baromfitartás

1. háziasított madárfélék (tyúk, lúd, kacsa, pulyka, galamb, gyöngytyúk) tenyésztésén alapuló állattartási ágazat. Története a bankivatyúk háziasításával kezdődött az i. e. 3. évezredben az Indus folyó völgyében. Eleinte az ember főleg kultikus célokra (fehér tyúk- és kakasáldozat), ill. kedvtelésre tartott baromfit (kakasviadalok), gazdasági hasznára csak fokozatosan jött rá. A liba, a kacsa és a galamb háziasítása a Földközi-tenger mellékén ment végbe az i. e. 2–1. évezred folyamán. Amerikai eredetű háziszárnyas a pulyka. Először viking hajósok hozták magukkal Európába. – Vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori művészetének egyik jellegzetessége a vízimadarak ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk uráli örökség, lúd, toll, tojás szavunk finnugor eredetű. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság a Fekete-tenger térségében. Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalás után bővült a házilúd és a házikacsa tenyésztésével. A 11– 12. sz.-ban a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a kappan, a tojás. A feudális kényszer mellett a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfitartás kifejlődésére. Erre vall pl. galamb, kakas és gácsér szavunk szláv eredete. – A 16–17. sz.-ban a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 17. sz. elején már nemcsak a hazai piacokon értékesítették a baromfitartás termékeit, hanem külföldön is. (Pl. Zrínyi Ilona nevelőanyja Bécsben értékesítette a tyúktojást.) Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, gyöngytyúkot, pávát s még több galambot tartottak. A majorsági baromfitartás a parasztságéra is hatással volt. Egy 18. sz. végi osztrák statisztikus szerint Mo.-on jelentősebb volt a baromfitartás, mint bármely más országban. Mindenesetre a 19. sz.-ban az országnak már jelentős baromfitoll-, tojás- és élőbaromfi-kivitele volt. Századunkban a baromfitartás jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett. – Mo.-on a baromfitartás jellegzetes küllemű hazai fajtákra alapozódott a középkortól a kapitalizálódás koráig. Fehér, sárga, kendermagos és fogoly színben tenyésztették a parlagi magyar tyúkot. Ez kis súlya és tojáshozama miatt a 19. sz.-ban már nem volt gazdaságos. Külföldi piacokon is keresett termék volt nagy mája és finom rostú húsa miatt a magyar parlagi lúdból szelekcióval kitenyésztett magyar lúd. Nagyobb hozamú baromfifajták meghonosítása, elterjesztése a 19. sz. utolsó harmadától folyik. A régi fajták csaknem kiszorultak, s velük a tartásmód archaikus vonásai is eltűntek. – A baromfiállomány sűrűsége és ezzel a baromfitartás jelentősége igen eltérő országrészek és tájak szerint. A 19. sz. végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, ill. Csongrád, Békés és Szolnok m. területén tartottak. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az É-i és a K-i-Kárpátok területén. A baromfitartás ágai közül mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan az összes háziszárnyas 60–70%-a volt tyúk a századforduló idején. Pulykát, gyöngyöst, pávát a falvak többségében nem tartottak. A vízibaromfik tenyészkörzetei a folyókhoz kapcsolódtak. A 19. sz. derekán a legtöbb libát és kacsát a Csallóközben, a Tóközben, az alsó Vág mellékén, a Sió-Sárvíz és a Dráva mentén, északon a Sajó és a Bodrog völgyében, az Alföldön a Tisza mentén nevelték. A baromfitartás takarmányigénye a hagyományos tartásmód mellett csekély volt, a szárnyasok maguk keresték táplálékukat. Őrizni, pásztorolni csak a libát, pulykát szokták. Libapásztornak általában serdülő leányt fogadtak fel. A belterjes baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermő tájakon, ill. a nagy felvevő piacok közelében alakultak ki. – A háziszárnyasok összefoglaló neve Erdélyben és a Ny-Dunántúlon majorság, északon aprólék, a Felső-Tisza vidékén aprómarha, az Alföld nagyobb részén aprójószág, másutt baromfi. A baromfi terminológiája igen gazdag, feltűnően sok hangutánzó és hangfestő szót tartalmaz. Hangutánzó eredetű liba, csirke, kotlós, ruca és réce szavunk is. Tájilag eltérő, rendkívül változatos szókincs szolgál a különböző baromfifélék hívogatására, megnevezésére, hangjának utánzására. – Táji különbségek nemcsak a szakszókincsben, hanem a tartásmódban is mutatkoznak. Igen változatosak a baromfitartás építményei. Sok vidéken a tyúkok, gyöngytyúkok, pávák nem építményben, hanem faágakon húzódnak meg éjszakára. Az Alföldön elterjedt volt a tyúkverem és a kör alaprajzú, boglyakemence alakú baromfiól. Az Alföld É-i és K-i peremén gyakori volt a sövény falazatú, cölöpökre épített baromfiól, északon és a Dunántúlon a tyúkülő a → disznóól (hidas) padlásán szokott lenni. A csirkéket és eledelüket védelmező csirkeborító, a fedett tyúktojató, a keltetéshez használatos kosarak és kasok formai változatossága a népi vesszőfonók ötletgazdagságát mutatja (→ vesszőfonás). A Csallóközben a galambok számára is különleges alakú, vesszőből készült kosarakat függesztettek fel. Igen sok változata ismeretes az oszlop tetején, a nagykapun és az eresz alatt elhelyezett galambdúcoknak. – A baromfitartás országszerte a nők gazdasági tevékenysége volt. Haszna is az asszonyokat illette. Női munka volt a tojások összegyűjtése és tárolása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, élő baromfiért kapott pénzt az asszonyok saját ruházkodásukra, eladó lányuk kelengyéjének előteremtésére fordították. – A baromfitartás haszna országosan is jelentős. A tojás hagyományosan fontos kelléke a magyar konyhának, mert népünk sok gyúrt tésztával él. Az önellátáson túl egyes vidékek piacra is nagy tételekben szállítottak tyúktojást. Hazai piacokon az élőbaromfi- és a tojáskereskedelmet → kofaasszonyok tartották a kezükben. A 18–19. sz.-ban a Ny-Mo.-ról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre specializálódott kereskedőcsoport bonyolította le (→ tyúkász). A századfordulón tojásértékesítő szövetkezetek alakultak Tolna–Baranya, Ny-Mo. és a Bánság egyes vidékein. Akkoriban az ország kiviteli cikkei között értékét tekintve tizedik helyen állt a tojás. – A tollnak ágyneműben való használata régi kelta–germán eredetű szokás, már Plinius is említi. Hazánkban a középkorban még aligha volt általános, de 18. sz.-i források már gyakran említik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit. Ugyanakkor a vagyonosság egyik jelképévé vált a tollal tömött dunnákból, párnákból rakott magas ágy a tisztaszobában. A 18. sz. végén már jelentős volt a magyar tollkivitel, amelynek értéke a 19. sz.-ban megtöbbszöröződött. Ezt az üzletágat Morvao.-ból betelepült kereskedőcsaládok lendítették fel. Egészen Amszterdamig kereskedtek a hazánkban felvásárolt libatollal. A fiatal ludakat évente háromszor, az évesnél idősebbeket évente négy-öt alkalommal tépik meg. A tépési szokások vidékenként változóak. Századunk elején D-alföldi nagygazdák 500–600 ludat neveltek egyszerre, és a ludak tépését bérmunkásokkal, tépőasszonyokkal végeztették. A liba mája, zsírja szintén fontos kereskedelmi, kiviteli cikkünk. A libamáj megnagyobbításával már a rómaiak kísérleteztek liszt, tej és méz keverékének etetése révén. Parasztságunk a kukoricatermesztés elterjedése óta hizlal libát nagyobb számban. A ludakat ősszel fogják hízóba oly módon, hogy szűk helyre bezárva tartják és naponta kétszer vízben ázott, sózott kukoricával tömik. Az így tartott liba egy hónap alatt hízik meg. Egyes D-alföldi települések szegényparasztságának a libatömés fontos kereseti forrása volt. Még Erdélybe is elmentek, hogy minél olcsóbban kapjanak sovány libát. Hódmezővásárhely egyik városrészében mindenki foglalkozott libatöméssel, s a hízott ludakat nagykereskedők vásárolták fel tőlük. Alföldi tanyás nagygazdák tenyésztettek elsősorban pulykát. Eladásra neveltek 50–300 darabot is egyszerre. Galambászattal főként a férfiak foglalkoztak. Inkább kedvtelésből, mint gazdasági hasznáért. Egyes városok férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált (Szeged). – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi ember aprójószágai (Ethn., 1925); Luby Margit: Az „aprómarha” a Szamos mentén és a Tiszaháton (Népr. Ért., 1937); Katona Imre: A baromfi betegsége és gyógyítása Csongrádon (Ethn., 1948); Bálint Sándor: A szegedi galambászat (Népr. Közl. I. 1956); Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben századunk elejéig (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl. 1968); Mártha Zsuzsanna: Törekvések a tojáskereskedelem rendezésére Magyarországon századunk elején és a budapesti tojástőzsde (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969–1970); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975). – 2. A baromfitartással kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások főként a szaporaságra, tojáshaszonra és a baromfi egészségére vonatkoznak. Egy részük általánosan, az egész közösség számára, ünnepi szokásokkal egybefonódva jelenik meg (→ Szent György napja, → advent, → Márton napja, → Luca napja, → karácsony, → újév, → vízkereszt stb.). Az ültetés sikerét részint közvetlen beavatkozással kívánják előre biztosítani, pl. kenyérsütéskor a gazdasszony a kezére ragadt, lemorzsolt tésztával eteti a kotlóst, hogy előbb megüljön; vagy ugyane célból megsavanyodott kenyérkovászt, ecetes korpát vagy savanyú káposztát adnak a kotlósnak vagy pálinkát öntenek a szájába; karácsonyi asztal alól vett kukoricával etetik stb. Az eljárások más része közvetett: pl. a keresetlen talált patkósarat feldobják a padlásra, ahol a tyúkok ülnek; a gazdasszonynak nem szabad felkelnie a → karácsonyi asztaltól, míg jól nem lakott, mert csak akkor ül jól a kotlós; a tyúk fészkét szenteltvízzel hintik be; ugyanoda nyírfagúzst vagy más házból lopott szénát tesznek stb. → Előírások és tilalmak (→ tilalom) is szabályozzák az ültetést: pl. pénteken, nagypénteken napfelkelte előtt, keresztelő szent János hetében, két Boldogasszony között kell ültetni; vagy amikor a disznók jönnek, vagy a tehéncsorda jön, hogy egyszerre keljenek stb. Tilalmas időpont pl. egyes helyeken nagypéntek. Nem szabad úgy ültetni, hogy rózsahulláskor keljenek a csirkék. Mikor a tojást a fészekbe rakják, ráolvasnak; „keljen, mint a rozs, pattogjon mint a kukorica.” Ahol kotlós ül, ott különböző tilalmak vannak érvényben, megszegése az ültetés sikertelenségét jelentené. Pl. tilos fonni, fűzfasípot készíteni, labdázni; vendég nem ihat vizet; nem szabad az asztalra kalapot tenni; karácsonykor nem szabad legyet agyonütni; tojást nem szabad megköszönni vagy az asztalra tenni. Ha húshagyókor asszony megy először a házba, rosszul kelnek a tojások. – A kikelésre vonatkozó hiedelmek: pl. ha karácsonykor legyet találnak, sok csirke lesz; ha az éjféli misére menet sok csillagot látnak, akkor azt tartották, hogy sok korai baromfi lesz, ha hazafelé látták, akkor kései kelés lesz. Az egészséget, tojáshozamot sokszor már kikeléskor próbálták biztosítani: pl. rostára tették és megfüstölték a csirkét; vasdarabra tették, hogy erős legyen; kotlós első tojását megfőzve megetették a csibékkel, hogy szét ne széledjenek és jó tojók legyenek. A baromfi egészségét biztosítja a → karácsonyi morzsa, a csirke ivóvízébe tett só, a kislibának, kiscsirkének adott márciusi hólé is. A tetves tyúkot zsírral, a pípes tyúk nyelvét fokhagymával kenték meg. – A tojáshozamra vonatkozó hiedelmek és mágikus eljárások egy része jeles napokhoz kapcsolódik (Luca-nap, karácsonyi asztal, → karácsonyi vacsora). Karácsonykor, szilveszterkor, újévkor babot, borsót, lencsét adtak a baromfinak, hogy jó tojók legyenek; húshagyókor nyúltrágyát kevernek a tyúkok eleségébe, tyúkot főznek hasonló célzattal; hamvazószerdán forgácsot tesznek a tyúkólba, Általános a Luca-napi, néhol Borbála-napi varrási tilalom a tojáshaszon érdekében, ezenkívül pl. kukoricavetés után tojássárgáját eszik a vető, hogy a kukorica szép sárga legyen; ha kicsi tojást tojik a tyúk, kárt jelent; amit Mátyás-napkor tojik a lúd, ellopják alóla stb. – A baromfi óvásával kapcsolatban legfontosabb a ragadozók elleni védekezés. Pl. a határba húsvéti tojást tesznek a kányák ellen; a padlásgerendába sarlót; húshagyókedd éjjelén tyúkot ölnek, letisztított tollait messze a háztól dobják el stb. – A baromfitartással kapcsolatban sokféle jósló eljárás és → előjel ismert. Pl. Luca napján vagy karácsonykor az éjféli misére harangozáskor a lány kiment a tyúkólhoz és megzörgette az oldalát: ha kakas szólalt meg, abban az évben férjhez ment. Halált jelent, ha a tyúk a ház tetejére megy; ha sárgája nélküli tojást tojik; ha a kakas karácsony böjtjén ebéd idején kukorékol; ha fehér tyúkkal álmodnak. A kakas kukorékolása vendéget, a tyúk kukorékolása szerencsétlenséget jelent. A baromfi viselkedéséből jósolnak az időjárásra is: ha pl. a tyúkok porban fürdenek, eső lesz; ha a kakas napnyugta után kukorékol vagy ha a tyúkok sokára ülnek el, szintén esőt jelez. – A gyógyításban a baromfi bizonyos tartozékainak lehetett szerepe: pl. gyermek fürdővizébe libavályúból tesznek, hogy ne legyen lúdbőrös; liba lábát mossák bele, hogy ne legyen fagyos természetű; a → sárgaságot gyógyították libaürülékkel is. Baromfi alakjában is megjelenhet a hit szerint a → boszorkány, a → lidérc. Az → építőáldozattal kapcsolatos szokásokban is volt a baromfinak szerepe. – 3.húsételek

Kacsaitató (Átány, Heves m.)

Kacsaitató (Átány, Heves m.)

1. Libapásztorlány (Szeged)

1. Libapásztorlány (Szeged)

2. Pulykapásztor gyerekek (Szegedi tanyavilág, 1910-es évek)

2. Pulykapásztor gyerekek (Szegedi tanyavilág, 1910-es évek)

3. Vesszőből font tyúkól (kas) (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

3. Vesszőből font tyúkól (kas) (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

4. Tyúkól (Gyanta, v. Bihar m.)

4. Tyúkól (Gyanta, v. Bihar m.)

Baromfinevelő kosár (Átány, Heves m.)

Baromfinevelő kosár (Átány, Heves m.)

Vesszőből font tyúkól (Döbrököz, Tolna m.)

Vesszőből font tyúkól (Döbrököz, Tolna m.)