A TÖRTÉNELEM VIHARÁBAN...

Sokszor előfordul, hogy egy egyszerű kis ember váratlanul ország-világot megrengető események sodrásába kerül, melyek aztán meghatározó szerepet játszanak egész életében...

1896-ben Magyarországon fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a honfoglalás ezredik évfordulóját. A millenniumi ünnepségek a Városligetben megrendezett országos kiállítással kezdődtek, melyet maga Ferenc József nyitott meg.

Bereg vármegye népes küldöttséggel képviseltette magát ezen az eseményen, melynek tagja volt Janka Sándor beregszászi lapszerkesztő is. Nem véletlenül érte ez a megtiszteltetés, ugyanis ő volt az, aki elsőként hívta fel a millennium előtt hét évvel (!) az ország figyelmét erre a fontos évfordulóra.

Janka Sándor 1847. március 16-án Beregsomban született református lelkész családjában. Édesapja Beregvégardó református lelkésze volt. Fia középiskolai tanulmányait Sárospatakon végezte, ahol az 1864-67-es években tanult. A teológia elvégzése után segédtanítóként kezdte munkáját Sárospatakon. Diákjaiból irodalmi önképző kört szervezett. Tanítványaival együtt több pályázaton vett részt sikerrel bölcsészetből, teológiából, irodalomból.

1869-ban tért vissza Beregszászra, a református felekezeti algimnáziumban tanárként tanított. 1870-ben református lelkésszé avatták.

Már diákkorában megpróbálkozott az írással, cikkeit gyakran közölte a Pesti Napló, a Budapesti Hírlap. 1874-ben alapította meg a Bereg c. újságot, amely a nehéz anyagi körülmények ellenére rendszeresen jelent meg az ő szerkesztésében egészen 1914-ig. Tehát kisebb-nagyobb megszakításokkal ő szerkesztette azt a lapot, amely az egész Beregvármegye legtekintélyesebb újsága volt, a történészek ma is gondosan tanulmányozzák a Megyei Állami Levéltárban őrzött, évtizedektől már megsárgult, megfakult lapjait, gazdag történelmi ismereteket merítenek belőle.

Lelkészi, lapszerkesztői munkája mellett Janka Sándor látta el több éven át Beregszászon az anyakönyvvezetői teendőket is. Mindemellett szerény ember maradt, nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett a városban. Sokat tett a történelmi múlt emlékeinek gyűjtése terén, múzeumot szeretett volna nyitni Beregszászban, de az ehhez szükséges anyagi fedezetet sajnos nem tudta előteremteni. Sok értékes történelmi jelentőségű tárgyat mentett meg az enyészettől, többek között barátai segítségével megvette Pudpolócon II. Rákóczi Ferenc íróasztalát, majd a Sárospataki Múzeumnak ajándékozta azt. Ma is az ottani Rákóczi-múzeum egyik legbecsesebb tárgyaként tartják számon.

1889. március 10-én Janka Sándor az általa szerkesztett Bereg c. lapban vezércikket írt a honfoglalás hét évvel később esedékes ezredik évfordulójáról. Cikkében javaslattal fordult a magyar kormányhoz, valamennyi vármegye elöljáróihoz, indítványozta ennek a nevezetes évfordulónak méltó megünneplését.

Bereg vármegye közgyűlése támogatta Janka Sándor indítványát és beadvánnyal fordult a magyar kormányhoz, Magyarország valamennyi vármegyéjéhez. Íme néhány sor ebből a valóban történelmi nevezetességűvé vált okmányból:

"Mi, magyarok, akik keletről jöttünk és ezer évvel ezelőtt érkeztünk erre a gazdag földre, hogy megalakítsuk azon államunkat, mélységesen érdekeltek vagyunk abban, hogy szentül megőrizzük e nagy eseménynek emlékét, kellőképpen megünnepeljük az ezeréves évfordulót, mindazokat a nevezetes eseményeket, melyek a magyarok honfoglalásával kapcsolatosak."

Bereg vármegye képviselői testületének beadványa támogatásra talált a magyar kormánynál, az ország valamennyi megyéjében. Megkezdődtek a millenniumi előkészületek, melyek aztán hét év múlva, 1896-ban fényes ünnepségekben csúcsosodtak ki.

Azzal, hogy még 1889-ben, vagyis hét évvel a millennium előtt, felhívta az ország figyelmét a honfoglalás ezeréves évfordulójára, Janka Sándor beregszászi lapszerkesztő és újságíró valóban történelmi tettet hajtott végre.

1914. augusztus 28-án Beregszászban hunyt el. A Bajza utca (ma: Linner Bertalan utca) 5. sz. házából kísérték utolsó útjára, a beregszászi temetőbe. Sírjánál Mizsák Péter beregsomi református lelkész búcsúztatta, aki többek között a következőket mondta: "Mint polgár, Hazájának méltó fia volt, mint tanár, nemcsak a tudomány alapjaira tanította a fiatalokat, hanem emberszeretetre is, mint újságíró, mindig az igazat és csakis az igazat írta."

1996. november 29-én a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség emléktáblát avatott Janka Sándor házának falán, melyen a következő szavak állnak:

Itt élt és dolgozott
Janka Sándor
1847-1914
író, Beregszász neves
közéleti személyisége,
a Bereg c. hetilap
alapítója és szerkesztője,
az országos millenniumi
ünnepségek kezdeményezője.
BMKSZ, 1996.

Kovács János egész életében egyértelműen baloldali elkötelezettségű ember volt. Véletlenül sodródott bele az 1919-es eseményekbe, azok meghatározó szerepet játszottak később egész életében. Minden körülmények között tisztességes, becsületes, szerény ember maradt, még akkor is, amikor ezzel komoly kockázatot kellett vállalnia.

1896-ban Kisgéresen született sokgyermekes kisgazda családjában. Édesapja sok más magyarral együtt kivándorolt Amerikába, ő is erre készült, de az első világháború megakadályozta ebben. Katonaként az orosz frontra került, rövidesen hadifogságba esett, egy Moszkva-melléki hadifogoly táborba került, ahonnan a Kreml tatarozására irányították. A magyar hadifoglyok számára politikai tanfolyamot szerveztek, azon ismerkedett meg Kun Bélával, Szamuely Tiborral, Vántus Károllyal, Münnich Ferenccel. 1918-ban lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, ajánlói Kun Béla és Vántus Károly voltak, akik, ki tudja, miért, bizalmukba fogadták az egyszerű kiskatonát, a Kis-Kovácsot, ahogy őt maguk között nevezték. Akkor őszintén hitte, hogy egész életére eljegyezte magát a kommunista eszmékkel, nem sejtette, hogy mintegy 30 év múlva mennyire csalódni fog azokban.

Részt vett a baloldali esszerek moszkvai lázadásának letörésében, a főposta elfoglalásában, háromszor hallotta Lenint beszélni a moszkvaiak előtt, aki nagy hatást tett reá. 1918. november 7-én, az októberi forradalom első évfordulóján a Vörös-téren ő tartotta a Kommunisták Magyarországi Pártjának zászlaját. (Az erről készült fénykép 69622. nyilvántartási szám alatt ma is megtalálható a Moszkvai Hadtörténeti Múzeumban).

Közel került Kun Béla családjához, vele együtt utazott vissza kalandos úton Budapestre, testőre, futára lett. 1919. február 20-án Kun Béla lakásán őt is letartóztatták, március 21-én vele együtt szabadult ki a börtönből. Azonnal a frontra jelentkezett, harcolt a Magyarországot elfoglaló cseh csapatok ellen, súlyosan megsebesült, egyik lábát amputálni kellett. Lengyel József Visegrádi utca című dokumentális regényében azt írta róla, hogy a Kis-Kovács elesett. 1968-ban ő maga cáfolta meg ezt a hírt, felvilágosította az írót tévedéséről.

Miután visszatért Kárpátaljára, a Csehszlovák Kommunista Párt ungvári, munkácsi, végül beregszászi járási bizottságának titkára lett. Ekkor érte életének első, de nem utolsó csalódása: megdöbbenve értesült arról, hogy Sztálin kivégeztette Kun Bélát. De akkor még azt hitte, hogy csak egy súlyos tévedésről van szó...

A magyar hatóságok nem zaklatták, sőt a Tiszaháti Magyar Bolt vezetőjévé nevezték ki. Akkor még nem tudta, hogy később ezt mennyien a szemére vetik majd.

1944 végén kezdett kételkedni mindabban, amiben addig rendíthetetlenül hitt. Beregszászban ő volt az egyetlen az egykori pártfunkcionáriusok között, aki fel merte emelni tiltakozó szavát a "háromnapos malenykij robot", vagyis a magyar férfiak elhurcolása ellen, de csak azt érte el, hogy néhány napra őt is bezárták az egykori pénzügyőrség (ma: 5. sz. középiskola) pincéjébe.

Ez súlyos nyomot hagyott lelkében, visszautasította a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártba történő átigazolását, élete végéig pártonkívüli maradt. Ezt akkor bizony sokan rossz néven vették tőle. Sorra elbocsátották kis állásaiból, gyakran hónapokon át munka nélkül tengődött feleségével Rozáliával együtt, minimális járandósággal ment nyugdíjba. Csak éveken át tartó kérvényezés és a vele egykor Moszkvában együtt dolgozó dr. Münnich Ferenc akkori magyar miniszterelnök közbenjárására emelték elviselhető szintre nyugdíját.

1963 januárjában merész, mondhatnánk szinte vakmerő tettre szánta el magát: levelet intézett Nyikita Hruscsovhoz, az SZKP KB első titkárához, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökéhez és Nyikolaj Podgornijhoz, az Ukrajnai Kommunista Párt KB-a első titkárához, amelyben leírta a kárpátaljai magyarokat ért sérelmeket és azok orvoslását kérte. A három oldalas levél, melynek másolata Horváth Anna művésznő jóvoltából fennmaradt és amelyet rajta kívül 20 egykori idős párttag írt alá, a kor kétségtelenül egyik legérdekesebb dokumentuma. Mit kértek szerzői?

Mindenekelőtt azt, hogy a Szovjet Alkotmány megfelelő cikkelyeinek alapján Kárpátalján magyar autonóm területet vagy körzetet hozzanak létre. Követelték, hogy az Ungvári Állami Egyetemen már 1963 szeptemberében nyissák meg az önálló magyar tanszéket és ezzel biztosítsák a magyar iskolák magyar nyelv- és irodalomtanárainak utánpótlását, engedjék meg, hogy a magyar középiskolák végzősei anyanyelvükön felvételizhessenek az egyetemen, magyar nemzetiségű pedagógusokat állítsanak a magyar iskolák élére, a magyarok lakta falvakban magyar vagy legalábbis a magyar nyelvet ismerő gazdasági vezetőket nevezzenek ki, magyar színházat, önálló magyar megyei napilapot hozzanak létre (a Kárpáti Igaz Szó akkor a Zakarpatszka Pravda tükörfordítása volt).

Nem bízta a postára a levelet. Moszkvai barátja, Vlagyimír Uraszov idős párttag közreműködésével azt sikerült egyenesen Hruscsov kezébe juttatni (Uraszov annak idején futárszolgálatot teljesített Lenin és Kun Béla között, innen volt az ismeretség). Sőt, a levél egyik másolata Kovács János magyar barátainak közreműködésével eljutott Kádár Jánoshoz is! Az ügyet tehát a helyi hatóságok nem tussolhatták el.

Persze nagy hűhót csaptak "az illetékesek" a levél körül, aláíróit, elsősorban Kovács Jánost, számtalanszor beidézték Ungvárra, megpróbálták rábeszélni őket, hogy vonják vissza a levelükben megfogalmazottakat. Kovács János és a levél aláíróinak többsége azonban nem volt hajlandó erre. És bármennyire hihetetlen, a levélnek volt foganatja! Megengedték, hogy a magyar középiskolák végzősei anyanyelvükön tegyenek felvételi vizsgákat az Ungvári Állami Egyetemen (igaz, néhány év múlva ismét megfosztották őket ettől a joguktól). Az egyetemen valóban megnyílt az önálló magyar tanszék, 1966-tól önállóvá vált a Kárpáti Igaz Szó, több magyar szakembert helyeztek vezető állásba stb. Az önálló magyar autonóm körzet létrehozását azonban sem akkor, sem azóta nem sikerült megvalósítani.

Kovács Vilmos író jól ismerte Kovács Jánost, felkeltette érdeklődését kalandos életútja, vívódásai, sokszor felkereste őt beregszászi lakásán, regényt készült írni róla. Sajnos az író korai halála megakadályozta őt ebben.

A múltjával ugyancsak meghasonlott Lengyel József 1968. november 25-én a Népszabadságban ezt írta róla: "Kis-Kovács János törhetetlensége tiszta forrás, amely az emberek sorsán-jövőjén töprengők elnémult, szomjúságtól szikkadt ajkához emeli az italt, melytől feléled az emberiség közlegényeiben a mindhalálig és a halálon túl is élő hűségbe vetett hit, remény, hogy az embernek élni és bízni érdemes."

Kovács János 1975. december 25-én hunyt el, sírja a beregszászi temetőben van.

A csehszlovák uralom éveiben aktív részt vállalt Beregszász magyar politikai és kulturális életében Répay Jenő.

1895. november 8-án a mai Szlovákiában lévő Székón született hétgyermekes pedagógus családban. Középiskolai tanulmányait a szatmári jezsuita gimnáziumban kezdte el és Munkácson fejezte be. Közben szülei Beregszászra költöztek át.

Az érettségi után 1914-ben a Selmecbányai Bányaipari és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki karára iratkozott be, de tanulmányait a világháború már az első évfolyamon megszakította.

1915. Szilveszterének estéjén vonult be, két hét múlva hadapródként a frontra indult, 1916. január 24-én már a lövészárokban volt. Ekkor még töretlenül hitt a végső győzelemben, eleven optimizmussal tekintett a jövőbe, bátran harcolt a gyakran túlerőben lévő ellenség ellen, gondosan óvta katonáit a felesleges kockázatoktól.

1916. júniusában az osztrák-magyar csapatok a keleti hadszíntéren kénytelenek voltak visszavonulni a túlerőben lévő ellenség elől. Június 13-án századának háta mögött egy nagyobb orosz egység bukkant fel. A kilátástalan küzdelemben, miután katonái kilőtték utolsó töltényeiket is, Répay Jenő alakulatával együtt fogságba esett.

Mindezt onnan tudjuk, hogy bevonulásának napjától kezdődően naplót vezetett, amit négy évi hadifogsága alatt is folytatott. Páratlanul értékes ez a napló, hitelességéhez semmi kétség sem férhet. Olvasása közben tanúi lehetünk a hadseregbe bevonult hadapród eleven optimizmusának, harctéren tanúsított bátorságának, a hadifogságban eltöltött négy év szenvedéseinek, reménytelenségének, a foglyok életét néha megédesítő ritka örömöknek, hazatérésükbe vetett szilárd hitüknek.

Naplóját később, 1941. augusztusában átgépelte a maga és családja részére, de nyilván kiadásának gondolata is felötlött benne, hiszen tisztában volt jegyzeteinek jelentőségével, azzal, hogy azok nagy hasznára lehetnek majd az eljövendő nemzedékeknek. Az INTERMIX Kiadó Nagy Zoltán Mihály szerkesztésében Életre ítélve címmel 1994-ben valóban ki is adta naplóját.

Kalandos tengeri utazás után 1920-ban tért haza a távol-keleti Habarovszkból Magyarországra, Selmecbányán folytatta erdőmérnöki tanulmányait, majd a Felvidéknek Csehszlovákiához való csatolása után a Soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolára iratkozott át és ott szerzett diplomát. Hazatért Beregszászba, az Ármentesítő Társaságnál helyezkedett el, osztálymérnökként dolgozott. A 30-as években Benda Kálmán főmérnökkel együtt dolgozták ki a Vérke szabályozásának tervét, majd nagy szakértelemmel irányították a munkálatokat. Mint az egyháztanács tagja, ő tervezte és kivitelezte a római katolikus elemi iskolát és kultúrházat.

Mint az Egyesült Magyar Párt beregszászi járási vezetőségének tagja a csehszlovák uralom éveiben aktív részt vállalt a város magyar politikai és kulturális életében. Megrendült egészségi állapota ellenére haláláig folytatta ezt a munkát. 1942. április 3-án hunyt el. A Tiszaháti Magyar Gazda 1942. április 9-i számában így búcsúztatta:

"Nagypéntek délután futott végig a városon a szomorú gyászhír, hogy meghalt Répay Jenő, a beregi Árvízmentesítő Társulat nyugalmazott mérnöke, a beregszászi és azon túl a tiszaháti magyar társadalom vezető egyénisége... Pásztor Ferenc pápai prelátus mondta el szívből jövő búcsúztatóját... Mélyen átérezte, hogy mit veszített a beregszászi róm. kat. egyházközösség az egyháztanács tevékeny tagjában, a róm. kat. elemi iskola és kultúrház tervezőjében és megépítőjében. A sírnál Fekésházy Zoltán alispán mondott búcsúbeszédet a vármegye közönsége, a Hadirokkantak Szövetsége és a cseh uralom alatt megszervezett volt Felvidéki Egyesült Magyar Párt nevében... Fogadalmat tett, hogy a vármegye magyarsága nem hagyja el annak a férfinak árváit, aki egész munkáséletét ennek a vidéknek magyarságáért áldozta... Répay Jenő nemcsak hitt a magyar feltámadásban és nemcsak négyszemközt mert beszélni róla, hanem mindent megtett a beregi magyarság megmaradásáért és felemeléséért, ami emberi erejéből kitellett. Részt vett a magyar ellenzéki pártok munkájában, egyik megalapítója és megszervezője volt a Tiszaháti Magyar Bolt szövetkezeti mozgalmának... Tevékenyen támogatta a magyar közművelődési munkát a volt Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület tisztikarában... A cseh uralom idején és a felszabadulás óta is mindenben részt vett, ami a magyarság korszerű felvilágosítását és népi megerősítését szolgálta... Temetését senki sem rendezte meg. Mégis nagy tömegekben özönlött Beregszász város magyarsága a vezető rétegektől a legszélesebb néprétegekig. Mert megértették Répay Jenő magyarságát, a keresztény és magyar célkitűzéseket!"

A Nádas Anna szerkesztette, Beregszászon megjelenő Kárpátalja c. hetilap 1942. április 6-i száma így emlékezett meg róla:

"Szinte gyermekifjan került ki a világháború csatatereire, ahol derekasan, hősiesen megállta helyét. Évekig tartó súlyos orosz fogságot szenvedett, amely végzetesen megtámadta a szívét. Már a fogságban hónapokat feküdt szívbetegen és ettől a hazahozott kórtól sohasem tudott többé megszabadulni. Egyre súlyosbodó szívbetegsége miatt ott kellett hagynia a Beregszászi Ármentesítő Társaságot, amelynek nagyképzettségű és vasszorgalmú osztálymérnöke volt."

A Széna-téren felállított karcsú hófehér emlékmű (Veress Péter alkotása) örök mementóként emlékeztet minket 1944 novemberének tragikus napjaira, azokra a beregszásziakra, akik magyarságukért a féktelen sztálini terror áldozataivá váltak. A fekete márványtáblákra vésett, ABC-sorrendbe szedett nevek örökké megőrzik az ártatlan áldozatok emlékét. Ahány név, annyi tragikus sors. Nincs mód arra, hogy valamennyiükről megemlékezzünk.

A hosszú névsorban Almássy Géza neve az első. Akárcsak sokezer rabtársa, ő sem tért haza soha a sztálini lágerek poklából. Feleségéhez Almássyné Varga Júliához írt levelei, gyermekeinek visszaemlékezései teszik csak lehetővé, hogy felidézzük szenvedéseit.

Varga Júlia még diáklány korában ismerkedett meg jövendőbeli férjével, Almássy Gézával, a Beregszászi Állami Főgimnázium diákjával, aki Mezőkaszonyban 1907-ben született, édesapja a község jegyzője volt, majd telekkönyvvezetőként dolgozott Beregszászban. A kereskedelmi iskola elvégzése után Almássy Géza a Tiszaháti Magyar Bolt (ma: a Munkácsi- utcai zöldségesbolt) üzletvezetője lett, később a Neiwelt-malom főkönyvelőjeként dolgozott. 1936-ban kötöttek házasságot, amelyből két gyermekük született: Gábor 1937, Magda 1940-ben.

1941-ben behívták a magyar hadseregbe, részt vett Erdély északi részének visszacsatolásában, amiért Almássy Géza szakaszvezetőt Erdélyi Emlékéremmel tűntették ki. Rövid otthon tartózkodás után 1943. október 1-én ismét behívták a hadseregbe Szentkirályszabadjára, ahonnan 1944. januárjában áthelyezték a 8/3. sz. őrszázadhoz. 1944. október 25-én szerelték le, egy nappal a szovjet csapatok beregszászi bevonulása előtt.

Néhány nap múlva közzétették a városparancsnokság 2. sz. 1944. november 13-án kelt parancsát, amely arra kötelezte a német és magyar nemzetiségű hadköteles férfiakat 18-tól 50 éves korig, hogy három napon belül jelentkezzenek a városparancsnokságon. Almássy Géza akkor már a malomban dolgozott, onnan vitték el november 19-én a gyűjtőhelyre. Azt ígérték, csak háromnapos közmunkáról van szó, így akkor még semmi rosszra nem gondolhatott. Sokszáz beregszászival együtt ő is a szolyvai gyűjtőtáborba került, innen írta első levelét 1944. novembert 26-án:

"Hála Istennek, a bajokat leszámítva egészségileg jól vagyok, csak az élelmezés nagyon gyenge. Kétszer kapunk egy nap enni, de amióta itt vagyunk, minden nap paszulyleves volt.... Eddig még nem dolgoztunk, egy hegyi laktanyában egy istállóban vagyok sokadmagammal... Küldj egy kis sót és kenyeret, tűt, cérnát, lábost, kanalat, dohányt, egy pár méter vastag spárgát, ha van rá pénzed, végy egy kis szalonnát, jó lenne sütni, fél kiló elég. A csomagot a Széchenyi utcába vidd Krajnik Sándorékhoz 8. szám alá. Bani Pali is itt van. Szólj be hozzájuk, Széchenyi út 67. szám alatt laknak. A gyerekekkel együtt sokszor csókollak, Géza".

Figyelemre méltó, hogy a levél írója nem panaszkodik, csak a tényeket írja le szűkszavúan, ugyanakkor aggódik családjáért, csak annyit kér, amennyit az akkori szűkös anyagi körülmények megengedhettek.

Összesen kilenc levelet írt a szolyvai gyűjtőtáborból. Kétségek gyötörték a jövőt illetően, de néha egy kis remény is feltűnt soraiban. 1944. november 30-án írta: "Úgy halljuk itt, hogy sorozni fognak bennünket a cseh hadsereg részére, még ez a jobbik eset...".

Bízik abban, hogy a "felvidékieket" hazaengedik. Ma már tudjuk, hogy az akkori hatóságoknak ez eszük ágában sem volt. Nem kéri feleségét, hogy keresse fel, hiszen tudja, hogy áldott állapotban van, félti őt. Felesége, Júlia ennek ellenére természetesen elment Szolyvára, egy fával megrakott vagon tetején, csonttá fagyva érkezett meg, hogy néhány szót válthasson férjével a drótkerítésen keresztül, némi ennivalót vigyen neki. December 4-én erről a következőket írta:

"Nagyon jó minden, amit küldtél és éppen jókor jött, mert öt napja nem kaptunk egy falat kenyeret sem. A felét a holminak átadtam Bélának, ő is megörült neki. Csak Téged sajnállak, hogy ezt a hosszú utat megtetted és fáj, hogy még meg sem csókolhattuk egymást és nem beszélhettük ki magunkat, pedig nagyon sok kérdezni valóm lett volna, hogy mi van otthon és hogy mint vagytok...Küldj hosszú levelet, bár úgy kell eldugni, hogy ne találják meg, mert minden csomagot átmotoznak és a levelet meg az italfélét kiveszik... Nekem elég, ha küldsz egy kis kenyeret, ha van még, egy kis marmaládét is, egy kis krumplit, jó lesz sütni... Mi van azokkal, akik ruszinnak vagy csehnek vallották magukat? Nem kellett ezt igazolni?... Sajnálom szegény Gabimat, hogy oroszul kell tanulnia, hogy megy neki, gondolom nehezen."

Valóban, akik akkor Beregszászban ruszinnak, csehnek vagy szlováknak vallották magukat, otthon maradhattak, származásukat bizonyítani nem kellett. Nagyon kevesen éltek ezzel a lehetőséggel, az emberek nem voltak hajlandók megtagadni magyarságukat...

December 11-én jelezte először, hogy beteg, hasmenése van, mivel a táborban a Latorca vizét használták ivóvízként. Akkor hatszázan voltak egy istállóban, még egy kis szalmát sem kaptak maguk alá: "Még most sem tudjuk, hogy mi lesz velünk, azt mondják, hogy rövidesen haza megyünk, de hogy mikor, azt csak a jó Isten tudhatja. Lassan tönkre megyünk mindnyájan a gyenge élelmezés és a rossz fekvőhely miatt. De bízom a jó Istenben, hogy haza segít egyszer hozzátok és akkor minden jó lesz."

December 27-én kelt levelében leírta, hogyan töltötték a karácsonyt, közölte, hogy tífuszjárvány van a táborban és azt 1945. január 5-ig zárlat alá helyezték.

"Sajnos nagyon szomorú volt a karácsonyunk... Szentestén énekeltünk és imádkoztunk sokat és hazagondoltunk mindnyájan szeretteinkre... Itt most az a hír járja, hogy alakult egy vörös magyar kormány és az fog felettünk intézkedni rövidesen, úgy halljuk, sorozni fognak 45 évig és aki beválik, az katona lesz a vörös magyar hadseregben, még ez is jobb volna, mint itt, ahol most vagyunk..."

Következő levelében az élelmezés további romlására panaszkodik, cukrot már egy hete nem adtak a tábor foglyainak, így kávét, teát sem tudtak inni.

Két utolsó levelét 1945. január 19-én és 20-án írta, kérte, hogy több csomagot ne küldjenek neki, mert elviszik őket Szolyváról, hogy hova, azt nem tudták.

"Azt hallottuk, hogy négyszázan leszünk elosztva üzemekbe bent az ország területén, hogy hol, azt csak akkor fogjuk megtudni ha megérkezünk rendeltetési helyünkre. Voltam én is felülvizsgálaton, de az orvos kidobott, mert nem vagyok még olyan egészen, mint egy csontváz."

Ez volt az utolsó levele. Felesége hazajutott sorstársaitól tudta meg, hogy gyalog hajtották őket Szolyváról Novij Szambor felé egy nagy gyűjtő és elosztó táborba. Novij Szamborban halt meg, közös sírba hantolták el, bőrkabátját lehúzták róla a katonák. Fogolytársainak csak felesége, gyermekei fényképét és néhány levelét sikerült megmenteni.

Felesége nehéz anyagi körülmények között nevelte fel gyermekeit. Eladogatta kelengyéjét, hímzéseit, ágyneműit, ruháit, élelmiszerre cserélte azokat. Lehel-utcai házukba egy orosz repülős házaspárt költöztettek be, majd egy poltavai nőt, aki, amikor hazautazott, magával vitt minden mozdítható holmit. Két évig dolgozott a beregszászi ruhagyárban, majd a kórház szemészeti osztályán takarítónőként. 1949-től nyugdíjazásáig a villanytelepen pénztáros volt.

Gábor fia az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult, hogy költségeit fedezni tudja és édesanyjának, húgának is segíthessen, elvállalta az iskola fűtését, tanítványokat keresett magának. A Lembergi Konzervatórium elvégzése után az operaház zenekarához került, annak szólamvezető első hegedűse lett. A Beregszászi Zeneiskola 60. jubileumán felejthetetlenül szép hegedűhangversennyel ajándékozta meg a beregszásziakat a római katolikus templomban.

Leányának, Magdának már elemista korában tanítványai voltak, született pedagógus tehát. Az Ungvári Állami Egyetem elvégzése után matematika tanárnő lett. Négy unokája közül ketten már befejezték főiskolai tanulmányaikat, az egyik a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, a másik a Lembergi Konzervatóriumban.

Az Almássy-család, sok-sok más hozzá hasonló beregszászi családdal együtt, kiállta a történelem viharát, talpon maradt, megállta helyét az életben, példát mutatva ezzel az utódoknak emberségből, szorgalomból.




HÍRES ORVOSOK, GYÓGYSZERÉSZEK

Vidékünk a legrégibb időktől kezdődően híres volt kiváló orvosairól, gyógyszerészeiről, sokan közülük nemcsak a gyógyításban szereztek hírnevet maguknak, hanem tudományos munkájukkal is, többek között a kárpátaljai ásványvizek gyógyító hatásának tanulmányozásában.

Dr. Benda Mária, dr. Fedinecz Sándor, dr. Kállai Gyuláné Polónyi Margit Bereg megye egészségügyének története című tanulmányukban részletesen írtak róluk, a munkájukhoz mellékelt névtárban többszáz orvos, gyógyszerész adatait közölték a XV. századtól napjainkig.

Az első Kárpátalján működő orvos Turi Domokos volt, aki levéltárunk adatai szerint 1493-ban a beregszászi ispotály igazgatói tisztségét töltötte be. Sajnos ennél többet nem tudunk róla, akárcsak Bekényi Mihályról, aki 1530-ban töltötte be ezt a tisztséget.

A XVII. században működött orvosokról egyelőre semmit nem tudunk, annál több név ismeretes a XVIII. századból.

Cserszky Antal orvosdoktor és sebész a Bécsi Egyetem orvosi karának elvégzése után került Beregszászba, és a vármegye tisztifőorvosa volt 1834-ig. Több tudományos művet tett közzé az akkor orvosi szaklapokban. Az Orvosi Tár az 1829-1833. években közölte A kolera Bereg vármegyében és útmutatás a patikai vizsgálatra, A mérges állatokról, Hatod napos váltóláz, A járványos náthahurutról című tanulmányait.

Dercsényi (Weisz) János nemcsak mint orvos volt híres, de mint mineralógus és borász is. 1792-ben királyi adományul Dercenben birtokot kapott és udvarházat épített. Behatóan foglalkozott Tokaj-hegyalja geológiájával, szőlészetével, több külföldi tudós társaság tagja volt.

Sebők Sándor 1779-ben végezte el a Bécsi Egyetem orvosi karát, 1792-1795 között Bereg vármegye főorvosa volt. 1795. február 1-jén Váriból terjedelmes utasítást adott ki a szifilisz, a vérhas, a skorbut leküzdésére. Részletesen leírta a paszikai, hársfalvi, szolyvai, szolocsinai és galambosi ásványvizek gyógyító hatását.

Bloksay Ferenc Károly sebészmester-főorvos századosi rangban részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban. 1875 és 1882 között Mezőkaszonyban élt és mint járási orvos működött.

Feleki (Frieder) Mór tizedesként szolgált a szabadságharcban, a Budapesti Orvostudományi Egyetem elvégzése után Beregszászban telepedett le. Gyakran írt cikkeket a Bereg c. lapba (Emlékirat a magyar zsidók egyenjogúsításáról, Az élet és egészség rendszabályai, stb.). Tiszta orvosi jövedelmét a Beregmegyei Közművelődési Egyletnek ajánlotta fel.

Linner József sebészorvos (Linner Bertalan híres beregszászi sebész nagyapja) Bécsből került Beregszászba, 1840-ben megyei seborvosnak nevezték ki. 1878-ban az utolsó beregszászi kolerajárvány áldozatául esett.

Csánk Béla 1863-ban Beregszászon született, a Budapesti Orvostudományi Egyetem orvosi karának elvégzése után 1888-tól Beregszászban magánorvosként működött, később városi alorvos lett. Számtalan jótékony és kulturális egyesület vezetőségének volt a tagja, érdemeiért megkapta a II. osztályú polgári hadi érdemkeresztet és a koronás arany érdemkeresztet.

Lang Ferenc Ede 1815-ben Munkácson született. 1841-ben végezte el a Budapesti Tudományegyetem orvosi karát. A szabadságharc idején tagja volt a megyei honvédelmi bizottmánynak., majd Bereg vármegye főorvosává nevezték ki.

Meisels Vilmos 1889-ben végezte el a Budapesti Tudományegyetem orvosi karát. 1891-ben a munkácsi közkórház alorvosaként dolgozott, 1896-tól pedig a sebészeti osztály főorvosa volt. Mint a munkásbiztosító kerületi főorvosa sokat tett a népegészségügy korszerűsítése érdekében. Érdemei elismeréséül Bereg vármegye főorvosává nevezték ki. A magyar és a német Vöröskereszt II. osztályú ezüst- és bronz- érmével tüntették ki.

Schenk Andor 1875-ben diplomázott a Budapesti Tudományegyetem orvosi karán, 1882-től Bereg vármegye tisztiorvosa volt. 1881-től a beregszászi kaszinó választmányának tagja, magánorvosi rendelőt tartott fenn a városban.

Székely Kálmán Beregszászban 1861-ben született, 1885-től körorvos volt a városban, 1890-ben az újonnan felépült beregszászi kórház főorvosává nevezték ki, elévülhetetlen érdemeket szerzett annak korszerűsítésében. Ő volt az Országos Orvosi Egyesület beregszászi fiókjának elnöke, lelkes híve és támogatója minden hazafias és kulturális mozgalomnak. Érdemeiért a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki.

Telendy Lajos 1805-ben Beregszászon született és 1867-ben Nagyberegen halt meg. Bereg vármegye főorvosa volt. A nagyberegi temetőben álló öntöttvas emlékművén ez áll: "Ez emlék jelöli Telendy Lajos Bereg megye főorvosának hamvait. Meghalt 1867. június 13-án életének 63. évében".

Egész vagyonát a református egyházra hagyta. Nagyberegi házát az öregek ma is az "orvos házának" nevezik.

1883-tól 1909-ig volt Bereg vármegye tisztifőorvosa Fedák István, Fedák Sári színművésznő, a magyar operett csillagának édesapja. Jó humorú, szellemes emberként ismerték és nagyon szerették Beregszászon. Leveldi Kozma György A Beregmegyei kaszinó százéves története című könyvében így írt róla: "1910 elején volt első találkozásom Fedák Pista bácsival. Csak pár hete voltam a vármegye gyakornoka és Linner Jenő aljegyző mellett dolgoztam a vármegyeháza földszintjének Ardó felé eső legszélsőbb szobájában, mikor valaki megzörgette az ablakot. Kinézek, hát az öreg Pista bácsi áll az ablak alatt, ki nagyon megütődött azon, hogy Linner helyett egy ismeretlen fiatalember jelentkezik. "Hát te kinek a bornya vagy? - szólt rám, mire bemutatkoztam. Szívesen parolázott - ismerte jól és szerette apámat - s így, az ablakon át elbeszélgettünk kissé. Csak éppen, hogy összeismerkedtünk, nem mondott az öreg Fedák semmi különöset sem, mégis bevésődött alakja emlékezetembe. Nem tudom joggal-e vagy jog nélkül, ha rágondolok, alakja mindig összekapcsolódik az öreg Újházi Ede (híres akkori magyar színész - Cs.Gy.) alakjával; ha az egyikre gondolok, eszembe jut a másik is... Nem tudom elnyomni azt a meggyőződésemet, hogy ha Fedák István színi pályára ment volna, olyan nagy lett volna mint Újházy Ede."

Gulácsy István akkori alispán, aki kemény ember volt és nagyon szigorúan ítélte meg munkatársait, szerette Fedák Istvánt, mint embert és jó véleménnyel volt róla mint tisztviselőről is. Sokszor emlegette, hogy az öreg Fedák minden dologban csak a lényeget nézte s tetszett neki, mennyire megvetette az üres formaságokat s gyűlölte az aktagyártást.

Egyszer miniszteri vizsgálat volt nála s a közegészségügyi felügyelő megütődött azon, hogy semmiféle kimutatást nem tudott előadni. Megkérdezte például, van-e nyilvántartása a gyógyszertárakról. Van - felelte Fedák István, s rögtön fejből fel is sorolta a megye összes patikáit.

- Nagyon szép dolog, hogy a főorvos úr mindezt tudja - mondta a felügyelő -, de hol a nyilvántartás?

- Itt van - válaszolt Fedák a fejére mutatva.

Arany szíve volt, szívesen adott a beregszászi gimnázium tanulóinak igazolást arról, hogy ilyen vagy olyan betegségük miatt felmentést kaphatnak az órák látogatása alól. A tanárok természetesen tudták ezt és gyakran bizony megmosolyogták ezeket az igazolásokat.

Rengeteg anekdota maradt fenn róla. Íme az egyik:

Fedák Istvánnak testi-lelki jó barátja volt Füzesséry Péter, aki életének utolsó éveiben szívbajban szenvedett és egyszer csak ágynak esett. Megkérte barátját, vizsgálja meg. Fedák megvizsgálta, majd így szólt:

- Péterkém, azt ajánlom, csináltasd meg a végrendeletedet, mert ebből az ágyból nem kelsz fel többé.

Füzesséry így is tett, de néhány nap múlva felkelt s élte tovább a maga megszokott életét. Pár hónap múlva azonban ismét ágynak esett s megint hívatta Fedákot. Megint megvizsgálta s most csak ennyit mondott:

- Péterkém, most már nem csapsz be!

Nem is csapta be, harmadnapra meghalt.

Szeretett mindenkit jóízű humorral, néha kicsit cinikusan kifigurázni, de ezért senki nem haragudott reá, minden tréfa jól állt neki.

Egyszer levélben protezsáltak valakit nála. Válasza a következő volt: "Nagyon jól tudod, hogy a magánérdeket mindig fölibe helyeztem a közérdeknek, nyugodt lehetsz tehát, kívánságod teljesítve lesz".

Persze senki nem vette komolyan tréfálkozásait, hiszen mindez nem volt más, mint derűs lelkének és nagyszerű, jóízű humorának megnyilatkozása."

A Bereg megyei kaszinó választmányának tagja volt 1882-től haláláig. Ettől magasabb tisztséget is felajánlottak neki, de nem fogadta el. Ő volt az egyik kezdeményezője annak, hogy a beregi óvoda felépítésére a kaszinóban alapítványt hozzanak létre, maga is jelentős összeggel járult ahhoz hozzá.

Munkácsi-utcai házát ma is Fedák-kastélynak nevezik a beregszásziak.

Dr. Linner Bertalan kiváló sebészorvos neve fogalommá vált Beregszászban. Egész életét szülőföldjének szeretete hatotta át, sok ezer embernek nyújtott segítséget gyógyító késével.

1906-ban érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. 1911-ben avatták Budapesten orvossá. A Budapesti János Kórház fertőző osztályára került, itt végezte első sikeres műtétjét - egy válságos állapotban levő diftériás gyereken gégemetszést hajtott végre. Rövidesen a Budapesti 1. sz. Sebészeti Klinikára hívták, ahol a világhírű Dollinger professzor mellett dolgozott. Később a Rókus kórház sebészetén működött.

Az első világháborúban harctéri sebészként vett részt, az orosz és az olasz frontokon nyújtott segítséget a sebesült katonáknak. Kitüntetései: Signum Laudis a vitézségi érem szalagján, koronás arany érdemkereszt, II. oszt. Vöröskereszt tiszti jelvény, bolgár háborús emlékérem.

A háború után Európa leghíresebb klinikái versengtek a kiváló, fiatal sebészért, de ő a legkecsegtetőbb meghívásoknak ellenállva 1919. júniusában visszatért szülőföldjére, Beregszászba és haláláig a Vérke-parti városban dolgozott. 60 éves sebészi tevékenysége során több mint 46 ezer műtétet végzett, azokról pontos nyilvántartást vezetett. Az elsők között volt Európában, aki szívműtétet mert végezni. Erre az esetre nem sokkal halála előtt így emlékezett vissza:

- Egy kislány játék közben leesett a székről, a kezében lévő zsákvarró tű mélyen a mellkasába fúródott. A tű teljesen eltűnt a sebben, csak műtéttel lehetett eltávolítani. Felnyitottam mellkasát és megrémülve láttam , hogy a tű teljesen átszúrta szívét. Ki kellett emelnem helyéből a szívet, eltávolítani belőle a tűt, majd mindkét oldalról bevarrni a sebet. Közben a szív dobogása egy pillanatig sem szünetelt, sietnem kellett, nehogy leálljon. A sors hozta úgy, hogy ez a kislány felnőtt korában a holokaust áldozata lett. Ott, a koncentrációs táborban nem volt, aki segíteni tudott volna rajta.

Erről a műtétről több nyugati orvosi szaklapban jelent meg elismerő cikk.

Kárpátalján dr. Linner Bertalan végzett elsőként combnyak szögecselést, petefészek átültetést, agyműtétet. Számottevő volt baleseti, onkológiai, gyermeksebészi tevékenysége.

Tanítványai közül 12 kiváló sebészt képezett ki. Nagy szerepe volt abban, hogy az 1936-ban felépült új kórház európai színvonalúvá fejlődött.

Műtéti eljárásait az Orvosi Hetilapban és a német nyelvű Zentralblatt für Chirurgie c. szaklapban tette közzé.

Orvosi tevékenysége mellett a szőlőnemesítésnek hódolt, szoros kapcsolatban állt a Pécsi Szőlészeti Kutató Intézettel. Szőlőjében több mint 100 fajta nemesszőlőt termesztett. Borai messze földön híresek voltak. A Rajnai Rizling és a Traminer keresztezéséből származó hibridet róla nevezték el. Nagy kár, hogy gyönyörű szőlője az államosítás után tönkrement, annak nyoma sem maradt.

Kevesen tudják róla, hogy jól zongorázott, néha asztaliteniszezett, de ezeket a kedvteléseit amolyan kézgyakorlatnak tekintette, úgy vélte, hogy a zongorázás és az asztaliteniszezés finomítja az újak mozgását, gyorsítja a kéz reflexét.

Szegény sorsú betegeitől soha nem fogadott el tiszteletdíjat, keresetének nagy részét a római katolikus templomra költötte. A templom sekrestyéjében, mise közben érte a váratlan halál.

A Kórház utcát Beregszászban Linner Bertalanról nevezték el, a Vérke-parti öregdiákok emléktáblát avattak tiszteletére szülőháza és a gimnázium falán.

Bernát Árpád a 40-es években dolgozott a beregszászi kórházban. Dr. Linner Bertalan sebészfőorvos rendkívül tehetségesnek tartotta. 1944-ben saját felelősségére megengedte zsidó származású kollégájának, hogy a kórházban ne viselje a kötelező sárga csillagot. A deportálástól azonban sem ő, sem más nem tudta megmenteni.

Boksay Gyula Bereg vármegye ösztöndíjasaként kezdte tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem orvosi karán, végül is azonban 1928-ban a prágai Károly Egyetemen szerzett diplomát. Munkáját körorvosként Ilosván kezdte, 1945-ben a Járási Orvosi Rendelőintézet (poliklinika) igazgatója lett. Kiválóan szervezte meg az akkori nehéz körülmények között a betegek orvosi ellátását.

Czmór (Zétény) Győző a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karának elvégzése után 1938-tól 1942-ig a beregszászi közkórház röntgen főorvosaként dolgozott. Munkája mellett tudományos kutató tevékenységet folytatott. Budapesten jelent meg 1948-ban A magyar szabadságharc honvédorvosai című könyve.

Sokan emlékeznek még dr. Dinnyés Pál szülész-nőgyógyászra, aki 1939-től 1944-ig Beregszász tisztifőorvosa volt. Nagymértékben neki köszönhető, hogy a nehéz anyagi helyzet, a háborús körülmények ellenére Beregszászban nem fordultak elő járványok, sikerült visszaszorítani a maláriát, tüdőbajt, nemi betegségeket.

Engel Pál a Szegedi Orvosi Egyetem elvégzése után 1938-ig Szombathelyen dolgozott, ekkor került Beregszászba. Feleségével Engel Pálné Bakay Máriával együtt szervezték meg Beregszászban a bőr- és nemigyógyászati szakrendelőt. Sokat tettek a háború éveiben a nemi betegségek elterjedése ellen. Férjének halála után Engel Pálné 1949-ben Budapestre költözött, Győri Dezső író felesége lett.

Fried Nándor 1914-ben végezte el a Budapesti Orvostudományi Egyetem orvosi karát. A 20-30-as években betegsegélyező orvosként működött Beregszászban, majd 1942-től 1944-ig tisztiorvos volt. Azon kevesek közzé tartozott, akik hazatértek a német koncentrációs táborokból. 1948-ban ő szervezte meg Beregszászban a mentőszolgálatot.

Messze földön híres volt szemműtétjeiről Frisch Mór szemész szakorvos. A prágai Károly Egyetem orvosi karának elvégzése után 1934-ben magánrendelőt nyitott Beregszászban. A német koncentrációs táborból való hazatérése után 1945-ben a beregszászi kórház szemészeti osztályának vezetésével bízták meg. Más járásokból, sőt Kárpátalja határain túlról is sokan keresték fel a neves szakorvost, többezer sikeres szemműtétet hajtott végre. 1978-ig töltötte be ezt a tisztséget, amikor orvos lányával Gabriellával együtt Izraelbe települt át.

Sokat segített férjének Frisch Móricné Pickel Blanka szemész szakorvos.

Tősgyökeres beregszászi volt Gönczy Pál orvosdoktor. Beregszászban érettségizett 1934-ben. A Debreceni Orvostudományi Egyetem elvégzése után Mezővári körorvosa lett, nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett nemcsak ott, de a szomszédos falvakban is, mindig és bármikor a betegek rendelkezésére állt, igazi háziorvos volt, aki soha nem sajnálta idejét arra, hogy elbeszélgessen az emberekkel, bizalmukba férkőzzön. 1982-ben Nyíregyházára települt át, ott halt meg 1989-ben.

Még ma is sokan emlékeznek Beregszászban dr. Hubert Zsigmond szülész-nőgyógyász Bocskai-utcai (ma: B. Hmelnyickij utcai) magánrendelőjére. 1910-ben végezte el a Budapesti Orvostudományi Egyetem orvosi karát. Kiváló diagnoszta volt, sok új gyógyító eljárást alkalmazott és honosított meg a gyakorlatban. Sajnos sorsa tragikus volt, 1944-ben Kárpátalja német megszállása után öngyilkosságot követett el.

Rengeteg ma is élő beregszászit gyógyított meg Jakubovitsch Rózsa gyermekgyógyász. 1944-ig magánrendelője volt Beregszászban. Sajnos nem került haza a német koncentrációs táborból.

A beregszászi kórház szülész-nőgyógyász osztályát 1945-ben Lukács Elemér szervezte meg, szinte valamennyi neves szakorvos társa őt tartotta tanítómesterének. 1949-ben Kassára települt át.

Beregszászról indult az országos hírnév felé Marton (Mandel) Sándor belgyógyász és tüdőszakorvos, az orvostudományok kandidátusa, egyetemi magántanár. Beregsurányban született 1894-ben, a Beregszászi Állami Főgimnáziumban érettségizett. 1917-ben avatták doktorrá a Budapesti Tudományegyetem orvosi karán. A híres Korányi-klinikára került, majd 1920-tól több évig tartó tanulmányúton volt Berlinben Friedrich Krauss professzor klinikáján, majd Bécsben Wenckebach professzor klinikáján, végül Prágában Biedl professzor Kísérleti Patológiai Intézetében. 1924-ben Beregszászban telepedett le, belgyógyászként magánorvosi gyakorlatot folytatott. 1945-ben Magyarországra települt át. 1951-től az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet osztályvezető főorvosa volt. 1963-ban védte meg A cukorbetegség és a tüdőgümőkór című kandidátusi értekezését. 1981-ben hunyt el. A Pneumonologia Hungarica c. szakfolyóirat ezt írta róla: "A legkiválóbb gyakorlati pulmonológusok közé küzdötte fel magát. Emellett fantáziája, sziporkázó ötletei sok újat hoztak a szakmába. Neve itthon és külföldön ismert lett."

Neuwelt József belgyógyász 1911-ben érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban, majd 1919-ben elvégezte a Budapesti Orvostudományi Egyetem orvosi karát. Beregszászban magánrendelőt nyitott. Lelkes támogatója volt minden magyar kulturális egyesületnek, azok valamennyi rendezvényének. Származása miatt azonban 1944-ben elhurcolták, nem került haza a német koncentrációs táborokból.

Weisbecker Gyula 1898-tól 1930-ig volt a beregszászi kórház belgyógyászati osztályának főorvosa, majd iskolaorvosként tevékenykedett. Kiváló diagnosztaként tartották számon, híres volt jószívűségéről, iskolaorvosként a diákoknak annyi órák látogatása alól felmentő igazolást adott kisebb-nagyobb megbetegedésekről, hogy a tanárok már kétkedéssel fogadták azokat. Halála után utcát neveztek el róla Beregszászban.

Zsebők Zoltán radiológus szakorvos 1942-től 1944-ig volt a beregszászi kórház röntgenológus szakorvosa. 1945-től haláláig a Budapesti Orvostudományi Egyetem radiológiai klinikájának igazgató-professzora, az orvostudományok doktora. Belföldi és külföldi szaklapokban több mint száz tudományos cikke jelent meg.

Linner Bertalan sebészfőorvos tanítványa volt Grigássy László sebész-urológus. Orvosi tanulmányait a pozsonyi Komensky Tudományegyetem orvosi karán kezdte, majd a Pécsi Tudományegyetemen fejezte be. 1975-ig a beregszászi kórház sebész-urológusa volt. 1976-ban Magyarországra telepedett át.

2000-ben tüntette ki a Beregszászi Városi Tanács Pro Urbe-díjjal Hartmann Ernő gyermekorvost. Beregszászon érettségizett, majd a prágai Károly Egyetem orvosi karán szerzett diplomát. Beregszászon tisztifőorvosi beosztásban kezdte munkáját, majd amikor állását megszüntették, gyermekgyógyász szakképesítést szerzett a Kijevi Orvostudományi Egyetemen. 1951-ben nevezték ki a beregszászi járási orvosi rendelőintézet osztályvezető főorvosává. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a gyermekparalízis megfékezéséért vívott harcban, amerikai ismerőseitől szerzett Sabin-cseppekkel ingyen oltotta be tömegesen a gyerekeket az ötvenes években. Különösen kiváló eredményeket ért el a szívreumás gyerekek gyógyításában. Szigorú orvos benyomását keltette, ugyanakkor kitűnően tudott bánni kis pacienseivel. Mindenek előtt a rendszeres tisztálkodásra, kézmosásra szoktatta őket, sok gyermek az ő segítségével hagyta abba a cumizást. Ötletesen oldotta meg ezt a feladatot, egy kis kézügyességgel szeszes vattára cserélte ki az asztalán heverő cumit, majd meggyújtotta azt. Hipp-hopp és a cumi eltűnt, elégett a lángokban! Nem volt többé szükség rá. 60 éves korában hunyt el, ezrek kísérték utolsó útjára.

Amikor kötetem anyagait válogattam, átdolgoztam, a város emléktáblát készült elhelyezni háza falán.

Beregszászi születésű volt Kállai Gyula, a beregszászi járási kórház laboratóriumának főorvosa is. Korábban szülész-nőgyógyászként dolgozott, az 50-es években a Vöröskereszt városi szervezetének elnöke volt. Felesége Kállai Gyuláné Polónyi Margit dr. Benda Máriával és dr. Fedinecz Sándorral együtt feldolgozta Bereg vármegye egészségügyének történetét a legrégibb időktől napjainkig.

Sokoldalú, igen művelt ember volt Katz Mihály orvosdoktor. Több nyelvet ismert, orvosi hivatásának gyakorlása mellett behatóan tanulmányozta városunk történetét, sokat tudott régi és új lakóiról, feldolgozta épületeink történetét. Mivel utódok nélkül halt meg, nem csekély vagyona a városra szállt, ennek ellenére sírja elhanyagolt állapotban van.

Rendkívül nagy népszerűségnek örvendett Beregszászban Lóga István, a járási fertőző osztály főorvosa. Kiváló belgyógyász, nagyszerű diagnoszta volt, éjjel-nappal dolgozott osztályán, sokszor éjszakára sem ment haza. Kitartóan küzdött a köztisztasági viszonyok megjavításáért, sajnos ezt a törekvését nem mindig koronázta siker. Nem volt (és ma sincs) elegendő pénz a Vérke kitisztítására, ennek ellenére az általa folytatott türelmes felvilágosító munka eredményeként Beregszászban nem voltak járványok. Számtalan cikkben hívta fel a lakosság figyelmét a köztisztasági szabályok betartásának fontosságára. Sajnos túl korán, tragikus körülmények között hunyt el.

Oniszkó László fül-orr-gégész szakorvos 1942-ben Budapesten kezdte orvosi tanulmányait, a háború azonban megszakította azokat. 1945-ben lett a lembergi Orvostudományi Egyetem hallgatója, 1948-ban avatták orvossá. A beregszászi járási kórház sebészetén Linner Bertalan sebészprofesszor irányítása alatt kezdett dolgozni. 1951-ben azonban az újonnan megnyílt fül-orr-gégészeti osztály főorvosává nevezték ki. Rövid idő alatt Kárpátalja legelismertebb szakorvosa lett, messze földről is felkeresték a betegek. Sokat tett a diftéria elterjedésének megakadályozása érdekében, munkássága alatt egyetlen ilyen eset sem volt osztályán. Sajnos nagyon fiatalon, 38 éves korában, 1960-ban hunyt el.

Linner Bertalan sebészprofesszor tanítványa volt Popovics János sebészorvos is. 1916-ban Beregszászban született, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen diplomázott. 1944-ben Aknaszlatinára helyezték sebész főorvosnak, 1958-ban azonban családjával együtt visszaköltözött Beregszászba és mindvégig a járási kórház sebészetén dolgozott. 1976-ban védte meg az Ungvári Állami Egyetemen kandidátusi értekezését. 1983-ban hunyt el.

Rosenfeld Aladár 1914-ben Macsolán született, 1932-ben érettségizett Beregszászon, 1938-ban elvégezte a prágai Károly Egyetem orvosi karát. 1946-ban nevezték ki a járási kórház fertőző osztályának főorvosává. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a háború utáni nehéz körülmények ellenére vidékünkön sikerült megfékezni a járványokat. 1978-ban Izraelbe vándorolt ki.

Ugyancsak Prágában végezte orvosi tanulmányait testvére Rosenfeld András szülész-nőgyógyász szakorvos. 1952-től 1975-ig volt a járási kórház és orvosi rendelőintézet szülész-nőgyógyásza, sok ma is dolgozó tanítványa tőle sajátította el szakmája elméleti és gyakorlati ismereteit.

Kitűnő diagnoszta hírében állt Zseltvai Pál sebész és mentőorvos, mindig készségesen sietett a betegek segítségére, megérdemelt tiszteletnek és népszerűségnek örvendett a városban.

Kis város Beregszász, mégis mennyi kitűnő orvossal büszkélkedhet, egykori betegeik szeretettel gondolnak rájuk, őrzik emléküket.

Vonatkozik ez egykori gyógyszerészeinkre is.

Az első beregszászi gyógyszertárat Lipóczy György 1813-ban alapította. Bútorzatát, berendezését, felszerelését Máramarosszigeten vásárolta. Sajnos gyógyszertára nem váltotta be tulajdonosának reményeit, rövidesen csődbe jutott.

A város vezetői 1816-ban Teinel Teofilnak adtak engedélyt gyógyszertár megnyitására, mégpedig nagyon kedvező feltételek mellett. A város ingyen jelölt ki telket a patika építésére. Teinel Teofil 25 éven át vezette gyógyszertárát, a város, a környező falvak lakosainak teljes megelégedésére.

1841-ben Rojkó Sámuel vette meg gyógyszertárát, aki Tiszaújlakról került Beregszászba. Medve patikának nevezte gyógyszertárát, az máig is így szerepel a köztudatban.

1847-ben Buzáth Simon és Buzáth Kajetán lettek a gyógyszertár tulajdonosai. 1880-an a Medve patika tulajdonjoga Buzáth Ferencre szállt.

A város vezetői annyira meg voltak elégedve a Medve patikával, hogy sokáig senkinek nem adtak engedélyt még egy gyógyszertár megnyitására. Csak 1877-ben engedték meg Lang Jenőnek az Angyal patika megnyitását a Bocskai (ma: B. Hmelnyickij) utcán. Úgy a Medve, mint az Angyal patikában a szegénysorú betegek ingyen juthattak gyógyszerhez, a számlát a gyógyszerészek a városnak nyújtották át kiegyenlítés végett. Az Angyal patika például 1881-ben 24 gyógyszerből álló jegyzéket nyújtott be, a Medve patika pedig tételesen is felsorolta azokat a betegeket, akik ingyen kaptak gyógyszert.

Lang Jenőtől Nónai Győző és Todorovics János vették meg az Angyal patikát és hosszú ideig működtették azt.

A beregszászi járásban az első falusi gyógyszertár 1856-ban Mezőváriban nyílt meg, gyógyszerésze Gáthy Kálmán volt, aki a Budapesti Tudományegyetem gyógyszerészi karán szerzett diplomát.

A mezőkaszonyi Remény gyógyszertárat 1875-ben Sznitsák Mihály alapította, aki ugyancsak diplomás gyógyszerész volt.

Almássy Ernő gyógyszerész 1900-ban Mezőkaszonyban született, 1919-ben hadiérettségit tett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. A Budapesti Tudományegyetem gyógyszerészi karának elvégzése után visszatért Beregszászba, később Huszton, Técsőn, Taracközön, Munkácson és Budapesten dolgozott szakmájában.

Dancs Miklós aranydiplomával végezte el a prágai Károly Egyetem gyógyszerészi karát. Nagybocskón nyitott gyógyszertárat, majd Bustyaházán dolgozott. 1944-ben, mint magyar embert, őt is elhurcolták a szolyvai gyűjtőtáborba, éveken át volt távol Beregszászra költözött családjától, de életben maradt. Közben patikáját elkobozták, azaz államosították. 1972-ben bekövetkezett haláláig különböző gyógyszertárakban dolgozott városunkban, nagy szeretetnek örvendett a városban.

1939-től 1944-ig volt a városi gyógyszertár tulajdonosa és vezetője Fekésházy Zoltán gyógyszerész. 1946-ban visszatért ugyan Beregszászba, de gyógyszertárát természetesen nem kapta vissza, így rövidesen kénytelen volt elhagyni a várost, Magyarországra telepedett át.

1928-ban nyílt meg Bátyúban az Isteni Gondviselés patika, tulajdonosa és gyógyszerésze 1936-ig Friedmann Leopold volt.

Az 1920-as években nyitotta meg a városi zsinagóga melletti földszintes épületben drogériáját Mandel Jenő gyógyszerész. A 30-as években Moskovitsh Mártonnal együtt a Medve patika társtulajdonosa lett, azt Mandel-patikának nevezték el a beregszásziak. Később Meisels Lajos, majd Mór Sándor gyógyszerészek szerezték meg a gyógyszertár tulajdonjogát.

Einzig Miklós gyógyszerész a prágai Károly Egyetem gyógyszerészi karának elvégzése után 1938-tól 1944-ig a munkácsi Minerva gyógyszertár tulajdonosa volt, majd 1945-ben Beregszászban telepedett le és a központi gyógyszertár vezetője lett. 1990-ben leányával, az ugyancsak gyógyszerész Einzig Évával együtt Izraelbe települt át.

Rendkívül népszerű gyógyszerésze volt Beregszásznak Schenkner Béla. A prágai Károly Egyetem gyógyszerészi karának elvégzése után 1935-ben került Beregszászba és haláláig a központi gyógyszertárban dolgozott. Béla bácsinak hívta őt mindenki Beregszászban, mindenkihez volt néhány kedves, tréfás szava, nem fukarkodott a jó tanácsokkal.

Gyógyszerészeink munkájuk mellett aktív részt vállaltak az egészséges életmód népszerűsítésében, az orvosok kiváló segítői voltak, többen foglalkoztak természetes gyógymódokkal, megszervezték a gyógynövények gyűjtését, széleskörűen alkalmazták azokat munkájukban az emberek gyógyítására.




GIMNÁZIUMUNK TANÁRAI VOLTAK

A Vérke-parti öregdiákok évtizedek múlva is szeretettel, tisztelettel emlékeznek egykori tanáraikra.

Sok kiváló pedagógus dolgozott az egykori Beregszászi Állami Főgimnáziumban, Kárpátalja egyik legrangosabb tanintézetében, többségükről sok adat áll rendelkezésünkre. Nem mondható ez el az igazgatókról, némelyikükről sajnos elég keveset tudunk. Ennek valószínűleg az az egyik oka, hogy az igazgatók elsősorban a gimnázium irányításával, adminisztratív tevékenységgel foglalkoztak, kevés órát vállalhattak. Szinte valamennyiüket más városokból, vidékekről helyezték át Beregszászra és nevezték ki igazgatóvá. Szinte hihetetlen, de így van: a gimnázium megalapításától az utolsó 1943-44-es tanévig a tanintézetnek egyetlen beregszászi származású igazgatója sem volt. Nem tudjuk, miért voltak ennyire bizalmatlanok az Osztrák-Magyar Monarchia, a Csehszlovák Köztársaság, végül Magyarország tanügyi hatóságai a beregszászi pedagógusok iránt, miért nem bízták meg őket a gimnázium irányításával. Tény azonban, hogy néhány kivételtől eltekintve, melyekre később térünk ki, a gimnázium igazgatói szívükön viselték a gondjaikra bízott régi, patinás tanintézetet, mindent elkövettek az oktatás és nevelés magas színvonalának biztosítása érdekében.

A gimnázium elődje, a Beregszászi Állami Reáliskola megszervezésével Ormay Sándor nagyszebeni tanárt bízták meg, akit 1890-ben helyeztek át Beregszászba és 1891-ben neveztek ki igazgatóvá. Természetrajzot, vegytant, német és francia nyelvet tanított. A reáliskola 1890-91. évi értesítőjében tanulmányt írt A beregszászi állami reáliskola keletkezése címen. Az 1894-95. évi értesítőben jelent meg Jegyzetek Beregszász bogárfaunájáról című írása.

Az 1895-96-os tanév végére teljesült a beregszásziak régi vágya: a reáliskolát gimnáziummá alakították át. Mivel ismeretlen okok miatt Ormay Sándor megvált a tanintézettől, a gimnázium irányításával ideiglenesen Orlovszky István egri reáliskolai tanárt bízták meg. 1903-ig volt a gimnázium igazgatója, természetrajzot, vegytant, bölcsészetet és német nyelvet tanított. Alelnöke volt az Országos Középiskolai Tanártestület Ung-Bereg megyei körének, választmányi tagja a Beregmegyei kaszinónak, tagja Bereg vármegye törvényhatósági bizottságának, Beregszász városi képviselő testületének, a Katolikus Tanáregyesületnek. A Bereg c. hetilapban kitartóan küzdött a gimnázium új épületének felépítéséért. Az ő igazgatósága alatt tartották meg 1903-ban a Beregszászi Főgimnáziumban az első érettségi vizsgákat.

1904-től 1919-ig Schürger Ferenc volt a gimnázium igazgatója. Elévülhetetlenek érdemei a tanintézet fejlesztése, bővítése terén. Történelmet és földrajzot tanított, számottevő társadalmi és tudományos tevékenységet folytatott. Elnöke volt a Beregmegyei Közművelődési Egyesületnek, alelnöke az Ung-Bereg Megyei Tanári Körnek, választmányi tagja az Országos Középiskolai Tanári Egyesületnek, a Beregmegyei Irodalom- és Műpártoló Egyesületnek. Számos cikke jelent meg a korabeli sajtóban, sok előadást tartott. Társszerzője volt a gimnáziumok és reáliskolák számára kiadott földrajz könyvnek, mely több kiadást ért meg.

1919. márciusában a Tanácsköztársaság kormánya "szabadságoltatta" Schürger Ferencet és dr. Móczár Józsefet bízta meg a gimnázium vezetésével. Az 1919. május 14-én Beregszászba bevonult román csapatok azonban internálták, helyére ismét Schürger Ferencet helyezték vissza igazgatónak.

A csehek bevonulása után 1920. decemberében Aliszkevics Andrejt bízták meg az igazgatói teendőkkel. Aliszkevics Galiciából származott, a przemysli ukrán gimnázium igazgatója volt. Német nyelvet tanított, főleg a gimnázium ruszin tagozatával törődött, ezért 1922-ben a tanügyi referátus dr. Móczár Józsefet állította a magyar tagozat élére.

Aliszkevics Andrejt 1922-ben Ungvárra helyezték át, a gimnázium igazgatását Grigássy Mihály ungvári polgári iskolai igazgató vette át. Ez a változás rossz következményekkel járt a magyar diákok és tanárok számára. Grigássy Mihály megszüntette a magyar osztályok önállóságát, felmentette dr. Móczár Józsefet a magyar tagozat vezetése alól, a tanintézetet ruszin reálgimnáziummá alakította át párhuzamos magyar osztályokkal. Rosszindulatú magatartást tanúsított a magyar tanárokkal, diákokkal szemben. Viszályok törtek ki a tantestületben, a sok panasz miatt végül is a tanügyi hatóság kénytelen volt felfüggeszteni állásából.

A gimnázium igazgatója dr. Jozef Lopour cseh tanár lett. Cseh ember létére magyarbarát volt, a magyar tagozatot részesítette előnyben. Tíz éven át volt a Beregszászi Főgimnázium igazgatója, vezetésével a magyar tagozat a 18 évig tartó csehszlovák uralom legjobb időszakát élte át.

1937-ben Prágába helyezték át, igazgatónak Lukovics Antalt nevezték ki, aki azonban képtelen volt megbirkózni a kétnyelvű gimnázium vezetésével.

Végül Kontros Endre ungvári tanár személyében magyar ember került a gimnázium élére, aki 1939. szeptember 1-ig töltötte be ezt az állást.

A magyar csapatok bevonulása után Papp Ferenc ungvári, majd Cserepes Gyula budapesti tanár vette át a gimnázium igazgatói tisztét. Az utóbbi latin nyelvet tanított, rendkívül szigorú igazgató volt, nem tűrte a legcsekélyebb fegyelmezetlenséget sem. Elnöke volt az Északkelet-Magyarországi Kultúregyesület beregszászi szervezetének, a Beregszászi Fiatalkorúakat Pártfogó Egyesületnek, választmányi tagja az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligának. Előadásokat tartott, többek között Mécs László költészetéről.

Amikor 1944 novemberében megszűnt a beregszászi magyar gimnázium, Cserepes Gyula Kisvárdára költözött, a Bessenyei György Gimnázium igazgatója lett. Azokban a hónapokban sok beregszászi gimnazista ment át Kisvárdára, hogy magántanulóként tehessen vizsgát, közöttük e könyv szerzője is. Cserepes tanár úr minden beregszászit szeretettel fogadott, ingyenes szállást és étkezést biztosított nekik a vizsgák idejére a gimnázium kollégiumában.

A Beregszászi Főgimnázium életében 46 éves szünet állt be. 1991. szeptember elsején azonban, igaz kezdetben ideiglenes helyiségekben, újra megnyílt a beregszászi magyar gimnázium. Megszervezése, megnyitása Udvari István nevéhez kötődik. Elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy oly sok évi szünet után a legjobb magyar diákok ismét nyolcosztályos gimnáziumban tanulhassanak, alapos tudásra tehessenek szert, kellő erkölcsi és hazafias nevelésben részesülhessenek. 1999-ben érettségiztek először az újonnan megnyitott magyar gimnázium növendékei, amely közben az egykori magyar internátus épületébe költözött át és felvette Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevét.

A Beregszászi Állami Főgimnázium pedagógusai kiváló tanárok voltak, egykori diákjai sok évtized múltával is tisztelettel és szeretettel emlékeznek valamennyiükre.

Csánk István 1935-től 1944-ig mennyiségtant, ábrázoló geometriát, rajzot, gazdasági ismereteket, gyorsírást, tornát tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. Nemcsak nagyszerű tanárként írta be a nevét városunk történetébe, hanem sokrétű kulturális tevékenységével is. Tagja volt a Kárpátaljai Magyar Kultúregyesületnek, a Magyar Internátus Egyesületnek, később az utóbbi civil szervezet számvizsgáló bizottságának tagjává választották. A törvényszéken írásszakértőként működött közre.

A járási közművelődési egyesület megbízásából előadásokat tartott az állampolgárok jogairól, diákjaival együtt műsoros előadásokat szervezett a környékbeli falvakban. Nagy érdeklődést váltott ki a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesület rendezésében megtartott előadássorozata az iskola jellemfejlesztő hatásáról. Sok pedagógiai és kulturális témájú cikket írt a Gömör c. hetilapba.

A csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák számára lefordította a III-IV. osztályos ábrázoló mértan és a II. osztályos matematika tankönyveket, sokat segítve ezzel a csehszlovák uralom éveiben továbbtanuló magyar diákoknak. Több szakcikke jelent meg a varsói Biultyn című tankönyvelméleti folyóiratban.

1944 őszén sok tanártársával együtt ő is kénytelen volt elhagyni Beregszászt. Nyíregyházára települt át, a Királyi Katolikus Gimnázium, majd az építőipari technikum matematika és mértan tanára volt.

Pedagógiai munkássága mellett folytatta tudományos tevékenységét, 1949-ben sikerrel vett részt az országos tankönyvpályázaton, ezért egy négytagú csoport tagjaként megbízták az ipari technikumok első osztálya számára szükséges matematika tankönyv megírásával. 1950-ben a Tankönyvkiadó felelős szerkesztőjévé nevezték ki. Középiskolai matematika és ábrázoló mértan tankönyvek szerkesztésével bízták meg. 1957-től 1965-ig felelős szerkesztője volt a Matematika tanítása című módszertani pedagógiai szakfolyóiratnak.

Kísérleti tankönyvet szerkesztett a gimnáziumok első osztálya számára. Dr. Göndöcs László egykori beregszászi tanártársával együtt könyvet írt Az ábrázoló geometria módszertanának néhány kérdése címen. Szakköri füzeteket adott ki Számolás vonalakkal, grafikus ábrázolás címen.

Mennyiségtant és ábrázoló mértant tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban dr. Göndöcs László is. Ezek a tantárgyak bizony nem tartoztak a legkedveltebbek közé, Göndöcs tanár úr viszont meg tudta kedveltetni azokat diákjaival.

- Nem lehet mindenkiből matematikai zseni - vallotta -, de nincs olyan diák, aki ne volna képes elsajátítani a mennyiségtan alapfogalmait.

Tanítványai mesélik: órái élményszámba mentek, egyszerűen, közérthetően tudta megmagyarázni a legbonyolultabb szabályokat is, oktatói módszerében nagy szerepet játszott a játékosság, sok érdekes, néha tréfás feladványt adott diákjainak, melyeket azok örömmel és szívesen fejtettek meg és közben szinte észrevétlenül egy életre megtanulták a megoldásukhoz szükséges szabályokat. Még ma is sokan emlékeznek egy algebrai fejtörőjére, melynek segítségével látszólag be lehetett bizonyítani, hogy kétszer kettő nem négy, hanem öt. Természetesen a feladvány levezetésében egy nehezen felismerhető hiba volt, ennek észrevétele volt a diákok feladata.

Tanári tevékenysége mellett széleskörű társadalmi munkát végzett, tagja volt a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesület beregszászi vezetőségének, a Szlovákiai Magyar Kultúregyesület választmányának, megszervezte a katolikus főiskolások Prohászka-körét. Gyakran tartott előadásokat főleg szociális kérdésekről, a kultúráról, az állampolgárok jogairól és kötelességeiről.

1938-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba helyezték át, ahol az anyaországhoz visszacsatolt területek gimnáziumainak ügyeivel foglalkozott.

1950-től 1955-ig a budapesti Eötvös József gimnáziumban tanított, majd 1963-ig ő irányította az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanárjelöltjeinek gyakorlatát a budai tanítóképzőben, a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban és az Apáczai Csere János egyetemi gyakorló gimnáziumban. 1963-tól 1975-ig a Felsőfokú Tanítóképzőben oktatott, majd 1980-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem természettudományi karán ábrázoló geometria- és matematikaoktatási módszertant adott elő.

1958-ban a Bólyai János Matematikai Társulat Beke Manó-díjjal jutalmazta. 1968-tól a matematika oktatás korszerűsítését előkészítő országos bizottság tagja volt. Számtalan cikke jelent meg matematikai szaklapokban, öt szakkönyv szerzője.

Akárcsak Csánk István és többi tanártársai, ő is egész életében szorosan kötődött Beregszászhoz, egykori diákjaihoz, részt vett a Vérke-parti öregdiákok találkozóin, kiváló emlékező képességével, sziporkázó szellemességével és humorával mindenkit ámulatba ejtett. Alapító tagja volt a Kárpátaljai Szövetségnek, 1989-ben a Rákóczi Szövetség alelnökévé választották.

Minden egykori Vérke-parti öregdiák szeretettel és tisztelettel emlékezik Koszorús István magyar és latin nyelvtanárra. A klasszikus gimnáziumban, mint amilyen a Beregszászi Állami Főgimnázium volt, a latin nyelv főtantárgynak számított. Őszintén meg kell mondani: nem minden diák kedvelte. Koszorús tanár úr meg tudta szerettetni tanítványaival tantárgyát, fel tudta tárni annak szépségeit. Valamennyi diákja ma is, 55-60 év múltán, fel tudja mondani a latin nyelv versbe szedett szabályait, többek között az accusativussal vagy ablativussal járó praeposítiókat, a főnevek nemét meghatározó jellemzőket, nem téveszti össze a főnevek öt, az igék négy ragozását, idézni tudja Vergilius, Tacitus, Horatius, Lucretius és sok más latin költő műveit.

Példás aktivitással vett részt az önképző körök munkájában, nemcsak ő maga tartott előadásokat azok ülésein, de diákjait is arra ösztönözte, hogy elmélyülten tanulmányozzanak egy-egy problémát, majd tartsanak előadást arról. A Beregmegyei Népművelési Bizottság és diákjai közreműködésével műsoros estéket, irodalmi előadásokat rendezett, többek között Petőfi Sándor szerelmi lírájáról. A rendszeresen megtartott tanári értekezleteken előadásokat tartott A régi és az új iskola, A Huszti-féle Latin Chrestomatia címmel. Utóbbi tanulmánya megjelent a Felvidéki Nevelő c. szaklapban.

Regős csoportot alapított a gimnáziumban, felkereste azzal a szórványokban élő magyarságot Kárpátalján. A gimnáziumban több színdarabot vitt színre, többek között Kisfaludy Károly A kérők c. vígjátékát.

1944-ben ő is kénytelen volt elhagyni Beregszászt, de diákjaival, tanártársaival szoros kapcsolatokat tartott fenn, egyik legaktívabb szervezője volt a Vérke-parti öregdiákok hagyományos találkozóinak.

1945-től a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban, majd a Földes Ferenc Gimnáziumban tanított. Folytatta kutató munkáját, előadásokat tartott Ady Endre, József Attila költészetéről, Szabó Pál regényeiről. Az Interpress Magazinban tanulmánya jelent meg a közhasznú latin szavakról, Hell Miksa és Sajnovics János északi sarki útjáról. Társszerzője volt Az antik Róma napjai című könyvnek, amely három kiadást ért meg. Latin nyelvről lefordította egy régi magyar nyelvésznek, Gyarmathy Sámuelnek Affinitas c. művét, amely a finnugor nyelvrokonságot taglalta. Doktori értekezést írt Samarjay Károlyról, Petőfi elfelejtett kortársáról.

1987-ben vette át az Eötvös Loránd Tudományegyetem aranydiplomáját.

Budapesten 1990-ben jelent meg a Magyarságkutató Intézet gondozásában a Beregszászi Magyar Gimnázium története című közel 300 oldalas mű, amely felöleli a tanintézet múltját alapításától 1944-ig, ismerteti tanárjainak életútját, hírt ad sok diákjának sorsáról. A könyv kiadását Cséke Miklós egykori tanár kezdeményezte. A gimnázium történetét ő dolgozta fel. Éveken át tartó lelkes kutatómunkával tisztázta a neves tanintézet megalapításának, felépítésének, működésének több évtizedes történetét, közzé tette fegyelmi szabályait, a működésére vonatkozó legfontosabb rendeleteket, a tanterveket, érettségi vizsgatételeket, a tanárok, osztályok névsorait 1896-tól 1944-ig, összegyűjtötte a tanárok és a diákok visszaemlékezéseit, sok korabeli fényképpel illusztrálta ezt a páratlanul értékes kiadványt. Magáról nagyon szerényen és szűkszavúan ír a könyvben. Jóval többet tudhatunk meg róla a szekszárdi Garay János Gimnázium igazgatósága és az Alma Mater Öregdiák Szövetség 1998-ban megjelent Életutak című könyvéből, amely a tanintézet 25 legkiválóbb tanáráról szól, közöttük Cséke Miklósról is.

1935-től 1939-ig magyar, francia és cseh nyelvet tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. A Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület választmányának tagja, beregszászi kerületének titkára volt. Tagja a Beregszászi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságnak. Ismeretterjesztő előadásokat tartott közművelődési egyesületekben, többek között a kuruc korszakról, a magyar neobarokkról, a tiszaháti kultúréletről, Ady Endre költészetéről.

1939 őszén az ungvári magyar gimnáziumhoz, 1941-ben az akkor megnyílt ruszin gimnáziumhoz irányították. A háború azonban megszakította tanári munkáját, 1942-ben behívták a hadseregbe és az orosz frontra vezényelték. Kijevben, Csernyigovban, Pinszkben, Breszt-Litovszkban teljesített katonai szolgálatot, rejtjelezéssel, távirat-továbbítással foglalkozott. 1944 januárjában leszerelték, de rövidesen új behívót kapott. Egy budapesti híradó alakulathoz került. Amikor a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, Cséke Miklós is hadifogságba esett, az örményországi Szevanba szállították, majd egy jereváni hadifogoly táborba helyezték át. Több mint két és fél esztendőt töltött hadifogságban.

Amikor 1947-ben végre hazakerült, Kárpátalja már Ukrajnához tartozott. Úgy döntött, nem marad szülőföldjén, Magyarországra telepedett át. A tamási állami gimnáziumban kapott állást. 1950 januárjától az orosz nyelv oktatásának Tolna-megyei szakfelügyelője volt. 1953 őszétől tanított a szekszárdi Garay János gimnáziumban, közel húsz éven át oktatta a magyar, orosz és francia nyelvet.

Nyugdíjazása után szabad idejét a Beregszászi Állami Főgimnázium története megírásának szentelte.

Bárdos László a beregszászi gimnázium egyik legkedveltebb tanára volt. 1939 márciusától 1944 tavaszáig latin és olasz nyelvet, történelmet, földrajzot, gyorsírást tanított. Végtelenül széles látókörű, művelt, kiváló szervező képességekkel rendelkező tanár volt.

1939-ben tanulmányi útra küldték Olaszországba, a perugiai egyetemen tartott előadásokat olasz nyelven.

Visszatérve Beregszászba, aktív tevékenységet bontakoztatott ki a Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület, majd az Északkelet-Magyarországi Kultúregyesület választmányában, az Egyesült Nemzeti Liga beregszászi szervezetének titkára volt. Az Iskolán Kívüli Népművelő Bizottság rendezésében előadássorozatot tartott Beregszászban a magyarok eredetéről, az olasz művészet nagyjairól, az Akcio Catholica szervezésében Árpádházi Boldog Margitról, Prohászka Ottokár püspökről, XII. Pius pápáról.

1944-ben kénytelen volt távozni Beregszászról. Rövid ideig a budapesti Márvány utcai kereskedelmi iskolában tanított, majd Tatabányára került, kezdeményezője, tevékeny résztvevője volt a bányászváros első középiskolája, az Árpád gimnázium megalapításának, felépítésének. 1952-ig, hallásának elvesztéséig volt annak tanára.

1963-ig töltötte be a megyei könyvtár igazgatóhelyettesi tisztét. Szorgalmas levéltári kutatómunkája eredményeként megírta Tatabánya történetét. Erkölcs és szerelem című pedagógiai műve ma is keresett olvasmány. Társszerzőként részt vett az 1848/49-es szabadságharc Komárom-megyei, a tatabányai bányász sportmozgalom 50 éves történetét, a Komárom-megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiáját tartalmazó művek megírásában.

1963-ban Tatabányán hunyt el. Az 1988-ban megnyílt új tatabányai gimnázium az ő nevét vette fel. Falán emléktáblát avattak tiszteletére.

Dr. Fenczik Jenő tanárra már legfeljebb a legidősebb Vérke-parti öregdiákok emlékezhetnek. 1925-től 1940-ig tanított földrajzot, történelmet, természetrajzot, honismeretet, magyar és latin nyelvet, rendkívüli tantárgyként pedig orosz nyelvet is.

A 30-as években aktív társadalmi munkát fejtett ki a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesületben, előadásokat tartott a cseh-magyar viszonyokról az 1848-49-es szabadságharc idején, az Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság rendezésében pedig A magyar állam népe és szervezete címmel.

Az 1929-1930. évi gimnáziumi értesítőben megjelent A szláv kultúra újjászületése Jugoszláviában c. tanulmánya, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1940. évi 4. számában pedig Nemzeti történelmünk tanítása és nemzetiségeink című esszéje. Gyakran írt történelmi tárgyú cikkeket a Kárpáti Magyar Hírlapba.

Dr. Fenczik Jenő a Duchnovich Kárpátorosz Irodalmi Kör ügyvezető elnöke, a Magyar Sajtókamara hírlapírói szakosztályának tagja, a Felvidéki Útmutató munkatársa, a Der deutsche Jager külső munkatársa volt. Különösen vadászati tárgyú cikkei voltak olvasottak. Dr. Fenczik Jenő a kerületi vadászszövetség elnöke, a Nemzeti Vadász Védegylet választmányi tagja, járási vadászfelügyelő volt. A Magyar Ornitológusok Szövetsége tiszteletbeli tagjává választotta, alapító tagja volt a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének.

Gyakran jelentek meg cikkei a Nimród c. vadászati szaklapban, többek között a kárpátaljai medve védelméről, a zergékről, süketfajdokról, a hiúzról és vadászatukról stb. A Vadászat és Halászat c. szaklap közölte Kárpátalja vadászati viszonyai, Tacskótenyésztés című írásait.

Rendszeresen közölték cikkeit a Magyar Vadász, az Erdőgazdaság, a Kutya c. szaklapok. Mint az Ebtenyésztők Egyesületének tagja megszervezte Kárpátalján a megfogyatkozott fajtiszta kutyaállomány nyilvántartásba vételét, felhívta a figyelmet a magyar agár és az erdélyi kopó megmentésének fontosságára. Gyakran vett részt kutyakiállítások, -versenyek szervezésében, sok évtizedes ebtenyésztő tapasztalatait szívesen osztotta meg a fiatalabbakkal.

Kiváló fegyverszakértő volt. Az általa tervezett és kivitelezett drilling típusú, rövidcsövű vadászfegyvert a német Suhl Fegyvergyár Semper Carpat Mod. Fenczik néven hozta forgalomba.

1940-ben a Kárpátaljai Közigazgatási Kirendeltségre helyezték át igazgatói beosztásban és felkérték a megyében található levéltárak rendezésére.

A háború vége Budapesten találta. 1945-ben a Dohányjövedékek Központi Igazgatóságán vállalt ideiglenesen munkát, de közben a Gorkij Intézet által szervezett orosz nyelvtanfolyamokon tanított. 1952-től 1954-ig a budapesti Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban, majd az 1954-55. iskolai évben a II. Rákóczi Ferenc Fiúgimnáziumban tanított orosz nyelvet. 1955-ben helyezték át a szlovák tannyelvű Komensky Tanítóképzőbe, ahol 1961-ig működött.

1962-ben alkotó ereje teljében hunyt el.

Dr. Mihályi Ferenc a beregszászi gimnázium azon tanárai közé tartozott, akik oktató munkájuk mellett széleskörű tudományos tevékenységet folytattak és azok eredményeit könyvekben, szaklapokban közölték. Földrajzot, természetrajzot, egészségtant tanított.

A rovarvilág kitűnő ismerője volt, elsősorban a szúnyogok elleni védekezés módszereinek kidolgozásával foglalkozott. Beregszászban ennek különösen nagy jelentősége volt, mivel a várost mocsaras vidék vette körül, amely jó melegágya volt a szúnyogoknak. Ezért vidékünkön mindig magas volt a maláriás megbetegedések száma, a városban kénytelenek voltak maláriakutató állomást nyitni, ahol dr. Mihályi Ferenc félállásban dolgozott.

Nyári ellenségünk, a szúnyog címen előadást tartott a magyar rádióban, az Orvostovábbképző Intézet ungvári tanfolyamán pedig Entomológiai bevezető a szúnyogok anatómiájába és biológiájába címen.

1941-ben az Újpesti Állami Gimnáziumba helyezték át. Félállásban az Országos Közegészségügyi Intézetben folytatta tudományos kutatásait. Dr. Makara Györggyel együtt megírta a Rovarok és betegségek című orvosi rovartani kézikönyvet.

1949-ben a Budapesti Természettudományi Múzeum állattárába helyezték át, ahol folytatta a szúnyogok és legyek tanulmányozását, különös tekintettel a betegségterjesztő és mezőgazdasági jelentőségű légycsaládokra. Nevéhez fűződik a múzeum 1956-ban megsemmisült légygyűjteményének és szakkönyvtárának újrateremtése.

Negyedszázados tudományos tevékenységét a Sztankayné Gulyás Máriával együtt megírt Magyarország csípő szúnyogjai c. 1963-ban megjelent 229 oldalas könyvben összesítette. Nagy tudományos jelentőségűek a Magyar Tudományos Akadémia Magyarország állatvilága című sorozatában megjelent kötetei, a legfontosabb légycsaládok határozókönyvei, melyek között utolsóként jelent meg a hernyópusztító fürkészlegyek 423 oldalas határozókönyve.

A szakirodalom sok tudományos cikkét, tanulmányát tartja számon. A legjelentősebbek ezek között: A szúnyogok elleni védekezés entomológiai előkészítése Hévizen (Állattani Közlemények), Néhány szó legközönségesebb szúnyogjainkról (Természettudományi Közlemények), A Balaton-partvidék Culicidiái (Magyar Biológiai Kutatóintézet Munkái) stb. Összesen több mint száz ismeretterjesztő, tudománytörténeti és módszertani cikket írt, számtalan előadást tartott a rádióban, televízióban, szabadegyetemeken, különböző tudományos szakosztályok ülésein, kongresszusain.

A Magyar Tudományos Akadémián kandidátusi, majd doktori fokozatott kapott. A Rovartani Társaság a Frivaldszky-érem arany fokozatával tüntette ki. Mint a tudományok doktora, a budapesti Természettudományi Múzeum osztályvezető helyettese, az állattani szakosztály titkára lett.

1975-ben ment nyugdíjba, de szerződéssel 1988-ig tovább dolgozott, tudományos munkáját csak látásának megromlása miatt hagyta abba.

Zapf László meghatározó egyénisége volt a Beregszászi Állami Főgimnáziumnak.

1882-ben a szepesmegyei Felka községben született. A középiskolát a lőcsei gimnáziumban, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Tanári munkáját Eperjesen kezdte.

1909-ben költözött Beregszászba, magyar, német és latin nyelvet, továbbá bölcseletet, természetrajzot és művészettörténetet tanított.

1914. augusztus 15-én vonult be az osztrák-magyar hadseregbe, végig harcolta az első világháborút, 1918-ig az orosz hadszíntéren volt. Bátorságáért, vitézségéért többször tüntették ki. Megkapta a Károly csapatkeresztet, a német tiszti lovagkeresztet, sőt a legmagasabb tiszti kitüntetést, a kardokkal ékesített Signum Laudist is. Főhadnagyi rangban szerelt le.

A háború után visszatért Beregszászba, folytatta tanári munkáját egészen 1944 januárjáig. A diákok egyik legkedveltebb tanára volt, nagyon szerették kedvességéért, közvetlenségéért, tisztelték tudását.

Szabad idejét a méhészkedésnek szentelte. Tagja volt a Podkarpatszka Ruszi Méhész Egyesület választmányának, majd annak elnökévé választották. Ő hozta létre és irányította a Beregszász és Vidéke Méhész Egyesületet. A méhészek ungvári vándorgyűlésén nagy érdeklődést keltett előadást tartott a méhek rajzásáról. A Méhész Újságban megjelent Az anya mint egyén és mint államfő című cikke. Több méhészettel foglalkozó tanulmánya jelent meg német szaklapokban. 1941-ben részt vett Magyarország vezető méhészeinek budapesti értekezletén.

Több közművelődési egyesületben töltött be vezető tisztséget. Elnöke volt a beregszászi római katolikus egyháztanácsnak és iskolaszéknek, tagja a Tűzharcos Szövetség beregszászi választmányának.

Az ő közreműködésével jött létre a Gimnáziumi Szegény Tanulókat Segítő Egyesület, sokáig annak pénztárosa volt. Az egyesület gyűjtéseket szervezett a szegény sorsú tanulók megsegítésére, sok diák ösztöndíját fedezte.

László fia a cseh megszállás alatt magyarsága miatt állandó üldöztetésnek volt kitéve, bujkálnia kellett. Később ő is a Beregszászi Főgimnázium tanára lett.

Haba Ferenc Zomborban született 1887-ben. 1906-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal 1936-ig tanított a Beregszászi Főgimnáziumban földrajzot, természetrajzot, vegytant, matematikát, szépírást, rajzot, tornát.

A csehszlovák hatóságok többszöri felszólítása ellenére sem volt hajlandó hűségesküt tenni, azért a gimnázium több tanárával együtt Tarpára menekült és ott tanított tovább. Betegsége miatt tért vissza Beregszászra, s 1938-tól tovább tanított. Az árvalányhajas Bagoly cserkészcsapat megalapítója, több éven át főparancsnoka, majd valamennyi kárpátaljai cserkészcsapat körzeti vezetője volt. Nemcsak kiváló tanárként, de jó tollú újságíróként is kitűnt, cikkeit gyakran közölte a Bereg c. újság.

Feleségével Haba Ferencné zongoratanárnővel együtt neves festőművészek voltak, sok beregszászi otthonát díszítik ma is képeik. Haba Ferencnét, Eleonóra nénit, máig sok zenepedagógusunk vallja tanárnőjének. Ő fedezte fel Kaszab Judit ma Ausztráliában élő híres festőművészt.

A Haba-házaspár oltárképet festett a beregszászi görög katolikus templom számára. A római katolikus oltáregylet zászlóképét is ők festették.

Fiúk, a ma is Beregszászban élő Haba Tibor, mint agrármérnök sokat tett vidékünk szőlészetének fejlesztéséért, több szakkönyv és cikksorozat szerzője, értékes adatokkal segítette ennek a könyvnek a megjelenését.

A Beregszászi Állami Főgimnázium két tanára vált a sztálini terror áldozatává, sok diákukkal együtt őket is elhurcolták a "háromnapos malenykij robotra". Szakolcai Gusztáv és Deák György tanárok emlékét márványtábla őrzi a beregszászi római katolikus temetőben.

Szakolczai Gusztáv 1939 januárjától az 1943/44-es tanév végéig matematikát és természetrajzot tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. Ő vezette a gimnázium matematikai önképző körét, amely lehetővé tette, hogy a legtehetségesebb diákok magasabb szintű tanulmányokat végezhessenek. Növendékei több ízben kiválóan szerepeltek országos matematikai versenyeken.

Szigorú, de igazságos tanár volt, sok tanítványa nyilván nem véletlenül választotta hivatásául a matematikai pályát. A mennyiségtan gyakorlati alkalmazását, diákjai logikus gondolkodásának fejlesztését helyezte előtérbe a matematika oktatásában.

Deák György a gimnázium testnevelő tanára volt, 1939-től 1944-ig tanított tornát. A fiú cserkészcsapat parancsnoka volt. 1939 márciusában vette át ezt a tisztséget dr. Jantsky Béla cserkésztiszttől, az internátus igazgatójától, aki más irányú elfoglaltsága miatt volt kénytelen megválni attól. A gimnázium cserkészcsapata belépett a Magyar Cserkészszövetségbe, az átigazoláskor a 170. sz. Esze Tamás cserkészcsapat nevet vette fel.

Deák György a cserkészcsapat évkönyvében így méltatta ezt az eseményt: "Minden valamire való magyar gyerek kötelességének tartotta, hogy lábára szöges bakancsot, fejére cserkészkalapot tegyen. Van is 120 cserkészünk!... Fiúk! Büszke vagyok rátok, mert az elmúlt időben jó munkát végeztetek. És büszke vagyok vezetőitekre is. Hanem az idő halad, a sors kerekén felülre kerültünk, új célokat kell magunk elé kitűznünk: különb magyarrá kell lennünk! Sokat, nagyon sokat kell dolgoznunk. El nem fáradhatunk, meg nem torpanhatunk. A múlt évben a Tátrában táboroztatok, idén Kárpátaljára megyünk, jövőre Erdélyben kell megpihennünk. De ehhez szívósság kell, vasfegyelem, rugalmas izomzat, nyílt látású szem, kiművelt fő: kötelességteljesítés minden tekintetben! Aki ezt nem érti meg, vesse le a cserkészruhát!".

Valóban, 1939 nyarán a beregszászi cserkészek Deák György vezetésével a Talabor völgyében, Kövesliget mellett táboroztak, 1940-ben - a Balaton partján, a fiúk Fonyódon, a lányok Balatonszárszó mellett. 1942-ben a bácskai Topolyán, 1943-ban Tiszavasváron volt cserkésztábor. Deák György kimagasló szerepet játszott azok megszervezésében. Sajnos 1944 nyarán a háborús helyzet már nem tette lehetővé, hogy a cserkészek táborban pihenhessék ki a tanév fáradalmait.

Deák György volt a gimnázium Bethlen Gábor Sportkörének vezetője. Elvállalta a BFTC alelnöki tisztjét, tagja volt az Országos Rákóczi Szövetségnek, a Magyar Atletikai Szövetség Keleti Kerületi Bizottságának, a Magyar Tornászszövetség Keleti Kerületi Tanácsának.

A szolyvai haláltáborból feleségéhez Deákné dr. Bartha Katalinhoz és leányához Anikóhoz írt lírai hangvételű levelei, melyeket vele együtt elhurcolt tanítványai dr. Nagy Sándor és Huszti Sándor mentettek meg és juttattak el a címzettekhez, az elhurcolt magyar férfiak szenvedéseinek megrendítő emlékei.

Felesége Deákné dr. Bartha Katalin 1939 januárjától 1944 őszéig magyar és latin nyelvet, továbbá bölcsészetet és művészettörténetet tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. A Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányának tagja, az Egyetemes Philológiai Társaság tagja, az Egyesült Női Tábor beregszászi szervezetének jegyzője volt. A debreceni Tisza István Tudományegyetem Magyar Nyelvkutató Intézetének 1939. évi évkönyvében megjelent Tanulmányutam a szlavóniai magyaroknál című értekezése, a gimnázium 1939/450. évi értesítőjében pedig Egy elfelejtett magyar népsziget: a szlavóniai magyarság című írása. A Nyelvkutató Intézet 1942. évi évkönyvében jelent meg Mutatvány a készülő szlavóniai szótárból című tanulmánya.

Beregszászban rendkívül aktív kulturális, népművelő tevékenységet folytatott. A Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület finn-estjén felolvasást tartott a Kalevaláról, a református ifjúsági egyesület ünnepélyén pedig A magyar népdal címmel.

Férjének tragikus halála után négy gyermekével együtt Magyarországra települt át, hosszú ideig alkalmi munkákból tartotta fenn özvegyként családját. 1947-től 1950-ig Debrecenben tanított, rövidesen azonban meghívták az egyetem nyelvészeti tanszékére, ahol két éven át tanársegédként, majd adjunktusként működött. 1952-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre helyezték át, egy év múlva docenssé nevezték ki. 1962-ben védte meg kandidátusi értekezését. 1970-től a Finnugor Nyelvtudományi Társaság levelező tagja.

1958-ban jelent meg A magyar szóképzés története című könyve. 1963-ban kiadta kandidátusi értekezését A tővégi magánhangzók története a XVI. századig címmel. A Magyar Nyelv c. folyóiratban több cikke jelent meg. Főleg történeti szóalaktani, szóképzés-történeti problémákkal foglalkozott.

1979-ben ment nyugdíjba, tudományos munkásságát azonban tovább folytatta. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából alakult munkabizottság tagjaként az igeképzés történetének feldolgozásán munkálkodott az ősmagyar kortól a XVI. századig. Ebből írta doktori értekezését. A Tudományos Minősítő Bizottság 1988-ban a nyelvtudományok doktorává avatta.

Aktívan közreműködött a Vérke-parti öregdiákok találkozóinak szervezésében, lebonyolításában. Ezeket a teendőket később leánya Deák Anikó vette át, aki már édesapja tragikus halála után született.

Deák Györgyné dr. Bartha Katalin tanárnő, neves magyar nyelvészprofesszor dr. Nagy Sándor videofilmjének köszönhetően néhány évvel ezelőtt egykori diákjai között lehetett, felejthetetlen élmény volt újra találkozni vele!

1944 őszén összegyűltek a gimnázium diákjai, hogy folytassák tanulmányaikat. Az eltávozott pedagógusokat új, néha tapasztalatlan, de lelkes pedagógusok igyekeztek helyettesíteni. A tanév azonban túlnyomó többségük számára csak néhány hétig tartott, november végén egy bizottság járta be az osztályokat, az orosz vagy ukrán nyelvet nem ismerő diákokat kizárták a tanintézetből.

Sok tehetséges diák hagyta akkor abba örökre vagy legalább is hosszú időre a tanulást, sokan maradtak középiskolai végzettség nélkül. Magyarul ugyanis akkor csak a hetedik osztály befejezéséig lehetett tanulni a szinte színtiszta magyar városban!

Bármilyen nehéz is volt, sokan mégis megpróbálták ukrán vagy orosz nyelven folytatni tanulmányaikat. 1947-ben például két nyolcadik osztály, összesen több mint 50 diák folytatta tovább a tanulást a gimnázium épületében megnyílt 1. sz. középiskolában, számuk az érettségiig, vagyis 1950-ig tizenhatra apadt. Ennyien tudtak megbirkózni a nyelvi nehézségekkel, legalább középfokon elsajátítani az ukrán, illetve orosz nyelvet.

Szerencsére a középiskolában több olyan tanár maradt, aki korábban itt tanított és úgy-ahogy ismerte az ukrán nyelvet. Minden lehetséges eszközzel segítségére siettek az önhibájukon kívül rendkívül nehéz helyzetbe került tanulóknak, többen, néha állásuk kockáztatása árán is, megengedték nekik, hogy az első hónapokban magyar nyelven felelhessenek.

Elsőként kell megemlíteni ezek között a nemes lelkű pedagógusok között Martin Jánost, aki rövid ideig az 1. sz. középiskola igazgatója volt.

1930-tól 1934-ig matematikát, ábrázoló mértant, természetrajzot és vegytant tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. 1946-tól kezdődően, igazgatói kinevezése után, csak néhány kémia órát tudott elvállalni. Kiválóan, érdekesen adta elő tantárgyát, a nehéz anyagi körülmények között is talált módot arra, hogy beszerezze a kísérletekhez szükséges vegyszereket és azok bemutatásával megkönnyítse a tananyag elsajátítását. Ízig-vérig magyar volt, mindenben segített a nyelvi nehézségekkel küzdő diákoknak, bíztatta a csüggedőket, kérte őket, ne hagyják abba a tanulást, ne adják fel a reményt.

Sajnos nem sokáig hagyták meg igazgatói tisztségében, koholt vádak alapján letartóztatták, elítélték, családját kilakoltatták az iskola igazgatói lakásából. Soha többé nem tért vissza a katedrára. Diákjai szeretettel és tisztelettel őrzik emlékét.

Csudáky László 1934-től 1944-ig természetrajzot, földrajzot, egészségtant, gazdasági ismereteket tanított a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. A Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület választmányának tagja volt, ismeretterjesztő előadásokat tartott nemcsak Beregszászban, de a környékbeli falvakban is. 1944-ben nem hagyta el Beregszászt. Mivel ismerte az ukrán, illetve inkább a ruszin nyelvet, tovább folytatta pedagógiai munkásságát az 1. sz. középiskolában. Kiválóan tanította a természetrajzot, egészségtant, diákjai nagyon szerették nemcsak alapos tudásáért, kiváló pedagógiai tehetségéért, de veleszületett sajátos szellemes humoráért is.

Vaszócsikné Schifferer Matild fizikatanár a fiatal pedagógusok közé tartozott, az iskola kulturális életének lelke, motorja volt. Mint később bevallotta, szinte diákjaival együtt tanulta, sajátította el az ukrán nyelvet. Műkedvelő együttest szervezett az iskolában, mindig aktívan részt vett az akkor divatos diákbálok megszervezésében, magyar táncokra tanította a fiatalokat. Nagy szerencse, hogy az akkori vezetők nem nagyon figyeltek fel erre, nem akadályozták tevékenységét. Így történhetett meg például az, hogy 1948 Szilveszterén az ukrán középiskola magyar diákjai palotással nyitották meg az újévi bált!

Tilda néni, ahogy őt diákjai szólították, később Munkácsra települt át. A rendszerváltás után a Latorca-parti város magyar kulturális életének kiemelkedő személyisége lett, több éven át volt a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kulturális és Művelődési Egyesület elnöke, bátran utasította vissza az ellene irányuló alaptalan vádaskodásokat, néha személyeskedő támadásokat, számtalan rangos rendezvényt szervezett, nagy mértékben az ő érdeme, hogy ma Munkácson emléktáblák őrzik II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Munkácsy Mihály emlékét. Jelenleg Nyíregyházán él.

Az ukrán nyelvet az 1. sz. középiskolában a magyarul kitűnően beszélő Duzsej Miklós tanította. Bizony sokat bíbelődött magyar tanítványaival, de nem eredménytelenül! Diákjai alapjában véve jól elsajátították az ukrán nyelvet és később sikerrel folytatták tanulmányaikat főiskolákon. Ő volt a középiskola énekkarának vezetője. Ungváron tragikus körülmények között hunyt el, orvos fia Magyarországra települt át.

A negyvenes évek végén több pedagógus érkezett Beregszászba más vidékekről. El kell ismerni, hogy túlnyomó többségük megértő magatartást tanúsított a magyar diákok iránt. Csika Anasztázia orosz tanárnő például sokat foglalkozott tanítványaival, megérdemelt tiszteletnek és szeretetnek örvendett azok körében. Akárcsak férje Csika Iván, aki matematikát és mértant tanított az 1. sz. középiskolában. Mindketten nyugdíjazásuk után Beregszászban maradtak, beilleszkedtek a város társadalmi életébe. Mindkettőjüket nemrégen kísérték utolsó útjukra hálás tanítványaik.

Sajnos sok akkor Beregszászra áttelepült tanár nem maradt a Vérke-parti városban, visszaköltöztek szülőföldjükre. Közöttük Sztrilecka Lidia matematika tanárnő. Nem véletlen, hogy sok tanítványa választotta a matematikusi pályát, közöttük Lengyel Vlagyimír neves atomfizikus, a matematikai és fizikai tudományok doktora, az Ungvári Állami Egyetem későbbi rektora, aki 1950-en érettségizett kitüntetéssel az 1. sz. beregszászi középiskolában. Sztrilecka Lidia szigorú, de igazságos tanárnő volt, nem tűrte a felületességet, rendetlenséget, pedáns munkára, példás füzetvezetésre tanította diákjait.

Nehéz időkben tanítottak Beregszászban ezek a kiváló pedagógusok, diákjaik örökre hálásak maradnak nekik.




A SZÉPRE, A JÓRA NEVELTÉK TANÍTVÁNYAIKAT

A Beregszászi Állami Főgimnázium kétségtelenül a legrangosabb tanintézetek közé tartozott Kárpátalján, sok nagyszerű tanárral rendelkezett. De szót kell ejtenünk a polgári iskoláról is, amely ugyancsak sok kitűnő pedagógussal rendelkezett.

Tanárai között elsőként Drávainé Legeza Gizellát kell megemlítenünk, aki kimagasló szerepet játszott Beregszász kulturális életében.

1911. május 7-én született görög katolikus lelkész családjában. A Munkácsi Tanítóképző elvégzése után a Beregszászi Polgári Iskolában (ma: 6. sz. Általános Iskola) kezdte sok évtizedes pedagógusi tevékenységét. Már a 30-as években kiemelkedő szerepet játszott Beregszász irodalmi életében, legjobb barátnőjével Kluknavszky Gizella városi könyvtárossal együtt felbecsülhetetlen értékű munkát végzett a legjobb magyar írók, elsősorban Ady Endre műveinek népszerűsítésében. Számtalan irodalmi estet rendeztek együtt.

A háború után először a 4. számú hétosztályos iskolában (ma: Kossuth Lajos Középiskola) folytatta munkáját, magyar nyelvet és irodalmat tanított. Az akkori tantervekben ezt a tantárgyat háttérbe szorították, tulajdonképpen csak Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila néhány művét tanították, a magyar irodalom órákon főleg orosz és ukrán írók, költők néhány magyarra fordított művét, Hidas Antal, Illés Béla partizántörténeteit olvasták. Gizi néni, ahogy őt tanítványai hívták, nem nyugodhatott ebbe bele, igyekezett a tantervnél többet nyújtani diákjainak, ami nem kerülhette el az akkori tanügyi vezetők figyelmét, Drávai Gizellát 1946-ban eltanácsolták a magyar nyelv és irodalom oktatásától, az ukrán nyelv tanításával bízták meg. Nehezen viselte el ezt a megaláztatást, órákon kívüli foglalkozásokon igyekezett megszerettetni tanítványaival a magyar írókat. Később a 6. sz. Általános Iskolában folytatta munkáját, mint magyar nyelv és irodalom tanárnő, diákjai legnagyobb örömére.

Nemcsak tanára, de barátja is volt tanítványainak, akik mindig bizalommal fordulhattak hozzá bármilyen, néha kényes természetű kérdésekben is.

Minden órája igazi remekmű volt! Nagy tudással, hozzáértően és ötletesen tanította a magyar nyelvet és irodalmat, rengeteg szemléltető eszközt készített Horváth Anna barátnőjével együtt az órákra.

A fogalmazást tartotta a nyelvművelés leghatékonyabb eszközének, érdekes témákról íratott dolgozatokat tanítványaival, a legjobbakat közösen és őszintén megbeszélte velük.

Megtanította tanítványait barkohbázni, érdekes fejtörőket talált ki számukra, az ő órája soha nem ért véget a kicsengetéssel.

Jól ismerte tanítványait, érdekelték gondjaik, problémáik, megosztotta velük tanácsait, gazdag élettapasztalatát.

A könyv szeretetére tanította diákjait, felhívta a figyelmüket könyvesboltunk akkor igen gazdag választékára, gyakran látogatta azt meg tanítványaival együtt. Mozi-utcai lakásán gazdag könyvtára volt, sok-sok könyvritkasággal rendelkezett, szívesen adta kölcsön azokat diákjainak, ismerőseinek. Vasárnap délelőttönként mindig összejöttek nála legkedvesebb tanítványai, hogy verseket, komolyzenét hallgassanak, elbeszélgethessenek vele. Felejthetetlenek voltak ezek a találkozások!

Sok időt szentelt az iskolai műkedvelő köröknek, népdalokra, táncokra, játékokra tanította azok résztvevőit.

1952-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a járási lap mellett a magyar irodalmi stúdió, akkor az egyetlen Kárpátalján, foglalkozásait sokan látogatták, többek között Kovács Vilmos, Kecskés Béla, Ferenczi Tihamér, Füzesi Magda, Finta Éva és mások. Alkotó műhellyé varázsolta ezt a kis közösséget, fiatal íróink sokat tanulhattak ott tőle.

Kevés volt a magyar tankönyv azokban az időkben. Gizi néni munkához látott, egymás után írta a magyar nyelv és irodalom tankönyveket. Rengeteg akadékoskodással és rosszindulattal kellett eközben megküzdenie, a lektorok, a szerkesztők minden mondatába belekötöttek, előfordult az is, hogy könyve csak akkor kerülhetett kiadásra, ha valakit vagy valakiket társszerzőnek vett maga mellé. De még ezen az áron is vállalta a könyvek megírásával járó óriási munkát, mert tudta, hogy a magyar diákoknak szükségük volt azokra.

Mindig sok munkája volt, ennek ellenére műfordításra is talált időt, M. Kocjubinszkij, I. Franko, M. Gorkij és más írók több művét ültette át magyar nyelvre.

Jó ismeretségben volt Győri Dezső íróval, Erdélyi Béla festőművésszel, Kárpátalja több más kimagasló személyiségével. A háború után több magyar íróval épített ki szoros kapcsolatot, közöttük Váci Mihállyal, Jobbágy Károllyal, Kahana Mózessel és másokkal.

Váci Mihály költővel és feleségével Juhász Máriával folytatott több éven át tartó levelezése, melyet e könyv szerzőjének sikerült megmenteni, ma már irodalomtörténeti értékű. Váci Mihály leveleiben nagy szeretettel írt róla.

Nem vett részt a politikai életben, de szívén viselte a kárpátaljai magyarság sorsát. Ma már felfedhetjük annak titkát, hogy Kovács Jánosnak Ny. Hruscsovhoz és Ny. Podgornijhoz 1962-ben írt levelének megfogalmazásában ő is segített. A levélben több jogos követelményt fogalmaztak meg aláírói, többek között kérték, hogy a magyar iskolák végzősei anyanyelvükön tehessenek felvételi vizsgát az Ungvári Állami Egyetemen, önállósítsák annak magyar tanszékét, a Kárpáti Igaz Szó c. megyei lapot, amely addig a Zakarpatszka Pravda tükörfordításaként jelent meg, magyar nemzetiségű vagy legalább magyarul is értő vezetőket, szakembereket irányítsanak magyar kollektívákba, gondoskodjanak magyar káderek képzéséről, önálló magyar színház megnyitásáról stb. A levél annyira logikusan volt megfogalmazva és a benne felhozott tények annyira megcáfolhatatlanok voltak, hogy a kérések többségének teljesítését az illetékes szervek nem tagadhatták meg.

Ungváron a megyeszékhely magyar értelmiségének kezdeményezésére a megyei könyvtár külföldi osztálya mellett megalakult a Drávai Gizella irodalmi-művelődési kör, amely a mai napig eredményesen működik. A városi tanács posztumusz Pro Urbe díjjal tüntette ki.

1991-ben hunyt el. Az egész város szeretete kísérte utolsó útjára. A sírnál Balla László költő és e könyv szerzője búcsúztatta.

Számtalan tanítványa választotta a pedagógusi pályát, mások újságírók, könyvszerkesztők lettek. De ha nem is folytatták hivatását, egy életre eljegyezték magukat az irodalommal, a könyvvel. Gondolatban ma is sokan fordulnak hozzá jó tanácsért. Idézzünk Kecskés Béla költő Drávai Gizella halálának 10. évfordulójára írt verséből erről néhány sort:

Kuszálódik a föld s az ég -
drága nénénk, megvagy-e még?
Jövünk hozzád csöndes révbe,
Kiülsz a sírod szélére,
S úgy beszélgetsz velünk, mint rég.
Árva kölykök, rossz pulyáid,
betódulunk mind egy szálig,
öltünk fehér nyári inget,
elhozzuk új verseinket,
szigorú szemed rebben,
jövünk egyre öregebben,
megvitatjuk a világot,
s szítjuk azt a hunyó lángot,
mely nélkül az élet sápadt
visszfénye csak a csodáknak.
Szavad ostor, szavad fohász,
kenyerünkben vagy a kovász,
ragyog újra igazságod,
Püthyaként jövőnk látod.

Közkedvelt, nagy tudású tanára volt a polgári iskolának Karádi László.

1908. augusztus 25-én Szolyván született, édesapja az ottani magyar elemi iskola igazgatója volt, aki sokat tett azért, hogy az ottani szórványban élő magyarság megőrizze anyanyelvét, magyar identitástudatát. Később családjával együtt Beregsomba települt át, fia éveken át ebből a faluból járt be nap mint nap a Beregszászi Állami Főgimnáziumba,

A pedagógusi pálya iránti vonzalmát, a magyar nyelv és irodalom iránti végtelen szeretetét nyilván édesapjától örökölhette, aki mindig példaképül szolgált számára.

Az érettségi után elvégezte a tanítóképzőt, majd Pozsonyban a polgári tanárképzőt magyar nyelv és irodalom, valamint földrajz szakon. 1937-től volt a Beregszászi Polgári Iskola tanára, cserkészcsapatának parancsnoka. Szerette a sportot, kiválóan úszott, kajakozott, sok sportversenyt szervezett diákjai számára.

1945-től a Beregszászi 4. sz. Hétosztályos Iskolában (ma: Kossuth Lajos Középiskola) tanított magyar nyelvet és irodalmat.

A 40-es években még nem voltak tankönyvek a magyar iskolák számára, a magyar nyelvre és irodalomra heti 2-3 órát szánt a tanterv. Nem volt könnyű azokban az időkben a magyar tanárok munkája! Karádi László azonban megtalálta a módját annak, hogy a primitív és korlátolt tanterven túlmenően a lehető legtöbbet nyújtsa tanítványainak. Néha cinkosan összekacsintva diákjaival, megismertette őket a magyar irodalom nagyjaival, Jókai Mór, Vörösmarty Mihály, Móricz Zsigmond, Arany János legszebb műveivel. Igyekezett rövid áttekintést adni az adott kor magyar történelmének legfontosabb eseményeiről. Nem volt ez veszélytelen dolog azokban az években, Karádi tanár úr azonban bátran vállalta az ezzel járó kockázatot.

Rendhagyó módon tanította a magyar nyelvtant, melyre az akkori tantervek alig szántak időt. Nem arra törekedett, hogy tanítványai bemagolják a nyelvtani szabályokat, hanem arra, hogy megtanulják a helyesírást, tudjanak szabatosan fogalmazni. Nem sajnálta óráin az időt a mondatelemzésre, szorgalmasan és türelmesen nyesegette a diákok fogalmazásainak pongyolaságait. neki köszönhető, hogy tanítványai egytől egyig megtanultak helyesen írni, fogalmazni, aminek később nagy hasznát vették. Sok tanítványa lett tanár, újságíró.

Az első magyar középiskolák az 50-es évek közepén nem a szinte színmagyar Beregszászban, hanem Mezőváriban, Kaszonyban, Nagyberegen nyíltak meg. Karádi László állította össze számukra a magyar irodalmi anyagot, maga gépelte át és sokszorosította azt. Mégpedig bármilyen anyagi ellenszolgáltatás nélkül! Még Técsőről is felkeresték tanártársai ezekért az anyagokért. Lengyel Mihály, Popovics Tibor tanártársai segítettek neki ebben. Egy egész nyarat szántak a magyar irodalmi tankönyv összeállítására, azonban az nem nyerte el a Tankönyvkiadó akkori szerkesztőinek tetszését, a könyvet nem adták ki, sokszorosított kézirata mégis nagy hasznára vált kollégáiknak.

Több éven át ő volt a járási közoktatási osztály magyar módszertani műhelyének vezetője, sokéves gazdag tapasztalatát szívesen és önzetlenül osztotta meg fiatal kollégáival. Rengeteg óravázlatot készített számukra, számtalan bemutató órát tartott. Tanártársai nagyon szerették. A diákok pedig egyszerűen rajongtak érte! A mindig választékosan elegáns, udvarias, figyelmes, szerény, szellemes, jó humorú Laci bácsi óriási tekintélynek örvendett nemcsak a Kossuth Lajos Középiskolában, hanem az egész járásban is.

Imádta a természetet, ugyancsak pedagógus feleségével, gyermekeivel, Csudáky László, Martin János tanártársaival és családjaikkal együtt teherautó tetején járták be Kárpátalja legszebb tájait, erre buzdította tanítványait is.

Megpróbálkozott az írással, hagyatékában egy regényt, több novellát találtunk, melyek azonban sajnos kiadatlanok maradtak.

Fájdalmasan élte át a Beregszászi Főgimnázium, az Attila-utcai polgári iskola gazdag könyvtárainak szétrablását, megsemmisülését. Nem tudta megmenteni gazdag könyvállományukat. A városi könyvtárban is alig maradt akkor magyar könyv. Karádi László szívesen bocsátotta bárkinek a rendelkezésére gazdag házi könyvtárát.

Sikerült megmentenie egy eredeti Kölcsey-levelet. Az értékes okmányt családjának gondjaira bízta. Amikor a rendszerváltás után szóba került a beregszászi irodalmi múzeum létrehozása, családja felajánlotta ezt a levelet szervezőinek. Kár, hogy ez a múzeum azóta sem jött létre, a Kölcsey-levél könnyen elkallódhat.

1968-ban nyugdíjba ment, de haláláig fenntartotta a kapcsolatot a Kossuth Lajos Középiskolával, tanártársaival, egykori diákjaival, mindig eljött a tanévnyitó és tanévzáró ünnepélyekre, irodalmi vetélkedőkre.

1979. december 30-án hunyt el, Szilveszter napján kísérték utolsó útjára kollégái, tanítványai.

A Kossuth Lajos Középiskolában néhány évvel ezelőtt műveltségi vetélkedőt hirdettek Karádi László emlékére, melyet azóta minden év májusában megrendeznek

A polgári iskola igazgatója több mint húsz éven át Kvakovszky László volt.

1891. január 1-jén az ökörmezői járásban lévő Határhegy községben született elszegényedett család gyermekeként. Édesapja kántor volt.

Az elemi és az általános iskola elvégzése után az Ungvári Tanítóképző diákja lett, az itt nyert diplomával beiratkozott a Budapesti Tanárképző Főiskolára.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1915. évi 91527. sz. rendeletével a Kispesti Állami Polgári Fiúiskola tanárává nevezte ki, ahol egy évig tanított. Igazgatója a számára kiállított működési bizonyítványban a következőket írta róla: "A rábízott tantárgyakat teljes szakértelemmel és buzgalommal, kellő sikerrel tanította, felebbvalói megelégedését, kartársai szeretetét kiérdemelte".

Katonai szolgálatának letöltése után 1918. július 21-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 12929/1918. számú rendeletével az Ungvári Polgári Iskola tanárává nevezték ki. Itt érte az első világháború vége, Kárpátalja csehszlovák megszállása, amit mint magyar ember nagyon nehezen élt át.

Hennoque francia tábornok, Kárpátalja ideiglenes kormányzója 1919. október 30-án a Beregszászi Polgári Iskola igazgatójává nevezte ki. Több mint 20 éven át töltötte be ezt a tisztséget, örökre beírta nevét a tanintézet történetébe. Kiválóan szervezte meg az oktató-nevelő munkát, tanártársai, diákjai között megérdemelt szeretetnek és tiszteletnek örvendett. Nagy figyelmet fordított az iskola küllemére, szépítésére, udvarát tujafákkal ültette be, a virágágyásokba Erfurtból hozatott magokat, tulipánhagymákat, az ablakokban minden évben más virágok pompáztak. A rózsatöveket maga metszette, kezelte, megtanította erre a diákokat is. Sokan köszönhetik neki, hogy egész életükre megszerették a virágokat.

Kvakovszky László kimagasló szerepet játszott Beregszász társadalmi életében, az Egyesült Magyar Párt tagjaként sokat tett a magyar kulturális élet fellendítése érdekében, bátran és következetesen állt ki a magyarság érdekei mellett a csehszlovák megszállás éveiben. Amikor Eduárd Beneš későbbi köztársasági elnök miniszterként 1934-ben Kárpátaljára látogatott, fogadásán jelen volt Kvakovszky László is. Az Őslakó c. politikai és társadalmi lap 1934. május 13-i számában a következő részletet közölte a fogadáson elhangzott köszöntőjéből:

"Ön, Miniszter Úr, tanár volt a múltban egy kisebbségi sorsot élt, elnyomott nemzet tanár-fia. Önnek tehát ismernie és éreznie kell a kisebbségi kárpátaljai magyarság kulturális helyzetét, törekvéseit és küzdelmeit. A mi nemzetünk kultúrája a világ legműveltebb nemzetei kultúrájának magaslatán áll, a mi nemzetünk és nemzeti kultúránk egy Jókait, egy Madáchot, hogy többet ne említsek, tehát olyan szellemóriásokat adott a világkultúrának, amilyenekkel a világ legnagyobb nemzetei sem dicsekedhetnek. Kérjük Önt, tekintse tisztelettel nemzetünket, kultúránkat támogassa, ne engedje senyvedni, mellőzni, pusztulni."

A lap megjegyezte: Beneš válaszában elismerően szólt a magyar kultúráról és kihangsúlyozta, hogy a kormányzat tiszteli és támogatja azt. Sajnos, a későbbiekben bizony megfeledkezett erről az ígéretéről, sőt a második világháború után nagyon sokat ártott a magyar nemzetnek, különösen hírhedt kassai kormányprogramjával, amely a magyarokat és a németeket kollektív háborús bűnösnek nevezte.

Kvakovszky László a Magyar Cserkészszövetség ruszinszkói alosztályának főparancsnoka volt, ebben a magas társadalmi tisztségében felbecsülhetetlen munkát végzett az ifjúság magyar hazafias szellemben történő nevelése terén. Ebben szerzett érdemeiért gróf Teleky Pál magyar miniszterelnök Pro Libertate Emlékéremmel és sajátkezű aláírásával ellátott emléklappal tüntette ki, melyet családja a mai napig szent ereklyeként őriz.

1938. novemberében ő látta el a beregszászi, munkácsi és nagyszőlősi járások területén a tanfelügyelői jogkört. 1939. április 25-ig maradt ebben a szolgálati beosztásában, helyi ismereteinél fogva eredményesen támogatta a vallás- és közoktatásügyi miniszteri megbízott munkáját, amiért vármegyei népművelési titkárrá nevezték ki. A Julián Egyesület a húsz éves csehszlovák megszállás alatt végzett munkájáért, mint a magyar szó, gondolat és nemzeti érzés védelmezőjét, jutalomban részesítette.

1945 után nem működhetett tovább pedagógusként. A bankban, majd a kórház könyvelőségén dolgozott, nyugdíjazása előtt az egyik iskola gazdasági intézőként foglalkoztatta.

Nagy tudása, önzetlen segíteni akarása végtelen lelki finomsággal és szerénységgel párosult, amivel kiérdemelte a város egész lakossága, minden tanítványa megbecsülését és tiszteletét. Mindig igazmondásra nevelte diákjait, kis tanítványai Igazbácsinak nevezték. Ráillett ez a név, valóban Igaz Ember volt!

Egyik osztálytársa címére 1963. augusztus 4-én küldött levelében a következőket írta: "A Sors kifürkészhetetlen akarata folytán elszakítva élünk Tőletek, de ez soha nem jelentette azt, hogy nem vagyunk egyek. Egyek vagyunk, mert egy a vér, egy a nyelv. Hogy elszakítva, nem új jelenség népünk történelmében. A magyar nemzet történelme a dicső korok és a nagy bukások sorozata, de minden bukás után a távolban már ott fénylett a hit, a reménység, a feltámadás ragyogó keresztje. A mi nemzetünk maroknyi nép a népek tengerében. Egyedül vagyunk. De ez a kicsi, maroknyi nép az ő szorgalmával, tudásával, szabadságszeretetével, lankadatlan munkabírásával a világ népeinek elismerését vívta ki. Ezzel a megfeszített élniakarással adjuk tudtára a világnak: Itt vagyunk, ezer esztendeje itt élünk és helyet kérünk a Nap alatt."

1978. november 10-én hunyt el.

Felesége Kvakovszky Lászlóné Szűcs Lenke megosztotta vele a boldog napokat, együtt ették a nehéz évek keserű kenyerét és minden megpróbáltatáson keresztül megőrizték magyarságukat, becsületességüket, szerénységüket. Versei megjelentek a Magyar Minerva, a Beregi Hírlap, a Kassán 1937. nyarán megjelent Tátra hasábjain. Gyermekei Kvakovszky Edit és Iván összegyűjtötték írásait és azok 1999-ben Budapesten Brenner Sándor és Törő Erika szerkesztésében külön kötetben jelentek meg Nem mondhatom meg... címen.

Végtelen szeretettel írt verseiben Beregszászról, a beregi tájról, a szőlőhegyekről, az iskoláról, az emberekről. Ízelítőnek olvassuk el Beregi szőlőhegyek c. versét:

A jó palócok közül jöttem hozzátok,
ti beregi szőlőhegyek;
Ipoly vize, Rima vize küldött velem
Számotokra üzenetet.

Két évtizede ismerjük egymást! Barátság
mérlegén ez sokat ér.
Ti rég megsúgtátok már nekem titkotokat:
itt bor a kenyér.

Viszonyunkat nem rontja betű, nem
hasítottam részt belőletek,
de szemem simíthat, kérhet szívem:
teremjetek... teremjetek...

Neveljetek sokszor édes, pattanóhúsú,
opálfűzéres szőlőfürtöt,
melyekbe varázsos ízt, erőt Nap anyánk
tölcsére töltött.

Óh ringassatok, tápláljátok, e dajkaság
misszióval felér!
Ha dús szüretek asztalánál népetek tisztult
szájjal mondja: itt bor a kenyér.

Lengyel Mihály a Beregszászi Polgári Iskola széles érdeklődési körű, szigorú erkölcsi elveket valló, mélyen vallásos érzelmű, nagyon művelt tanára volt. A fél Beregszász a tanítványa volt, mindenki Miska bácsinak nevezte őt.

Annak ellenére, hogy hat gyermeke volt, a háború kitörésekor besorozták a hadseregbe, csak ötvenedik évének betöltése után, 1944-ben szerelték le. Sajnos, katonai szolgálata az elkövetkező években súlyos következményekkel járt, mint egykori magyar tiszt és vallásos meggyőződésű ember, nem taníthatott iskolában, alkalmi munkákból, főleg orosz nyelvű kérvények, beadványok megfogalmazásából tartotta fenn igen szűkös anyagi körülmények között népes családját. Később, már nyugdíjas korában, kapott ugyan kisebb munkát az oktatás területén, de leromlott fizikai és lelki állapota miatt tevékenysége ekkor már csak nagyon szűk területre korlátozódhatott.

1945-ben Karádi László és Popovics Tibor tanártársaival összeállították a magyar iskolák számára szükséges irodalmi tankönyvet, de az nem nyerte el az Ungvári Tankönyvkiadó elfogult szerkesztőinek tetszését és nem került kiadásra, nyilván azért, mert azt az "illetékesek" túlságosan "magyarkodónak" tartották. Kéziratban azonban sokáig forgatták hasznosan magyar tanártársaik Beregszásztól Técsőig.

Ennek ellenére szerencsésnek tartotta magát, mivel kora miatt elkerülte a "háromnapos malenykij robotot", György és Mihály fiait sem vihették el, mert 1944-ben szerencsére nem tértek haza a soproni erdőmérnöki, illetve budapesti jogi egyetemről.

1958-ban súlyos csapásként élte át kisebbik fia Mihály halálát. Ez az esemény leverte a lábáról, egyik levelében azt írta, hogy még a részvétlátogatások is kimerítik, legszívesebben visszahúzódna egy magányos sarokba. Nem érte meg fia halálának első évfordulóját, 1959. februárjában elhunyt. Temetésén egyetlen gyermeke sem tudott részt venni, mivel akkor már valamennyien külföldön éltek.

Felesége Lengyel Mihályné Majercsik Etelka óvónő volt. Szatmárnémetiben végezte el az Irgalmas Nővérek Óvónőképzőjét. Hihetetlen tudásszomjú, akaraterős, a realitásokat gyorsan felismerő asszony volt. Kinizsi-utcai óvodájába főleg a környék gazdálkodóinak gyermekei jártak. Imádták a gyerekek és ő is nagyon szerette a kicsinyeket, rengeteg érdekes játékot talált ki nekik. 1945-ben óvodáját bezárták, de őt nem bocsátották el, nyugdíjazásáig ő volt az állandó helyettes.

Gyermekei Magyarországra kerültek. Mihály fiát nem is látta soha többé. Sztálin halála után, amikor mód nyílt arra, hogy az emberek külföldre utazhassanak, Teréz lányát is Magyarországra juttatta, csak Erzsébet maradt otthon. Amikor Kata lánya 1964-ben belehalt negyedik gyermeke szülésébe, volt ereje elhagyni Beregszászt, egy sashalmi családi házban új életet kezdeni túl a hetvenen. 1975-ben hunyt el, rákoskeresztúri temetőben nyugszik egy sírban Mihály fiával, annak feleségével és unokájával.

A Lengyel család valamennyi leszármazottja megállta helyét az életben, a társadalom hasznos tagjává vált.

Nagy Lajosné Lengyel Zsuzsanna a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett bölcsész diplomát. Latin-magyar szakos tanárként Budapesten a Corvin Mátyás Gimnáziumban tanított erdélyi származású matematika szakos férjével együtt.

Dr. Lakatosné Lengyel Katalin a Budapesti Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát, egy dunántúli kisvárosban telepedett le tiszaújlaki származású férjével együtt.

Lengyel György erdőmérnök szakmai tudását Magyarország különböző erdőgazdaságaiban kamatoztatta, majd a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Tagja volt a FAU genfi konferenciájának.

Ifj. Lengyel Mihály jogásznak készült, de a háború után kénytelen volt abbahagyni tanulmányait, a Teherfuvarozó Vállalatnál dolgozott mint menetirányító.

Zimányi Alajosné Lengyel Teréz a beregszászi 1. sz. középiskolában érettségizett, majd a bankban helyezkedett el, ahol később főkönyvelő lett. Mivel édesapjának nem volt állása és legkisebb testvére csak 12 éves volt, sokáig ő tartotta fenn a családot. Miután húga befejezte a középiskolát és gondoskodni tudott családjáról, Budapestre települt át, a Nemzeti Banknál dolgozott. Osztályvezető helyettesként ment nyugdíjba. Édesanyjához hasonló akaraterővel rendelkezett, soha nem hátrált meg a nehézségek elől, mindig következetesen kiállt magyarsága, vallási elkötelezettsége mellett, akkor is, amikor, enyhén szólva, ez nem volt érdem.

Dr. Kádárné Lengyel Erzsébet a család legfiatalabb tagjaként 1964-ben települt át Magyarországra. Orosz és német nyelvvizsgát tett, a Medicor Műveknél külkereskedelemi szakelőadóként dolgozott, többször vett részt külföldön nagyobb orvosi berendezések átadásában, üzembe helyezésében.

A trianoni békediktátum, a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés szétszórta ezt a tősgyökeres beregszászi pedagógus-családot, melynek ősei többszáz évre visszamenően beregi és szatmári származásúak voltak, ahogyan azt a XVI. századból származó, Beregfogarasi Lengyel család nevére utaló címerük is bizonyítja.

Sok kiváló tanár, tanító dolgozott Beregszász más tanintézeteiben is.

Évtizedeken át a járási kultúrházban, a városi szabadtéri színpadon rendezett ünnepségek fénypontja a tanítók énekkarának fellépése volt. Nélküle elképzelhetetlen volt egyetlen nagyobb szabású járási rendezvény, fesztivál sem.

Az énekkar karmestere Sztankovics Ferenc pedagógus volt.

Szülei 1910-ben kivándoroltak a munkácsi járásban lévő Bábakútról az Egyesült Államokba, hogy némi keresetre tegyenek szert és hazatérve földet vegyenek abból. Sok kárpátaljai család választotta akkor ezt a nem könnyű utat, többségük sajnos soha nem tért vissza. A Sztankovics-családot azonban vonzotta a szülőföld, nem mondtak le arról, hogy visszatérjenek Kárpátaljára.

1916. augusztus 10-én Amerikában született meg gyermekük Ferenc. Szüleinek szorgalmas munkája végül is meghozta gyümölcsét, megtakarítottak keresetükből annyit, amennyiből visszatérhettek Kárpátaljára és otthon egy kis földet vehettek. Ferenc Bábakúton végezte el az elemi iskolát, majd a Szolyvai Polgári Iskola diákja lett. Elvégzése után a Munkácsi Tanítóképzőbe iratkozott be, ahol 1937-ben népiskolai tanítói oklevelet szerzett. Dolhán kezdte pedagógusi pályáját, majd Bilkén, végül a szolyvai járásban lévő Malmoson tanított. 1940-től 1944 novemberéig a magyar hadseregben teljesített szolgálatot, de a frontra nem került.

Leszerelése után Beregszászra költözött, a 3. sz. hétosztályos iskola matematika tanára, majd a járási tanfelügyelőség dolgozója lett. 1952-től 1964-ig az esti iskola matematika tanára volt, majd a 2. sz. középiskola tanügyi vezetőjeként dolgozott. 1965-től töltötte be a bennlakásos iskola igazgatói tisztét.

Közben 1958-ban magánúton elvégezte a Lembergi I. Franko Egyetem matematikai karát, tanári diplomát szerzett. Kiváló tanár volt, megérdemelten tüntették ki az Érdemes pedagógus címmel.

A beregszásziak azonban mégis nem annyira tanárként, inkább a tanítói énekkar karmestereként ismerték.

Már 1945-ben a 3. sz. hétosztályos iskolában énekkart szervezett, amely rövidesen átütő sikerrel vett részt a tanulók járási műkedvelő szemléjén. Azonnal meghívták az akkor alakult tanítói énekkarba, először annak egyik szólistája, rövidesen pedig karmestere lett.

Nem volt könnyű összetartani, vezetni az énekkart, hiszen tagjai a járás különböző iskoláinak pedagógusai voltak, többen faluról jártak a próbákra. Sztankovics Ferencnek azonban sikerült igazi baráti légkört kialakítani az énekkarban, lelkes kollektívává kovácsolni össze azt.

Évtizedeken át szerepeltek az énekkarban barátai Bokotej Géza és felesége Teréz, Csika Iván, Buskó Mihály, Duzsej Miklós, Lovay Attila, Gerzsenyi Éva, Ortutay Katalin, Huszti Jolán, Legeza Tibor, Szilvai Oreszt, Lődár Jolán, Skoba László, Kíz Sándor, Kenéz András, Kurtyák István, Sztrizsák György és sok más kiváló pedagógus. A közös éneklés öröme, élménye tartotta össze őket és természetesen karmesterük kellemes modora, gondos figyelmessége. A gyakori közös kirándulások közel hozták egymáshoz az énekkar tagjait, egy igazi nagy család lett az együttes.

Magyar, ukrán, szlovák, orosz, ruszin népdalok szerepeltek műsorán, az énekkar évről évre első díjat nyert a járási műkedvelő szemléken, de sikert sikerre halmozott a megyei, köztársasági versenyeken is. Az énekkar elnyerte a Kiváló Együttes címet. Nemcsak Kárpátalján lépett fel, hanem külföldön, Tőketerebesen, Kassán, Szvidnyiken, sok magyarországi városban is.

A karmester mindig igényesen állította össze énekkarának műsorát, nem szerette az álhazafias műdalokat, hacsak tehette, elkerülte azok műsorra tűzését. Gondosan készült minden fellépésre, előtte mindig tartott még egy utolsó "zümmögő" próbát a színfalak mögött. Bárhol is szerepelt énekkarával, mindig a közönség iránt érzett őszinte alázattal lépett a színpadra, elegánsan, fekete ruhában, nyakkendőben, ragyogóra fényezett cipőben. És ezt megkövetelte az énekkar valamennyi tagjától!

Önzetlenül végezte nemes munkáját, nem várt anyagi juttatást érte. Mert szerette a népdalokat, imádott együtt énekelni barátaival!

Több tucat dicsérő oklevél, diploma fémjelzi a tanítói énekkar több évtizedes munkájának eredményeit. Számtalan felvétel örökítette meg sikereinek legfontosabb állomásait, a felejthetetlen közös kirándulások emlékét, özvegye szeretettel őrzi azokat.

Csak megrendült egészségi állapota miatt volt kénytelen a 80-as évek közepén átadni másoknak a karmesteri pálcát, de továbbra is, élete utolsó napjáig figyelemmel kísérte énekkarának útját.

1994. szeptember 30-án hunyt el, sokszáz barátja, tisztelője kísérte utolsó útjára a beregszászi római katolikus temetőbe.

A Beregszászi Bethlen Gábor Gimnázium 1991 szeptemberében történt újra megnyitásáig a Kossuth Lajos Középiskolát tekintették a Vérke-parti öregdiákok gimnáziumuk jogutódjának, hagyományos nyári találkozóikon mindig felkeresték és felkeresik mai is ezt a tanintézetet. Igaz, az 1954-55-ös tanévig csak hétosztályos általános iskolaként működhetett, érettségi bizonyítványt nem adhatott növendékeinek. A magyar diákok addig kénytelenek voltak ukrán vagy orosz nyelven tanulni, nyelvi nehézségekkel küzdeni.

Az 1954-55-ös tanévben végre megnyílhatott az iskolában a nyolcadik osztály összesen 76 diákkal, akikből két osztályt alakítottak ki. Évről évre nőtt a felső osztályokban tanuló diákok száma, az 1955-56-os tanévben számuk már 72 volt, a következő 1956-57-es tanévben pedig kikerültek az iskolából az első magyarul érettségizett diákok, összesen 98-an.

A Kossuth Lajos Középiskola járásszerte ismert volt kiváló tanári karáról, sok nagyszerű pedagógus oktatta itt a magyar diákokat. Sajnos sokan közülük már nincsenek az élők sorában. Megérdemlik, hogy róluk is megemlékezzünk.

Eltávoztak az élők sorából Rokiczky Béla, Sztrizsák György, Lázár András, Lizanec Miklós egykori igazgatók, Csudáky László, Lengyel János, Popovics Tibor igazgatóhelyettesek, akik sokat tettek a magas színvonalú oktató-nevelő munka alapfeltételeinek megteremtése érdekében.

A Kossuth Lajos Középiskola legkiválóbb pedagógusai között kell megemlítenünk Terebesi Viktor matematikatanárt.

A matematika nem könnyű tantárgy, legyünk őszinték: annakidején sokan rettegtünk tőle és a számok, képletek, logaritmusok, négyzetgyökök, mértani ábrák világa iránti félelmünk bizony néha átszállt a mennyiségtan tanárra is. Jóval kevesebben választják a matematikát hivatásul, mint mondjuk a történelmet, nyelvet, irodalmat.

Terebesi Viktor tanítványai másképpen gondolkodnak, számukra Viktor bácsi volt mindig a legkedvesebb tanár, rá emlékeznek vissza ma is a legnagyobb szeretettel. Nem véletlen, hogy sokan választották egykori diákjai közül hivatásul a matematika oktatását.

Terebesi Viktor 1933. március 7-én Tiszaújhelyen született munkás családban. Ott végezte el az elemi iskola négy osztályát, majd a Beregszászi Állami Főgimnázium tanulója lett. Sajnos nem sokáig lehetett tanítványa a gimnázium kitűnő mennyiségtan tanárainak, 1944. decemberében, mivel nem ismerte az ukrán vagy orosz nyelvet, őt is eltanácsolták a tanintézettől sok magyar osztálytársával együtt. Csak később érettségizhetett le a nagyszőlősi középiskolában.

Gyermekkorától imádta a matematikát, izgatták az érdekes számtani feladatok. Jóval az érettségi előtt elhatározta, hogy matematikatanár lesz.

Az Ungvári Állami Egyetem matematika karára iratkozott be és 1956-ban kitűnő eredménnyel végezte el azt. Tanárai idejében felfedezték nem mindennapi tehetségét, rávették, hogy a Moszkvai Lomonoszov Egyetemen aspiránsként folytassa tanulmányait. A világhírű Bermann professzor, több felső matematikai tankönyv szerzőjének tanítványa lett, az ő irányításával látott hozzá kandidátusi értekezése anyagának gyűjtéséhez, feldolgozásához. Nagy kár, hogy tudományos munkája befejezéséhez nem maradt ideje...

A Beregszászi Kossuth Lajos Középiskola tanáraként kamatoztatta tudását, tehetségét, pedagógiai készségét. Tanítványai ma is rajongva emlékeznek rá, felejthetetlenül érdekes óráira. Nem magolásra ösztönözte tanítványait, hanem igyekezett megtanítani őket logikusan gondolkodni. Meg tudta szerettetni diákjaival tantárgyát, igyekezett velük együtt felfedezni a matematika szépségeit. Boldog volt, amikor egy-egy izgalmas matematikai feladványt sikerrel oldottak meg tanítványai. A siker élményét igyekezett kifejleszteni a diákokban, ezt a legfontosabb ösztönző erőnek tartotta a matematika elsajátításában.

Sok tanítványa választotta hivatásául a matematikusi pályát, sokan közülük elnyerték a kandidátusi, doktori címet. Máig Terebesi Viktort tartják legjobb tanáruknak.

Biztosan büszke lenne tanítványára Balázsi Borbálára, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium matematika tanárára, akinek egyik tanítványa Tóth Ferenc 1999-ben bekerült az ifjú matematikusok országos válogatott csapatába és részt vett a szöuli matematikai világolimpián. Soha senki Beregszászban még nem ért el ilyen sikert! Nyilván ez annak is köszönhető, hogy Balázsi Borbála éppen olyan hozzáértéssel, lelkesedéssel és szeretettel oktatja tantárgyát, mint azt egykori szeretett és felejthetetlen tanára, Terebesi Viktor tette.

Másik tanítványa Pákh György a Budapesti II. Rákóczi Ferenc Gyakorló Közgazdasági Középiskola Rákóczi-gyűrűs matematikatanára. Máig Terebesi Viktort tartja követendő példaképének.

A Beregszászi Mikes Kelemen Középiskolában oktatja a matematikát Győrffyné Karády Mária. Ő is Terebesi-tanítvány.

Hosszan sorolhatnánk azokat, akik Terebesi Viktornak köszönhetően szerették meg a matematikát és folytatják sajnos nagyon korán, alkotó ereje teljében elhunyt tanáruk nemes munkáját.

Terebesi Viktor 1990-ben, 57 éves korában hunyt el, számtalan tanítványa, sok kollégája kísérte el utolsó útjára.

Már egy évvel később, 1991-ben, tanítványai kezdeményezésére a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában megrendezték az első Terebesi Viktor matematikai versenyt. És azóta évről évre minden év márciusában a felejthetetlen tanár születésnapján újra és újra megrendezik ezt a nemes vetélkedőt. Általában több korcsoportban bonyolítják le, a hagyományokhoz híven főleg logikai feladatok megoldását ajánlják a versenyzőknek, olyan példákat, melyeket Terebesi Viktor különösen szeretett. A könnyűnek nem mondható, de jól összeválogatott logikai feladatok bizony alaposan próbára teszik a versenyzők tudását, de többségük sikerrel megbirkózik azokkal.

Ezeken a vetélkedőkön egykori tanítványai szeretettel emlékeznek tanárukra, a kitűnő pedagógusra, a nagyszerű emberre. Bíztató szavakkal fordul a diákokhoz özvegye, Terebesi Katalin, aki minden esetben értékes díjat ajánl fel valamelyik versenyző megjutalmazására. Örvendetes, hogy a Kárpátaljai Magyar Pedagógusok Szövetsége is minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja ennek a rangos vetélkedőnek a lebonyolítását.

Az iskolában eltöltött évek meghatározó szerepet játszanak mindannyiunk életében. Tanítóinktól nemcsak írni, olvasni, számolni tanultunk, ők mindig csak a szépre, a jóra oktattak minket, becsületes, jóravaló, szorgalmas embereket igyekeztek faragni belőlünk.

Cikksorozatunkban már sok beregszászi gimnáziumi tanárról írtunk, valamennyien arany betűkkel vésték be nevüket városunk művelődési történetébe, tanítványaik egy életen át magukkal vitték a tőlük kapott tudást, erkölcsi tartást. De nem szabad megfeledkeznünk a polgári, általános és elemi iskolai tanítóinkról sem, azokról, akik egész életüket a gyermekek oktatásának, nevelésének szentelték, tevékenységükkel megérdemelt szeretetet és tiszteletet vívtak ki maguknak.

Bercsik Andorné alsó osztályos tanítónő 1892-ben Ungváron született. Benében, majd Beregszászban tanított. Anna néni nagy figyelmet szentelt tanítványai vallásos nevelésének, kis tanítványaival jótékony célú műsoros estéket, színelőadásokat rendezett, azok bevételét a beregszászi római katolikus templom tatarozására ajánlotta fel, Pásztor Ferenc plébános, pápai prelátus segítségével gyűjtést rendezett a benei templom építésére. 1970-ben Dunakeszin halt meg.

Regős Lászlóné Adorján Erzsébet 1909-ben született, 1929-ben a Beregszászi Állami Főgimnáziumban érettségizett. Pozsonyban, majd Ungváron végezte el a tanítónőképzőt. Mezőváriban és Benében, majd 1944-ig a beregszászi fiú elemi iskolában tanított. 1944-ben került a Beregszászi 6. Számú Általános Iskolába, majd 1950-ben a mai Kossuth Lajos Középiskolába. Férje a "háromnapos malenykij robot" áldozata lett, egyedül nevelte fel négy gyermekét, mindannyiuknak végzettséget adott. 1988-ban halt meg Beregszászban.

Schönflug Irén 1897 október 4-én a Tolnamegyei Koppányszántón született kereskedő családban. 1900-ban szülei Nagyszőlősre költöztek át, ott fejezte be 1911-ben a polgári iskolát. 1915-ben elvégezte a tanítónőképzőt, majd négy évvel később Szatmárnémetiben a polgári iskolai tanárképzőt. 1923-ig Nagyszőlősön tanított, majd Beregszászba költözött át, a polgári iskolában, majd 1945-től 1980-ig a 4. számú középiskolában matematikát tanított. Végtelen szeretetnek örvendett tanítványai körében.

Kiváló matematika tanárnő volt Harsányi Elza is. 1901. december 19-én Alsóremetén született tanítói családban. 1919-1923-ban a cinkotai tanítónőképzőben tanult, majd 1923-ban elvégezte a Budapesti Tanárképző Főiskolát. 1926-tól 1933-ig Dombrádon, 1933-tól 1935-ig Nagykállón, majd 1939-ig Budafokon tanított. 1939-ben férje halála után visszakerült Beregszászba, a polgári iskolában, majd 1945-től 1955-ig a Beregszászi 4. számú Középiskolában tanított. Az alacsony termetű, igen energikus és mozgékony tanárnő nagy tekintélynek örvendett a 4. számú középiskola diákjai között, szigorúsága jó humorérzékkel párosult, pontos, precíz munkát követelt tanítványaitól.

Schickné Réthy Magdolna 1914. május 28-án a munkácsi járási Borhalmon született hatgyermekes tanítói családban. 1934-ben a munkácsi reálgimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a tanítónőképzőt, később az ungvári polgári iskolai tanárképzőt. 1943-ig az ilosvai állami népiskolában tanított. 1944-től 1969-ig a Beregszászi 4. Számú Középiskolában matematikát, fizikát, kémiát oktatott.

Húga Senknerné Réthy Ilona ugyancsak Borhalmon született. Középiskolai tanulmányait a munkácsi reálgimnáziumban 1942-ben fejezte be. Azonnal felvételt nyert a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti kara latin, orosz és történelem szakára. A háború miatt azonban kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait. 1945-től 1950-ig a Beregszászi 4. számú Középiskolában, majd a 6. Számú Általános Iskolában tanított. Közben magánúton tovább folytatta tanulmányait, 1966-ban az odesszai egyetemen német tanárnői diplomát szerzett. 1977-ig, nyugdíjazásáig a Kossuth Lajos Középiskolában tanított.

Több mint ötven éven át tanítóskodott Dobra Gyula. 1897-ben Tiszasásváron született. A munkácsi tanítóképző elvégzése után Técsőn, Kőrösmezőn, Ilosván, Bilkén, majd 1939-től Nyírábrányban tanított. Ott ismerkedett meg feleségével, az 1914-ben Nyírcsákhelyen született Hanoródi Olga tanítónővel, akivel együtt 1945-ben visszakerült Beregszászba. A 6. Számú Általános Iskolában tanítottak, három gyermeket neveltek fel. Leányai: Mária orvos, Ildikó angol tanárnő, fia Imre informatikai mérnök lett. Leánya Derkácsné Dobra Mária férjével együtt Nagykállóra telepedett át, egy nyíregyházi jótékonysági hangversenyen 1 millió forintot ajánlottak fel a beregszászi törvényszék tatarozására.

Sheffer Ernő elemi iskolai tanító a Keleti-Kárpátok tövében fekvő Tőkésfaluban oktatta kis tanítványait, majd a 30-as-40-es években az egykori zárda épületében működött Beregszászi Állami Elemi Iskola igazgató-tanítója volt. Sudár alakja, őszes feje méltóságot árasztott, határozott, szigorú, de mindig igazságos pedagógus volt. Diákjai rajongva szerették, versenyeztek, ki vigye táskáját az iskolától az Arany János utcán lévő házáig. Felesége Shefferné Cséke Anna törékeny alakja, a gyerekek iránt érzett végtelen szeretete hozzá tartozott Ernő bácsihoz, őt is imádták a gyerekek. Fiaik, Miklós és János Magyarországra telepedtek át, Miklós francia-magyar-orosz szakos tanár lett, felvette édesanyja leánykori nevét, Cséke Miklós néven cikksorozatunkban már megemlékeztünk róla. Sheffer Ernő Magyarországon halt meg, ott is van eltemetve, felesége 1970-ben hunyt el, Beregszászon van eltemetve.

Lacz Győzőné Udvari Éva 1941. március 12-én Benében született, édesapja a helyi iskola igazgatója volt. Középiskolai tanulmányait a Nagymuzsalyi, majd a Beregszászi 4. sz. középiskolában végezte. 1959-ben a munkácsi tanítóképzőben alsóosztályos tanítónői oklevelet szerzett. Pedagógusi tevékenységét a csetfalvai általános iskolában kezdte, majd a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában folytatta. Sok gyereket tanított meg írni, olvasni, tanítványai nagyon szerették határtalan türelméért, következetességéért, célratörő tanításáért. Soha nem emelte fel a hangját osztályában, türelmesen bíztatta tanítványait, tudatosította bennük, hogy a kitűzött célt el tudják érni. Sajnos korai, 1989. november 7-én bekövetkezett halála véget vetett gyümölcsöző pedagógiai tevékenységének.

Az 1892-ben született Izay Rozália 1934-től az ötvenes évek végéig tanította betűvetésre kis tanítványait. Sok diákja emlékszik ma is nagy szeretettel Bokotej Teréz tanítónőre. 1910-ben született, 1959-ig tanított, alakulásától kezdődően évtizedeken át volt férjével Bokotej Gézával együtt a beregszászi járási tanítói énekkar tagja.

Az orosz nyelv elsajátítása alapvető követelmény volt a magyar tannyelvű iskolákban. Magas szintű oktatásához megteremtették a szükséges feltételeket, kiváló tankönyvek, segédeszközök, szótárak, olvasókönyvek, később lingafon berendezések álltak a tanárok rendelkezésére. Munkájuk sikere mégis elsősorban a tanárokon múlott. Kiemelkedő szerepet játszott közöttük Dubász Paraszka, a Kossuth Lajos Középiskola orosz nyelvtanárnője. 1922-ben született, a háború után Beregszászra telepedett át, kiválóan elsajátította a magyar nyelvet. A mindig elegánsan öltözködő, választékos modorú Piroska néni (így nevezték tanítványai) szigorú pedagógus volt, magas követelményeket állított tanítványai elé, ugyanakkor mindig sikerült jó kapcsolatokat kialakítani diákjaival, azok szüleivel, igazi pedagógus volt. Sok olyan magyar szülő, aki nagy súlyt fektetett arra, hogy gyermekeik alaposan elsajátítsák az orosz nyelvet, ragaszkodott ahhoz, hogy azok az ő osztályába kerüljenek. Sokan köszönhetik neki, hogy szinte anyanyelvi szinten sajátították el a magyar tannyelvű Kossuth Lajos Középiskolában az orosz nyelvet, és így érvényesülni tudtak a főiskolákon, az életben.

Sokat köszönhettek a diákok Skoba László, Skoba Júlia, Cserlenyák Iván és más orosz nyelvtanároknak is.

Marinecz Erzsébet 1913. december 1-én az ilosvai járási Miszticén (Imszticsevón) született, az 1928-1932-es években elvégezte a munkácsi tanítónőképzőt, majd 1936-ig alsó osztályokban, később a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában ukrán nyelvet, történelmet, földrajzot tanított. Pedagógusi tevékenységéért több kormánykitűntetésben részesült. Drávai Gizellával, Rojkó Kornéliával együtt önképzőkört vezetett a tanintézetben, ülésein igyekeztek kiegészíteni a diákoknak a korlátozott tantervből eredő hiányos tudását.

Nehéz körülmények között vállalta el 1946-ban a Beregszászi 4. számú hétosztályos iskola igazgatói tisztét Sztrizsák György. 1901-ben a nagyszőlősi járási Verécén született, 1921-25-ben elvégezte a tanítóképzőt. 1928-ig Novoszelicén, Bedőházán, Bilkén, Ilosván tanítóskodott. 1946-ban Beregszászban nem volt magyar tannyelvű középiskola, az orosz vagy az ukrán nyelvet nem ismerő diákok csak hét osztályt végezhettek el anyanyelvükön. Túlnyomó többségük a Sztrizsák György vezette Beregszászi 4. számú Hétosztályos Iskolába iratkozott be, abban a reményben, hogy azt idővel középiskolává alakítják át (sajnos erre még több évet kellett várni!). A nehéz anyagi körülmények ellenére az igazgató kiválóan szervezte meg az oktató-nevelő munkát, közvetlen teendőinek ellátása mellett történelmet tanított az 5-7. osztályokban. 1949-ig állt az iskola élén. A 6., 7., 8. számú általános iskolákban folytatta tanítói munkáját.

Pásztor Mihály 1891. február 9-én született. Tanítói oklevelét 1910-ben Ungváron szerezte. Pedagógusi pályáját 1911 decemberében Palágykomorócon kezdte, majd Mezőkaszonyban, Zápszonyban, Bótrágyon folytatta. Az első világháborúban a 11. honvéd gyalogezredben harcolt. 1931-ben telepedett le Beregszászban. Aktív részt vett a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kulturális Egyesület munkájában. 1944 után a mai Kossuth Lajos Középiskolában tanított, főleg történelmet. Mivel magyar tankönyvek akkor még nem voltak, rövid vázlatokat diktált tanítványainak tantárgyából. Kiváló pedagógus volt, nagyszerűen megértette magát diákjaival.

Forgon Pál református iskolaigazgató, Forgon Pál református püspök édesapja a gömörmegyei Otrokocsi községben 1877-ben született. Iskolai tanulmányait, a gimnáziumot és a tanítóképzőt 1897-ben Sárospatakon végezte kitűnő eredménnyel. Tanítói pályáját Szernyén kezdte, ahonnan 17 évi működés után Beregrákosra irányították, itt 10 évig volt református iskolai tanító, majd két évig Beregdédán dolgozott. Magyarsága miatt a csehek 1926-ban nyugdíjazták. A világháború kitörésekor, 1914. augusztusában bevonult a 16. honvéd gyalogezredhez, rövidesen azonban mint tanítót felmentették a katonai szolgálat alól. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Beregszászi Magyar Internátus létesítése terén, hosszú időn át jegyzője, választmányi tagja volt az Internátus Egyesületnek. Sokat tett a beregszászi református Kálvin nyomda működésének biztosítása érdekében.

Maczkó János állami igazgató-tanító 1882-ben Kishárson született, iskolai tanulmányait Eperjesen végezte, 1902-ben kezdte el pedagógiai pályáját, 1930-tól mint igazgató-tanító működött. 1914. augusztus 1-jén vonult be katonai szolgálatra, 1915 májusában orosz hadifogságba esett, ahonnan csak a világháború után tért haza. Mint iskolaigazgató számos közművelődési és szociális egyesületben fejtett ki gyümölcsöző tevékenységet. Ő létesítette a leányosztályokat a Beregszászi Iparostanonc iskolában.

Román József főgimnáziumi tanár Nagypeleskén 1877-ben született, a középiskolát az ungvári katolikus főgimnáziumban, a tanárképzőt 1896-ban Budapesten, a teológiát 1901-ben Esztergomban végezte. Tanári pályáját Aradon 1903-ban kezdte, ahonnan 1914-ben az ungvári katolikus főgimnáziumhoz került. 1927-ben a Beregszászi Állami Reálgimnáziumba helyezték át. Magyar magatartásáért a cseh hatóságok fegyelmi vizsgálatot folytattak ellene, irredentizmussal vádolták. Sok irodalmi felolvasást tartott Beregszászban társadalmi összejöveteleken.

Sztripszky Ilona tanítónői oklevelét 1921-ben Ungváron szerezte. A Beregszászi Állami Elemi Iskolában dolgozott. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tagjaként aktív társadalmi tevékenységet folytatott a városban. Testvérei Olga, Anasztázia és Sándor szintén pedagógusok voltak.

Szeles Józsefné Tóth Klára Szatmárnémetiben, majd Pozsonyban végezte tanulmányait, tanítónői oklevelét Ungváron szerezte. Makkosjánosiban, majd a beregszászi elemi iskolában tanított.

Opácskó Margit 1914-ben született, 1945-től 1980-ig mennyiségtant tanított a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában. Mindkét gyermeke ugyancsak matematikatanár lett.

Sok tanítványa emlékszik Borbély Sándor fizika-matematika tanárra. 1932. május 1-jén Beregszászban született, 1954-ben végezte el az ungvári tanítóképzőt, majd a Lembergi Pedagógusképző Egyetemen szerzett tanári diplomát. 1957-től haláláig a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában tanított.

Keresztyény Béláné Jóni Ildikó 1935. május 12-én született, az 1. sz. középiskola elvégzése után a Lembergi Pedagógiai Főiskola angol karán szerzett diplomát, majd elvégezte az Odesszai Állami Egyetem idegen nyelvű karát. Kiváló pedagógiai érzékkel, szinte játékosan tanította diákjait. Korai haláláig, 2000-ig a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában tanított.

Nemes Tibor 1926. május 14-én Badalóban született, Munkácson végezte el a tanítóképzőt. 1947-től 1956-ig Macsolán, Csetfalván, Badalóban, Váriban, Nagybégányban, Sárosorosziban, Kigyóson tanított. 1956-tól 1971-ig a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában munkát oktatott. A diákok nagyon szerették, Tigyir Antal tornatanárral együtt nagyszerű labdarúgó- és atlétikai csapatokat hoztak létre, melyek sorra nyerték az iskolások városi, járási és megyei bajnokságait.

Valamennyi Vérke-parti öregdiák jól emlékezik Major Pál pedellusra, gimnáziumi altisztre. Feleségével együtt példás rendet tartott a tanintézetben, az ő feladata volt a be- és kicsengetés, a szünetekben ő ügyelt a rendre az udvaron, a folyosókon. 1890-ben Mezőhomokon született. Az első világháború kitörésekor 1914 augusztusában a 65. közös gyalogezreddel ment ki az orosz harctérre, ahol kétszer is megsebesült, majd hadifogságba esett. 32 havi szenvedés után sikerült csak hazatérnie. 1929-ben megvette kőbányáját, melyet hosszú évekkel azelőtt elődei alapítottak. Élete végéig az 1. sz. középiskola pedellusa volt, a diákok nagyon szerették, a szünetekben szívesen vásároltak családjától fillérekért finom forró sütőtököt.

Sajnos sok tanárról, tanítóról nem rendelkezünk pontos és részletes adatokkal. Pedig valamennyien megérdemelnék, hogy bővebben írjunk róluk, megőrizzük emléküket az utókor számára. Gazdag tudással vértezték fel diákjaikat, csak a szépre és a jóra tanították a fiatalokat az olyan kiváló pedagógusok, mint Petách Endre és felesége Mátyás Anna, Rokiczky Béla, Polgáry Miklós, Horváth Mihály, Berényiné Kövér Malvin, Bódiné Doktor Irén, Czurkó György és felesége Menykő Margit, Kampó Sándor, Kájel Mihályné Sárkány Erzsébet, Tarnóczyné Szendrey Júlia, Szabó Erzsébet, Csudáky Lászlóné Lukovics Erzsébet, Kuzmics Piroska, Stark Klára, Ortutay Katalin, Mile Barna, Simon Mária, Popovics Tibor, Duditsh Margit, Popovics Mária, Kohutics János, Apkarovitsh Margit, Kuna Erzsébet, Dubrovszky István, Keresztény Béla, Mellinger Pál, Svéd Rozália, Dancs Éva, Horváth András, Derkács Pál, Fábián János, Joanovitsh Pál, Zelmanovics János, Galántha Géza és felesége Zrínyi Margit és sokan mások.

Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt állítom, hogy az első óvónénijére mindenki jól emlékszik.

Az első óvodai nap komoly megpróbáltatás a gyermek számára. Először szakad el életében a szülői háztól, hozzá kell szoknia a közösséghez, a fegyelemhez, a rendhez, és ez nem kis feladat a csöppségek számára. Ilyenkor már nem csak körülöttük forog a világ, nincs mellettük anyukájuk, apukájuk, nagymamájuk, nagypapájuk, akik lesik minden kívánságukat és azonnal teljesítik azt. A legtöbb gyerek sírva marad az első napon az óvodában, ebéd után nem tud elaludni, bizalmatlan mindenki iránt. Nem könnyű a kegyeibe férkőzni, elérni, hogy ezentúl második otthonának tekintse az óvodát, bekapcsolódjon a közös foglalkozásokba, játékokba, megszokja új barátait.

Mérhetetlenül nagy az óvónők felelőssége, el kell ismernünk, hogy anyagilag messzemenőn soha nem értékeltük kellőképpen munkájukat. Különösen vonatkozik ez jelenünkre: alacsony a fizetésük, nehezek munkakörülményeik, egyre több gyermekintézményt zárnak be, mivel sok szülő sajnos képtelen fedezni gyermeke óvodai költségeit.

Ezt a munkát valóban csak hivatásszerűen lehet végezni...

Az első óvoda megyénkben Munkácson 1878-ban nyílt meg. A Beregmegyei Kisdedóvó Egyesület közreműködésének köszönhetően 1884-ben vidékünkön már 14 óvoda működött, Beregszászon és Munkácson kívül Bilkén, Holubinán, Várpalánkon, Nagylucskán, Vereckén is. A Beregmegyei Kisdedóvó Egyesület Buzáth Károlyné vezetésével igyekezett minden jelentősebb községben óvodát nyitni, hogy a gyermekek megfelelő iskolaelőkészítő nevelést kapjanak. Az egyesület a működéséhez szükséges anyagi eszközöket gyűjtésből, különböző mulatságok, bálok, vásárok bevételeiből fedezte. 1881 farsangján például Beregszászban batyubált rendeztek, amelyen a hölgyek a lehető legegyszerűbb ruhában jelentek meg, és az így megtakarított költséget az egyesületnek ajánlották fel. 1881 júliusában a Városi Fürdőkertben táncvigalmat, 1883-ban táncmulatsággal egybekötött tombola-estet rendeztek, a nyereményeket a munkácsi faipari tanműhely és a beregszászi kosárfonoda termékeiből állították össze, majd Benda Kálmánné karácsonyi vásárt szervezett azokból. A bevételt az óvodák fenntartására fordították.

Nagy elismertségnek örvendett ekkor Beregszászban Aczél Mariska óvónő. A vezetése alatt álló beregszászi óvodában évente vizsgát tartottak, és az óvónőknek munkájukért köszönetet mondtak.

1885-ben Gönczy Sándorné lett a Beregszászi Kisdedóvó Egyesület elnöke. Pályázatot hirdetett az óvónői állások betöltésére. A városi óvoda vezetője Deák Ilona okleveles óvónő lett, aki "gyermekkertésznői" tanfolyamot indított a képzetlen óvónők számára.

Az idősebbek ma is jól emlékeznek Lengyel Mihályné Majercsik Etelka óvónőre. Szatmárnémetiben az irgalmas nővéreknél végezte le az óvónőképzőt. Hihetetlen tudásszomjú, akaraterős, a realitásokat gyorsan felismerő asszony volt. A Kinizsi utcán nyitotta meg magánóvodáját főleg a környékbeli utcák gazdálkodó gyermekei számára. Imádták a gyerekek, rengeteg érdekes játékot talált ki szórakoztatásukra. 1945-ben óvodáját államosították ugyan, de őt nem bocsátották el, nyugdíjazásáig ő volt az állandó helyettes mindenki őszinte örömére és legnagyobb megelégedésére.

Kurmay Sándorné Menykő Ilona 1929-ben Ungváron végezte el az óvónőképzőt. 1930-tól 1934-ig a derceni, majd a nagypaládi elemi iskolában tanított. 1937-ben beadvánnyal fordult Husznay Gyula beregszászi tanügyi vezetőhöz, engedélyt kért óvodája megnyitására, amit meg is kapott. Az óvoda a Kazinczy utcában nyílt meg és egészen 1944 szeptemberéig működött, amikor a vele szemben fekvő házat bombatalálat érte, maga az óvoda is megrongálódott, ezért kénytelen volt bezárni azt. 1945-ben férjét elvitték, egyedül maradt négy gyermekével.

Fuscsics tanfelügyelő őt bízta meg a Széchenyi-utcai 4. sz. óvoda megszervezésével. 1945 tavaszán meg is nyílt az óvoda, személyzetét az óvónőktől kezdve a dadákig és a szakácsnőkig Iluska néni válogatta össze. 1947-ben a 2. sz. óvodába helyezték át, melynek vezetője a felejthetetlen Schmidt Ilona volt. 1954-ig nevelte itt a gyerekeket, ezeket az éveket élete legszebb korszakának tartotta. Vezetésével az óvónők, a dadák, a szakácsok szinte egy nagy családot alkottak. 1954-ben az Esze Tamás utcai óvodába helyezték át, ahol 1962 közepéig, nyugdíjazásáig dolgozott.

Ennek az óvodának volt a vezetője Medveczky Olga, aki kitűnően szervezte meg kis kollektívája munkáját, sikeresen ötvözte a fiatal, még tapasztalatlan óvónők lelkesedését az idősebb nevelőnők gazdag tapasztalatával.

Ma is sokan emlékeznek még Répay Stefi nénire a Vörösmarty-utcai, Popovics Jolánka nénire a búcsúi óvodából, Kovács Gabi, Jaross Ilona, Szilágyi Mici nénikre, akik Beregszász különböző gyermekintézményeiben dolgoztak a kicsinyek és szüleik legnagyobb örömére.

Medveczky Sarolta nem volt ugyan beregszászi születésű, de 1945 óta városunk különböző óvodáiban dolgozott. Annak ellenére, hogy mozgássérült volt, kitűnően tudott bánni a gyerekekkel, tanítványai nagyon szerették. Aktív részt vett megözvegyült testvére öt gyermekének nevelésében, iskoláztatásában.

Nemrégen hunyt el Velicskánicsné Cséka Éva óvónő, aki Leszkovné Nonó Magdával együtt évtizedeken át meghatározó egyénisége volt városunk gyermekintézményeinek.

1932. szeptember 15-én Munkácson született. 1942-ben beiratkozott a híres debreceni Dóczy református gimnáziumba, de a háború megszakította tanulmányait. 1948-ban felvételt nyert a huszti tanítónőképzőbe, majd 1955-1957-ben elvégezte a Vörös Kereszt kétéves ápolónőképző tanfolyamát.

1955-től haláláig, vagyis 44 éven át dolgozott a B. Hmelnyickij utcai 19. számú bölcsődében-óvodában, ebből 30 éven át vezetői beosztásban. Az óvoda nem gyermekintézménynek épült, szűkös volt, ennek ellenére mindig a legjobbak között tartották számon városunkban. Mindenük megvolt itt a gyerekeknek, amire szükségük volt, kiváló nevelésben részesültek. Velicskánicsné Cséka Éva 16 éven át volt a városi tanács képviselője, megtisztelő társadalmi megbízatását mindig becsületesen teljesítette, következetesen képviselte a gyermekintézmények érdekeit.

Mintegy két-három évvel halála előtt alkalmam volt riportot készíteni vele. Megkérdeztem tőle, hogy lehet az, hogy a jelenlegi súlyos gazdasági helyzet ellenére az ő óvodája szinte semmiben nem szűkölködik?

- Nézze - válaszolta mosolyogva -, a város, sőt a járás vezetőinek nagy részét valamikor én pelenkáztam. Első óvónénijét senki nem felejti el. Egyszerűen nem tudnak nemet mondani nekem, vagyis egykori óvónénikéjüknek. Nem szégyellem felhasználni ezt a körülményt, hiszen mindent a gyerekek számára kérek, magamnak semmit...

Hát ilyen nagyszerű óvónők voltak városunkban, szerény fizetésük ellenére felbecsülhetetlen munkát végeztek, tanítványaik kegyelettel őrzik emléküket.

Beregszászban mindig voltak tehetséges zenészek, akik magántanárokként szívesen oktatták a fiatalokat, főleg zongorára. Ennek ellenére a városban sokáig nem volt zeneiskola, a tehetősebb polgárok magántanárokhoz járatták gyermekeiket.

1939-ben sok szülő kívánságára megnyílt Beregszászban a zeneiskola néhány tanárral és mintegy két tucatnyi diákkal. Igazgatója Drávai Lajos zenetanár, kiváló hegedűművész volt.

1939-től 1944-ig tanított éneket, rendkívüli tantárgyként karéneket a Beregszászi Magyar Állami Főgimnáziumban. Ő volt a gimnázium énekkarának karmestere, amely mindig nagy sikerrel lépett fel a város legrangosabb rendezvényein, nemzeti ünnepeinken. Drávai Lajos kétségtelenül kissé különc ember volt, szigorú tanárként ismerték tanítványai, ennek ellenére a Vérke-parti öregdiákok ma is szeretettel emlékeznek reá. Hegedűművészként sok hangversenyt adott Kárpátalja különböző városaiban, főleg Ungváron és Munkácson. A Kárpáti Magyar Hírlap 1941. december 11-i száma például terjedelmes cikkben méltatta Mozart halálának 150. évfordulója tiszteletére az ungvári Városi Színházban rendezett nagysikerű hegedűestjét. Drávai Lajos, mint a lap külső munkatársa, zenei rovatának vezetője, gyakran írt cikkeket vidékünk zenei életéről. A háború után a kiváló hegedűművész Budapestre telepedett át.

1945 novemberében rendelet jelent meg a beregszászi zeneiskola megnyitásáról. Erre azonban helyiségek és képzett tanárok, megfelelő hangszerek hiányában csak közel egy év múlva, 1946 őszén kerülhetett sor. Az igazgatói teendőket Ladányi Irén zongoraművésznő, kiváló zenepedagógus vállalta magára. Róla még részletesebben is írtunk könyvünkben. A tanárnő jó szervezőnek bizonyult, felkereste városunkban a zeneoktatással foglalkozókat, rábeszélte őket, vállaljanak órákat a zeneiskolában, összetoborozta az első tanítványokat. 1946 őszén indult meg az oktatás három pedagógussal és 32 növendékkel. Számuk gyorsan gyarapodott. Ladányi Irén zenepedagógusi pályafutásának legszebb eredménye, hogy több mint ötven tanítványa választotta hivatásává a zeneoktatást, sokan neves előadóművészek lettek.

1947 őszén Joachim Flomen, egy Bukarestből származó hegedűművész vette át a zeneiskola irányítását, akkor már 7 pedagógussal és 53 növendékkel. Az igazgató hegedűestjei maradandó zenei élményt nyújtottak a beregszászi közönségnek, gyakran lépett fel hangversenyeivel Ungváron is.

A kitűnő szervező képességekkel megáldott igazgatónak rövid idő alatt sikerült kiváló pedagógusgárdát kialakítani, professzionális szintű zeneoktatást biztosítani. Ladányi Irénen kívül ebben nagy segítségére voltak Paszulyka Jenő, Paszulyka Klára, Menykő Irén, Rischava Olga, Haluskay Rozália zenepedagógusok, 1948-tól pedig Hrabár Judit, Trofimov Jurij, Tóth Etel, Gecse Georgina, Oszák János, Románszky Géza, Rudnyova Alla, Székely Lajos és mások. Sajnos többen közülük már eltávoztak az élők sorából.

Menykő Irén 1911-ben Beregszászban született, Prágában végezte el a konzervatóriumot, Ungváron, Mezőkaszonyban, majd Beregszászban dolgozott, eleinte zeneóvónőként, majd a háború után a beregszászi zeneiskolában. Tanítványai nagyon szerették. Nyugdíjazása után elvállalta a beregszászi római katolikus templom kápolnájának gondozását, a virágok elrendezését oltárán.

Dr. Tóth Ferencné Makk Etelka Beregszászban 1911-ben született. Édesanyja elvégezte a Budapesti Konzervatóriumot. Pálóczi Horváth Lajos író az Álompákász és Két világ határán című regényeiben Bükk néven emlékezett meg a tősgyökeres beregszászi magyar Makk-családról. Dr. Tóth Ferencné büszkén vallotta magát Ladányi Irén tanítványának, sikerrel alkalmazta pedagógusi munkájában tanítómesterének módszereit. Tanulmányait a Prágai Német Zeneakadémián végezte 1934-ben. A háború előtt sok magántanítványa volt a városban. 1946-ban lelkesen vett részt a zeneiskola megszervezésében és megnyitásában, sok tehetséges tanítványt toborzott ismerősei családjaiból, majd nyugdíjba vonulásáig zongoratanárnőként tevékenykedett. Sok tanítványa választotta a zenepedagógusi pályát, többek között Fábián Mária, Szepesiné Pobránszky Katalin, Ivancso Mária és mások. Leánya Gedeonné Tóth Ágnes a kijevi konzervatórium elvégzése után, az ungvári zeneiskola pedagógusa lett. Jelenleg Kisvárdán él, mint neves zongoraművésznő gyakran ad zongoraestéket Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Unokája Homicsko Ágnes a záhonyi zeneiskola zongoratanárnője. Vagyis a család négy nemzedéke tanította és tanítja ma is a zene szeretetére a fiatalokat!

Székely Lajos 1907-ben született Beregszászban, zenei pályafutását Kassán kezdte, majd szülővárosában folytatta. Sok éven át ő volt a zeneiskola és a kereskedelmi vállalat fúvószenekarainak vezetője. Sok tanítványa vált hangszerének igazi mesterévé. Galántha Géza a Kijevi Operaház zenekarának szólista fuvolása, László Attila a Veszprémi Konzervatórium, majd a Győri Zeneművészeti Főiskola fagott művésze, Kovács György, Kunák László, Orosz József zenepedagógusok lettek. Székely Lajos éveken át volt a beregszászi szimfonikus zenekar fúvós együttesének vezetője.

1951-ben Joachim Floment az Ungvári Filharmóniába helyezték át, a zeneiskola irányítását Novák Viktor vette át. 34 éven át, nyugdíjba vonulásáig töltötte be tisztségét, irányításával fejlődött a tanintézet Kárpátalja egyik legnagyobb és legszínvonalasabb zeneiskolájává. Alapítója, majd több évtizeden át karmestere volt a beregszászi szimfonikus zenekarnak. Igazgatósága alatt megnégyszereződött a zeneiskola tanulóinak létszáma, fiókintézetei nyíltak Ilosván, Mezőkaszonyban, Mezőváriban, Bátyúban. Munkájában nagy segítséget nyújtottak az olyan kiváló zenepedagógusok, mint Toldy György, Czikajló Pál, Lasztamériné Bódi Éva, Boniszlavszky Tibor, Bartha László, Kovács Gábor, Vikuk Lajos, Haszics János, Henter Ervin, Kóródiné Kurmai Éva, Rokiczky Magdolna, Nitkulinec Jevhenija és sokan mások.

1985 augusztusától Némethy Kornélia vette át a zeneiskola irányítását, aki a magas színvonalú szakmai oktatás mellett nagy figyelmet fordított gyermek- és zenepedagógus művészegyüttesek létrehozására és eredményes működtetésére, megteremtette az ehhez szükséges anyagi és tárgyi feltételeket.

Közel három és félezer fiatal nyert zenei képesítést eddig a beregszászi zeneiskolában, közel 700-an zenei pályán folytatták tanulmányaikat. Híres előadóművészekké váltak Fuchs Gábor (New-York), Benza Györgyi, a Müncheni Operaház tagja, Almási Gábor, a Lembergi Operaház zenekarának első hegedűse, Hegyi István, az Ukrán Nemzeti Fesztiválzenekar igazgató-karmestere és sokan mások.

Jelenleg Pirigyi Béla irányítja nagy hozzáértéssel a már közel 55 éves, nagy hagyományokkal méltán büszkélkedő beregszászi zeneiskola tevékenységét. Nincs Beregszászban olyan ünnepi esemény, amelyen ne lépnének fel a tanintézet zenekarai, mazsorettjei, műkedvelő együttesei Krajnik Irén, Fehér Gábor, Kunák László, Kovács Gábor, Gorzó Tatjana, Smigirilova Szvetlana, Belényi Mária és mások irányításával. Zeneiskolánk nélkül nagyon szegény lenne városunk kulturális élete!




Hátra Kezdőlap Előre