reliktum

a magyar néprajzi csoportok történeti elemzésénél speciális jelentéstartalommal használt szakkifejezés, azokat a csoportokat jelöli, amelyek a török hódoltság és az azt követő nagy népességmozgások, valamint a pusztulás ellenére a közösségi, kulturális folytonosságukat fenntartották, menedékévé váltak szűkebb és tágabb környezetüknek, később az újjátelepülés idején gazdasági, társadalmi, kulturális központjaivá váltak a benépesülő tájnak. Nagyságrendileg, történeti, funkcionális jelentőségüket tekintve kis reliktumokat, ill. nagy reliktumokat különböztethetünk meg. A nagy reliktumokban mint a → Háromvárosban (Cegléden, Kecskeméten, Nagykőrösön) vagy Debrecenben (→ Debrecen népe), Szegeden (→ Szeged népe) vagy Hódmezővásárhelyen (→ Hódmezővásárhely népe) nagy táji, több megyényi vidék menekülői egészítették ki a városok eredeti, időnként kisebb-nagyobb veszteségeket szenvedő közösségeit. A 15–16. sz.-ig visszanyúló oktatási és kulturális intézményeik máig hatóan nagytáji szerepet játszanak, vagy nagy régióban érvényesült az utóbbi három évszázad alatt is gazdasági, társadalmi szerepkörük. Hódmezővásárhely példája mutatja, hogy nem is mindig tudott egy-egy reliktum közössége a lakóhelyén maradni. A vásárhelyiek több mint tíz évig laktak Kiskunhalason a török hódoltság alatt, a Rákóczi-szabadságharc idején pedig Tokaj mellé kellett áttelepülniük. Közben azonban maga a közösség nem bomlott fel, nem esett szét. Kisebb-nagyobb töredékek leszakadhattak róluk, mások csatlakozhattak hozzájuk, de a lakosság törzse visszatért a megpróbáltatások után. Így, noha a város bizonyos időkben lakatlan volt a népesség kontinuitása fennmaradt. Hódmezővásárhely, de különösen Debrecen példázza, hogy a kedvező adottságok miatt magukat fenntartani képes településekbe pusztuló környékük népessége behúzódott. A békésebb időszak beköszöntével az ilyen nagyobb települések fogadták be elsőként a távolabbi vidékekről érkezőket, akik segítettek a néptelenné vált vidékek intenzívebb hasznosításában. Sőt maguk a nagy reliktumok nemcsak befogadtak telepeseket, hanem népes rajokat is kibocsátottak. Erre különösen szemléletes példát nyújt Szeged városa, amelynek szegény, kertészkedő lakossága a → Délvidék, a → Bánság benépesítésében tevékenyen részt vett. – A reliktumok lakossága tartotta fenn és ismertette meg a helyi viszonyoknak megfelelő termelési eljárásokat, tapasztalatokat. Az új települések sok esetben példaképként tekintettek a reliktum telepekre, városokra fejlődésük későbbi fázisában is. A kis reliktumokban négy-öt falunyi, kis mezővárosnyi népesség keresett menedéket. Gyakran a folyamatosságát megőrző település határába olvadt be az elpusztult közösség birtoka. A túlélők a kis reliktumból kijárva művelték, hasznosították a korábbi lakóhelyeket vagy annak megművelésébe a reliktum szélesebb népessége is bekapcsolódott. A tolnai → Sárköz kis reliktum falvai (Decs, Öcsény stb.) rendszeres művelésben tartották az ártéren kívüli, magasabb, löszös, szomszédos vidéket, ahol a Belgrád–Buda közötti hadiút környezetében felszámolták a települések java részét. Hasonlóan volt birtokuk a → Szentendrei-sziget reliktumainak a Visegrád–Szentendre közötti oldalon. A → Csepel-sziget némely települése, pl. Szigetszentmiklós, Makád kis reliktumok. Ez utóbbi népe mintegy 5 elpusztult falu népét gyűjtötte össze, fogadta magába. A kis reliktumok között sajátos típust jelentett az olyan településeké, mint Szentes város, amelynek határa 8–10 falu, 1–2 mezőváros pusztulása révén alakult ki, de viszonylag kis számú népességet őrizhetett meg, akikhez később Veszprémtől Szilágyságig, Erdélyig 8–10 rajban érkeztek betelepülők. Ezek társadalmi, gazdasági, kulturális egységesítése oly mértékig fellendítette a város életét, hogy a 18. sz. folyamán az ország 10 legnépesebb, leggyorsabban gyarapodó települése között volt. Jellemző, hogy a század elején tett nyelvészeti megfigyelések alkalmával még nem találták kiegyenlítettnek az egykori nyelvjárási különbségeket. Bár részletesebb kutatások egyelőre az Alföldről, Dunántúlról és D-Dunántúlról állnak rendelkezésünkre, a reliktum, a kis reliktum és nagy reliktum kategóriáit az erdélyi, É-mo.-i néprajzi folyamatok esetében is haszonnal lehet alkalmazni. – Irod. Tálasi István: Parasztok és pásztorok (Népr. Ért., 1970).