ez a körmönfont és elbizakodott Sopatros! - sopánkodott a kaisareiai inkább bánatosan, mint meggyőződésből, mert őszintén szólván, nem egészen értette Hosius filippikáját.

- Én két szélhámosról beszéltem, Eusebios - szólt rá Hosius a kövér és mindig kenetesen mosolygó püspökre.

- Én pedig azt mondom neked, clarissimus - szólalt meg erélyesen a nikomedeiai -, hogy magyarázatod meggyőzött. Majd résen leszünk! - tette hozzá fenyegetőn, és szenvedélyes hangon folytatta: - Mert nemcsak ezt a két szélhámost kell kiküszöbölni, ártalmatlanná tenni és eltávolítani innen, mégpedig kíméletlenül és mindenáron, hanem valamennyi szélhámost, ahány csak bizalmába férkőzött az Augustusnak!

Hosius meghökkent, arca elborult; a pillanat ezredrésze alatt átvillant agyán a szörnyű gondolat: "Tud ez valamit? És vajon mit tudhat? Mindenesetre elteszem az útból!" A rémület és a düh egy pillanatra eltorzította az arcát, vékony ajkait összeharapta, de ezt a kétségbeesett arcjátékot senki sem vette észre, mert nyílt a fogadóterem ajtaja, kilépett rajta, boldogságtól ragyogó arccal, Talio: szinte átviharzott az előcsarnokon, a kapuban lóra pattant, és néhány perc múlva már lelkesen újságolta kedves kis jegyesének a császári kihallgatás szívdobogtatóan szépséges, sőt gyönyörűséges részleteit.

Az előcsarnokban Euporius pálcája erélyesen koppant: a főszertartásmester ezúttal a három püspököt szólította; arannyal hímzett díszruhájukban illő méltósággal vonultak be; a szárnyasajtó nyomban becsukódott mögöttük.

A kihallgatás ezúttal nem kihallgatás volt, csak meghallgatás. Sopatros úgy akarta, hogy Constantinus tartson hivatalos allocutiót, a püspökök hallgassák végig, vegyék tudomásul a császár parancsait, azután távozzanak. Úgy szerkesztette meg a császár szózatát, hogy a felekezeti béke hangoztatása és követelése a Jamblichos-féle egységes vallás malmára hajtsa a vizet. Két nappal a kihallgatás előtt ez a Sopatros órákat töltött a legfelsőbb bíróság elnökének, Strategiosnak dolgozószobájában, mert a kivételesen nagytudású elnök az egyetlen ember volt az egész birodalomban, aki a legapróbb részletekig alaposan ismert minden eretnekséget, mindegyiknek a történetét, tanítását, szertartásait, vezetőit, filozófiájuk eltérő árnyalatait, s az árnyalatok árnyalatait, s legalább száz ilyen csip-csup felekezetet és mondvacsinált prófétát és vallásalapítót tartott számon. Jól beszélte a perzsa, szír, kald, egyiptomi, armeniai és indiai nyelvet, úgyhogy eredetiben olvasta a tucatnyi keleti "megváltó" nyakatekert elméleteit. Constantinus állandóan igénybe vette óriási nyelvismeretét és páratlan tudományos képzettségét, vele fordíttatta a keleti eretnek próféták zagyva iratait, s munkájáért azzal jutalmazta, hogy a Musonianus nevet adományozta neki, amivel azt akarta jelképesen kifejezni, hogy Strategios méltó utóda és párja a Nero korabeli híres és népszerű filozófusnak, Musonius Rufusnak. Constantinus persze nem tudott róla, hogy Strategios nagy tudománya, lebilincselő egyénisége, komoly magatartása és úri modora egy megvesztegetett bíró, egy szennyes uzsorás, egy nyerészkedő üzletember s egy jellemtelen zsaroló álarca volt csupán.

Az órákig tartó értekezés végen Strategios férfias nyíltsággal kijelentette, hogy a tanácsadás díja száz arany. Sopatros szemrebbenés nélkül megírta az utalványt - hiszen úgyis a császári pénztár váltja be! -, Strategios pedig még aznap fölvette az összeget Zosimio főpénztáros irodájában. Murrentio, az ellenőr morgott ugyan, de az utalványon ott volt Constantinus kézjegye: Zosimio csak rámutatott a császár aláírására, és fizetett, mint a köles. Sopatros táskájában mindig volt legalább tíz ilyen kitöltetlen császári utalvány.

- Egregius, bizonyára tudod, hogy én mint a csodálatos Jamblichos tanítványa, olvastam és alaposan ismerem az isteni nagymesternek, Porphyriosnak a keresztény tanítás, babona és innen-onnan összelopkodott szertartásrend ellen írt bátor és harcos művét. E bámulatos mű tizenöt könyve az úgynevezett keresztény filozófia megdöbbentő együgyűségeinek kíméletlen leleplezése és lenyűgöző erejű cáfolata. Mindazonáltal igen jó szolgálatot tettél nekem előadásoddal, mert megismertetted velem azt, ami nincs, mert nem is lehet még benne az isteni Porphyrios nagyszerű munkájában, mert az eretnekségek éppenséggel a nagy mű megjelenése óta burjánzottak el úgy, mint a Jason sárkányfogvetéséből kikelt mesebeli óriások.

- Mester - hajolt meg udvariasan Strategios -, szívből örülök, hogy hasznát veheted tájékoztatásomnak. Én kiterjedt nyelvismereteimnek köszönhetem, hogy az eredeti szövegek olvasása alapján hitelesen és részletesen megismerhettem a keleti vallásokat, s mikor már a Helios, Mithras, Kybele, Isis, Orpheus, Zarathustra, Buddha és Krisztus tanítását végigelemeztem, meglepetéssel állapítottam meg, hogy kereszténység nincs, hanem csak keresztény felekezetek vannak; valamennyien Krisztus nevével hangoskodnak, mindazonáltal kölcsönösen eretneknek bélyegzik egymást. Sehogy sem tudom megérteni, minek ennyi vallás és felekezet. Igazat adok Constantinus őszentségének, hogy egységes vallást akar, s hogy éppen a legátfogóbb, legegyetemesebb vallást, a Helios-vallást akarja általánosítani.

- Egregius, tisztázzuk a fogalmakat: azért van sok vallás és újabban sok felekezet, mert korunkban, az üdvösségsóvárgás századában, minden ország, minden nép a maga hagyományai, ősi kultuszai és műveletségélményei alapján és azoknak keretében igyekszik megtalálni az üdvözülés útját és módszerét. Pythagoras híveinek, jó nyolcszáz évvel ezelőtt, még csak két út közt kellett választaniok, ma pedig száz meg száz út kínálkozik, s ez a sokféleség a jóhiszemű hivőt zavarba ejti, választását megnehezíti, holott minden út végcélja egy: az üdvözülés, vagyis a misztikus egyesülés az istenséggel.

- Eszerint a sokféle vallás nem szükséges - jegyezte meg Strategios.

- Nem szükséges - magyarázta Sopatros -, de nem is fölösleges. Üdvözüljön mindenki a maga módján, ebből semmi baj sem származik. Csak ezt a sokféleséget magasabb szinten egységbe kell tömöríteni, mégpedig bölcs mesterem, Jamblichus kristályosan világos rendszere alapján.

- És hogy illeszted be, mester, ebbe a zárt rendszerbe a megszámlálhatatlan keresztény felekezetet?

- Ez szinte lehetetlen, éspedig a keresztények makacssága és uralomvágya miatt. Hiszen ők voltaképpen nem tehetnek róla, hogy így atomokra morzsolódtak, mert ez természetes folyamat. Vallási rendszerüket a Helios- s főképpen a Mithras-kultusz elemeiből tákolták össze, megtoldották az Adonis- és Isis-kultusz mondáival és misztikus szertartásaival, a helyi legendákkal, mert csak így érhették el, hogy minden tartomány népeivel elhitessék: íme, a kereszténység tulajdonképpen a ti ősi vallásotok folytatása! Most aztán kezdődik az alkotóelemek lázadása. Csakhogy ennek a lecsillapítása nehezebb feladat, mert minden felekezetük az egyetemesség igényével lép föl, és mindegyik az egyetlen igaz, tiszta és üdvözítő egyháznak hirdeti magát.

- Ezt a problémát csak a szentséges Augustus oldhatja meg, éspedig elsősorban az ő türelmes valláspolitikájával.

- Remélem - fejezte be az eszmecserét Sopatros -, hogy Jamblichos rendszerének alapos ismeretével kezébe adtam a vallási egység megvalósításának kulcsát.

Ablaviust ezenközben egészen más gondok foglalkoztatták. A kövér Eusebiosnak ugyan azt mondta a kihallgatás után, hogy az idegen filozófussal valósággal élvezet együtt lenni, de hazudott, mint rendesen. Az egész kihallgatás alatt forrt benne a düh, hogy egy jöttment egyszerre csak így hatalmába kerítheti az Augustust, s miközben némán hallgatta a császár parancsát, már meg is fogamzott benne az elhatározás, mégpedig ugyanazzal a megokolással, mint Hosiusban: ha kettejük közül az egyik fölösleges, akkor nyilvánvaló, hogy legfölöslegesebb a harmadik, ez a ki tudja honnan idecsöppent pimasz. Hogy miféle maszlagot adott be Constantinusnak, az nem érdekli; hogy miféle vallási mocskot kotyvasztanak, arra fütyül: hogy ez a szakállas csepűrágó miféle szemfényvesztő hazugságokkal és mutatványokkal hálózza be a gyanútlan császárt, az még csak hagyján: de az a baj, hogy itt van, hogy egyáltalán itt lehet, hogy kitúrja őt a császár bizalmából, s hogy talán kiüti a nyeregből! Ez tűrhetetlen! Ezt a sehonnait elteszem láb alól, a Styxre esküszöm.

Csengetett. A rabszolgának csak ennyit mondott:

- Nevitta!

Néhány pillanat múlva hétrét görnyedve ott alázatoskodott előtte legmegbízhatóbb embere, legügyesebb kémje, az ezerszemű, ötletes és ravasz Nevitta, hivatali beosztása szerint "a barbár nyelvek" tolmácsa.

- Ide figyelj, Nevitta. Tudod, hogy egy bizonyos Sopatros nevű csodatevő és varázsló túlságosan elterpeszkedett a palotában, s mindenféle hókuszpókuszokkal szédíti a szentséges Augustust. Ezt az embert ki kell irtani, de persze nem csak úgy suttyomban, hanem törvényes ítélettel. Megértetted?

- Igenis, megértettem, illustrissimus.

- Három hónap alatt szerezz meg minden adatot és bizonyítékot, ami a halálos ítélethez szükséges. Pénz nem számít.

- Igenis, illustrissimus, mindent megszerzek. Fényességed bizonyosan emlékszik a dardán sajtkorongokra.

- Hogyne emlékezném - mondta rá szárazon a kormányzó. - Jól dolgoztál, s éppen ezért bízom rád Sopatrost is. - Fölvett az asztalról egy kis papiruszcédulát, írt rá valamit, és átnyújtotta a tolmácsnak. - Ezzel az utalvánnyal jelentkezzél Zosimiónál. Várom a jelentéseidet.

Odakint Nevitta mohón pillantott a papiruszlapra, aztán elégedetten és vigyorogva bólintott: az utalvány tízezer denariusról szólt, "Nagyvad lehet, gondolta magában, ha ennyit megér. Liciniusért huszonötezer denariust kaptam." Murrentio most is morgott, de Zosimio fizetett, aztán a szentséges császári magánkincstár számadásainak "kémkedés" rovatában elkönyvelték a kifizetést. Ablavius nem kicsinyeskedett, bőségesen fizette az embereit - a császár pénztárából.

...A három püspök megállt az emelvény előtt; Constantinus jobb oldalán, alacsonyabb emelvényen, Sopatros terpeszkedett, komor és sötét ábrázattal. A császár bíborpalástja szinte csillogott a déli napsütésben, fején a diadém rubinjai megragyogtak, mikor megmozdult, és a három püspökre tekintett. Ezeknek egyetlen dolguk volt: végighallgatni a császár allocutióját, amelynek az volt a lényege, hogy a keresztény felekezetek örökös marakodásának megszüntetésére egyeztető kongresszust hív össze - az ilyen tanácskozást hívják ők zsinatnak -, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a felekezeti torzsalkodásnak.

- Az örökös vallási viták miatt elvesztettem már nappali és éjjeli nyugalmamat. Sopatros mester tanácsára a zsinatot választottam: teremtsék meg végre maguk a keresztények a felekezeti békét és az egységet. Lám, itt a példa: Hosius ortodox, ti ketten pedig ariánusok vagytok, s békés egyetértésben dolgoztok velem kormányzatom nagyszerű céljaiért. - Ha tudta volna, hogy ezek hárman hatfelé húznak, és halálosan gyűlölik egymást! - Azt akarom tehát, hogy a zsinat alkossa meg a keresztény tanítás egységét, szüntesse meg a mai szétmorzsolódást! Én nem vagyok keresztény, de én is püspök vagyok, a birodalom püspöke, s amint én megteremtettem a politikai egységet, nektek is kötelességetek megteremteni a vallási egységet, legalább a magatok körében. Montanos hívei még ma is őrjöngenek, Donatus circumcelliói és agonisztikusai gyilkolnak és gyűlölködnek, Areios hívei felforgatják az egész Keletet, nem is szólván a tucatnyi egyéb felekezetről, vagy ahogy ti mondjátok: eretnekségről! Nem akarok eretneket látni! Keresztényt igen, de csak egyféle keresztényt!

Rövid szünetet tartott, figyelte a püspök arcát: Hosiusnak és a nikomedeiai püspöknek egy arcizma se rezdült, a kaisareiai püspök arcán puha és együgyű mosoly olvadozott. "Konok és ostoba emberek", gondolta magában Constantinus, mert mióta Sopatros gyökeret vert itt, még Hosiust sem szívelhette úgy, mint régebben, amikor valósággal a prófétája volt. A püspökök hallgattak, a császár folytatta:

- Ennélfogva elvárom, hogy az összehívandó zsinaton mindent elkövettek a felekezetek összebékítése érdekében, s minden erőtökkel azon lesztek, hogy elérjétek az ortodoxok és ariánusok egyesítését, mert pillanatnyilag éppen az arianizmus a legveszélyesebb kerékkötője az egységnek. Sopatros mester, a filozófus, úgy véli, hogy e pillanatban éppen az arianizmus az egyetlen számba vehető akadálya a világnézeti s ezzel a vallási egység megteremtésének. Megmondtam, mit akarok. Eszerint cselekedjetek.

Bólintott, vége volt a kihallgatásnak. Sem azt nem mondta meg a három püspöknek, hogy kiket hív meg, sem azt, hogy hova; sem azt, hogy mikor lesz a zsinat. Minderről csak Ablaviust tájékoztatta részletesen. Egyelőre csak ő tudta, hogy a zsinat székhelye Nikaia lesz, a hatszáz éves ősi város, amelynek 238 bástyatornya büszkén uralkodott a környező síkságon, a termékeny földeken, a gondosan öntözött kerteken és a májusi virágzásban pompázó gyümölcsösökön. Azt is csak ő tudta, hogy Marius irodái már javában küldözik a meghívókat a keleti püspököknek, és hogy eddig már legalább háromszáz meghívó indult el a császári postával.

Így történhetett, hogy a távolabbi püspökök jóval előbb szereztek tudomást a zsinatról, mint a fővárosiak és a főváros környékiek. Ablavius ugyanis, akit Constantinus a zsinat megszervezésével megbízott, jónak látta, ha nem ad időt a bennfenteseknek a szervezkedésre és a cselszövésre. Ezt azonban, mint kiderült, semmiféle óvatossággal nem lehetett megakadályozni.

Hosius volt az első, aki szimatot fogott. Marius Brellicus dolgozószobájában üldögélt, éppen beszélgettek.

- Spectabilis, te jobban ismered az itteni viszonyokat és embereket, mint én: ki az az Arsakios, akiről épp a napokban hallottam Jucundustól, hogy nemrégiben odalent, az Olympos-hegy tövében földrengés áldozata lett. Hát még ma is lehetséges, hogy megnyílik a föld, és elnyel valakit?

- Ó, az öreg Arsakios esete nem mindennapi - mosolyodott el Marius. - Csakugyan elnyelte a föld, s az egészben az a tragikomikus, hogy ezt a földrengést ő maga jövendölte meg. Mert jövendőmondó és csodatevő volt a vén csacsi. Képzeld csak, a császári oroszlánok felügyelője volt, perzsa eredetű állatidomító, itt lakott fent a fellegvár egyik tornyában. Zárkózott és különös életmódja miatt Licinius üldözése idején gyanúba keveredett, mire ijedtében megszökött, s elment délre, és az Olympos vad és zordon rengetegében remetének állt. Már engedj meg, clarissimus, de meg kell mondanom, hogy ez a keresztény remeteség, vagyis aszkézis, éppoly természetellenes, mint az újplatonikusok aszkézise. Remélem, nem bántalak meg őszinteségemmel, de megmondom: ez emberellenes magatartás, sőt hozzátehetem, hogy a józan ésszel is ellenkezik.

- Egyetértek veled, spectabilis. Megvetem az efféle önkínzást és élettagadást, ezt a halálimádó pesszimista magatartást.

- És hiába! A korlátolt és könnyen hivő tömeg bálványozta ezeket az úgynevezett "olymposi atyákat", zarándokolt hozzájuk, könyörgött áldásukért, és sóvárogva várta csodatételeiket. Csodák persze csak akkor történnek, ha a rajongók csodának minősítik az ügyes hókuszpókuszokat. Nem a csodatevő művel csodát, hanem a hiszékeny avatja csodává azt, amit csodának kíván.

Hosius a maga viharos múltjára gondolt, és helyeslőn bólintott.

- Itt van például egy másik olymposi remete, Eutychianos, a híres vagy inkább hírhedt csodatevő, aki segédjével, Auxanon pappal és ennek gazdájával, Akesios püspökkel együtt, illő díjazás ellenében, bármikor hajlandó volt csodát művelni.

- Undorító szemfényvesztés! - jegyezte meg Hosius szemrebbenés nélkül.

- Undorító, de jövedelmező - tette hozzá Marius. - Íme, ez az Eutychianos a hókuszpókuszaival, s méghozzá a távolból! úgy meghódította Constantinust, hogy megkegyelmezett egy halálraítéltnek, a "csodatevő" levélbeli kérésére! Akesios püspököt pedig meghívta a két hét múlva kezdődő zsinatra Nikaiába.

Hosius megtudta, amit akart, s hamarosan el is búcsúzott. De nemcsak ő tudta meg a nevetséges módon rejtegetett titkot, hanem a nikomedeiai Eusebios is, mégpedig a lehető legegyszerűbben: Constantia révén. A kaisareiai püspök semmit sem tudott, de nem is volt kíváncsi semmire sem.

A nikomedeiai püspök, mihelyt megtudta a zsinat helyét és idejét és a meghívottak névsorát, azonnal megkezdte az ariánusok megszervezését, s ebben értékes és lelkes munkatársa volt Constantia, nem vallási meggyőződésből ugyan, hanem szerelemből, hiszen Eusebiosért a tűzbe ment volna. Három hét volt még a zsinat megnyitásáig, és ezt bőségesen kihasználták: úgy látszott, hogy sikerül ariánus többséget összetoborozni, mert Constantia - egy kissé Constantinus varázsa révén is - majdnem minden más eretnek küldöttet is beszervezett Areios táborába. Eusebiosék propagandájának az volt a legcsattanósabb érve, hogy Constantinus is ariánus, hiszen egy ízben elismeréssel nyilatkozott Areios tanításáról, amely szerint Krisztus nem isten, csak hasonló lényegű az istenhez, homoiusios, mert alacsonyabb rangú teremtmény a Logosnál. Közben azonban Hosius sem nézte ölbe tett kézzel a készülődést: szervezte az ortodoxokat, és bedobta a propagandába az egylényegű, homousios jelszót, úgyhogy végül is mindössze egy i betűn múlt a felekezetek összebékülése, tehát a keresztény egység megteremtése. És ezen a betűn bukott meg Constantinus nagyszerű terve, az egységes Helios-vallás gondolata is.

Eközben seregestül gyülekeztek Nikaiában a meghívottak és kísérőik: a háromszáz püspök körül legalább kétezer pap nyüzsgött s ugyanannyi világi kísérő, ezenfelül pedig ezrével tódultak a városba közelről s távolról az érdeklődők és az érdekeltek, kereskedők, iparosok, mutatványosok, zsebmetszők, hamisjátékosok és tolvajok. Ez a szedett-vedett népség ugyan pórul járt, mert Ablavius a zsinat idejére mindenféle szórakozást megtiltott, a színházat és a tornacsarnokot is bezáratta: szüneteltek a versenyek, a pantomimusok és egyetlen parancsra minden mutatványos, csepűrágó, bábszínházas, bűvész és varázsló kénytelen volt elhagyni a várost. Nagy csalódás volt ez azoknak, akik éppen a szórakozás reményében tódultak ide a vidékről és messzi vidékekről, de nagy megkönnyebbülés a város és a környék lakosságának, amely már az első héten keservesen panaszkodott, hogy falánk idegenek föleszik mindenüket. Még szerencse, hogy a zsinati "atyák" elszállásolásának és élelmezésének a költségeit a császári kincstár fizette: naponta dúsan megrakott társzekerek szállították a városba az élelmiszereket. De Nikaia helyzete hamarosan megkönnyebbült, mert a Szíriából, Judeából, Arábiából, Kis-Ázsiából és Egyiptomból ide csődült idegenek hamarosan hazaszállingóztak az unalmas városból, amelynek csöndjét már csak a papok hangoskodása, vad vitatkozása és dühös rikácsolása verte föl.

Ablavius a császár parancsára fojtotta meg az életet Nikaiában: Constantinus nem akarta, hogy az arelatei zsinat botránya megismétlődjék.

Azoknak azonban, akik ott maradtak Nikaiában, rendkívüli élményben lehetett részük a zsinat megnyitásának napján, május 23-án: láthatták a szentséges császárt, olyan fényben, pompában és túlvilági ragyogásban, amilyenről ezek a vidéki és szegényes szürkeségben tengődő emberek nem is álmodhattak: Constantinus arannyal dúsan hímzett nehéz bársonydalmatikában jelent meg, amelynek nyakát és ujjait olajbogyó nagyságú igazgyöngysor szegélyezte, bíborsávokkal csíkozott hosszú fehér selyemtunikáján borostyánlevelek hímzett füzére kanyargott körül, vállain smaragdcsatok fogták össze a művészien bő redőkbe rendezett császári bíborpalástot, bal kezében a napkeresztes jogar, jobbjában Helios aranygömbje ragyogott, fején káprázatosan megszikráztak az aranydiadém vérszínű rubinjai. Mozdulatlanul, túlvilági fenségben, átszellemült arccal ült bíborpárnákkal bélelt aranytrónusán, amelyet a remekül összetanult négy izmos etiópiai rabszolga ott a teremben emelt ki az aranyveretű hatalmas gyaloghintóból. Amint a trónust elhelyezték az emelvényen, a zsinat résztvevői - Euporius hármas koppantására - valamennyien térdre borultak, s mindaddig néma áhítatban görnyedtek, amíg újabb hármas koppantás fel nem szabadította őket kínos helyzetükből.

A főszertartásmester, végre, végre! elemében érezte magát. A nikaiai zsinat ünnepségei meghozták rendezői művészete legszebb diadalát, s neki magának, az udvari tisztviselőnek a magasabb rangot és fizetést, s egyúttal a régóta sóvárgott perfectissimus címet.

Az áhítatos csendben, amely a második hármas koppantás után a teremre borult, egyetlenegy koppanás jelezte, hogy Eustathios antiocheiai püspök fellépett a díszes szónoki emelvényre, és megkezdte üdvözlő beszédét. A nagyszakállú, atléta termetű püspök öblös hangon harsonázta a cikornyás és pufogó frázisokat, a retorika rég elkopott, de kiirthatatlan szóvirágait, a panegirikusok émelyítő hízelkedéseit, hömpölygő körmondatait s mindig pompázatos és nyakatekert, ám mindig üresen kongó dagályos szólamait. Mindazonáltal Eustathios nagy sikert aratott pompásan kicirkalmazott és művészien előadott üdvözlő beszédével, amelyet a híres antiocheiai főiskola egyik legkiválóbb professzora fogalmazott; ugyanő tanította be a meglehetősen műveletlen püspököt a beszéd kifogástalan előadására, főképp az időmértékes sorzáradékok gondos és ünnepélyesen zengő kiemelésére.

Mivel Constantinus nem tudott görögül, Eustathios beszédét latinul kellett tolmácsolni. A tolmács Quirinus volt, a nikomedeiai főiskola professzora; ő nemcsak lefordította, hanem a latin metrikus próza szabályai szerint átsimította s végül művészi tökéletességgel és hatásosan elő is adta az üdvözlő beszédet. A rossz nyelvek azt hangoztatták, hogy Quirinus nagyobb sikert aratott, mint Eustathios.

Mindegy, ezen a kérdésen senki sem rágódhatott, mert Euporius hármas koppantására figyelt már mindenki; tudták, hogy a császár megnyitó beszéde következik.

Zöld öves sárga selyemtunicába öltözött két fiatal chartularius lépett fel az emelvényre; kétoldalt letérdeltek a trón mellett, kibontották az ébenfára göngyölt pergamentekercset, és kellő magasságban Constantinus elé tartották, hogy a császár kényelmesen olvashassa az allocutio szövegét. Halotti csöndben kezdte Constantinus a felolvasást: lassan, komolyan, méltóságosan, erélyesen hangzott a beszéd:

- Miután a birodalom egységét sikerült helyreállítanunk, alkotó és szervező munkánkat szüntelenül zavarja, gátolja s már-már meghiúsítja a keresztény felekezetek örökös torzsalkodása és ádáz gyűlölködése. A Helios-vallások békén megférnek egymás mellett, s ti, keresztények, egyre újabb felekezetekre szakadoztok, holott Helios-Krisztus, akit istennek hisztek, éppenséggel a szeretet és a békesség parancsát adta nektek. Ismételten megkíséreltem jóakarattal és jótanácsokkal kiegyenlíteni az ellentéteket, s megszüntetni az úgynevezett eretnekségeket: ti minden kísérletemet makacsul meghiúsítottátok. Most még egyszer, s ezúttal utoljára, alkalmat adok nektek a megbékélésre s az egyesülésre, és ha ez a kísérletem is eredménytelen marad, az állam törvényei alapján szüntetem meg az örökös civakodást, gyűlölködést és felekezetieskedést, mert ez, a jogtudósok véleménye szerint, veszélyezteti az állam békéjét és egységét, s én minden ilyen mozgalmat lázadásnak, árulásnak és felségsértésnek fogok minősíteni. És ha intelmeim ellenére ezentúl is konokul folytatjátok az immár tűrhetetlen gyűlölködést, ám lássátok: mi lesz a lázadás és felségsértés méltó büntetése.

Mukkanás sem hallatszott a teremben; mindenki tudta, hogy Constantinus keze gyorsan eljár. De ha azt hitték, hogy ez a súlyos fenyegetés volt a beszéd csattanója, tévedtek: Constantinusnak még volt mondanivalója:

- Végül vegyétek tudomásul, hogy a felekezetek egyesülésének s ezzel a béke megteremtésének első feltétele az egységes világnézet. Mert mit ér, hogy mind kereszténynek nevezitek magatokat, egyúttal azonban mind más-más tanítást hirdettek, s más-más erkölcsi elveket vallotok, s közben mindegyik egyedül üdvözítőnek hirdeti a maga módszerét az egyesülésre az istenséggel? Márpedig ez a misztikus egyesülés, ez a beolvadás a tökéletes világszellembe, a lélek isteni részének ez a végső és magasztos átszellemülése az élet igazi célja. Ezt a célt szolgálja a csodálatos mesternek, Jamblichosnak rendszere, amelynek lényege, hogy a világ és az élet minden jelenségének, valamint az emberi tökéletesedésnek alapja az isteni szent hármas szám: ebben a rendszerben minden hármas egységből, vagyis triasból újabb és újabb triasok fejlődtek ki s épülnek lépcsőzetesen egymás fölé. Így ismerte föl, hogy 360 isteni lény van, éspedig a világistenségek háromszor hét, vagyis 21 rendje és a természetistenségek kétszer háromszorhét, vagyis 42 rendje, s valamennyi istenség élén a legfőbb és egyetemes isten Helios! Így tömörül egységbe a sokaság, így egyesül egyetlen rendszerben minden felsőbb lény, akit a népek valaha istennek neveztek. Ha ezt megértitek, megtaláltátok az alapot az egységes világnézet kialakítására. Ha megteremtitek a magatok körében a Jamblichos-rendszerben megtestesülő világnézeti egységet, akkor megszűnik a széthúzás és a gyűlölködés, akkor nem a szőrszálhasogatás lesz mindnyájatok célja, hanem az egyéni vallásos élmény kiteljesítése, az átszellemülés, a látomás, a jóslás és a csodatétel, a szellemvilág és a természet titkainak megismerése és legyőzése: a lélek korlátlan uralma az anyag fölött. A tökéletességnek erre a fokára jutott el a nagymester Porphyrios, aki az átszellemülés révületének mágikus erejével lebegni tudott a levegőben. Íme, Jamblichos rendszere megadja nektek a kívánatos egységes világnézetet s ennek révén a földöntúli rajongást, a boldogító vallásos élményt, márpedig ez az egyetlen mód arra, hogy békességet teremtsetek szívetekben és a társadalomban egyaránt. Hallottátok, tehát így tanácskozzatok, és így határozzatok.

Quirinus lendületes hangsúlyozással elszavalta a császári allocutio görög fordítását, s mikor a végére ért, Euporius varázspálcája hármat koppant, a hallgatóság térdre borult, Constantinus bíborpárnás trónusát kíméletesen fölemelte a négy etiópiai, s az aranyozott gyaloghintó néhány perc múlva, a téren ácsorgó tömeg lelkes rivalgása közben megindult a császári palota felé, amelyet Constantinus építtetett, hogy Prusába utaztában legyen hol megszállnia.

Hazamenet a nikomedeiai püspök történetesen Hosius mellé került a tolongásban, és halkan odaszólt neki:

- Mit szólsz hozzá, clarissimus?

- Ez Sopatros hangja volt - felelte rá a cordubai püspök.

- Egészen megszédítette az Augustust ezekkel az újplatonikus szólamokkal! - tüzelt Eusebios. - Se füle, se farka ennek a zűrzavaros és ködös filozofémának.

- Nem is a mondvacsinált Jamblichos-rendszer volt a lényeg, hanem a szigorú utalás a törvénykönyv paragrafusaira.

- Nem ijedünk meg tőle - vágta rá Eusebios -, mert ez a fenyegetődzés nevetséges. Az Augustus elfelejti, hogy éppen ő, Constantinus, semmiféle címen nem rendezhet keresztényüldözést! - A püspök diadalmasan és gúnyosan elmosolyodott.

- Ne heveskedj, Eusebios - csillapította a cordubai -, nem is fog ő elrendelni semmiféle üldözést, csak éppen leüttet egy-két fejet, törvényes bírói ítélet alapján. És még csak siránkozni, jajgatni vagy tiltakozni sem lehet, mert az elítéltek közt mindig éppen annyi lesz a nem keresztény "lázadó" és "felségsértő", mint a keresztény.

- Ez persze Ablavius módszere - vetette oda gúnyosan Eusebios -, de mi majd a körmére koppantunk!

- Ki az a "mi"? - kapta fel a fejét Hosius.

- Mi, ariánusok - vágta rá keményen Eusebios. - Mi még a hatalomból is kibillentjük, ha sokat okvetetlenkedik! Ne felejtsd el: többségben vagyunk!

- Majd elválik - mondta nyugodtan és ridegen Hosius; enyhén meghajolt, és emelt fővel bevonult a palota kapuján.

A délutáni pihenés óráiban sokáig töprenkedett Eusebios önérzetes kijelentésén. "Kibillentjük" - ez volt az ő célja is, sőt talán ennél is több! Így fogalmazta át a kissé határozatlan fenyegetést: "Kiirtani!" Ezt a szívós és alattomos kígyót szépszerével nem távolíthatja el az útjából, csak erőszakkal, kíméletlenül, s ha kell, véresen! A császári bíborra áhítozik ez a semmiházi? Még mit nem! Egy Hosiusba akar beleharapni? Ebbe ugyancsak belevásik a foga! Végezni kell vele, annyi bizonyos! Résen állt, figyelt, szüntelenül leste a kedvező alkalmat, és feszülten, remegő idegekkel várta, mint a mérges pók, mikor csaphat le áldozatára.

Ablavius is erre várt. Hogy melyikük győz, az attól függött, hogy melyiknek sikerül előbb derékon kapni a másikat. Hosiust egyelőre háttérbe szorította Sopatros, viszont Ablavius szilárdan ült a nyeregben. Nevitta pompásan dolgozott, s ha egyelőre Sopatros ellen nem sikerült is terhelő adatokat szereznie, szívós munkájának mindig volt némi mellékterméke: most például az, hogy sikerült teljes fényt derítenie Constantia és Eusebios szerelmi viszonyára. Nevitta, titkos írással írt jelentésében nemcsak a pásztorórák pontos időpontjait jegyezte föl, hanem - a folyton hallgatózó és jól megfizetett rabszolgalányok beszámolói alapján - a szerelmesek érzéki, buja és rendszerint trágár beszélgetéseit, sőt nemegyszer bizalmas politikai eszmecseréiket és terveiket is. Mikor aztán a nikomedeiai püspök egyre szenvedélyesebben hangoskodott a tárgyalásokon, és egyre elszántabban szervezte az eretnekeket a constantinusi egységterv ellen, Ablavius elérkezettnek látta az időt, hogy jelentést tegyen a császárnak. Ettől a pillanattól fogva Constantinusnak kezében volt Constantia, és Eusebios szeretkezéseinek és kéjelgéseinek úgyszólván teljes és hiteles jegyzőkönyve, mondjuk: naplója, a szeretkezések tényeinek és a vonatkozó izgalmas párbeszédeknek leírásával és szövegeivel együtt.

Constantinus rögtön látta, hogy a nikomedeiai püspök nem szerelemből, hanem számításból - s ki tudja, milyen politikai célok érdekében - választotta szeretőjének az ő kissé ragyás, nagyon csúf, ám szerelemre vadul éhes testvérét: és meghökkent. Veszedelmes viszony ez; ki tudja, hová fajul; ezt az Eusebiost mindenesetre el kell tüntetni! S Eusebios pimasz hangoskodásával, pökhendi fölényeskedésével és vakmerő nyilatkozataival úgyszólván maga alatt vágta a fát, s napról napra jobban megerősítette Constantinus gyanakvását.

És Eusebios a zsinat háromhónapos tartama alatt bőven kitombolhatta magát, s egyre szabadabban és elbizakodottabban, mégpedig annál inkább, mert sikerült nyélbe ütnie az eretnekek összefogását, hiszen a zsinat izgatott légkörében erre bőven volt alkalom. Mert ha erkölcsi tekintetben, Ablavius jóvoltából, különb volt is ez a zsinat, mint az arelatei, - cselszövés, gyűlölködés, alattomoskodás és áskálódás tekintetében egy húron pendült amazzal. Nem voltak ugyan fuvoláslányok és egyéb hetérák, de pótolták ezeket a rabszolgalányok, az úriasszonyok, a kereskedők, iparosok és parasztok feleségei és leányai, mert érezték, hogy ezt a ritka alkalmat meg kell ragadni, hiszen mikor lesz még mód rá, hogy aranyakat kereshessenek egy-egy éjszakán. A lánykák megérezték, hogy néhány hónap alatt, az ilyen futó viszonyok aranyaiból tisztességesen összegyűjthetik a hozományukat.

Nyilvános orgiák és dorbézolások nem voltak ugyan, de annál inkább folytak a titkos tivornyák, kéjelgések és a politikai cselszövések. Az ariánus propaganda óriási csinnadrattával hirdette Spiridion kyprosi püspök csodáját, és a nikomedeiai Eusebios nem győzte harsonázni, hogy Jamblichos állítólagos csodái elbújhatnak a szent életű krétai ariánus püspök halottfeltámasztása mellett! Az eset valóban felizgatta és megrendítette a zsinati atyákat és Nikaia népét egyaránt.

Ezt a Spiridiont, mivel már nagyon öreg volt, leánya, Eirene is elkísérte a zsinatra; a lány augusztus elején váratlanul meghalt - a fáma azt rebesgette, hogy koraszülés okozta vérmérgezésben -, de még aznap megjelent a szent életű püspöknek diakonusa, nyilván a koraszülés okozója, s visszakövetelte a mélyen sújtott apától azt az ezreket érő rubingyűrűt, amelyet fél évvel ezelőtt Eirénének ajándékozott. A mélyen sújtott apa nem tudta, hová tette a lány a gyűrűt, Eirene már nem mondhatta meg, az ifjú fenyegetőzött, mire Spiridion elhatározta, hogy néhány pillanatra feltámasztja lányát, és megkérdi tőle, hová tette a gyűrűt. Lementek hát a sírboltba, az öreg egy percre feltámasztotta a lányt, s Eirene meg is mondta, hol találhatják meg a rubingyűrűt. Meg is találták.

De még ez sem volt elég, hogy mindenkit meggyőzzön az ariánusok igazságáról. Constantinus időnként fogadott egy-egy hangadó zsinati küldöttet, hogy négyszemközt elbeszélgessen vele, s éppen ebben az időben Akesios ariánus püspök került a színe elé. Sokáig barátságosan beszélgettek, s mikor már Constantinus azt hitte, hogy meggyőzte az öreget, s újból és nyomatékosan tanácsolta neki, hogy fogadja el Jamblichos rendszerét, a mérges kis öreg fölpattant, csak rázta a fejét dühösen és élesen csikorgó hangon rikácsolta:

- Nem, uram! Nekem nem kell Jamblichos bölcsessége! Nekem Areios a prófétám! Én a magam módja szerint akarok üdvözülni!

Constantinust elöntötte a méreg, és rárivallt a püspökre:

- Hát akkor fogj egy létrát, ostoba vénember, és mássz föl rajta egyedül a saját mennyországodba!

Az öreg azt sem tudta, hogyan repült ki a palotából.

Constantinus naponta legalább öt püspököt fogadott: meghallgatta véleményüket, tájékozódott, igyekezett megnyerni őket az egység gondolatának, de nem ment sokra velük. Mind olyan elvakult és makacs volt, mint a vén Akesios, s majdnem mindegyik hozott valamiféle beadványt, jelentést vagy javaslatot, amelyben megrágalmazta, bemocskolta vagy feljelentette zsinati társait. Constantinus mindössze egy fél tucatnak a tartalmáról vett tudomást, de ennyi éppen elég volt arra, hogy kiadja a parancsot Sopatrosnak, aki a zsinat alatt is állandóan ott sündörgött körülötte:

- Ezentúl olvasatlanul a tűzbe minden ilyen szennyes irkafirkát!

- Szentséges császár - bólintott Sopatros -, ez a legbölcsebb intézkedésed! S még talán ennél is bölcsebb volna, ha szétkergetnéd ezt az egész bandát!

Constantinus nagyot nézett.

- Szétkergetni? Hiszen akkor nem érjük el a célt, amiért összehívtuk őket! Igaz, hogy a hangulat napról napra jobban elmérgesedik, a zsinati viták olyanok, mintha veszett kutyák marakodnának, de én azt akarom, hogy mégis létrejöjjön a megegyezés úgy, hogy a kisebbség aláveti magát a többség akaratának.

- Nem lesz őszinte ez sem, szentséges Augustus. És nem is lesz számbavehető eredmény mindaddig, amíg el nem fogadják a tárgyalás alapjául Jamblichos rendszerét.

- Én nyomatékosan utaltam erre az egységes rendszerre megnyitó allocutiómban, hiszen tudod... - hogyne tudta volna Sopatros, hiszen ő írta a beszédet!... de a vitában eddig egyetlen szónok sem említette meg.

- Úgy látszik, csak abban értenek egyet, hogy nem kell nekik semmi józan és értelmes megoldás: ők acsarkodni, gyűlölködni és marakodni akarnak; nyilván ez az életelemük, s azt kell hinnem, hogy csak az állandó torzsalkodás és fenekedés tartja bennük a lelket. Hát egyék meg egymást!

- Én figyelem, vagyis inkább figyeltetem ezt a zűrzavaros kavargást, a visszataszító ügyeskedéseket, az undorító cselszövéseket a színfalak mögött, de abban reménykedem, hogy végül is hallgatnak majd a józan ész szavára.

- Szentséges uram, itt már tisztázódott a helyzet: az elkeseredett és a szó szoros értelmében késhegyig menő párviadal Hosius és a nikomedeiai Eusebios között lezajlott: eredménye az, hogy a "homousios" győzött: Eusebios, vagyis Areios megbukott. Mindkét fél latba vetette a csalás, szemfényvesztés, vesztegetés, fenyegetés és megfélemlítés minden eszközét. Az önérdek véres csatája volt ez! Nem az "azonos" vagy a "hasonló" krisztusi lényeg forgott itt szőnyegen, hanem a papi és világi érdekek, vagyonok, zsíros állások, méltóságok, hatalmak és befolyások viaskodtak egymással.

- Én természetesen egyforma tárgyilagossággal fogadnám akármelyik fél győzelmét, és jóváhagynám a zsinat záró nyilatkozatát, i-vei vagy i nélkül, nekem igazán mindegy! Csak hadd lássam már azt a határozatot!

- Holnapután szavaznak a zsinati atyák, de a szavazásig még egyszer összecsapnak az ellenséges erők, hátha sikerül az utolsó pillanatban mégis szétrobbantani a máris kialakult homousios-többséget. Hosius lázasan tevékenykedik, sürög-forog, ígér, rábeszél, fenyegetőzik, természetesen a te nevedben, szentséges Augustus.

- Ezzel az óriási fáradsággal a Jamblichos-rendszert is győzelemre segíthette volna - jegyezte meg a császár -, de sajnos, erre nem utasítottam.

- Viszont arra sem, szentséges uram, hogy allocutiód vezető gondolatát hallatlanra vegye. Nyilván attól tartott, hogyha győzelemre segíti a Jamblichos-rendszert, tulajdonképpen Sopatrost ülteti nyeregbe, hiszen én vagyok a csodálatos mester tanítványa, megbízottja és helyettese.

- Hát nem hittem volna, hogy éppen ő ennyire kicsinyes - jegyezte meg kissé csalódottan Constantinus.

- Bizonyára jóhiszeműségedben azt sem tételezted fel, szentséges uram, hogy Constantia nobilissima s vele együtt a nikomedeiai püspök féktelen, kíméletlen és erőszakosan durva propagandát folytat az i betű győzelme érdekében, s ők is a te szentséges nevedet viszik harcba. Persze, Eusebios sem válogat az eszközökben, s mindenáron engem akar leteperni ő is; nem elég neki a püspöki szék: ide akar ülni a helyemre. S ezt a becsvágyat szertelenül tüzeli Constantia nobilissima; máris rávette, hogy a zsinati határozat aláírásakor a szöveg "homousios" szavába feltétlenül szúrja bele az i betűt. Sehogy sem tudom megérteni, mi oka lehet a nobilissimának erre az elvakult és szenvedélyes viaskodásra.

- Én tudom - jegyezte meg szárazon a császár. - Majd lehűtöm mind a kettőnek a harci szenvedélyét.

A szavazásnál az ariánusok vereséget szenvedtek. Győzött a homousios, vagyis győzött Hosius erőszakos propagandája, győzött Ablavius fenyegetődzése, győzött Constantinus neve: mindkét fél harci lobogója. Bámulatos volt ez a győzelem, hiszen a küldöttek többsége úgynevezett "eretnek" volt, tehát mind a "homoiusios" híve, s még bámulatosabb, hogy a zárónyilatkozatot, az úgynevezett hitvallást - amely a "homousios" formulát tartalmazta, valamennyi püspök kivétel nélkül aláírta.

Constantinus jóváhagyta a határozatot, száműzte Areiost és leghangosabb csahosait, még a mindig lapuló, csúszómászó és óvatoskodó kaisareiai püspököt is, elsősorban pedig s nagy élvezettel, a nikomedeiai püspököt, hogy valahol a zordon Britanniában lehűtse politikai, vallási és szerelmi szenvedélyét.

A zsinat résztvevőinek olyan pazar és pompás búcsúebédet rendezett a császár, hogy a legtöbben csak ezzel a hasonlattal tudták jellemezni: "Olyan volt, mint az álom!" Annyi bizonyos, hogy az "atyák" felejthetetlen emlékekkel széledtek szét, a császár örült, hogy megszabadult tőlük, Nikaia lakosai fellélegzettek, a leányok és asszonyok java része meggyászolta a tűnő szerelmek daliás ifjú és férfi hőseit, s a soha vissza nem térő boldog napokat, amelyeket végeredményben egy i betűnek köszönhettek.

Constantia könyörgött, tombolt, bömbölt - hiába, bátyja hajthatatlan maradt. Az asszony tudta, hogy egész Nikaiában ő veszített legtöbbet: mert mindent elveszített. Jól tudta. Soha többé sem Nikomedeiában, sem az egész Keleten nem akadhatott férfi, aki őt megkívánta, vagy éppen az ágyába vitte volna.

A nobilissima most özvegyült meg igazán.

Ilyen kibírhatatlan forró júliusra a legöregebb rómaiak sem emlékeztek. Máskor július derekán menekült mindenki Rómából, a hegyekbe, a tengerpartra, falura, de most, a császár uralkodásának huszadik évfordulóján, olyan zsúfoltnak látszott a város, mintha Italia minden lakosa ide telepedett volna, és éppen most a fullasztó kánikula napjaiban. És majdnem így is volt: egyrészt a város egész lakossága lemondott a vidéki üdülésről, mert senki sem akarta elmulasztani a pazar ünnepségeket és játékokat, másrészt pedig a tartományokból annyi hivatalos küldöttség s egyéb érdeklődő torlódott össze Rómában, hogy az aedilisek adatai szerint legalább 50 000 ember kénytelen volt a szabad ég alatt éjszakázni, fent a Pincius-dombon, az óriási Sallustius-, Lucullus-, Pompeius- és Acilius-féle kertekben. Túlzsúfoltak voltak az amfiteátrumok, cirkuszok és színházak is, rengeteg nép tódult az ünnepélyes körmenetekre és áldozatokra; a hálaadó istentiszteleteken Jupiter Capitolinus templomában és a Helios-templomban, a Via Lata mellett - ugyancsak a rendőrség becslése szerint - 100 000 ember vett részt; a népet vonzotta a szertartások fénye, a sokféle papi testület díszes ruházata, főképpen pedig Constantinus, Fausta, Crispus, a császári család, a szenátus és a főméltóságok pazar felvonulása, a fehér testőrök, a pajzsosok és a páncélos lovastestőrség színes sorfala közt. A nép még hetek múlva is az elragadtatás rajongásával beszélt a császár, a császárné és a Caesar káprázatos díszruháiról és ékszereiről.

De nemcsak Constantinus és Crispus nevétől zengett a város, hanem a népünnepélyek, nyilvános lakomák, színházi és cirkuszi előadások szakadatlan ujjongásától és zsivajától, s a megszámlálhatatlan zenekar sípolásától és csattogásától, este és éjszaka pedig a kocsmák hangos tombolásától és a részegek kurjongatásaitól. Mert ezekben a hetekben éjszaka is fényekben fürdött a város: ezer meg ezer fáklya lobogott a hét halom csúcsain, a templomok ormain, a főútvonalakon és tereken. A város ezzel a ritka ajándékkal kedveskedett a várva várt Augustusnak.

És talán leghangosabban ünnepelte a város Crispust, a körülrajongott "ifjúsági vezért", a sudár termetű, fekete szemű, csinos és mindig mosolygós fiatalembert, a chrysopolisi győzelmes tengeri csata hősét. Rabszolgákon, udvarmestereken, titkárokon és testőrökön keresztül ostromolták Róma legszebb leányai és fiatalasszonyai, de semmiféle szerelmes ajánlat, semmiféle rajongó felkínálkozás sem jutott el hozzá: mind megrekedt Lactantius irodájában; ha pedig megjelent a nyilvánosság előtt, mindig egy egész szakasz pajzsos testőr kísérte, hogy senki se férkőzhessen hozzá.

Szerencsére bőven volt alkalma arra, hogy levesse a díszes egyenruhát, az áruló ezüst mellvértet és vörös forgós sisakot, s igénytelen fehér tógában sétálgasson az ünneplő és hangos utcákon, minden kíséret nélkül. Egyszer sem ismerték fel a járókelők; sokan gyanakodva nézegették, de végül is lemondóan legyintettek: elképzelhetetlen, hogy az Augustus fia egyedül, egyszerű ruhában sétálgasson Róma utcáin!

Segített elterelni az érdeklődést a Caesarról a tömegszenvedély, amely zajosan s mindig tomboló, sőt őrjöngő lelkesedéssel ünnepelte az aréna, a cirkusz és a színpad csillagait. Crispusnak, a győztes hadvezérnek dicsősége, a daliás fiatal férfi adonisi szépsége háttérbe szorult a versenykocsisok és színésznők népszerűsége mellett. Ha a tömeg meglátta valahol a kék párt háromszázszor győztes versenykocsisát, Gutta Calpurnianust, körülözönlötte a "hőst"; éljenezte, ölelgette, a bomlott nők valósággal megrohanták: alig tudott kiszabadulni az embergyűrűből. Igaz, hogy milliókat keresett; az is igaz, hogy szerelmi képességeiről valóságos legendák keringtek a kikapós asszonyok és a nyugtalan vérű lányok körében; de legigazabb az, hogy csodálatos és bálványozott négy lova: Victor, Vindex, Apuilo, Galata, és hajtóművészete, amellyel quadrigáját háromszázszor röpítette elsőnek a célba, milliókat szerzett a fogadók százezreinek.

Népszerűségében csak a híres színészek mérkőzhettek vele; ha felbukkant az utcán Caramellus, a mimusok, vagyis népi és mindig csiklandós, sőt legtöbbször trágár bohózatok stupidusa, az utolérhetetlenül tökéletes mulattató, harsány röhögés fogadta és kísérte városszerte, mert hiába volt egyszerű polgári ruhában, a tömeg gondolatban ráhúzta állandó jelmezét: a lila, sárga, zöld, kék, vörös háromszög alakú szövetdarabkákból összetákolt szűk bohócnadrágot és zubbonyt, fejére pedig a hegyes csörgősipkát. Caramellus ugyancsak százezreket keresett, de sokért nem adta volna, ha nyugodtan, csöndesen és komolyan szót válthat valakivel. Azonban mihelyt meglátták, máris vigyorogtak vagy röhögtek, sorra idézték, kacagták, rikácsolták humoros bemondásait és zsíros kiszólásait; ha valaki ilyenkor elrikkantotta magát, hogy "Circio" vagy "Corocotta", függetlenül a szavak értelmétől, nyomban kitört a fergeteges hahota. Szegény Caramellust nem vették emberszámba; bohóc volt, elnyelte a szerepe.

Bezzeg Basilla, a gyönyörűszép archimima, a legcsiklandósabb és sohasem kétértelmű zenés-énekes játékok primadonnája, akármennyit malackodott a színpadon, akármennyit mutogatta a fátyolruhákban izgató meztelenségét, mégis vágyálma volt minden férfinak; korántsem elérhetetlen, csak túlságosan drága. Mert színpadi művészetével ő is százezreket keresett ugyan, de a milliókat magánszerepléseivel kereste, utolérhetetlenül kedves magánmalackodásaival, és kiszámítottan furfangos és vérforraló vetkőzéseivel. S éppen azért volt a tömegek bálványa, mert "megközelíthetetlen"-hírben állt. Persze a kistisztviselő, a mesterember, az iparos vagy akár a földbirtokos vagy katona hiába ábrándozott arról, hogy bárcsak egyetlenegy éjszakát tölthetne a művésznő ágyában! A művésznő utolérhetetlen bájjal, kedvességgel és huncutkodással csak akkor feküdt bele egy férfinak az ágyába - de akkor aztán teljes odaadással -, ha az illető előbb átnyújtotta neki Alfius bankár elismervényét, hogy nevére letétbe helyezett nála egymillió sestertiust.

Ennyi pénzért ugyan legalább nyolc gyönyörű fiatal rabszolgalányt lehetett vásárolni, de Basilla úgy gondolkozott, hogy akiknek éppen őrá fáj a foguk, hadd fizessenek busásan az illúziókért!

Basillának igaza volt. Hogyan biztosíthatott volna magának kényelmes és dús életet s utána békés boldog öregséget, ha nem rendszeresíti magánszerepeiben ezt a borsos árszabást? Rómában háromezer mima élt, s javarészük nem a színpadi keresetéből, hanem a magánszereplésből, persze mérsékelt díjszabás szerint. Ebben a tömeges kínálatban Basilla csak úgy állhatta a versenyt, ha elérhetetlen áraival biztosítja magasszínvonalú szeretkezéseinek ritkasági értékét.

A játékszenvedélynek és a szerelmi vásárnak ebben a vadul tomboló hajszájában könnyű volt elrejteznie Crispusnak a nyilvánosság érdeklődése elől; feltűnés nélkül meglátogathatta nyolcéves kistestvérét, Constantinust, aki a primaportai Babérvillában lakott anyjával, Matidiával. A "fejedelmi keblű" fiatalasszonyt megszépítette az anyaság; kedves és szíves volt Crispushoz, de a fiatalember sehogy sem tudott fölmelegedni: apjának ez az egykori szerelme önkéntelenül is Faustát juttatta eszébe. Innen is menekült, bár Matidia hosszabb időre kettesben hagyta csinos rabszolgalányával; de Elpisről meg apjára kellett gondolnia, sőt eszébe jutott Britta is, aki szebb és kívánatosabb, mint ez a szende kis görög lány; tehát nem használta ki az alkalmat, hanem néhány perc múlva udvariasan elköszönt Matidiától, és távozott.

De hazamenni nem volt kedve; tanácsosabbnak tartotta késő este hazaérni, amikor már valószínűleg elkerülheti Fausta támadását. A délutánt azzal verte el, hogy meglátogatta édesanyját; Minervina a kormányzói palotában lakott, Vecasius is: a vicennalia ünnepségein mindkettőjüket szívesen látta vendégül Sosius. Derűsen és boldogan elbeszélgettek hármasban, mint valaha az aranyhegyi villában; Minervina ragyogott a boldogságtól fia társaságában, büszkén gyönyörködött az idestova férfiúvá komolyodó fiatalemberben, s alig akarta elengedni, Vecasius is marasztalta, azzal a megokolással, hogy ez talán már az utolsó estéjük, hiszen néhány nap múlva vissza kell utazniok Treviribe; Sosius is csatlakozott a marasztaláshoz, s mikor végre Crispus elfogadta a meghívást, a vicarius kitűnő vacsorát tálaltatott, s kellemesen és pompás hangulatban töltötték az estét, hólében hűtött massicusi erős fehér bor mellett; ez a fűszeres ízű, tüzes bor ünnepi italnak számított: Crispusnak jólesett, hogy a hűséges Sosius így megtiszteli.

Éjféltájban tértek nyugovóra, és Crispus boldog volt, hogy a mai napja is Fausta nélkül telhetett el. Nem sejthette, hogy Fausta ezen az estén olyan epedve, olyan forró szerelemmel várta, mint még soha; napok óta nem látta az imádott ifjút, holott azt remélte, hogy majd Rómában, az ünnepségek forgatagában, a szabadabb és kötetlenebb életmódban minden ellenőrzés nélkül érintkezhet Crispusszal, sőt már ki is eszelte a módját, hogy töltheti vele az imádott ifjú minden éjszakáját, amíg együtt van vele Rómában, egy fedél alatt, egy folyosón, úgyszólván egymás tőszomszédságában. Hogy mi lesz a viszonyukkal, ha ő majd visszatér Nikomedeiába, Crispus pedig Treviribe, arra egyelőre nem gondolt. Neki csak egy volt a fontos: a beteljesülés!

Crispus pedig nem jött. Az asszony előbb türelmetlenkedett, idegeskedett, kapkodott, remegett, ajkait harapdálta, testét tépte, aztán őrjöngeni kezdett; úgy érezte, hogy ereiben tűz ég, idegeiben hangyák bizseregnek; fuldoklott, vergődött, s minduntalan forró, furcsa és érthetetlen vallomásokat lihegett. Végre hajnaltájt elnyomta a fáradtság; kimerültségében valósággal összeomlott, s az öntudatlan és álomtalan álom feneketlen mélységeibe zuhant.

De Crispust másnap sem látták a palotában, s mikor az Augusta harmadnap ravaszul és ügyesen megemlítette, öltözködés közben, hogy holnap délben a vicennalia záróünnepségére együtt kell kivonulnia a palotából a Caesarral, megszólalt Britta, hogy az ünnepélyes hálaadó áldozat csak holnapután lesz.

- Honnan tudod? - riadt rá Fausta izgatottan, és máris a korbácsért nyúlt.

- Ebből az ünnepi naptárból, Augusta - felelte nyugodtan a lány, és odanyújtotta Faustának a kisalakú pergamentekercset, amelyen a feketével írt hétköznapok sorában pirossal kifestett bejegyzések jelezték az ünnepi áldozatokat, szertartásokat, körmeneteket és hivatalos istentiszteleteket. - Ezt a tekercset azért bíztad rám, kegyelmes úrasszonyom; hogy minden este, mikor ágyadba kísérlek, figyelmeztesselek másnapi hivatalos elfoglaltságodra.

- És tegnap este mért nem figyelmeztettél? - kiáltott rá mérgesen Fausta.

- Azért, Augusta, mert nem bocsátottal be a lakosztályodba - felelte halkan és nyugtalanul a lány, mert sejtette, mi következik.

Be is következett. Fausta felszisszent, fölkapta a korbácsot, és rárivallt Brittára:

- Úgy? - és máris csattant a korbács a szép vörös lány hattyúfehér hátán.

A korbácsütést két körülménynek köszönhette Britta: annak, hogy Fausta tegnapi szerelmi őrjöngésében elfelejtette bebocsátani a lányt, másodszor pedig annak, hogy nem azt a választ kapta tőle, amit akart. Úgy képzelte, hogy Britta kikottyantja, hol van Crispus, s ha a palotában van, akkor nyilván csak a szeretője tud róla, ez a mocskos vörös rabszolgalány, mert csak őt bocsátja be lakosztályába. Igen ám, de a császárné kísérlete kudarcba fulladt; kiderült, hogy a rabszolgalány semmit sem tud a Caesar hollétéről, tehát Crispus nincs a palotában! De hol lehet?

A szép kis Britta pontosan tudta ugyan, miért nincs Crispus a palotában, de hogy ezekben a napokban hol volt, és most hol van, azt ő sem tudta. Britta nem volt szerelmes Crispusba, de mellé osztották be, vele kellett töltenie az éjszakáit, és őszintén szólva szívesen áldozta fel testét és minden gyöngédségét ennek a remek fiatalembernek, aki nem volt erőszakos, sem durva, sem követelődző, hanem mindig finoman és gyöngéden bánt vele, és minden alkalommal hálásan és kedvesen fogadta odaadását. A lánynak rokonszenves volt Crispus, úgyhogy lassanként bizalmas viszony fejlődött ki köztük. Crispus egyik forró éjszakájukon, még Treviriben, elejtett előtte egy-egy szót Fausta erőszakoskodásáról, s azóta a hű kis Britta résen állt. Például hiúzszemmel figyelte Fausta minden lépését, minden szavát, sőt valósággal a gondolatait is kileste. Crispus a lány óvatoskodására, aggódására és figyelmeztetéseire gondolt, amikor napokig nem mutatkozott a palotában, hogy elkerülje a botrányt és a fenyegető s végzetes leszámolást mostohája szerelmével. És ebben az eltűnésben Fortuna istenasszony is hathatósan megsegítette.

Úgy történt, hogy Sosius vacsorája után frissen, pihenten ébredt, vidám hangulatban elbúcsúzott anyjától - azzal az ígérettel, hogy elutazása előtt még egyszer meglátogatja -, elbúcsúzott Sosiustól és szeretett atyai barátjától, Vecasiustól, és elindult a Colosseum felé, hogy megnézze a mára hirdetett gladiátorviaskodásokat, főképp a győzhetetlen és világhírű Celadus küzdelmeit. Útközben eszébe jutott, hogy be kell mennie Alfius banküzletébe, megnézni az egyenlegét, s bizonyos összeget átutaltatni vele Polába, hiszen a záróünnepség után oda kell utaznia a ravennai császári hadihajóraj díszszemléjére. Alfius bankja a Clivus Argentariuson volt, a Capitolinus-hegy keleti oldalában, tehát úgyis útjába esett.

Elhaladt a Traianus-oszlop mellett, és benyitott Alfius díszes, üvegablakos boltjába, amely pontosan a fellegvár Juno Moneta templom alatt volt, szemben Traianus lovasszobrával. A boltnak nyílt pénzváltó üzlete, közvetlenül a bank bejárata mellett, éppen nagy forgalmat bonyolított le; a márványasztalon halomban hevert a pénz: a tisztviselő fáradhatatlanul számolt, és váltotta be sestertiusokra és denariusokra az afrikai, egyiptomi, indiai és egyébfajta külföldi pénzeket. Egy világváros idegenforgalmának lüktetését leghitelesebben mutatja a pénzváltó üzletek forgalma; ezekben a hetekben pusztán az Alfius-bank pénzforgalmából megállapíthatta a szakértő, hogy Rómában rengeteg az idegen, főleg a külföldi, tehát a város ünnepi napok lázában ég.

Az utcai kapun belép a banküzletbe, végigmegy a keskeny folyosón, szűk kis szobába jut; meglepetésére barnapiros arcú, vékony, de izmosnak látszó lány ül az íróasztal mellett, hosszú vékony papiruszcsíkokon számol, de Crispus belépésekor abbahagyja a munkát, föltekint, szelíden elmosolyodik, és alkalmazotthoz illő szerény modorban, udvariasan megkérdezi:

- Mivel szolgálhatok, uram?

- Alfiust keresem. Itthon van? Vezess be hozzá.

- Uram, ezt majd Apellas, a rabszolga intézi el. Csöngetek.

- Várj egy pillanatig, hadd gyönyörködjem benned. - A lány arca bíborvörösre gyulladt a csinos fiatalember érdeklődésére; fölnézett, sugárzó sötétkék szeme kerekre tágult, ajka alig észrevehetően megremegett. "Ki lehet ez a pompás ifjú?" töprengett. "Bizonyára gazdag úr, hiszen szegény ember nincs Alfius ügyfelei közt. Csak tudnám, mi a neve. És mit jelent az a furcsa kívánsága, hogy gyönyörködni akar bennem?" De Crispus megzavarta töprengését, s miután kigyönyörködte magát, újra megszólalt: - Ki vagy te, kislány?

- Radania a nevem, itt vagyok állásban Alfius úrnál, munkám a számlák nyilvántartása, és ha számlád van nálunk, uram, azt is bizonyára én gondozom.

Crispus nem felelt a lány tapogatódzására, hanem megkérdezte:

- Lány létedre könyvelő vagy?

- Nem vagyok könyvelő, uram, csak nyilvántartó; a könyvelést odabent végzik - és finom fejével az oszlopos udvar felé intett. - De mért csodálkozol, hogy lány létemre dolgozom? Hiszen tudhatod, hogy a nők is tanulhatnak, és sok nőből lett már filozófus, költő, sőt orvos is; egyik nagynéném is orvos, Asillia Polea, jónevű szemész. Én is tanultam; jófejű kislány voltam és főképp jó fejszámoló, hát apám taníttatott. Apám Alfius úr főkönyvelője volt; nagyon szerette, nagyon megbízott benne a bankár, fel is szabadította, de szegényke nem sokáig élvezhette a szabadságot: tavaly meghalt. Anyámat még korábban elvesztettem, úgyhogy apám halála után egyedül maradtam. Nagynéném - csicsergett tovább a kislány - magához akart venni, de kinevezték a II. tartaléklegio szemorvosának, és el kellett utaznia Aquincumba, férjével együtt, aki szintén szemorvos, Pompeius Carpus.

- Szerencse - szólt közbe Crispus.

- Mi a szerencse? - nézett föl kíváncsian a kislány.

- Az, hogy nem vitt el Aquincumba, itt maradtál, és én megismerhettelek. Tetszel nekem, te kis Radania: a komolyságod is, a szemed is, a hangod is, a mosolyod is, mindenestül tetszel nekem.

Radania arca lángba borult, hirtelenében elakadt a szava, és mint ahogy kislányoknál ilyenkor rendszerint megtörténik: forró hullám ömlött végig a testén, és a szíve úgy megdobogott, hogy szinte a torkát fojtogatta. Nagy nehezen mégis megszólalt, de nem tudta, mit feleljen a kedves és rokonszenves fiatalember vallomására; félt, az ifjútól is, önmagától is: szentséges Jupiter, mi történik vele?!

Legokosabbnak tartotta, ha folytatja elbeszélését, hiszen nyilván érdekli a fiatalembert, különben nem hallgatná. Folytatta hát kis élete történetét, de már nem csicsergett, mert egyre az iménti vallomás csengett a fülében: úgy érezte, meg kell rágnia minden szavát, mert semmiképpen sem szeretné, ha az idegen úr felkínálkozásnak venné elbeszélését.

- Ebben a magányosságomban Alfius úr könyörült meg rajtam; apám halála után tisztviselőnek alkalmazott a bankjában, napi három denarius fizetéssel, s ebből gondtalanul megélek, de csak azért, mert van lakásom: Alfius úr a tulajdonosa annak a háznak, amelyben laktunk, s ő megengedte, hogy ott maradjak a lakásban apám halála után is, mégpedig ingyen. S ha római vagy, uram, azt is tudod, hogy ez a lakás, egy szoba és terasz, fent Róma legszebb helyén, a Pincius-hegyen, ötször annyit ér, mint a fizetésem.

- Alfius úr derék ember - jegyezte meg Crispus elismerőn. - És milyen ellenszolgáltatást kíván tőled a jóságáért?

- A munkámat, uram - felelte Radania komolyan s kissé erélyesen, és fölállt. - Csöngethetek?

Crispust meghökkentette a kérdés, amely úgy hangzott, mint a kiutasítás, de nem vette a szívére: nyugodtan ült tovább a karosszékben, mert tudta, hogy ez nem rendreutasítás, hanem a szűz önkéntelen megriadása a test elháríthatatlanul közeledő, nagyszerű, végzetes, forrón sóvárgott és édes rémülettel rettegett első kalandjától. Crispus így nézte a lányt: alacsony, de arányos termetén szinte kislányos lazán ráncosodott a bokáig érő, hosszú ujjú, nyakán és alul szív alakú vörös mintákkal hímzett olcsó vászontunika, amelyet derekán puha vörös bőröv szorított össze, jó magasan, s felsőtestén megfeszítette a ruhát, úgyhogy a két friss, leányos mell oly hetykén domborodott alatta, mint két kemény s kipattanni érett rózsabimbó.

A lányka állt, keze a csengettyűn, várt: fiús teste remegett. Crispus tekintete most végigsiklott az izmos és virágzó kis testen, a karjain, a nyakán, dús fekete hajfürtjein, szabályos szép arcán, kissé duzzadt vérpiros ajkain; feltűnt neki, hogy a lány semmi ékszert nem visel, hosszúkás finom ujjain még gyűrű sincs és mégis ragyog, szinte sugárzik: teste, mint az alabástrom, mély tüzű szeme, mint a gyémánt.

Crispus kimondhatatlan gyönyörűséggel nézte: olyan volt a lány, mint a régi mese Psychéje, túlvilági tünemény. Nem bírta tovább ily megbabonázott-némán; fölállt, odalépett az asztalhoz, belenézett az égő leányszembe, és megszólalt:

- Azt mondtam az imént, te gyönyörű kis Radania, hogy tetszel nekem; most még hozzáteszem: szeretlek.

Meleg hangja, forró vallomása megigézte a kislányt, aki csak abban a pillanatban eszmélt fel a bűvöletből, amikor a fiatalember átnyúlt az asztalon, és meg akarta fogni a kezét. Radania megrezzent, erősen megrázta a csengőt, és egy lépést hátrált. Néhány perc múlva belépett Apellas, meghajolt és várta a parancsot.

- Apellas - rendelkezett Radania -, vezesd az urat Alfius úr irodájába, és jelentsd be.

- Igenis - bólintott a rabszolga. - A neved, uram?

- Crispus Caesar.

- Nobilissimus! - hüledezett a rabszolga, és kirohant.

- A Caesar! - csapta össze a kezeit Radania, és izgalmában a székébe hanyatlott.

- Kismadár - lépett hozzá Crispus -, ne nevezz Caesarnak! Mondd nekem, hogy "Crispus"; a "Caesart" otthon hagytam a palotában.

- Crispus! - mondta rá halkan Radania - azt hiszem, álmodom.

Crispus megkerülte az asztalt, odaállt az izgalmában lihegő kislány mellé, és magához vonta a fekete tüzekben lángoló szép fejet. Nem csókolta meg, nem ölelte magához, csak ennyit mondott:

- Radania, ma délután meglátogatlak.

- A Caesar meglátogat engem?

- Nem a Caesar, hanem Crispus. A lakásod?

Radania megragadta a fiatalember jobbját, arcához szorította, és elfúló hangon suttogta:

- Via Crispi, hollóház; a kapu fölött fekete márványból faragott holló.

Crispus már a székében ült, mikor belépett - nem Apellas, hanem maga Alfius; mély meghajlással üdvözölte császári ügyfelét. Meghatotta a magas látogatás, alázatosan tessékelte a Caesart a maga irodája felé, s távozóban még odaszólt a kislánynak:

- Radania fiam, keresd ki Flavius Julius Crispus nobilissimus számláját, leveleit, rendelkezéseit, és vidd be Apellasnak, hogy állítsa össze az egyenlegét.

- Igenis, azonnal - mondta, vagy inkább lehelte a lány.

Délután Crispus megindult a Via Lata emberforgatagában; az irányt tudta jól: ott kellett jobbra fordulnia, ahol az Aqua Virgo nevű vízvezeték pilléreken nyugvó boltozatai keresztezik a sugárutat. Amint befordult, máris ott állt Róma egyik legszebb terén, amelynek oszlopcsarnokait Agrippa építette, a nagy Augustus császár tábornoka, Kleopátra és Antonius legyőzője, a Pantheon építője. Crispus megcsodálta a tér északi részében ragyogó Helios-templomot s vele szemben a tér déli oldalának egyik hatalmas falmezőjén a színes márványokból művésziesen összeállított világtérképet; ez a "forma mundi", Róma és a birodalom legnagyobb nevezetessége, mindig rengeteg nézőt vonzott; a Róma-járó idegenek reggeltől estig csoportosan álldogáltak előtte, bámulták és rajzolták, csakúgy, mint az Agrippa-térrel szemben, a Via Lata túlsó oldalán égnek meredő száz láb magas Marcus Aurelius diadaloszlopot, amelyen a nagy császár a Danubiustól északra tanyázó nyughatatlan germán s egyéb barbár törzsek ellen viselt győzelmes hadjáratainak eseményeit örökíttette meg. Mindezt jól ismerte Lactantius professzor előadásaiból. Nagyon szerette volna lerajzolni a világtérképet, nem volt másolata róla, pedig, tudta, hogy mint jövendő uralkodónak, tanácsos már jó eleve megismerkednie azzal az óriási birodalommal, amelynek egykor ura lesz. De úgy érezte, hogy nem állhat meg, hívja és várja egy furcsa és kedves élmény, amely talán ma délután tökéletessé teljesedik.

Ahol az Aqua Virgo boltozatos pillérsora derékszögben megtörik, és egyenesen átszeli a Pompeius-kerteket, a Caesar jobbra kanyarodott, kissé északkeletnek, és a Lucullus-kert tövében befordult az ív alakban hajló utcába: már az első sarkon ott látta a márványtáblába vésett utcanevet: "Via Crispi". Emlékezett rá, éppen Lactantius mondta meg neki, hogy mikor tízéves korában megkapta a Caesar-rangot, az aedilisek javaslatára a szenátus utcát nevezett el róla. Hát ez az az utca! Szép utca, nem is nagyon meredek, s az a jó benne, hogy az ember a végében, messze és magasan fent a dombtetőn, folyton látja a Lucullus-park óriási platánjait, píniáit, ciprusait, s eközben meg sem érzi a kapaszkodást.

Crispus az utca közepe táján megpillantotta a fekete hollót. Apolló jósmadara sötéten és titokzatosan gubbasztott a kapuoromzat háromszögében. Crispus összerezzent: a hollóház az utca bal oldalán állt, s ha valakinek balról tűnik szemébe a holló, az bizony baljóslatú jel, főképpen, ha károg... "Eh - legyintett Crispus, mikor belépett a sötét kapualjba -, szerencse, hogy ez a márványholló néma!" És egyszerre megkönnyebbült: a kismadárra gondolt, aki odafent várja; és vidáman vágott neki a merészen kanyargó kőlépcsőnek. Crispus valósággal repült az ötödik emeletre: a száztíz lépcsőfokot egy perc alatt hagyta maga mögött. Odafent körülnézett, hogy melyik ajtón kopogtasson, de a bal oldali máris kinyílt, s ott állt előtte a kis Radania, és kedves mosollyal betessékelte a lakásába.

Ott álltak a szobában, amely elképzelhetetlenül kicsi volt, mindössze két pamlag fért el benne, egy alacsony fiókos ruhásszekrény, egy asztal és két szék. A szoba végében széles üvegezett ajtó nyílt a teraszra; keskeny üvegkockáin bőven áradt be a világosság; a lányt és az ifjút bearanyozta és simogatta a fény, szinte elvarázsolta a két fiatal testet. Egyikük sem tudott megszólalni, mintha megbénította volna őket a magányosság és a csönd igézete. Még akkor sem beszéltek, amikor Crispus izmos karjaival átfogta a remegő kislányt, fölemelte, és szájára tapasztotta szomjas száját. A könnyű test kemény öleléssel kapcsolódott Crispus széles mellére. Radania vergődött a mindig sóvárgott, de soha még nem érzett ölelésben; már szinte fuldoklott a csókban, mikor Crispus a pamlaghoz lépett vele, és kikapcsolta vállán a biztosító üveggyöngy csatot; a könnyű kék vászontunika a földre hullt, az arányos és izmos kis test hátrahajlott, aztán a lány keresztbetette karjait fiatalosan duzzadó két kis őszibarackmellén, és ösztönös tiltakozással lihegte:

- Nem... nem!

Crispus halkan, a szenvedélytől fojtott hangon súgta oda a lánynak:

- Nem?

Radania felelete inkább csak sóhajtás volt, halk, mint a lehelet:

- De igen...

És többet nem beszéltek aznap este.

Derengett már a hajnal, mikor magukhoz tértek az elragadtatásból. Crispus észrevette, hogy Radania teste borzong; bizonyosan fázik a nyitott erkélyajtón beáramló hajnali hűvösségben. Betakarta, forrón magához ölelte; a kislány szeme szinte világított a félhomályban, amint ráemelte ifjú szerelmesére, borzongó testét újra felgyújtotta az átszellemült ölelkezés, aztán megint álomba bágyadt, s már jó magasan járt a nap, amikor fölébredt, magára kapta könnyű ruháját, halkan fölkelt, és megállt a pamlag előtt. Crispus aludt. Radania mennyei mosollyal nézte az ifjú tökéletes testét, szép szabályos arcát, félig nyílt mohó száját és atlétakarjait. Így nézhette valaha a szerelmes Aphrodite a gyönyörűséges Adonist, csodálatos szerelmesét, akit földöntúli boldogságuk teljességében gyilkolt meg a dühös vadkan; de a nekivadult állatnak úgyis hiába magyarázta volna akárki, hogy aki az ifjúságot és a szépséget elpusztítja, menthetetlenül halálfia.

Ifjúság, szépség, szerelem és halál - töprengett a szerelmes kis Radania az élő Adonis-szobor előtt... Mért settenkedik a halál a szerelem nyomában, mint az árnyék? Ez volt kis életének első szerelmes éjszakája; először tárult meg a teste, először ismerte meg a férfitest titkait, az ölelkezés varázslatát: gyötrelmes volt ez az éjszaka s mégis oly gyönyörűséges. Sajgott a teste, de ujjongott minden porcikája: hát fájdalom a gyönyörűség ára, hát halál nélkül nincs szerelem?... Csak állt a boldog-kimerülten szunnyadó Crispus előtt, nézte-nézte, s hirtelen eszébe jutott, hogy közben aludt is egy-egy negyedórát, sőt álmodott... Álmában látta azt a három óriási festményt, amely a vicennalia ünnepségei alatt Constantinus diadalkapuját díszítette; középütt a császár, bal oldalt Crispus, jobb oldalt Fausta, mindhárman káprázatos ünnepi díszruhában: Lucillus ezúttal igazán remekművet alkotott. Radania világosan látta álmában, hogy a Crispus-arckép ránéz, szerelmesen rámosolyog, aztán hirtelen halottas fehérré sápad az arca, s lecsukódik a szeme... Világosan emlékszik rá, hogy szólítgatta: "Crispus! Szerelmesem!" - de hiába, a sápadt arc halvány maradt, a csukott szem nem nyílt ki többé. Radania megborzongott... nem, nem lehet igaz!... odavetette magát a pamlagra, átfonta Crispus nyakát, és a fájdalmas szerelem kétségbeesésével csókolta arcát, nyiladozó szemét, vérpiros száját... él! él! ujjongott magában hangtalanul, aztán hirtelen letörölte könnyeit, s mikor Crispus fölérzett, már csak egy boldogan mosolygó kis fekete lányt látott, akinek halványpiros arcában úgy nevetett a két sötétkék, hosszú szempillákkal árnyékolt nagy szem, mint mikor nyári borulás után a fekete felhők alatt fölnevet a mélykék égboltozat.

Ez a kék mosolygás fogadta őket, mikor kéz a kézben kiléptek a félkör alakú óriási teraszra, amelyen a mellvéd alatt öblös cserepekben gránátalmacserjék, alacsony pálmák, apró díszfenyők, fügepálmák, virágzó furcsa kaktuszok és rózsaszín virágú oleanderek sorakoztak. Ott álltak hát a virágos teraszon, a boldog éjszaka után a hajnali részegség mámorában, tekintetük végigsimogatta a Pincius dús kertjeit, megpihent a roppant kiterjedésű Diocletianus-fürdő aranyos kupoláin, a Colosseum ragyogó máryányoszlopain, a Constantinus-diadalív tömör oromzatán - Radaniának úgy rémlett, mintha látná a három óriási méretű arcképet... s a két csukott szemet... de hirtelen elfordult a kísértő látványtól, s tekintete a palatinusi császári paloták vörösen izzó bronz tetőin nyugodott meg. Radania ebben a pillanatban visszaemlékezett édesapjára, aki minden reggel végigélvezte ezt a csodálatos kilátást, és miközben növényeit öntözgette, időnként föl-fölnézett, szeme végigtapogatózott a tündéri látványon, s elragadtatásában újra meg újra felkiáltott: "Nem, nem! Ilyen kilátás, ennyi szépség nincs több a világon! Gyere ide, kislányom, nézd meg jól: aki csak egyetlen ilyen reggelt megélt a Pinciuson, Rómát nem felejtheti el többé soha!"

De olyan pinciusi reggelről, mint ez a mai, rajongó édesapja sem álmodhatott...

Két napjuk és két éjszakájuk égett el ebben a mámorban, és az utolsó hajnalon Crispus azzal a szent ígérettel búcsúzott, hogy a vicennalia záróünnepsége után két napra felutazik Polába, a Classis Flavia Ravennas díszszemléjére, aztán siet, fut, repül vissza, ide a hollóházba, az ő szépséges kis madarához.

Az utolsó ölelésben a kis Radania egy pillanatra sem hunyta le égő szemét; teste rugalmasan feszült ifjú szerelmese Adonis-testének, és oly szenvedélyesen szorította magához, hogy Crispusnak szelíd erőszakkal kellett kifejtekeznie a kismadár karjaiból. Az utolsó csók után Radania elfúló hangon lihegte az ifjú fülébe:

- Szeretsz? Mondd, hogy szeretsz. Sokszor mondd, hogy szeretsz!

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek... És visszajövök, édes kis madaram...

A legeslegutolsó csók után Crispus hazasietett a palotába. A kislány még sokáig nézett utána.

Crispus kora reggel ért föl a palotába, és már kilenc órakor tribunusi díszben várta a palota kapujában az Augustát, hogy a szertartásrend szerint a bíborüléses, aranyozott császári kocsiba szálljon vele. Miután beültek, a kocsi megindult, s huszonnégy páncélos lovastestőr kíséretében ünnepélyes méltósággal legördült a Palatinus lejtőjén. Alighogy elindultak, Fausta közelebb húzódott Crispushoz, és izgalomtól remegő hangon odasúgta neki:

- Oly rég nem láttalak már, rossz fiú! Hol jártál?

- Sok mindenféle hivatalos ügyem volt, vidéken is - hazudta Crispus.

- Nagyon nélkülöztelek - sóhajtotta Fausta, és ügyesen még közelebb húzódott az ifjúhoz, és kemény mellét a karjához szorította. Crispus fölemelte a karját, mintha a sisak álladzóján akarna igazítani valamit, és nyugodtan ennyit mondott a császárné félreérthetetlen vallomására:

- Köszönöm a kedvességedet, Augusta.

Fausta összeharapta az ajkait, s többet nem beszélt. Némán unatkozták végig a körmenetet, a szertartásokat és az áldozatokat, s jóval elmúlt dél, mire visszaértek a palotába. Fausta szállt ki elsőnek, és Crispus csak most látta, mennyire kiteljesedett ennek az asszonynak a teste, milyen érett és kívánatos szépség lett belőle, de azt is észrevette, hogy szelídségnek, jóságnak, hűségnek nyoma sincs az arcán. Kegyetlen arc ez, s az ideges és buja test olyan, mint egy szép ragadozó állat pompás, hajlékonyan megfeszült, mindig ugrásra kész teste: gyönyörű.

Crispusnak, alighogy kibújt páncélzatából, és fölvette könnyű lila selyemsynthesisét, máris látogatója érkezett: Lactantius. A hajlott hátú, fehér arcú öreg sokáig szorongatta kedves tanítványa kezét:

- Csakhogy itt vagy, nobilissimus! Már aggódtam érted. Negyednapja hogy nem láttalak.

- Az Augustus nem keresett?

- Nem, de nem is lett volna ideje rá: a záróünnepség, az allocutiók megtárgyalása és elkészítése, a szenátus ülése, a nagy katonai szemle, a vicennalia ünnepélyes berekesztése minden percét lefoglalja. Holnapután pedig már visszautazik Nikomedeiába.

- Az Augustával együtt? - érdeklődött Crispus.

- Természetesen - felelte a professzor. Furcsállotta a kérdést.

- Négy nap múlva én is utazom, Polába, az ünnepi flottaszemlére. Tehát a vicennalia befejeződött? Ezután már semmiféle hivatalos cselekmény vagy nyilatkozat nem következik, ugye? - kérdezte meg a Caesar.

- Semmi - ingatta fejét az öreg. Nem tudta mire vélni ezt a kérdezősködést.

- Ez megnyugtató - mondta rá Crispus. - Tehát az Augustus nem mond le?

- Miért mondana le? Esze ágában sincs.

- Ennek kimondhatatlanul örülök - jelentette ki megkönnyebbülten, őszintén és melegen Crispus. - Nagyon elszomorított volna, ha lemond. Én felnőtt és érett embernek érzem magam, de túlságosan fiatal vagyok még ahhoz, hogy ezt az óriási birodalmat kormányozzam, s az ő nagyszerű terveit megvalósítsam.

- Nyilatkozatod, nobilissimus, dicséretes önismeretre és nemes gondolkodásra vall. De egyébként is meg kell állapítanunk, hogy Diocletianus törvényerejű intézkedése a lemondásról a vicennalia ünnepén, nem kötelező és nem érvényes, azóta, mióta megszűnt a tetrarchia, vagyis nincsenek társuralkodók, akiknek a féltékenykedésétől és marakodásától tartania kellene. Constantinus őszentsége monarchiájában nincs szükség lemondásokra és adoptiókra, mert az utódlás kérdését az örökösödés természetes rendje, nem holmi mesterkélt rendszer szabja meg.

- Hála annak a magasságos Jupiternek, hogy még legalább két évtizedig fiatal és gondtalan maradhatok, hiszen fiatalon szép az élet, s én sokáig, nagyon sokáig szeretném élvezni!

A kis Radaniára gondolt, és adonisi mosoly fénylett fel szép ifjú arcán. Lactantius ezen is csodálkozott: még sohasem látta ilyennek nagyon szeretett tanítványát; szobája magányában is sokáig töprengett még a fiatalembernek ezen a rejtelmes mosolygásán, s végül ezzel zárta le elmélkedését: "Hátha nem is rejtelmes ez a mosolygás? Alighanem azon múlik a dolog, hogy öreg vagyok, és már nem értem: miért mosolyognak a fiatalok néha oly boldogan?"

Az ünnepi díszebéd után mindenki a lakosztályába vonult, a szokásos délutáni pihenőre. Félóra múlva elcsendesedett a palota; egy lélek sem mutatkozott a máskor oly visszhangos márványfolyosókon. A nagy üvegablakok fatábláit már délben behajtották a rabszolgák, és csak annyi rést hagytak köztük, hogy a folyosók és a szobák félhomályában éppen tájékozódni lehessen. Mindenki aludt, még a személyzet is.

Crispus is elszunnyadt. Az elmúlt napok boldog izgalmai s a mai ünnepségek még az ő fiatal szervezetét is kifárasztották. Egyre tehetetlenebbül süllyedt az álom mélységeibe, a kismadár forró testével játszadozott, a valószínűtlenül és megrendítőn gyönyörű élmény szinte érzékelhető valósággá elevenedett ebben a makacsul szerelmes álomban: tapinthatóan érezte meztelen testén a lázakban vergődő női test fiatalos és rugalmas idomait, önkéntelenül magához ölelte az álombeli szerelmest, hallotta ziháló lélegzetét, és közben egy ismeretlen hang forró lihegése ostromolta fülét: "Szerelmem! Életem! Gyönyörűségem! Crispusom! Az enyém vagy! Végre az enyém!!" A forró test acélos erővel ráfonódott a félig öntudatlan ifjúra, az álombéli nő vadul szorongatta testét, eszeveszetten csókolta és most már hangosan búgta: "Crispus! Szeretlek! Akarlak! Ölelj meg! Szerelmem! Adonisom!"

Az utolsó pillanatban, éppen az Adonis-név hallatára sikerült Crispusnak felriadnia a kábító varázslatból. Felriadt, megragadta a nő telt testét, megérezte dús és domború kebleit, és ez az ígéretes érzéki varázs - amely minden más férfit a szeretkezés örvényébe rántott volna - őt kijózanította: "Szentséges Jupiter! Hisz ez nem a vékony, karcsú kis Radania izmos teste. Gonosz varázslat ez! Mi történt, mi történt velem?" Fulladás fojtogatta a torkát, de már tudta, mi történt: visszarántotta magát a valóságba, lefejtette magáról a szerelmi őrületében tomboló nőt.

Felugrott, magára kapta synthesisét, az ablakhoz sietett, kitaszította az egyik fatáblát, és kipirultan megállt, szép ifjú arcát eltorzította az indulat: irtózatos szerencsétlenség lett volna, ha nem bír szabadulni a szárnyas Hypnos isten mámorító álommézének bűvöletéből, s öntudatlan gerjedelmében magáévá teszi ezt a tébolyult fúriát! Hogy kerülhetett volna apja szeme elé, ha ez a nő rákényszeríti a gyalázatos szeretkezésre, erkölcsi felfogása szerint a vérfertőzésre? Többé nem engedte volna ki a karmaiból, annyi bizonyos! Nézte a meztelen asszonyt: szép volt, kívánatos, illatos; buja csípője, rózsaszín melle, ragadozó szája a kősziklát is felgyújtotta volna. Crispus mesterségesen és aljas orvtámadás révén felszított izgalma lecsillapodott: erős akarata megfékezte a már-már felhorgadó testi szenvedélyt. Mikor eléggé nyugodtnak érezte magát, odalépett a pamlaghoz, és halkan, de határozottan rászólt:

- Augusta, öltözz fel, kérlek.

Az asszony testét még mindig rázta az izgalom. Feltámaszkodott, aztán felállt a pamlagon, s vérben forgó szemmel, forrón lihegő szájjal, ölelésre tárt karokkal rávetette magát Crispusra. Fekete haja meglobogott, kárhozatos tüzekben égő teste lecsapott az ifjúra, mint a párduc.

- Végy el, ölelj magadhoz, szerelmem, szépségem, gyönyörűségem! akarjak, értsd meg: akarlak, és többé nem bocsátlak el!

Így lihegte a forró szavakat és vallomásokat, s majdnem mindig ugyanazt, eszeveszett és félig öntudatlan mámorában, gátlástalanul, szemérmetlen felkínálkozással, egy csontja velejéig romlott hetéra feslettségével. S mikor még egyszer rátapadt Crispus szájára s vad erővel rántotta a pamlagra, Crispus minden izmának megfeszítésével is csak nehezen bírt kiszabadulni a görcsösen rákapcsolódó asszonytest forró párducöleléséből. De az undor megszázszorozta erejét, feltérdelt, a lihegő nőt kíméletlenül ellökte magától, és talpra ugrott; kissé restellte, hogy már az imént nem utasította el erélyesen vagy akár durván is, mert akkor nem kerülhetett volna sor erre az ízléstelen és undorító felkínálkozásra és szégyenletes szerelmi tülekedésre. De most elég volt! A nő némán feküdt a pamlag végében, teste reszketett, arcát a két tenyerébe temette, s összegömbölyödött, mint a sündisznó: s mintha láthatatlan tüskék meredtek volna ki sima és ártatlanul rózsaszínű testéből.

- Augusta - szólalt meg Crispus most már erélyesen -, újra kérlek; vedd föl a ruhádat, és nyugodj meg.

Az asszony fölpattant, mintha kígyó csípte volna meg, egy-két gyors mozdulattal magára kapta selymeit és fátylait: Crispus csak most látta, hogy ingerlőn áttetsző selymekbe öltözött, s így még meztelenebb volt, mint meztelenül. Ebben a selyemfátylas és csábító meztelenségében megállt a pamlag fejénél, szembenézett Crispusszal, keményen, dacosan, fejét fölszegte, szemében gyűlölet lobbant:

- Visszautasítasz?

- Nem gyalázom meg atyám hitvesi ágyát!

- De meggyalázod az Augustát! Láttál meztelenül, hallottad forró vallomásomat: kiszolgáltattam magam neked.

- Nem én akartam.

- Én akartam! De úgy látszik, nem vagyok neked elég szép, elég fiatal, elég jó!

- De jó vagy, szép vagy, fiatal vagy, Augusta, de anyám is vagy: nem lehetsz a szeretőm.

- Tudom, neked Britta kell, a vörös rabszolgalány! Az a szép neked, az a fiatal, az a jó, azzal fetrengsz...

- Britta nem az apám felesége.

- Én sem! Vén apám hozzáerőszakolt, elszakított szép szeretőmtől, de én sohasem adtam oda a testemet Constantinusnak! Évekig nem engedtem magamhoz. Végül állati szenvedélyével az ágyába kényszerített! S hiába születtek tőle gyermekeim, én utálom, gyűlölöm, halálosan.

- Csillapodjál, Augusta! Lázad van, félrebeszélsz! Hazakísérlek a lakosztályodba. Pihenned kell. Beküldőm hozzád az orvost.

- Nem kell! Nem megyek! Nincs lázam! Szerelmes vagyok, most másodszor életemben. Az első Barbatio volt, szép fiatal szerelmem, őt apád ölette meg. Te vagy a második, és én, bolond, hiába alázom meg magam, hiába rimánkodom a szerelmedért, te durván elutasítasz, halálosan megsértesz. S miért? Kiért? Az apádért, aki évek óta rám se hederít, megvet és rabszolgalányokkal szeretkezik!

- De Augusta!

- Hallgass! Sohasem tudta volna meg, hogy a szeretőm vagy! Te Galliában, én Nikomedeiában: ott találkozhattunk volna, ahol akarunk! De most már késő. Nem kellek neked? Jó! Neked Britta kell, igazad van: rabszolgalány illik a rabszolgaivadékhoz! A fattyúhoz!

- Augusta! megtiltom ezt a méltatlan és gyűlölködő gyalázkodást!

- Hitvány fattyú, te már semmit sem tilthatsz meg nekem! Megöltétek első szerelmemet, a másodikat én ölöm meg! Most meghalsz, fattyú!

Ruhája titkos redőjéből tőrt rántott elő, magasra emelte, és vad erővel lesújtott a fiatalemberre. Crispus megragadta az őrjöngő asszony csuklóját, és a karját hátracsavarta oly keményen, hogy a nő karja megrándult, és a tőr meztelen bal vállára csapott le, jókora szúrást ejtett rajta, a sebből vér buggyant, leszivárgott az asszony büszkén duzzadó mellére, s átitatta selymeit és fátylait.

A tőr végzetesen koppant a márványpadlón, Fausta felsikoltott, aztán óvatosan és hangtalanul kiosont a nobilissimus szobájából...

Körülnézett. Mély csend, sehol senki. Már-már sikerült észrevétlenül besurranni a lakosztályába, félig már ki is nyitotta az ajtót, amikor a szemközti ajtón kilépett Lactantius. Majdnem gyökeret vert a lába rémületében, amikor meglátta az Augustát, dúlt arcát, véres vállát és vérrel átitatott selyemruháját.

- Jaj, Augusta, mi történt veled, az isten szerelmére? Engedd meg, hogy támogassalak, hiszen sápadt vagy, roskadozol... De hát mi történt veled? Hadd vezesselek a szobámba, hadd hívom az orvost...

Fausta erőt vett magán, fölismerte szörnyű és végzetes helyzetét, s egyelőre elfogadta Lactantius ajánlatát. Bágyadozva megindult vele, az öreg lefektette a pamlagra, vizet hozott, lemosta a szépasszony vállát és keblét - a professzor már hosszú évek óta rendkívül közömbösen és tárgyilagosan szemlélte a női bájakat -, a sebet finom gyolccsal bekötözte, erős bort hozott, néhány csöppet sikerült beleerőszakolni az Augusta szájába: milyen duzzadt volt az ajka, milyen forró a lehelete, állapította meg az öreg hűvösen, de a vénemberek kíváncsiságával alig várta, hogy megtudja Faustától: mi történt.

Eközben a szerencsétlen nő agya lázasan lüktetett és zakatolt. Már hidegen tudta mérlegelni helyzetét. Meg kell magyaráznia sebesülését: száz meg száz ötlet és terv kergette egymást agyában, de mielőtt döntött volna, hogy mi is lehet a legcélszerűbb és leghihetőbb hazugság, máris tudta: hogyan és mit kell játszania. Halkan és szinte aléltan odalehelte Lactantiusnak:

- Orvos nem kell.

- Ahogy parancsolod, Augusta. A sebet jól kimostam, nem veszélyes.

Fausta, beleegyezése jeléül, lehunyta a szemét. Orvos nem jön, tanú nincs, a nyilvánosságot sikerült kizárnia. És most az alélt Augusta lassan, kiszámítottan megelevenedett, fölvetette még mindig lázasan csillogó nagy, fekete szemét, és megtört hangon, halkan megszólalt:

- Hol vagyok?

- Az öreg Lactantius szobájában, Augusta.

- És hogy kerültem ide, egregius?

- Megsebesültél, Augusta, ide hoztalak.

- Jaj - játszott az asszony tovább, s most már hibátlanul -, megsebesültem... ó, szörnyűség... most már tudom... - és elhaló hangon sóhajtotta: - Crispus...

- Crispus? - kapta föl a fejét Lactantius, és borzongás futott végig a hátgerincén. - Mért említed a nobilissimust? Mondd meg, hol sebesültél meg, és hogyan? Véletlenül? Megtámadtak? És a saját lakosztályodban? Hiszen onnan jöttél ki... Mi történt?

Fausta ugyan tudta, hogy éppenséggel nem a lakosztályából jött, hanem oda akart besurranni, lehetőleg észrevétlenül, de ha egyszer Lactantius így látta, és így hiszi, annál jobb. Most már nyeregben érezte magát.

- Úgy van, ahogy mondod, egregius. Megtámadott valaki, igenis, a saját lakosztályomban, és megsebesített...

- Kicsoda? S miért? És hol volt a személyzet?

- Egyedül voltam, a személyzet aludt, a pihenő ideje volt éppen. Ezt az időpontot választotta az illető, hogy megrohanjon.

- Ki volt az? Mondd meg, Augusta. Azonnal jelentem, s a szentséges Augustus kíméletlenül végez vele.

- Megmondom, egregius, hogy ki volt, bár fáj megmondanom, s talán el sem hiszed. - Művészi szünetet tartott s aztán bágyadtan lihegte: - Crispus.

Lactantius úgy ugrott fel, mintha kígyó csípte volna meg.

- Crispus? - hüledezett. - Jól hallottam: Crispus?

- Igenis, Crispus - vágta rá a nő gúnyosan és diadalmasan.

- Megtámadott?... Crispus?... - hebegte a professzor. - De hát miért?

- Hogy miért? - kérdezte vissza Fausta, és fölkacagott. - Csak azért, mert vad szerelmi éhségét nem elégíti ki a rabszolgalánya, akit az Augustus a fiatalúr ágyába rendelt, mindenki kell neki! Most éppen az Augustára fáj a foga.

- Rád? Szentséges atyja feleségére! - dadogta az öreg. - De Augusta, honnan gondolod?

A nő most már fölült a pamlagon, és harsányan elnevette magát:

- Honnan, honnan? Onnan, hogy a déli pihenő idején, mint mondtam, bejött a lakosztályomba, szerelmi ajánlatokkal ostromolt, elutasítottam, erőszakoskodni kezdett, le akart teperni, s mikor ellenálltam, vérben forgó szemmel rám rohant, tőre lesújtott, s ha nem karmolom véresre az arcát, megöl! Így csak megsebesített.

- Augusta - riadt meg Lactantius -, hogy Crispus el akart csábítani, azt mondod? Megáll az eszem. Ez a komoly fiatalember? Augusta - folytatta az öregember reszkető hangon -, én nem csodálnám, ha viruló fiatalságod és duzzadó szépséged megigézne minden férfit, de meggyőződésem, hogy tanítványomat, a becsületes Crispust, a hűség és tisztesség mindenképpen visszariasztaná olyan aljasságtól, hogy szerelmi ajánlatot tegyen apja feddhetetlen életű és fennkölt gondolkodású hitvesének.

- Tévedsz, egregius. Sejtelmed sincs róla, milyen sötét és nemtelen indulatok feszülnek ezekben a mohó nőpusztító fiatalemberekben! De milyen nevetséges, hogy vitatkozom veled! Talán kételkedel az Augusta szavában? Ketten voltunk a szobában: én meg ő: azt hitte, könnyűszerrel leteperhet; azt hitte: nincs tanú, bátran megrohanhat... De tévedett! Itt a tanú: a seb! Ezt a tanút nem lehet elnémítani, nem lehet megcáfolni, hiszen vérzik és vádol!

Lactantius csöndesen ingatta a fejét:

- Nem kételkedhetem a szavaidban, Augusta, de itt valami szörnyű félreértés áldozatai lehetünk valamennyien. Én csak annyit mondhatok, hogy Crispusnál komolyabb, őszintébb és becsületesebb ifjút még nem ismertem életemben. Komolyságára jellemző, hogy még nem érzi magát alkalmasnak az uralkodásra, és mikor a vicennalia végén, éppen most, szó esett köztünk arról, hogy vajon az Augustus köteles-e lemondani húszéves uralkodása után, ő maga tiltakozott a szentséges Augustus lemondása ellen. Ez olyan felelősségérzetre vall, hogy sajnálatos sebesülésed ügyében, Augusta, szigorú vizsgálatot kell indítani, s mivel igazmondásodban senki sem kételkedhet, ki kell deríteni, honnan ered ez a félreértés vagy félremagyarázás.

- Nem kell vizsgálat, nem akarok vizsgálatot! Itt a seb, világosan beszél, s mindenféle magyarázat és fecsegés fölösleges.

- Igazad van, Augusta. Engedd meg, hogy én magam járjak végére a dolognak. S azt hiszem, már annyira magadhoz tértél, hogy visszakísérhetlek a lakosztályodba.

- Milyen okos és jó ember vagy te, Lactantius. Vezess hát a lakosztályomba, hadd pihenjem ki ennek az undorító és megrázó kalandnak a fáradalmait.

Lactantius, miután a császárnét átkísérte a lakosztályába, izgatottan sietett Crispushoz, hogy hitelesen megtudja: mi történt tulajdonképpen, mert Fausta előadását kezdettől fogva hihetetlennek tartotta, és gyanúját csak fokozta az asszony színészkedő, szenvelgő és kényeskedő magatartása. Mikor Crispus lakosztályához ért s megfogta az előcsarnok gombját, hogy benyisson, hirtelen világosság gyúlt agyában; eleresztette a gombot, kissé megtántorodott, s nekidőlt az ajtó márványpillérének. "Szentséges Jupiter! De igen, igen, csak ez történhetett!"

Heliodoros regénye jutott eszébe, Demainete és Knemon halálosan borzalmas tragédiája...

Összeszedte magát, belökte az ajtót, s hangosan rászólt a bóbiskoló rabszolgára:

- Itthon van a Caesar? Sürgősen beszélni akarok vele!

Homuncio lassan ocsúdott a délutáni szendergés kábulatából, és némán nemet intett a fejével, egyúttal egy pergamencédulát tolt a professzor elé: "Polába utaztam, sürgősen el kellett utaznom". A "kellett" szót aláhúzta; a kapkodó írással odafirkantott levélkén nem volt aláírás.

Lactantius sejtelme bizonyossággá erősödött. Ez az ifjú menekült, s nem kétséges, hogy miért! Ó átkozott Demainete! Nyilván megsebesítette magát, hogy megvádolhassa a becsületes Crispust: azért hangoztatta oly makacsul, hogy nincs szükség vizsgálatra, itt a seb a koronatanú, s vallomása megcáfolhatatlan. De hogy felel érte ez a gonosz mostoha, ha a fiatalember netán kárt tesz magában? Gondolatnak is szörnyű, kétségbeejtő! Azonnal jelentkezik az Augustusnál: mindenáron meg kell akadályozni, hogy Crispus, az ifjúság bálványa, a birodalom reménysége, a győzelmes hadvezér, elkeseredésében és szégyenében végzetes lépésre ragadtassa magát. Sietett a császári kihallgatások irodájába, izgatottan és lihegve adta elő kérését, de sajnálattal értésére adták, hogy az Augustus reggel óta Misenumban van, a Classis Praetoria Misenensis, a misenumi tengernagyi hajóraj ünnepi díszszemléjén, és csak késő éjjel tér vissza Rómába.

Lactantius csüggedten megadta magát a könyörtelen végzetnek: drága Crispusa már Ancona felé robog a császári posta gyorskocsiján, még az éjjel fölszáll a tengernagyi hajóra, amely már két hete ott horgonyoz a kikötőben, hogy a chrysopolisi győztest Polába röpítse. Igaz, hogy három nappal korábban érkezik oda, de ez nem oszlatja el az öreg mester aggodalmait: a leggyorsabb futár sem érheti utol a menekülőt; viszont hiába minden, megszabott végzete utoléri mindenütt, elháríthatatlanul. Visszavonult szobájába, és elkezdte írni régóta tervezett filozófiai értekezését a lélek indulatairól és szenvedélyeiről.

A palotában lezajlott izgalmas délután történetét még valaki megtudta, éspedig egészen hitelesen: Ablavius. Ugyancsak ő volt az egyetlen Rómában, aki a legapróbb részletekig értesült a Radania-epizódról, s nem nehéz kitalálni, hogy az adatokat régi megbízható kémje, Apellas szállította neki: elegendő volt egyetlenegyszer nyomozni a hollóházban, s mindent megtudott, főleg a szomszéd lakótól, mert Radania szobájának vékony falán még a legbizalmasabb vallomások, suttogások és sóhajok is áthallatszottak. De hát ez csak éppen érdekes volt, csiklandós epizód, Ablavius azonban ezért is szívesen fizetett, mert sohasem lehet tudni, mikor veheti hasznát. De a palotai szerelmi csata nemcsak pajzán volt, nemcsak csiklandós, nemcsak hajmeresztő, hanem elképzelhetetlenül fontos is. Éppen ezért Ablavius gondosan följegyezte az adatokat, sőt az ellesett párbeszédeket is, és féltékenyen elrejtette bizalmas okmánygyűjteményének legtitkosabb rekeszében. Ezekhez a kincset érő adatokhoz pedig úgy jutott, hogy Crispus segédtisztje, aki a szolgálati beosztás parancsa értelmében kötelességszerűen mindig a szomszéd szobában tartózkodott, hallotta, hogy a Caesar szobájában valaki szenvedélyesen suttog, nyög, sóhajtozik... Fiatalember volt, érdekelte, hogy mi történik a szomszéd szobában, s hamarosan meggyőződött róla, hogy odaát nem szeretkezés, hanem szerelmi vita és viaskodás tombol; mohón itta be a nő és a férfi szenvedélyes szavait, az ajtó hasadékán át rémülten ismerte fel a nőben az Augustát, látta megvillanni a tőrt, látta Crispus férfias védekezését, s az elszánt fúria megsebesülését. Egy óra múlva, mikor bajtársa átvette tőle a szolgálatot, szobájába zárkózott, írásba foglalta a viharos viaskodás tényeit és párbeszédeit, és jelentkezett Ablaviusnál: a kormányzó valóságos vagyont, százezer sestertiust utalt ki a segédtisztnek az értékes följegyzésekért - természetesen a szentséges császári magánpénztárból.

Néhány nap múlva újra elcsendesedett Róma, az ünnepségek harsogása és eleven lüktetése lecsillapodott, a vicennalia véget ért. Matidia sértődötten utazott haza Arelatéba, Minervina boldog volt, hogy Crispust a népszerűség és dicsőség ragyogásában láthatta, élvezhette mesteri lovaglását az Equirria rendkívüli versenyein. Számított rá ugyan, hogy Constantinus a vicennalia záróünnepségén hivatalos nyilatkozatban utódjának jelöli Crispust, de Vecasius megmagyarázta neki, hogy Constantinus ezzel a hallgatással csak azt óhajtotta hangsúlyozni, hogy szakított a diocletianusi rendszerrel, mivel amúgy is természetes és kétségtelen, hogy csak Crispus lehet az utóda.

Minervina és Vecasius úgy utazott haza Treviribe, hogy sejtelmük sem volt a viharos és tragikus palotai délutánról.

Fausta egész este nem találta a helyét, és csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor megtudta, hogy Crispus hirtelen Polába utazott. Íme, itt a bizonyíték bűnössége mellett: menti a bőrét: Viszont Lactantius kételkedése megzavarta: hátha más nem hiszi el az asszonyi furfanggal és gyűlölködéssel kieszelt mesét? Hátha maga Constantinus is fölveti a kérdést: ugyan mért kívánta meg a ragyogó Crispus az öregedő Faustát, hiszen akár a fia lehetne? S mi szüksége volna épp a mostohaanyját elcsábítani, hiszen annyi szép fiatal lányt kaphat, ahányat akar, ezenfelül császári beleegyezéssel megkapta a szűz Brittát, az udvar legremekebb rabszolgalányát! S mért akarta volna megölni az Augustát? Vajon minden nőt meggyilkolnak a fiatalemberek, aki nem hajlandó az ágyukba feküdni? Ugyan, ugyan - mondhatja majd a császár -, együgyű mese!

Aztán elhessegette a kételkedést, mert eszébe jutott a megdönthetetlen bizonyíték: a seb! És még sok minden jutott az eszébe órákig tartó gyötrődése és vergődése közben. És ha elhiszik a meséjét, mi lesz a következménye? Milyen büntetés vár Crispusra, sőt rá is, hiszen könnyen fölmerülhet a gyanú, hogy kacérkodott a fiatalemberrel, és ezzel fölbátorította. Szentséges Helios, hiszen akkor megtörténhetik, hogy a Caesart száműzi, őt pedig kivégezteti az Augustus, hiszen akkor, régen... úgyis végezni akart vele, és ő csak a legravaszabb asszonyi mesterkedéssel és hetérához méltó érzéki csábítással tudta elhárítani a halált - az utolsó pillanatban! Kétségbeesésében úgy érezte, hogy most fejére száll a régi átok, s most egyszerre bűnhődik majd a régi összeesküvésért s a mostani merényletért. Minden idegszála megfeszült, hiszen elindította a gyilkos sziklatömböt, mint Dione, a titánleány, s Hekatéra! hátha a gyilkos szikla visszagördül, s éppen őt sújtja halálra! Egyre jobban belelovalta magát a kétségbeesésbe, agya lázasan dolgozott; úgy érezte, hogy hajszálon függ az élete, s pillanatok alatt meg kell találnia a mentő gondolatot...

És megtalálta. Mintha villámfény lobbant volna a fejében, eszébe jutott Lactantius közlése: Crispus érdeklődése a vicennalián esedékes lemondásról. Egyszerre kaján vigyorgásra torzult az arca: érezte, hogy megnyerte a csatát, hiszen ez a sebnél is hatalmasabb érv! Lehet, hogyha odavágja, nemcsak a fiú pusztul bele, hanem az apja is! Annál jobb! Az egyik, az apa, halálra sérti gőgjével és megvetésével; a másik, a fiú, látta meztelenségét, tébolyult szerelmi őrjöngését és erőszakoskodását; visszautasította, mint egy rimánkodó ringyót: ezért lakolnia kell! Egyszerre végez mind a kettővel, s így nemcsak bosszúját elégíti ki, hanem az utódlás kérdését is megoldja: a legveszedelmesebb vetélytárs, a fattyú, elpusztul, s megnyílik az uralkodáshoz vezető út a törvényes örökösök, az ő két kisfia, Constantius és Constans előtt... S ha egyszer ő kormányoz a fiai nevében, gyerekjáték lesz kiirtani az utolsó fattyút, a kis Constantinus Caesart is.

Éjjeli tizenegy óra lehetett, mikor belépett az Augustus hálótermébe, már szinte jókedvűen. A császár, a fárasztó nap után már éppen lefekvéshez készülődött: az öltöztető rabszolgák épp akkor vitték ki mellvertjét, sisakját, kardját. Megkönnyebbülten föllélegzett, nagyot nyújtózkodott. Ebben a pillanatban lépett be Fausta.

Az Augusta, mint mindig, most is gondosan előkészítette bevonulását, s még gondosabban, mint máskor: az élete forgott kockán ebben az éjszakai órában. Egyelőre csak annyi volt bizonyos, hogy mindenkit megelőzött. A többi már az ő dolga.

Constantinus meglepetten nézett rá: az asszony talpig feketében állt előtte, sápadtan, lehajtott fejjel: a ruha kivágásából kifehérlett elefántcsont melle, amint ráesett az ötven öblös olajlámpa fénye. A belépés határozottan hatásos lett volna, ha Constantinust még érdeklik az efféle színpadias műfogások; Fausta bájai azonban már évek óta hidegen hagyták. Csak nézte a nőt, s megmagyarázhatatlanul olyan érzés támadt benne, mintha a végzet fekete démonának szárnysuhogását hallaná.

- Mért vagy feketében? - kérdezte a császár.

- Gyászolok.

- Gyászolsz? Kit?

- Magamat. Majdnem meghaltam. Ide nézz! - Lemeztelenítette a vállát, letépte a kötést, a seb vérzett.

- Mi ez? Megsebesültél? Hogyan?

- Meg akartak gyilkolni.

- Ki?

- A fiad!

Constantinus elsápadt, tenyerével az asztalra csapott, erélyesen csattant a hangja:

- Lehetetlen! Nem igaz! Erre semmi oka sem lehetett! Mért akart volna meggyilkolni?

- Mert megkörnyékezett, az ágyába akart kényszeríteni, én ellenálltam, segítségért kiáltottam, félt, hogy elárulom, le akart döfni, megsebesített, én irtózatos erővel hátralöktem, és kimenekültem a szobájából...

Constantinus elkapta az árulkodó szót:

- A szobájából? Hát a szobájában történt a merénylet? Mit kerestél a szobájában?

Fausta összerezzent: erre a kérdésre nem számított. De az életéről volt szó. Hirtelen és hetykén felelt a kérdésre:

- Mióta kérik számon egy anyától, hogy mit keres a fia szobájában?

Constantinus érezte, hogy kissé túllőtt a célon: Fausta soha a legkisebb gyanúra sem adott okot. De azért tovább faggatta, szárazon, hidegen:

- Jó, jó, de ő hívott be, vagy magadtól mentél hozzá?

- Mindegy. Ő hívott; azt mondta, hogy megmutatja az új arcképét, amelyet Ludius festett róla. Engem érdekelt, bementem hozzá; erre szó nélkül rám rohant, letépte a ruhámat... a többit tudod.

Elhallgatott, diadalmasan nézett az Augustusra, aki csendesen ingatta a fejét, és nyugodtan, kissé gúnyosan tette föl az újabb kérdést:

- És mivel magyarázod ezt a hirtelen fellobbanást?

- Mivel? - kacagott föl könnyedén Fausta. - Tudta és látta, hogy évek óta elhanyagolsz, és azt gondolta magában, hogy mielőtt visszamegyek Nikomedeiába, kiaknázza a kínálkozó alkalmat, az én parlagon heverő fiatal testem szerelmi szomjúságát, s legalább a vicennalia utolsó hetében kedvére és felelőtlenül kéjeleghet és őrjönghet velem.

- Nem értem - szólalt meg hidegen a császár -, hiszen ott van neki Britta, azzal bőségesen kitombolhatja magát, mi szüksége volna egy négygyermekes és őszintén szólván kissé öregedő családanyára?

Faustát mintha vipera csípte volna meg.

- Sértegetsz? - sziszegte - és nem veszed észre, hogy te magad öregszel, félsz az ágytól, félsz a testemtől, inkább szenteskedel azzal a képmutató Sopatrosszal. Az eksztázisba és a csodatevésbe menekülsz, de tudd meg, hogy a hitvesi ágyban nem segít semmiféle misztikum, csak a cselekvés! Éppen erre gondolhatott a fiad is. Száz szeretőm lehetett volna a legutóbbi meddő évek alatt, megcsalhattalak volna fűvel-fával, de én tisztán megőriztem magam. Te persze észre sem veszed a hűségemet, az áldozatomat. És még azzal is megalázol, hogy Brittát emlegeted, a vörös rabszolga-ringyót, pedig éppen ő az oka, hogy a fiad rám rohant szennyes gerjedelmével, és annak is, hogy ellened áskálódik, és alig várja, hogy a helyedbe ülhessen.

- Mit beszélsz? - rivallt rá Constantinus dühösen. - Hazudsz! A fiam énellenem? S méghozzá egy rabszolgalány uszítására! Megőrültél?

Fausta ujjongott magában; úgy érezte, máris győzött, pedig még nem is vágta oda a legcsattanósabb bizonyítékát.

- Nem őrültem meg - felelte nyugodtan az asszony -, s arra kérlek, őrizd meg hidegvéredet. Vajon mért menekült el innen Crispus két nappal a kitűzött időpont előtt?

- Mit mondtál? Elmenekült?

- Igen. Ma délután, rögtön a merénylet után, elmenekült; mert ezt a váratlan elutazást csak menekülésnek minősíthetjük. Íme, a bűnösség második bizonyítéka! Első a seb, a második a gyilkos menekülése, de van harmadik is! - tette hozzá az asszony fenyegetőn.

- S a harmadik? - kérdezte Constantinus kissé unottan.

- A harmadik - felelte Fausta lassan, kiszámítottan, ravaszul -, a harmadik az, hogy a fiad épp ma, a vicennalia záróünnepségei után, melegen érdeklődött Lactantius professzornál: vajon a vicennalia ünnepén köteles vagy-e lemondani, s valóban lemondasz-e?

A mérgezett nyíl célbatalált.

- Micsoda? Erről beszélt? - Constantinus felugrott, arca vérvörösre gyúlt, hirtelen haragjában ütésre emelte karját, de mivel hirtelenében nem tudta, kire sújtson le, percekig feldúltan és izgatottan topogott, rázta az indulat, szája remegett, s végül annyira-amennyire erőt vett magán, s rárivallt az Augustára: - A lemondásomról beszélt? A saját fiam fenekedik ellenem? A fiam, akire mindig olyan büszke voltam, akinek a hűségében megbíztam, a fiam? De mi oka volt rá? Miért? Miért?

És most már leborult az asztalra, és öklével kétségbeesetten verte a homlokát.

- Miért? Miért? - visszhangozta Fausta a kérdést. - Azért, mert a vörös rabszolgalány császárné akart lenni!

- Hát a saját fiam is! - kiáltott fel dühösen a császár. - Hát itt mindenki áruló?

Fölkapta a csengőt, és megrázta:

- Lactantius mestert, azonnal! - adta ki a parancsot a besiető szárnysegédnek.

Fausta megérezte, hogy a vetése jó talajba hullott. Démoni mosollyal meghajolt:

- Augustus, én teljesítettem kötelességemet - mondta, és távozott. A császár ügyet sem vetett rá.

Lactantiust munkájából riasztotta fel a szárnysegéd. Kissé komor és kedvetlen volt, és nem tévedett, mikor arra gondolt, hogy ez az éjszakai kihallgatás folytatása a délutáni rejtélyes eseményeknek.

- Egregius - szólította meg az Augustus hidegen -, beszélt veled a Caesar a vicennaliáról?

- Igenis, szentséges Augustus, beszéltünk róla.

- És mit? - kérdezte tovább a császár.

- Elméleti, helyesebben jogi kérdésekről beszélgettünk.

- Pontosan miről?

Az öreg professzor reszketett: megérezte, hogy életre-halálra megy ez a játék. Érezte, milyen gyámoltalan a gyakorlati aljasságnak ebben a csúf játékában, s igyekezett egyszerűen, becsületesen és az igazsághoz híven beszámolni a végzetes beszélgetésről. Bár ne tette volna! Sajnos, az öreg élete fogytáig sem tanulta meg, hogy a hazugság a társadalom legerősebb tartópillére, s az egyetlen módszer, hogy elviselhetővé tegyük az életet. Lactantius őszintén felelt:

- Pontosan arról, hogy köteles-e lemondani az Augustus a vicennalián, és hogy érvényes-e ma is az a diocletianusi rendelkezés...

- Elég! - szakította félbe az Augustus. - Elmehetsz!

Lactantius, őszintén szólván, nem tudta, mi történik vele, miért oly indulatos az Augustus, és főképpen mi történik majd Crispusszal. Hát csak nem bűn az, hogy egy közömbös jogi kérdésről beszélgettek?

A világtól elzárkózott öreg filozófus egyáltalán nem gondolt arra, mennyire nem mindegy, hogy ki, kivel, és mikor folytat eszmecserét egyébként teljesen ártalmatlan és közömbös jogelméleti kérdésekről.

Constantinust elöntötte a hirtelen harag, szeme vérbe borult, már nem gondolkozott, ösztöneinek a martaléka lett. Dühösen megrázta a csengettyűt:

- Zabast! - parancsolta a besiető Taliónak.

Legalább tíz percbe telt, amíg Taliónak sikerült előteremtenie. A hóhér nyugodtan kockázott cimboráival a rabszolgaszálláson, s mint mindig, ha nem kellett gyilkolnia, igen derűs és kedélyes hangulatban volt.

- Zabas - szólította meg Constantinus -, azonnal indulsz Polába, s mihelyt megérkezel, felbontod ezt a parancsot. - Átnyújtott neki egy hivatalosan lepecsételt tekercset. - Azt a személyt, akinek a nevét ebben a parancsban találod, huszonnégy óra alatt kivégzed. Megértetted?

- Megértettem, szentséges Augustus, reggel indulok.

Átvette a parancsot, táskájába dugta. Hogy kiről lehet szó, nem érdekelte, s akkor sem érdekelte volna, ha a saját édesapjának a neve szerepel a parancsban.

Másnap Hosius kihallgatáson jelent meg a császárnál. Hosiust elhozta magával a vicennaliára, Sopatrost Nikomedeiában hagyta. Most tehát Hosius volt a csalhatatlan tanácsadó. Bejelentette, hogy két nap múlva fényes délben kialszik a nap fénye, Róma a hírre a rémület lázaiban gyötrődött, s negyednap kiderült, hogy Zabas épp az elsötétedés pillanatában végzett Crispusszal. A teljes napfogyatkozás, magyarázta az Acta Diurna, kétségtelenül égi jel volt, amely igazolta és szentesítette a császár szigorú ítéletét az áruló ellen. Köztársasági érzelmű öregek Brutusra gondoltak, az első konzulra, aki kegyetlenül kivégeztette saját fiait, mert összeesküdtek a törvényes uralom ellen. A közvélemény engedelmesen belenyugodott az árulóra kimért ítéletbe, de Polában kínos jelenetekre került sor. Utius ezredes, a városparancsnok - aki annak idején Minervinát kalauzolta -, kénytelen volt készenlétbe helyezni az egész helyőrséget, mert a nép valósággal forrongott, mikor értesült a császár kegyetlen ítéletéről.

Mindazonáltal Zabas, ha kínos ellenérzéssel is, teljesítette kötelességét: ez volt az első áldozata, akit sajnált. Korántsem dolgozott olyan biztonsággal, mint máskor; mikor a kötelet a bilincsbe vert gyönyörű ifjú nyakára hurkolta, kissé remegett a keze, s már-már hajlandó lett volna odacsapni az egész mesterségét, s megtagadni az engedelmességet, ha Utius erélyes vezényszava észre nem téríti.

De Constantinus - Hosius tanácsára - tökéletes munkát akart végezni. Mert Hosius diadalmasan hangoztatta:

- Szentséges Augustus, ugyebár jó eleve megmondtam, hogy könyörtelenül végezni kell mindenkivel, aki lázadhat ellened. S íme ez lett a vége bizalmadnak és jóhiszeműségednek! Most azonnal végezni kell a lázadó Crispus egész környezetével, s ha mind kiirtottad, akkor sem szabad elfelejtened, amit tán éppen húsz esztendővel ezelőtt mondtam örökkévalóságodnak: Fausta még mindig él!

Constantinus még aznap parancsot adott Crispus szárnysegédjének, aztán a nyomorult Homunciónak s végül a kis Brittának kivégzésére. Egyikük sem tudta, miért kell meghalnia.

Fausta diadalmaskodott.

Valóságos csoda volt, hogy Lactantius megmenekült, hiszen egy fejjel több vagy kevesebb, igazán nem számított Constantinusnak. Hosius ugyan mindent elkövetett, hogy a gyűlölt filozófust eltétesse láb alól, de ezúttal Fausta volt az erősebb: megértette a császárral, hogy voltaképpen Lactantinus érdeme a türelmetlen és nagyratörő Crispus leleplezése; neki köszönheti az Augustus, hogy megszabadult legveszedelmesebb és legalattomosabb ellenségétől; ha nem árulja el Crispus gyanús érdeklődését, a Caesar ma is él, és folytatja gonosz üzelmeit. Lactantius nem is sejtette, hogy éppen ez az elvetemült némber mentette meg, csupán azért, mert az öregnek a jóhiszemű fecsegése adta kezébe a leghatásosabb eszközt, hogy bosszút állhasson a fiatalemberen, aki visszautasította szerelmét.

Mire Crispus halálának híre az Acta Diurná-ban megjelent, már egész Róma tudott a szörnyű eseményről. Itt is lázas forrongás támadt, Volusianus kénytelen volt megerősíteni a helyőrséget, éjjel-nappal erős őrjáratok köröztek az utcákon, még a külvárosokban és a város környékén is. Crispus kivégzését mindenki embertelen és oktalan kegyetlenségnek érezte, a vicennalia-mesében senki sem hitt, csak a két aljas ellenség, Ablavius és Hosius fogadta megértőn az Augustus kemény ítéletét, éspedig külön-külön mind a kettő. Elpusztult a fiatal és veszedelmes örökös, a kicsinyekkel most már könnyűszerrel végeznek, s aztán a császári bíborig már csak egy lépést kell megtenni, és a bíbor azé lesz, akinek sikerül megölnie a másikat.

A harmadik, aki helyeselte a gyilkosságot, természetesen Fausta volt. Szeretett volna széles körű propagandát indítani a kivégzés jogosságának igazolására, annál inkább, mert egyre többen suttogtak az Augusta bűnös szerelméről, és a végzetes jelenet részletei is kezdtek lassacskán kiszivárogni. És Róma népe csak akkor borzadt el igazán, mikor egyre több adatot hallott a fajtalan mostoha undorító és förtelmes szerelmi őrjöngéséről.

Meglehet, hogy a kis Britta elejtett egy-egy halvány célzást, vagy talán fecsegett is valamit Crispusszal folytatott viszonyáról, de erről általánosságban mindenki tudott, csak senki sem beszélt. Csakhogy Britta büszke volt legmagasabb összeköttetéseire, s lassanként már nemcsak Caesar-szeretőjével dicsekedett, hanem bennfentes mindentudásával, vagyis pletykáival is. Treviriben hamarosan az egész palota tudott Fausta szerelméről és Crispus tisztességes tartózkodásáról. A kotnyeles Palmatus felszippantotta a csiklandós pletykát, elmondta Claritasnak, ez továbbadta Minerviának, a vicennalián pedig maga Vecasius említette meg négyszemközt Sosiusnak, azzal, hogy jó volna az Augustát minél előbb hazaküldeni a nikomedeiai udvarba, mert ha még sokáig üldözi szerelmével a nobilissimust, könnyen romlásba döntheti. Sosius helyeselte a tervet, és megígérte, hogy Euporiusszal úgy intézteti el a szertartásrendet, hogy az Augustát azonnal a záróünnepség után ünnepélyesen elbúcsúztatja, és útnak indítja Nikomedeiába. Fausta fékezhetetlen őrülete meghiúsította tervüket.

Constantinus már szívesen hazaindult volna Rómából, de Hosius, Ablavius és Fausta szinte naponként kedveskedett neki nevekkel és adatokkal, úgyhogy lassanként messzeágazó összeesküvés körvonalai bontakoztak ki a császár előtt. Majdnem minden napra esett két-három kivégzés, Zabas és gárdája már belefáradt az undorító munkába. Már olyan férfiak és nők is kerültek sorra, akik hírét sem hallották Crispusnak meg Faustának, csak éppen ismertek valakit, aki ismerte azt az illetőt, aki rokona volt annak, aki egyszer életében együtt ivott a kocsmában Homuncióval. Hosius pedig szüntelenül uszította, hogy végeztesse ki minden gyerekét, fiait, lányait, concubináit, Sopatrost, Ablaviust, Ruriciust s végül anyját és feleségét.

- Ezek mind árulók, ha lapulnak is. Csupa ugrásra kész ellenség!

- Hogyhogy? Anyám is?

- Anyád és Ruricius illustrissimus egy húron pendül.

- Hogy mersz így beszélni Helena Augustáról?

- Szentséges Augustus, azt parancsoltad, hogy mindig őszinte legyek hozzád: hát én őszinte vagyok. Hódolattal átnyújtom ezt a levelet, amelyet ma kaptam a megbízható és hűséges Flavius Gallicanustól, akit barátságoddal tisztelsz meg ma is. A spectabilis azt írja ostiai magányából, hogy a világ tülekedése, gondja-baja, utálatossága és mocska nem érdekli ugyan, hiszen éppen ezért vonult vissza a szemlélődő életbe, de csöndes elmélkedéseinek békéjét szüntelenül felbolygatják, s egyúttal az ő hű baráti lelkét felzaklatják azok a felháborító botrányok, amelyeknek híre cselédek, árusok, látogatók révén óhatatlanul behatol magányos házába, s annyira sérti erkölcsi érzékét, hogy nem hallgathat tovább. Íme, szentséges Augustus, olvasd.

Constantinus átvette a levelet, s olvasása közben egyre jobban elkomorodott az arca. Hogy anyjának viszonya van Ruriciusszal, az olyan nyílt titok volt Treviriben, hogy már a verebek is csiripelték, de amit Gallicanus a meztelen orgiákról, a sötét szobákban tomboló összevissza szeretkezésekről, fiatal lányok és asszonyok tivornyáiról ír, az elképesztő és kétségbeejtő! A legszörnyűbb, hogy Helenának már Ruricius sem elég, a fiatal úrifiúkat is kevesli, napról napra újabb gladiátorokkal, versenykocsisokkal és izmos néger rabszolgákkal hentereg, őrjöngve, sikoltozva, eszeveszetten: egy bacchanslány is elpirulna, ha látná, és Sittius hetérái semmi pénzért sem vetemednének ilyen szemérmetlenségre. "Könyörgök, szentséges Augustus - zárja a levelét Gallicanus -, sürgősen szüntesd meg ezt az erkölcsi fertőt, családod jó hírneve és becsülete érdekében."

A császár visszaadta a levelet, és úgy rendelkezett, hogy Helena és Ruricius azonnal induljon Rómába. Negyednapra meg is érkeztek, és rögtön kihallgatásra jelentkeztek. Amint megálltak az Augustus előtt, Constantinus csöngetett, belépett Talio, két fehér testőr kíséretében, s odaállt Ruricius elé:

- Őszentsége parancsára letartóztatlak. Add át a kardodat és kövess! Aztán a testőrökhöz fordult: - Vigyétek!

Ruriciust elvezették, s ezzel el is tűnt, akárcsak annak idején Barbatio. Hogy hová lett, azt csak Zabas tudta volna megmondani.

Mikor kettesben maradtak, Constantinus sokáig némán nézte az anyját, lenyűgözve bámulta romolhatatlan szépségét. Hetvenedik évéhez közeledik, s ma is olyan fiatalosan üde, mint akár harmincéves korában. Dús szőke haja egy csöppet sem fakult, ma is aranyos fényekben ragyog, kacér mandulaszemében vért bujtogató ígéretek égnek, sudár teste szinte parázslik könnyű izgalmában, két kemény melle ingerlőn feszül ezüst övvel összefogott kobaltkék, bőujjú tunicája csillogó selymén. Constantinus, mi tűrés-tagadás, gyönyörködött benne. De itt nem erről van szó, hanem a botrányról.

- Tudod, miért hívattalak?

- Tudom - felelte Helena keményen. - Az undorító pletykák miatt.

- A pletykák, sajnos, igazak. Gallicanus nem hazudik.

- Ó, hát a vén, tehetetlen roncs árulkodott?

- Nem árulkodott! Kötelessége volt kinyitni a szememet! Amit ti ketten, a cimboráitokkal, a versenykocsisokkal, a rabszolgalányokkal s a körülöttetek nyüzsgő romlott és szemérmetlen csürhével együtt műveltetek, az felháborító! Az uralkodóház és a császári méltóság meggyalázása. Mert elvégre mindennek van határa! Nem szégyelled magad, anyám? Büszkesége lehetnél házunknak, okosságodért, szépségedért imádna a birodalom népe, s te feslett hetérák módjára tivornyázol...

- No és? - vágott a szavába Helena. - Mért csodálkozol rajta? Hetéra voltam, hetéra maradtam! Ne hazudjunk egymásnak! Ha egyszer a mennyei Venus ezzel a hervadhatatlan és olthatatlanul égő testtel s örök ifjúsággal áldott meg, mért tagadjam a szerelmet és az életet? Az élet teljességét akarom! Ebben nem ismerek korlátokat, s engem senki se fegyelmezzen, még te se! - Titokzatos szeme haragosan szikrázott, és szenvedélyesen hullámzott a melle. Keményen csattant a kérdése: - Hová tetted Ruriciust?

- Eltűnt. Mondj le róla.

- Megöleted, mint Barbatiót, szűz feleséged leánykori szeretőjét? Kitelik tőled! Csak azt nem gyilkoltatod meg, aki legjobban rászolgált a kötélre!

- Kiről beszélsz?

- A feleségedről.

- Faustáról?

- Sajnos, az a feleséged. Megöletted az én drága unokámat, a legszebb, a legtökéletesebb ifjút, és ez az elvetemült Fausta él! Szégyen, gyalázat! Hát nem szakad meg a szíved? Elvakult dühödben föláldoztad gyönyörű fiadat a gonosz és elvetemült mostoha aljas bosszújának!

- Hallgass, anyám! Nem Faustáról van szó, hanem a te erkölcsi életedről! Meggyalázod a nevemet. Nem tűröm tovább ezt a fertőt - vágta oda kíméletlenül az Augustus.

Helena gúnyosan felkacagott:

- Úgy? Nem tűröd? Hát gyilkoltass meg! Nero is megölette az anyját! Úgy! Ha ilyen kényes vagy az erkölcsre, mért tűröd a fertőt a házadban, közvetlen közeledben?

- Miféle fertőt?

- Hát vak vagy? Hát nem tudod, mit művelt ez az aljas nő már Treviriben? Az egész udvar suttogott róla: hogy szerelmével üldözi Crispust, nem hagyja békén, környékezi, csábítgatja, a szobájába csalogatja; csak a fiad tisztességén múlt, hogy nem kezdett viszonyt vele, hanem kereken elutasította.

- Mért csak most mondod ezt, anyám?

- Éppen azért, mert velem együtt az egész udvar csak az öregedő nő utolsó fellobbanását látta benne, s mindenkit megnyugtatott az, hogy Crispus dicséretes módon ellenállt neki.

- És bizonyos, hogy mindez nem rágalom?

- Crispus maga panaszolta el nekem, hogy mostohája folyton a szerelmével üldözi, s ezért ő már alig mer a palotában tartózkodni: vidéki hivatalos utakra, fölösleges katonai szemlékre jár, csak hogy elkerülje. Azt is elpanaszolta, hogy egyszer Fausta szerelmes erőszakoskodásától és felkínálkozásától alig bírt szabadulni.

- Nem hiszem, anyám. A Caesar hiú és elkényeztetett fiatalember volt, egyszerűen képzelődött. Félremagyarázta az Augusta gyöngédségét.

- Mint Hippolytos az elvetemült Phaidra gyöngéd szeretetét - vágta rá gúnyosan Helena. - Térj észre, fiam, szállj magadba, és büntesd meg az őrjöngő mostohát ártatlan Crispusunk haláláért.

Constantinus még nem hitt, de már kételkedett. Még nem látott tisztán ebben a szörnyűségben, de már örült, hogy Lactantiust nem végeztette ki - és nemsokára meggyőződhetett róla, hogy Helena igazat mondott, sőt, hogy az igazság ennél sokkal több és sokkal borzalmasabb volt.

- Anyám - fejezte be a császár a kihallgatást -, vonulj vissza a lakosztályodba. Ügyedben később döntök. Egyelőre őrizetben vagy, és senkivel sem érintkezhetsz!

Csöngetett, két palotaőr lépett be. Constantinus intett, a katonák tisztelettel közrefogták Helenát, és a lakosztályába kísérték.

Constantinus egyedül maradt a lelkiismeretével. Helena vádja nyugtalanította, s már felmerült benne az a gondolat, hogy hátha elhamarkodottan ítélt hirtelen haragjában? Mindenesetre szemrehányást tett magának, hogy Lactantiust nem hallgatta végig, de legjobban az bántotta, hogy Crispust kihallgatás nélkül végeztette ki, mint holmi hitvány rabszolgát.

És ekkor levelet kapott Polából.

A levelet Minervina írta. A szerencsétlen anya Crispus kivégzésének hírére Polába sietett, kétségbeesetten nyomozta a Caesar halálának körülményeit, beszélt Utius ezredessel, megtudta tőle, hogy Crispus katonához méltó módon vette tudomásul a halálos ítéletet, s mikor a börtönbe vezették, ahol Zabasnak végeznie kellett vele, csak ennyit mondott Utiusnak: "Ezredes, ígérd meg, hogy mindenképpen közlöd anyámmal utolsó üzenetemet: gyilkosom Fausta, aki így állt bosszút rajtam azért, mert szemérmetlen szerelmi felkínálkozását visszautasítottam." Az ezredes, ígéretéhez híven, most közölte Minervinával a halott ifjú utolsó üzenetét.

Minervina megrázó levele végképpen feldúlta Constantinust: az Augustusszal forgott a világ; úgy érezte, hogy Minervina levele szíven döfte: igenis, ez az igazság; Minervina sohasem hazudott életében! Crispus sem hazudott, mikor a halál révén odakiáltotta anyjának a borzalmas igazságot. A holtak igazsága erős igazság: az Augustus kézzelfogható adatok és okmányok nélkül is tudta már, hogy Fausta a gyilkosság értelmi szerzője.

De megkapta az adatokat is. Másnap Ablavius jelentkezett kihallgatásra, vaskos iratcsomóval a hóna alatt: az iratokban együtt voltak a segédtiszt följegyzései és vallomásai, amelyek a viharos szerelmi támadás részleteit s még párbeszédeit is megörökítették. Constantinus megdöbbenéssel és kétségbeeséssel olvasta, szinte falta az írást, amely hitelesen leleplezte Fausta elképesztő aljasságát, a hazugságnak azt az undorító szövevényét, amellyel sértett hiúságából - meg azért is, mert félt, hogy Crispus leleplezi szennyes felkínálkozását - hóhérkézre juttatta az ártatlan ifjút. Most végre teljes volt a bizonyosság! A segédtisztet már nem lehetett kihallgatni, de itt maradt a vallomása, és ez is egy halottnak az igazsága volt. Constantinus dacos biztonságérzete, amelyet Helena vádja s utána Minervina levele jócskán megrendített, most, Ablavius jelentése után, végképp összeomlott. A császár belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba.

- És miért csak most mutatod be ezeket az iratokat? Hát nem látod - rivallt rá az illustrissimusra szokatlanul éles hangon -, hogy ha idejében jelentkezel, megmenthetted volna a Caesar életét? Felelj!

Ablaviusnak egy arcizma sem rebbent. Persze, hogy megmenthette volna Crispust, és Faustát juttathatta volna Zabas kezére, de neki fontosabb volt ez a sorrend: előbb Crispus, aztán Fausta, mert úgyis rákerül a sor. Az ő nagy célja érdekében fontosabb volt Crispust eltenni az útból, mert erre aligha adódik még alkalom, és most következhetik a bestia. Az illustrissimus nyugodtan válaszolt:

- Szentséges Augustus, embereim csak most találták meg ezeket a följegyzéseket a kivégzett segédtiszt ládájában. Sajnos, későn. Félórával ezelőtt kaptam kézhez az iratokat, s azonnal siettem hozzád. A borzalmas esemény után még mindig idejében ahhoz, hogy a bűnös elvegye méltó büntetését. Nem lenne érdektelen, ha kihallgatnád az Augustát.

- Nincs kihallgatás! Döntöttem!

Megrázta a csengettyűt s a besiető Taliónak csak ennyit mondott:

- Zabast!

A hóhér néhány perc múlva megjelent:

- Szentséges Augustus! Parancs!

- Zabas - rendelkezett a császár -, hat legénnyel bemégy Fausta Augustához, s akárhogy kapálódzik és visít, megkötözteted, a száját betemeted, és úgy, ahogy van, leviteted a laconicumba. A többit rád bízom. Nem kell sietni.

- Igenis, szentséges Augustus.

Faustát lecipelték a palota házifürdőjének gőzkamrájába. A szűk izzasztókamrában semmiféle bútor sem volt; apró kupolájának tetőnyílása alatt bronzlap lebegett, amelyet a ráerősített lánccal egyre magasabbra lehetett húzni, mindaddig, amíg el nem zárta a tetőnyílást. A fürdőző, aki az izzasztókamrát használta, tetszése szerint szabályozhatta a bronzlapot, s mindig annyi levegőt bocsátott be, amennyire szüksége volt. Fausta már ott feküdt az izzasztókamra mozaikpadlóján, s alighogy kivették szájából a kóctömést, éktelenül sivalkodni kezdett, hányta-vetette magát, mindenáron szeretett volna szabadulni kötelékeiből. Hadart, átkozódott, visítozott; eget-földet, aranyat-gyémántot ígért a legényeknek, s főképp Zabasnak, de rá se hederítettek.

- Mi történik itt? - rikácsolta. - Hogy mertek hozzám nyúlni? Gyilkosok! Gyilkosok!

A legények Zabas intésére letépték a ruháját: illatos és kívánatos teste ott hevert meztelenül a nedves mozaikpadlón; az alacsony boltozatról néha a lecsapódó gőzpára egy-egy cseppje hullott kemény és domború mellére s lágy vonalú hasára. A hóhérlegények szeme szomjasan tapadt az izgató és buja testre.

- Rajta, fiúk! - vezényelt Zabas.

A hat pribék sorban állt, s az első máris mohón rávetette magát a császárnéra; a nő felsikoltott, vonaglott, de az izmos legény olyan keményen megtiporta, hogy már nyögni is alig bírt. A markos legények kíméletlenebbül és vadabbul gyúrták és markolászták az ápolt és finom testet, mint ahogy Fausta csak elképzelhette. A negyedik, egy tagbaszakadt néger, mindenáron meg akarta ismételni a jelenetét, de az utána következő kettő tiltakozott. A néger után Fausta bágyadozni kezdett, az ötödiknél kissé elalélt; meg is jegyezte Zabas gúnyosan:

- Eddig olyan jól bírtad! No mi az, elég volt? - és intett a hatodiknak. Ez történetesen kappadokiai volt, vad és állatian érzéki barbár, abból a bárgyú fajtából, amelyből a legtöbb naplopó és agyafúrt csirkefogó került ki. Ezekről keringett az a szóbeszéd, hogy alattomos csúszómászók, s egyszer meg is történt, hogy mikor egy ilyen kappadokiai állatembert mérges kígyó harapott meg, nem ő halt bele, hanem a kígyó. Nos, ez a barbár állat úgy rátapadt Faustára, hogy a nő bágyadt és alélt teste egyszerre megvonaglott, megelevenedett, s mintha megfeledkezett volna a halálos színjátékról, amelynek főhőse, szinte már élvezte is a kalandot. Mikor a kappadokiai, némi kis lélegzetvétel után, másodszor fogott neki a műveletnek, Zabas nem tiltakozott, a látvány mulattatta, a pribékek teli torokkal röhögtek. De amikor a barbár harmadszor is harcba szállt, Fausta sápadt arca kigyulladt, elgyötört teste megvonaglott, a beteljesülés csúcsán megremegett az ajka, és öntudatlanul suttogta:

- Crispus... Crispus...

Erre Zabas belerúgott a fáradhatatlan barbár állatba, aki már-már épp nekifogott volna a negyedik hőstettnek, s ráordított:

- Elég!

Akkor már a nyomorult nő ájultan hevert a padlón. Zabas intett az egyik pribéknek, s a következő pillanatban nagy csöbör hideg víz zúdult a meggyalázott testre. Az ernyedt nő fölérzett, tétován körülnézett; úgy rémlett neki, mintha tudná, hol van, aztán föltekintett:

- Irgalom!

Zabas parancsa kurtán kattant:

- Oldozzátok föl!

Fausta nem bírt fölállni; úgy vonaglott a nedves mozaikon, mint a félig eltaposott féreg. Zabas odalépett hozzá, és hasba rúgta:

- Jó volt, Augusta? Meg vagy elégedve a fiúkkal?

A legények durva röhejére Fausta kissé magához tért, szeme vérbe borult; megpróbált felugrani, de visszahanyatlott, és eszelősen rikoltotta:

- No gyertek! Hányan vagytok még? Gyere te is, szép ember - visította Zabasnak -, a tiéd vagyok!

Az izmos testű, hatalmas termetű Zabas féloldalt odasandított rá, és nagyot köpött:

- Köllesz a kutyának, mocskos ringyó! Húzzátok föl a zárólemezt! Gyerünk! Zárjátok rá az ajtót!

Fausta egyedül maradt. Zabas háromszor eresztette le a bronzlemezt, az elítélt még háromszor szippanthatott egy kis levegőt, s harmadszor kezdhette elölről a fuldoklást, mikor a zárólemezt újra felhúzták. Zabas, akárcsak Theodora kivégzésekor, latba vetette minden művészetét, s többet igazán nem lehetett kívánni tőle: Fausta háromszor fulladt meg ezen a kéjjel és halállal terhes napon.

Hulláját másnap odavetették a palota környékén kószáló kiéhezett kutyáknak.

A szerelmes kis Radania végzete is beteljesedett ezekben a véres napokban. A kislány nem tudta mire vélni, hogy Crispus nem jön, holott a vicennalia egy héttel ezelőtt véget ért, és már nem lehetett semmi hivatalos dolga. Csak nem utazott haza, szerelmesének híre-tudta nélkül? Hát az ő áhítatos szerelme, szűzi odaadása csak futó kaland lett volna a Caesarnak? Tudta, hogy ez lehetetlenség. Várta, türelmesen, makacsul; összerezzent, ha a bankban lépések koppantak az ajtaja előtt; délutánonkint pedig teraszáról kémlelte a Crispus utcát: hátha egyszer csak fölbukkan szerelmese.

Crispus nem jött, de egy reggel az Acta Diurna lapozgatása közben rövid hírt talált: - "Crispus Caesar Polában hirtelen elhunyt" -, s nem akart hinni a szemének; mikor harmadszor is elolvasta, végre megértette, s abban a pillanatban hátrahanyatlott, a papirusz kihullt a kezéből, elvesztette az eszméletét. Csak Apellas tudta, mi a baja. Fellocsolták, mindenféle háziszerrel magához térítették, Alfius pedig hazaküldte; de Radania nem ment haza, hanem előbb a közeli Marcellus-színház árkádjai alatt megkereste a gyógynövényboltot.

Így nevezte a szurtos kis helyiséget tulajdonosa, Canidia, a horgas orrú vén szipirtyó. Körös-körül csakugyan gyógyfüvek és szárított virágok lógtak a szögeken, de nem ez volt az üzlet igazi jövedelemforrása, hanem a mindenféle titokzatos por meg főzet meg "gyógyital" meg kotyvalék: csupa méreg; némelyik lassan sorvasztotta el az áldozatot, némelyik percek alatt megölte, az egyiket borban kellett oldani, a másikat vízben, a harmadikat mézben - nyilván, hogy édesebb legyen tőle a halál.

A vénasszony a homályos, penészszagú bolt sarkában gunnyasztott, onnan leste a vevőket, mint a mérges pók a kövér legyeket. Még be sem ért a vevő a boltba, a vén Canidia máris tudta, mi kell neki. Mikor meglátta Radaniát, tétova tekintetét, halványra sápadt arcát, s hallotta fénytelen hangját, rögtön megállapította, hogy a szép kislánynak szerelmi bánata van.

- Szeretőd megcsalt? Elhagyott? Tönkretett? Valaki elszereti tőled? Beszélj!

- Erős mérget adj nekem, nénikém. Sok a patkány a szobámban. Nem hagynak aludni.

- A patkányok, ugye? Vagy a bánatod? Annyi bánat s annyi patkány rágja az embereket manapság. Értelek, kislányom. A férfinak szántad a mérget vagy a lánynak?

- A lánynak.

- Akkor a legerősebbet adom: vidd ezt a bürökmérget, borban add be neki, édes vörös borban, mert különben nagyon keserű. De ez a legjobb méreg, percek alatt megöli az illetőt. Csakhogy nagyon drága: öt arany! Van annyi pénzed?

- Van, nénikém. Tessék. - Átvette a viasszal lepecsételt kis mázas csuprot, és az övére akasztott vászonzacskóba rejtette. - Köszönöm, nénikém.

- Köszönheted is, kedveském. Ilyen erős mérge nincs semelyik gyógynövény-kereskedőnek. Ettől minden patkány elpusztul, még a legordasabb is; az, amelyik lerágná az eleven húsodat, szétmarcangolná a szívedet. Persze, azt az elvetemült bestiát nem ezzel, hanem lassú méreggel emésztettem volna el, ha rám bízzák. Haj, ha én a kezembe kaphattam volna ezt a becstelen némbert! - rikácsolta a vén boszorkány.

- Kiről beszélsz? - kérdezte Radania.

- Kiről? Hát arról a ringyóról, a császárnéról. Mért mereszted rám úgy a szemedet, mintha semmiről sem tudnál? Hát nem hallottad Crispus Caesar borzalmas történetét s ennek a förtelmes szukának az aljasságát?

Radaniának meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, úgy megszédült; forgott vele a világ, a gondolatok vadul kavarogtak a fejében, melle zihált, fojtott hangon nyögte:

- Nem...

- Hát hol élsz, kislányom? Hisz egész Róma erről beszél!

És a vénasszony csámcsogva, részletesen, vaskos népi kiszólásokkal fűszerezve tövéről hegyére elmondta Fausta minden aljasságát, sötét bosszúját, és végül - kárörvendő vijjogás közben - a császárné-ringyó hitvány életének méltó befejezését.

Radania bizonytalan léptekkel tántorgott hazáig, nagy nehezen fölvánszorgott az ötödik emeletre, végigfeküdt az egyszerű pamlagon, amely tanúja volt szelíd-szép szerelmüknek, elővette a csuprot, feltörte a pecsétjét, és - dehogy kellett neki édes vörös bor! - egy hajtásra kiitta a gyilkos bürökmérget. A vén Canidiának igaza volt: két perc múlva már semmi bánat sem marcangolta a "kismadár" szívét.

A viharosan robajló események embertelenül megviselték Constantinus idegzetét, de hiába gyötörte magát, a tragédia lezajlott: sem megállítani, sem jóvátenni nem lehetett. Csak el Rómából, el Italiából - ez volt egyetlen kívánsága. Vissza Nikomedeiába! A régi környezet, a visszazökkenés a régi gondokba talán elaltatja szüntelenül nyugtalanító lelkiismeretfurdalásait és önvádjait. Már csak Helena ügyét kellett elintéznie. Hívatta Hosiust.

- Clarissimus - kezdte -, Helena Augusta nem mehet vissza Treviribe, de itt sem maradhat. Nem végeztetem ki, hiszen a szemembe vágta, hogy Nero vagyok, s bizonyosan meggyilkoltatom. Hát ne legyen igaza! Száműzöm, mégpedig jó messzire, hogy akármit követ el, akárhogyan él, hírét se hallják soha. Mit javasolsz?

- Szentséges Augustus, az egyik palotaőr, aki Helena Augustát őrzi, a napokban jelentette, hogy az öltöztető rabszolgalánytól tudja, mit álmodik az Augusta, mert minden reggel beszámol neki az álmairól. Nos, Helena Augusta legutóbb azt álmodta, hogy ezüst szamárfejet lát, amelyen óriási szárnyashangyák nyüzsögnek. Artemidoros szerint a szárnyashangya veszélyes és messzi utazást jelent, az ezüst szamárfej pedig azt a várost, amelyben ezüst szamárfejet imádnak az emberek.

- Nos, melyik az a város?

- Aelia Capitolina, szentséges Augustus, a zsidók szent városa, amelyet ők maguk Jerusálájimnak neveznek; a görögök nyelvén Hierosolyma a neve. Dicső elődöd, Titus császár foglalta el, kereken kétszázötven évvel ezelőtt. A zsidók, Judea népe - azelőtt is nyugtalan, izgága, hangos és veszedelmes lázadók voltak, de mióta meghódítottuk őket, még jobban elszemtelenedtek. Folyton fészkelődnek, összeesküvéseket szőnek, forrongást szítanak, sehogy sem tűrik a művelt római nép uralmát. Magukat tartják a világ legkülönb népének, pedig egymással is folyton marakodnak; Krisztust, aki ugyancsak zsidó volt, épp a zsidók üldözték halálra; addig-addig ordítoztak és lázadoztak, amíg az akkori helytartó keresztre nem feszíttette. Erről bizonyára hallottál vagy olvastál, szentséges Augustus.

- Nem olvastam, de nem is érdekel. Ki győzné számon tartani a hitvány lázadókat, akiket úgyszólván naponta kénytelenek kivégeztetni hatóságaink? Úgy rémlik, hogy egyszer éppen tőled hallottam valami Krisztus-Heliosról, de hogy keresztre feszítették volna, mint valami rabszolgát, arról most hallok először. Hát aki Helios, azt hogy lehet keresztre feszíteni? Hagyd ezeket az ostobaságokat, clarissimus. Inkább azt mondd meg, mért éppen az izgága és megvetésre méltó szamárfejimádók közé száműzzem Helena Augustát?

- Azért, szentséges uram, mert az Augusta álma erre int; márpedig az álom az istenség figyelmeztetése vagy utasítása: égi jel, meg kell értenünk!

- Elfogadom a javaslatodat, s egyúttal megbízlak, hogy kísérd el az Augustát, illő módon szállásold el Aelia Capitolinában, bízd a városparancsnok gondjaira: úgy emlékszem, hogy a Bostrában állomásozó III. legio Cyrenaica egyik zászlóalja a város helyőrsége; a parancsnok nevét tudd meg Volusianustól, ő küldjön nevemben megfelelő utasítást neki is, a tartományi helytartónak is. A háromsorevezős Galateia hadihajó itt horgonyoz Ostiában, azon indultok, pontosan három nap múlva. Ha Aeliában elhelyezted az Augustát, lemégy Alexandreiába, tájékozódol Areios felől, vajon megszűnt-e a nikaiai határozat után odalent a felekezeti gyűlölködés, az örökös vallási marakodás? Részletes jelentéseidet várom.

Hosius meghajolt, és távozott. Úgy támolygott ki a folyosóra, mintha fejbe kólintották volna. A császár most indul vissza Nikomedeiába, ott lesz mellette az aljas szélhámos Ablavius és a sötét Sopatros, és éppen ő, Hosius marad ki a játékból! És éppen most, amikor kezd tisztulni a hatalomhoz vezető út! Nem sok kell már hozzá, hogy a császár mindenkit kiirtson, aki most vagy később veszélyeztetheti monarchiáját, elsősorban ezt a két szélhámost, aztán persze valamennyi gyerekét és rokonát, még a nőket is: őszintén szólván Constantia is fölösleges a világon... Mindegy, most mennie kell, de gondoskodik róla, hogy legyen megbízható embere, sőt megbízottja Nikomedeiában... Pénzkérdés az egész: Nikomedeiában, Jucundusnál van pénze, de mindjárt holnap átutaltat félmilliót Alexandriába, a Didas-bankháznak. Így. Kissé megkönnyebbült, már bizakodni kezdett, magában és a pénzében. Ablaviusnak, sajnos, mérhetetlenül sok a pénze, őt csapdába kell csalni, ravaszul behálózni vagy beugratni valamibe, majd meglátjuk; azt az éhenkórász Sopatrost pedig majd a nikomedeiai ügynököm söpri el az utamból. Persze, több ügynök kell, meg kell vásárolni jó néhány besúgót, de le kell pénzelni legalább egy tucat rabszolgát: ezt majd Jucundus intézi illendő jutalék fejében.

Harmadnap a Galateia dagadó vitorlákkal kifutott Ostia kikötőjéből. Alig ért ki a nyílt tengerre, dolgozni kezdtek az evezősök: száznyolcvan rabszolga görnyedt, erőlködött és izzadt, a pompás óriáshajó egyenletes sebességgel siklott dél felé. Hosszú volt a hajóút, mert majdnem mindig a partok közelében kellett hajózni: megkerülték a görög partokat, elhaladtak Kréta és Cyprus mellett, s végül Antiocheia és Tyrus érintése után befutottak a palaestinai Kaisareia pompás kikötőjébe. Innen a császári posta külön kocsiján utaztak Aeliába.

Hosszú volt a hajóút, de egy csöppet sem unalmas, mert a negyedik napon Helena megkérdezte Hosiust:

- Unatkozol, clarissimus?

- Meglehetősen, Augusta.

- Nemigen van megfigyelnivalód, ugye?

- Hogy érted ezt, Augusta?

- Hát nem kémnek küldött velem az Augustus?

- Hogy gondolhatsz ilyent?

- Ó, Constantinus az utóbbi időben nagyon vigyáz az erkölcsökre. Főképp az enyémre - tette hozzá, és könnyedén elkacagta magát, aztán folytatta: - Tehát nem vagy kém. Ennek örülök. Hát akkor mi vagy?

Útitárs. Az a kötelességem, hogy gondoskodjam rólad.

- Minden tekintetben? - kérdezte Helena kihívón, a gyakorlott hetéra kacér mosolyával.

- Igenis, Augusta, minden tekintetben. - A kalandor szimatot kapott, mint a kiéhezett fenevad, orrcimpái megremegtek, kegyetlen szürke szeme sötéten villant, mint vihar előtt a zivatarral terhes barna felleg.

- Clarissimus, én nem szeretem a köntörfalazást. Megmondom neked: nappal is unatkozom, de még jobban unatkozom éjjel, az ágyamban. Ha igazán minden tekintetben gondoskodni akarsz rólam...

Hosius tapintatosan megelőzte az Augusta ajánlatát:

- Vacsora után hódolattal jelentkezem a hálófülkédben.

- Értelmes ember vagy, Hosius - dicsérte meg Helena -, s remélem, csakugyan kellemesen fogsz elszórakoztatni.

Mikor Helena fedélzeti szobájának tejüveges ablakán kialudt a fény és a fedélzeten is minden elcsöndesedett, Hosius belépett a hálófülkébe. Nem is fülke volt ez, hanem kényelmes és pazarul berendezett szoba, amelynek lényegét a széles pamlag hangsúlyozta, puha párnáival és selymes indiai szőnyegeivel. Helena csodálatos volt és oly szép, mint akár negyven évvel ezelőtt: négy ügyes rabszolgalány volt a kíséretében, ezek minden reggel tökéletesen kikészítették, főképpen a haját és az arcát. Egyébként a teste oly friss, rugalmas és izgatóan tökéletes volt, hogy akármelyik fiatalasszony megirigyelhette volna. S éppilyen tökéletes volt az ágyban is: Hosius most úgy érezte, hogy az Isis-templom csodálatos és titokzatos isteni éjszakáin sem élvezte a szeretkezésnek ezt az érett és tökéletes művészetét és buja varázsát, mint Helena ágyában. Ez az asszony egyik elragadtatásból a másikba szédítette, s miután rájuk virradt a hajnal, Helena az utolsó búcsúölelkezés gyönyörében odasúgta a máskor oly zord és komor, most azonban lázasan nekitüzesedett szikár és izmos fekete ember fülébe:

- Te fekete démon - dadogta vonagló szájjal -, tökéletes voltál! Isteni!

Mire Kaisareiába értek, már azt is elfelejtette, hogy volt valaha egy Ruricius nevű tökéletes szeretője. És tulajdonképpen igaza volt, hiszen a szeretők jönnek és mennek, s minden szerelemre való nő bölcsen tudja, hogy mindig csak a legutolsó szerető fontos.

A szeretkezések fülledt hetei után határozottan jólesett Hosiusnak, hogy legfelsőbb megbízásból Alexandriába kellett utaznia. Az utolsó éjszakán Helena szenvedélyesebb volt, mint valaha. De itt persze szó sem volt szerelemről; itt mind a kettő, Hosius is, Helena is, a művészetté tökéletesített szeretkezés orgiáinak megszakadását sajnálta.

Azaz hogy Helena nem is sokáig: harmadnap már a helytartó veszekedettül csinos szárnysegédje, Valerius Laevinus tribunus aludt vele, s mikor rájuk virradt a hajnal, az Augusta fulladozva dadogta:

- Tökéletes voltál!

Ilyen tökéletes maradt Valerius még három hétig, s miután Hosius visszaérkezett politikai küldetéséből, megosztoztak Helena éjszakáin. Rabjai voltak mind a ketten, mint mindenki más, akit érzéki varázsával lenyűgözött: ennek a nőnek volt valami megmagyarázhatatlan titka: sohasem volt ugyanaz, nem ismételte önmagát; minden éjjel új titkokkal, új izgalmakkal bűvölte el új meg új szeretőit.

Egyelőre azonban teljes egészében Valeriusra hárult a "szórakoztatás" kellemes, bár kissé fárasztó kötelezettsége. Hosius Alexandriában volt, s mint ahogy a judeai fővárosban szerelem nélkül szeretkezett Helenával, úgy az egyiptomi fővárosban meggyőződés nélkül tárgyalt az eretnekekkel. Három nap alatt meggyőződhetett róla, hogy eretnekek és ortodoxok egyaránt nem az igazságot keresik, őszintén, becsületesen és áldozatokra készen, hanem a vitatkozásért vitatkoznak, a marakodásért marakodnak, a veszekedésért veszekednek. Ez a belső feszültség tartja bennük a lelket. Megállapította, hogy ha a nikaiai nagy kongresszus nem bírta megjuhászítani a hitványokat, ő bizony itt semmit sem tehet. Mindazonáltal hétről hétre küldözgette Constantinusnak a szépen kicirkalmazott, ám neszesemmi-fogdmegjól-jelentéseket.

Valami titkos sugallat arra ösztökélte, hogy menjen le Kynonpolisba. Elegendő pénzt vett magához, és leutazott fiatalságának, istenségének és egyetlen szép szerelmének rég nem látott városába. Talán öntudatlanul is, titkos bűnbánattal, vezekelni jött ide mindazért, amit a drága kis Alis ellen elkövetett. Ott állt a régi ház előtt, amelyből egykor Alis elindult nászéjszakájára az istenhez, és ha most az igazi Anubis számon kérné tőle, hogy hová tette az élete egyetlen igazi kincsét, csak dadogni és hazudni tudna, felelni nem. Eh, mit, hessegette el magától a számonkérés gondolatát: "Nincs Anubis, nincs felelősség, csak harc van, siker vagy bukás! Csak meg nem torpanni, csak bátran és kíméletlenül előre!" - biztatta magát, és elszántan s keményen rácsattantotta a kapura a kopogtatót. Fiatal és csúnya rabszolgalány nyitott ajtót:

- Kit keresel, uram?

- Tamystha itt lakik? - kérdezte kissé bizonytalanul.

- Uram, Tamystha az úrnőm, hát persze hogy itt lakik. Mondd meg a nevedet, hogy bejelentselek.

- Mondd úrnődnek, hogy Chusi keresi.

Viruló fiatalasszony fogadta Hosiust, az egykori kis rabszolgalány, aki a főpap, Totoes és Patarbemis ágyán keresztül jutott odáig - végtelen türelem és önfeláldozás árán -, hogy a bankár felszabadította, és ő lett az örököse az egész családnak, az időközben elveszett és holttá nyilvánított Alisnak is. Most itt élt a bankár házában - vagy ahogy mondogatta -, a saját palotájában, s nem kellett már főpapi ágyban aludnia, hogy aranyakat keressen; már nem kell pénzes öregurak keserves erőlködését és nyögdécselését tűrnie verejtékes éjszakákon: ma már ő válogatja meg, hogy a városka melyik csinos ifját vagy tetterős férfiát bocsátja ágyába egy-egy éjszakára - nem többre -, mindig megfelelő ajándékok ellenében. Szerelemből soha senkit! A szerelemtől egyszer s mindenkorra elvette kedvét keserves lánysága, a mocskos főpap, a nyálas öreg Totoes és a disznó Patarbemis - szerencsére mind a hármat elvitte már Seth-Typhon, a romlás erős istene, s őt még mindig óvja és védi Hathor, a szépség és a szerelem legyőzhetetlen istenasszonya.

Sok magyarázkodásra igazán nem volt szükség. A szépséges fiatalasszony percek múlva megtudta, hogy ama szentséges Anubis áll előtte, aki valamikor - ni, nem is olyan régen, persze - elrabolta asszonyát, a csodálatos Alist, akit bizonyára magával vitt Osiris kebelére, mert eltűnt, s azóta senki sem látta, s nem is jött vissza. De íme, visszajött Anubis, a régi isten, akinek a kis Tamystha már akkor is szívesebben lett volna a kedvese, mint a keshedt főpapnak!

Hát ha már itt van, hadd lássuk a különbséget, gondolta magában a szépséges Tamystha, és miután kellemesen eltöltötte a napot vendégével, éjszakára is ott marasztotta. Hátha végre olyan éjszakája lesz, amelyért nem fizet senki, sőt ő sem fizet senkinek.

Ezen a csodálatos éjszakán Hosiusnak ismételten alkalma volt megállapítania, mi a különbség egy öntudatlanul elomló és olvadó fiatal s egy tudatosan tomboló szerető között. S bármily tökéletes volt Helena, mégis a kis Tamystha vitte el a pálmát.

Két hetet töltött Hosius az emlékekkel terhes Kynonpolisban, s úgy élvezte a kis Tamystha csodálatos szeretkezését, hogy a végén meg kellett állapítania: Alis nyomába sem léphetett a kis rabszolgalánynak. Sajnos, meg kellett válnia tőle, hogy visszatérjen Aeliába, ahol a hivatalos kötelességteljesítés várta, a végkimerülésig kötelező szerelem.

Fejedelmi összeggel jutalmazta az üde és buja kis Tamystha tökéletes éjszakáit; megígérte neki, hogy majd meghívja Nikomedeiába, a palotájába - s talán örökre! - és megígértette vele, hogy ezentúl mindig értesíti mindenről, ami őt, a nikomedeiai császár egyetlen bizalmasát, érdekelheti. És valóban: mihelyt Hosius hazaérkezett Nikomedeiába, azonnal írt kynonpolisi szép szeretőjének, s innen kezdve nem múlt el hónap, hogy ne váltottak volna levelet. Forró levelek voltak ezek, de a legforróbb és legbujább levelekben is mindig volt egy-két olyan hír, amit Hosius kitűnően értékesíthetett.

Egyelőre azonban vissza kellett mennie Aeliába. Mindenekelőtt megelégedéssel vette tudomásul, hogy ezentúl csak minden második éjjel lesz szolgálatban: így hamarább hazajuthat Nikomedeiába, hátha nemsokára maga helyett is beszervezhet valakit Valerius mellé. Az örökifjú nők szeretik a változatosságot. Egyelőre már az ezredes is nagy segítség volt, mert felszabadult éjszakáit arra fordíthatta, hogy tökéletesen kidolgozza már a tengeri úton kieszelt tervét, amelyet éppen Helena közreműködésével akart végrehajtani, hiszen sikerét csak az Augusta tekintélyével lehetett biztosítani.

- Helena - kezdte Hosius alig néhány nappal visszaérkezése után -, fontos beszédem van veled.

- Beszélj, te rettenetes fekete démon - és belecsípett az izmos férfi combjába -, úgyis számon akarom kérni tőled: hányszor csaltál meg Alexandreiában.

- Most sokkal komolyabb dologról van szó, szépségem. Emlékeztetni akarlak: tudod-e, miért száműzött a császár?

- Ugyanazért, amiért innen is száműzhetne - kacagott Helena.

- Nono, Treviriben kissé vaskosabban, hangosabban zajlott az élet! Mondjuk meg őszintén: botrányos volt.

- A képmutatóknak, persze, akik maguk is éppen így tivornyáznak és szeretkeznek, de titokban, de a nyilvánosság előtt fancsali képet vágnak, és szenteskednek. Tudom, Gallicanus hazudott a fiamnak, miután ő maga megcsömörlött az orgiáktól, most szent életre adta fejét! Persze már nem férfi, tehát a jó erkölcsöt védelmezi, és prédikálja: ez az eunuchok filozófiája.

- Igazad van, szépségem, s bízvást megtoldhatnád azzal, hogy a szentséges Augustus sem volt éppen Vesta-szűz. De ő férfi, s a férfiak szabják meg az erkölcsi törvényeket. Ő a te őszintén szabad életedet botrányosnak tartotta, tehát eltávolított a nyilvánosság színe elől abban a hiszemben, hogy amit nem látnak, az nincs.

- Pedig van! Szerencsére.

- De gondolkozzunk csak az erkölcsös képmutatók szája íze szerint, hadd legyen teljes a jó erkölcs győzelme, s akár az ágyadban is élhetsz és tombolhatsz úgy, ahogy kedved tartja, csak kifelé legyen az életed szerény, tiszta, méltóságos és erkölcsös. Ha egy darabig ezt a módszert követed, én gondoskodom róla, hogy erényeid hírét hamarosan visszhangozza az egész birodalom. Így jóváteszed a mesterségesen felfújt botrányokat, s ezenfelül megdicsőülsz, úgyhogy a botrányok bűne és felelőssége másokra hárul, mert te, szépségem, az erény ragyogó mintaképe, nem is követhetted el azokat a fertelmeket, amikkel vádolnak!

- De én nem akarok megdicsőülni. Nincs rá szükségem!

- Nekem azonban nagyon is szükségem van rá! Majd megtudod, miért. Egyelőre arra kérlek, szépségem, járj a kezemre: csodát akarok tenni.

- Csodát? - kacagott Helena. - S minek?

- Ne nevess, szépségem, nagyon komoly dolog ez. Olyan komoly, hogy engem is megdicsőít.

- S neked minek az?

- Le akarom tiporni ellenségeimet, mert irigyelnek, s meg akarom szabadítani tőlük nemcsak magamat, hanem a szentséges Augustust is.

- Egyetlen csodával. Hát ilyen egyszerű a dolog?

- Igen, ilyen egyszerű, csak tudni kell a módját. A legfontosabb az, hogy te vállald a csodatételt, szépségem.

- Én? - csodálkozott Helena - hiszen nem értek hozzá! Nem vagyok én mágus vagy asztrológus.

- De varázsló vagy, nem tagadhatod. Bűbájos vagy. Kirke!

- Jól tudom: az ágyban.

- Most pedig majd bebizonyítod, hogy az ágyon kívül is tehetsz csodát, csak olyan bűvészinas kell hozzá, mint például én.

- Vagyis ezúttal te műveled a csodát, a dicsőséget meg nekem ajándékozod.

- Annak is megvan az oka. De meg sem kérdezted a legfontosabbat, hogy mi lesz hát a csoda?

- Nos, mi lesz?

- Meg fogod találni Krisztus keresztjét.

- Ez az a Krisztus, akiről már sokszor hallottam, hogy ő a keresztények Heliosa? De sohasem hallottam, hogy keresztje is van vagy volt. Mit jelent ez?

- Azt jelenti, hogy ezt a Krisztust, aki azóta a keresztények egyik istene, a zsidók keresztre feszítették. S ha meg lehetne találni a keresztjét...

- Hát elveszett?

- Nincs meg, pedig a keresztények minden aranyukat odaadnák érte, ha előkerülne.

- Honnan kerülhetne elő?

- A föld alól.

- Hogy kerülhetett a föld alá? Hiszen a kereszteket, amelyeken a gonosztevőket kivégzik, nem szokás elásni. És mikor történt az a keresztrefeszítés?

- Kereken háromszáz évvel ezelőtt.

- Hogy képzeled, hogy annyi idő óta nem rothadt el a földben a bitófa? - kacagott Helena. - Olyan csodát nem tudsz művelni, hogy elővarázsolod a földből azt, ami nincs benne.

- Éppen ez a csoda. S ha a kereszt mégis előkerül, mégpedig a te közreműködéseddel, szépségem, egyszerre jóváteszed egész múltadat, s a tetejébe a keresztények még szentté is avatnak.

- De mi közöm a keresztényekhez? Azon kezdem, hogy nem is vagyok keresztény! Hagyd abba ezt a tréfát. Nekem igazán nem fontos az ilyen csoda!

- Nekem azonban igen! Majd szót értek Makarios keresztény püspökkel, megfelelő kegyes adomány fejében a kezemre jár: egy héttel a csodálatos esemény előtt elásat két korhadt gerendát az állítólagos kivégzés helyén, széltében-hosszában elhíreszteli, hogy égi jelenés elárulta a századok óta lappangó szent kereszt helyét, egyszer kisétál veled arra a dombra, megjelöli néhány kővel a gerendák helyét, a végén pedig ünnepélyes körmenetben kivonulunk, napszámosokkal együtt, és te majd megmutatod, hol ássanak mélyebbre, hol jelezte mennyei álomlátásod a kereszt igazi rejtekhelyét, mert persze álomlátásod beigazolódik, sőt mikor megtalálod a keresztet, s az első csodák igazolják hitelességét, te, szépségem, megtérsz, Makarios ünnepélyesen megkeresztel, a csodákat is ő szállítja, a feltámasztandó tetszhalottat és a hirtelen meggyógyuló gyógyíthatatlan béna nénikét, a végén pedig templomot építtetsz a szent helyen, a szentséges Augustus magánpénztára terhére.

- Értem, a móka mulatságosnak ígérkezik, és remélem, ez az új vallás sem szól majd bele az éjszakáimba! Mert ha igen, menten faképnél hagyom Makariost, valamennyi csodájával együtt!

- Ilyesmiről szó sincs. Az ágyadba senkinek sincs beleszólása, szépségem.

- Engem már csak az nyugtalanít, hogy mit szól majd Constantinus a templomépítéshez, az ő magánpénztára terhére?

- Fizetni fog, mert a te erényed hivatalos kifényesítése megér neki egy templomot.

- S még egyet: neked mért fontos ez a színjáték?

- Azért, szépségem, mert ez a világra szóló csoda egy csapásra elnémítja az eretnekmarakodást, megteremti a keresztény egységet, Constantinus élete célját; engem a császár égig emel, megsemmisítem ádáz ellenségeimet s köztük elsősorban azokat, akik téged megrágalmaztak, száműztek, és Ruriciust galádul eltüntették.

- Viszont jutalmat érdemelnek azért, mert téged, te vad fekete démon, az ágyamba szerveztek, méghozzá császári jóváhagyással.

Minden úgy zajlott le, ahogy Hosius kitervezte; a kereszt feltalálása fényesen sikerült, a szükséges csodák megtörténtek. Helena megdicsőült, és tessék-lássék megkeresztelkedett. Hosius lelkendező jelentéseket küldött Nikomedeiába, Constantinus örült, hogy anyja megszerezte magának a nagyon is kívánatos erkölcsi bizonyítványt, Helena pedig nyugodtan folytatta ott, ahol abbahagyta.

Csak az volt a baj, hogy a csoda túlságosan jól sikerült: a keresztény egyházak nemzetközi levelezése révén, hónapok alatt az egész birodalom tudott a váratlan és csodálatos eseményről, s most már a folytonosan vetélkedő eretnek felekezetek életre-halálra viaskodtak egymással, hogy melyiknek sikerül több szilánkot megszerezni a keresztfából, s hogy Helena Augusta, a szent császárné ortodox-e, vagy eretnek? Mivel Makarios püspök ariánus volt, egyelőre az eretnekeké volt a dicsőség. Igen ám, de a keresztszilánkokat Makarios olyan drágán árulta s olyan apró darabkákban, hogy az ezrével jelentkező vevők javarészének már csak alig látható szálkák jutottak. Hosius azonban segített a bajon: vásárolt még néhány reves gerendát, felhasíttatta, és a dongákat elküldte a nagy ortodox egyházak püspökeinek. Így Antiocheia, Ephesos, Alexandreia, Karthago, Corduba, Róma s a többi metropolis annyi keresztfadarabot kapott, hogy szilánkjaikkal a birodalom minden keresztény egyházának ereklyeszükségletét ki lehetett elégíteni, sőt a buzgó magánemberek e nemű szükségletét is, méghozzá nem éppen olcsón.

Meg is jegyezte Sopatros, mikor Nikomedeiában szóba került ez az ereklyeáradat:

- Helena Augusta egyetlenegy keresztet talált, s bár a tartományi helytartó jelentése szerint ennek a hitelességéhez is szó fér, az Ablavius révén beérkező jelentések alapján látatlanban is megállapíthatjuk, hogy a birodalomban már eddig is sok millió apró ereklye van forgalomban, sőt egyelőre ismeretlen helyek, telepek vagy talán műhelyek, szüntelenül bőven ontják a keresztszilánkokat: mindebből tehát kiszámítható, hogyha ezeket összeraknák, legalább ezer darab szent kereszt kerülhetne ki belőle.

Ez a józan meggondolás sem vethetett gátat a métely terjedésének. Hosius jóslata nem vált be: a szent ereklye nem egyesítette a keresztényeket, hanem csak szarvakat növesztett nekik. Íme, most kezükben volt a megdönthetetlen bizonyíték, hogy istenük, a homousios Krisztus csakugyan ott halt vértanúhalált a zsidók szent városában, s ennélfogva igaz minden hagyomány és tanítás, amely róla szól. Constantinus vallási türelmessége csak olaj volt a vakbuzgóságnak és elbizakodottságnak erre a tüzére: majdnem minden héten előfordult, hol itt, hol ott, s úgyszólván mindenütt, hogy nekivadult keresztények felgyújtottak, leromboltak vagy legalábbis kiraboltak Helios-, Jupiter- avagy egyéb templomokat, ami azért volt igazán megdöbbentő, mert éppen maga az Augustus volt az államvallás pontifex maximusa: főpapja.

Az sem segített a keresztények őrjöngésén, hogy Constantinus mágiának minősítette a keresztszilánkok árusítását és használatát, éppen úgy, mint ahogy tilos volt a mágikus hókuszpókuszok űzése és a varázserejű apotropaionok, vagyis amulettek adásvétele és használata is. Az sem segített, hogy halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az államvallás és általában a régi vallások istentiszteleti helyeinek és papjainak megtámadását vagy bántalmazását. A keresztények vérszemet kaptak a szent kereszt csodájától, Constantinus igazságos mérséklete is felbátorította őket, és szította harci kedvüket. Meg is jegyezte Sopatros:

- Íme, most láthatja szentséges urunk, hová vezet a türelmesség és a korlátlan vallásszabadság. Az lesz a vége, hogy a zsidó rabbi innen-onnan összetákolt zavaros tanítása, a mágikus mesterkedések segítségével háttérbe szorítja az egyetlen magasrendű filozófiát, Helios vallását; babonáival, csodáival és hazug legendáival elhomályosítja Jamblichos isteni rendszerét. S majd a végén azt is megértjük, hogy kezébe kaparintja az államhatalmat.

- Lehet, hogy igazad lesz, Sopatros - szólalt meg halkan Lactantius. A professzor egy szót sem hitt el Hosius jelentéséből; sokkal józanabbul gondolkozott, semhogy elfogadott volna olyan átlátszó meséket, amelyeknek az ellentmondásaira még a gyökeresen műveletlen Helena is rögtön rátapintott; ugyancsak helytelenítette a fanatizált keresztények erőszakoskodásait, de kénytelen volt elismerni, hogy Sopatros gyanúja alapos. Nem helyeselte ugyan, hogy a kereszténység politikai hatalomra tör, de ha csak ezen az áron érheti el győzelmét, miért ne? Ehhez persze keresztény császár kellene, márpedig Constantinus következetes és meggyőződéses Helios-hivő, és elképzelhetetlen, hogy kereszténnyé legyen, hiszen ezzel megtagadná egész valláspolitikáját.

És ebben a pillanatban a keresztény filozófus előtt felrémlett Hosius démoni alakja. Tudta, vagy legalábbis megérezte, hogy Hosius, ez az istentelen keresztény, tűzzel-vassal a hatalomra tör; tudta, hogy veszedelmes ember, mint minden gátlástalan szélhámos - de azt is tudta, hogy ez a gyanús egyén, akinek fogalma sincs a kereszténységről, nem keresztény császárságot, hanem álkeresztény szélhámosságot alapítana. "Akkor már inkább Jamblichost!" - gondolta tárgyilagosan, de mivel keresztény volt, magában rögtön bocsánatot kért ezért a szentségtörésért.

Ez a nagyszabású vallási szédelgés, a nikaiai zsinat kudarca, a felekezetek szüntelen burjánzása jobban izgatta a császárt, mint uralkodásának minden eddigi fáradalma. Sokszor mondogatta: "Könnyebb legyőzni három császárt, mint összebékíteni két marakodó eretneket." Elkeserítette a keresztények engesztelhetetlen makacskodása, és sokszor keservesen panaszkodott legjobb barátjának, Volusianusnak, aki néha hivatalosan meglátogatta, hogy ez a vallási feszültség megmérgezi az életét:

- Akár hiszed, akár nem, a keresztény marakodás az oka, hogy a testi bajok ennyire elhatalmasodtak rajtam. Minden ilyen izgalom után erősebbek a fájdalmaim; reumám már nem is egyszerű reuma, mondja a derék Aetios, hanem a legsúlyosabb ízületi gyulladás: sokszor láz gyötör, és az orvosnak semmiféle gyógyszere sem bírja megszüntetni, de még csillapítani sem. A legkeservesebb pedig az, hogy ijesztőn gyengül a szervezetem, és sokszor szinte megfullaszt a szívem. Kelet két legtudósabb orvosa, ez az Aetios meg a másik udvari orvosom, Zenon, mindenféle kotyvalékkal töm, de hiába. Pompásan ismerik és idézik Hippokratest és Galenust, csak éppen gyógyítani nem tudnak. Olvastam valahol, vagy hallottam, hogy az orvos inkább a lélek vigasztalója, mint a test gyógyítója, mert a természet a legjobb orvos!

- Nézd, Constantinus - szólalt meg Volusianus, aki a régi benső barátság jogán is minden merevség és szertartásosság nélkül érintkezett az Augustusszal -, ne hibáztasd az orvosokat, mert tulajdonképpen magad vagy az oka betegségednek: mindig elhanyagoltad a kezdődő betegség gyógyítását; sohasem értél rá gyökerében elfojtani a bajt. Ovidius nem volt orvos, de már az iskolában megtanultuk bölcs orvosi tanácsát: "Principiis obsta": csírájában öld meg a bajt, mert ha elhatalmasodik, minden orvosság hiábavaló. Abban viszont igazad van, Constantinusom, hogy a lelki izgalmak károsan befolyásolják, megrendítik s meg is rontják testünk egyensúlyát. Márpedig neked éppen elég izgalomban volt részed az életben.

- Különösen az utóbbi években - jegyezte meg a császár, aztán hirtelen elhallgatott. Volusianus vajon mit mondhatott volna erre a félreérthetetlen célzásra? Fölemlegesse az utóbbi évek gyilkosságait, a szerencsétlen kis Licinianustól kezdve Brittáig, az ártatlan rabszolgalányig? Vagy a nagyreményű és remek Crispustól a nyomorult Homuncióig és az elvetemült Faustáig? Constantinus még mindig komoran hallgatott, s Volusianus nem tartotta volna tapintatosnak, ha fölriasztja, amikor tán éppen a fia körül járnak gondolatai. Végül mégiscsak Constantinus törte meg a csöndet: - Aetios azt ajánlja, hogy menjek Prusába; nagyszerű kénes vize bizonyosan meggyógyít. Megmondom őszintén, Volusianusom: nem hiszek benne. Elhiszem, hogy némileg enyhíti majd fájdalmaimat, mint akár Aquae Bormonis, akár Aquae Sextiae kénes forrásai, de a baj folyton kiújul, sőt súlyosbodik. Ha megfogadom a tanácsát, és elmegyek Prusába, akkor is kedvetlenül megyek, sőt egy kissé reménytelenül.

- Ne mondd ezt, Constantinusom, hiszen már az is jó lesz, ha Prusa hatásos vize, a fürdő kényelme, nyugalma, a gondos orvosi kezelés enyhíti a bajodat.

- Igen, régebben enyhített a reumámon az ilyen kúra, de most nemcsak a betegség súlyosabb, hanem öregebb is vagyok.

- Ne öregítsd magad, Constantinusom, hiszen hol vagyunk még az öregségtől: ketten együtt sem vagyunk még száztíz évesek! - Elnevette magát, a császár is elmosolyodott, de közben lemondóan legyintett. - Csak sohase legyints, Prusa csodát tesz veled, majd meglátod, hiszen emlékszel, hogy csodát tett a meddő asszonyokkal is.

- Igen, a vörös doktor; de nem a vize!

- Veled sem csak a vize műveli a csodát, hanem a fürdőhely hangulata is; hogy úgy mondjam: a genius loci. A jó társaság, a kellemes ismeretségek, főleg az örökös uralkodói gondok és izgalmak helyett a tökéletes pihenés. Menj csak jó reménységgel, Constantinusom, s maradj ott legalább két hónapig: a jövő hónapban meglátogatlak, jó?

- Két hónapig? - csodálkozott el a császár. - Nem hiszem, hogy két hónapra szabad volna elhagynom a helyemet; hiszen ha nem érzik az erős kezet, a fegyelmezetlen és nyugtalankodó elemek nyomban fészkelődni kezdenek.

- És ha a császár súlyosan megbetegszik, hogy egy időre megbénul a keze?

- Erre gondolnom sem szabad. Szükség van rám: gyógyulásra legfeljebb rövid időt szánhatok. Szüksége van rám Heliosnak, hiszen az ő küldetésében és nevében szerveztem meg és kormányzom a birodalmat.

- Szerencsére oly tökéletesen és keményen megszervezted, hogy a polgári és katonai hatóságok akkor is érzik a kezed irányítását és szorítását, ha történetesen egy kis ideig lazábban fogod a kormányt, Sandario, Brellicus, Ablavius és Corfulenus áll majd addig a kormányrúdnál, és vigyáz, egyesült erővel. Az esetleges keresztény marakodásokat nyugodtan rábízhatod Sopatrosra, s még inkább Ablaviusra; neki úgyis az az álláspontja, hogy egyék meg egymást. Különben pedig az első és legfontosabb dolgod elmenni és meggyógyulni.

- Jó, jó, megyek - ígérte buzgón a császár -, de csak egy hét múlva: Euporius nem enged előbb, mert legalább ennyi idő kell hozzá, hogy együtt legyen az ezerfőnyi kíséret. Ennél kisebb kísérettel pedig nem utazhatom, mondja; és belátom, hogy igaza van.

- Igaza van, de legalább jól válogassa össze a kíséretet. Mulatságos és jókedvű emberek legyenek benne, és szépasszonyok minél többen. Marius például igen jókedvű férfi, szellemes, okos, vidám és mókás; remekül elszórakoztatna; egy-két hétig a consistorium is meglenne nélküle. És Talán Thamar is lemenne vele.

- Ezt semmiképpen sem szeretném, barátom - mondta rá Constantinus csöndesen és kissé szomorúan -, kínos volna a férjének is, neki is, de főképp nekem. Nem zavarhatom fel az életét, a nyugalmát. Nagyon jól tudja, hogy én minden nőt elhagytam és kirekesztettem az életemből, aki szeretett, s végül megöltem azt, aki ellenségemnek furakodott be az ágyamba. Sem a Minervinával töltött éveket, sem a Thamarral és Matidiával átélt boldog órákat, sem egyéb futó szeretkezéseket nem lehet és nem szabad fölmelegíteni. Vannak átszellemült szavak és boldog percek, amelyek csak egyszer csendülnek meg és ragyognak fel az életünkben, s aztán örökre elhalnak, megfakulnak. Nincs olyan isten, aki feltámasztaná ezeket a halott szavakat és perceket. Thamart egyetlenegyszer sem láttam, mióta Nikomedeiában vagyok; nem szeretem a színpadias és érzelmes jeleneteket, mert ahány van, mind hazug: maradjon otthon Thamar. Nekem már, úgy érzem, nem kell senki sem.

- Majd Prusa után másképpen beszélsz.

Constantinus vacsorára is ott marasztalta a tábornokot: a vicennalia tragédiái óta nem szeretett esténkint egyedül maradni; ha nem volt éppen kéznél valamelyik bizalmas barátja, mint ma, akkor Jamblichos műveiből olvasott vagy olvastatott föl az udvari emberekből összeválogatott kisebb társaságnak, s az ilyen felolvasások néha a késő éjszakába is belenyúltak. Az udvari emberek, őszintén szólván, unták ezeket a kenetes vallásos estéket, s bár Jamblichos Pythagoras-életrajza szép és élvezetes írásmű volt, már mindenki torkig telt vele; az egyiptomiak misztériumairól oly elvont, ködös, sőt zűrzavaros fejtegetésekkel volt agyonzsúfolva, hogy sokan elaludtak mellette. Ha Constantinus rajtacsípett valakit az ilyen szentségtörésen, többé nem hívta meg; az pedig boldog volt a mellőzésért. Többen szerették volna kiérdemelni ugyanezt a büntetést, sőt egyesek odáig merészkedtek, hogy leplezetlenül ásítoztak, vagy halkan, de azért hallhatóan horkoltak, csakhogy a császár észrevette a turpisságot: ezentúl többnyire személyesen olvasott föl. De mivel nem tudott görögül, ilyenkor Marius adta meg a többiek álmosságának az árát: legalább kétnapi munkájába került, míg latinra fordította a következő császári felolvasásra kiválasztott fejezeteket. Titokban meg is fenyegette Marius, persze tréfásan, az udvari embereket, hogy aki még egyszer elszundít a Jamblichos-áhítatokon, azt vagy személyesen veri agyon, vagy legalábbis rábízza a derék Zabasra, hogy kitűnő módszerei segítségével legalább három napig ne engedje aludni. Csodálkozott is Constantinus, hogy egyszerre milyen figyelmes lett a hallgatósága; Mariusnak pedig mostantól fogva nem kellett többé fordítania.

Ha nem volt jelen jóbarát, akivel hajnalig elbeszélgethetett, vagy ha unta már a felolvasásokat, mindenféle címen kuruzslók, jövendőmondók és állítólagos csodatevők férkőztek be hozzá, és szabad estéit és éjjeleit ezeknek a társaságában töltötte. Sopatros rendezte ezeket a misztikus éjszakákat, amelyek Constantinust többnyire felizgatták, de néha kielégítették és megnyugtatták. Sopatros legremekebb mutatványa az volt, hogy vásárolt a rabszolgapiacon egy hasbeszélőt - nem volt éppen olcsó, százötvenezer sestertiusba került, de sebaj, Constantinus fizette -, és ez az Euripas jóval többet ért ennél az összegnél, hiszen kivételesen ritka művészetének jóvoltából az Augustus ezentúl egyre sűrűbben kapott isteni kinyilatkoztatásokat, rendszerint éjjel, amikor kettesben volt Sopatrosszal, vagy akár félálmában, amikor is a derék Euripas ott ült az ágya mellett, némán, s időnkint a lámpákat gondozta, vagy hólében hűtött vizet adott a császárnak, ha inni kért.

Constantinus szerette az ilyen rejtelmes éjszakákat, mert ilyenkor közölte vele az istenség a parancsait, utasításait és jóslatait, rendszerint halk, kissé fojtott, de mindig érthető suttogással. Sopatros legalább hetenkint rendezett egy ilyen sugallatos éjszakát, s ilyenkor alaposan betanította az egyébként műveletlen artistát a mondókáira. Hogy pedig megkönnyítse a dolgát, minden alkalommal kis pergamentekercset adott a kezébe: ebbe latin nyelven, de görög betűkkel mindig belejegyezte az éppen esedékes istenszózatokat.

Ezek a gondosan és tervszerűen előkészített isteni megnyilatkozások állandóan a révület és átszellemülés állapotában tartották Constantinust, még akkor is, ha vezeklésre utasították gyilkosságai miatt. Egyik éjjel az égi hang csak ennyit mondott: "Nincs bocsánat!" - s mikor a császár félálmában felnyögött, a szózat halkan, szinte huhogva háromszor egymás után kimondta a "Crispus" nevet. Másnap az Augustus megkérdezte a filozófust:

- Mester, tudod, ugye, az én nagy bűnömet?

- Tudom, szentséges Augustus.

- Az éjjel égi szózatot hallottam: a Crispus nevet, s valami kurta fenyegetést; hát a Fúriák sohasem némulnak el? Hát mivel engeszteljem ki őket? Mondd meg végre, van-e bocsánat az én bűnömre?

- Szentséges Augustus - felelte sötéten Sopatros -, erre a bűnre nincs bocsánat.

Máskor a mennyei hang parancsot adott Jamblichos tanításának terjesztésére, a Helios-templomok hathatósabb támogatására, az állami istentiszteletek pompájának emelésére, s két ízben egymás után nyomatékosan felhívta a császárt, hogy az Eusebios- és Hosius-féle keresztény szélhámosokat távolítsa el az udvarból, a keresztények vallási egységét pedig erőszakkal teremtse meg: általában csökkentse az állami támogatást, az izgága eretnek-felekezetektől pedig egészen vonja meg. Másnap Sopatros, a császár kérdésére, teljes mértékben helyeselte az isteni tanácsot, de kevesellte:

- Az istenség rendkívül kegyes hangulatban van, úgy látszik, ahelyett, hogy utasítást adna a marakodó keresztény felekezetek gyökeres kiirtására, hiszen ezek már nemcsak egymásra acsarkodnak, hanem az államnak is esküdt ellenségei.

- Kiirtani? - szólt közbe a császár. Csodálkozott, hogy az átszellemült újplatonikus bölcselő ilyen kegyetlen tanácsot ad neki.

- Igen, tudom, hogy ez korszerűtlen javaslat, szentséges uram, mert felvilágosult uralmaddal összeférhetetlen a vallásüldözés; ámbár én az említett kíméletlen módszert nem is vallásüldözésnek minősíteném, hanem óvatosságnak és felelősségnek, a birodalom boldog és nyugodt jövője érdekében, amelynek alapjait megvetetted. De hagyján, ne irtsd ki őket, szentséges uram, csak fogadd meg az istenség tanácsát azzal a módosítással, hogy a keresztényektől, akár eretnekek, akár ortodoxok, megvonsz minden néven nevezendő állami támogatást. Akkor mutassák meg az erejüket és az igazságukat, ha nem az állam pénze hizlalja őket, hanem a maguk erejéből boldogulnak. Mégiscsak felháborító, hogy az állam maga támogatja az ellenségeit. Ne üldözd őket, jó! Éljenek és gyarapodjanak, amíg nem nyúlnak az államhoz, de a maguk erejéből! Építsenek templomokat, de a maguk erejéből! Tartsanak annyi papot meg püspököt, amennyi kell nekik, de a maguk erejéből!

- Egyetértek veled, Sopatros, de bizonyára ismered a mediolanumi kiáltványt, amelyben megígértük a keresztényeknek is az állami támogatást: ez köti a kezemet.

- És őket mi köti, szentséges Augustus? Liciniust azért verted le, mert megszegte a mediolanumi megállapodást, és vajon a keresztények nem szegik-e meg lépten-nyomon? Hiszen már ott tartunk, hogy az államvallás templomait és papjait bántalmazzák, vagyis nemcsak hogy nem üldözöttek többé, hanem már üldözők! Hódolattal kérdezlek, szentséges uram: nekik szabad?

- Nem szabad - mondta rá az Augustus csöndesen és nyugodtan -, de nem vagyok hajlandó törvényszegéssel megtorolni a törvényszegést.

Ez igazságos elv, állapította meg magában a filozófus, nem tiltakozhat ellene. Bízott benne, hogy újabb isteni sugallatok mégiscsak előbb-utóbb jobb belátásra bírják a császárt. Ehhez azonban idő kell. Ezért a mennyei hang két nap múlva közölte vele, hogy amíg Prusában tartózkodik, hallgatni fog, mert nem akarja uralkodói gondokkal zaklatni és ezzel lassítani gyógyulását.

Éjfélre járhatott az idő a legutolsó beszélgetés után, és Constantinus, hogy még ne maradjon egyedül, Sopatrost is ott marasztalta a késői vacsorára, s meghívta asztalához Corfulenust is, aki aznap épp szolgálatban volt mellette. Csöndesen beszélgettek, főleg Prusáról, amikor valahonnan, nem messziről, kakaskukorékolás riadt be a csöndes tricliniumba. Valamennyien összerezzentek, a rabszolgák parancs nélkül is meghintették borral az égő lámpákat, a társaság minden tagja az asztal alá loccsantotta borát, Constantinus pedig bal kezéről lehúzta rubinköves arany pecsétgyűrűjét, és áttette a jobb keze gyűrűsujjára. Aztán valamennyien megcsókolták az asztal márványát: ezzel a szokásos szertartással hárították el a rontást, amit különben ez a baljóslatú kakaskukorékolás okozhatott volna.

Másnap korán reggel jelentették az Augustusnak, hogy az éjjel ismeretlen tettesek pergamenre írt verseket szögeztek ki a császári palota egyik oldalkapujára, amelynek nem volt őrsége. Marius először el akarta titkolni a merényletet, de Corfulenus kardoskodott, hogy meg kell mutatni az Augustusnak; intézkedjék ő: kinyomozzák-e a tettest, vagy egyszerűen ne vegyenek tudomást a versikéről, amely - virágnyelven ugyan - de félreérthetetlenül gyilkosnak nevezte Constantinust. Marius kötelessége volt jelentést tenni a versről; bevitte, és fel is olvasta az Augustusnak:

Saturnus, íme, nem hoz új aranykort,
E talmi kor Nerót ad újra, gyilkost.

Összegöngyölte a tekercset; meg sem várta, hogy a császár mond-e rá valamit, hanem legyintett, elbiggyesztette a száját, és megvetőn csak annyit mondott:

- Átkozottul rossz vers!

- Igazad van, Marius - kapott a szón az Augustus -, rossz, idétlen és szellemtelen. Ha tudnám, ki a tettes, nem a merényletért fojtatnám meg, hanem azért, mert ilyen rossz versben merészelt megsérteni. Nem törődünk vele, nem nyomozunk! Ezt a silány irkafirkát pedig dobd a tűzbe, nyoma se maradjon.

Nem nyomoztak, hiába is nyomoztak volna, mert csak Ablavius tudta, ki a tettes, hiszen ő bérelte fel a gúnyvers megírására azt a Porfyrius nevű talpnyaló fűzfapoétát, aki jó pénzért mindenféle versezetet megírt; ha megfizették, égig magasztalta vagy a sárga földig lerántotta a császárt vagy akárki mást, a megrendelő tetszése szerint. Rengeteg pénzt keresett "alakos" verseivel, amelyeknek hosszabb-rövidebb sorai virágcsokrot, oltárt, oszlopot, kutat vagy akármi mást ábrázoltak. Voltak olyan versei is, amelyek visszafelé olvasva is ugyanazt az értelmet adták: ez a tehetségtelen versfaragó minden ízléstelenséggel megpróbálkozott, s nem firkálhatott olyan idétlenséget, hogy ne akadt volna valaki, aki jó pénzért megveszi. Marius pedig hiába mondta - igen ügyesen és ravaszul, hogy a császár dühét eleve leszerelje - átkozottul rossz versnek, mert ő maga is tudta, hogy ez a két sor Porfyrius legsikerültebb alkotása.

És éppen aznap délelőtt jelentkezett nála kihallgatásra a mézesmázos kaisareiai Eusebios, aki császári engedéllyel visszatérhetett száműzetéséből. Boldog volt, hogy hőn szeretett püspöktestvére, a nikomedeiai névrokon nem jöhetett haza; a kövér és malacosan rózsaszínű talpnyaló sokat várt mai kihallgatásától, főleg azt, hogy hátha idekerülhetne az üres püspöki székbe, amikor is sokkal közelebbről és sokkal eredményesebben nyalhatná az isteni Constantinus szentséges talpait. A császárt azonban - épp ma, a vers hatása alatt - egyáltalán nem Eusebios ábrándja foglalkoztatta, hanem a gyilkosság, a maga örökös lelkiismeret-furdalása. Eszébe jutott az égi szózat, erről Sopatros elutasító válasza, és megragadta az alkalmat, hogy a keresztény püspököt is megkérdezze, vajon van-e bocsánat az ő legborzalmasabb bűnére. A rózsaszínű gömböc, amennyire a hája megengedte, hétrét görnyedt és hódolattal mondta:

- Ó hogyne, szentséges Augustus, a mi egyházunk a bocsánat egyháza, és éppen ezért illő jóvátétel fejében minden elképzelhető bűnt megbocsát, s annál inkább, mert a császárok sokkal több és jogosabb mentséget hozhatnak fel bűneik igazolására, mint a közönséges halandók.

- Nos, milyen jóvátételt kívánnál tőlem a bűnbocsánat fejében?

Constantinus meg volt győződve róla, hogy az alattomos talpnyaló újabb adományokat, kiváltságokat és esetleg személyes előnyöket akar kizsarolni tőle. Eusebios azonban ennél sokkal többet kívánt: olyasmit, amiben a többi mind benne foglaltatik:

- Megtérésedet és megkeresztelkedésedet, szentséges Augustus.

- Úgy? - csapott rá az Augustus éles hangon. - Semmi többet? Tőlem, Helios hívétől, az államvallás főpapjától, a Pontifex Maximustól? Csak ennyit? Persze, ezt akarnátok, ti szemérmetlen konclesők? Elég! - Csengetett. - Mehetsz!

A csengetésre belépő rabszolga kitárta az ajtót, Eusebios hódolattal és megsemmisülten kidöcögött. Egy csapásra akart megnyerni mindent, s egy csapásra veszített el mindent. "Vajon hol követtem el a hibát?" töprengett, miközben lefelé cammogott a lépcsőn. Mintha fentről, a császári előcsarnok irányából könnyű, ám kaján kacagás gyöngyözött volna a fülébe.

Fölnézett. Odafent Sopatrost látta elsuhanni, aki a kihallgatás alatt - természetesen láthatatlanul - ott lappangott az előcsarnok egyik arannyal hímzett, nehéz vörös bársonyfüggönye mögött...

Másnap az uralkodó és ezerfőnyi kísérete, Euporius legfőbb felügyelete alatt, útra kelt Prusa felé; a császári hálókocsi mellett jobbról-balról a páncélos testőrség egy-egy pompás díszszázada lovagolt.

Még aznap, a déli órákban, éktelen asszonyi rikácsolás verte fel az ebéd utáni pihenőt élvező főváros csendjét; sokan az ablakokba siettek, az utcákon és tereken hirtelen összecsődültek a gyerekek, a kíváncsiak, a naplopók, s hamarosan az aedilisek is kióvakodtak az utcára, legalább körülszimatolni, hogy ki az az elvetemedett gonosztevő, aki megzavarja déli nyugalmukat, amit bőségesen megérdemeltek, miután a délelőtti semmittevésbe halálosan belefáradtak.

Egy vénséges vén asszony bicegett végig az utcákon és tereken, görcsös botja hangosan kopogott a kövezeten. Ő maga se jobbra, se balra nem nézett, bal kezét ökölbe szorította, bele-belebökött vele a levegőbe, ráncos arca rángatózott, fejét szüntelenül és indulatosan rázta, gyér hajszálai ijesztőn fölfelé meredtek; néha megállt, fölvetette aszott madárfejét, és elkezdett rikácsolni:

- Gyilkos, kurafi! Gyilkos, kurafi! Constantinus, gyilkos kurafi!

Ez volt az egész szövege, többet nem tudott.

A rendőrök közömbösen hallgatták a rikoltozását, még nevettek is az eszelős vénasszonyon, de mikor az uralkodó nevét becsmérelte, kezdtek fölfigyelni. "Hohó, ennek fele se tréfa, itt már a mi bőrünkről van szó!" Bevitték az asszonyt, letartóztatták, kikérdezték. A centurio értelmes ember volt: megállapította, hogy bolond, a felségsértésért nem felelős; a tiszt már csak azt akarta megtudni, hogy hová való, mert a falujába szerette volna toloncoltatni, hogy megszabaduljon tőle. Egyetlen értelmes szót sem lehetett kivenni a bolond asszonyból. És talán sohasem derítette volna ki a rendőrség, hogy kicsoda, ha történetesen valami hivatalos ügyben nem jön Nikomedeiába az Augustus megbízásából Talio. Jelentették neki a súlyos felségsértést, és az ezredest, mikor eléje vezették az asszonyt, az első pillantásra fölismerte: Memmia volt, a kis Crispus szoptatósdajkája, az egykori egészséges és pirospozsgás fiatalasszony, Memmia mamácska. Nem volt túlságosan nehéz megállapítani, hogy beleőrült az imádott "kis" Crispus meggyilkolásába.

Constantinus még mindig Prusában pihent és gyógyult, amikor megérkezett Vecasius levele; ebben közölte Marius hivatalos kérésére, hogy Memmia, Agilo kocsis felesége, a kis Crispus egykori szoptatósdajkája, a Caesar kivégzése után egy hónappal - miután Minervinától értesült a tragédiáról -, eltűnt és azóta semmit sem hallottak róla. Így indulhatott meg a nyomozás, így derült ki hónapok múlva, hogy a drága, jóságos Memmia elméje megzavarodott, s egyszer csak elindult megkeresni szíve gyermekét, Crispusát. Megtudták, hogy járt Rómában, onnan Polába ment, s onnan nekiindult, hogy legalább a gyilkost megkeresse. Végre ide ért, nem találta a gyilkost, nem állhatott bosszút rajta; egyetlen fegyvere maradt: a gátlástalan gyalázkodás! "Gyilkos kurafi! Gyilkos Constantinus!" - ez volt szegényes bosszúja.

Valahogy, az adatok összesítése után, kiderült, hogy a "vénasszony" alig ötvenéves. Imádott Crispusának a meggyilkolása öregítette meg hirtelen, az emberfeletti fájdalom vette el az eszét. Memmia, a jóságos parasztasszony, a szeretet vértanúja lett.

...Mikor négy hét múlva Constantinus, frissen és egyelőre gyógyultan, visszatért Prusából, maga elé vezettette az eszelős asszonyt. Memmia sokáig és merőn nézte az Augustust: emlékezete is mintha felvillant volna egy pillanatra, aztán eltorzult az arca, magasra lendítette botját, s felvisított a hangja, mint a vércsevijjogás:

- Gyilkos!

És görcsös botja irtózatos erővel lesújtott az Augustus szentséges fejére.

A következő pillanatban a hűséges dajka, Memmia, holtan rogyott a vérző fejű Augustus bíborcipős lábaihoz...

Memmia megőrülése és halála úgy megrendítette a császárt, hogy hetekig elzárkózott mindenkitől; folyton az a gondolat gyötörte, hogy ha a filozófia megtagadta szörnyű bűne megbocsátását, és csak a hájas Eusebios volt hajlandó a bocsánatra, de persze megalázó ellenszolgáltatás fejében, akkor nyilván Sopatros hangja tükrözi a közvélemény állásfoglalását, és a népből származó, hűséges dajka esete is amellett szól, hogy nyilván sok százezren vannak birodalomszerte, akik gyászolják Crispust, és megvetik s elítélik gyilkosát. A császárt csak a szózatok és látomások mentették meg a végső kétségbeeséstől. Sopatros természetesen gondoskodott róla, hogy Constantinusnak mindig legyen olyan "túlvilági" sugallata vagy feladata, ami teljesen elfoglalja, mert mindaddig szüksége volt rá, amíg meg nem oldja az államvallás kérdését, mégpedig a keresztények mellőzésével, Jamblichos szellemében.

Alig három héttel Memmia tragédiája után, egy reggel, izgatottan közölte a császár Sopatrosszal, hogy furcsa álma volt: szép növésű, egészséges asszony térdelt a trónszéke előtt, fekete haját bástyakorona szorította le, két kezét rimánkodva tárta a trón felé; akkor látta Constantinus, hogy csapzott, szennyes, rongyos, színehagyott ruhája cafatokban lóg róla; csak nagy nehezen értette meg a nő zokogó könyörgését; "Takard le meztelenségemet, szüntesd meg szégyenkezésemet, öltöztess fel, szentséges Constantinus!"

Sopatros, amint a császár a bástyakoronát említette, azonnal tisztában volt vele, hogy az álom az Augustusnak azt a régi vágyát tükrözi, amelyet az udvari emberek körében több ízben hangoztatott: új fővárost szeretne alapítani. A bástyakorona, amely a képzőművészetben és a császári pénzeken és érméken mindig valamely nagyváros szimbóluma volt, ezúttal nyilván Nikomedeiát jelképezi, amely már nem méltó az óriási birodalomhoz, tehát új ruháért könyörög.

A következő hetekben lázas tanácskozások folytak. Előbb Thessaloniké neve került szóba; ez katonai szempontból alkalmas lett volna fővárosnak, de Constantinus elvetette az ötletet, Licinius gyászos emléke miatt. Kalchedont is katonai szempontok ajánlották, és itt már el is kezdtek dolgozni a mérnökök, hogy az új város területét kimérjék. S íme, ahogy dolgoznak, hirtelen hollók csaptak le a levegőből, a mérőszalagokat csőrükbe ragadták, és sebes iramban az ősi Byzantion felé repültek. Égi jel volt ez is: Kalchedonról többé szó sem lehetett. Valaki fölvetette Róma nevét, mire Constantinus Delphoi jóshelyét kérdezte meg, vajon maradhat-e Róma az új birodalom fővárosa. A Pythia azt felelte, hogy "Róma uralmának vége". Egyik éjjel azonban úgy rémlett neki, mintha titkos szózat Tróját említette volna. Nem hallotta tisztán, de azért engedelmeskedett az égi hangnak: tábornokok, Apollo-papok és mérnökök kíséretében kirándult Trója, vagyis az ősi Ilion dombjaira, a hősök sírjaihoz; a hely minden tekintetben alkalmasnak látszott; Constantinus személyesen rajzolta le a terepet, s nem sokkal utóbb meg is kezdődött a munka. A városfal bástyakapui hamarosan el is készültek, s már hozzáfogtak a palota és a középületek alapozásához és az út építéséhez, amely összeköti a fővárost a hellespontosi Rhoiteionnal, a tervezett hadi és kereskedelmi kikötővel.

Szépen haladt a munka, ezer meg ezer rabszolga dolgozott lázasan a kopár dombokon, amikor - érthetetlen okokból - hirtelen abbahagyták az építkezést.

Sopatrosnak ugyanis sehogy sem volt ínyére Constantinus helyválasztása.

- Szentséges Augustus - vetette föl a kérdést -, miért tartod éppen Iliont alkalmasnak arra, hogy főváros legyen belőle?

- Sopatros, csak nem feledkeztél meg róla, hogy Ilion római őseink szent városa? Aeneas innen indult új hazát szerezni, a nagy Julius Caesar nemzetsége Julustól, Aeneas fiától származott; maga a diktátor is elzarándokolt ide, és kevéssel meggyilkolása előtt elhatározta, hogy itt alapítja meg az új és hatalmassá növekedett birodalom fővárosát. Főleg az a gondolat vezette, hogy innen könnyebben ellenőrizheti és féken tarthatja az ősi ellenséget, a parthust, mert ezek a perzsák egyre konokabban acsarkodnak ellenünk ma is.

- Szentséges uram, fékentartásukra elegendő annyi, ha a főváros itt van, a Keleten, de védettebb helyen, mint Ilion.

- Te mit javasolnál?

- Nem vagyok katona, szentséges Augustus, de a magam filozófus fejével úgy gondolom: alkalmasabb volna, védelem és támadás szempontjából egyaránt, egy erős tengerparti város. Emlékeztetlek arra is, hogy Kalchedon kiépítését hollók akadályozták meg.

- Ez igaz - bólintott a császár.

- Márpedig a holló Apolló szent madara; holló mutatta meg azt a helyet, ahol Apolló, vagyis Helios megalapította Byzantiont; hollók ragadták el a mérőszalagokat kalchedoni mérnökeidtől és Helios szobra ma is ott áll Byzantion legszebb, aranyban ragyogó temploma, a Helios-templom előtt. Az is meggondolandó: tanácsos-e az új fővárost olyan városkában alapítani, amelyben keresztény püspök van, az az Orion, aki már Nikaiában is véres szájú uszítónak bizonyult?

Constantinus elgondolkozott.

- Érveid helytállók, de elkéstek. Állítsam meg a munkát? Most? Bontassam le a kapukat? Hova tegyem az ott felhalmozott rengeteg anyagot? A háromezer rabszolgát?

- Rendeld őket, szentséges uram, az újonnan megállapítandó terepre. Ha későn is, de jobb későn, mint soha.

Éjfélre járhatott az idő, Constantinus elszunnyadt, Euripas a lámpákat gondozta éppen, amikor titokzatos-halkan felhangzott a mennyei szózat, háromszor egymás után:

- Byzantion... Byzantion... Byzantion...

Még aznap éjjel döntött, mihelyt a mennyei szózat elhangzása után magához tért. Behívatta Sopatrost:

- Mester, a hét végén indulok Byzantionba a mérnökökkel. Velem jössz.

- Igenis, szentséges Augustus.

- Sandario is velünk jön. A Chryseon Keras partján kényelmes palotája van Sandariónak, valamennyien elférünk benne: az Aranyszarv-öböl a Hellespontos legszebb helye, bár Byzantion, a templomok és középületek kivételével olyan, mint valami elhanyagolt vidéki városka. Ha oda telepíteném az új fővárost, az isteni szózat értelmében, megszámlálhatatlan milliót kellene költeni rá. Mindegy. Ha az istenség így parancsolja, így lesz.

Majdnem két hetet töltöttek Byzantionban. A második hét végén a katonák elkészültek a terepszemlével, a mérnökök a felméréssel. Végül a katonai szempont döntött: Byzantion a Hellespontos legjelentősebb stratégiai pontja; aki itt befészkeli magát, ura az átjárónak a Fekete-tenger és a Földközi-tenger közt. Ezenfelül fontos bástyája a Helios-tiszteletnek, egy kissé háttérbe szorulnak majd a folyton marakodó keresztények, főleg a mohó és kapzsi püspökök és papok, és fel lehet építeni a Helios-kultusz legerősebb bástyáját.

Végre sor került rá, hogy kijelöljék a város kerületét, és megfelelő szertartásokkal megállapítsák a falak vonalát. Nagyszámú díszruhás papság és katonaság kíséretében indult meg a császár - arany- és bíborpompában -, hogy a kezében tartott ezüstlándzsával mély vonalat vájjon a földbe, és így jelölje ki a falak helyét a mérnökök terve alapján, amelyet két chartularius kifeszítve hordozott előtte. Az egyik mérnök nemsokára észrevette, hogy a császár a mérnöki vonalnál jóval távolabbra és szélesebbre veszi a város kerületét, odalépett hozzá, a térképre mutatott, és alázatosan megkérdezte:

- Meddig megyünk, szentséges uram?

Constantinus megállt, és átszellemült arccal ezt felelte a kérdésre:

- Addig, amíg meg nem áll az, aki ott megy előttem.

Kísérői arra néztek, de semmit sem láttak, s ebből arra következtettek, hogy mennyei jelenése volt: az istenség járt előtte, s voltaképpen az szabta meg, hol épüljenek az új város falai. Ezzel a felismeréssel egyszer s mindenkorra biztosították az új város szent jellegét; nem egyszerű várost alapított tehát az Augustus, vagyis az istenség, hanem örökkévaló szenthelyet, amely a birodalom jövendő nagyságának és dicsőségének misztikus hordozója lesz. Éppen ezért szertartásos pontossággal végrehajtották mindazokat a szent cselekményeket, amelyekkel Romulus, a hagyomány szerint, Rómát megalapította. Olyan szertartások voltak ezek, amelyeknek mágikus erővel kellett biztosítani az új főváros sorsát. Az államvallás papságának, a Helios-, Mithras- és Augustus-papoknak élén, asztrológusok, mágusok és jóspapok tömegének segédletével maga Sopatros végezte az alapkőletétel szertartásait, olyan ősi varázslatok, ráolvasások, szimbolikus áldások és imádságok kíséretében, amelyeknek a titokzatos jelképes jelentését sokan már nem is értették.

De annál szentebbnek és hatásosabbnak éreztek minden szót és minden mozdulatot.

Hosszú eszmecsere folyt aztán arról: mi legyen az új főváros neve. Sopatros a Platonopolis nevet javasolta, azért, mert az újplatonizmus legnagyobb filozófusa, Plotinos ezen a néven akart fővárost alapítani tervezett eszményi államának. Constantinus viszont határozottan hangsúlyozta, hogy ő római fővárost alapít, nem filozófusvárost; eleinte az ősi város nevét is meg akarta őrizni az új névben: Új Róma, Második Róma, Byzantion-Róma, Keleti Róma - ezekről a nevekről vitatkoztak. Maga Constantinus arra gondolt, hogy a régi Róma titkos, mágikus jellegű szent nevét adja a fővárosnak, de a papok a titkos név latin alakját: Flora, éppúgy tilalmasnak tartották, mint a név görög változatát: Anthusa.

- Pedig mind a két név jelentése: virágváros, szimbolikus értelmezése szerint: virágzó város, tehát mágikus erővel avatta volna örökké virágzóvá és megronthatatlanná a várost - jegyezte meg Constantinus.

- Szentséges Augustus - vágta el a további vitát Sandario -, javasolom, hogy legyen az új főváros neve Constantinopolis, vagyis Constantinus városa; szentséged alapítja, s ha saját nevéről nevezi el, már a név varázsával is biztosítja örökkévalóságát.

Így lett a római birodalom új fővárosának a neve Constantinopolis. Az alapkőletétel utolsó szertartásaiba már ezt a nevet szőtték bele a papok, s az ünnepségek végső cselekményeként felállították az új város horoszkópját. Valens, a Kelet leghíresebb asztrológusa hámozta ki az alapítás időpontjából, az állatkör jegyeinek és a csillagképeknek viszonyulásából, együttállásából és elhajlásából a város jövendő életét és sorsát.

Valens felállította a horoszkópot, és azt olvasta ki belőle, hogy az új főváros 696 évig fog fennmaradni. Ezen az udvar részben felháborodott, részben gúnyosan nevetett:

- Életemben sem láttam még ilyen kétbalkezes asztrológust! - csúfolódott rajta a vacsoránál Sandario. - Hallotta, hogy a Constantinus név a szilárdságot jelenti, a város megdönthetetlen erejét és örökkévalóságát, s ahelyett, hogy ezt hirdetné, 696 évről papol. Nem tud olvasni a csillagokban! Nem csodálnám, ha Constantinus urunk leüttetné azt az ostoba tökfejét!