ütőhalászat

egyik legegyszerűbb, önálló eszközt nem igénylő halfogási mód. Alkalmilag e célra használt bunkós bottal, kalapáccsal vagy balta fokával üti meg a sekély vízben látható halat a parton járó ember, hogy azt kézzel megfoghassa. Az ilyen esetleges fogási módok közül a sekély parti vízben, a még vékony s áttetsző jég alatt meglátott halnak (főleg csukának) jégre történő ütéssel való elkábítása a legjelentősebb, néprajzi szempontból a leginkább tanulságos. A kora téli csukadorongolás, baltázás, csukabunkózás az egész országra kiterjedő szórványos adatokból következtetve a mo.-i vizeken a halászeszközzel nem rendelkezők, orvhalászok alkalmi fogási módja volt. Első leírása a 18. sz.-ból. Bél Mátyástól maradt ránk. É-Európában – különösen Skandináviában és a Baltikumban szélesebb körben gyakorolt ez a fogási mód, de szórványos elterjedésére az Ural vidékétől a keleti német területekig rendelkezünk adatokkal. – Irod. Luts, A.: Etnograafia Muuseumi Aastaraamat (Tallin, 1959); Szilágyi Miklós: Egy kezdetleges halfogási mód és európai elterjedése (Műveltség és Hagyomány, 1963).