Kecskemét népe

Kecskemét városa a Duna-Tisza köze középső részének gazdasági és kulturális központja. Egyedi fejlődése, valamint népi kultúrájának alapja számos közös vonást mutat más alföldi nagyvárosokkal (→ Debrecen népe. → Hódmezővásárhely népe, → Szeged népe). Környékén a honfoglalás óta él magyar népesség, amely a tatárjárás utántól bizonyíthatóan folytonos. A helység neve viszonylag későn, 1353-ban bukkan fel először oklevelekben. A település elnéptelenedett királyi birtoklású falvak között jön létre, és 1368-ban már oppidumként (mezőváros) említik. A két világháború között a város környékén folyt ásatások a 14–16. sz.-ban hazai viszonylatban fejlett lakáskultúráról adtak számot (több helyiséges házak, füsttelenített, szemes kályhával fűtött szobák, gazdag tárgyegyüttesek). A 15. sz. közepétől teljes egészében magánföldesúri tulajdon lett, de birtokosai gyakran változtak, és kisebb részbirtokokra tagolódott. A török hódoltság kezdetétől a földesurak sosem laktak a városban, s bár a jobbágyi függőség alól a lakosság nem szabadult föl, a birtokosoknak kevés lehetőségük nyílott a település belső életének irányítására. Kecskemét népének önálló közösségként való elismerése nyilvánult meg török részről is; khász-birtokként kezelték. Mindezek a tényezők, továbbá, hogy hadi jelentősége nem volt, és nem vált földesúri központtá, elősegítették belső önkormányzatának megerősödését, sajátos viszonyai között korlátozott polgárosulását is. A 16. sz. végén Kecskemét a szomszédos Nagykőrössel és Cegléddel szorosabb együttműködésre lépett. Bizonyos közös érdekekben együtt léptek föl a külső hatóságokkal szemben és közösen törvénykeztek is (Háromváros). A mohácsi csatát követő évtizedekben Kecskemét népe délvidéki és környékbeli menekültekkel folytonosan gyarapodott. Közvetlen környezetében különösen a tizenötéves háború alatt pusztult el sok község, amelyeknek elnéptelenedett határait a város pusztaként fokozatosan bérbe vette (Ágasegyháza, Kerekegyháza, Bene, Szentlőrinc, Monostor, Mizse, Örkény stb). Az így kialakult nagy kiterjedésű határban a város közvetlen környékén, elsősorban az északra fekvő kötöttebb talajokon fordulós földművelést folytattak. A távolabb eső mezei kertekben is műveltek földet. A határ túlnyomó többségét kitevő pusztákat azonban nagyarányú külterjes szarvasmarha-tartással hasznosították, amely a lakosság, ill. annak legtehetősebb rétege, a tőzsérek legfontosabb jövedelmi forrása volt. Megerősödött a kézműves és kereskedő réteg. A legkorábbi céhlevél (ötvösök számára készült) 1557-ből ismert. Az önigazgatás megerősödése bizonyos fokig a város kulturális életében is megmutatkozott. Ref. kollégiuma azonban csak a 18–19. sz.-ban vált jelentősebb intézménnyé. A város lakossága a reformáció kezdetétől más hasonló alföldi városokkal ellentétben vallásilag sosem volt homogén. Utóbb a ref.-ok jelentékeny kisebbséget alkottak. – A törökellenes felszabadító és a kuruc háborúk pusztítását Kecskemét népe viszonylag hamar kiheverte. A földesurakkal és a nemesi vármegyével a kapcsolat ugyan közvetlenebbé vált, de a birtokos nemesség továbbra sem tudott beleszólni hatékonyan a város életébe. A politikai helyzet változása azonban mélyrehatóan módosította a közösség gazdasági életét. A földművelés és a rideg állattartás továbbra is fontos szerepet játszott, különösen a gabonatermesztés jelentősége nőtt a népesség fokozatos tanyára áramlásával. Ezzel szemben a kereskedelem és a kézműipar fejlődése megtorpant, ill. visszaesett. Bár 1848 előtt a város megváltotta magát a földesúri terhektől, lényeges változás csak a 19. sz. vége felé, a korszerű városiasodás első jeleivel következett be. A kiegyezés utáni évtizedekben Kecskemét fejlődését több kedvező helyi tényező segítette. 1853-ban kapcsolódott be a vasúti hálózatba. 1870-ben elnyerte az önálló törvényhatóság jogát. A filoxéravész pusztítása után országos figyelem irányult a hasznosítatlan homokterületekre, amelyeken Kecskemét határában nagy kiterjedésű szőlőket, gyümölcsösöket és erdőket telepítettek. A szőlő- és gyümölcstelepítést úri birtokosok kezdeményezték, de a paraszti kis- és törpebirtokosok valósították meg legnagyobb részét. Az anyagilag megerősödött város sorra vásárolta meg a környező – gyakran a korábbi évszázadokban bérelt – pusztákat, az utolsót, Szentlőrincet 1913-ban. Ezzel területe hatalmas méretűre, 163 327 katasztrális holdra nőtt. A határ egyharmada közvetlenül a város kezelésében volt, parcellázással és kisbérletekkel hasznosították. – Kecskemét 1950-ben lett Bács-Kiskun megye székhelye. Ugyanekkor eredeti határa 45 860 kat. holdra csökkent kilenc önálló község kiválásával. Lakossága 88 000-ről 57 000-re esett vissza. Napjainkban korszerű iparral rendelkező nagyváros, amelynek gazdasági életében azonban igen fontos szerepet játszik a mezőgazdaság. – Kecskemét népi kultúrája és múltja megmentéséért sokat tettek: Hornyik János, Kada Elek, Madarassy László, Szabó Kálmán és Papp László. Története és néprajza azonban korántsem olyan részletesen ismert, mint a hasonló nagyságrendű alföldi parasztvárosoké. A 19–20. sz. fordulóján a városi mag mellett a település képének nagy része még falusias, vidékies képet mutatott, amelyben a cívis jellegű parasztpolgárság magas homlokzatú, fedeles kapuval ellátott, zárt, földszintes beépítésű utcákat alkotó lakóházai adták jellegzetességét. A város középpontjában kialakult nagy kiterjedésű terek nyújtottak helyet a környékről beáramló mezőgazdasági áru piacozásának, a szőlők és gyümölcsösök termésének. Közvetlenül a település közelében öntözéses zöldségtermesztő kertek is kialakultak. A kecskeméti parasztpolgár lakosság az alföldi parasztvárosok legtöbbjében kialakult, a századfordulón a magyar parasztság körében leghaladottabb polgárosult műveltséget képviselte. Ugyanekkor Kecskemét határának nagy részén a tanyákon és a még feltöretlen pusztákon (Bugac) évszázadokkal korábbi keretek között folyt a földművelés és az állattartás. A Tisza mentén és a vadvizeken archaikus halászati módokat és eszközöket is talált a néprajzi gyűjtés. Sajnálatos tény, hogy Kecskemét népének folklórját egészen töredékesen ismeri a kutatás, pedig a 20. sz. derekán a szórványos gyűjtések még tündérmeséket és népdalokat is találtak. – Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (I–IV., Kecskemét, 1860–1866); Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Papp László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermesztésének múltja (Kecskemét, 1934); Papp László: A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása (Szeged, 1936); Szabó Kálmán: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Entz Géza–Genthon István–Szappanos Jenő: Kecskemét (Bp., 1961); Kecskemét. Tanulmányok a város múltjáról, jelenéről (Szerk.: Heltai Nándor, Kecskemét, 1969).

Kecskemét látképe (19. sz. eleje)

Kecskemét látképe (19. sz. eleje)

Mezővárosi parasztház (19. sz. eleje)

Mezővárosi parasztház (19. sz. eleje)

Lakóház (19. sz. második fele)

Lakóház (19. sz. második fele)